Bajszőnyegszövők – a hónaljszegély

Ez az én hajszőnyegem-bajszőnyegem, és ez egy igen kicsi szőnyeg.

Csak két csomó.

Ez van, ha valaki kopasz…

Odik.

Bezzeg a másik szőnyeg!

Az igazi.

17 fejezet!

Tetszett mi?

Az a bizonyos parodisztikus, parabolikus, ironikus vonulat…

A hónaljszőr szegély!

Hogy odamondta nekik!

Mekkora író!

Mély gondolkodó…

Megszámoltad, hány szál hónaljszőr kell a két méterszer két méteres, mondjuk legalább fél centi vastag szőnyeg leszegéséhez?

Fuck!

Nem?

Eschbach sem.

De talán megbecsülte a számot, és jót röhög rajtad.

De az is lehet – valószínű –, hogy nem. Csak leírta, mert olyan kurva jól hangzik.

És jót röhögött rajtad.

Hónaljszőr szegély!

Te meg, iciri-piciri mind bevetted!

A mély gondolkodó nagy, germán iróniáját…

Evett legalább ananászt előtte?

Az én szőnyegem csak két csomóból áll.

A hónaljszőr nagyjából ennyire elég, ha be akarod szegni…

Egy élet munkája, egy élet hónaljszőre…

De te véded! Kifogásokat keresel, mentségeket találsz…

Irónia, szatíra, paródia, mi?

Az egész könyvben, pár szál hónaljszőrön kívül a leghalványabb utalás, célzás ilyesmire, sőt a humor legkisebb jele nincs, az iróniáról nem is beszélve. Nem találni a kikacsintást, hogy igen, mindez zárójelben értendő mintegy, nem kell komolyan venni benne a sci-fi klisék és olcsó megoldások óriási trágyakupacát, mert azok is parodisztikusan ábrázoltattak, az egész korunk és benne a sci-fi torz, íves tüköre, az emberi gyarlóságaink felnagyított, kifordított, ezért hiteles ábrázolása.

Találtál ilyesmit benne?

Nem?

De kerestél, mi?

Mert te is olyan kurvára mély vagy!

Ennek ellenére, téged kurvára megvezettek, barátom!

„Komoly” sci-fi adott el neked az író és a kiadó, mert a kiadó sem találta meg benne (nem is kereste, vélem) a filozófiai/politikai/antiklerikális/anti sci-fi pamfletet, amit az író nem is szándékozott beletenni. Vagy ha igen, hát kibaszottul nem sikerült neki.

Te meg, hagytad átbaszni magad, mert te biza sci-fit akartál olvasni, dehogy is akartál filozófiai/politikai/antiklerikális pamfletet, és most átalbaszódván szégyelled a saját hülyeségedet, és keresed az önigazolást.

Inkább azt hazudod magadnak, másoknak, hogy két nagy, nem létező zárójelet vettél, minthogy bevalld, hogy a választásod szar volt.

Bugger!

Csapkodtad közben az oldalad a röhögéstől, a nagy, gúnyos, megsemmisítő leleplezésektől, a finom, rejtett poénoktól, vitriolba csomagolt társadalomkritikától? Fulladtál bele a narancs levébe közben?

Nem?

Almalébe?

Nem?

Tökital?

Azt se…

Fura.

Mosolyogtál legalább?

Azt se?

Én, ha Örkényt vagy Bulgakovot vagy Kornbluth-t vagy Polonyákot-ot olvasok, röhögni szoktam… Meg fulladozni. Na jó, a tökitalt meghagyom másoknak…

Legalább kínosan mosolyogni kellene ilyenkor.

Valami nem stimmel.

Hagyjuk!

Te látni AKAROD benne az iróniát, a szatírát, a paródiát.

Valamit, ami támogatja szaját ízléceszkédet ész elvárászockáidat.

Fulladj beléjük!

Egyébként…

Te mit is keresel itt?

Ja, hogy te vagy az olvasó…

Milyen olvasó?

Olvasós anyáról már hallottam, nagyanyám is volt valami ilyesmi… Ehhez volt valami fekete, gyöngysor-szerű izéje… Azt olvasta.

Meg.

Hogy te is olvasol valamit éppen…!?

Ó!

Pénzt olvasol?

Á, nem hiszem. Az nincs neked…

Persze lehet, hogy van, csak éppen dögletesen zsugori vagy.

Ne tagadd! Az vagy!

Máskülönben miért is számolgatnál meg minden betűt, amiért pénzt adsz?

Nyálcsorgatva várod, hogy a kiadók leárazásra tolják a könyveiket.

Sőt még mások pénztárcáját is védeni szoktad a szerinted fos könyvek vásárlásától…

Egy önfeláldozó hős vagy!

Lelopod az internetről a szöveget, majd a szabadsághős pózába vágod magad…

Szánalmas tolvaj…

Vagy olyan izét olvasol, mi? Olvasót. Az ujjaiddal kell… Meg imádkozni hozzá…

Kétlem, hogy imádkozol. Harcos ateista vagy, hited az nincsen néked, illetve egyvalamiben nagyon hiszel: magadban. De magához csak a hülye imádkozik…

Mondjuk, ezt is kinézem belőled…

Nagyanyám olyan kis szentképeket hozott haza vasárnaponként, az imakönyvébe dugta, én meg persze megkerestem. Néha érdekes volt.

Mutatsz szentképeket?

Nem?

Hogy nem olvasót olvasol, hanem szöveget?

Ja, imakönyv!

Nem?

Mi?!!!

Éppen engem olvasol…

Baszki!

Te hülye vagy?!

Vagy szokás szerint engem nézel hülyének?

Nem hiszem el!

Ezt a balfaszt!

Ilyen nincs. Hogy igyekeztem ezt elkerülni!

Szerintem szokás szerint egyszerűen hazudsz.

Valószínűtlen, hogy az én olvasóm lennél. Mivel nekem nincsenek olvasóim.

Félre ne érts! Nem bánkódom ezen.

Szándékos intézem így.

Amikor pár évvel ezelőtt végiggondoltam, hogy milyen volt azelőtt írni, hogy te is bekerültél a képbe, és azután, hogy bepofátlankodtál az életembe, úgy találtam, előtted sokkal kellemesebb volt. Amikor nem kellett számolni veled.

Utálnám, ha olvasóim lennének.

Még éppen te…!

Micsoda faszság lenne, ha valaki azért olvasna el valamit, mert én írtam…

Neki…

Nonszensz. Nem is ismerem…

Nem írhatok neki. Nekik.

Nem is akarok…

Ezeknek?

Neked?

Persze, csak a gondolatkísérlet erejéig – a gondolat, ugye, az végül is ingyen van –, tegyük fel, hogy azt olvasod – ezt – amit én írtam. Ez akkor is egy kibaszott paradoxon: te nem lehetsz az olvasóm, mégis engem olvasol éppen, hiszen ezt a szart én írtam…

Bakker!

Fuck!

Mit tegyünk?

Én a helyedben most abbahagynám…

Mindketten szépen hazamehetnénk, senkinek sem esne bántódása.

Önérzeted nem szenvedne csorbát, tarthatnál engem továbbra is gőgös, ámde ostoba fasznak, mint eddig…

Mégis itt vagy…?

Nem értelek.

Valami perverz vagy, vagy ilyesmi? Olyan mazo-izé?

Tudod, hogy bántani foglak.

Mert utállak.

Nem vagy az olvasóm.

Kibaszott nagy tévedésben vagy, bazmeg.

Leledzel mintegy.

Te azt hiszed, én érted vagyok.

Hogy amit írok, azt neked írom.

Szórakoztatni akarlak…

Történeteket mesélek neked…

Mélyértelmű gondolataimat művészi köntösbe öltöztetve mintegy vezetem elibéd…

Kiszolgállak, mintegy.

Hát, már megint világokat kell összedöntenem benned: egy nagy, büdös, rongybatekert lófaszt!

Szart se függ az életem, a megélhetésem tőled. Ez nem Amerika, wazze!

Abból a pénzből, amit a bótba’ hagysz a könyvé’, az írók faszt se nagyon látnak.

Szóval, ne ringasd magad hiú ábrándokba, hogy megvehetsz engem.

Hogy eladom magam neked bármilyen értelemben, beleértve a hízelgést és a seggednek rojtosra nyalását.

Lófaszt inkább a seggedbe!

Nem vagyok eladó.

Másnak ingyen is, neked pénzért se…

Még a végén kitalálnád, hogy a pénzedért az ízlésedet is kiszolgáljam!

Az íszléceszkédet…

A drágaszágodat.

Megmutattam már, milyen az íszléceszkéd, és mennyire a tiéd.

Loptad!

Gollam.

Ez jutott neked.

De azért örülj csak neki!

Dédelgesd! Simogasd! Fényesítsd!

Nem kell az ujjadra húznod, máris láthatatlan vagy…

Beolvadsz vele a többi közé.

De, ha jól érzed magad a nyájban, ha nem, engem mindenképpen hagyjál már békén!

Nem neked írok.

Magamnak írok, és persze annak, aki hajlandó olvasni. Aki elvárások nélkül, nyitott elmével, a kisgyerek kíváncsiságával és a felnőtt felelősségével közeledik a szövegeimhez.

Esélyt ad nekik.

De ez nem te vagy.

Definitely.

Megint mondom: hagy abba!

Bugger!

Te tényleg perverz vagy!

Nem fáj?

Egyértelmű, nem vágtam elég mélyre…

Neked tényleg tüzes vas kell…

Ó, bassza meg!

Te kéjelegsz ebben.

Átbasztál. Volt pofád…

Csapdába csaltál!

Faszikám! Nem vagy semmi!

Ha tovább szarházlak, a te perverz kéjedet fokozom, tehát mégiscsak kiszolgálom az ízlésedet.

Fuck! Éppen, mintha az íród lennék.

Bozse moj!

Anyácska segíts!

Csak egy dolog miatt folytatom: hátha eljut hozzád az üzenet.

Megmutattam már, hogy milyen vagy. Nem tetszett, idejöttél, és pimaszul ágáltál miatta – ahogy szoktad.

De talán, esetleg, egy rövid ideig elgondolkodtál rajta, talán még változtatsz is rühes olvasói szokásaidon – és akkor már mindketten nyertünk.

Igen, a „rühes” minősítés volt. Tetves is lehetett volna.

Miért is ne, végül is könnyebb angolra fordítani…

„Tetves olvasói szokásaid.”

Faszán hangzik…

Nyilván már alaposan megsértődtél.

Kiváló!

Szarom rá!

Ahogy te is szoktál rám.

Nem érdekel a sértődésed!

Ahogy a sértéseid sem igazán érdekelnek.

Előre megfontoltan, aljas szándékkal és bűnszövetkezetben, ezerszer és számtalan formában, sokkal gonoszabbul megsértettél, megsértesz és meg fogsz sérteni.

Nem arra gondolok, hogy minek tartasz, minek nevezel, hogyan minősíted a munkámat – ez kurvára nem érdekel, megmondtam már, és el is mondom még számtalanszor, hogy miért nem: „inkompetens” a leginkább eufemisztikus jelző, mellyel véleményed illetem.

Más részről most tekintsünk el attól, hogy ilyen-olyan okból személyesen gyűlölsz, és személyemben akarsz megsérteni. Ne, hidd, hogy ha az írásomat szarházod, engem sértegetsz – csak elárulod, ki is vagy valójában.

A nép szaga nem Isten szaga!

Bár büdös.

A durva sértés részedről az, ahogyan olvasol – vagy nem olvasol.

Nem engem sértesz meg, nem az írót vagy a szerkesztőt. Az a tény, hogy a szöveget egy másik, hozzád hasonló értelmes és érző élőlény, lelkes állat, ún. ember alkotta, így illene felismerni benne, igyekezetében, magadat, a saját igyekezetedet, a posztmodern, individualista, liberális világban minden értelmét és jelentőségét elveszítette. Ugyanekkor a modern kritikai megközelítés ki is zárja a szöveg megértéséből az alkotót és az alkotói folyamatot – ergo, se így, se úgy nincs kit megsérteni.

Persze már ez a bizonyos éppen divatos kritikai megközelítés – a szöveg dehumanizálása – önmagában is orbitális nagy sértés.

Egyelőre még ott tartunk, hogy az írók – pár kivétellel – emberek, és embereknek írnak.

Akkor mi a faszt akarsz itt dehumanizálni?

Magadat? [1]

Ó, neked persze ebben is a nagy büdös szingularitás kellene, mi?

Imádkozz csak, megkapod még!

Csak, tudod, ha Mikuláskor a seggedet teszed az ablakba, ne csodálkozz, hogy reggel egy nagy lófaszt találsz benne…

Az egész irodalmat sérti, ahogyan a szöveghez közeledsz, ahogyan olvasol, vagy nem olvasol, annál nagyobb sértés, hogy erről esetleg még csak nem is tudsz.

Ebbe szocializálódtál bele a tetves interneteden, a vessző, barátaid [2] melengető körében.

Gratulálok hozzá! Csókoljátok meg egymást.

De nekem nem kellesz.

Nem te kellesz.

Nincs szükségem rád.

Én elírogatok magamnak, a fióknak, ahogy eddig.

Meg tudom tenni. Meg akarom tenni.

Te viszont nem tudod megtenni, hiába akarod remegő igyekezettel. Nem a fióknak írást: fiókot vehetsz a boltban, akár az egész odúdat berendezheted csupa fiókkal, és a temérdek fiókba temérdek ún. kéziratot rejthetsz…

Akkor sem tudsz írni, legalábbis képtelen vagy mások számára (a barátaidat [2] hagyjuk ki most!) élvezhető formába rendezni betűket, szavakat, mondatokat, bekezdéseket, fejezeteket és könyveket és köteteket.

Marad az olvasás, bár nem értem, hogy úgy, ahogyan olvasol, miért teszed egyáltalán. Mindegy. Más perverzitásodnak és következetlenségednek is tanúja voltam már…

Az olvasáshoz viszont rám van szükséged.

Az íróra.

Hoppá!

Én meg nem adom meg neked!

Inkább letörlöm a háttértáraimat, beszántom, és sóval behintem őket, minthogy olvassál tőlem.

Kizárt.

Élősködjél máson, betű-tetű!

Kotródj!

Így már abbahagyod végre az olvasást!?

Megsértettelek már eléggé?

Ja, persze téged nem lehet, olyan vastag a bőr a pofádon…

Plíz, kérlek…!

Tűnj már el! Unlak…

Mégis itt vagy?

A kíváncsiság megölte a macskát…

Elég dühös vagy már esetleg, hogy szokásaiddal ellentétben képes legyél oda is figyelni, arra, amit olvasol?

Akkor most elmondom, hogy mik az én elvárásaim azzal az emberi (sentient and sapient) lénnyel szemben, akit olvasónak neveznék. Léteznek ilyenek, még ha te nem is igen találkoztál velük. Fel sem ismernéd.

Akit olvasónak neveznék, olvasna.

Sőt újraolvasna.

Akit olvasónak neveznék, nyitott, kíváncsi és eredeti elme lenne. Legalább olyan nyitott, kíváncsi és eredeti, mint az írók, akiket olvas.

Akit olvasónak neveznék, elgondolkodna a szövegen. Megpróbálná megérteni, kihámozni az értelmét, az értelmeit, nem önmagát belemagyarázni, és ha ez nem sikerül, megsértődni.

Akit olvasónak neveznék, nem önmagát keresné a szövegben, nem szeretné saját képmására gyúrni a szöveget, így meg se’ haragudna rám azért, mert én nem ő vagyok.

Akit olvasónak neveznék, nem akarná átírni a szövegemet, hanem tovább írná magában.

Akit olvasónak neveznék, felismerné a nyelvi játékot, a nyelvi kifejezésmódokat, és nem helyesírási hibának értékelné őket.

Akit olvasónak neveznék, érzékelné és értékelné az iróniát. Lenne neki humora és nem venné olyan véresen komolyan magát, mint te.

Akit olvasónak neveznék, tisztában lenne saját érzelmi, értelmi, tapasztalati korlátaival, és képes lenne túllátni rajtuk. Még ha nem is tapasztalta volna meg, amit olvas, képes lenne elhinni az írónak, hogy hősei tudnak, éreznek, tapasztalnak olyan dolgokat, melyről neki dunsztja sincs.

Akit olvasónak neveznék, nem időtöltésből olvasna. Nem eltöltené az idejét a könyvvel, hanem kitöltené idővel a könyvet. Helyére tenné.

Akit olvasónak neveznék, nem fogyasztói elvárásokkal és előítéletekkel közeledne a könyvhöz, hanem szeretettel, alázattal és türelemmel, kalandvággyal és kíváncsisággal.

Akit olvasónak neveznék, nem baszná le a szöveget az első bekezdés, oldal, fejezet után, mert valami ütközött fennkölt ízlésével, hanem amit elkezdett, azt az utolsó bötüig végigolvasná. Mert tudná, hogy még a nemszeretem szöveg is megtaníthatja valamire, kinyithat benne egy addig zárt ablakot.

Akit olvasónak neveznék, nem hibát, hanem az élvezete forrását keresné a szövegben, mert az olvasás csak neked kínszenvedés, önként vállalt mártírum. Annak számára, akit én olvasónak neveznék, az olvasás legnagyobb élvezetek közé tartozna.

Akit olvasónak neveznék, veled ellentétben, tudná, hogy rám van utalva, ezért nem diktálna, nem követelőzne, nem szarházna szanaszét és nem taposna belém. Nem szellentene a társaságomban.

Akit olvasónak neveznék, tisztelne picikét. Nem úgy tisztelne, ahogy te tiszteled az ízlécszkéd nagyformátumú kiszolgálóit, ájult, kritikátlan, fanatikus tisztelettel. Nem. Úgy tisztelne, mint az ugyanazon célon dolgozó munkás a másik munkást: mint piramisépítő (OKJ 234-111-08) a másik piramisépítőt. Kezembe nyomna egy hideg sört, ha látná, hogy kimelegedtem és megszomjaztam.

Akit olvasónak nevezek, képes lenne megbocsátani. El tudna nézni egy hibás jelzőt, egy rosszul elhelyezett hangsúlyt, egy felszínesebb karaktert, egy elfásodott dialógust. Ha nem tetszene neki, amit tőlem kapott, legközelebb meggondolná ugyan, hogy kérjen-e még belőlem, de esetleg adna másik esélyt, akkor is, ha úgy érezné, hogy előtte hibáztam.

Akit olvasónak neveznék, annak a szívében szeretet lenne. Szeretne engem. Az írót. A szerkesztőt. A lektort, a korrektort, a grafikust a tipográfust, a tördelőt is szeretné, mindenkit, aki a könyvet a kezébe adja. (Na jó, a HaszonLeső Harcsát nem szeretné, de a könyvterjesztőt a világon senki se szereti… Még önmaga se szereti saját magát. A könyvterjesztő csak a pénzt szereti.) Szeretne engem, és tudná, hogy én is szeretném őt – ezért adnám neki a kínkeservben megszületett szövegeimet.

Na, ő az, akit olvasónak neveznék!

Nem téged!

Haggyá má’!

Nonszensz!

Faszt képzelsz te magadról?

Puruttya jószág!

Jegyzetek:

[1] Ezt a viccet már mondtam. Lapozz vissza!

[2] Ezt a viccet, bár meg nem érdemled, most megkapod ajándékba, hogy lásd, milyen nagyvonalú, nagyszabású és következetlen vagyok. A legjobb lenne, ha nem olvasnád el, de mit lehet tenni? Szóval…:

Van egy junkie, aki annyira szétdrogozta már az agyát, hogy a mindennapi életben is csak úgy tud eligazodni, hogy az alapteendőket kis kartotéklapokra írja, így, ha valami váratlan inger éri, kikeresi a kartotékból a megfelelő lapot, és aszerint cselekszik, amit olvas. Egyszer csengetnek. Hohó! Előveszi a kartotékját, kikeresi: „CSENGETNEK Teendő: megkérdezni, hogy ki az!”

– Ki az? – kiabál ki az ajtón.

Kívülről kis motozás, papírzörgés után ez hallatszik:

– Mi vagyunk azok, vessző, a barátaid!

Hogy tud?

Hogy tud, kibaszott Stephen King olyan jól írni, hogy még a Bihari György fordítást is túléli?

Bajszőnyegszövők, avagy a köz ízlése némi hónaljszőrrel szegve – 2dik csomó

Mint tudjuk, a Hajszőnyegszövők vallatása a szervezők és résztvevők minden – korrigálható – hibája ellenére nem volt tanulságok nélküli – írói/szerkesztői szemszögből semmiképpen sem. Itt a második tanulság, térben és időben:

2.

Elnézem az arcokat, valahányszor nyilvánosság előtt az Irodalmi Térről beszélek, látom a zavarodottságot a tekintetekben, felismerhető a pillanat, amikor az ember elveszíti a hallgatóságot (általában a vektor szónál, addig még sohasem merészkedem, hogy vektorok eredője hosszának kiszámítási módját is ismertessem), és attól kezdve a zavarodottságot a szent borzadály, vagy a sajnálat váltja föl esetleg a kettő keveréke. Odáig még sohasem jutottunk el, hogy valaki megkérdezze, hogyan is jön ki az az egyetlen szám, amivel a minőséget jelzem… Arról legfeljebb álmodozhatom (nem teszem, hülye azért nem vagyok!), hogy valaki egyszer megpróbálja kiszámolni egy írás koordinátáit, megpróbálja elhelyezni az Irodalmi Térben. Ennek oly elhanyagolható a valószínűsége, hogy még spekulálni sem érdemes róla. Nem akarod, és kész.

Megértelek.

Megértésügyben a világ legtoleránsabb embere vagyok, az indok/érdek nélküli aljasság/gonoszság (ami tulajdonképpen az őrület, az őrületre pedig nincsenek receptoraim – félek tőle) kivételével mindent hajlandó vagyok mérlegelni, mindenki motivációit felfogni, a tettei gyökerét megkeresni és – megérteni.

Viszont sokkal kevesebb tettet és szót fogadok el, mert ahogy a motivációt, úgy a következményeket is elemezni szoktam…

Megértem szakma és közönség egyöntetű irtózatát attól, hogy az irodalmi teljesítmény valamiképpen, legalább részben, racionálisan mérhető és összehasonlítható legyen – sokakat zavarna ez. Önképek és imázsok sérülnének, királyok mezítelenednének, még az orgazmus előtt megszűnne egymás kicsinyke faszának önfeledt szopogatása, összeszottyadna a mutyi, apadna a díjak és ösztöndíjak árja, kicsire zsugorodna a beállt hidegben az irodalmi baszdüh kiszolgálásának dagadó piaca (creative writing industry) [1] – egyszóval számtalan érdek sérülne.

Fájna, na!

Megértem a fájdalmadat.

De nem fogadom el! Egy lófaszt fogadom el! Tüzes vasat nyomok inkább a gennyedző sebbe!

Ugye fáj?

Hát ne kiabálj!

Mert, mint már korábban írtam, a racionalitás tagadása az értékítéletben további irracionalitásokat tételez föl. Egyrészről azt sugallja, hogy a szövegalkotás nem racionális aktus – ezt, mint író, kikérem magamnak! –, másrészről azt, hogy a befogadás nélkülözi a rációt – ezt meg olvasóként utasítom vissza.

Tedd a szívedre a kezed!

Amikor ítéletet alkotsz magadban a szövegről – jó esetben a végén, mert fegyelmezett, nagyvonalú, régimódi olvasó vagy, és adsz esélyt az írásnak, hogy kibonthassa magát, egyébként az első (néhány) mondat után [2], mert modern olvasó vagy, türelmetlen, tele (többnyire hamis) elvárásokkal, előítéletekkel, divatbefolyással, sznobizmussal, és az idődet sokkal fontosabbnak tartod annál, hogy esélyt adj bárminek és bárkinek, aki megítélésed szerint jogtalanul pályázik rá – öntudatlanul önmagadban is végigfuttatod mindazokat az „algoritmusokat”, melyekkel én az Irodalmi Térben elhelyezek egy-egy írást. Csakhogy, mint az előző bejegyzésben, a te mindenestül jogosnak és igaznak [5] érzett, többnyire racionális döntésedre rárakódik még egy faktor: saját tetszik-nem tetszik értékítéleted. És ez sokkal fontosabb számodra a racionalitásnál, mert azt hiszed, az ítéleted, a teszik-nem tetszik – te vagy.

Hát, csalódást kell okozzak, talán egy egész, jól felépített világ omlik össze most benned, mint Örkényben, amikor helybéli kalauza felvilágosította, hogy Sztalinvárosban a megadott időben mi is folyik majd acél helyett: bizony, bizony lófasz, nem saját, egyéni ítéletalkotás! A véleményed nem te vagy.

Vagy csak annyiban, amennyiben egyéniség tudtál maradni a fogyasztói tömegkultúrában…

Persze egyéniségedről és saját unikális mivoltodról is megvannak az illúzióid, – de ebbe aztán tényleg nem akarok belemenni.

(Vedd észre, hogy most megvédtelek magadtól, nem sértegettelek. Annak még nincsen itt igazából az ideje.

Sajnos. Olyan jólesne már…!

De, ami késik, nem múlik, mondja az áldott nép és vele a frázisokat puffogtatni szerető, és tudó, tőlük magát mintegy erősnek érző kezdő író.)

Az ítéleted, a teszik-nem tetszik-et, erősen befolyásolja neveltetésed (származásod), korábbi befogadói élményeid, ezek belső és külső feldolgozása, a véleményformálók hatása, a tömegkultúra áldásos mindenüttvalóságából fakadóan a média közvetítette divat, politikai/ideológiai befolyás és magának a tömegnek hivatalosan nem artikulált, de nagyon is létező, és általad, a tömeg alkotójaként nagyon is érzékelt kollektív véleménye, ítélete. Ez utóbbi, köszönhetően az internetnek, manapság az egyre növekvő befogadói többség számára közvetlenül kifejezhetővé így felfoghatóvá, és szinte egyeduralkodó vált. Valahol rajtad kívül tetszik-nem tetszik…

A gondolkodásod már akkor sem szűz, amikor először veszel önállóan könyvet a kezedbe: származásod [6], neveltetésed [7], iskoláid [8] már ennek az elsőnek a milyenségét és minőségét meghatározzák. Gyakorlatilag nem sok választásod van.

Amikor már magad választasz, a származás, nevelés, iskola befolyása csökken, sőt létezik életkor, amikor hatásuk saját ellentétébe fordul, de sohasem elhanyagolható. Szerencsés esetben, mire felnősz, nagyobb részben saját előző befogadói élményeid és kíváncsiságod határozzák meg a választásaidat, és későbbi kulturális befogadói szokásaidat, megközelítésedet, majd véleményedet – kritikus, de előítéletmentes és nyitott maradsz: az ideális olvasó.

Az tömegkultúra és tömegmédia egyeduralkodóvá válása előtt ez a fajta befogadói szemlélet volt az egyeduralkodó, manapság csak a nagyon független szellemek képesek ebben az irányban felnőni. Magyarországon nagyjából a mai harmincötévesekkel lezárult az a korszak, amikor a tömegbefolyás hatása kellően gyenge maradt (a magyar veleszületett, az ideológiai befolyásra csakazértse reakciója a politikai agymosást annullálta) – és oly otthonos történelmi elmaradottságunkban még szerencsések is vagyunk: nálunk egy generációval kevesebb áldozatot szedett a fogyasztói tömegkultúra.

A kilencvenes évek második felétől felnövekedettek viszont már szinte csakis a fogyasztói tömegkultúra által döntően befolyásoltan kezdhettek saját irodalmi ízlésük kialakításához – mely így éppen olyan mértékben sajátjuk, mint amennyire képesek ellenállni a tömegkultúra manipulációinak (vö. terített betli). Az internet megjelenéséig a létszámuk mégis elég ahhoz, hogy többé-kevésbé adekvát vélemények születhessenek, mert a kritikátlan [10] tömegvélemény valójában csak érzések szintjén artikulálódhatott, és nem is változott olyan szédítő gyorsasággal, mint az internet után. Warhol tizenöt perce ma csupán tizenöt másodperc – és még egyre fogy. Minden ítélet helyes vagy helytelen lett egyszerre (vö. kvantumfizika), de mindez az ellenkezőjére is igaz.

Az internet elhiteti veled, hogy ítéleted minden eddiginél szabadabb, sohasem volt még ennyire a sajátod. Pedig nem egyéb ez, mint az információ pattanásos képű istene által elhintett nagy ábrándok egyike: valójában véleményed külső befolyásolása erősebb, mint az európai szekularizáció óta bármikor – ilyen erős utoljára a kereszténység fénykorában volt. Annál veszélyesebb ez az agymosás, mert nemcsak azt hiteti el veled, hogy szabadon döntesz, hanem hogy a döntésed megalapozott, megfontolt (bölcs) és egyedi (egyéni), ítéleted így minden eddiginél magabiztosabb is.

Ilyen, látszólag bombabiztos döntéshozatali héttérrel többé nem kell foglakoznod holmi belső analízisekkel – több [12] mint elég a tetszik-nem tetszik, sőt a tetszik-nem tetszik ettől kezdve ellentmondást nem tűrő lesz. Más érvrendszer ettől kezdve csak zavar, sőt sért [5].

Megmutattam korábban, hogy előítéleteid héja hogyan záródik rád, és most azt, hogy a külső nyomás sem támogatja, hogy kinyisd a héjad – marad az üledék szűrögetése, mint minden jó kagylóhoz illik. Olyan kontraszelekciós spirálokra különösen hajlamos tematikára, mint a sci-fi, a befogadónak ez a beszűkülése halálos.

Azt szeretném, ha jobban odafigyelnél arra, ahogyan olvasol, ha nyitottan, előítéletek és várakozások nélkül olvasnál, és hajadnál fogva kiemelnéd magad a tetszik-nem tetszik mocsarából, ha a véleményedet megfontoltan, meggondoltan hoznád.

Mondod persze, hogy te azért olvasol, hogy szórakozz – ez hazugság. Ha elvárásaid vannak – márpedig sajnos vannak –, akkor a szórakozás számodra máris másodlagos. Aki szórakozni akar, az nem az elvárásaival törődik, az az ösztöneit akarja kielégíteni.

Mondhatod persze, hogy nem a te dolgod, hogy irodalomkritikus legyél. Pedig a te dolgod. Ez a szakma megszűnt létezni – sci-fiben talán sohasem is létezett – és/vagy elhiteltelenedett (külső és belső okokból egyaránt), mindenesetre ott tartunk, hogy nincs olyan kritikai tekintély, amelyet mindenki – bárki! – elfogadna. Magyarországon nincs Bloom, talán sohasem volt, a sci-fiben még kevésbé. Az egymás fütyikéjét buzgón szopogató ilyen-olyan internetes társulások fölött már eljárt a rendszeridő. Leszerepeltek, levitézlettek – de ezt sohasem fogják észrevenni.

Egyszóval, azt szeretném, ha a Hajszőnyegszövőkről alkotott véleményemmel akarsz vitázni, előbb ismerkedj meg vele!

Esetleg magad is elhelyezheted a regény egészét és elemeit az Irodalmi Térben – kíváncsi vagyok, mit rontottam el a saját elhelyezésemkor.

Még jobb lenne, ha te is megalkotnád a saját pszeudoracionális rendszeredet.

Talán együtt jutnánk valamire.

De amíg csak teszik-nem tetszikezel itt nekem, nincs mondanivalónk egymásnak.

Folyt. köv.

Jegyzetek:

[1] E piac forrása egyben a liberalizmus diszkrét bájának egy nem lekicsinylendő eleme, mely az emberi hiúságra, a mindig hibás önértékelésre, saját magunkról alkotott hamis képre épít. Eszerint minden emberi egyed egyben egyéniség is, és minden egyéniségnek van valamihez tehetsége – jelen esetben az íráshoz. Az ember ezt olyan könnyen elhiszi magáról, és már ott is találja magát a cretive writing tanfolyamok valamelyik válfajának diákjai között! Mindezek közül az a legdurvább, mely azt ígéri, hogy a sikeres írónak még tehetség sem kell, elég az írástechnikát elsajátítani (melyet természetesen adott tanfolyam oktat a legeredményesebben), és az író már készen is van. Persze szolgáltatóként fellépni ezen a piacon nem jár okvetlenül anyagi előnnyel (bár persze úgy még jobb!), elég a hatalom, a befolyás, a szükségesség, a szolgálat érzete – hogy a sötéttől a világosság fel haladjak.

[2] A legszélsőségesebb esetben a szöveg a szemed elé sem kerül – már akkor elveted, amikor (az interneten) rossz véleménnyel találkozol róla. [3]

[3] Hajmeresztő, de igaz történet: Lackfi költőnek könyvajánló műsora lészen majdan a Dunatévén. Megszolgálta ő, legyen! Költő – költ. Erre egy interjúban bevallja, hogy az ajánlott könyveket nem mind olvassa el, hanem valaki majd a keze alá dolgozik, ő meg persze azért [4] átlapozza, mielőtt képernyő elé viszi – nyilván súlyos olvasásfüggése akadályozza abban, hogy elolvassa a penzumot, melynek teljesítése elvileg is lehetetlennek tűnik (heti huszonöt kötet, Lackfi költő becslése szerint). Emellett ez aztán az irányított ideológia-csöpögtetés, elvtársaim! El tudnék viszont képzelni egy olyan műsort, ahová a házigazda más, egyéb írókat hívna be könyvajánlási célzattal, összesen annyit, amennyi követni tudja a kiadói baszdühöt, a házigazdának magának csak annyit kellene ajánlani, amit súlyos olvasásfüggésében amúgy is elolvasna ő, mondjuk heti egyet. Persze ebben az esetben Lackfi költő honoráriuma apadna.

[4] Bizonyos kontextusokban ez a kis szó számomra a leggyűlöletesebb. Ezzel a szóval formálódó bizonyos mondatoknak mindig van ki nem mondott, aljas, lenéző, felsőbbséges, elítélő párjuk. „Azért lehetünk barátok.” „Mert mással vagyok, mivel te olyan rút, pattanásos, dagadt, büdöslábú, büdösszájú, lúzer, pöcs, buta picsa, impotens, frigid vagy, hogy bottal se piszkálnék hozzád!” „Azért nézzél/nézzen be!” „Pedig a kutya se akar látni, az ügyedben semmit se tudunk/akarunk tenni, mert reménytelen eset vagy.” „Azért csináljátok tovább!” („Nélkülem”) „Úgyis elkúrjátok, már régen elkúrtátok, csak azért csináltam eddig veletek együtt, mert valamikor érdekemben állt, de kiderült, hogy használhatatlan az egész, veletek együtt, lúzerek!”

[5] Magyarországon az egyik legnagyobb baj, sőt nagyon sok baj eredője, talajgyökere mintegy, hogy az igaz magyarnak meggyőződése, ha ítéletét/döntését/véleményét megkérdőjelezi valaki, automatikusan le is hülyézi azzal. Ez az érzés persze nem alap nélküli: az igaz magyar másrészről úgy gondolja, hogy aki az övétől eltérő nézetet vall magáénak, az hülye. Ettől kezdve kivont karddal védelmezi ítéletét/döntését/véleményét, és ugyanilyen vehemenciával támadja a másik véleményt – mintha saját elméje épségét védelmezné azáltal is, hogy az ellentétes véleményt megsemmisíti. Saját rosszul értelmezett szempontjából persze teljes joggal. Vitázni vitázik a magyar, de vitázni valójában nem tud. A magyar viták eleve sértéseken alapulnak, mert az eltérő vélemény a fentiek szerint sértés. A magyar viták célja így nem a vélemények ütköztetése, cseréje, hanem a személyes „igazság” védelmezése, illetőleg a másikra erőltetése: egyfajta rosszul felfogott szellemi szabadságharc – nem vagyok hülye! – és szellemi kereszteshadjárat – te viszont teljesen hülye vagy, így meg kell térítselek –, melynek a vége mindenképpen a vitapartner verbális letámadása (vitéz nép vagyunk, különösen lesből és túlerőben, vö. hátrafelé nyilazás, illetve nyilasoszás), legyőzése, beszántása, majd sóval behintése. A magyar viták így nem érvekkel, hanem változatos (inventív nép is vagyunk, vö. ürgebőr), bár külső szemlélőnek egy idő után meglehetősen unalmas verbális önvédelmi fogásokkal folynak: a magyar már születésekor rendelkezik mindazon az érveléstechnikai csalások fölött (vérében van ez őnéki, vö. „ez nem a vallomás, ez az ítélet”), melyeket Arisztotelész oly szépen osztályozott.

[6] Azt szokás mondani, nem mindegy, hogy gyerekkorodban kalapács vagy lexikon esik a polcról a fejedre otthon. Nekem ezek együtt estek, ezért vagyok ilyen ütődött. De ma már a bon mot elveszítette hitelességét: meghatározó számú gyerek van az országban, akire sem egyik, sem másik nem esik. Ő maga esik már tipegő korában bele a tévébe. Mert előfordul, hogy már a szüleinek a szülei sem ismerik a munkát, így a kalapácsot, és az olvasást, így a lexikont sem.

[7] Neveltetésről a liberális világban nem illik beszélni, ekképpen nincs is – neveletlenek vagyunk. A többség számára a nevelést a szabadságjogok eltiprásaként jelenítik meg a liberális véleményformálók, és helyébe a liberális oktatást [8] kínálják. Miközben ugyanezek a véleményformálók igyekeznek a legjobb hagyományosan vett nevelést adni saját gyerekeiknek.

[8] Iskoláid ma kizárólagosan két célt szolgálnak: rugalmas, csereberélhető, elsősorban [9] a szolgáltatási szektor körülményeit elviselő és követelményeit kielégítő munkavállaló ÉS engedelmes, könnyen agymosható fogyasztó váljon belőled. Teletömik a fejed sekélyes tudással és felesleges információval (a történelem érettségi például ma nem egyéb, mint jól álcázott szövegértési feladat), vigyáznak, hogy hasznosítható szakismeretet véletlenül se szerezz, nyitottá teszik a gondolkodásod az individualizmus, a perc-létezés és a fogyasztói szemlélet/szokások számára, elzárják a gondolkodásodat a tradíciók, a közösségformáló, maradandóságot erősítő megközelítések előtt.

[9] A termelőmunka a neoliberális/neokonzervatív gondolkodás szerint nagyon jó helyen van Kínában. Olyan jól áll a kis sárga kezükben a kalapács! Az a gáz, hogy közben a lexikont is ugyanezek a kis sárga kezek kaparintották meg – és haszonnal forgatják immár mindkettőt. A maguk hasznára.

[10] Még akkor is kritikátlan, ha éppen kritikát fogalmaz meg, mert kritikája mindenféle rajta kívül álló vélemények kritikátlan szintézisének és saját, hasonlóan hozott korábbi ítéleteinek, véleményeinek eredője [11] – ekképpen inadekvát, manipulált, elfogult, hamis.

[11] Akadnak olyan széplelkek, akik annyira nem értik a demokrácia (kollektív döntés) lényegét, hogy úgy képzelik, az irodalmi értékrend és értékítélet valamiféle konszenzus eredménye lehet. E módszer szerint adott művet sokan értékelnék, (vö. bizottság és zsiráf, illetve európai űrkutatás) és a kialakuló „eredő” a mű erényeinek, értékeinek mérője. Egyénként ez a velejéig hibás elv a mai gyakorlat forrása: a megsemmisítendő művet az internet „jóvoltából” elég már az elején agyonszarházni, utána már nemigen akad, aki ezt az „eredőt” cáfolni meri. Azt kellene megérteni, hogy az esztétika nem csupán konszenzus: i.) Bizonyára már Shakespeare kortársai között is akadt, aki felismerte a mester nagyságát, mégis, valamiképpen évszázadok kellettek, hogy gyors elfeledése után újra felfedezzék, mivel a közvetlenül utána következő generációk konszenzusa nyilván elsiklott teljesítménye fölött (pedig akkor - azt beszélik - még nem is volt internet); ii.) Harold Bloom és a hasonló kritikus-zsarnokok egymagukban képesek tetszőleges (nekik tetsző) irányban elmozdítani az eredőt.

[12] Akkor kerülsz bajba, némi meghasonlásba, ha teszik-nem tetsziked valami oknál fogva nem egyezik az internetes többség véleményével. Ilyenkor több dolog történhet: i.) megváltoztatod saját tetszik-nem tesziked a többség akarata szerint; ii.) saját tetszik-nem tetsziked mentén új frontot nyitsz, mondjuk blog formájában, és tovább fokozod az alapzajt; iii.) rémülten keresel saját döntésedet támogató, vagy hitelesen megcáfoló forrásokat; iv.) akár keresel/találsz ilyeneket, akár nem, belátod végre, hogy az egész internet csupán manipulálható káosz (vö. szar és az ő kavarása), és az ítélet forrását a továbbiakban magadban keresed, szarván arra, mit is érez [13], de főleg artikulál [14] a tömeg. Felszabadulsz, felnyitod magad (vö. osztriga) és nyitott olvasó leszel.

[13] Mit szólsz ahhoz, ha a tömeg Dan Brownt érzi? Vagy Rowlingot? Vagy Stephanie Meyert? Fejős Évikét? Ilyenkor mi van? Ilyenkor persze mélyen lenézed a tömeget, akivel máskor boldogan együtt érzel, és egy másfajta csőcselékkel szart-szarba öltve, idétlen vicceket eregetsz a rovásukra.

[14] A nép szava ritkán Isten szava. Megint csak egy szocdem-liberális mítosz befalója voltál.

Liber all - last update

Le akartam már zárni ezt az ostoba ügyet, de sajnos nem megy.
És sajnos ezúttal nem a libériások miatt, hanem Írószövetségünk (öncenzúra) elnöke akasztott ki.

Sajnos a bajok mélyebbek ebbben az országban, mint azt bárki is hiszi szocdem, liberális vagy konzervatív oldalon. Mindenki a demokráciáról papol, de valójában senkinek halvány dusztja sincs arról, mi is a demokrácia [1] - vagy úgy tesznek, mintha nem tudnák.

Egyet tudnak, kiválóan megtanulták, avatott mestereik voltak (Dantontól Gerőn át Gorbacsovig): nagyszerűen el lehet bújni az ún. "népekarat" mögé és totalitárius gazemberségeket cselekedni. [3]

Miért is írom ezt? Mert Írószövetségünk (öncenzúra) elnöke elnyilatkozta magát a Heti Válaszban:

"Az Írószövetség sem a Fideszé: jóval korábban alapították, mint a kormánypártot. Az persze nem titok, hogy a konzervatív értékrend áll hozzánk közel, ha politikai-közéleti szempontból közelítünk. Ha szakmaiból, akkor kiderül, hogy nem egy kaptafára szabták több mint kilencszáz tagunkat: a sci-fi szakosztálytól kezdve az avantgárdig sok irányzat fellelhető nálunk. A világszerte terjesztett hazugságok megítélése viszont nem esztétikai, sőt, nem is világnézeti kérdés. Egyszerűen erkölcsi. Ilyen ösztönzésből és civil nyomás hatására fogalmaztuk meg a nyilatkozatot. "

Egyetlen igaz mondat ("A világszerte terjesztett hazugságok megítélése viszont nem esztétikai, sőt, nem is világnézeti kérdés.") köré ordas ostobaságok és csúsztások ilyen halmazát önteni csak a toll embere képes.

Mert én bizony civil vagyok (a bekezdés értelmében) és soha, semmiféle nyomást nem fejettem ki az Írószövetség elnökségére, hogy a nevemben nyilatkozzanak. És egyetlen Szövetségbeli kollégámról sem tudok, aki nyomást fejtett volna kifelé...

Hasonlóan (öncenzúra, öncenzúra, öncenzúra) az SF Szakosztály létezésére hivatkozni, mint a sokszínűség fenntartójára (egzotikum, ugye, elvtársak, csont-orrpálcikás, jövőtől bódult benszülöttek, etc.), amikor fennállásunk alatt a Szövetség írott kiadványai (melyekre tavaly már nem akadt pénz - természetesen) soha, egyetlen eseményünkről nem tudósítottak utólag sem, mintha nem is léteznénk, bezzeg a 200 példányban kiadott alanyi kötetek bemutójáról nyelvlógatva...

Emiatt aztán, annak ellenére, hogy a (öncenzúra, öncenzúra, öncenzúra) elátkozott nyilatkozat tartalmával továbbra is egyetértek, csatlakoztam a Szakosztály leveléhez is, amelyet (öncenzúra, öncenzúra, öncenzúra) elnökünknek írt Margit:


"Szentmártoni János
elnök úrnak

Tisztelt Szentmártoni János Elnök Úr!

Mint az SF-szakosztály elnöke, a szakosztály nevében nehezményezem, hogy Elnök Úr olyan politikai tartalmú nyilatkozatot tett, amellyel kapcsolatban előzetesen nem kérte ki a szakosztályok véleményét. Tisztelettel kérjük, amennyiben az Írószövetség elnökeként tesz nyilatkozatot, előzetesen tisztázza a vezetése alatt álló szakosztályokkal, hogy mondandóját ők is magukénak vallják-e.

Elektronikus levelemet egyúttal megküldöm szakosztályunk valamennyi tagjának.

Tisztelettel

S. Sárdi Margit
az SF-szakosztály elnöke"


Jegyzetek:

[1] Attól, hogy nem hiszek abban, hogy a képviseleti demokráciánál még nem találtak ki jobbat - sőt! - [2], még tudom, mi az, hogy kellene működnie, mik a szükséges és elégséges feltételei a működésének, etc. Még azt is elismerem, hogy a van poztív oldala, sőt, még azt is megkockáztatom, hogy kis közösségekben (városállam, maximum 10 000 lakosig), ahol mindenki ismer mindenkit, és működtetői megfelelően tájékozottak, bölcsek és becsületesek, még működhet is. Platón meglehet, hogy köcsög volt (minden értelemben, bár éppen szexuális szokásai zavarnak a legkevésbé), de nem hülye. Alkibiadész kortársaként nagyon is tisztába került a demokrácia lényegével: a manipulálható hülyék többségének zsarnoksága. És azt is tudta, nincs rosszabb az ostoba zsarnoknál.
[2] Kommunizmus, ugyebár.
[3] Mielőtt balliberális barátaim dorombolni kezdenének: az ő oldaluk vezéreire, középkádereire és egyszerű szimpatizánsaira ez ugyanígy vonatkozik. Még a kocsmaaaztal melleti vitákban is.

Liber all - an update

Az eltkozott, gyagya levél körüli szakavarás folytatódik, ma ide torkollott:

"Kérem az illetékest, hogy távolítson el a levlistáról, mert nem igazán szeretném ugyanannak a beszűkült, rákfenés ostobaságnak a végtelen számú permutációját olvasgatni, mint ami miatt kiléptem."

Most azért tudnod kell, hogy mi is az a beszűkült, rákfenés ostobaság, és mit jelent a végtelen számú permutáció.

Kilépésével oly meggyőzően demonstráló egykori tagtársunk (aki mellesleg megjegyezve, szagosztályi rendezvényeinket magos jelenlétével csupán akkor tüntette ki, ha ő maga, vagy elbarátai szereplésére (vö. önfény) került sor, máskülönben látványos távolmaradásával minősítette a munkánkat, esetleg reá oly jellemző nyiltsággal és őszinteséggel, utólag még furkálódott is az íventek ellen itt-ott) e levlistán a maga 4 levelével összesen 41 elektronikus üzenetet olvashatott. Ugyan szinte teszőleges számsorozat tarthat a végtelenhez, de a 37 ettől még igen messze áll. Különösen akkor, ha a maradék levélváltás nagyobbik részét kilépett tagtársunk elveivel rokonszenvező mélek tették ki, melyek értelmeszerűen nem permutálhatták végtelenszer a beszűkült, rákfenés ostobaságot.

Ugyanis szövegeződik egy levél, melyet a Szakosztály részéről szándékszunk küldeni a (öncenzúra)agyú elnökségünknek. Tiltakozásul mintegy.

A vita, melyben elárulhatom, a "beszűkült, rákfenés ostobaság" részt egyedül én képviselem, mivel attól próbálom vissztartani a Szakosztályt, hogy a (öncenzúra)agyú elnökségünkhöz hasonló hibát ne kövesen el, azaz ne tegyen a tagsága nevében politikai nyilatkozatot, csupán helytelenítse a (öncenzúra)agyú elnökségünk antidemokratikus gyakorlatát.

Mivel helytelennek érzem, hogy egy zárt levlistáról mások megnyilvánulásait nyilvánossá tegyen, viszont a magaméval azt teszek, amit akarok, ismerkedj meg, kérlek "beszűkült, rákfenés ostobaságom végtelen számú permutációjával" (ahol a végtelen tart 6-hoz), mellesleg a hiányzó részek ellenére is kiváló betekintést nyerhetsz a liberális gondolkodás végtelen toleranciájába, nagyvonalúságába és vitakultúrájába:

1. Mint mondtam, én támogatom, aláírom, ha jelezhetem, hogy a tiltakozásom a módszer és nem a tartalom ellen történik. Egyetértek, hogy gyorsan kell lépni, ha lépni akarunk. A tett halála szarakodás...
2. Könyörgöm, hol van abban az elátkozott nyilatkozatban a "kritikai hang elfojtása és a gondolkodók kontrolljának elhallgattatása"? Vagy más szöveget ismerünk? Én egy tiltakozólevélet olvastam az ellenoldali megmondóemberek egyoldalú propaganda és hecckampánya ellen, egy hang sincs benne fenyegetésről, elhallgattatásról. Amilyen tartalmú támogatólevelet mellesleg a baloldali és liberális értelmiség számolatlanul írt alá az elmúlt húsz évben. Ezek a balfékek az elnökségben önkényesen és antidemokratikusan jártak el, hogy ezt nem magánemberként tették. Ez ellen én is tiltakozom, sőt én konzekvenciákat várnék a Szövetségtől. Úgy látom, nekem is kell nyílt levelet írnom...
3. Dehogy akarok én vitatkozni! A liberális gondolkodás saját érvrendszerén kívül nem fogad el érveket - ergo nekem nincsenek érveim. Örömmel és egyetérzéssel aláírom azt a levelet, mely az elnökség eljárása ellen tiltakozik. Nem írom alá azt, mely egy ellentétes töltetű politikai nyilatkozattal egyenértékű. Mert itt éppen ez történül... Ha a szakosztály akar egy ilyen politikai nylatkozatot tenni, akkor ne szakosztályként tegye, mert ebben a szakosztályban van legalább egy tag, aki nem ért ezzel egyet - éppen én - hanem az Írószövetség individuális tagjaiként sorakozzanak egymás mellé.
4. ...én imádom kissé csuszamlós érveléstechnikádat, de én erről kérdeztem: hol van nyoma is ennek: a "kritikai hang elfojtása és a gondolkodók kontrolljának elhallgattatása"?
5. ...te tudod, hogy mit beszélsz? Vagy ha beindul az szadesz rutin, elhagy az iróniaérzéked? Különben minden válasz, amit a leveleimre kapok az állításomat erősíti.
6. ...egyszerű kérdést tettem föl, ködöt kaptam válaszul, most meg azt, hogy őrült vagyok. Erről beszélek: ha valaki más véleményen van, mint ti, az csak őrült lehet. Ez a szadesz rutin. Nem kell okvetlen pártigazolvány hozzá... Nem haragszom, csak kicsit csalódtam: azt hittem, te tudod, hogy néz ki egy érv... :-) Nem megy át, hogy itt a két fél egymásnak háttal állva mantrázza saját hiedelmeit? Én nem vagyok sem fideszes, sem a kapitalizmus baloldalán álló, de ha látom, hogy egy földön felvőt rugdosnak azok, akik előtte kizsebelték, akkor nem állok be rugdosni. Sőt.

Én ezt most nem kívánom kommentálni, egyelőre maradjunk a tények rögzítésénél.
Csak egy magyarázó kiegészítés: a földön fekvő, az nem a kormányunk. Az Magyarország. És tudjuk, kik zsebelték ki...

Bajszőnyegszövők, avagy a köz ízlése némi hónaljszőrrel szegve – 1ső csomó

Talán hiba volt a Szélesire (vö. manipulatív pernahajder) hallgatni, és a Hajszőnyegszövőket választani Írószövetség-béli kritikai estjeink első áldozatául.

Talán nem, mivel a lódoktori mesterséget is azon a bizonyos sokbetegségű páratlan ujjú patáson lehet a legjobban megtanulni – ez a szöveg arra mindenképpen jó volt, hogy aki úgy szereti, tanulhasson mások hibáiból (a magam részéről a legjobbaktól szeretek tanulni, de ez habitus és metodológia kérdése).

Mert bárki bármit is mond, hiba az aztán előkerült akkor este, bőséggel. A szövegből is, de részünkről, szervezők/résztvevők részéről is.

Mindenképpen hiba volt, hogy nem beszéltük rá Németh Attilát nyomatékosabban a részvételre.
Súlyos hiba volt a fordítást pocskondiázni – főleg, hogy az eredeti szöveget egyikünk sem ismeri, a németet nem bírja.
De a legsúlyosabb hiba volt anélkül berekeszteni az estet, hogy a közönség azon részei, akik az elhangzottak ellenére továbbra is tetszésükkel tüntetik ki ezt a közepes szöveget, hangot adjon véleményének, és kialakuljon valamiféle vita – negyedórát még elbírtunk volna, főként, hogy az Istenadta nép legalább húsz perccel a berekesztés után keveredett elő az épületből.

Talán tanultunk az es(e)tből, és a legközelebbi jobban sikerül majd.

Mindezen hibák ellenére nem volt tanulságok nélküli az est – írói/szerkesztői szemszögből semmiképpen sem.

1.

Sokadszorra szembesülhetett az ember azzal a rendkívül felkavaró ténnyel, hogy az irodalmi színvonal (mint a tehetség plusz mesterségbeli tudás eredője) köszönőviszonyban sincs a közönségsikerrel és a hivatalos elismerések (díjak) elnyerésével. Ez nemcsak a sci-fiben és általában a zsáner vagy tematikus műfajokban van így: a magasirodalom (általában a művészet) ugyanettől szenved (lásd Kertész Nobel díja). A zsáner és tematikus műfajok természetszerűen jobban kitettetek ennek, hiszen a közönségük szűkebb, művelőik kevesesebben vannak, általában a magas és mainstream megfelelőik részéről elismerést nem kapnak – könnyen felbuzog a belterj. A magas és mainstream művészetek nyomorával nem foglakozom – basszanak csak továbbra is egyedül! –; különösebben nem érdekelnek a sci-fi irodalom társművészetei sem (bár a sci-fi grafikai és mozgóképi vonulatának [1] döbbenetes vizuális elcsépeltsége (eine kleine képzavar a képes félen) megérne egy elemzést, és akkor a – hála Istennek! – ritka zenei megnyilvánulásokat még nem is vettem számításba) csak a sci-fi szövegek és közönségük viszonya képezi ennek az elemzésnek a tárgyát.

Külön kell választanom ezt a populációt, mármint a sci-fi olvasóközönséget a mezei olvasótól (Homo legens arvensis), nem mintha a modern olvasó mezei változata nagyon sok vonásában jobb lenne a sci-fi közönségénél, de van köztük egy lényeges különbség: a sci-fi olvasó akar sci-fit olvasni.

Sőt! Sci-fit akar olvasni.
Sokszor kizárólag azt.

Az gondolnád, hogy egy zsáner vagy egy tematika számára ez nagyon üdvös, pedig az ellenkezője igaz: ezzel kezdődik a bezárkózás/bezáródás a gettóba. Onnan pedig, ahol a tematika olvasótábora az egyetlen felvevője az alkotásoknak, nincsen kiút, sőt a gettófalak egyre szűkösebbek – paradox módon nem azért, mert egyre többen vagyunk idebent, hanem azért, mert egyre kevesebben. Az csak álom, hogy a kritikus tömeg belülről majd szétfeszíti, ledönti a gettófalat, éppen ellenkezőleg: az olvasótábor szűkül, apad, éppen, mert a tematika olvasó és író halálos összefonódása egyre silányabb outputot eredményez, így azok, akiket nem beszűkült a fanatizmusuk, hanem egészséges olvasó ösztöneik és megközelítésük hozott a sci-fi közelébe, elhagynak bennünket – aki pedig marad, még jobban összezár. Megértem a távozókat: amit a sci-fin kívül kapnak nagyságrendekkel varázslatosabb, mint amivé a tudományos fantázia deklarált világa kopott.

Arról a kontraszelekciós mechanizmusról, mely a sci-fi olvasó és írói kölcsönös kiszelektálódáshoz vezetett, írtam már eleget. Most ennek következményét elemezzük kedves példákon keresztül; azt, hogyan vezetett – elismerem, nem kevés külső nyomással és csábítással– a gyorsuló kontraszelekció és a szakmai kritika hiánya oda, hogy a szakmai színvonal, közönségsiker és a díjak/ösztöndíjak, általában az elismerések (az antológiába beválogatás is az elismerés egy formája) egymással alig érintkező alkotás-részhalmazok között oszlanak el.

Közbevetheted: a szakmai színvonal és az elismerés egymással szorosan összefüggő dolgok.
Aha.
In a perfect world…

Manapság már a világ legőszintébb országban sem [2], nemhogy sunyi, nemzeti érdekektől bűzlő, zsugori Európában, pláne nem Alsó Merániában! Ez a befogadás legtetvesebb, legkorruptabb része, annál veszélyesebb, mivel képes megfertőzni a szakmai és közönség recepciót is.

Magyarországon ugyan egy hajszálnyival sem fogadnak szívesebben egy kéziratot, egyetlen példánnyal sem kel el több a könyvből, ha az írója Zsoldos-Díjas, de a Hugo, vagy a Nebula Díj állítólag hoz fogyásnövekedést, és különösen jól mérhető a hatása az író következő kéziratainak kiadói fogadtatásában.

Közben, ha megnézed az utóbbi évtizedek Hugo nyerteseit, többször is hörögve kapkodsz levegő után, miféle munkákat jutalmaztak vele. Visszautalva a 2009 Év Legjobbjai válogatásra, 2010-ben az abba is beválogatott, naggggyon közepes írás (Peter Watts Sziget) kapta a Hugót. Jellemzően Nebulára, a szakma, a sci-fi írók díjára nem is jelölték. Csak érdekességképpen, a kötetben ugyancsak szereplő, remek Nancy Kress novellát (Első felvonás) egy másik kategóriában mindkét díjra jelölték, bár egyiket sem kapta meg (Az ugyancsak jelölt, valódi remekmű McDonald-féle Visnu a Macskacirkuszban sem, naná!). A szakmai díj motívumairól nem tudok mit mondani, mert a Nebula nyertesét nem olvastam, de a Sziget és az Első felvonás összehasonlításával könnyen megvilágítható, hogyan működik az amerikai közönség – ne legyenek illúzióink: a magyar se másképp’, a magyar se jobban.

Nyilvánvaló, hogy mi tetszett a közönségnek a Szigetben: a divatosság, a hívószavak, az intelligencia látszata, de főleg szenzációhajhászás. Milliárd éves időtávlatok, csillagrendszerek között féregjáratokat nyitogató asztrotechnológia, a háttérben felemelkedő és eltűnő birodalmak, holdnyi idegen értelmek, az embert fenyegető mesterséges intelligencia, okosnak tűnő spekulációk életről, értelemről, evolúcióról, agresszióról. A modern sci-fi sok jellemző tematikai közhelyét és hívószavát felismerhetjük itt.

A közönséget cseppet sem zavarja, hogy mindezek ígéretek maradtak. Hogy valójában két és fél szereplős kamaradarabot olvas, mely egy üvegházban játszódik, ahonnan jól látszanak a csillagok. Ha hunyorog, és félig elfordul, elhitetheti magával, hogy a külvilág elérhet hozzá, hogy valami sokszereplős, mozgalmas történet közönsége.

A milliárd éves időtávlatokról csak hallunk, de szó sem kerül arról, hogyan élik meg ezt a szereplők, az időtávlatnak a szereplők pszichéjére, gondolkodásmódjára gyakorolt hatásáról semmit sem tudunk meg. Watts alig egy normál emberéletnyi időt engedélyez a hatalmas keretben szereplőinek – mars a hibernátorba közben!
Hasonlóan az évmilliárdok ködébe – a szöveg homályába – vész, hogy mi a valódi célja csillagközi sztrádaépítésnek – az kevés, hogy a sztrádaépítő hajót irányító MI így akarja, mert így programozták. Az a faj, mely ilyen nagyvonalúan kiépíti másoknak a csillagközi utazás eszközeit, éppen ilyen alkalmatlan emberi és nem emberi legénységgel küldi a semmibe az útépítő alkalmatosságait. Ugye milyen hihető?
Nem tudunk semmit a megemlített civilizációkról, nyilvánvalóan semmiféle hatásunk sincs azokra, aki a felemelkedésüket a sztrádaépítéssel lehetővé tették.
A holdnyi idegen értelmek, melyek az író leírásban nagyságrendekkel magasabb rendű intelligenciával bírnak, mint a sztrádaépítők, évmilliók alatt nyilvánvalóan képtelenek voltak arra, hogy a legtetvesebb űrutazási módszert (mondjuk napvitorlás), vagy kommunikációs eszközt kifejlesszék (biológiai-fizikai képtelenségükről úgy, ahogy az író leírja őket, nem is akarok megemlékezni).
Az MI valójában MU, Mesterséges Unintelligencia, szándékosan a legidiótább értelem nélküli automata, amelynek korlátait hivatott az emberi személyzet jelenléte kiterjeszteni.

A spekulációk felszínességéről már nem is szólva: a nevetségesség határát súrolja, hogy a főszereplő által előadott egyik naggggyon vonzó és látványos evolúciós spekulációt maga történet cáfolja meg – ez a csattanója a sztorinak.

De ez manapság természetes – az átlagolvasó mágiaként tiszteli az általa felfoghatatlan természettudományokat, megérteni nem tudja, így nem is akarja; ha elé kerül ilyesmi, már annak is örül, ha felismeri a megfelelő szakkifejezéseket. A szövegen tehát, ahol ezek fellehetők, automatikusan a minőség ragyogását véli látni. „Elegendő mélynek látszani, nem kell annak lenni.” [3]

Az olvasóban működnek a sci-fi soha le nem írt, de a tematikában nagyon is jelenvaló – és az eredeti szándékoktól, megegyezésektől egyre fájdalmasabban távolodó – konvencióik is, és ha találkozik velük, ugyanúgy díjazza őket, mint a (pszeudo)tudományos kulcsszavakat (technoblabla) – simán felülírják a logikátlanságokat és a mesterségbeli hiányosságokat.
Az E1 mindig nyerő, és használatát ma már nem is kell megindokolni (a hiba konvenció lett), az olvasót nem zavarja, hogy enélkül a narrátor elkerülhetetlen és szükségszerű magyarázatai egy őrült monológjaként hatnak (ó, mennyiszer írtam már erről! [4]).
Írói, de olvasói szempontból is nagy könnyebbséget jelent az a konvenció, hogy az emberi pszichét rettenetesre kifeszített időtávlatokban is változatlannak, huszadik századinak (jobbik esetben: sokszor inkább késő viktoriánus a sci-fi hősök lelkialkata) tételezzük föl – akkor is, ha az írói univerzumban egyébként minden más az efféle konzervativizmus ellen hatna is. A Sziget mai olvasóját ez sem zavarja. Ne feledjük, csak mai olvasók vannak. Az olvasó mindig korszerű.

Az olvasót nem zavarja az a nem kis számú írói ügyetlenség, a jellemábrázolás hiánya, a történet, a cselekmény vakfoltjai sem, amelyek egyre-másra felbukkannak a szövegben. Nem hiszem, hogy szándékos írói fogás, hogy a főszereplő annyira semmilyen, hogy jó darabig még a neme sem egyértelmű. Nem hiszem, hogy a történet szempontjából tökéletesen funkció nélküli másik emberi szereplő szándékosan még súlytalanabb. Nem hiszem, hogy szándékos a jellemtelenségük. Életnagyságúnál nagyobb hőst akart az írós szembeállítani az emberfeletti ellenséggel, mivel azonban az emberfeletti ellenségről kiderült, hogy ember alatti (MU), a hős is inkább erősen életnagyság alatti – PC-n mondva, vertically challenged.

Hogy a spekulációk az egész írást történetmesélésből esszénovellává merevítik, valami oknál fogva szintén nem zavarja az olvasót – pedig általában folyton panaszkodik, ha egy szöveg unalmas, elavult, nem tudja lekötni, etc. Olyan olvasói paradoxon ez, aminek nem látom feloldását. De végül is – emberek vagyunk.

Az írónak és hozzá mérhető olvasóinak sem ereje, sem bátorsága nincs, hogy ezeket valójában végiggondolja, és szembenézzen azzal a kedves ténnyel, hogy az egeret szülő hegyek nem annyira érdekes, okos és látványos dolgok, ha az író ambíciók és olvasói elvárások lila reflektorfénye kialszik, és a szöveg alaposabb vizsgálat alá kerül. Irtóznak is mindnyájan az ilyesmitől, mint ördög a szenteltvíztől!

Ez a sci-fi író és olvasó halálos ölelése: az író tudja, mit vár a másik, és azt adja neki, semmi többet; az olvasó pedig tudja, hogy mit várhat a másiktól, és nem is akar semmi többet, sőt a több zavarja, hibának fogja föl. Egy idő után természetes, hogy mindkettőjüknek elég lesz pár csillogó strassz, és a rongyos gúnyából kilógó csupasz, pattanásos, ritkás szőrrel borított ülep – vagy a kilógó hónaljszőr! – látványa egyiküket sem bántja többé: észre sem veszik. A vaskalapot koronának látni csak hunyorgás és megvilágítás kérdése.

A Szigethez képest Kress novellája nem puffogtat színes tűzijátékot, de saját időkeretén belül izgalmasabb történetet és nagyságrendekkel intelligensebb, pláne érdekesebb és időszerűbb problémákat vet föl. Az írónő hősei emberek, kortársaink, így aztán semmi hihetetlen nincsen abban, hogy a pszichéjük olyan, mint a miénk, motivációik, jellemük, jellemváltozásaik érthetőek, hitelesek. A főszereplő önmagban érdekes, sokoldalú, egzotikus jellem. Horribile dictu, még szerethető is! Pedig ő aztán valóban vertically challenged: törpe. A novella transzhumán szereplőinél viszont azonnal érezni, hogy valami nincsen rendben: több vagy kevesebb, mint emberi a gondolkodásuk, az érzelemviláguk!
Kress az E1 konvencióját is tökéletesen betartja: beszámolót olvasunk, így aztán valamennyi magyarázat a helyén van, profi módon, nem zavaróan adagolva.
Ez a kamaradarab nem csal: megmarad kamaradarabnak, nem tesz úgy, mintha az üvegfal túloldalán hadseregek mozognának és alakítanák a világot. Pedig a világ éppen átalakul, és a szereplők ennek az átalakulásnak kulcsfigurái, bár nem mozgatói.

A közönség mégis A szigetet választotta, és ezt nem lehet meg nem történtté tenni. Igaz nem is kell – csupán a helyükön kell kezelni a dolgokat azután, hogy a sci-fi legrangosabbnak mondott díjáról is belátható, hogy nem egyéb, mint külső sugallatok/befolyások/divatok által megzavart tetszik-nem tetszik döntések ad hoc eredője – így szakmai orientációra a legkevésbé sem alkalmas.

Ezek után jelent bármit, hogy a Hajszőnyegszövők írója díjesőben fürdik szülőhazájában és választott országában?

Mint megtudtuk, Németországban kifejezetten támogatják a német szerzők kiadását. Csoda ezek után, hogy Eschbach éppen annyit hozott ki magából, mint ami az első novellában/fejezetben benne volt?

És ez elég a közönségsikerhez. A fentebb utalt halálos ölelés még szorosabbá válik, ha az író ráadásul érzelmi húrokat is penget. Ez aztán minden észérvet elmos – ahogy az történni szokott minden más esetben is, amikor az elme primitívebb funkciói veszik át az irányítást az agykéreg fölött. Nem mondom, hogy adott pillanatban ez kellemetlen állapot – sőt! –, de hosszú távon, ha csak érzelmi alapon döntünk, esetleg úgy maradunk, és nem kerülünk ki többé a tetszik-nem tetszik bűvköréből. Ami, ha magunk vagyunk, nem baj, de ezen az alapon kulturált – bármilyen – szakmai vitát folytatni másokkal – lehetetlen.

A Hajszőnyegszövőkben pedig jóformán nincs is egyéb, mint érzelem.

Miközben a világ menthetetlenül működésképtelen (a vallás nem vallás, a középkor nem középkor, a gazdaság nem működhet, a technológia stagnál, sőt önmagába zuhan, az időtávlatok nagyságrendekkel eltúlzottak, a demográfia halálra sebzett etc.); a sci-fi rész következetlen és elavult, a fantasy rész kidolgozatlan, egyetlen ötletbokorra épül, melynek elemei ráadásul önmagukban is kétségesek; a megvalósítás klisés; főszereplő, szerethető figura nincs, a karakterek elő- és kivezetése ötletszerű, a jellemek kidolgozatlanok és élettelenek, a motivációk rettenetesen kisszerűek; a párbeszédek mesterkéltek, didaktikusak és esetlenek; a világ bemutatása hézagos és obskúrus; a rejtély feltárása esetleges, nem a szereplők, hanem a narrátor által megvalósított, ráadásul a rejtély maga mindenestül kisszerű; a szöveg fele felesleges töltelék – de az érzelmi rész hibátlanul működik, mint a szappanoperákban.

Szinte minden, ami rossz lehet egy szövegben, itt előkerül, de az olvasó, mint Pavlov kutyája nyáladzik a megfelelő érzelmi hatásokra:

• hajszőnyegszövők egész életükben egyetlen szőnyeget szőnek – hűha!
• feleségeik és lányaik hajából – nahát!
• főfeleség hónaljszőrével szegik be – hűha, hihihi!
• vallási fanatikus hajszőnyegszövő apa lehenteli a fiát – hűha!
• gazdag kereskedő lánya megszökik, hogy viszontlássa szerelmét – hűha!
• akiről kiderül, hogy halott – hűha!
• leány beáll sokadik feleségnek szerelme gyilkosa mellé – nahát!
• tanító titokban racionalitást oktat – nahát!
• halálra kövezik a vallási fanatikusok – hűha!
• gonosz pedofil prédikátor parancsára – hűha!
• hajszőnyegszövő háza szőnyegestül leég – hűha!
• etc.

Megannyi nahát! hűha, és még – igaz, szánalmasan kevés – hihihi is.
Hogy is mondjam… Ennyi nagyszabású érzelmi konfliktus egy százötven részes brazil produkcióban is sok. Mindenesetre lehet tobzódni benne, és ha egyszer érzelmileg elköteleztük magunkat, attól kezdve a véleményünk már saját érzelmeinkről szól – menthetetlenül csak pozitív lehet.

Attól kezdve vakok leszünk nemcsak a hibákra, de még olyan ordítóan negatív üzenetekre is, mint amit bosszantóan merev, poroszos didaktikájával a Hajszőnyegszövők kötet egésze sugall: egy egész világegyetemnyi ember mindenestül és menthetetlenül kisszerű és aljas, végtelen ideig tudatlanságban és rabságban tartható, különösen, ha vallásos hitben él (vallásos hit körébe sorolandó a forradalmi tudat is – a szabadság vallása.).
Ez az üzenet letaglózó, még akkor is, ha mindenestül hamis, még akkor is, ha az olvasó abba a kellemes helyzetbe kerül olvasás közben, hogy egy egész világegyetemnyi embernél érezheti morálisan és intellektuálisan felsőbbrendűnek magát, és ettől merevedése támad.

Erre viszont írói karriert építeni, hm, maradjunk annyiban, kétséges – de a modern olvasóközönség jó része nyilvánvalóan vevő erre.

Az irodalmi közönségsiker divatjelenségekre építő vonulatával, melyet az olyasféle hype-ok jeleznek, mint A da Vinci kód, Harry Potter vagy Alkony jelenség, nem is akarok foglakozni – túlságosan sok lenne.

Mindezek fényében egyáltalán minek bármiféle szakmai véleménnyel előállni?

Most közbevetheted, miért is vindikálok magamnak szakmai véleményt, elvégre csupán egy sikertelen író, botcsinálta szerkesztő és mérsékelten sikeres mérnök vagyok: mi közöm egyáltalán az irodalomhoz?

Nos, valószínűleg semmi, illetve éppen annyi, mint neked – és ez ugyanúgy nem jogosít föl semmire, mint téged.

De a Hajszőnyegszövők estjén volt köztünk egy professzionális irodalomtudós is, Sárdi Margit személyében. Be kell valljam, először azt gondoltam – reméltem –, szépen bemutatja majd a középkori elemeket Eschbach művében. Álmomban sem gondoltam, hogy tőle szokatlan keménységgel hántja le a könyvről a kamu középkort, és mutatja be, hogy sok más mellett még ez sem működik ebben az elátkozott szövegben.

Ez egy szakmabeli véleménye volt.

Az, hogy a tetszik-nem teszik értékítéleted ezt is felülírja, az meg a sci-fi gyógyíthatalannak tűnő betegsége.

Folyt. köv.

Jegyzetek:

[1] Talán észrevetted, hogy az írókhoz hasonlóan a sci-fit művelő képzőművésznek sincsen semmiféle rangja a saját nem sci-fit alkotó társai körében. Ezt talán még nehezebb megmagyarázni, mint az irodalmi gettót.
[2] A néhai Amerikai Egyesült Államok. RIP.
[3] Kopirájt talán az örök becsületes, egykori cenzor, a nagyszerű, neurózisoktól mentes Lendvai Ildikó. De lehet, hogy a Brüsszelbe száműzött Kovácslacibátyánk. Édes Istenem, ne hagyj el! Valamikor ennek a pártnak a tagja voltam, értük kampányoltam, ragasztottam hajnalonta plakátot, följebb, mindig följebb!, kockáztattam bajuszakasztást jobboldali csőcselékkel. Gyarló az ember!
[4] Igen érdekes, amikor szerkesztőként felhívom erre az elkövetők figyelmét, azonnal megértik, egyetértenek és javítanak. Nyilvánvaló, hogy a kortárs olvasmányokban (különös tekintettel az űroperettre), melyek alapján az írói világok alapjai lerakódnak, az E1-re vonatkozó közmegegyezés csak basztardizálva jelenik meg – a kezdőnek már az a természetes.

Liber all

Nem ezt a szöveget szántam a mai napra, és nem is igen akartam én ide politikai szarságokról írni, arra ott a Polit(e)büró, de a politika, a maga otromba módján begyűrűzvén mintegy az irodalomba , most kénytelen vagyok kivételt tenni. Vagy kitételt venni?
Ja, az az elégtétel. Bocs. Mindegy…

Tagja vagyok egy Írószövetségnek, és már az is elég fájdalmas, hogy egy írószövetségről kell írnom, nem csupán a feleslegesnek tűnő határozatlan névelő miatt, melytől közmondásosan irtózom, hanem mert nem felesleges a huncut: Alsó Merániában több írószövetség is van.
A félmosoly országa…

Van egy liberálbolsi írókat tömörítő írószövetség, amely önmaga által deklaráltan – természetesen – a jobb, a valódi írókat, az igazi művészeket tömörítő szervezet [1]. Én természetesen a másiknak vagyok a tagja. A tehetségtelen dilettánsokénak. Leszögezem, teljesen politikamentesen lettem az – nyilvánvalóan a tehetségtelenségem okán.
De most ez is teljesen mindegy.

Ami nem mindegy: annak az Írószövetségnek, melynek én is tagja vagyok, a vezetősége kiadott egy közleményt, melyben a jelenlegi kormányt támogatásról biztosította a nemtelen külföldi média és liberálbolsi politikai támadásokkal meg hasonszőrű hazai eredetű felbujtóikkal szemben.

Ők enyhébben fogalmaztak, az egyetlen csúnya szó a szövegben, mint láthatod, a „neoliberális”. Íme:

Magyar írók, művészek, tudósok állásfoglalása

Mi, a magyar mindennapokban élő, az egyes kormányzati döntések következményeit viselő, azokat bőrünkön érző állampolgárok, foglalkozásunkat tekintve írók, művészek, tudósok, egyre nagyobb megütközéssel olvassuk és hallgatjuk a világ sajtójában egyes politikai körök rágalmait a magyarországi „demokrácia-deficitről”.

Tapasztaljuk, hogy ezeket az álhíreket néhány baloldali és neoliberális pártkötődésű, nyugaton nevet szerzett magyar értelmiségi, író, filozófus, zenész, sajtómunkás is hangoztatja, és nagy nyilvánosságot kap a hazája elleni uszításhoz.

Szükséges, hogy mi, a magyar társadalom jelentős többségéhez tartozó értelmiségiek is megszólaljunk, és kinyilvánítsuk azok megnyugtatására, akik a nyugati demokráciákban Magyarország jövőjéért aggódnak, hogy a jelenlegi magyar kormány nem csorbította a demokratikus alapjogokat, amelyekhez a magyar lakosság túlnyomó része maga is ragaszkodik, ugyanúgy, ahogy ezt 1956-ban bebizonyította.

Az a szavazótábor, amely 2010-ben kétharmados győzelmet aratva megbízta a konzervatív politikai erőket a korábbi baloldali kormányok által súlyosan lerontott gazdasági és társadalmi állapot feljavításával, különösen nagy felelősséget érez a hazájáért. Tehát azért is, hogy Magyarország ne szakadjon le Európa és az atlanti világ nemzeteinek demokratikus közösségéről.

A vártnál nehezebb külső körülmények és néhány botlása ellenére a jelenlegi kormány továbbra is élvezi e többség bizalmát, viszont a magyar embereknek azt kell tapasztalniuk, hogy álhírek és hazugságok bevetésével, a demokrácia jelszavai mögé bújva éppen a legalapvetőbb demokratikus jogtól akarják népünket megfosztani: attól, hogy magunk ítélhessünk kormányaink teljesítményéről, eredményességéről a szavazóurnáknál.

Reméljük, hogy a nyugati demokráciák tárgyilagos közvéleményén meg fognak törni a Magyarország szabadságát veszélyeztető szándékok.

Magyar Írószövetség elnöksége, Magyar Művészeti Akadémia elnöksége, Professzorok Batthyány Köre

A vezetőség természetesen etikátlanul járt el. Így, hogy az „elnökségként” léptek föl, azt sugallják, az egész Írószövetség álláspontját képviselik. Minden tagnak lehetővé kellett volna tenni, hogy aláírásával támogassa vagy ne támogassa ezt a nyilatkozatot, és nyilvánosságra csak az aláírásokkal ellátott szöveget lett volna szabad hozni, jelezve, hogy a nyilatkozat nem az egész szervezet, csak az aláíró tagok állásfoglalása. Én aláírtam volna, Szélesi nem. Ennyi.

Egyébként ekképpen helyretolni a kizökkenést még mindig érdemes lenne. A tagságnak pedig ezért a húzásért felelősségre kellene vonni az elnökséget.

Ezek nélkül viszont máris megtörtént, hogy SF Irodalmi Szakosztályunk egy jeles tagja tiltakozásul a közlemény ellen, bejelentette kilépését. Mások is fogják követni. OK. Igazuk van. Nem a közlemény tartalma miatt, hanem a keletkezési körülményeik okán.
Én maradok, még ha ez az istenverte Szakosztály végül egyedül belőlem is áll majd.

De néhány tényt azért szíves figyelembe ajánlanék:

1. Az a másik írószövetség és jeles tagjai folyamatosan támogatásukról biztosították a liberálbolsi kormányokat, és támogatásukról biztosítják a jelenlegi ilyen irányultságú politikai alakulatokat. (vö. „szenvedélyes igazságbeszéd”). Ez miért is rendjénvaló náluk, ha a másik társaságnál nem?

2. A külföldi támadások muníciószállítói rendre annak a másik írószövetségnek a jeles tagjai, jobbára a németség rossz lelkiismeretén élősködő egyedek. (Még javában szocdem/liberális gondolkodású voltam, amikor már hányingerem támadt egyik kedvenc íróm, Konrád György politikai megnyilvánulásaitól).

3. A mellékelt képeken nézd már meg lécci, hogyan is fest pártunk és kormányunk leghevesebb politikai támadója [2]. Nem tudom, hogy így született-e, vagy sokat gyakorolt a tükör előtt, esetleg erre van Franciaországban spéci kurzus, de mindesetre jó tanítványnak látszik, hacsak nem hiszel a reinkarnációban. Az nem ér (nem menetesíti Benditet), hogy orbánviktor is populista és demagóg.







Jegyzetek:

[1] Senkit se zavarjon, hogy ennek tagjai a másikból, az akkor még egyetlenből váltak ki.
[2] Mielőtt valaki azzal jönne, mint Cory Doctorow esetében, hogy zsidózom, kijelentem, hogy Daniel Cohn-Benditben a Cohnsága zavar a legkevésbé. Valószínűleg Izraelben sem ezért nem kedvelik. Ja, macskámnak meg egyenesen olyan a színe, mint az ő hajáé...