A hónap mottója

Saját gondolataink kifejezésének joga azonban csak akkor ér bármit is, ha képesek vagyunk arra, hogy saját gondolataink legyenek."
Eric Fromm

2012. január 13., péntek

A középszer diadala

Gardner Dozois – The Year’s Best Science Fiction Twenty-seventh Annual Collection (2009)

Aki azért jött az SFPortálról, ne is folytassa tovább: a Trabant elfogyott.

Kissé megkésettnek tűnhet ez az elemzés, hiszen az analizált kötet, és benne az írások már háromévesek. Mentségemre szolgáljon, hogy a Dozois féle Year’s Best kötetek megkésve jutnak el hozzám – legalábbis eddig így volt – és lehetetlenül vastagok, évről-évre vastagabbak. Annyira vastagok, hogy a novellák elemzése is hat részletben jelenik meg majd az SFPortálon. [1]

A világ meg én is változunk azért (Állandóan ez az idegesítő együtt dübörgés nagyokkal, csak nem tudok leszokni róla!), Alsó Merániában is könnyebb már a hozzáférés az ilyesmihez, így, ha minden jól megy, mire megjelenik a 2011-es válogatás, már a 2010-esről szóló elemzést is meg tudom írni.

Most egyelőre haladjunk sorjában, ha egyelőre aszinkron is vagyok, legyen 2009 az első!

Mert ha késő is, de nem elkésett, mivel létezik egy tágasabb olvasat, melyben az értékelések mintegy magasabb dimenzióba emelkednek, mégpedig a SF közgondolkodás dimenziójába. Létezik [3] ugyanis egy embercsoport, akik valamiféle automatikus magos (irodalmi és egyéb) minőséget vindikálnak a kortárs angolszász SF irodalomnak, szemben a magyarral, mely egyöntetűen (mintegy tömbben, (vö. székrekedés előrevetés jelleggel – hátulról, de itt kezdek elkeveredni, csitulj, gyászos elme!)) korszerűtlen és szar. Hogy ez mennyire érvényes vélemény, addig eldönthetetlen, amíg egyetlen – igaz, annál hangosabb és ellentmondást nem tűrőbb, – forrásból származik, mivel a kortárs angolszász SF-nek szinte észrevehetetlen töredéke jut el magyar olvasóhoz. Miért is kellene bemondásra elhinni ilyen súlyos állítást?

Nos, a validálásnak az az első lépése, hogy mások is megismerik a szóban forgó műveket. Erre kézenfekvő választásnak tűnnek az év legjobbjai válogatások. A minőség itt – elvileg – garantált. Ebben az esetben – elvileg – irodalmi hulladékkal (vö. a magyar SF termés magtalan része, különös tekintettel jómagamra és Szélesire) nem is kell foglakozni: megjelent novellák kötetbe szerkesztéséről van szó, két szűrőn is átmentek, szerkesztők két echelonja gondoskodott arról, hogy a legjobbak kerüljenek egymás mellé. Dozois ismételt szerkesztői Hugo és egyéb díjai garanciát kell, hogy adjanak arról, hogy adott kötet az évi termés javát kínálja. Más szempontból: nincs ésszerű ellenérv azzal szemben, hogy EZ a kortárs angolszász SF.

Sajnos arról nincsen szó, hogy akár egy Year’s Best válogatás is teljes terjedelemben megjelenjen magyarul – mint látni fogjuk, talán értelme se lenne. De megtehető, hogy az ember (vö. bárki, illetve szerencsére egyre többen) elolvassa a kötetet, értelmezze a novellákat, és ítéletet alkosson.

Ezt tettem.

Sőt.

Bár sokan kételkednek abban, hogy irodalmi értékítélet hozható racionális alapon, én mégis megkísérlem használni az Irodalmi Teret ebben az esetben is, ha már egyszer kitaláltam – elvégre hasonló a helyzet, mint egy pályázat esetében.

A racionalitás tagadása az értékítéletben ugyanis további irracionalitásokat tételez föl. Egyrészről azt sugallja, hogy a szövegalkotás nem racionális aktus – ez ellen, mint író tiltakozom! –, másrészről azt, hogy a befogadás nélkülözi a rációt – ezt olvasóként nem fogadom el. Így az SFPortálon az antológia novelláinak ismertetői végén jelzem az Irodalmi Térben kapott vektoruk hosszát. Csupán az összehasonlítás végett.

Ott és ehelyt csak a novellák IT pontjait adom meg, a koordinátákat viszont megtalálja mintegy szuplementként itt , akit érdekel.

Mindaddig, amíg csak a pontokat nézi valaki, és/vagy a novellaértékeléseket olvassa – többnyire olyan írásokról, melyek nem jelentek meg magyarul! – az egész totálisan érdektelen lehet, megfelelően summázható a „bunkó barom balfrásznak megint elgurult a nyugtatója” stílusú és tartalmú mondatokkal, de tedd az egészet az elvárt magos minőség kontexusába, és máris kívánt dimenzióban vagyunk.

Különösen, ha a novellák pontszámai alapján a köteten belül kialakult rangsort és ponthatárok közé sorolt írások jellemzőit statisztikailag (elismerem, elég tetves sokaság, de sokaság [4]) összevetjük.

Az első nehézség a betűtömeg legyőzése után (Jóemberek, tényleg 633 C5 oldalt tesznek ki az angolszász szcéna legjobbjai? 1979-ben elég volt hozzájuk feleannyi B5 – de erről később!), hogy meghatározzuk, mik is azok a jellemzők, melyek a magos minőséget biztosítják [5].

Biza, nincsen ez definiálva! Annyi mondatott ki, hogy az angolszász irodalom mind tematikájában, mind irodalmi eszköztárában korszerű. Tekintsünk el attól, hogy a korszerű (modern) szó szerint azt jelenti, hogy „ami éppen divatos” – ami elég tetves, egyáltalán nem hízelgő jelentés, mert Fejős Évike is éppen divatos! –, és próbáljuk definiálni a korszerűt! Szigorúan az irodalom szemszögéből, mert, azt hiszem, nem kell sokat bizonygatnom, hogy az SF tematikailag a kilencvenes évek eleje óta sok újat (korszerűt) mondani nem tud. Ugyanaz a kétes állagú gittgombóc rágódik új meg új pofák által már húsz éve.

Az irodalmi korszerűség meghatározása még mindig leküzdhetetlenül nehéz, annyiféle modernista és posztmodern hatással, visszahatással és elemmel és hiányával vagy tagadásával kellene számolni.

Önkényesen azt ajánlom hát, hogy egy tagadással definiáljuk a korszerűséget! Induljunk ki abból, hogy a próza tizenkilencedik század közepén, a modernizmusok előtt bizonyosan (értelemszerűen) korszerűtlen volt.

Tehát, az a korszerű, így magos minőségű, ami nem azokat az eszközöket használja, mint a XIX. századi próza a modernizmusok előtt.

Jellemzően lineáris történetvezetés, egyetlen, jól követhető cselekményszál, esetleg alárendelt mellékszálak, kevéssé árnyalt, jól definiált jellemek, mindentudó, magyarázó, didaktikus elbeszélésmód, és a leírások abundanciája teszi a XIX. százai prózát. Az elbeszélésmód elsősorban múlt idejű E3. Ha E1 személyű elbeszélő jelenik meg, az E1 használata mindig szigorúan indokolt (napló, jelentés, elbeszélés), az első személyű narrátor jellemzően megszólítja az olvasót. Az időtávlat még a fantasztikus történetekben is viszonylag szűk, néhány évszázad, jellemzőbb a kortárs történetidő vagy a múlt.

Ezek a jellemzők tematikától függetlenül azonosíthatók adott szövegben.

Léteznek gyengébb, tematikai ismérvek is, melyek megnevezhetők a szövegekben, ezek közül csak eggyel, a legnyilvánvalóbbal foglalkoztam, a helyszínnel. Ha a XIX. századi próza végre kimozdul otthonról, akkor inkább egzotikus helyszínekre viszi az olvasóját, mint a szomszéd országba. Ha a szomszédba megy, akkor annak is az egzotikumát keresi.

Mindezek után, minthogy a vizualitás korát éljük, készítettem néhány diagramot, melyek alapja a novellák osztályba sorolása az IT pontszámuk alapján. Öt kategóriát láthatsz. A teljes sokaság (32 novella) százalékos eloszlását adott szempontrendszer szerint, a legrosszabb szöveg, az átlagos és alatti, az átlagon fölüli novellák, végül a legjobb írás besorolását. Mivel Dozois 32 novellát válogatott a kötetbe, egy írás 3,125%-ot (az ábrákon a kerekítés miatt 3,13%-ot) jelent. Az Irodalmi Térben a hat alatti pontszám gyenge (valójában hasznavehetetlen), a közepes írás 6-9 pontot ér, a 9 pontnál többet érő szöveget már jónak számítom, 15 fölött „remekműnek”.

Ahhoz, hogy mindez értelmezhető legyen, először persze ismerni kell a pontszámokat, kategóriákat és eloszlásokat. Felmerülhet a kétség, hogy korrumpálhattam a saját magam által adott pontokat, kényemre-kedvemre, az elméleteim igazolására [4], ha én főnök lennék, jobb reggel…, etc. Ezt a vádat nem tudom cáfolni (mintegy löhetetlen), de ha megnézed a novellaértékeléseket az SFPortálon és összeveted a pontszámokkal, meglepődve tapasztalhatod, hogy egyes leszólt novellák magas pontszámot, személyesen szeretettek kicsit kaptak. Vagy skizó vagyok, vagy az Irodalmi Tér mégiscsak hordoz némi objektivitást. Innentől vagy elfogadod ezt az objektivitást, vagy ne is olvass tovább!


Akkor lássuk az első diagramot, mely egyszerűen adott kategóriába eső novellák szám szerinti eloszlását, és adott kategóriához tartozó átlagos oldalszámot mutatja. A teljes kategória itt értelemszerűen 100%, így hasznos információtartalma zézus.

Nem lepődtem meg, hogy a novellák több mint fele átlagosnak vagy átlag alattinak bizonyult – régóta ez a számszerűen alá nem támasztott tapasztalatom. Zsinórban a 2006-2007-2008-2009 Year’s Best válogatás ezt mutatta, bár azokat persze nem analizáltam így. Az már inkább mellbevágó lehet elsőre (elvégre az Év Legjobbjait látjuk), hogy remekmű csak egy akadt. De persze nem is lehet másképpen: egy ideje már hangsúlyozom, hogy annak három-öt százaléknak a megszületéséhez éppen ez a középszer tömeg szükségeltetik. Előfordulhat bizony, hogy egy-egy évben ez a szám nulla!

Így, aki mindenáron a legjobb születését szorgalmazza (ami dícséretes: "Írók, alkossatok remekműveket!" vö. bolsevik kulturpolitika), miközben csak a legjobbat fogadja el teljesítményként, az éppen ezek elkészültét akadályozza, bénítja, mert nem engedi világra jönni az őket támogató, kritikus tömeget.

Az oldalszámokra később térek vissza.

Ezek az adatok persze alig visznek közelebb az eredeti felvetéshez az angolszász SF irodalom felsőbbrendűségét illetően, elvégre nagyon is lehetséges, hogy még az angolszász középszer is összehasonlíthatatlanul magosabb rendű a magyarnál.

Hogy ezt bizonyítsuk, vagy cáfoljuk, mélyebbre kell hatolni.

Nézzük először a cselekményvezetést!

Bevallom, hogy már egy picinyke visszaemlékezést is a linearitás megtörésének vettem. Az én áldott jó szívem!

Az ábra tanulságos tapasztalattal szolgál: a novelláknak jócskán több mint a fele egyáltalán nem a korszerű, nemlineáris cselekményvezetés szerint íródott! Világosan látszik, hogy az átlagos és átlag alatti írásokban erősen dominál a linearitás – nagyjából azt mondja ez nekem, hogy ezek szerzői nem igazán magabiztos írók. Az átlagon fölüli művekben a nemlineáris cselekményvezetés jellemzőbb. Érdekes viszont, hogy a legjobbnak és legrosszabbnak ítélt két írás egyaránt a korszerű szemléletet követi.

Ha a következő ábra szerint a cselekményszálak számát tekintjük, az eredmény egészen lehangoló lehet a korszerűség megszállottjai számára.

Az írások döntő többsége bizony egyetlen szállal operál, és ebből a szempontból nem sok különbség tapasztalható az átlagos/átlag alatti és a jónak mondható munkák között. Egészen ellentmondásos a legjobb és legrosszabb viszonya: a legjobb mű ebből a szempontból teljesen maradi, míg a legrosszabb használja az egész sokaságban a legtöbb szálat.

Nézzük az elbeszélésmódot!

Egy vallomással tartozom: korszerűség ide-vagy oda, az E3 elbeszélésmódot minden tekintetben magasabb rendűnek tartom az E1 olcsó trükkjénél. Az én szememben az E1 a kezdő író védjegye, amit természetesen többnyire nem is jól használ – vagyis a végeredmény egy kretén monológjának hat. Ami nem zárja ki, hogy profi és jó író ne élne az E1 vitathatatlan és utolérhetetlen hatásával. Csak éppen ők jól használják, nem kretén önmagyarázás a végeredmény. A kötet legjobbjai, és személy szerint a kedvenceim is E1-ben íródtak. Csak éppen például a Visna a Macskacirkuszban narrátora egyáltalán nem törekedve a korszerűségre, a legklasszikusabb XIX. századi módon szólítja meg az olvasót (hallgatót). A teljes sokaságban nagyjából azonosan oszlik meg az E3 és E1 használata, bár az átlagos/átlag alatti darabokra inkább az E3 jellemzőbb.

Az elbeszélésidő megoszlásáról értelmetlennek tűnt diagramot készteni: a sokaság valamennyi darabja múlt időben íródott, nem mutatván semmi jelét modernista-posztmodern kísérletezésnek. Ebben a tekintetben az egész termés inkább XIX. századinak, mint korszerűnek mondható.

Az írások érettségét leginkább az E1 használatának módja mutatja, amennyiben az író ezt az elbeszélésmódot választotta.

E tekintetben szomorú a kép: az írók csaknem fele nem tartotta fontosnak, hogy indokát adja az elbeszélésmód választásának, hogy jelezze, nem egy őrült elme belső monológjáról van szó, hanem meséről, elbeszélésről, levélről etc. Megnyugtató viszont, hogy a legjobbak legalább nem követik el ezt a hibát. Az az elméletem, hogy a hibásan alkalmazott E1 a gyengébb írók (kezdők) attribútuma, itt megerősítést nyer, bár a jobb írások szerzőinek fele is ugyanazt a rossz gyakorlatot követi.

Azt a kezdők körében megszokott butaságot – hála Istennek! – egyikük sem követte el, hogy a monologizáló elbeszélőt megölje az írás végén: ha ilyen írás került volna a kötetbe, teljes joggal mondhatnám, hogy az SF agyhalott.

Ha a novellákban ábrázolt időtávlatokat tekintjük, a kép meglehetősen vegyes, inkább konzervatív.

Szem előtt tartva, hogy fantasztikus történetekről lévén szó, tetszőleges időtávlat szóba jöhetne, mégis csupán az írások harmada operál évezredes vagy hosszabb távlatokkal – a kép inkább konzervatív ebből a szempontból.

Személyesen ennek örülök. A millió évek a hihetőségről szóló írói-olvasói közmegegyezés határait feszegetik – egyébként is, szerintem csupán Clarke nagyképűsége hozta ezt a szamárságot divatba (ő sem tudván mit kezdeni vele, természetesen), hogy írógenerációk kísérthető elméi millió évekkel licitáljanak egymásra. Ebben a kötetben is található több milliárd éves időtávlat, mely természetesen csalással operál. Jellemző, hogy a határ-feszegetés ellenére a közönség éppen ezt jutalmazta Hugóval 2010-ben (lásd később).

Látható, hogy a múltnak nincs nagy divatja, mindössze két írás merészkedik vissza a XIX. századba, egy pedig egy epizód erejéig tízmillió évekkel visszább.

Személyesen kifejezetten örvendetesnek találom, hogy az írások meghatározó része a jelen, valamint a közel- és számba vehető jövő problémáival foglakozik – talán ilyesmi lenne a sci-fi dolga, ha van neki ilyesmije egyáltalán.

A választott helyszínek eloszlásképe egészen XIX. századi:

Megdöbbentő, hogy az angolszász szerzők személyes távlata mennyire nem terjed túl azon, amit az erkélyükről vagy teraszukról belátnak, esetleg a porcson ülve megkeresnek a Wikipédián.

SF-ről lévén szó, természetes, hogy a helyszínek legalább harmadát a kozmoszba helyezzék. A Naprendszeren belül viszont azért léteznek helyek a Szaturnusz holdjain kívül is – de úgy látszik, eddig terjed a magosabb rendű angolszász sci-fi látóköre.

Ha viszont a Földön maradnak, még siralmasabb, és fantáziátlanabb a helyzet. A világtérkép, according to the anglo-saxon SF authors, az Egyesült Államokból (Alaszka nélkül), Nagy Britanniából és Ázsia bizonyos részeiből áll – különös tekintettel Indiára. Kína, ahol a világ jövője érik, eszerint nem létezik és Európából csak Olaszország került elő, az is csupán Sterling mediterrán mániája okán. Oroszország, a Közel- és Közép-Kelet, Dél Amerika, Ausztrália, Afrika – az ördögnek sem kellenek.

Ha meggondolom, hogy néhány évtizede egy Le Guin nevű hölgy milyen bátran teremtett meg egy képzeletbeli Kelet-Közép Európai országot és írt bele csodálatos, emberi történeteket.

Megvizsgálható még a leírások helyzete:

Ez az egyetlen eloszlás, mely egyértelműen nem XIX. századi képet mutat. Az írások csaknem fele ugyan kifejezett leíró részeket tartalmaz, de a harmaduk inkább karakter és/vagy cselekmény orientált, ötödük pedig kifejezetten megtalálta az egyensúlyt a leíró és epikai részek között. Az persze látszik, hogy az átlagos/átlag alatti írások inkább leíróak és az egyensúlyra törekvés inkább a jobb munkákra jellemző.

A kiindulási problémakörhöz visszatérve: a kötet összképe és részletei engem egyáltalán nem győznek meg az angolszász SF felsőbbrendűségéről, irodalmi korszerűségéről, és általában kimagaslóan jó minőségéről. Éppen ellenkezőleg, nagyon is konzervatív, inkább XIX. század felé hajló képet látok, döntően átlagos színvonalú írásokkal, azt, hogy az angolszász SF írók kevéssé hajlamosak az irodalmi kísérletezésre, újításra, új dolgok átvételére. Egyetlen írás, mely egyben a kötet leggyengébb, szinte értékelhetetlen darabja, próbál mindenestül posztmodern fogásokkal operálni. Nyilván a szerző tehetségét demonstrálja, hogy nem járt sikerrel, de egészében az, hogy az összkép konzervatív, nem annyira az írókat, inkább a közönségüket minősíti.

A piacorientált irodalom nagyon is tisztában van azzal, hogy mi kell a fogyasztónak, és azt is szállítja neki.

De ez a problémakör már a következő bejegyzés témája lesz.

Természetesen az eredeti probléma szempontjából az eredmény torz. Hiányzik a 2009-es magyar SF novellatermés értékelése ugyanilyen szempontok szerint.

Sajnos többszörösen is érdekelt és ellenérdekelt lévén, ezt nem áll módomban elkészíteni.

Két adóságom maradt, egy az oldalszámokat illetően, egy pedig az angolszász SF best of piac tekintetében. Az elsőhöz készítettem egy árnyaltabb diagramot:

Mivel sajnos nem manipuláltam az Irodalmi Tér pontszámait, engem is meglepett, ami látható.

Nyilvánvaló a szakadás az átlagos/átlag alatti és jó művek számában. Az ember valamilyen normálishoz közeli eloszlásra számítana, a két szélén kevés gyenge és még kevesebb kiváló írással, valahol középen szimmetrikus maximummal a középszerrel kitöltve. Ehelyett itt a szakadék két púp között – a hegeli-marxi mennyiségi-minőségi átcsapás elmélet kiváló demonstrációjaként.

Látszik, hogy milyen nehéz meghaladni a középszert – valami titkos többlet kell hozzá. Malcolm Caldwell szerint a tehetségnek egyszerűen csak tízezer órát el kell tölteni valamivel – jelen esetben írással –, hogy ilyesféle ugrás megtörténjen. Ez megint a hegeli-marxi elv más megfogalmazásban. Vedd észre, hogy az ugrás nem automatikus, kell hozzá a belső potenciál, ami képessé tesz rá – jelen esetben az írói tehetség

A javuló minőségű középszerű írások száma monoton nő, de a minőségi ugrást csak kevesen képesek megtenni. Ez az ugrás is inkább valamiféle homályzónában (9-11 pont) ténfergés, hogy az igazán jó írások és remekművek efölött kristálytisztán és egyértelműen ugorjanak elő. Megfigyelhető, hogy a jóból remekmű előállása itt is ugrásszerű, de úgy tűnik nem a javuló minőségű írások számának egyszerű, monoton növekedése a kulcs, hanem az írói mesterség gyakorlása, a(z ön)fegyelem fokozódása.

Ha az oldalszámokat tekintjük, monoton növekedésük a szakadás két oldalán az írói minőség javulásáról árulkodik. Azt mutatja, hogy abból lesz jó író, aki képes megfelelő terjedelemben kibontani a témát, és képes olyan témát találni, mely megfelelő terjedelemben kibontható. Jellemző a kezdő íróra, hogy az ötletecskéjének hatalmas feneket kerít, terjedelmi szörnyeteget kapva eredményül vagy éppenhogy nem ismeri fel a téma jelentőségét/lehetőségeit és/vagy nem érezvén kellő erőt, motivációt, vagy sajnálván az időt, a lehetőséget kihasználatlanul hagyva pár oldalban összecsapja az egészet és megszül egy torz törpét. Jellegzetes példája ez utóbbi hozzáállásnak Jo Walton műve, míg a felfúvódott terjedelmi szörnyet (vö. szent tehén a lucernásban) kiválóan demonstrálja Vandana Singh sztorija. E két mű egyben a kötet két leggyengébb írása.

Másfelől, egy akkora író, mint Nancy Kress – hogy a női szerzők körében maradjunk –, megteheti és meg is tudja tenni, hogy azt a terjedelmet választja a témájának, ami neki tetszik, és a dolog működőképes marad. Kress műve, melyet Hugóra és Nebulára is jelöltek, megvalósítható lett volna sokszáz oldalas nagyregény terjedelemben is.

Kress már nyilván túl van a tízezer órán, Walton és Singh messze nem.

Az angolszász best of piac kurvulását kiválóan demonstrálja az a terjedelmi (koncepcionális) változás, mely a hetvenes évek óta végbement. Kezemben az ugyan nem Dozois hanem egy Terry Carr nevű fickó által szerkesztett The Best Science Fiction of the Year #8 című antológia 1979-ből. Szolid 300 B5 oldalnyi novellaszöveg, mely 12 novellát takar, szemben a 2009-es Dozois-féle 633 C5 oldalával és 32 művével. Realitás az, hogy háromszor annyi jó írás jelent meg 2009-ben, mint 1979-ben? Nem hiszem. Itt egyrészről valami szemfényvesztés van, nagyjából, mint egy ország makrogazdasági mutatóinál [6]. A minőség ugyanis automatikusan nem jelenik meg, ha megháromszorozzuk a közölt mennyiséget, legfeljebb, mint a fentebbi diagramok mutatják, a legjobbakat felhígítottuk középszerrel a háromszorosára. Egy tucatnyi novella valóban az év legjobbja lenne. Más kérdés, hogy a féltéglányi könyvekre felébresztett olvasói igény-kiadói kínálat ördögi köre csakis ide vezethetett.

Mit is mondana egy sci-fi szerkesztőnek a jel per zaj viszony felemlegetése?

Update:

Úgy érzem az SFPortálon kissé homályban maradt, mire is gondoltam a Kipling verssel kapcsolatban. Némi magyarázattal szolgálhat az eredeti szöveg összevetése a filmbélivel, és a saját változatommal.

Jegyzetek:

[1] Szomorú tapasztalati tény [2], hogy a figyelmed, ha a Neten efféle analíziseket olvasol, maximum öt oldalig terjed, nyájas olvasó. Ez van. Így aztán ekképpen is kapod: minden napra egy tojás. Itt viszont, a lövészárokban, egyszerre minden rád zúdul (vö. össztűz), mert én nem ismerem el a szellemi gyengeségedet. Most hízelegtem neked. A faszba!

[2] Aktivitásod adott szájton az üzemeltető előtt nem titok. Ennyit az Internet ún. szabadságáról.

[3] Mindig is létezett. Egyesek szerint az én aktivitásom okozta, hogy most már el is ismerik eszmei-gondolati-érdekközösségüket, de ez rágalom. Sőt, minden ilyes elképzelés eszetlen túlbecsülés irányomban. Mindig is léteztek ők, mindig is összetartoztak, csak valamiért ennek elismerését régebben nem tartották hasznosnak önmaguk számára. Most valami okból igen. Miért is kellett egy szájtot mindezért TITOKBAN!!!!! (A jelszó: „A kankalin sötétben virágzik.”) felépíteni?

[4] Létezik hazugság, létezik arcátlan hazugság és létezik statisztika, avagy: csak abban a statisztikában hiszek, amelyet magam hamisítok.

[5] Tudod, mit biztosít az olyasféle minőségbiztosítás, mint a tetves ISO 9001? A minőség változatlanságát. Vagyis, ha lyukas kotonokat gyártasz, és el tudod adni őket, akkor ISO minősítheted magad, feltéve, ha a lyukat mindig ugyanúgy produkálod az óvszeren.

[6] 2020-ra India várhatóan a Föld ötödik legnagyobb gazdasága lesz, miközben egyúttal a világ legszegényebb országa is.


10 megjegyzés:

L. N. Peters írta...

Nagyon szépen köszönöm, Tony. Sejtettem, hogy valami ilyesmi van.

balfrasz írta...

"A helyzet az jó - de nem reménytelen."

Valamiért az jutott eszembe, hogy mintha nem akarnának korszakos, maradandó regényt írni, mint mndjuk az Alapítvány trilógia. A perc mámora, a pillantanyi siker - ennyi kell

L. N. Peters írta...

Szívesen közölném a scifi.hu-n.

balfrasz írta...

Tedd nyugodtan, bár az ábrák letöltögetése talán szar lesz...

L. N. Peters írta...

Köszönöm, ma este megpróbálom. Úgy érzem, ez nagyon is közérdekű írás - és roppant tanulságos.

L. N. Peters írta...

Azért a csend is tud ám beszélni, Tony...

balfrasz írta...

Nem a csend hangját hallod, a fegyelemét... :-)

Merras írta...

Egyébként végignézve a 2010-es Hugo-díj jelölteket... hát, semennyivel nem járnak előrébb a magyar sci-finél.

kavics írta...

http://www.youtube.com/watch?v=szxaONCicjg

balfrasz írta...

End what else?