„Ha a szabadság valamit jelent,
akkor azt, hogy elmondhatjuk másoknak azt is, amit nem akarnak hallani.”
George
Orwell:
ROMA kétszer bukott el.
Először, amikor a köztársasági
eszme reformálhatóságának lehetőségét mind az OPTIMATÁK, mind a POPULÁRISOK
feladták, hogy az egész végül a kor Ferencjóskájának, OCTAVIANVS-nak az ölébe
hulljon.
Másodszor, amikor lényegét
feladva saját filozófiai ellentettjére, a barbárokra bízta fennmaradását.
Most az első bukásról lesz szó.
Vajon mit érzett Cicero, amikor
utoljára hagyta el egészben Rómát, hogy elmeneküljön a PROSCRIPTIO oly sajnálatos
mellékhatásai elől, mint a lefejezés, nem értve, vagy nagyon is értve, hogyan
is fordulhatott ellene saját világa, a civilizáció, aminek civilizálásában neki
magának is olyan nagy szerepe volt?
NIMIRVM, a jó Marcus Tullius csak azt nem vette észre, hogy
élő anakronizmussá vált. A világ
elmozdult, és az olyan őskövületek, mint ő, akik makacsul ragaszkodnak
holmi erkölcsökhöz, köztársasági eszményekhez, ilyesmikhez, immár ellenségei az
újnak. Ami újságából fakadóan kíméletlen, és szűkkeblű, így nagy ívben szarik
arra, mit is tett egy ilyen őskövület azért a civilizációért, amit éppen a
sarkaiból készül kiforgatni.
NOTA BENE, ez még nem Róma vége – hol voltak még a barbárok
a kapuktól?! (Nyugi, már megérkeztek, rendben, és köszönik, jól vannak, de
rólunk majd a következő posztban.) Csak a köztársaság vége (ami úgy volt
köztársaság, ahogyan demokrácia a liberálisnak csúfolt XX.-XXI. századi polgári
demokrácia, de ez tényleg AD REM NIHIL INTEREST), viszont ez a kurva köztársaság az erkölcseivel meg az
eszményeivel éppen az a világ volt, amibe Cicero belenőtt és megöregedett. A
VILÁG, AMICI. Úgyis, mint az egész, MERETRICIVS MVNDVS.
Jómagam pár éve egyre gyakrabban érzem úgy, hogy vége annak
a világnak, amibe belenőttem és megöregedtem (legalábbis jó úton vagyok az
öregség felé). Egyre gyakrabban érzem, hogy behinek között egyetlen kazohinként
járok, és ez az őrületbe forduló világ elvárja, hogy éles sarkú rézkockákat
kössek lánccal a térdemre, hogy minden lépésre fájdalmasan a sípcsontomhoz
verődjenek, és mindehhez még jó képet is vágjak, sőt terjesszem ezt nagyszerű és
kényelmes viseletet, mint a haladás és a jövő kétségbevonhatatlan szimbólumát.
Az utóbbi esztendőig nem is volt ezzel baj, csak meg kellett
állni, hogy embertársaimat faruk megvakargatásával és „Vaké! Vaké!”
kiáltásokkal üdvözöljem, és minden normálisnak tetszett. Azonban ez a MERETRICIVS
MVNDVS, az egész nyugati fele legalábbis, ezen már valahogy túl is szaladt. Manapság
a nyugati világban behinnek lenni teljesen kazo. A „Vaké! Vaké!” senkinek még
csak fel sem tűnik már. Az abnormalitás normává vált (SIC, múlt időben). Éppen,
hogy nem kötelező. Mert ez olyan mámorosan felszabadító…
Mint a hólabda kezdett nőni az őrület, most már a lavinánál
tartunk, és szépen sodor is magával mindent. A lavina nem is jó hasonlat, mert akinek elég jók a reflexei, azt nem éri
el… Olyan ez inkább, mint amikor a szabad gyök (angolul árulkodóbb néven free radical), a molekulák kötőerőit
bontja föl, hogy a roncsokból újra előállva, újabb molekulát csesszen széjjel.
Megállíthatatlanul. A freonokból kiszabaduló klórgyök például ezt teszi az
ózonnal. Az eredmény az ózonlyuk. Ami nem a mesebeli varázsló ANVSa („Totó, azt
hiszem, már nem Kansasban vagyunk! Kell
még valamit mondanom, Ildikó?”), hanem olyan része a légkörnek, ahol az
élettel csak nagyon körülményesen összeegyeztethető, nagyenergiájú ibolyántúli
sugarak ömlenek befelé, a földfelszín irányába. Pont, ahol mi élünk.
Hát, a világomban (MEI MERETRICII MVNDI) most egy csomó
csinos lyuk tátong, és ömlik befelé az UV társadalmi megfelelője, az ún. „szabadság”.
Hogy a szabadságot a függetlenséggel keverik össze ezek az egészen free radikálisok, (vö. létező
liberális), nem az ő hibájuk: a tőke világában semmi sem az, aminek látszik,
hanem bármi annak látszik, aminek a hatalmon lévők láttatni akarják. Hát ilyen (vak)buzgó
élőlények ezek a free radikálisok, nem pihennek, most is tágítják éppen ezt a
lyukat, szabadság(uk) nevében, ami éppen kéznél van, azzal szaggatják szét a
társadalom kötőerőit.
Hanem, hogy a világom erodálására, végső soron
összeomlasztására ki a fasz hatalmazta – vagy legalább kérte – fel őket, senki
sem tudja. Én biztosan nem. Még választott képviselőim útján sem.
Mindenesetre tőlem – bárkitől? – tejesen függetlenül úgy
tesznek, mintha az ő szabadságuk valami nekik mindenképpen kijáró jutalom vagy
kiváltság lenne, miközben a mindenkinek járó szabadság prédikálása közben látványos
ívben szarnak mindenki más szabadságára. Persze az is lehet, hogy ez a
jutalmazás valóban megtörtént, csak éppen én maradtam le erről is szokás
szerint, mint a szaftos pletykákról és az ingyenpénzekről általában. Élhetetlen
vagyok, na.
Élhetetlen voltam akkor is, amikor a szabadság –
függetlenség, mert én sem láttam akkoriban a különbséget –megszállottjává váltam
pár évre. Legalábbis igyekeztem nem visszaélni a szabadságvágyammal. Nem
bicikliztem szemben a forgalommal egyirányú utcában, de legfőképpen nem
követeltem ki, hogy jogom legyen ehhez az őrülethez a szabadság és a
környezetnek az ő védelme nevében. Nem hugyoztam és szartam az alujárókba és
nem borogattam ki a kukákat, de legfőképpen nem követeltem ki mások számára a
jogot mindezekhez – az emberi méltóság és a szabadság nevében. Nem éltem
drogokkal, hogy a szétrohadó testem és agyam további fenntartásának költségeit
a társadalom egészére hárítsam, de legfőképpen nem követeltem jogot ehhez a
méltóság és szabadság nevében. Persze, mivel oda és vissza is élhetetlen
vagyok, mindezen jogok követelése révén nem szereztem jól fizető ösztön- és
szakértői díjakat, alapítványi fizetéseket, ETC.
Közben nem is tudtam, hogy bár a „szabadság” efféle
vadhajtásai tulajdonképpen ártalmatlan, inert molekulák, de az első jelei a
free radikálisok (ön)pusztító őrültségének. Afféle puhatolózások, hogy mennyit hajlandó elviselni a társadalom.
Megdöbbentően sokat.
Annyit, hogy akár saját önfeladására is hajlandó. Mint az
ózonréteg.
De már lyukad. Hasad. Kezd szétesni.
Hogy miért tűrjük ezt, nem tudni az okát, pedig de.
Tudjuk, de nem valljuk be. Ugyanis mindnyájan tőkeapologéták
vagyunk, a kapitalizmus foglyai (magunk szavaztuk ide magunkat).
Az önfeladás oka a kapitalizmus, és az ő ideológiája, a liberalizmus. Kar-karban. Bonnie és Clyde.
Mindkettő szépen elműködget addig, amíg AD ABSVRDVM nem
jutnak. A kérdés, hogy e bűbájos páros melyik tagja melyik ér el előbb a falig,
és melyik pusztul bele.
Nem mellékesen velünk együtt. Mert itt olyan nincs, hogy
kívülálló néző vagy. Ezen a Senkise Nevet a Végén táblán mindannyian bábuk
vagyunk.
Gyanítom, hogy mindenképpen a liberalizmus lesz az elsőként
pusztuló.
Ha a liberalizmus jut előbb a végletekig, azért pusztul el,
mert nem lesznek hordozói – ha az atomizált társadalom valamiképpen túlélné
saját atomizálódását, akkor az egyedeknek nem lenne szüksége többé a szabadság
ideológiára, ha pedig nem élné túl, nos, akkor a kihalt vagy a kőkorba
visszazuhant Homo Sapiensnek végképpen nincs szüksége liberalizmusra.
Jó az esély, hogy ez következik be, mivel már a közelében
járunk. A létező liberálisok annyira jutottak már nagy absztrakcióban és
inverzióban, hogy elfeledték, ők maguk is emberből vannak, biológiai alapú,
véletlen működésű, társas sejtautomaták, és nem csak csodálatosan letisztult racionális
szellemük lebeg valahol a semmi két partja között.
Annyira jutottak már a valóság tagadásban, hogy az egészen
free radikálisok tagadják a lét és fajfenntartás alapvető ösztöneit. Tagadják,
hogy egy civilizáció addig áll fönn, amíg léteznek tagjai. Tagadják, hogy a
civilizációt emberek alkotják, és ezek az emberek biológiai lények, sőt!
HORRIBILE DICTV szexuális úton jönnek létre. A biológiai szexet is tagadják. A
férfit és a nőt.
E végső tagadásnak két oka van.
Az egyik ok a liberális ideológia absztrakciós és redukciós
mechanizmusaiban keresendő.
Egyfelől a szabadságjogok absztrakt kiterjesztésének vég
nélküli folytatásához újabb és újabb célcsoportok szükségeltetnek. Most éppen a
nők, akik, lévén létszámarányuk kicsit magasabb ötven százaléknál, kisebbségnek
nem igazán hazudhatók, így másféle elnyomás alá kell, hogy essenek, mi alól
felszabadítandók pluszjogok által. Ez az elnyomás fakadjon akkor a nemek
közötti különbségből, és az elnyomók legyenek a férfiak! ECCE JVRIS NOVVS!
Lehet újabb és újabb köröket futni, jogokat kreálni.
Másfelől a szabadság gazdasági egyenlőségre redukálásának
következményét, a „minden ember egyenlő” nonszensz mantráját mi erősítené meg
jobban, mintha eltöröljük azt az alap egyenlőtlenséget, a férfi és nő közötti
különbséget is. Ennek fényében ugyan mi különbség lehet egy eritreai férfi és
egy norvég kamaszlány között? Ami meg van, sötétben úgysem látszik. Pláne, ha a
norvég kamaszlányt három másik eritreai fogja le.
A második pőre gazdasági.
Egyrészről a szabadságjogok minden határon túl terjesztése
nyilván jól jövedelmez kiterjesztőinek és garantáltatóinak. Egész csomó ún.
civil szervezetet lehet fenntartani, pénzelni ilyen alapon.
Másrészről a tőke logikájából következően.
Attól a kapitalizmustól, amitől bő százötven éve Marx és
Engels borzadva számolt be, és a földi pokolnak tartott, idáig, a még mélyebb
bugyorba jutottunk. Akkor ők ketten szépen leírták, hogy a nők (és gyerekek)
bérmunkába kényszerítésének két oka van: a férfi munkabérek letörése és újabb
kizsákmányolható munkaerő piacra terelése. A tőkést a profit rövid távú
maximalizálása során nem érdekli, hogy a nők munkába állásával a család
gyakorlatilag ebek harmincadjára kerülhet.
Ha nem kerül, éppen azért van, mert a nők a tőke számára az
optimális munkaerő. Nem csupán azért, mert valójában szuperemberek, egy nap
lenyomnak két és fél műszakot, hanem azért, mert kevésbé hajlamosak lázongásra,
kevésbé hierarchikusak és vezetőközpontúak, mások kiszolgálását kevésbé veszik
lelkükre, rendszeretőek, kurvára tűrik a monotóniát, jók a finommotorikus
készségeik, szívósabbak és tovább élnek, mint a férfiak, a klimax után
gyakorlatilag nemtelenek, legalábbis nem hormonvezéreltek életük végéig, mint a
férfiak. Az, hogy havonta ki vannak téve a hormonális változások okozta érzelmi
és intellektuális hullámzásnak, talán még ki is használható ellenükben.
De a családok felbomlása kifejezetten jól jön a tőkének mai
stádiumában, amikor a termelésről a profit áthúzódik a fogyasztásba. Az DIVINE
ET IMPERA elve sohasem jött még ilyen jól, mint a fogyasztói társadalom
kialakításánál. Az atomizált embernél nincsen jobb fogyasztó, mert társadalmi
viszonyait kizárólag fogyasztása révén éli ki, és atomizáltsága miatt
szervezett radikalizmusra (forradalom) elvileg képtelen.
Ha valamilyen csoda folytán viszont a kapitalizmus jutna el
AD ABSVRDVM odáig, hogy belső ellentmondásait már nincs hová kitelepíteni,
mielőtt a liberalizmus végleg atomizálja a társadalmat, az szintén a
liberalizmus végét jelentené, mivel ez a totális államkapitalizmus globális
eljövetele is lenne egyúttal.
A történelmi példák jól mutatják, hogy személytelen totális
állam, hazudhatja ugyan magát liberálisnak, vagy hazudhatja a létező
liberalizmus a szabadság legfelsőbb fokának, nem tűr el semmiféle szabadságot a
sajátján kívül. Az bizony Orwell világa, az ellenkező irányból megközelítve.
Ennyi jutott eszembe két vezérhím átgondolatlan és
kiprovokált szavai keltette fuvallatról a kis magyar biliben.
Hogy mi van Ciceróval?
Hát, mi, rómaiak bő kétezer évvel ezelőtt már minden
túlestünk, ami ma a nyugati világban történik. Cicero elmondta a véleményét egy
bizonyos MARCVS ANTONIVS-ról Filippikák formájában, és bizony ezt dicső elődöm,
de különösen annak felesége nem vette jó néven. Amikor pedig OCTAVIANVS
egyoldalúan felmondta a szponzori szerződést Ciceró felé, az történt, hogy a
derék Marcus Tullius hirtelen a PROSCRIBTIO előkelő helyén találta magát. Nagyon előkelő helyén, hiszen a listát
saját kezűleg ANTIONIVS írta. A rómaiak pedig az efféle listákat igen komolyan
vették, így aztán ROMÁba csak a jó Ciceró feje került vissza, azt pedig
megkaparintotta dicső elődöm neje, FVLVIA BAMBVLA, és kötőtűvel jól átszurkálta
a nyelvét.
Nevezzük ezt korabeli véleményterrornak.
A nők olyan szélsőségesek.
