A hónap mottója

Saját gondolataink kifejezésének joga azonban csak akkor ér bármit is, ha képesek vagyunk arra, hogy saját gondolataink legyenek."
Eric Fromm

2009. december 7., hétfő

Utopia

Megjelent az Új Galaxis 15. száma, mely az utópia témára érkezett novellák első felét tartalamazza.

Bemutatójára, pedig már azt hittem, nem lesz, végül is szokás szerint az Írószövetség székházában, Bajza utcában kerítünk sort, eszerint:



Gyere, várunk, utána az alkotókkal egy kis csevejre visszavonulunk az étterembe.

Föltettem a Zúzdába Trojanow Világok gyűjtője ismertetését.

2009. november 29., vasárnap

Halfway Back

A jövő héten már visszajövök bloggolni, véget ért a móka novemberre, anyám élete végéig biztonságban van, az ÚG 15 a nyomdában, talán már el is készült, túl vagyok a Medikán (Gyógyászati világkiállítás, ahol a legkevésbé fontos a beteg. Grrrr! – gyönyörű posztmodern fordulat!), szóval visszatérhetek egy kicsit ehhez a sci-finek nevezett valamihez.

Első lépés, hogy holnap, november 30-án, hétfőn, este hétkor vendége leszek a Ködlámpa irodalmi kávéháznak, a Pedál (? – Most hogy is hívják? Mindegy, megtalálod) kafé alagsorában, a Pipa utca 6-ban, a Nagyvásárcsarnok mellett. Izzólámpát hozzál! Legalább hatvanasat.

Ez azért érdekes, mert nem a szokásos sci-fi dagonyában pakoljuk az iszapot egymás fáradt hátára, hanem legalább két kívülálló, irodalmár (vagy mi a fene) vezeti az egészet, és egész izgalmas beszélgetések potenciálja van benne. Például én is szívesen kikérdezném Marcellt, hogy mit akar a sci-fitől, és szerinte mi az...

2009. november 12., csütörtök

Creative Commons

Valaki úgy tenyerelt a csengőre, mintha fizetnék érte.
........– Nyitom már! – üvöltötte Mond, és kérdőn nézett a fotelben trónoló tigriscsíkos GM kandúrra. – Fabius berúgott, Káin. Szar esténk lesz. – Felkászálódott a konzol mellől, és közben gondosan bezárta a hozzáféréseket. Csoszogva az előszobába ment, közben még kétszer és ismételten tökéletesen hatástalanul elüvöltötte a “Nyitom már!”-t, de az a valaki odakint nyilvánvalóan beleszeretett a csengőgombba. Vagy hozzágyógyult a keze, hogy sorvadna le vállból…!
........– Itt vagyok! – mondta utoljára, és teljesen fölöslegesen, amikor elérte az ajtót, és elfordította az ajtógombot. A folyosón nem a holtrészeg Fabius állt bizonytalanul, hanem Mond régi írókollégája, Han C. Drake, színjózanul, szögegyenesen – és halálsápadtan. – Szervusz, Han! Rég láttalak! Kerülj beljebb! – Mond félreállt a nyílásból.
........Drake nyugtalan pillantást vetett a válla fölött a liftek felé, majd valósággal beugrott az ajtón.
........– Szia, Allen! Kösz, hogy ajtót nyitottál!
........– Ennek a csengetésnek nem lehetett ellenállni… Csak előre! Kerülj beljebb, kérlek! ........Megkínálhatlak valamivel? Csak söröm van…
........– Nem… Kösz! Nem kell semmi. Leülnék… Leülhetek?
........Mond szó nélkül a kanapéra mutatott, a fotelhez ment, felnyalábolta a macskát, és a helyébe telepedve az ölébe fektette. Az állat hangosan dorombolni kezdett. Vadállatian sárga szemével kérdőn bámult a vendégre. Mint a gazdája:
........– Mi szél hozott, Han? Vagy tíz éve nem láttalak… De lehet, megvan tizenöt is… Mióta abbahagytam az írást…
........Drake egyetértően bólintott, de nem szólt.
........– Baj van? – folytatta Mond kissé kényszeredetten. – Ha megbocsátasz, olyan vagy, mint aki kísértett látott…
........– Rosszabb! Üldöznek.
........– Póker? – kérdezte együttérzőn Mond, bár sejtette, hogy kártyaadósságnál komolyabb az ügy. “Drake mindig jól megélt a modoros ostobaságaiból. Kábítószer lenne? Nem lehet. Drake még ahhoz is fantáziátlan… Valami nőügy.”
........– Fenét! A Hivatal!
........– Egy kis adócsalás miatt nem kellene így kikészülni…
........– Nem az adóhivatal, Allen! A Kreatív Ügyek Hivatala*!
........– Téged? Hiszen apostola voltál az egésznek! Az e-read mindenhatóságának prófétája…
........– Gúnyolódj csak! Tudom, hogy sohasem kedveltél…
........– Ez nem a megfelelő kifejezés kettőnk viszonyára… De különben is, tizenöt év óta az ilyesmi egyáltalán nem érdekel, és te most itt vagy nálam.
........– Igen! Mert te kiszálltál…
........– Te pedig benn maradtál. Azt hittem minden rendben van veled, szépen eléldegélsz a bitekből…
........– Minden megváltozott…
........– Minden? Én úgy látom, amióta a könyvnyomtatást sikeresen hazavágtátok, a jó öreg e-read él és virul és egyeduralkodik…
........– Hát ez az.
........– Nem értelek. Arról volt szó, hogy az e-read mindenkihez eljut, olcsón, kiadók, terjesztők, felesleges lenyúlások nélkül… ezrek helyett milliókhoz…
........– Hát ez az…
........– Lenyűgöző a szókincsed…
........– Al… De hát éppen ez az! Milliókhoz. Ha minden letöltés után csak egyetlen pennyt is kapok, az máris több, mint ami leesik a szaros nyomtatott példányok után. És nem nyúlja le a kiadó, a terjesztő…
........– Lassan időhurokba kerülünk, Han. Ugyanezt mondtam.
........– Mindenki így hitte…
........– Nem mindenki. Én nem.
........– Te valójában miért hagytad abba? – Drake felélénkült, valódi, leplezetlen kíváncsisággal bámulta Mondot.
........– Mert nem akartam, hogy pattanásos kamaszok csak úgy heccből ellopják az írásaimat, és csak úgy heccből megosztogassák egymás között… Abba sem mentem volna bele, hogy bizonyos százezer letöltés vagy letöltéstől függetlenül öt év után automatikusan Creative Commonssá váljanak.
........– Mindig azzal hencegtél, hogy nem pénzért írsz!
“Idejössz, halálsápadtan a félelemtől, és sértegetsz! Ez aztán jellemző, Han Drake!”
........– Ez elvi kérdés. Egyszerűen gyűlölöm, ha meglopnak, és akkoriban egy informatikus ismerősöm felvilágosított, hogy nincs feltörhetetlen kód. Főleg, ha nem is akarják feltörhetetlenné tenni. Az ember pedig olyan, mint Délkelet Ázsia városi makákói: a lopás kedvéért lop. Ergo, ha divatos író vagy, biztosan ellopnak, nem várják meg a Creative Commons határt. A divatos írót elvileg a letöltések teszik, amelyeket nem lehet elhazudni, mert a Kreatív ügyek Hivatalának szerverei szépen mutatják őket. Csakhogy – Mond belelendült, mintha régóta készült volna arra a szónoklatra –, ha ellopnak, egy idő után nem lesz több letöltés, a Kreatív Ügyek Hivatalának szerverei nem mutatnak semmi különbséget a művek között. Ergo, egy idő után nem lesznek divatos írók, ha viszont nem vagy divatos, a kutya se tölt le. Ez az egyenlő esélyek Szép Új Világa, és azok a bűbájos kamaszok végül találomra el is lopnak mindenkit. A letöltésekből így csak aprópénz jön, mivel pedig nincs előleg, mert nincsen kiadó, aki fogyástól függetlenül kifizetné, és filmjogok sincsenek, mert a filmesek szépen kivárják az öt évet és ingyen hozzájutnak a legjobb sztorikhoz is, végeredményben csak azért vertél be nyolcszázezer karakter, hogy magadat szórakoztasd. Márpedig én olvasóknak szerettem írni, és szerettem tudni, hogyan fogadnak az olvasók. Nos, arra esélyem sincs, mert a Kreatív Ügyek Hivatalának szerverei mindenkire egyformán pár tucat letöltést mutatnak, vagy egyformán milliókat, ha már eltelt az a bizonyos öt év, a decentralizált fájlmegosztó programok pedig ab ovo nem teszik lehetővé a forgalom követését. Megnézhetem még a recenziós tartalmakat, de annak a pár tucat hangoskodónak a véleménye, akik hajlandók azt megosztani vagy valamiféle frusztráltságból kényszeresen a kibertérbe üvöltik, sem nem mérvadó, sem nem megbízható… Megpróbáltam. Javasoltam nekik egy hardverkulcsos, kvázi feltörhetetlen megoldást… Egy reader, egy kulcs, csak adott eszközön olvasható enkripció. Nem kellett… Ergo, én abbahagytam az írást.
........– Szép szónoklat, Al. Akkoriban hallottuk egy párszor…
........– Gondolom. De azóta semmi sem változott… Vagyis valaminek meg kellett változnia, mert itt vagy…
........– A te forgatókönyved jött be, Al. Csak lassabban, mint ahogy te számítottad…
........– Nono! Én nem számítottam sehogy. Egy év, öt év, tizenöt év, tökéletesen mindegy. Azoknak a százezreknek, akiknek a nyomtatott könyvpiac adott munkát, csak a frusztrációval eltöltött évei nyúltak el… Ez volt a másik ok, amiért annyira elleneztem az e-read-et. Azt hiszem ezt is sikeresen teljesítettétek: a könyvszakma halott. – Gyanakodva a másikra nézett. – Ugye nem azért jöttél, hogy alapítsunk kiadót?
........– És ha azért jöttem?
........– Azt nem hinném el. Meg, az ilyesmi engem nem érdekel. Sok veszett ügyért kiálltam, de reménytelen dolgokért soha. A könyvszakmát feltámasztani reménytelen. Meghalt a teljes infrastruktúra, és tizenöt év alatt eltűnt a szakértelem, az olvasókat leszoktattátok a papírról, nem fognak visszaszokni…
........– Meg lehetne csinálni…
........– Biztosan. De nélkülem. Nekem semmi közöm többé a könyvek sötét oldalához. Egyszerű olvasó vagyok…
........– Gondolom te se fizetsz a letöltésekért!
........– Nono! Ne olyan harciasan. Húszezer kötetes a papíralapú könyvtáram, önmagában is elég lenne, de persze érdekel, hogy mit produkálnak a kortársak… Nem fizetek, de nem is lopok: kivárom az öt évet… Nekem nem sürgős, hogy azonnal elolvassak valamit. De te nem azért jöttél, hogy kiadót alapíts. Főleg, nem velem… Azt mondtad, üldöznek?
........– Nem azért jöttem – vallotta be Drake. – De amikor kimondtad, már tudtam, hogy ez a megoldás. Fel kell támasztani a papírt! De ahhoz írások kellenek! Vannak írásaid? Biztosan vannak…
........– Tizenöt éve nem írok, Han. Tudod jól.
........– Az ember nem hagyja abba, Al. Nem lehet. Írni kell…
........– Hát én abbahagytam. Kész.
........– Nem hiszem el…
........– Most meg is hazudtolsz… Ez kedves. Miért jöttél, Han?
........– Feltörték a gépemet, és elloptak egy csaknem kész regénykéziratot…
........– Ez szívás. De hát folyton közhírré teszed, hogy min dolgozol, és hol tartasz…w3 Nem értem, hogy ez miért olyan nagy baj – pénzt úgyse sokat látnál belőle.
........– Ellopták, befejezték és megosztották, és valami barmok írtak is róla.
........– Nem tetszett a kritika?
........– Ne gúnyolódj, kérlek! A Hivatal azzal vádol, hogy alternatív terjesztésbe fogtam…
........– És akkor mi van?
........– A büntetést úgy szabják ki, mintha a rendszer működne. Mintha százezer letöltés után kapnék jutalékot…
........– Ezer dollárt csak ki tudsz fizetni, Han!
........– Nem ezer dollár, Al! Nem egy penny a jutalék – egy dollár. A letöltések ára egy és egy negyed dollár. Huszonöt cent a Hivatalé, a többi az enyém… Ha commons lesz, százezer letöltés után kapok ezer dollárt.
........– Nahát! Tizenöt év alatt egészen megtollasodhattál, Han!
........– Ne gúnyolódj! Most mondtam, hogy a te forgatókönyved jött be. A commons pénz a biztos pénz. Nem tudok kifizetni százezer dollárt…
........– Vidd bíróság elé! Hiszen megloptak.
........– Ameddig a per tart, nem publikálhatok, nem kapom a commons pénzt. Veled ellentétben, én ebből éltem, Al. Nem értek máshoz… Momentán az ügyvédet se tudnám kifizetni… És hogy bizonyítsam, be, nem fogtam alternatív terjesztésbe?!
........– És ha nem fizetsz?
........– Egy év kényszermunka. Környezeti helyreállítás. És örökre eltiltanak a publikálástól, törlik a commons jogaimat is…
........– Kemény! És miért jöttél hozzám?
........– Ha tudnál segíteni…
........– Nincs százezer dollárom…
........– Mennyid van? – Drake túlságosan is mohón kérdezett. Mond gyanakodni kezdett.
........– Nincsenek tartalékaim. Pár ezer dollár. Szabadalmi royaltikból élek… De jelzálogot tudok szerezni a házra… Ha tudod garantálni a visszafizetést…
........– Nem kell, hogy miattam eladósodjál… – Drake csalódottnak látszott. – Alapítsunk mégis inkább kiadót! Papíron… Biztosan van amit kiadnál!
........– Egy kiadó nemigen segítene rajtad, Han. Mire abból pénz lesz, rég kátrányt vakarsz valahol, és ki is szabadulsz. Neked most kell pénz. Összedobhatjuk talán, régi kollégák… Pár kilót mindenki nélkülözhet… Igen! Ezt kell csinálni!
........– Hát… Nem is tudom. Voltam pár embernél… Nemigen akartak segíteni. Ha mégis lenne valami kéziratod…
........“Mit akar ez a kézirattal?”
........– Az mire lenne jó? Olyan hirtelen nem tudnék pénzt csinálni belőle, még ha lenne is pár letöltés…
........– Nem úgy gondoltam. Ha bemutatnám, hogy az enyém, letagadhatnám azt, amit elloptak… Mondhatnám, hogy az hamisítvány, hogy a tied az enyém. De senki sem akar kéziratot adni…
........– Han! Az antiplág programok egy pillanat alatt kiszúrnák, hogy nem te írtad… A mi stílusunk aztán különbözött, rendesen…
........– Gondoltam erre is! Három nap alatt átírnám… Nem is kellene sok. Öt-hatszázezer leütés…
........– Mondd csak, Han! Mit mond a törvény azokról, akik mások neve alatt publikálnak?
........– Nem tudom…
........– Dehogy nem! Hiszen én is tudom. Alternatív terjesztésnek számít, és ugyanannyi a büntetési tétele… Szerencsére nincs kéziratom, így nem emiatt kell, hogy visszautasítsalak! Han! Én nem írtam tizenöt éve egy sort sem! Legfeljebb kérvényeket… Nem segíthetek. Sajnálom. Így nem. De megszervezem a gyűjtést… Hidd el…!
........– Nem hiszem, hogy nincs kéziratod! – Drake arca lassan gyűlölködő maszkká torzult. – Az írást nem lehet abbahagyni! Belső kényszer. Írni muszáj! Kell… Én feljelentelek! Fel én! Alternatív terjesztésért! Együtt vakarjuk a kátrányt, ahogy mondtad! Mindig is gyűlöltél! Mindig!
Han C. Drake elrohant, az ajtó döngve csapódott be utána.
........– Még, hogy belső kényszer! Kínszenvedés… Az igen. – morogta utána Mond. – Hát ide jutottunk, Káin! Gyere, megkapod a vacsorádat, én meg lehúzok egy üveg sört… Vagy többet. Még szerencse, hogy ennek a szerencsétlennek nem kellett… Ma leisszuk magunkat, cicuka!
A padlóra huppantatta a macskát, és nyomában a felemelt farokkal masírozó miniatűr tigrissel, kicsoszogott a konyhába.

........– Nem egyszerű ez, cicuka! – Mond elgondolkodva bámult a sör vörös mélyére. – Lám, ezt a Drake-et megtörték. Provokatőr lett… Milyen kisstílű. Majdnem bedőltem… Amikor a kiadóval jött, majdnem bedőltem… Hiszen talán meg lehetne valósítani… Nem ördöngösség! Talán össze lehetne hozni egy csapatot, akik még emlékszenek, hogy kell könyvet csinálni. Szerezni könyvkötőgépet… Biztos marha olcsó… Kinyomtathatnánk itthon… Eh! Nem tudnánk eladni. Egy-huszonöt alatt semmiképpen… Éppen annyi a postaköltség… Pedig igaza volt ennek a szerencsétlennek! Van kéziratom. Vagy két tucat… Nem is tudom pontosan…
Belekortyolt a sörébe, az asztalra koppantotta, majd felállt, felnyúlt a konyhasziget tetejére, és némi tapogatózás után leemelt egy vastag, zöld műanyagborítós füzetet. A pultra dobta, tovább kotorászott. Végül az egyforma műanyagba kötött füzetek halomban álltak a vastag bükkfalapon.
........– Na tessék! Nincs több!
........Egymásra stócolta a füzeteteket, két oszlopot épített belőlük, majd megszámolta az a tornyok emeleteit.
........– Tessék: hatvankettő. Ez harminc kötet. Ha jól emlékszem, húsz regény, négy kötetnyi novella… Nem lehet abbahagyni az írást. Még ha fáj is. El kellene égetni az egészet, Káin! Még bajt hoznak rám. Ma egy provokátor, holnap egy házkutatás… Hogy bizonyítjuk akkor az ártatlanságunkat, cicuka? Ki hinné el, hogy nem alternatív terjesztésben mesterkedem? Harminc rendbeli… Egész hátralévő életemben kátrány vakarhatnék… Holnap kiviszem ezt az egészet a szeméttelepre… Vége. Most már tényleg abba kell hagyni…
........Visszament a söréhez, nehézkesen a székre zökkent, ajkához emelte a poharat, de mégsem ivott bele, ölébe ejtette a kezét és a füzetoszlopokra bámult.
........– Vajon tényleg abba tudom hagyni, Káin?

*: Orosz Péter utólagos engedélyével.

2009. október 19., hétfő

Events

Most vagyok túl a Markovics Botonddal lefolytatott irodalmi kávéház-beszélgetésen, melyet a Ködlámpa szervezett. Tizenöten voltunk, és nemcsak Szélesi-László-Antal-Markovics, hanem a sci-fi (na jó, Botond :-)) iránt érdeklődő, általam eddig ismeretlen arcok is. Jó volt a hangulat, kösz, a szervezőknek.

A sorozatban még:

November 2. László Zoltán
November 9. Fonyódi Tibor
November 16. Szélesi Sándor
November 30. Antal József
December 7. Kasztovszki Béla
December 14. Fordítók

Ők még nem tudják, de valamikor januárban az ÚG 13-14-15-16 szerzői. Muhahhahhhahaha!

A HABÁRban (volt Tandem Café), Pipa utca 6. A Nagyvásárcsarnok mellett. Hétkor.

Holnap este hatkor a Bajza utcában Az SF szakosztály szervezésében fordítói est!

Ma este, épp amikor a Ködlámpába indultam, elvesztettem az első fragmenst a bolsevizmus utolsó darabjából, melye még bennem volt: szétmállott az amalgámtömésem. Egész este kissé furcsán sikerült artikulálni, mert a nyelvemmel tartottam a maradékot, de időnként visszanyomtam egy fogpiszkálóval. Hazatérvén sikerült eltávolítani egy kúposfogóval. Szép darab mérgező fém az ember szájában...
Tanulság nincs.

Jó éjt!


2009. október 17., szombat

Some Fact(s) about Decomposition VI.

Ha ragaszkodom a vírus hasonlathoz, akkor a szöveg terjedésének célpontjához jutunk, az olvasóhoz. A sci-fi ezen sírásóinak viselt dolgairól első kézből van tudomásom – magam is olvasó vagyok. Az ügy azonban nem ilyen egyszerű, mivel – az irodalmon más médiumok is foglakoznak sci-fivel – ha elfogadjuk például, hogy a sci-fi filmek valóban tudományos-fantasztikus művészetet hoznak elénk. Bár kétségeim vannak, hogy többnyire nem, viszont bizonyító érveim nincsenek, addig el kell hát fogadjuk, hogy a sci-fi több médiumos zsáner, így helyesebb közönségről beszélni.
Viszont közönséget mondani, olyan közönséges lenne, emellett a szónak van egy bizonyos pozitív kicsengése, mely kicsengést esetünkben jó messzire el szándékozom kerülni. Ráadásul rímel a közösség szóra, mely az alsó merániai sci-fi közéletet tekintve egyenesen nonszensz…

Ezen kívül a közönség, ha találkozik közönség(es)sége tárgyával, nem biztos, hogy értőn befogadja azt. A közönség azon részéről beszéljünk hát, amely egy bizonyos értő és megértő – befogadó hozzáállással viszonyul a sci-fihez.

Befogadókrul

A sci-fi befogadói sokrétegű népség, differenciálódásuk elsősorban generációs alapú, ugyanis a tömegmédia/információ hozzáférés technológia hatvanas évektől bekövetkezett változása határozza meg elsősorban viselkedésüket. A vizsgálatot ezért néhány általános következtetés után generációnként ejtem meg.

Nem akarok külön foglakozni a sci-fi film nézőivel, csak annyiban, amennyiben filmélményeik befolyással vannak olvasói befogadási szokásaikra. Különösen nem foglakozom azokkal, akik megnézik a sci-finek mondott filmeket, de sci-fi irodalmat legfeljebb véletlenül olvasnak. Feltételezem, vannak ilyenek.
Ebben kérdésben ugyanis szerintem a film hatása igazán lényeges.
Nem érzem a médiumok pénztárcánkért folytatott versenyében valódi konkurensnek, sőt inkább az irodalom mellé szegődött segítőtársnak látom: sokan, főleg a fiatalabb generációk filmélmények alapján találtak el a zsánerig.

Azzal a befogadóval akarok foglakozni, aki médiumtól függetlenül keresi a sci-fit, ugyanis rajtuk áll a zsáner túlélése. Ha ők elegen vannak, nem számít a gettó, és az össztársadalmi igény vagy hiánya, a fals médiapiac, érdeklődésük fenntartja a sci-fit. Elvben…
Gyakorlatban azt jelenti, hogy a sci-fi befogadók egy részével mint kripto vagy nyilvánosság elé lépett/lépő alkotóval is számolni kell. Ez jelentősen megzavarja az analízist, mivel az ilyen befogadó maga is “zavarodott”. Jóval kritikusabban (általában jóindulat minden jele nélkül), más szemmel olvas vagy néz, és – felteszem: öngazolásképpen – hajlamos fanatizálni témákat és alkotókat. Alsó Merániában befogadó és alkotó (elsősorban író, mivel magyar film, különösen sci-fi film nemigen létezik) között erős hasonlóság mutatkozik a mindent mindenről jobban tudok attitűdben, de ennek az olvasói mentalitásnak életveszélyesebb következményei voltak, vannak és lesznek a zsánerre nézve, mint az írói hozzáállásnak (lásd később).

A sci-fi befogadója nem ritkán valóban patológiásan paranoiás, nem ritkán szociopata, gyakran mániás-rögeszmés kötöznivaló elmebeteg. Igen gyakran szorongásos, bipoláris és sokszor személyében frusztrált. Sokan a sci-fit rögeszméik, összeesküvés-elméleteik, ál-, pszeudo- és paratudományos nézeteik, etc. igazolása miatt keresik, és – sajnos – a sci-fi ezt a szerepet tökétesen be is tölti számukra.

A kiadói és olvasói szokások a filmvilággal kart-karba öltve változtak és változnak a hatvanas évek óta. Amerikában, a sci-fi őshazájában, valamiféle szerves változás következett be, Alsó Merániában azonban a módszerváltozás, különösen az Alexandra modell megjelenése után ezek szinte egyszerre zúdultak az olvasókra.
Általában is igaz, hogy az ezredforduló olvasói a vaskosabb köteteket, a hosszabb szövegeket, a sorozatokat keresik – szakértők szerint az egyre vadabb valóság előli menekülés egy módja ez. Az olvasók sznobokká is váltak a könyvek megjelenését tekintve – a kiadói vélemények és produktumok szerint legalábbis [1]. Vagyis a keményfedelet, a lazán szedett tükröt, az aranyozott címet részesítik előnyben. Különös sznobizmus ez: a volumetrizált papír, mint a gagyi szimbóluma simán átcsúszik rajta, csak jó vastag legyen a könyv [2].
Míg a sci-fiben a harmincas-hatvanas évek uralkodó műfaja a novella és a kisregény voltak, Amerikában a hetvenes évektől a regény fokozatosan kiszorította a kisprózát [3]. Ez elsősorban a magazinok számának csökkenésből adódott, de természetesen a szerzők financiális megfontolása kellett hozzá: nemigen éri meg novellát írni, amikor ugyanannyi idő alatt egy egész regényfejezetet megírunk, és a végén nem – mondjuk – tizenkét novella összhonoráriumát, hanem egy nagyságrenddel nagyobb summát teszünk zsebre. Az olvasókat erről a jelenségről senki sem kérdezte meg, viszont nyilvánvaló, hogy a magazinok elhalása a közönség megcsappanásának következménye – egyértelmű jelzés a kiadóknak, még akkor is, ha inadekvát választ adtak rá. Valószínűleg ugyanaz áll a háttérben, mint a regényszövegek volumenének növekedése és a sorozatfogyasztás mögött: menekülés a valóság elől.
Nálunk a novella sokkal tovább kitartott, sőt be kell vallani, manapság szinte reneszánszát éli (lásd később), de a mennyiségi szemlélet az alsómerán olvasón is eluralkodni látszik – hamarosan utolérjük a fejlett Nyugatot.
A film és irodalom kölcsönhatása szintén a hetvenes évek végétől öltött ijesztő méreteket, és ez a kölcsönhatás elsősorban egyoldalúsága miatt veszélyes: a film gesamtkunstwerk hatása, több érzékszervet közvetlenül bombázni tudó képessége olyan kihívások elé állítja az irodalmat, melyekről bölcsebb zsánerek és az elitirodalom szándékosan nem vesz tudomást, azaz nem megy bele a „Ki a bombasztikusabb?” versenybe. Nem úgy a sci-fi.
A film részéről érthető a fantasztikum kedvelése, mivel az önként adja magát a féktelen látványvilág kiteljesítésének terepéül, de kissé erőltetett ennek irodalmi megjelenése. A látványvilág dominanciája a sci-fi filmekben életre hívta ugyanis irodalmi megfelelőjének igényét – az olvasókban és a szerzőkben is. Ez természetesen eléggé hiábavaló igyekezet, de az olvasói igény egyre erősebb az írói próbálkozások pedig egyre kétségbeesettebbek.
A film, főként a látványos, de üres űroperák negatív hatását elsősorban, mint szerkesztő tapasztalom, a beküldött írások pongyolaságait nem egy szerző filmélményeinek tudja be… Hogy kerül ide a szerző? Mivel mielőtt írásra adja a fejét mindenki először befogadóként kerül szembe ezekkel a filmekkel…

Van az olvasói recepciónak egy sajátos vetülete, mely éles határvonalat ad olvasó és olvasó között, és ez a véleménynyilvánítás igénye. A sci-fit kereső befogadók egy jelentős – adja Isten, hogy ők legyenek legalább kétharmados többségben! –, részhalmazának a befogadott tárgyról alkotott ítélete szinte semmilyen körülmények között nem kerül nyilvánosságra, miközben a kisebbség annál hangosabban hozza a világ tudomására nagyon is határozott véleményét! Véleménye nyilván van az előbbieknek is, de nemigen osztják meg a szerzőkkel, kiadókkal és a befogadók azon részével, akik viszont szinte minden körülmények között nyilvánosságra hozzák ítéleteiket. Ez biztosan ugyanígy megy az irodalom minden rétegében, az elitirodalomban csakúgy, mint a népszerű zsánerekben, de igazából a sci-fi szenvedi meg a legjobban ezt a passzivitást [4] (lásd később). Velük láthatatlanságuk és hallhatatlanságuk miatt nem is tudok mit kezdeni, pedig úgy gondolom, ők a legfontosabb részei a befogadók halmazának – nekik írunk, és nekik készülnek a könyvek, filmek. Véleményüket egyetlen aktusban érvényesítik, és hozzák nagyon áttételesen és a sajátos alsómerán viszonyok által többszörösen torzítva az illetékesek tudomására: amikor pénztárcájukkal szavaznak a könyvpaloták pénztár-oltárainál, vagy a Buklájnon. Ha a csendes befogadói réteg a passzivitásán csak tíz százalékban változtatni lehetne, már meg lennénk mentve – legalábbis tisztább információs környezetben, egyáltalán, tudnánk, miről is beszélünk (lásd később).
A nem megnyilvánuló befogadók oldalán mindenestre a becsült fogyások alapján nagyjából ugyanazok a tendenciák érvényesülhetnek, mint a véleményalkotók esetében, így bizonytalan találgatások helyett a dokumentálható (A Gugli nem felejt, elvtársak!) folyamatokra támaszkodhatunk, mivel a sci-fi véleményalkotó kisebbsége, bár mindig is létezett, azonban szélesebb nyilvánossághoz csak az internet elterjedésével jutott.

Többé-kevésbé szorosan a véleményalkotáshoz kapcsolódik a sci-fi befogadóinak közösségként való fellépése. A sci-fi befogadói sajátos felsőbbrendűség- és – ezzel kissé ellentmondásban – sajátos üldözöttség-tudatunknál [7] fogva már a kezdetektől hajlamosak egymás körébe tömörödni. Ezen hajlam manifesztácói a (rajongói) klubok és CON-ok, az ezredfordulótól a különféle internetes dühöngők. A klubmozgalom igen erős volt a hetvenes-nyolcvanas évekig Amerikában, a baltimore-i szervezet például külön regionális CON-t volt képes rendezni, de a magazinok, és antológiák lassú elhalásával, továbbá a virtuális közösségek kiépülésével ezek jobbra megszűntek. Az űropera szereplőnek öltözött rajongó külön állatfajta, még filmeposz is megénekli őket (Galaxy quest).
Kishazánk ezen a területen is képes volt sajátos alsómerán ízt adni az ügynek. Mivel már a Muhi csata előestéjén is szekérvárukba húzódva múlatták az időt kiválóságaink, nem véletlen, hogy e a nemes hagyomány mindmáig tovább él, és egy-egy jól sikerült beszólás nyomán szekértáborok épültek és épülnek, a klubmozgalom idejének sértődéseitől kezdve az internetes szájtok látogatói csapataiig bezárólag. Nem sokban vitte előbbre az ügyet, hogy a módszerváltás után a pőre kiadói érdekek igyekeztek kihasználni ezt az ősi, alsómerán nemzeti vonást. A szekértáborozgatás természetesen oda a vezet, hogy a hazai sci-fi rendezvények látogatottsága elméletileg sem érheti el a rentábilitás szintjét.

Szakadékok tátonganak a generációk között a nyomtatott irodalom és elektronikus publikálás viszonylatában. Az idősebbek nemigen fogadják el az elektronikus publikálást, azt általában minőségileg gyengébbnek tartják (legtöbb esetben joggal, a külső kontroll hiánya miatt), szeretik a könyvet kézbe venni, idegenkednek a képernyőn megjelenő szövegektől, és kételkednek az e-book panacea jellegében. A fiatalabb generációk viszont az on-line megjelenést fetisizálják, és messiásként várják az e-bookot.

Speciálisan a hazai befogadók esetében létezik még egy szempont, mely erősen megkülönbözteti a korosztályokat: a nyelvtudás, elsősorban az angoltudás.

A generációs tárgyalást ezek után az alábbi szempontok szerint ejtem meg:
  • Kor (élet és történelmi)
  • Olvasmányélmények
  • Kedvelt irodalmi forma
  • Filmélmények
  • Nyelvtudás
  • Viszony az internethez
  • Véleményalkotás szándéka és lehetősége, véleményalkotók aránya
  • Közéletiség

Hozzá kell tenni, hogy Amerikában minden legalább egy tízessel előrébb jár, csak a jelenlegi legfiatalabb generációk értek össze nagyjából a két világban.

50+
Ez a korosztály még látta Lenint!
Legalábbis a technikai optimizmus korszakában született és szocializálódott. Számukra a sci-fi voluntarista korszaka az az időszak, amikor elvesztették szüzességüket a zsánerrel. Ez egyaránt igaz Nyugatra és a szocialista blokk országaira. Ez a generáció akkor volt kamasz, amikor Armstrong a Holdra tette a lábát, számukra a sci-fi a jövőre tett – hihető – ígéretek és jóslatok tere. És a hidegháború nyomasztó légköréből származó negatív előrejelzéseké is.
Nyugaton élesben találkoztak a nagy sci-fi klasszikusok munkáival, és számukra elsősorban az jelenti a sci-fit, ez a generáció általában a technikai (hard) és szocio SF kedvelője, kedvelt formája a novella és kisregény. Idehaza Kuczka fellépéséig legfeljebb a Botond-Bolics vonulatból származó művekkel kerültek szembe, utána azonban esztétikai és ideológiai szűrőkön megrostálva hozzájutottak az angolszász klasszikusok és – hatalmas előnybe kerülve a nyugati olvasóval szemben – a világ sci-fi termésének legjobbjaihoz is. Olvasási szokásaikban meghatározó a régi Galaktika kínálata és ízlése. Ez a korosztály végigélte a sci-fi valamennyi irodalmi mozgalmát és a jelen mozgalomtalanságát is. Alsó Merániában a módszerváltásig természetesen mindezt tompítva, szűrve és megkésve kapták, hogy aztán az olvasás addig ismeretlen piaci tulajdonságával együtt rájuk zúduljon minden a kilencvenes években.
Nyugaton ez a generáció olyan sci-fi TV sorozatokon nőtt föl, melyek hozzánk csak harminc éves késéssel, vagy úgy sem jutottak el. Meghatározó mozifilmjük a 2001 Űrodüsszeia, majd a Star Wars, itthon még a Stalker, a Solaris és sorozatként az Orion űrhajó.
A hazai befogadók (ez és a következő szempontok elemzése jobbára csak rájuk vonatkozik, információ híján) ezen nemzedékének nyelvtudása általában meglehetősen szegényes, így a kortárs hatások általában egyfajta természetes késéssel fordításokon keresztül érik el őket még az ideológia korlátok megszűnése után is – ha a hazai sci-fi könyvkiadás egyáltalán ad alkalmat ilyesmire.
Emiatt aztán az internetre sem igen számíthatnak, annál is inkább, mert ez a nemzedék jócskán felnőtt fejjel került szembe az IT-vel, így annak ellenére, hogy a voluntarista sci-fi technológiai várakozásai/jóslatai bizonyára nem szálltak el fölöttük nyomtalanul, tehát vártak és elvártak valami ilyesmit, mégis valamiképpen idegenkedve szemlélik az információs forradalmat, és az internetet nem tekintik elsődleges, különösen nem megbízható információforrásnak. Különösen idegen e generáció számára az internet nyújtotta névtelenség és fals identitások lehetősége.
Minden valószínűség szerint szilárd és megalapozott véleményük volt és van a sci-fi mindenkori teljesítményéről, azonban ez az idősebb generáció érzésem szerint szinte szemérmesen titkolja azt, mivel nem szoktak hozzá az internet promt véleményalkotás lehetőségéhez és a nyilvánosságához. Ítéletük a klubkorszak fénykorában megjelenő fanzinokból [8] ismerhető meg valamennyire – melyek legifjabbja is legalább húszéves.
Ez a nemzedék kora ellenére még a legaktívabb elsősorban az interneten kívüli sci-fi közösségi eseményekben itthon és külföldön. Hozzájuk kötődik a klubélet fénykora; Alsó Merániában ők tartották életben a megmaradt egyetlen nem internetes közösséget, az Avanát a legnehezebb időkben is, a kilencvenes évek második felében; szervezték és életben tartották a HUNGARCONT. Az internetes közösségekből azonban jobbára kimaradtak és kimaradnak, legföljebb megfigyelők.

35-50
Az én generációm átmeneti nemzedék, a technológiai és a társadalmi optimizmus tetőfokán születtünk, de még kamaszként megéltük ennek csendes kimúlását, a társadalmak esztelen individualizálódást és mire fiatal felnőttek lettünk, a mindennapi IT már a spájzban volt. Hazánkban ezt a generációt kapta telibe a módszerváltás mely nem kis kuszaságot hagyott a fejünkben.
Amerikában ezt a nemzedéket tinédzserként teljes erejével érte a cyberpunk, és ennek hatása azóta sem múlt el. Ez a generáció ásta meg ott a novella és a kisregény sírját. Itthon sci-fi olvasási szokásaink szerint jobbára a régi Galaktikán és a sci-fi klubélet végvonaglásán szocializálódtunk. Kuczka Péter működésének hála ennek a generációnak sci-fi ismerete sem merült ki az angolszász felhozatalban – ma is keressük a más kultúrákból származó alkotásokat. A CP mozgalom minket felnőttként ért, így a hatása nem olyan nyilvánvaló és reős, mint a fiatalabb generációkra. Kedvelt irodalmi formánk a novella és a kisregény. A generáció legfiatalabbjait megérintette a szerepjátékok világa, így irodalmi ízlésüket ez is formálta.
Meghatározó filmélményünk a Star Wars a Terminátor és az Alien. Én személyesen erősen kötődöm az Outland-hez [9] is. Sorozatként az Alfa Holdbázis ért el bennünket, de fiatal felnőttként már találkozhattunk a Star Trekkel és egyébekkel is. Az anime-ra általában nem vagyunk vevők.
Erre a generációra még nem igazán jellemző az idegen nyelv (angol) aktív használata, így a legújabb irányzatokról többnyire másodkézből , vagy jelentős késéssel, a magyar megjelenésekből értesülnek. Aki viszont bírta az angolt, az íróként debütált a kilencvenes évek elején-közepén – mint téma-intrepreter.
Az internet használatát többségünk felnőttként volt kénytelen megtanulni, nem együtt születtünk/nőttünk föl a hálózattal, így viszonyunk hozzá ambivalens. Mivel elsődleges információforrásunk nem a net, így annak hitelességét nem fogadjuk el fenntartások nélkül, kevésbé érzékenyen reagálunk a hájpokra, sőt általában ellenérzéssel viszonyulunk minden ilyesmihez, a névtelenséghez, az agresszív netes nyomuláshoz és önreklámhoz.
Valószínűleg az internethasználat ellenére (vagy épen azért – csömör) a csendes többség derékhadát ez a nemzedék adja. Viszont mi adjuk a leghangosabb, legintoleránsabb véleményalkotók egy részét is, és ez generáció hagyja magát belehajszolni a leghiábavalóbb flémekbe is. Mellesleg ehhez a nemzedékhez tartozik a nyomtatásban publikáló írók zöme – talán nem véletlen ez az összefüggés, a csendes derékhad feltételezésével [10].
Ez a generáció egyaránt aktív a megmaradt fizikai közösségekben és az interneten is, bár aktivitásunk egyre inkább az internet felé tolódik el. Egyesek energiát fektetnek a régi klubélet maradványainak fenntartásába, sőt felélesztésébe – változó sikerrel. 2005 után az Avana felélénkülése ennek a generációnak köszönhető. Valójában az internetes site-ok egy részét éppen ez a generáció tartja fenn, paradox módon mégis éppen ezekben a közösségekben legkisebb a befolyása.

25-35
A huszonöt-harmincévesek generációja már szinte teljes egészében a hidegháború bukása, a mély technológiai pesszimizmus és a mindent átható információtechnológia idején született vagy érte el a serdülőkort. Alsó Merániában a módszerváltás ezt a nemzedéket kamaszként vagy kisgyerekként érte, bár valójában a bolsevizmust nem élhették meg felnőtt fejjel, mégis sokban hasonlítanak az előző korosztályra.
Annak ellenére, hogy a Galaktika életérzést többnyire valamiféle retro-fílingként, másodkézből kapták, nemcsak kortárs angolszász sci-fit ismerik és keresik. Elsődleges olvasmányélményeik viszont a cyberpunkhoz kötik ezt a nemzedéket, és még ha túl is lépnek rajta, nemigen képesek szabadulni a hatása alól. A kisregény már nem az ő műfajuk de az internetnek hála a novella igen. Ez a nagyregény és sorozatkedvelők első meghatározó generációja. Sokan a szerepjátékok felől értek el a sci-fi irodalomig, és nem idegen tőlük a fanfiction új évezredbéli formája.
Ennek a generációnak meghatározó filmélménye a Mátrix, serdülőként találkoztak valamennyi jelentős sci-fi sorozattal. Általában nem anime fogyasztók.
Jelentős különbség és előny a megelőző generációkkal szemben, hogy igen sokan aktív angol használók, így naprakészek a kortárs sci-fiben. Ennek megfelelően jelentősen túl is értékelik azt.
Az internettel együtt nőttek föl, így annak gyakorlott kezelői, másképpen, nagyobb gyakorisággal használják információforrásként, mint az előző generációk, ezért kevéssé kételkednek megbízhatóságában és érzékenyebbek a hájpokra,
Ez a korosztály aktív véleményalkotó, sőt igyekszik véleményformáló lenni, és erre az internet maximálisan, bár nem a fiatalabb generációra jellemző agresszivitással, ki is használják. A kortárs sci-fi ígéretes író tehetségei ehhez a generációhoz tartoznak, bár még nem mindegyikük jelentkezett önálló kötettel. Ez a befogadó generáció saját nemzedéke alkotóit hajlamos kritikátlanul isteníteni, a klasszikusok és az előző generáció produkcióihoz sokszor elutasítóan közelít. A feltörekvő fiatalabb generációról igyekeznek nem tudomást venni vagy lekezelni azokat.
Leginkább az internetes közösségekben érzik otthon magukat és ott ambiciózuságuknál és higgadtságuknál fogva sokszor meghatározó szereplőkké, tekintélyekké lesznek. Tapasztalataim szerint a valós közösségekhez nincsen elég türelmük. Talán nem képesek tolerálni az ott előforduló idősebbeket.

14-25
Ez a generáció az egypólusú világba született, a technológiai szkepticizmus/paranoia, a globális éghajlati változás és a korlátlan IT uralom korába. Irodalmi ízlése, bár ellentmondást nem tűrő, de annál egyoldalúbb és kiforratlanabb, jobbára hívószavakra és divattémákra (cyber, nano, bio, enviro) indul be szinte pavlovi reflexekként beégetve a kritkátlan rajongást, ha kiszolgálóik elég sűrűn élnek e kellékekkel. Nemigen ismerik a sci-fi klasszikusait, de még ha ismerik is, menthetetlenül elavultnak tartják őket, mivel a sci-finek mondott filmek és sorozatok (plusz anime és szerepjátékok) özönén nőttek fel, beleszületettek egy hamis [11] cyberpunk világba, mely szólamaiban annulál minden klasszikus sci-fi irodalmi eredményt. Nem érdeme ennek a generációnak, de valamiképpen mégis úgy alakult, hogy elsőként náluk jelentkeztek a női befogadók viszonylag tömegesen, és ez egyértelműen pozitív fejlemény.
Ennek a hazai generációnak a Galaktika az új Galaktikát, a magazint jelenti – ennek minden következményével együtt. Az irodalmi szerkesztő minden erőfeszítése ellenére ez a nemzedék nemigen kap frissiben nem angolszász sci-fit, viszont abból aktív nyelvhasználata miatt annál többet magába szív.
Nem tudok olyan filmet, mely egyértelműen ennek a generációnak az alapélményét tükrözné, hacsak Mátrix nem az, viszont nekik a Star Wars valószínűleg nem Luke, hanem Anakin Skywalkert jelenti.
Az internet, melybe beleszülettek, éltető elemük, közösség terük és elsődleges információforrásuk és valóra váltotta a kamasz [13] álmot: a lehető “leghangosabbak” lehetnek, anélkül, hogy valóságosan meg kellene jelenniük “hangoskodásuk” színhelyén. Képesek elindítani bármilyen internetes hájpot a nekik tetsző ügyek és teljesítmények érdekében, vagy tömeges offenzívát indítani a nem tetsző dolgok és személyek ellenében.
Ez közeg, a kamasz lélek érzelmi éretlenségéből, és az élettapasztalatok hiányából fakadóan, felturbózva a serdülőkor fanatikus igazságigényével [14] tökéletes terepévé vált a legszélsőségesebb, legkevésbé toleráns vélemény nyilvánításnak. Ez a generáció nem ismer árnyalatokat, csak fehéret és feketét. Számukra, és önjelölt ideológusaik számára csak remekművek és szemét létezik. Ezen már nemigen lehet segíteni, mert ez a fajta kritikus szellem kiszabadult a palackból, ott kering a hálózaton, és egysoros “kritikákban”, öntetszelgő, gúnyos ikázásban, oldalakon keresztül tartó fröcsögő gyűlölködésben, vagy ellenkezőleg, szánalmasan hízelgő ömlengésekben nyilvánul meg. És az effajta recepcióhoz nyájként csatlakozás önfeledt, kollektív onániájában.
Közösségi tereik az interneten épülnek föl, a virtuális személységek gyakorlatilag összetartóbb ugyanakkor megosztottabb és megosztóbb közösségeket hoztak létre elsősorban bizonyos szájtok köré felsorakozva. Valami oknál fogva a valós közösségeket lenézett és megszüntetendő ellenségükként kezelik.

Ezek tehát egymás mellett (nem mindig békésen) élő nemzedékeink. Látható, hogy nem vagyok túl jó véleménnyel bizonyos hazai korosztályokról (kártékonyaknak tartom őket, na!), de ez nem egy öregember természetes ellenszenve az ifjúsággal szemben. Igenis sokat várok a mai tízévesek nemzedékéről, akik talán majd élnek, és nem visszaélnek az IT lehetőségeivel, akik rendbe teszik azt, amit mi elrontottunk. És sokat várok azoktól a mai kamaszoktól-fiatal felnőttektől, akik nem a szélsőségek vonalát követik, csendesen élvezik a sci-fi produktumait, nem táplálnak hamis elvárásokat a zsánerrel szemben, nálam világosabban látják a helyzetet és talán tesznek is valamit az ügyért.

Azonban, ha az mentalitás nyer teret és válik egyeduralkodóvá, mely nem ismeri el a saját szólamaitól különböző hangok létjogosultságát, mely nincs tisztában azzal, hogy a remekművek olyan ritkák, mint a fehér holló és gyenge művek százai, középszerűek tucatjai kellenek ahhoz, hogy egy-egy maradandó alkotás megszülethessen [15], mely ebből kifolyólag azelőtt elfojt minden neki nem tetsző (fel nem ismert) szándékot, produkciót és személyiséget, mielőtt az kinőhetné magát, mely a kamasz lélek agresszív nyájösztönét kihasználva a legaljasabbul és otromba vadsággal váltja valóra szándékait, a zsáner valóban halott lesz egy évtizeden belül.

Hogy ne ez történjen, ahhoz alapjaiban kellene megváltozni az olvasói és kritikai recepciónak. Nem elég már egyetértően bólogatni vagy elutasítóan hümmögni más véleménye fölött, és nem is szükséges flémekbe belemenni mindenféle egyoldalúságokkal terhelt fórumokon, az internetet lehet másféleképpen is használni. A csendes többségnek végre hallatnia kellene a hangját, mert erre létezik már a lehetőség: valamennyi jelentősebb terjesztő honlapján lehetséges véleményezni adott műveket.

A hivatásos és nem hivatásos kritika (ammög mi?) – illetve a hivatásos kritika hiánya – lesz valamelyik következő post tárgya.

Jegyzetek:

[1] Magánvélemény, hogy mindez kiadói-terjesztői érdekek – pőre árfelhajtás – által szült urbán legenda [2].
[2] Ha a jelenség az általános igénytelenséget jelzi, akkor a ma olvasóját nem az irodalom érdekli általában, hanem az üres szórakozás. Akkor viszont egészen fölösleges irodalmi minőségről papolni a továbbiakban, Harry Pottert, Da Vinci kódot, Eragont kell írni és kész! És egy nyikkot se az olvasók részéről: azt kapják, amit rendeltek – fogyasszák egészséggel!
[3] Az amerikai tendencia örvendetesen megfordulni látszott 2008-ban: míg 2004-ben az összes új cím kb. 28%-a volt kortárs (nem valamelyik klasszikus The Best of-ja) novelláskötet, addig 2008-ban 37%. Az idén viszont – a tervezett megjelenéseket is beszámítva – ez az arány leesik 25% alá. Bár még nincs itt az év vége, a valóság változhat…
[4] Míg a kritika szinte lefedi az elit szinte egészét [5], a krimi mellé is akad elfogadható minőségű műbírálat [6], addig a sci-fi irodalom mindenféle (történelmi és mentálhigiénés) okokból sajátosan nélkülözi azt.
[5] Egyszerű önvédelem, mivel, mint tudjuk, egymás létét gazolva az elitirodalom és elitirodalom-kritika kéz a kézben jár.
[6] A romantikus irodalom és a kalandirodalom pedig nem is igen igényli a kritikát, hiszen egyik sem kacsingat az elitség felé. A romantikus szövegek anélkül is tartják magukat, sőt feljövőben vannak, a kalandregényeket pedig, asszem kifejezetten zavarná a komoly kritikai megméretés… Vagy nem is tudom. Undorító sznob állat vagyok én is…
[7] Ez, elvtársaim, tipikus gettómentalitás. „Aki nincs velünk, az ellenünk van!”, „Ők és mi.”, etc…
[8] Már amelyik foglakozott ilyesmivel. A veszprémi Androméda klub fénykorában élesen kritizálta Kuczka tevékenységét. Jól meg is szűntek, évekkel azelőtt, hogy odakerültem.
[9] Alsó merániai használatra: Gyilkos bolygó.
[10] Természetesen az is tény, hogy a kiadótulajdonosok/szerkesztők is ehhez a nemzedékhez tartoznak, így választásukban ez is tükröződik.
[11] A klasszikus CP meglehetős rövid időtávra vetítette előre a jövőt. Minden “jóslatuknak” nagyjából mostanra ülnie kellene, legalábbis látni kellene a jelen tendenciáiban, tudományos eredményeiben a “jóslataik“ csíráit. (But no neuronal interface, no AI, no Japanese world dominancy, chaps. Even the faintest traces of those stuff are missing. Actually, there is Microsoft and there are signs of Chinese dominancy, baby.) Tehát vagy komolyan gondolták, és akkor tökéletesen megbuktak, mint a jövő mérnökei, vagy sohasem gondolták komolyan, akkor viszont generációk megtévesztésében bűnösök hangzatos manifesztumaik miatt [12]. A valóság egy része viszont úgy tesz, mintha minden szó, amit a CP leírt, aranyigazság lenne, és igyekszik legalább imitálni a CP világokat… A fejemet fogom, ha meglátom a hírt, hogy valamelyik hardverfejlesztő újabb lépést tett a Minority Report hadonászós interfésze felé. Emberek! Hány órát tud valaki széles mozdulatokkal hadonászva eltölteni? Kettőt? Hármat? Mert ha kell, én tizenhatot ledolgozom billentyűzettel és a jó öreg egérrel…
[12] Természetesen felhangzik hamar “A sci-finek” nem az a dolga, hogy jósolgasson!” kórus. Hamarosan arra is rátérek, addig egy halk kérdés: “Akkor miért avatkozik bele a jövőbe, teszi a jövőbe színtereit?”
[13] A kamasz szót egyrészt a tényleges serdülőkre, másrészt a 20+ fiatal felnőttekre értem, akik a megfigyelések szerint (melyek velük egyidősek, így értelemszerűen nem zárultak le) a (fejlett) világjelenségként tapasztalható, kamaszkorra jellemző érzelmi éretlenség-túlfűtöttség-döntéstelenség [14] állapotában ragadnak legalább harmincöt éves korukig.
Lásd például:
Pán Péter szindróma
Why Young Men Delay Adulthood, Newsweek, 2008. augusztus 30.
The Fine Art of Letting Go, Newsweek, 2006. május 22.
[14] Igény az igazságra, képtelenség helyes érzékelésére.
[15] Vesd össze az „Írók, alkossatok remekműveket!” bolsevik jelszavával. Hiszen még az egyéni teljesítmény is mennyire hullámzik! Gondolj Dick életművére, vagy a Sztrugackij fivérek fejlődésére, Zsoldos Péter "visszafejlődésére, Brin második Uplift trilógiájára, Card gyakorlatilag olvashattalan Earthcoming sagájára vagy Asimov Alapítvány összekalapálós utósztorijaira...

2009. október 8., csütörtök

Some Fact(s) about Decomposition V.

A vírus hasonlatban most a köztes gazdákat tűzöm gombostűre, elvégre igencsak sok közülük éppen ízeltlábú: szúnyogok, poloskák, legyek, minden, ami képes kiszívni mások vérét…
Persze ez csak vicc, lehet negatívumokat felhozni ellenükben, de nem ők az igazi élosködők. Bár valószínűleg szeretnének azok lenni, szívesen lennének ők a könyvpiac igazi vámszedői, és valószínűleg, mintha az ő vérüket szívnák, fizetik ki a szerzőket, grafikusokat és a többi ingyenélőt… De ez természetesen puszta fantáziálás csupán. A helyzet az, hogy sorstársai ők a szerzőknek és olvasónak… Legyen akkor szó most a

Kiadókrul

Valójában nem sokat tudok erről a dologról, még több feltételezéssel élek majd, és igyekszem olyan rosszindulatú lenni, amilyen csak tudok, bár azt tényt nem szabad szem elől téveszteni, hogy a kiadó haszna Magyarországon nemigen haladja meg a szerző és a nyomda tiszta a hasznát, és töredéke a terjesztőének, viszont a szervező és egyéb munka zöme az övék, és mindebből sok negatívum, ámde semmiféle pozitívum nem következik.
Valójában intenzív kutatásokat kellene végezni, hogyan is megy ez más országokban, olyan nagyoknál, mint Anglia, Franciaország, Németország, Oroszország, de ezekre nincsen rálátásom. Szűk bepillantást kaptam ugyan Amerikára, mára azonban az is avéttas kissé – viszont kiindulásnak, azt hiszem, megfelel.

Első látásra nincsen sok különbség a sci-fi hazai és amerikai kiadói között. Első látásra csak a piac méretéből, az országok gazdasági helyzetéből és a terjesztési mechanizmusokból adódó különbségek tűnnek szembe. Természetesen már ez is elegendő ahhoz, hogy kételkedhessünk az összehasonlítás jogosságában, és ráfoghassuk balsorsunk minden nyűgét és seggünkből kiálló nyilakat az ezekből fakadó hendikepünkre. A dolog nem ilyen egyszerű: hiába hússzor nagyobb a piac, öt-tízszeres a vásárlóerő, potenciálisan húszszor több író léphet elő, és legalább tízszer annyit képes valóban eltartani a piac, a produktum és a példányszámok nem a felső húsz-, hanem az alsó ötszörös, vagy még kisebb különbséget mutatják. Ez természetesen a hazai Opir doktorokat határtalan optimizmussal tölti el az alsómerán sci-fit illetően, én inkább arra hajlok, a sci-fi mély válságban van Amerikában is. Leküzdötte magát ott is népszerű irodalomból (vékony)rétegirodalommá [1].
De ez az eszmefuttatás majd a későbbi összefoglalásba kívánkozik, most vissza kell kanyarodnunk azokhoz a különbségekhez, melyek nem igazán szembetűnőek, mégis alapvetőek. Az alsómerán sci-fi zömét(ez lényeges) erre szakosodott kis kiadók állítják elő, és látszólag nincs ez másképpen Amerikában sem. Látszólag. A súlyos igazság, hogy a meghatározó amerikai sci-fi kiadók mindegyike kiadói csoport része. Ez praktikusan azt jelentheti, hogy az egyéb zsánerek és műfajok kiadásával a csoportok képesek elviselni és finanszírozni a sci-fi kiadói kísérleteket, hibákat. Ebben a rendszerben van lehetősége publikációhoz jutni az ígéretes kezdőnek.
Alsó Merániában ellenben az egy Agave kivételével a kis sci-fi kiadók szigorúan ragaszkodnak a profiljukhoz, és a rétegműfajba szűkülve esélyt sem adnak maguknak a növekedésre, az új tehetségeknek a megjelenésre. Sajnos ez utóbbi téren az Agave működőképesebb modellje sem hoz előrelépést, mivel ők magyarokkal nemigen foglakoznak.

Ennek a beszűkült látásmódnak a gyökerei a módszerváltásig nyúlnak vissza. Az addig saját koncepciójukat elnyomva érző (többnyire) íróemberek tucatjával alakították a kis kiadókat, ahol először magukat adták ki, később a hasonló értékrendű haverokat, később aki még csatlakozott, és vállalta ezt az értékrendet, aztán válogatás nélkül akárkit. A másik út a külföldi (angolszász) termés szinte válogatás nélküli piacra zúdítása volt.

Bár senki sem vette észre, de a kiadói csapda már ekkor bekattant: mindennek ugyanis nem léteztek a személyi feltételei: a könyvszakma az előző antidemokratikus rendszerben nem kívánt több szakembert, mint amennyit alkalmazni tudott. Egyszerűen nem volt annyi szerkesztő, lektor, tördelő, grafikus, fordító, amennyi szükséges lett volna a minőségi könyvkiadáshoz. A kiadók természetesen igyekeztek mindezt önerobol megoldani – a következmény a máig ható, beszűkült amatörizmus.
Azt gondolom, hogy ez az a mindenre kiterjedő, rossz értelemben vett amatörizmus vezetett végül oda, hogy a hazai sci-fi az ezredfordulóra önmaga árnyékává vált, és tartja fent ezt a vegetáló, sehová nem vezető (Ez nem igaz: lefelé mindig szabad az út!) állapotot, melyet egyesek nem átallnak fellendülésnek, az új aranykor kezdetének tekinteni.

Egy kiadó alapvetően üzleti vállalkozás, ez megkerülhetetlen tény, kiadóink igyekeznek ezt a látszatot fenn is tartani – mérsékelt sikerrel. A kiadói döntéseket – vagyis mit, mikor, hogyan, mennyiért adunk ki – ugyanis továbbra is ad hoc jelleggel, minden körültekintés és tervszerűség nélkül hozzák. Az “eredmény” legalábbis ezt mutatja. El tud valaki képzelni olyan épelméjű üzleti tervet más árucikk esetében, mely az újonnan bevezetett termékre még azelőtt ráhozza a saját másik terméket konkurenciaként, mielőtt az teljesítette volna legalább saját megtérülését. Nálunk sorozatban ez történik, majd a derék kiadótulajdonos reklamál, hogy nem úgy alakulnak az eladások, ahogy számította.
Nem számítottad sehogy, valószínűleg (öncenzúra) meg! Mert csont amatőr vagy!

Kiadóink mintha nem számolnának azzal, hogy a sci-fi olvasótábor vásárlóereje nem nőttön-nő, hanem inkább szigorúan monoton csökken, az olvasók tehát válogatnak a kiadványok között. Nem azért mert olyan színes a paletta, hanem, mert válogatniuk kell. Ha választanom kellene (kell, ez ilyen év) mondjuk egy ismeretlen, Antal József nevű szerző, Justitia [2]című regénye és a Lakott sziget között, mert éppen csak háromezer forintom van sci-fi könyvre, én bizony gondolkodás nélkül a Lakott szigetet választanám. Mások meg mondjuk az Elsőszülötteket, vagy az Ugrás az Űrbe-t. Viszont mit lát ebből a kiadó: "Nem fogy úgy a Justitia, ahogy számítottam…"
De nem ám (öncenzúra) meg! Esélyt se adtál, hogy fogyjon. De nem fogy “úgy” Brin, meg Wilson sem, mert rájuk is rájuk eresztettél húsz másik címet, (öncenzúra) meg…
Kiadónk pedig valószínűleg még mindig nem azon gondolkodik, hogy sok a cím, hanem valószínűleg még több címen töpreng, és még alacsonyabb példányszámon… És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a versenyben ott van a hasonlóképpen működő másik kiadó, hasonló megokoltsággal kiadott többi kötete is (lásd később). Ebben a közegben új magyar szerző megjelenése szinte reménytelen.

Nem igazán szabad a kiadó a könyv, mint termék beárazásában sem. Azt saját fülemmel hallottam, hogy a könyv nem lehet bizonyos lélektani határösszegnél OLCSÓBB, mert akkor az olvasó nem veszi komolyan, értéktelennek ítéli. Ha ez így van, igen rossz bizonyítványt állít ki rólunk, olvasókról. Azonban inkább az lehet a háttérben, hogy egyrészt a terjesztők nyomják fölfelé az árakat, mert presztízsberuházásaik (kacsaláb a könyvpalota [3] alá) bekerülési költségeit az olvasókkal akarják megfizettetni, másrészt a kiadó a szánalmas profitrészesedését az ár emelésével kívánja kompenzálni. Így két fontos szereplő is érdekelt “a zemberek nem becsülik az ócsó könyvet” urbán legenda terjesztésében…

Volt már szó a mikorról, a mennyiértről, nézzük akkor meg most a mit kérdését!
Mert a mitben sci-fi kiadóink, kicsik és nagyok [4] egyaránt többnyire érzelmi, nem értelmi, és sok esetben kényszer szülte döntéseket hoznak, plusz van még a magyarokra jellemző, “ez (öncenzúra) jó üzletnek látszik, csináljuk mi is, de lehetőleg valódi piackutatás nélkül, hadd rokkanjon bele az is, akinek eddig valahogy futott a bolt“ döntési mechanizmus, mely már annyi virágzó gazdasági kísérletet tett tönkre a biogilisztától kezdve jelenlegi miniszterelnökünk libás akciójáig…
Érzelmi döntéseket, mert a kis kiadók tulajdonosai általában nem hagyják szabadon garázdálkodni az irodalmi szerkesztőket (ha vannak ilyenek), hanem saját álmaikat és rögeszméiket verik rajtuk keresztül vagy éppen mindent rájuk hagynak, és akkor a szerkesztő ,valósítja meg álmait, rögeszméit, elfogultságait.
Kényszer szülte döntéseket, mert az ügynökségeken keresztül megszerezhető jogdíjak mindenről szólnak, csak a (szabad)versenyről nem. De kényszer az, is ha a kiadó más kiadótól csomagban átvesz kiadói jogokat, vagy kénytelen teljesíteni az állami mecenatúra ritkán elnyert pályázataiban foglaltakat.

És eljutottunk a hogyanig is, mely döntés egyaránt vonatkozik a könyv megjelenésére, terjesztésére és marketingjére is.
Kiadói oldalról a példányszámzuhanás mellett a címözön [5] nem vezethet máshoz, mint abszolút minőségromláshoz, mivel amatőr szervezet húsz év alatt sem képes profi szakmai szereplőket kinevelni – akit meg kinevel, az bolond vóna ott maradni az véramatőr buliban. Ha egy gazdasági szervezet amatőr gazdasági döntéseket hoz, miért képzelné bárki, hogy egyéb szakmai döntései profibbak? De nem csak ez a személyzeti hendikep okoz minőségromlást, hanem az alacsony profit-magas költség ráta. Kiadónk emiatt ott spórol, ahol tud. Amatőr a szerkesztője, amatőr a grafikusa, amatőr a fordítója. A szerkesztő általában maga lektorál és korrigál – ahogy tud, a címlapot nem egyszer házon belül dobják össze, a fordító pedig nagyon is sokszor ráérő nyelvszakos egyetemista, aki esetleg három hetet nyaralt adott kultúrkörben, és hadilábon áll saját anyanyelvével [6].
Természetesen a legprofibb szervezet sem boldogul könnyen Alsó Meránia terjesztési dzsungelében. Ebben a korrupt, monopolisztikus rendszerben csak a valamennyire is tőkeerős vállalkozások képesek érvényesíteni akaratukat a terjesztői percérdekekkel szemben: egyszerűen megvásárolják azt a lehetőséget, hogy kiadványaik a terjesztő saját kiadóinak termékeivel közel azonos eséllyel kerüljenek vásárló szeme elé. A szűk profilú, tőkével nemi igazán eleresztett sci-fi kiadónak erre anyagi ereje nincsen.
A sci-fi marketingjéről szinte beszélni sem illik, jobbára kimerül a fantasztikus szájtok internetes felületein, ha kilép az utcára, az eredmény valószínűleg minimum vegyes. Azt hiszem, mindenki emlékszik az Őrség regények “Szívás” kampányára…

Itt tartunk most, és a jövő felé vetett csillogó tekintettel megvizsgálhatjuk, változhat-e valami az e-book paradigma elterjedésével.
Talán. Minden, és az ellenkezője is megtörténhet.
Meglehet, a kiadó, mint szakma, egészében megszűnik, freelancer szakértők szolgálják ki a szerzők kívánságait a szerkesztés, vizuális megjelenés, korrektúra és tördelés tekintetében. Vagy minden végképp elamatőrizálódik, és a végén maguk a szerzők sírnak ki kiadót és terjesztőt maguknak…

Jegyzetek:

[1] E kisded poént a nem kémikusok-analitikusok talán nem értik. A vékonyréteg kromatográfia egy relatíve kis felbontású, kis kapacitású, ámde nagyon ősi, és alig használt elválasztástechnika. Van amikor egyenesen puszta papíron valósítják meg…
[2] Illusztráció, nem szerénytelenségből, hanem mert más (öncenzúra)ával nem illik verni a csalánt. Továbbá, most, itt utoljára kijelentem, hogy minden látszat ellenére nem azért hiszem, hogy haldoklik/halott a gettóban lévő magyar sci-fi, mert nem fogy a Justitia. Amikor ez gyanúmmá vált, még senki semmilyen fogyási adatot nem ismert Dezsőnkön, és Író Jánosnén kívül…
[3] Jelen gazdasági helyzetben az Alexandrának valóban a Divatcsarnok általam csodált épületében berendezett könyvpalotára van a legégetőbb szüksége? Vagy hirtelen el kellett költeni a Zsolnai gyár megvásárlására a szalmazsákban gyűjtögetett pénzecskét? Tüntettek volna olvasók tízezrei, hogy nekik kell még egy könyvpalota?
[4] A Dick életmusorozat válogatás nélküli kiadása ilyen döntés volt az Agave részéről. Többet ártottak Dick nimbusznak, mint használtak vele. Ugyanilyen, átgondolatlan döntés volt a van Vogt és a Zelazny könyv kiadása.
[5] Friss adatok: 1989 és 2008 között a kiadott címek száma megduplázódott (7600 vs. 14500), az átlag példányszám csaknem ötödére esett (14300 vs. 2950), az összes kiadott példányszám a felére zuhant (108 400 000 vs. 42 500 000). A forintban kifejezett forgalom viszont 2008-ban elérte a 67,6 milliárd forintot, vagyis minden magyar állampolgár az átlagos 2000 ft-os árat számítva három könyvet vásárolt. Mivel 1989-ből nincs össz-forgalmi adat, becsülök: 12 miliárd forint forgalmat számoltam 30 %-os remivel, 150 ft/kötet átlagáron, vagyis akkor minden magyar állampolgár hét kötetet vásárolt. Ha a fizetésemen számított pénzromlást veszem (korrigálva, hogy közben fokozatot szereztem) az harmincszoros, nem ötszörös, mint a könyvpiaci bevétel növekedés, tehát szegényedésünket meghaladó ütemben bunkulunk…
[6] Nem akarom azt mondani, hogy régen minden rendben volt. A Sztrugackij életmű magyarul megjelent kötetinek soros újraolvasásakor bizony meglepő dolgokat találok például a Földeák féle fordításokban. Gyanakodni kezdtem, hogy Csigák a lejtőnt talán azért nem értem egészen tizenegyedszerre sem, mert bajok vannak a fordítással…

2009. október 7., szerda

Taking Comfort in Misery of Others...

Csúf dolog...

Waiting for Augsburg

Kalandozni jó!

Kényelmes és egyszerű. – Nem kell városokat építeni, földeket fölszántani és bevetni, nagy fáradsággal kibányászni vagy kimosni az aranyat, és ékszereket készíteni belőlük, nem kell birkát legeltetni, lenyírni a gyapját, fonni, szőni, nem kell kardot kovácsolni. Egyszerűen oda kell menni azokhoz, akik mindezt tudják (És még sokkal többet is, például hülye könyveket másolgatnak… Beh jól is égnek azok! Lásd mulatság.) és vannak olyan hülyék, hogy meg is csinálják, aztán jól el kell venni tőlük…
Kifizetődő. – Alig van költség. A zsákmány viszont bőséges.
Mulatságos. – Milyen vidám látvány is egy égő város, az életben maradottak, ahogy futkosnak, és oltani próbálják. Jól hátba lehet őket nyilazni. Muhahaha!!!!
Ezen kívül meg lehet kapni az összes nőt, aki nem fut elég gyorsan. És mi lóval megyünk ám…
Izgi. – Amikor a nehézkes, vasba öltözött katonáik úgy gondolják, hogy képesek szembe szállni velünk. És mindig akad pár izgága ifjonc, akit jól le lehet kaszabolni. A hülyék!

Valahogy így gondolták az őseink, míg aztán a jól megkalandozott városlakó hülyék száz év alatt végül megunták a dolgot, és az a pár kalandozó vitéz, aki megúszta a dorgálást, orr meg fül nélkül tért haza.

És valahogy így van ez a kalandregény írással – és hadd ne legyek igazságtalan, a kalandregény olvasással is, bár még nem jött el a kalandregény Augsburgja, és valószínűleg soha nem is fog.

Ha író vagy.
Kényelmes és egyszerű. – Nem kell világrengető gondolatokat kiötölni, nem kell káprázatos nyelvi leleményekkel elvarázsolni a közönséget – sőt! Ha így teszel, esetleg olvasót veszítesz. Ezen kívül maguk a kalandok sem igényelnek túlságos szellemi befektetést, minden történetvázat, minden csavart alaposan kifejlesztettek már a lektűr úttörői, csak ki kell találnod pár tetszetős és szimpatikus szereplőt, kellően utálható gonoszokat (mindezt egyszer, egyetlenegyszer elég megcsinálni jól, és életed végéig elélsz belőlük), és dolgoznak azok maguktól a kész klisék, díszletek és plotok között. Arra az egyre kell ügyelni, hogy a környezet, amelybe ezt az izét helyezed, kellően érdekes és egzotikus legyen. Nem hátrány, ha ebben egy kicsit eredeti vagy, de nem kell túlságosan megerőltetni magadat – nincs erre valódi igény. És ez is olyan, hogy csak egyszer kell megcsinálni.
A magyar kalandregényírónak külön szerencséje van, hogy élt valamikor egy Rejtő Jenő nevű ember, aki nemcsak történetvázak tucatjait kínálja eléd, de kidolgozott egy máig ható humorfajtát, mely hetven év alatt úgy beleitta magát az olvasókba, hogy ha megfelelően használod,, légy a legszárazabb, magánemberkén tökéletesen humortalan valaki, működni, hatni fog [1].
Kifizetődő. – Alig van költség. Bár Alsó Merániában az írói zsákmány szegényes, ha kezdő vagy és a példányszámod tetvesen alacsony, a népeszerű lektűr író ebből (a példányszámokból) jól megél. Addig a díjad főként abban áll, hogy ha ügyes vagy, rajongótáborod lesz, akik szeretnek. Mások meg utálnak.
Mulatságos. – Szórakozol, amíg írsz (Egy kicsit legalábbis, máskülönben mi értelme lenne? Fizikailag és pszichésen valószínűleg igencsak különbözöl ábrázolt hőseidtől, így legalább a szövegben kiélheted magad.
Ezen kívül meg lehet kapni az összes nőt, akik valamiért buknak az írófélékből áradó (Szivárgó… Barom! Az lábszag!) intellektuális izgalomra.
Végül, ha ügyes vagy és kellően gonosz, jól szórakozol a sok hülyén, akik falják az írásaidat. Szerencsére ilyen gonosz alsómerán író nem is létezik.
Izgi. – Mint föntebb, kiélheted írás közben kalandor szellemed. Ezen kívül kis szellemi izgalmat jelenthet a történetváz köré díszletet rajzolni, megkeresni a szereplőket, sőt magát a plotot is az archívumban. Ez utóbbi valóban izgis: olyat kell találni, amit nemigen használtak mások az utóbbi tíz évben… Kezdők izgulhatnak a könyv fogyáson is, a veteránok szintén, már azzal kellemes borzongással, hogy hányszor és meddig lehet még eladni ugyanazt – itt kenyérről van szó, elvtársak. Lehet izgulni a konkurencia felbukkanásán, és azon, vajon elég ügyes kalandszövő vagy-e, hogy felfigyeljen rád Hollywood…

Ha olvasó vagy.
Kényelmes és egyszerű. – Nem kell közben gondolkodni és mégis, hogy telik az idő! Ezek rafinált írók egyre vastagabb könyveket írnak, de ez nem baj, mert így tovább tart a nem gondolkodás.
Kifizetődő. – Na ez már nem igaz! Te szívtál barátom: a lektűr ugyanannyiba kerül, mint az elitirodalom, sőt, a menő lektűr drágább. Viszont, ha nem rohansz azonnal a Zalexandrába, vagy kattogsz a Buklájnon, két hónap múlva antikvárban, vagy félárus boltban fillérekért megveheted. Végül is: spórolsz. Az elitirodalom általában csak drágul antikvárban, és sohasem kerül diszkontba.
Mulatságos. – Az igényeidnek tökéletesen megfelel az a humor, melyet ezekben találsz, hiszen ezeken nőttél föl, nem is igen ismersz mást. Plusz, ha magyar vagy és nem reménytelenül fiatal [1], olvastál Rejtőt is, és ismerősként üdvözlöd humorát a szövegben. De egyéb alantas örömforrást is találhatsz, égő városok, szétrobbantott bolygók, lemészárolt százezrek formájában – ha olyan a szöveg. A kortárs krimiben tocsoghatsz a vérben, a mocskos szexben, a perverziókban, egyáltalán a mocsokban, ha erre van szükséged.
Ezen kívül meg lehet kapni az összes nőt, akit enélkül is megkapnál. Nagy haladás ez, mert vannak olyan szövegek, akik egyenesen elriasztják a lányokat, ha meglátják nálad. Ha például mondjuk Wittgensteint olvasol, tuti, hogy sikoltva menekülnek, mert azonnal tudják, lúzer vagy.
Izgi. – Izgalom van bőven, mindenféle, minden szintű, mindennemű. Ha jó az író, szinte bármibe beleélheted magad, és az ellenkezőjébe is. Izgulhatsz továbbá, hogy a kedvenc könyvedből lesz-e film, és manapság – az internetnek hála – még össze is verekedhetsz más rajongótáborok tagjaival, egyelőre virtuálisan, de nem is kell másképpen, ez így kényelmes. Végül izgulhatsz, hogy a soros kiváló művet vajon mennyiért veszi be az antikvárius…

A komolytalankofás után ideje rátérni, amiért is elkezdtem ezt a postot, éppen a Nagy Háború közepén, mely azért robbant ki, mert a lektűrirodalom trónörökösét, a szerencsétlen sorsú a Science Fictiont egy szakadár ogre megmerényelte Szar-de-jevóban, ahelyett, hogy Bosznia…

Igyekszem visszafogni a vulgarizálódásomat, mielőtt végképpen elszabadulnak a búbánatos (öncenzúra)ok a szövegben, mivel Odo jólelkűen figyelmeztetett, hogy elvesztem a rajongóimat, ha olyen közönségesen fejezem ki magam, hogy búbánatos (öncenzúra) akarja (öncenzúra)tatni a Dezsőt. Pedig tényleg nem. A hiba ebben az okfejtésben, hogy nekem nincsenek rajongóim. Nem gyűjtöm őket.

Na megint jól elkalandoztam.

Ez az! Kaland!

Kalandorok csapdában!

Szóval szép az, ha a zíróember kalandtörténetek írására adja a fejét, példányszámok, meg rajongók, meg csajok, meg minden, de a kaland, különösen a sci-fiben – csapda. Méghozzá veszélyes csapda. Veszélyes az íróra, de veszélyes az egész zsánerre is.

Az első nemigen érdekelne, mindenki úgy áll sorba a (öncenzúra)ért, ahogy akar, de szerkesztőként azért minden témához bezuhan pár kalandtörténet, és akkor nyűg, meg nyíl, meg sértődés, meg részlehajlás, meg persze haverok, Fanta meg buli, meg minden egyéb szokásos (öncenzúra)ság. A rajongók elpártolnak, az eladás zuhan (muhahaha, no, nagyon nem üti meg magát), a világ gyászba borul csalódott ogre a búbánatos (öncenzúra)ok kántálásába menekül…

Szóval, mint szerkesztő én nem szeretem a kalandokat a sci-fiben.
Súlyos mi?
Kezeltetnem kéne magam.
Meg a Rejtő-epigon humort se szeretem. Sokáig tartott, amíg rájöttem, hogy miért is olyan egyformák azok a beküldött, humorosnak szánt írások, aztán egyszer csak – bang! – de hisz ez Rejtő! No hiszen… Persze, bevallom, keményfejű ogre lévén, ehhez kellett segítség – az Alföld 2009/5-ös száma… Egyszerűen nem hittem, hogy a Rejtői fogásoknak ekkora hatásuk van generációkon át. Oszt’ – de.
Minek szerkeszt az ilyen? És mit?
Egyáltalán mit keres a kaland és Rejtő egyszerre – a sci-fiben?
Na, ezt kérdezem én is.
Mert Rejtő és kaland egymástól elválaszthatatlanok, nota bene, igen sok modernnek vélt kalandelem felismerhetően rejtői, ha odafigyel az ember.
Rejtővel nincs is baj, a maga idejében, a maga helyén… Sivatag, légió, Leia, arab démon… Fülig Jimmy és egy bizonyos Piszok Alfréd, aki kapitány, meg kém, és kavarja, okvetlen kavarja. Meg valaki, aki régen herceg… Aranyos, jópofa, nevettető dolgok. A maguk léptékében.

A dolog ott fordul ijesztőbe, ha mindez átkerül a sci-fibe, és léptékét veszíti. És okvetlen léptékét veszíti, mert a sci-fi önmagában hajlamos elveszítetni az emberi léptéket.

Egy akkor tehetség is, mint Herbert csak valamikor a halála előtt jött rá, hogy nemcsak természetfölötti szuperhősök léteznek, hanem hétköznapi emberek, és… hát… roppant kínos, de valójában ők működtetik a világot.

Hát ez a kalandtörtet első, és leglényegesebb csapdája: izgalmasnak, lebilincselőnek, minimum érdekesnek kell lennie, és ehhez hősök kellenek. És a hősökkel könnyen elszalad a ló. Ha a hősök megindulnak, ott kő kövön nem marad. Ott minimum űrcirkálók robbannak fel, de ha lehet, inkább egész városnegyedek, városok, holdak, bolygók… A licit elvileg végtelenig mehet. Egyelőre bolygóméreteknél tartunk… Bár odalett már a Naprendszer is.
A lépték elveszett [3].
Rejtő még szétvert egy kocsmát, elsüllyesztett egy hajót és nyilvánvalóan nem sérült meg senki, a helyzet szigorát lehetett humorral oldani. Ezt a sci-fi kalandorok is megpróbálják, de százezer ember elpárolgását még Rejtő sem lenne képes nevetésbe oldani, pláne nem kamaszos humorú epigonjai.
Nem tudok mulatni ekkora léptékű mészárláson…
Valaki ezen a blogon (vagy talán magánban?) nagyon találó hasonlattal jellemezte ezt a léptékvesztést: beszállító vagy az épülő Halálcsillag II-n, egyszerű kontraktor, aki mondjuk a piszoárokat szereli be éppen a 2π az n-ediken szinten a legénységi budikba, amikor – bang! – egy senkiházi lúzer belerobbant az űrbe. Kérte erre valaki a köcsögöket?? Hogy éreznéd magad? Volna kedved szellemes beköpésekkel szórakoztatni az olvasóidat az utolsó pillanatban [2]?
Valahol ugyanezt parodizálja Douglas a Galaxis útikalauzban. Bocs, de megsemmisült a Föld! Mégis nevetünk, mert tudjuk, szatírát olvasunk, nem kell komolyan venni. A kalandtörténetek azonban igencsak komolyan veszik magukat – és közben a hősök folyamatosan lökik a laza dumát…
Hollywood kezdeti autós üldözései az úton maradtak, legfeljebb egymásnak csattant egy két tanknyi batár – no one harmed . Később aztán ez kevés volt, az autók felrohantak a járdákra, a gyalogosok közé, eleinte még vigyáztak, mindenki félreugrott – hardly anyone harmed –, de nézd csak meg mi lett mindebből a Terminátor 3-ra. Upsz… Az épp’ egy sci-fi… Úgy veszik el a lépték, ahogy a szerzők vetik el a sulykot… [5] A cél nyilván – no one survived.

A második csapdát éppen a hősök archetípusa rejti. A hős – örök kamasz. Nem új felismerés, nem is az én felismerésem – mára irodalomtudományi közhely. Mondhatni egy ki(öncenzúra) axióma. Ez axióma súlyos következményekkel jár az általános lektűrben is, de még súlyosabb konzekvenciákkal a sci-fiben:
A kalandfőhős emberfölötti, mint Hamlet apja a fia szemében. Példa egy szoborhoz – és általában éppen annyira élő. Olyan tulajdonságokkal rendelkezik, melyek szegény Szuperment is elsápasztanák. Csinos, elegáns, ír, olvas beszél; túlkalkulálja a szupermesterséges-szuperintelligenciákat és szupergonosz-szupergéniuszokat; gyorsabb a lézersugárnál és szuperszámítógépeknél, a fogával kapja el a puskagolyót; huszonpáréves korára, anélkül, hogy bármilyen képzésben is részt venne, lexikális tudásban veri a Legyen ön is milliomos bármelyik nyertesét, saját szakterületén lefőz bármilyen tudóst; elvezet bármilyen járművet és megjavít bármilyen gépet a faekétől a hiperhajtóműig bezárólag; kezel bármilyen fegyvert, berendezést és operációs rendszert, beleértve a nem emberieket is; n+1 danos feketeöves harcművész a szükséges filozófiával, mindemellett literszám issza a tömény szeszeket, és még hóttrészegen is képes bármilyen nőt levenni a lábáról, majd utána pornósztárokat irigységre és pirulásra késztető szexuális teljesítményt nyújt. Általában bírja a mérgeket és a fertőzéseket is, hiszen olyan mája van, mint az Északmagyarországi Vegyiművek Sajóbábonyban, az immunrendszere pedig már kisgyermekkorában találkozott az elképzelhető világegyetemek valamennyi kórokozójával, és jól le is győzte őket… A humoráról és lehengerlően irodalmi stílusáról nem is beszélve…
Nem volt mindig így, Verne, Doyle hősei már igen sok modern hősi attribútummal rendelkeznek, de tessék csak megnézni őket, amikor száz év múlva ligába álltak!
A kalandfőhős ugyanakkor olyan síkagyú és kiszámítható, mint a medve az orosz mesében. Jót akar, csak közben emberek halnak meg. Egyre többen… A noire ráadásul behozta azt a hőstípust, aki nem is akar jót – igaz, rosszat sem. El lehet képzelni, hogy az ilyen közömbös, kiégett hősök mi pusztítást visznek véghez a kortárs sci-fiben…
Általában arról ismerszik meg a kalandfőhős, hogy hullnak utána a nők, mint a legyek. Ráadásul mindig azok a hölgyek pusztulnak ki a világból, akibe a hős halálosan szerelmes, és ezt még viszonozzák is. Nyilvánvalóan házasság, gyerekek, nyugodt élet leselkedik az ilyen nők formájában a hősre, vagyis a kalandok – így a folytatások halála is. Nincs ez másként a sci-fiben sem. [6]

A harmadik csapda, melybe a hősök emberfelettisége szinte automatikusan belekergeti az írót, hogy ennek az emberfelettiségnek a kidomborítására ráadásul minden antagonistát totál idiótának állt be, de az átlag intelligenciát is erősen alulméretezi a hős környezetében.

A hősök természetes közömbössége a pusztítással szemben (elvégre itt a világ megmentéséről van szó, akadnak veszteségek) automatikusan felállítja a következő csapdát: az emberek nem ábrázolhatók túlságosan árnyaltan, nem lehetnek túlságosan élők, mert az olvasó esetleg felteszi magában a kérdést: miért is kellett ennyi embernek meghalnia? De nem ábrázolható a hős sem kellő részletességgel, mert akkor például kiderül, hogy emberfölötti tulajdonságainak megszerzésére három emberélet is kevés… Vagy véletlenül napvilágra kerül egy nem kívánt gyöngeség…

Az emberfeletti hős ötödik csapdája, hogy a cselekmény is kiszámítható – úgyis mindig ő nyer. Az egyedüli izgalmat ekkor csupán a miként szolgáltat(hat)ja. Mivel azonban a kalandsémák köre nem végtelen, kellően sok történet után ez az izgalom is csillapul [7].

Író és olvasó közös csapdája a befogadói kaland-ingerküszöb folyamatos emelkedése, mely egyre hihetetlenebb szintekre emeli a gyakorlatilag ugyanabból a sémakörből építkező történeteket. Mivel a minőségi változás limitált, az írók mennyiségi irányba menekülnek. Így jutunk el – na nem a csillagokba –, hanem a szétvert kocsmától a szétporlasztott csillagrendszerekig. Ennek a csapdának fekete lyuk erejű változata/erősítő tényezője a filmes látványvilág. A kalandtörténetet az Isten is Hollywoodra teremtette, és ezzel önmagában nem is lenne baj. Hanem a két dolog az ingerküszöb piszkálás miatt kölcsönhatásban áll, a Hollywood produkciói szeretik egymást túlszárnyalni, és ebbe a folyamatba lógó nyelvvel bekapcsolódnak a szerzők is.

Kalandírás közben az egyébként intelligens, jó humorú íróemberek is személyesen csapdába esnek, átalakulnak. Olyan ez, mint a katonaság, bevonuláskor mindenki otthon hagyja a nyolcvan fölötti IQ pontjait, magasabb morálját, magasabb rendű humorát, és mindent, amit az etikettről valaha tudott… A sci-fi kalandregényíró abszolút nem törődik a scivel, a teljes hangsúly a fin van. A sci-fi kalandregényíró nem veszi figyelembe, hogy erkölcsileg-megolkoltság szintjén barlanglakó hősei esetleg olyan technológiákkal operálnak, melyek kifejlesztése ugyan nem igényel morált, de a használatuk igen. Egy kalandorokból álló társadalom a rendelkezésre álló ábrázolt technikákkal szempillantás alatt kiirtaná magát…

Jó, tudom.

Ez is egyike az irodalom sajátos közmegegyezéseinek szerző és olvasó között: a szórakozásért cserébe az olvasó nem vesz tudomást arról, mekkora ívben lett hülyének nézve…

Tehát nyugodtan éljen mindenki nyugodtan oda meg vissza ezzel a közmegegyezéssel.

Azonban, amikor – enyhén szólva – válságban érzem a zsánert, nem tudom megállni, hogy meg ne vizsgáljam, milyen és mennyi kárt okoz a kalandtörténetek elburjánzása, főként „begyűrűzése” a nem kaland sci-fibe is.

Nincsen jó hírünk a zsáneren kívül, ami sok mindennek köszönhető, közöttük annak is, hogy az üres kalandtörténetek az irodalomtudósok szemében semmiféle értéket nem képviselnek, legfeljebb, mint kultúrtörténeti érdekesség merülnek föl, borzongva és/vagy parodisztikus gúnnyal felboncoltatván [8]. Ilyen megítélés mellett fokozni annak a mennyiségét, mely a rossz előítéleteket okozta, ezzel megerősíteni azokat – dőreségnek látszik.

A kaland befelé is káros, „szennyezi” az egyébként mélyebb tartalmakra kíváncsi, de nyitott olvasót. Mindenki el-elolvas egy-egy kalandos sci-fit, és nem marad megérintetlenül. Kíván, vár egy kicsivel több izgalmat… És mivel ez a sodródás az olvasókban is már hetven éve tart, a sci-fi szerzők hathatós közreműködésével – kinek nem jó, ha a kalandokkal fellazított szöveget az is elolvassa, akit egyébként hidegen hagyna? – egészen messzire jutottunk. Clarke összeállt Baxterrel, és az lett az Időodüsszeiából, ami…
Amikor az író kalandokkal kezd operálni, óhatatlanul maga is megváltozik, mivel a sikernél nincs halálosabb méreg: utólag minden igazolható vele…

Csapdája ez a javából.
Érdekesnek, izgalmasnak kell lenni, nemcsak intellektuálisan, hanem cselekmény szintjén is, mert ezt várja a mai olvasó, ugyanakkor a kalandelemek korrodeálják a szöveg az irodalmi szövetét, és magát az írót is, és beleszürkülhet ezekbe a várakozásokba, elmozdul az intellektuális izgalom felöl a zsigeri izgalmak felé. Nehéz megtalálni az egyensúlyt. Egyet biztosan nem szabad: úgy folytatni, ahogy eddig. Szakítani kell az éretlen hősökkel, a bejáratott történetvázakkal, és elfelejteni Rejtőt a sci-fiben.

Őskövület vagyok: valami olyat kellene csinálni, mint A Sztrugackij fivérek, Lem, Baradbury és Vonnegut.

Jegyzetek:

[1] Az új generációk egyre kevesebb Rejtőt olvasnak. A hatás kettős az íróra nézve: egyrészt elmarad a talajelőkészítés, másrészt eredeti humorú szerzőként tündökölhetünk az egy-újszülöttnek-minden-vicc új alapján. És ez a nemzedék már ezen a kölcsönvett humoron szocializálódik, előkészítve a talaj a következő író generációnak.
[2] Ha igen, akkor éppen oda jutunk, ami a sci.fi igazi halála. Amikor önmaga paródiájává válik.
[3] Manapság ehhez már kalandtörténet sem kell, csak írói kalandorság. Tucatjával esik meg magukat “komoly” sci-finek tartó művekben, hogy fél bolygónyi emberiséget pusztítanak el a szetap kedvéért, vagy, mint Stross, az egész Naprendszert [4].
[4] Stross legalább megszívta: ott maradt szereplők nélkül, és kénytelen volt nyilvánvalóan deus ex machina jelleggel, átlátszó és nevetséges módon feltámasztani néhány embert. A sci-fi ünnepelt kortárs óriása Pamela álma szintű megoldást használ…
[5] Ha másért nem, ezért lenne létjogosultsága a női szerzőknek. Már, ha éppen nem rálicitálnak ebben is a férfiakra.
[6] Női szerzők előnyben! A hölgyek kellemesebbik fele ugyanis a családot nem tekinti kizáró tényezőnek a kalandokból.
[7] És kellően sok kalandtörténet elolvasása után a sci-fi rajongóból, szép lepke lesz, előbújik az író.
[8] Ez nem szép dolog, mi se csináljuk ezt velük, de ez van. Bővebben lásd Alföld 2009/5.

2009. október 2., péntek

Some Fact(s) About Decomposition IV.

Remélem tudod, hogy meg vagy mérgezve!
Sőt, ahogy ezeket olvasod, egyre jobban megmérgeződsz!
Mint Guillaume tehenei...

Meglepő, hogy hosszúra nyúló, ámde tökéletesen érdektelen töprengéseim egyáltalán visszhangra leltek, pláne oly magas körökben, mint az esztétikai csalhatatlanságáról és erkölcsi makulátlanságáról ismert gyülekezet, és közülük is maga az üldözött ártatlanság és szakmai tökély szólalt meg.
Sokak nevében.
Nos, ez az óriási különbség. Én itt egyedül a magam nevében szólalok föl, és nem vindikálom a jogot, hogy bárki más nevében kikérjem magamnak az esztétikai csalhatatlanság, erkölcsi makulátlanság és szakmai tökély nevében történt és történő hunczfottságokat.
Minden esztétikától és szakmai tökélytől mentes, mocskos és tisztálatlan ogre lelkem mindig örül, amikor a parasztok vasvillát ragadva, lobogó fáklyákkal közelítik mocsaramat, mert azt jelenti, valamit jól csináltam, zavartam a köreiket.

Booooooo!

That’s all, folks!

Térjünk a lényegre!

Ha a szöveget vírusként fogjuk fel, mely az egyik gazdaszervezettől (az írótól) több másik gazdaszervezetig (olvasók) „akar” eljutni, akkor az analógiát fenntartva rá kell jönnünk, hogy vírusunk, mint a valódi molekuláris élősködök, magától nem terjed. Kell (kellett, lásd később) neki köztes gazda (kiadó) [1], hogy fertőzőképes formát öltsön (könyv), és kell (kellett? Lásd később!) neki mindenféle vektor (terjesztők) [2], hogy eljusson a céljáig.
A többi már szinte megy magától, bár a környezeti tényezők (kritika, recepció, kereslet, divatáramlatok, etc.) befolyásolhatják a fertőzés lefolyását és a virulenciát.

Vannak vírusok, melyek heves immunreakciót váltanak ki, akkor is, ha tetszetős külsőbe bújnak…
Vannak vírusok (retrovírus) melyek szépen beépítik magukat a gazda saját örökítőanyagába, és hamarosan más szövegek létrehozásának inicializálói lehetnek – ezeket a szövegeket másként remekműként ismerjük… [3]

Mielőtt azonban végképp beleszerelmesednék saját hasonlatomba (melyet ráadásul Dawkinstól loptam, ha jól tudom), és elkezdeném önmagammal azt csinálni, amit a kisragadozók és (sci-fi) írók gerincük hajlékonyságánál fogva időnkét elkövetnek saját genitáliákjukkal önnön nagyságuk fölötti örvendezés fokozásaképpen (mármint nem a kisragadozók nyalogatják a golyóikat emiatt), ideje a lényegre térni és folytatni a sci-fi potenciális gyilkosainak analízisét.
Valódi profiler munka – utálom, utálnak érte, veszélyes, nem szeretem és nem is nekem való…

Továbbá, mielőtt megvizsgálnám a kiadást és a terjesztést, nem árt tisztázni, hogyan látom a könyv, mint áru lényegét. Értékalapon – mivel még mindig és mindörökké marxista vagyok és maradok. Az olvasó, amikor megvesz egy könyvet, számára szellemi-morális-újratermelési (szórakozás), szakkönyvnél gyakorlati értéket is jelentő terméket vásárol. Ezt az értéket – szerintem – szépirodalom esetén 90%-ban maga szöveg jelenti, 10% a külcsín, a könyv megjelenése (a képeskönyv speciális esetét hagyjuk!). A hozzáadott érték fő forrása tehát a szerző, nem elhanyagolható, de jelentősen kisebb részben a kiadó [4]. Azonban a jelenlegi és jövőbeli piaci modellek egyike sem ismeri el ezt az egyszerű arányosságot, a szakma úgy viselkedik, mintha fordított lenne a helyzet. A szerzők tehát vagy hülyék, hogy belemennek ebbe a megalázó és igazságtalan viszonyba, vagy kilátástalannak érzik, hogy szembeszálljanak ezzel a korrupt, unfair, szabadpiacinak nevezett, de valójában monopolisztikus rendszerrel. Ez az alapszituáció a mai könnypiacon.

Először, mivel – a vírus hasonlathoz utolszor visszatérve – ma Alsó Merániában a vektoron múlik minden, velük fogok egy kicsit elmolyolgatni. Ennek oka, hogy bár a kiadók következnének a fertőzési sorban, az Új Galaxis miatt kicsit berágtam az Alexandrára. Megkeresett ugyanis a Kódex, hogy október ötödikéig küldjem el a címlapot, mert ha aznap nem küldik el Dezsőnknek, akkor nem fog megjelenni az idén…

What?!

Nem elég, hogy november közepe után már nem vesznek be könyvet, most már ez is? Nem kellene két, vagy itt, Kelet Jurópban stílusosan öt évre előre valamennyi borítót beküldeni, heti megjelenési lebontásban?

Gimme a break!

Terjesztésrül

A terminológia hamis, legalábbis nálunk, elvégre, amikor nyelvünket megújították, egyik alapkövetelmény az egyértelműség volt – de annak már kétszáz éve, az értékrelativizmus érájában ez éppen így van jól: ne lehessen tudni, miről is beszélünk.
Amerikában a terjesztő (Distributor) azt jelenti, hogy nagykereskedő, és a könyvpiac logisztikai problémáira (raktározás, szállítás) kínál megoldást. A láncban utána következik a (kis)kereskedő (Retailer), aki tulajdonképpen eladja a könyvet az olvasónak. A nagy kereskedőházak, Borders, Barnes&Nobles egyben betöltik a nagy és kiskereskedelmi szerepet, de a piac akkora, és akkora méretkülönbségek vannak az ötezer lakosú Turd’s Lot és a tizenhatmilliós LA között, hogy minden méret életképes a maga helyén, és fennmarad. A Borders és a Nobles nem tiporja szarba a kisebbeket, és élni hagy más terjesztőket is. És még ott vannak kereskedőként a hipermarkett láncok is. Nem bevett gyakorlat, hogy a Distributor kiadói gyakorlatot is folytat.

Nálunk a módszerváltozás (ez a helyes kifejezés, mostanában tanultam, az ám!) után a kiskereskedelem először felvirágzott (Utcai árusok, ugye, Dezsőnk? Mily rövid is az emlékezet, még ha saját életünkről is vagyon gyűjtés! Bocs, szó.), aztán az új évezredre jól megdöglött, gyakorlatilag nincs. Nálunk a terjesztő a piac kilencven százalékát lefedve kis és nagykereskedő is egyben, sőt, ha az Alexandrát nézzük, intenzív kiadói tevékenységet is folytat, a legnagyobb kiadó, az Európa is az övé.

Hogy is néz ki a könyvpéldányból származó bevétel felosztása, egy háromszáz éve piaci és kétszáz éve demokratikus berendezkedésű, normális méretű országban, mint Amerika?

  • Átlagban 10 % a szerzőé. A nagyok (King, Crichton, Palanhiuk etc.) természetesen ennél nagyobbat (nem tudni, mekkorát) harapnak, a kezdők meg kisebbet, de a kivétel csupán próbára teszi a szabályt, nem hozza.
  • Átlagban 30% a kiadóé, melynek szélső értékei 25 és 32%.
  • 10% a nyomdáé.
  • 10% a terjesztőé. Nagy kiadók esetében. Kicsikből valószínűleg nagyobbat harapnak…
  • 40% a kiskereskedőé

Ebben a viszonylatban a 90%-os értéktöbblet teremtés sehol sincs a szerző részéről, azonban, ha a könyvet piaci termékként számítjuk, akkor a különböző szereplőkre eső különböző költségvonzatokkal is számolni kell.
Inkább a haszonra, mint a bevételre kellene koncentrálni. Ilyen adataim azonban nincsenek, csak találgatni tudok.
Ha viszont így tekintjük, kiadó-szerző viszonylatban az arány jelentősen javul, a szerző költségei ugyanis minden ellenkező híreszteléssel ellentétben minimálisak, a kiadónak viszont, ha szép könyvet akar, egy csomó „ingyenélőt” meg kell fizetnie. A szerkesztő(k), lektor, grafikus, tördelő munkabére, a nyomdaköltség és marketingköltségek a kiadónál jelentkeznek. Amerikában a speciális remittenda szokások miatt az előző kiadói veszteségek is költségként jelennek meg. Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy a termék összköltségének kilencven százaléka a kiadóra esik.
Így aztán a húszdolláros árú könyvből
  • az átlagszerző két dollár tiszta adózás előtti bevételhez jut,
  • a kiadó elvileg hat dollár bevételéből, ha a könyv példányonkénti valós előállítási költsége az ár ötöde, vagyis négy dollár, a marketing költségek beszámításával jó, ha tisztán ugyanannyit zsebre vág, mint a szerző – adózás előtt,
  • a nyomda elvi két dollárjából mondjuk egy dollár a költség, egy dollár az adózás előtti bevétel,
  • ugyanezt a költséghányadot becsülhetjük a terjesztőre is, vagyis a nagyker is egyetlen adózás előtti dollárra tesz szert,
  • a kiskereskedőé elvileg nyolc dollár, a költséghányad becslésem szerint két dollár, így a kiskereskedő adózás előtti bevétele hat dollár. Általában nulla kockázattal Amerikában is, a remittenda-kredit rendszer miatt.

Ebben rendszerben az értékteremtők és a közvetítők nagyjából megosztoznak a tiszta bevételen (42/58 %), a szerzőnek, mint legfőbb értékteremtőnek a részesedése a tiszta bevételekből tizenhét százalék, a másik két értékteremtőé tizenhét és nyolc százalék. Az értéket nem növelő közvetítőké ötvennyolc százalék. Nyilván ez nincs egészen jól, nem igazán ösztönző sem a szerző, sem a kiadó számára, de a kiadó legalább megél.

Mi a helyzet Alsó Merániában?
  • Átlagban 7 % a szerzőé. A nagyok természetesen ennél valamivel nagyobbat (nem tudni, mekkorát) harapnak, de az ő hasznuk inkább a nevükben rejlő magasabb példányszámokból származik.
  • Átlagban 15% a kiadóé, melynek szélső értékeibe nem merek belegondolni.
  • 8% a nyomdáé.
  • 60% a terjesztőé, ha van kisker boltja, ha nincs.
  • 10% kiskereskedőé

Az adózás előtti bevételek, az átlagos 2500 Ft árú könyvnél (a könyvárak nálunk minden valószínűség szerint jócskán fölfelé nyomottak) példányonként így alakulnak:
  • az átlagszerző százhetvenöt forint tiszta adózás előtti bevételhez jut,
  • a kiadó elvileg háromszázhetvenöt forintnyi bevételéből, ha a könyv példányonkénti valós előállítási költsége az ár tizede, vagyis kétszázötven forint, a marketing költségek beszámításával jó, ha száz forintot zsebre vág – adózás előtt,
  • a nyomda elvi kétszáz forintjából, mondjuk ötven forint a költség, százötven forint az adózás előtti bevétel,
  • a terjesztő költséghányada mondjuk ugyanígy egynegyed (túlzás), tehát a „nagyker” ezeregyszázhuszönöt adózás előtti forintra tesz szert, általában nulla kockázattal a bizományosi rendszer miatt.
  • a kiskereskedőé elvileg kétszázötven forint, a költséghányad becslésem szerint száz forint, így a kiskereskedő adózás előtti bevétele százötven forint. A nem terjesztői kisker hazai kockázatát nem ismerem.

A hazai rendszerben az értékteremtők és a közvetítők 25/75% arányban osztoznak a tiszta bevételen, a szerző részesedése a tiszta bevételekből tíz százalék, a másik két értékteremtőé (kiadó és nyomda) hat!!!! illetve kilenc százalék. Az értéket nem növelő közvetítőké összesen hetvenöt százalék. Az Alexandrára vetítve, ahol nagyker-kisker ugyanaz, mind a hatvanhat, ha esetleg a kiadó is, hetvenöt kurva százalék kerül a Dezsőnk zsebikéjébe. A haszon háromnegyede.
Nyilván ez kurvára-kibaszottul nincs jól! Nem igazán ösztönző a szerző, de főleg a kiadó számára. Aki ma Alsó Merániában önálló kiadót alapít, az egyszerűen megszállott, vagy pénzmosodás, vagy hülye. A könyvszakma egészére ennek a szánalmas marginnak a jelentőségét majd külön postokban próbálom megérteni.

A kiadók terjesztés által végrehajtott piaci ellehetetlenítése nem most kezdődött, de azután gyorsult föl igazán, hogy az Alexandra abba többszörös monopolhelyzetbe jutott, mely normális országokban elképzelhetetlen lenne. Az Alexandra felemelkedésének valódi pénzügyi hátterét minden valószínűség szerint százötven évre titkosították, annak a financiális mikéntje, hogyan lett az utcai könyvárusból többszörös milliárdos (ha Dezsőnk gyakorlata szerint a bizományban tárolt idegen készletet sajátunkként kezeljük, legalábbis fedezetként milliárdos hitelek mögött) örök titok marad. Bizonyos lépések azonban, melyeket az Alexandra egy méret fölött megtett, mert megtehetett, világosan láthatók, és normális országban a piaci fölénnyel való sorozatos visszaélések miatt már régen szerteszét darabolták volna az Alexandra birodalmat.
Nem vagyok jogász, nem tudom, hogy Alsó Merániában egyáltalán nem létezik-e monopóliumellenes törvénykezés, és ha igen, a határokat a létező törvényekben még a Monarchia vagy az egész KGST mérete alapján állapították-e meg. Az biztos, hogy a józan jogérzék és gazdasági gondolkodás kizárná ilyen mértékű funkcióhalmozás és kizárólagosság egy cégcsoportba koncentrálódását. Nem engedné meg a kiadás, nagykereskedelem és kiskereskedelem összeolvadását.
Nálunk ez nem történt meg, így Dezsőnk nyugodt lélekkel kizárólagossá tehette a bizományosi forgalmazást, a raklapdíjat, a kilencven napos,vagy hosszabb fizetési határidőket, a hamis eladási adatokat és a könyvbevételből való hatvanszázalékos részesedést. Ezekre az eszközökre támaszkodva nyugodtan megtehette, hogy a tőkeszegény kiadókat sorra bedöntse [5], és/vagy fingé’-húgyé’ fölvásárolja az átkosból öröklött vagy időközben felépített boltjaikkal, bolthálózatukkal együtt. Megtehette, hogy a könyvpaloták vevőcsalogató pompájával, választékával, kapcsoltárus trükkjeivel, és az Alaxandra méretéből kizsarolt engedményekkel a rajta kívül eső kiskereskedelmet szinte teljesen kivégezze, nagykereskedőként erőből diktáljon kiadónak és a maradék kiskernek. Mivel a minőség ebben a rendszerben már nem számít, megteheti, hogy a könyvszakma más rétegeit is a maga képére gyúrja – kiadói révén is(lásd később).

Nem mintha gazdasági szempontból a másik két nagy terjesztő (nagyker-kisker), a Libri és a Líra sokkal jobb lenne a Deákné, illetve Dezsőnk vásznánál. A Libri például olyan nagyker, amely csak és kizárólag más nagykereket fogad el partneréül. A nonszenszek nonszensze.

A terjesztés könyvszakmára telepedésének és monopolisztikus jellegének nemcsak gazdasági, hanem a szakma egészét érintő-ellehetetlenítő kihatásai is vannak.
Legfontosabbként kell megemlíteni az olvasók könyvfogyasztóvá silányításának folyamatát, és ennek következményeit. A fogyasztói viselkedés ördögi körben erősíti egymást az új címek száma-példányszám arány egyensúlyának eltolásával-eltolódásával az új címek javára. Képtelenség azt hinni, hogy ugyanaz, sőt szűkebb vásárlóerő, tehát az adott évben adott számú könyvet vásárlók korlátozott, és álladó csökkenő száma nem odavezet, hogy minél több új cím jelenik meg, annál alacsonyabbak a példányszámok. A terjesztői marketing hatására a könyvfogyasztó új cím függővé vált. Ez látszólag a piac színesedését jelenti, mert hiszen többféle könyv jelenik meg, de a példányszámok drasztikus csökkenése éppen, hogy a szürküléshez vezet: a kiadónak ugyanis nincs lehetősége új szerzők bevezetésére. Még ha tőkeereje meg is engedné, nem létezik az a magas példányszámban eladott, biztos hasznot hozó könyv, melynek bevétele elnyelné az új szerző esetleges bukásával járó veszteséget. Az alacsony példányszámok szerzői oldalról azt jelentik, hogy esély sincs profi íróvá válásra, mert nem lehet az írásból megélni.
A terjesztői monopóliumból fakadó eladási ellenőrizetlenség azt hozza magával, hogy a kiadók nem képesek többé felmérni saját döntéseik könyvpiaci súlyát, melynek normálisan a kritika mellett (az nincs) az a legfőbb mércéje, hogy mennyien veszik meg a könyvet. A terjesztő azonban manipulálja nemcsak az eladás körülményeit, hanem az eladási adatokat is.
Az eladás központosítása (a könyvpaloták) valószínűleg megéri a terjesztőnek rövid és hosszú távon is (a palotákat a könyvárakban mi, olvasók fizetjük meg), de következményük a kiskereskedelem tönkretétele, és ezáltal a paletta elszürkítése, az eladási lehetőségek leszűkítése. Arról nem is beszélve, hány munkahely szűnt meg ezáltal.

Amit az Alexandra kiadóként és fölvásárolt kiadói [6] által a szakmával tesz, annak hosszú távú következményeit, nem tudom, mikor heverjük ki. Az új cím kényszer a saját kiadóknál is azt jelent, hogy a kiadás ideje vészesen lerövidül, mely csakis a minőség rovására történhet – tisztességes szerkesztésre, még ha lenne is ember, idő nincsen. A címválogatás is elhirtelenül, mely szintén a minőséget ronthatja. Az is nyilvánvalóan negatív szakmai kompromisszumok szükségességét vetít előre, hogy képtelenség annyi jó szakembert találni, akik az igényelt könyv áradatot tisztességesen megcsinálnák. Csakúgy mint az, hogy ekkora címtömegnél az egy könyvre eső költségeket le kell szorítani az alacsonyabb példányszámok miatt, tehát vagy a túlterhelt profiknak fizetünk kevesebbet, vagy újabb, nem profi személyzetet fizetünk meg, szintén rosszul. Így fordulhat elő, hogy egyetemisták fordítanak ingyen könyveket, webgrafikus tanfolyamot végzett, rajzolni pálcikaember [7] szinten tudó népek tervezik a borítókat.

A kiutat leginkább a teljes alsómerán könyvpiac összeomlásában, és az azt követő romeltakarításban-újjáépítésben látom. Az internet, az e-book okozta paradigmaváltás ugyanis egyelőre várat magára, és félő, hogy arra is a terjesztői rátelepedés lesz a jellemző. Valaki kiszámította, hogy az Amazon Kindle estében hogyan alakulnának a fenti arányszámok:
  • 8 % a szerzőé.
  • 33% a kiadóé.
  • 0% a nyomdáé.
  • 0% a terjesztőé.
  • 0% a kiskereskedőé
  • 59% az Amazoné.
Az látszik tehát, hogy a nyomdai és terjesztési költségek nem spórolódnak meg, hanem átkerülnek az Amazonhoz – extraprofitként. Mivel az e-book olcsóbb KELL, hogy legyen a papíralapú könyvnél, az árcsökkenést a legkönnyebb fajsúlyú szereplőre, a szerzőre tolják…

Fasza, mi? Az optimistábbak azt jósolják, hogy a szélesebb e-book piac fellendülésével a szerzői arány 30% is lehet.

That's fine.

Le it be!

Ja, ha már Inomi, és, hogy Szélesinek se legyen jobb, az Ellopni egy Chagallt ismertetője(?).

Update 091007:
Mások nyomora...

Jegyzetek:
[1] A vírus analógiát fenntartva: nagyon sok köztes gazda élősködő életmódot folytat, de ezt azért nem lenne fair általánosítani minden kiadóra.
[2] A vírus analógiát fenntartva: a vektor nagyon sokszor testfolyadék (vér, nyál, takony, ondó), így az alsómerán terjesztőkre nem túlzás és igaztalan a „geci” jelző használata.
[3] Beugrottál, mi, kis hamis?! Aszitted, mi, hogy majd a retródivatból csinálok ócsó (szó)viccet…
[4] Normálisan a nyomdának ebben szerepe nem kellene, hogy legyen, azonban mivel fizikailag egyelőre a nyomda állítja elő a könyvet a nyomdai kivitel minősége befolyásolja a könyv megjelenését. Tehát értéket ad hozzá vagy vesz el belőle.
[5] A következő történet egy érdekelt közlése, csak a szereplőkre vonatkozó nem éppen hízelgő jelzőket töröltem ki belőle. Azt illusztrálja, miképpen fektette ki az Alexandra az Inomi kiadót tíz egyszerű lépésben (nem volt az három sem!). A kiadót azért nevezem meg, mivel már nem létezetik. A többi szereplő viszont nem a fantázia műve. Mivel a közlés egyoldalú, kezeld a megfelelő fenntartásokkal, és nézz utána!
„Az Inomi előnnyel indult az Alexandránál, a tulajdonosa, Bogdán Miklós ismerte Matyit. Ez azt jelentette, hogy az Alexandra átvételkor rögtön FIZETETT a könyvkontingens egy részéért, tehát a könyvek megjelenéskor nullszalldósak voltak!!!
Ebbe a paradicsomi állapotba tört be a MAGUS jogok körüli per. A M* kiadási jogait Miklós megvásárolta Gáspártól, illetve akitől kellett. A M* jogai azonban korábban tucatnyi felé hasadtak: külön árulták a kiadási jogot, a logót, a szerepjátékot, a kártyajátékot, a megfilmesítési jogot... mindent, amiből a jogtulajdonosok könnyen és minél több pénzt szerezhettek.
Ha jól emlékszem, akkor a Gémeskút Kft. megvásárolta a logó jogát és az első tevékenysége az volt, hogy a terjesztőknek írt egy ügyvédi levelet, felszólítva őket, hogy ne terjesszék az Inomi könyveit, mert úgy jogsértést követnek el és lesznek szankciók... bla-bla...
Matyi ennek örömére rögtön befagyasztotta a kifizetéseket az Inomi felé. Bogdán rögtön megborult, és nem csak a M*, hanem a MU is... Ezt több tárgyalás követte, sikertelenül. Közben a Delta többségi tulajdonos lett a Gémeskútban...
Terjesztés szintjén viszont az a helyzet állt elő, hogy Matyi árulta a könyveket, csak nem fizetett az Inominak. Egy évvel az említett levél után a felháborodott Bogdán fotókat készített az Alexandrában, hogy "lám, a könyv kint van". Csak a rendezetlen jogi helyzetre hivatkozva Matyi nem fizet neki...
Megtehette...
Aztán az Inominak vége lett, a jogokat Gáspár egy jelképes forintért átadta a Tuannak, és felsorakozott melléjük... Ez egy évig tartott, míg (cenzúra) szerzőnknek a Delta Vision (cenzúra) tulaja (Terenyei) pénzt nem ígért, így a (cenzúra) Gáspár átsorolt az ellenzékhez, és megkezdődött egy olyan komédia, ami a M* végképp tönkreteszi...
Az Inomi könyveit végül az Alexandra két-három év késéssel leszedte a polcairól. Addig is árulta az árukészletet (egyszer 50 %-ban leárazva azt, ami nem is az övé). Nem sokkal ezelőtt a Delta Vision megvette az Inomit, és az árukészletre rátenné a kezét…"

[6] Ez a tanmese arról szól, hogyan kebelezett be az Alexandra egy prosperáló, ámde kevéssé tőkeerős kis kiadót, bótostul, készletestül, kiadói gárdástul, szerzői jogostul. A kiadó ma is él és virul, ezért a nevét neduddki! A történet valódiságáért viszont szavatolok.
Hát eccer vót, hónem vót, még a mútt században, az Óperencián jóval innen, vót eccer egy iciri-piciri kis kiadó. Ezt a kis kiadót a tulajdonosa kiváló szimata, szenvedélye a könyvek és a könyvkiadás ránt vitte egyre előrébb meg előrébb, végül még saját kis bótot is nyitott az egyik forgalmas metróaluljáróba’. Ez a tulajdonos nemcsak ahho’ értett, hogy fájintos kiadási jogokat szerezzen, hanem saját kezeivel látta el az akkor még létező könyvesbótokat. Ti nem is tudjátok má gyerekek, mi az a könyvesbót! Hát az olyan csudi kis hely, ahová az ember könyvet venni járt, aki a könyveket eladta, az többnyire szerette is aztat, és a bótba, képzeljétek – haj, uram teremtőm! –, se a Fráj kávéját, se a Matyi borát nem lehetett kapni. Tán mert se Frájnak kávéja, se a Dezsőnknek bora nem vót még akkoriban. De, hogy szavamat ne felejcsem, nőtt, nőddögétt az piciri-piciri kis kiadó, és a tulajdonos elfáradt. Rábízta a terjesztést először egy kis terjesztőre, akik aztán magosrul tettek arra, hogy a kis kiadó könyvei ott vannak-e a könyvesbótok pócán vagy se. De, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, nem is lehettek, mer’ akkora mán a kis bótokat mind bedőtötte a Dezső nevű gonosz varázsló, aki a könyveket palotákba kőtöztette, amiknek, ha kacsalábuk nem kis vót, de kávézójuk bizonyosan. Akkor az iciri-piciri kis kiadó bevitte a könyveit a varázslóhoz, hogy tán terjesztgetné őket a saját palotájába’. Addig-addig terjesztgette, addig-addig nem terjesztgette a kicsiny kiadó könyveit a gonosz varázsló, amíg az végleg tönkre nem ment. Mert Dezsőnknek Attila király vót a példaképe, hun fizetett, hun nem. Jobbára nem. Amikó’ aztán az iciri-piciri kiadó már majdnem csődbe ment, a varázsló felajánlotta, hogy megvenné a kis kiadót, készletestül, bótostul, gárdástul meg szerzői jogostul és persze a tulajnak továbbra is minden kiadói szabadsága meglesz. Így is lett. Máig is félnek, ha meg nem hóttak!
A Matyi Dezső legyen holnap a vendégetek!
[7] Az esztétikai csalhatatlanság, erkölcsi makulátlanság és szakmai tökély szemében úgyis a pálcikaemberrel megrajzolt képregény az emberi szellem kiteljesedésének megközelíthetetlen Csimborasszója…