A hónap mottója

Saját gondolataink kifejezésének joga azonban csak akkor ér bármit is, ha képesek vagyunk arra, hogy saját gondolataink legyenek."
Eric Fromm

2010. december 14., kedd

Some Revival

Na, nézd ezt! Ugye, minden benne van, amin az ún. sci-fi írók évtizedek óta gyűrik magukat... Muhahahaha!



Hamarosan új regény lesz a Terrán. Aki olvasta a Terra évkönyvet, talán emlékszik, Avakian Pax Dei novellaciklusára. Na abban a fantasy?világban játszódik ez az ifjúsági darab. Remélem még ebben az évben befejezzük a szerkesztést (Odo már végzett vele első körben) és a címlap is meglesz. Persze kell hozzá csinálnom egy (két, három) új fontkészletet is, mer mér ne?

Egész más:

Nem lenne illendő Kovács Ákos Vágyálmok ligáját elmeznem. De.
Más elemzők figyelmébe ajánlom: aki nem veszi észre (félreolvassa), hogy a regény legerősebb motivációs szála a gyerek apjának harca a fia életéért, az inkább felejtse el azt, hogy valaha is kritikát ír bármi egyébről is. Pár hónapja még azt mondtam volna egyszerűen: mert nincsen neki lelke. Most kissé cizelláltabb vagyok: nincsen elég élettapasztalata.

2010. november 27., szombat

Trying to Fly

Lehet mondani, a Kutyák szárnypróbálgatás volt csupán. Ahhoz képest csaknem Zsoldos Díjas lett...

Most volt a kezemben Szabó Tamás kisregénye, és csak remélem, hogy megszerezhető lesz a Terrára.
Le vagyok nyűgözve. Ha igazán jó könyvet olvasok, időnként le kell tennem, mert a szöveg nem enged tovább. Ezt a le kellett tennem a közepén. Ennek Cirka örült, mert végre fölfért az ölembe, a netbook helyére.

Mindezt annak ellenére, hogy a szöveg filozófiájával, poszmodern narratívájával, egyetlen szavával sem értek egyet. Mármint amit mond. De ahogy mondja!

Ja, update Pázmányhoz:

Ha az ELTE TTK-nak jut eszébe e csodás szlogen, így hangoznék:

Tudomány, Hagyomány, Lágymány
os

2010. november 22., hétfő

A Really Good One

Jó hír minden vörös, vörös-fehér, kék, sárga, zöld, fekete és egyéb színű iszaptároló környékén lakó derék, ámde nem ártatlan alsómeránnak:

Van remény! A szar tömörül, elvtársak! A szar tömörül.


Más. Helyünk a világban:



Megint más. Azt hittem, hogy az Őrség regények szlogenjeként feltűnt: "Szívás" alulmúlhatatlan.

Pedig de. Hallga!

"Tudomány. Hagyomány. Pázmány."

Mi a szarnak strapáljam magam fantasztikusnak mondható szövegek írásával, amikor a magyar rögvalóság úgyis leköröz bármit?

2010. november 20., szombat

Schedule

Nnna! Ne mondja senki, hogy nem szólok előre!





Egyébként ma este háromnegyed tizenegykor a Filmmúzeumon Stephen King Apt Pupil-jából készült kitűnő film, Az eminens – hogy a kép teljes legyen, Gandalf-fal az egyik főszerepben.

2010. november 16., kedd

Gnawed

Most tudtam meg, hogy

"Origin of CORRODE Middle English, from Latin corrodere to gnaw to pieces, from com- + rodere to gnaw — more at rodent"

Merriam-Webster On-line

Párhuzamosan a rodentia pedig a rágcsálók rendje, mely rend egyik legismertebb tagja a patkány.

Ha patkány kóstolgat, akkor mindenképpen baj van.

A. Halott vagy, és a tetemed rágják
B. Élsz, de a másvalami tetemén kövérre hízott dögök egészen elszemtelenedtek.

Az A. esetben nem sokat tehetsz, szépen fölfalnak. Az ujjaiddal, a szemeddel, a füleddel, az orroddal kezdik. A péniszeddel folytatják, ha a ruhát már lerágták rólad. Aztán kirágják a hasfaladat, és a zsigereiden dőzsölnek. Ez nem szép látvány. Bizony.
És meglehetősen méltatlan. A patkány elvileg fényévekre van tőled az evolúció fáján. Ettől rosszabb csak az lenne, ha gyesznók, madarak, hüllők, halak vagy – Uram, bocsá’! – rákok ennének meg.

Az utolsó két esetben ráadásul vízihulla vagy. Grrrr…

Ha választhatok, cicák egyenek meg. Egyenrangúak között nem olyan nagy ügy…

A B. esetben vannak választásaid:

1. Nem veszel róluk tudomást. Ez esetben hamarosan az A. eset valósulhat meg. Szakmai értelemben mindenképpen. Roppant kellemtelen: a szakmai hulla éppen olyan büdös, mint a valódi.
2. Odabaszol a szemtelen dögöknek. Ez viszont méltatlan. Tudod, az evolúciós távolság… Egyébként pedig a köz megbélyegez azért, mert egy nálad gyengébb állattal ilyen csúnyán bánsz. Erkölcsi hulla leszel: A. kimenetel, ugyanaz a bűz.
3. Kiteszed a csalit a patkányméreggel, és hagyod, hogy elvérezzenek.

Egyszer, még Silver Springben, kinéztünk az udvarra a másodikról, és valami állatot láttunk bemászni a pinceablakon. Már-már egy hód méreteivel vetekedett. Aki már látott kinn a vízparton Észak Amerikai hódot, az tudja mit jelent ez… Nem hittük el, hogy patkány. Pedig de.

Már nem tisztelik az embert, nem csak éjjel bújnak elő. Egyelőre még csak a szürkületet kóstolgatják, de lesz az még másképpen is. A liberalimus eszméje mintha mindennél jobban kedvezne nekik (84-ben Kecskeméten laktam, a város pár hét alatt patkánymentesítették, úgy tudom, az átkosban később Budapestet is sikerült pár évre… Az fasza diktatúra volt, azám!). Az individualizmus sok szemetet termel. A civilizáció hulladéka pedig hihetetlen méretre növeli a dögöket.

A csatornában laknak.

Az internet is csatorna. Kommunikációs csatorna, hát kommunikációs patkányok tenyésznek benne, akik a kommunikációs hulladékon híznak kövérre. Nice!

Ki kell fejleszteni a kommunikációs patkánymérget, a megfelelő kommunikációs kumarinszármazékot. (Hard)war(e)farin.

Megjelent az első reflexió az iDeal-ről.

Búkfaló írta a blogján, akiről végül kiderült, hogy régi barátom, sőt, ő maga az Első Olvasó. Szóval ez a vélemény a külvilág számára nem sokat számít.

Nekem igen, mert tudom, hogy az egyik legolvasottabb, legfinomabb ízlésű ember választott kedvenc mondatai közé. Érdekes viszont, hogy mit. Azt hittem, a templomi rész egyedül számomra rejt valami fontosságot, másoknak csak amolyan essünk túl rajta fejezet lesz…

Az ő regényértelmezése/karakter rokonszenve is érdekes számomra.

Igyekeztem úgy írni, hogy semleges maradjak Bogdán és Lonya vitájában, ne legyen a szöveg pro vagy kontra Őrizet, de meglehet, hogy a szöveg mégis valamiképpen Bogdán javára billen. Talán a terjedelemi aránytalanság miatt…

Fura ez az írással, ugyebár úgy indult a nyitófejezet novella korában, hogy Lonya a főhős. Aztán képletesen megküzdtek Bogdánnal, és az ukrán dominálni kezdett. Talán mert ő az erőszakosabb… De még ez sem igaz.

Hibázhattam, mert Odo sem rokonszenvezett az Őrzővel, meg Lonyával sem.

Az Őrizet valami szoft falanszterként jönne át? Vagy egyszerűen az embereknek nem kell az ajándék Éden?

Hm… Én elfogadnám. Ha nem az Ördög adja. Talán még tőle is. Kurvára bele lehet ám fáradni Alsó Merániába…

Van ez a két utóbbi írás (Ogre, Varázsló). Nem hinném, hogy különösebb értékük lenne. Ez a két írás kísérlet csupán: a bitang Szélesi beletette a bogarat a fülembe egy hónapja, hogy a magyar sci-fi íróknak nincs érzékük a mágiához, vagy ilyesmi.

Nekem tényleg nincs, mint a mellékelt ábrák mutatják. Ezek vérrealista darabok. Csak a nyócker néha a legrosszabbat hozza ki az emberből. Még van – egyelőre – két biztos téma, amit valószínűleg megírok ebben a modorban, ha kellően felbaszom magam, de könyörgöm, rhewa, hadd ne törjenek be újra hozzánk, vagy üssenek le orkok az utcán, hogy a tapasztalatot ilyesmivé transzmogrifikáljam…

A novelláskötet címe egyébként a (Be)láthatalan város(rész) lenne. :-)

Egyébként érdekes vita kerekedhetne, ha eldumálnánk mágikus realizmus és az urban fantasy közötti átfedésekről – ahogy Sohár Anikóval el is kezdtünk valamiféle beszélgetést erről a Bajza utcában.

Számomra egyre nyilvánvalóbb – és megnyugtatóbb, mert ezidáig zavart az urban fantasy létezése (While Gaiman rulez!) – az a következtetetés, hogy a kellően fejlett urban fantasy megkülönböztethetetlen a mágikus realizmustól (Bocs, A.C.!) – tehát az.

A selejtjével pedig egyik zsánerben se kellene foglakozni. Úgyse.


2010. november 9., kedd

Despite Some Incompetency

Technikai és biológiai inkompetenciáim ellenében végre sikerült feltölteni a Kódai Richárd Tükörjáróját a Terrára.

Óvassátok!

Ha meg a Szakostály honlapja valamiért coki, itt is a MagReál előadás.

2010. november 8., hétfő

Railjet

Erről szombaton akartam írni, de megint meglátogatott Arcüreg Gyula bácsi és pereputtya, így használhatalan lettem a hétvégére – még mára is.
Múlt pénteken volt szerencsém ugyanis részt venni Kovács Ákos Vágyálmok ligája című regényének bemutatóján Győrött, a X. Győri Könyvszalon rendezvényeként. Többen voltak rajta, mint az írószövetkezeti bemutatókon, de tudjuk ezt be Ákos helyi népszerűségének, ugyanis a Könyvszalonról szóló hivatalos helyi tudósításban egy kukk sincs róla. A sci-fi valami mocskos, halálosan fertőző és szégyenletes dolog lehet... Vonnegut kartotékfiókja, amit nyilvános piszoárnak használnak...

Hát, basszák meg!

A Railjettel utaztam, egy kis ízelítő, hogy a vonat milyen is lehet, például képes a 166 km/h sebességre, még Alsó Merániában is, persze osztrák hardverrel. Csak halkan kérdezem, hogy az ülésekkel SZÉLTÉBEN mi a bakter ződre festett faszáért kell spórolni és miért nem lehet egy kurva lábtartót az ülés alá applikálni?

Egyébként van itt pár link az SF szaksztály honlapjára, elsőként Ákos ÚG13-ban megjelent novellájának "kritikája". Az idézőjel nem annak szól, hogy nem értek egyet a tartalommal, csupán azt jelzi, hogy az én kritika fogalmam kicsit különbözik.

Másodszorra a kényszerű Írószövetkezeti mágikus realizmus előadásom írásos változata. Bármilyen észrevételt szívesen fogadok, de még inkább MR írásokat a Terrára!

Ez a cucc, Sohár Anikó dolgozata rendkívül érdekes, és jellemzően alsómerán.

És a Szakosztálynál maradva:



Sajnos Lajosról jó képet szerezni a lehetetlenséggel határos, ezért is örök hála Szélesi archívumának!

Ettől függetlenül – gyertek el!

2010. október 21., csütörtök

Accidental Funeral

Nem tudom bizonyítani, hogy a zsáner gyilkosai szándékosan teszik, amit tesznek. Hadd legyek jóhiszemű: hatalmas önzéssel párosult tudatlanság, meggondolatlanság vezeti inkább őket. Szerencse, hogy nem vörösiszappal foglakoznak, hanem „csak” irodalommal. Bár ki tudja, a marhaság kiömlése nem azonnal öl, de annál alaposabban, és a hatás elhúzódik.

Itthon ez a gyilkolás talán nem ilyen ártatlan, talán egyéb (piaci) okai is vannak a beteges személyes sikervágyakon, túlfejlett ambíción és egón túl, hiszen időről-időre felbukkannak a durva ízlés- és piacmonopolizálási kísérletek, melyek közül még az eleve meddő második a kevésbé zavaró. Az izlésterror viszont annál veszélyesebb. Ez a sajnálatosan Alsó Merániai és nem magyar sajátosság, de ettől éppen annyira fáj és természetesen nemcsak a sci-fire, de minden intellektuális területre érvényes. Érdekes módon nemigen fordult még elő, hogy a favágóknak, vájároknak, aratóknak valaki nem favágók, vájárok és mezőgazdászok próbálják diktálni, hogy mit és hogyan csináljanak [1].

Már leírtam, elmondtam: Cory Doctorow Módszere [2] nálunk csak korlátozottan működik. Itt, a temérdek világ-legokosabb-embere és az egyszerű, zsigeri irigység nem hagyja, hogy gurusága sikerét meglovagolva legyen valaki sikeres író. Sőt. Az irodalom nálunk visszavág. Egyébként itt még guru se nagyon lehetsz. Nem úgy működik a magyarság. Ugocsa non coronat! Eb ura guru!

Ettől még guru és írói ambíciójú ifjú tehetségeink csak osztják az észt, mely bölcsesség sajnálatosan [3] kimerül abban, hogy úgy és azt kell írni, mint azt a divatos angolszász kortársak teszik, hogy ún. korszerű, modern sci-fit kell írni, etc.

Hogy miért is ezt kell tenni, hogy miért annyival jobb, mondjuk, a felmérhetetlen életművű Ted Chiang, mint mondjuk László Zoltán, azt természetesen nem tudható. Csak. Persze általában nem is Zoli a negatív példa, hanem azok, akik makacsul elutasítják ezt a direktívát, és írják a magukét, ami eszükbe jut. Szóval, hadd legyek szerénytelen: mitől annyival jobb, mondjuk, a felmérhetetlen életművű Ted Chiang, mint mondjuk Antal József?

Erre viszonylag egyszerű lenne válaszolni, ha az ízlésdiktátum nem információhiányon alapulna. A guruk újabb és újabb generációja ugyanazt használja ki, amit a boldog emlékezetű Walhalla a kilencvenes években: a (döntő) többség nem olvas eredeti angol nyelven, vagy nem veszi a fáradságot, hogy megszerezze a külföldön megjelenő összes szarságot, hanem megelégszik a magyar nyelvű megjelenésekkel. Az alsómerán könyvpiactól sújtott kiadók pedig nemigen kényeztetnek kortársakkal [4]. Így guruink azt mondanak, amit akarnak. A Galaktika azért novellaszinten igyekszik, közöl ezt-azt a kortársaktól, így például Ted Chiang impozáns életművének majd harmada már megjelent magyarul, a fenti kérdés speciel megválaszolható. Hadd ne én tegyem!

Van ám más is, méghozzá az, amiért tulajdonképpen ez és az előző bejegyzés született. A Galaktika (Bassza meg! Annyiszor leírom itt, hogy az már reklám!), bizonyára az olvasói tömegek követelésére, hősies elhatározással úgy döntött, hogy Cory Doctorowot is kiadja. Méghozzá a példaképül állított szerző egy nem is oly régi regényét, a Kis Testvért, így páratlan lehetőségünk adódott, hogy az igazodásunk ajánlott (követelt!) irányvonalát végre élesben megismerjük.

Kellett már! A magam részéről nagyon vártam, mert tanulni szerettem volna. Komolyan. Nem a Módszert [2]! Írást! Hátha McBain és a Sztugackijok mellé új példaképet találok. Volt már rá példa, B. Akunyin az írói álneve gazembernek!

Nos, a Könyvismertetéseken ott a véleményem a könyvről, mint irodalmi teljesítményről. Itt, mivel a tematikus megközelítést az irodalmi elemzésben elvetem, tartalmilag esek neki – annak a szem előtt tartásával, hogy ez a tartalom mennyiben illeszkedik hozzá, illetve folyománya a Módszernek.

Ne kételkedjünk abban, hogy C. Doctorow éppen úgy gondolta [5] az egészet, ahogy leírta! Fogadjuk el azt is alapfeltevésnek azt is, hogy a szöveg főszereplője a szerző valamilyen szintű megjelenítése! Megtehetjük ezt különösen akkor, ha ezt a szereplőt a szerző időről-időre kinyilatkoztatásszerű véleményformálásra kényszeríti, ha ez a szereplő szájbarágóan újra meg újra a szerző szócsövéül szolgál, és közben a narráció nem határolódik el a szereplő véleményeitől még az irónia szintjén sem.

A regény témája a szabadság. Szép téma, hatalmas téma, hálás téma. Örökérvényű és örökké népszerű – mindig modern, mindig divatban van.

Az a kurva ördög azonban megint elrejtőzött a részletek közé. Amilyen gonosz, képes elkúrni a legszentebb dolgokat. Nem nyughatott a szabadságtól sem, pedig C. Doctorow milyen szépen elképzelte ezt az egészet, érzem, ahogy igyekezett, beleadott apait, de főleg anyait –, nem, az ödögnek bele kellett rondítania – persze éppen ezért ördög.

Elsőször is, nézzük a szabadság mennyiségét:

A szabadság annak az embertípusnak hívószava és vezérelve, akinek C. Doctorow kiváló példája. Hogy ez a típus mit ért szabadságon, az természetesen más tészta. Nyilvánvalóan az individuum korlátlan szabadsága, amire gondolnak. Hogy ez a szabadság összeegyeztethetetlen a társadalmi léttel, az ezt az embertípust, így a szerzőt nem zavarja – ha az ő szabadsága nem sérül, a többieké le van szarva, ellenben, ha az a legkisebb csorbát is szenvedi, az egész világnak a feje tetejére KELL állnia, hogy a dolog rendeződjön. Az az ellentmondás sem zavarja, hogy amint ezt a szabadságot a teljes civilizációra kiterjeszti, mindenki szabadságának, beleértve a sajátját is – kampeca. Természetesen valójában dehogy akarja ő ezt a szabadságot mindenkire kiterjeszteni – csupán csak a retorika szintjén (vö. bolsevizmus). Ez az embertípus nem lát tovább önmagánál, és mivel eredendően dogmatikus, nem is akar és tud más megoldásokat találni és keresni – viszont szómágia szintjén képes elhitetni mindenki mással, hogy amit magáról gondol, az másra is vonatkozik.

Másodszor, a szabadság minőségét:

Egyrészről azt gondolnánk, a korlátlan individuális szabadság, ha már korlátlan, akkor mindenre és mindenkire terjedjen ki, a szabadság legyen abszolút. A Kis Testvér persze másképpen gondolja: mindent szabad neki, kifejezetten a kamasznak, semmi olyat a felnőtteknek, (25 felett!) ami a kamaszoknak az ő nagy szabadságát korlátozná. Beleértve az iskolai fegyelmet, természetesen. És természetesen az (iszlám) terroristáknak sem szabad saját szabadságukat érvényesíteni, és felrutyvasztani Kis Testvérünket, aki ennek útjában áll.
Másrészről mire is terjed ki Kis Testvérünk szabadságigénye? Hagyják őt csalni az iskolában, lógni onnan, internetezni, műhekkerkedni (bevallottan mástól veszi a hekkeléshez szükséges tudást, sőt magát a szoftvert), agyi fejlettségének megfelelően játszani, esztelenül, csordában bulizni etc. Az eszébe sem jut, hogy mindezek a kisstílű szabadságok azért járnak neki, mert egy olyan gazdag társadalomba született bele, ahol az egyénnek szabadságában áll halálra unni, vagy hülyíteni magát – és ez a szabadság csakis mások szabadságának rovására valósulhat meg. Kis Testvérünk nem mondja, hogy szabadságot a szteroidpor-hegyeket védőfelszerelés nélkül lapátoló kínai kortársának, nem mondja, hogy szabadságot az Afrikában katonának besorozott gyerekeknek, az indiai csillámőrlőben rostáló suhancnak, a dél-amerikai drogbárók túszaiként élő kamaszoknak, egyáltalán mindazon gyerekeknek és kamaszoknak, akiket kényszermunkára, prostitúcióra, bűnözésre kényszerítenek világszerte, és miért ne: minden olyan felnőttnek is, aki elnyomásban él. Ők nagyságrendekkel többen vannak, mint Kis Testvérünk. Csak éppen ő szarja le őket, nagy ívben.
Harmadrészt a szabadság minősége, mint az irodalmi téma minőségének tükre. Rendben, a jó író mindig aktívan reagál a kor társadalmi jelenségeire (az elefántcsonttornyot most hagyjuk, jó!), de ha csöpögő nyállal keresi a divatost, a korszerűt, az aktuálist, csupán a könnyű siker reményében, akkor baj van. Mert az ebből fakadó irodalmi minőség visszahat a témára, jelen esetben a szabadságra. Így keletkezik az ilyen rész-szabadság történet, ráadásul éppen mert divatos, hát motívumaiban is képtelenül az eredetiségre. Az élet minden területére kiterjedő távfelügyeleti rendszerekről Brin jóval korábban írt már, a Szükségállapot (The Siege) című film (Denzel Washington és Bruce Willis, ha nem ugrik be a magyar címe) a terror-szabadság kapcsolatáról, a terrorra adott hibás válaszokról, és ezek összecsengésről a terroristák taktikai céljaival szólt – csak sokkal jobban –, az internethozzáférés, mint szabadságeszmény egyidős az internettel, a kamaszok szabadságjoga sem mai téma már, bár – talán éppen C. Doctorow hatására, és akkor jaj nékünk! – a Post egyik megmondóembere filozofált mostanában félig komolyan a választói korhatár tizenöt évre szállításáról [6].

A C. Doctorow Módszer egy másik fogása is szembetűnően megjelenik a könyvben: a szigorúan célközönségnek szánt mondanivaló és kifejezésmód. Ami irodalmilag annyira gajra vágja a szöveget az, hogy ez a célközönség éppen a szövegben annyira felmagasztalt kamaszok, akiknek az igényszintje – mondjuk így! – sajátságos. Hogy aztán a szöveg helyenként prédikációk formájában még ehhez sem alkalmazkodik, az már mindenestül az író és nem közönsége hibája. Bizony, nagy tartalmi ellentmondás, hogy a prédikálás ellen prédikálunk.

Nos, azon kívül, hogy ez a követendőnek kikiáltott példa sem irodalmilag, sem tartalmilag semmiféle újat, jelentőset – követendőt nem hoz, még veszélyes is. Mivel divatos témát ábrázol és célközönségnek íródott, meg is találja a közönségét, és természetesen sikert is arat. A sikernek pedig számos toxikus tulajdonsága közül az egyik legveszélyesebb az utólagos önigazolás: nem lehet már tudni, hogy azért sikeres valami, mert jó és igaz, vagy azért hisszük jónak és igaznak, mert sikeres.
A kamaszvilágban, ahol éppen az agyak újradótozása folyik teljes gőzzel, éppen az ítéletalkotás minősége zuhan jókorát, így a kamasz ítélete heves és többnyire fals – különös tekintettel a szabadságra, melynek kereteit éppen kamasz szereti a tűréshatáron túl feszegetni. Aki viszont otthon van ebben a minőségben, beszél ezen a nyelven, szinte biztos sikerre számíthat. Elég csúnya dolog ezt az állapotot tudatosan kihasználni. Még csúnyább, ha legérzékenyebb nemzedéki ellentét toposzt, a szabadság kérdését használja ki valaki.

Ez a könyv ugyanis gyatrasága mellett veszélyes. A szabadság Bibliájának tetszik azok számára, akik a legkiéhezettebbek a szabadságra, miközben fogalmuk sincs arról, valójában mit akarnak, mit értenek szabadságon. Így aztán elhiszik minden szavát. És emlékezz, mi a jelszava ennek a regénynek:

„25 év fölött ne bízz senkiben!”

Meg tudná mondani valaki, mi szükség van a nemzedéki szakadék szélesítésére [7] akkor amikor már nemzedékeken belül (a mai huszonharminc évesek, és a tizennyolc évesek között, sőt, a tízévesek és tizenhat évesek között, etc.) is szakadékok tátongnak (nemcsak Alsó Merániában)? Számolt azzal az író, hogy mit szabadíthat el? Remélem, nem. Remélem, nem tudatos ez egész. De ki tudja?

Nos, itt van előttünk egy azok közül, akit utánoznunk kellene. Gondoljuk már meg még egyszer! Csakugyan ez a kiút? A tematikai modernség? Ez a fajta tematikai modernség?

Másodkézből tudom, hogy mi a stratégiája és taktikája az oroszországi fantasztikus könyvkiadóknak. Csak orosz és angolszász cuccot adnak ki, mondván, a közönség csak arra vevő. Olyan bizonyos ez? Abban az országban, amelynek Szovjetunió korában az én generációm még az egész világból kapott merítését? Mikor veszik észre a zsákutcát. Talán soha – óriási, önmagában életképes piac, és nekik is meglehetnek a guruik…

Hogy kellene-e nemzeti fantasztikus irodalom, lehetséges lenne-e, arról a következő posztban.

Jegyzetek

[1] Pontosítsunk! Alsó Merániában ez is megeshetett: 1948 után egy teljes évtizedig, amikor a bolsevik ideológia és gyakorlat uralkodott az országban. Az idevágó vicc:
Józsi bácsi csendesen aratja a téeszcsé búzáját. Kaszál. Arra jár a minisztériumi emberek fekete Pobjedája, meglátják az öreget, kiugranak a kocsiból, kifaggatják, hogy mit csinál. A legfiatalabb minisztériumi ember megkéri Józsi bácsit, hogy mutatná meg a kaszálást. Az öreg suhint egy párat, dől a búza. „Nem jó ez, elvtársam!” kiált föl a legfiatalabb minisztériumi ember. „Hát szereljen fel még egy pengét arra kaszára, hogy amikor visszafelé suhint, akkor is vágjon! Mindjárt kétszer annyit tud learatni!” Azzal a minisztériumi emberek visszaszállnak a kocsiba, és elhúznak. Józsi bácsi az ÁVÓra gondol, és másnap reggel felveret még egy pengét a kaszájára. Keservesen halad, de nem akarja meghazudtolni a minisztériumi okosokat, hát dupla erővel dolgozik, hogy legalább annyira haladjon, mint előtte. Délután megint arra keveredik a határjáró autó, a minisztériumi emberek kiugranak, a legfiatalabb elégedetten nézi, ahogy Józsi bácsi suhogtatja a kétpengés kaszát. Megint eszébe jut valami, mert esze az van őnéki! „Jóember, ez így nem jó! Csak levágja ezt az izét, aztán ott hagyja! Ez nem elég termelékeny. Erősítsen az övére egy olyan hogyishívjákot, az elvtárs, na… Gereblyét, ez az! És azzal azonnal össze is gyűjti, amit levágott! Meglátja elvtársam, háromszor annyit tud majd learatni!” Azzal a minisztériumi emberek el. Józsi bácsi majdnem elsírja magát, de nincs mit tenni, másnap gereblyét drótoz a nadrágszíjára – és még rosszabbul halad. Mit ad Isten, megint jő a fekete autó. A minisztériumiak kiszállnak, Józsi bácsi kaszál és gereblyéz egyszerre, a fiatal nagyon elégedetten nézi a küszködő embert, és már nyitná a száját, amikor az öreg földhöz vágja a kaszát, lerángatja magáról a gereblyét, és rohanni kezd a tarlón! „Küggyék csak az ÁVÓt, vigyenek csak el, de én ugyan meg nem hallgatom az elvtársakat! Még kitanálják nekem, hogy akasszak viharlámpát a tökömre, oszt’ éccaka is tudok aratni!”
Kezeket a szívre!
Miben különbözik a bolsi gyakorlat a mai internetguruk gyakorlatától? Az életedre ugyan nem törnek, de ÁVÓ és Recsk helyett ma névtelen internetkommandók, bérbloggerek és hálózati internálás van.
Ma legalább a szegény favágókat, vájárokat és aratókat békén hagyják. Persze, nemigen léteznek favágók, vájárok és aratók…
[2] Fedezd föl az internetnek azt a tulajdonságát, mely a szerves kémia Markovnyikov szabályára emlékeztet: a több még többet vonz! Légy aktív! Légy kíméletlen! Mond meg az őszintét, az mindig szimpi és tetszik a netköznek, különösen, ha az előző generációk ellen szól! Gyűjts (net)barátokat a meglévő kapcsolati hálód mellé. Légy megkerülhetetlen szakmai tekintély! Önjelölt bár, de ne félj, az internet legitimál! Közben folyamatosan szondázz a lehetséges közönséged után kutatva, térképezd föl az ízlésüket, érdeklődési körüket, nyelvi rétegeiket, etc. Légy résen! Formáld az ízlést a tehetségednek, írói hajlamaidnak, témáidnak (Melyeket gondosan a korszellemhez {vö. zeitgeist} illeszkedően választasz, ugyebár! Most nem lehet lazaság, l’art pour l’art, elvtársam! Még nincs itt a te időd.) megfelelően, és ha lehetséges lehetetleníts el, tégy nevetségessé minden mást. Internetes barátaid követni fognak. Hamarosan az tetszik majd nekik is, ami neked. Most gyere elő az írásaiddal, melyek száz százalékig kiszolgálják azt az ízlést, amit te magad építettél föl! Kész! Voila! Sikeres író lettél. A dolog hosszadalmas, sok időt és rengeteg munkát kíván, és persze már az induláskor megfelelő kapcsolati hálót.
[3] Sajnos ifjú guruink többsége elemi szövegértelmezési zavarokkal küzd, empatikus kézségük pedig nagyjából Dr. Klicsko szintjén van a tizenkettedik menet táján
[4] Ezért nemigen hibáztathatom őket. A tőkeerejük nem engedi meg, hogy ennél többet tegyenek, mert a felvevőpiac – igen, ti, drágáim! – igencsak silány. De azért megteszik a magukét. A Tuan például ki mert adni Hamiltont.
Mondjuk, vannak rettentő példák: valamely nem nagy nevű kiadó klasszikus sci-fi novella válogatásokkal áll elő. Gimme a break! Nem fogják föl, hogy ezzel tele a piac, az antikváriumokban már hegyekben állnak a régi Galaktikák is – nemzedékváltás történt, elvtársak! –, ők biztosra akarnak menni, és nem kockáztatnak holmi újdonsággal. Tudom, hogy szinte lehetetlen, de érthetetlen, hogy a Galaktika évente egy Metagalaktika formájában miért nem adja aki az előző évi The Year’s Best-et… Nagyobb piaci siker lenne, mint mondjuk a ClipArt…
[5] Nem biztos, hogy ma is így gondolja, de egy könyv zárvány az időben, szerzője elmeállapotának pillanatfelvétele.
[6] Meg Szentmihályi Szabó Péter. Ad absurdum feszíti a gondolatot egy most megjelent egypercesében: hároméves korig leszállítani a korhatárt, és ezzel párhuzamosan meghúzni a felsőt ötven évben…
[7] A szélesítést szó szerint értem. Nem lehet, főleg nem kell senkit Szélesíteni, Sanyiból csak egy van. Remélem, hogy a Coca Cola matricájából is…

2010. október 19., kedd

Inverse Undertaking

Egy párszor már eltemettem a sci-fit. Most kihantolni szeretném, mert lehet, hogy tévedtem. Még nincs szaga (illetve van, de az természetes verítékszag), és mintha mocorogna valami a koporsóban.

Talán – Talán! Figyelj! – érdemes egy pillantást vetni a koporsófedél alá. Ha él és virul, kellemesen pirospozsgás és fasza történeteket kezd mesélni, akkor esetleg ki lehet segíteni a szarkofágból (vö. Csernobil. Az már repedezik.). Ha ellenben csak idétlenül ráng, kissé zöldes és össze-vissza pofázik, vagy csak hörög, akkor a pajszerral, amivel a fedél felfeszült, szépen szét lehet verni a büdös zombija fejét, és visszacsukni a fedelet. Jól odaszögelni.

RIP

A nyár elején módomban volt erre a bepillantásra, hosszú habozás után elkezdtem olvasni a The Year’s Best Science Fiction 26th Annual Collection című igen vaskos válogatást, ami 2009-es megjelenést és 2008-as írásokat jelent. Féltem. Mi van, ha ugyanazt a dögöt találom benne, mint az előző éviben? Akkor nincs mese, jöjjön a pajszer.

Nem ez történt. A halottszemle eredményéről olvashatsz itt. Ehelyt a tanulságok maradnak.

Személyes tanulság, hogy nem szabad szem elől téveszteni a tudományos megközelítés aranyszabályait, vagyis egyedi esetekből általánosítani és extrapolálni (vö. öt év szar {számomra szar} angolszász termése, a trágyadomb magyar helyzet és a „sci-fi halála”) és nem szabad érzelmek, hormonok, kemikáliák (jobb, ha tudod, az alkoholnak is van receptora az agyban!) hatása alatt, pánikreakciók alapján következtetéseket tenni. Természetesen a kép még nem tiszta, várok egy-két évet, egy-két újabb best of válogatást, hogy magamnak is elhiggyem, nemcsak zombit látok.

A tudományos fantasztikum ugyanis tényleg bajban van. Beteg. Ölik. Itthon is, Amerikában is, talán Oroszországban is, hogy csak a számunkra legfontosabbakat említsem. Mindenütt másképpen és más okból és talán sehol sem szándékosan, de ölik.

Mindig is szerettem volna gyilkosságot nyomozni, most megpróbálom. Először a közelebbit – forró a nyom. És első körben kényelmes is: én vagyok az egyik gyanúsított. Itthon felröppent a vád, hogy én vagyok a gyilkos. Meg Szélesi, ez már bűnszövetkezet, de van néki elég baja enélkül is a szemüvegeivel.

Bennem tüske maradt ez a vád, így sokszor elgondolkodom rajta, hogy miben is áll a sírásásom [1]. Ennek az én gyilkosságomnak a lábjegyzethez képest itt csak egyetlen aspektusát nézem meg közelebbről. Azzal ölöm a sci-fit, amit írok, ahogy írom. Irodalommal és ezzel bloggal. Ha az irodalmi munkásságomat nézzük, a vád önellentmondásai nyilvánvalóak: ha olyan szarul írok, ahogy vádlóim tételezik, akkor annak semmiféle negatív hatása nem lehet, mert senkit sem érdekel az egész. Ha ellenkezőleg, briliánsok az írásaim, akkor meg mért baj az a sci-finek? Egyébként is, a megjelent két kötet és tucatnyi novella legfenebb koporsószögek lehetnek, pláne, ha az egyik könyv azelőtt tűnt el a könyvpiacról, hogy valójában odakerült volna. A blog már más kérdés. Itt bizony explicite eltemettem az egészet – tegyük hozzá, hónapokkal az után, hogy gyilkosnak kiáltottak ki. De igazán! Miért ölném azt, ami szerintem már halott? Amit itt, ezen a blogon írok, azt azért teszem, mert jobbnak akarom látni ezt az egészet, nem azért, hogy halott legyen. A befolyás egyébként is marginális. De még ha ez a befolyásom is lenne a sci-fi gyilkosa, vajon hányszor mondtam én itt meg, hogy mit és hogyan kellene csinálni? Hányszor tartottam itt írástechnikai szemináriumot, hogy rossz irányba, a halál felé vigyem a zsánert. Itt általában azt mondom meg, hogy mit nem kellene csinálni, mert ezért meg azért káros. Azt nagyon ritkán, hogy mit és hogyan kellene tenni.

Mások viszont nagyon is diktálni szeretnék a mit és a hogyant – és meg is cselekszik, explicite és implicite, gátlás és előrelátás nélkül. Azt hiszem, ők az igazi gyilkosai a zsánernek. Itthon is és külföldön is. Erről szól majd a következő bejegyzés.

Személyes följegyzés:

Ma újra fölfedeztem a könyvtárat, mint intézményt, és noha bántóan sok és büdös a diák, nyomasztóan sok a könyv és szemkápráztató a fény (Elmebeteg, és/vagy gazember, aki kompakt fénycsővel világít egy könyvtárban!) a Szabó Ervinben, "hála" a farbakúrt magyar könyvterjesztésnek, van, könyv, ami csak könyvtárban elérhető. Pl. ha már ott voltam, kikölcsönöztem Barthes A szöveg örömét is…

Útközben, a Krúdy utcában két fiúcskát láttam, akik fakardokkal és fapuskával játszottak. Van remény.

Hazafelé menet meg hátán a gitárral, Tátrai Tiborral találkoztam a rólam elnevezett utcában. Reménytelenül öregedőnek látszott. Nincs remény.

Orkfölön egyébként minden változatlan. Civakodó fiatal cigány szerelmespár lánytagja üvölti a távolodó suhanc után: – Na gyere! Hát kacagtass meg!

Jegyzetek:

[1] Az életemből jelentős energiát és időt szántam és szánok arra, amiről úgy hiszem, éppen az ellenkezője a gyilkosságnak. Mint szerkesztő, kb. három tucat embernek segítettem a publikálásban, közülük egynek most jelenik meg regénye. Nem hinném, hogy ez szándékos akadályozása az új generációknak. Talán azzal, ahogy „segítek”, valójában tematizálom a zsánert, saját ízlésemet kényszerítem rá? Aki olvasta az utolsó négy ÚG számot, meggyőződhet ennek ellenkezőjéről, de megkérdezheti az írókat is, akikkel együtt dolgoztunk. Vagy azzal ölném a sci-fit, hogy magam is írok? Ez elgondolkodtató. Egyrészt ugyebár haveri alapon elveszem a helyet a zseniális kezdők elől, mert engem adnak ki és nem őket. Itt csak az sántít, hogy az Agendánál ugyebár bárki megjelentethetett volna, aki küld kéziratot. Elismerem, ha nincs a barátság Németh Attilával, a Justitia talán nem jelenik meg. De csak talán nem: az első könyvet ugyanis Attila már akkor ki akarta adni Möbiusként, amikor alig ismert, és az első könyv a Galaktikában (hozzáteszem, egyazon szöveggel) közönségsiker lett – nevezzük ezt piaci szondázásnak. (Ja, hogy akkor még nem terjesztették azt rólam, hogy reménytelenül tehetségtelen vagyok az íráshoz!) Tehát egyetlen haverságból kiadott regényemmel elállom a publikálás útját mások elől. Ez derekas tett, különösen akkor, ha megnézzük, más magyar író hányszor jelent meg a Galaktikánál. Úgy nagyjából mindenki egy kötettel, László Zoli kettővel. Nem gyanús ez? Az sem, hogy az idén Lovas Lajos könyvét leszámítva más magyar megjelenés nincs a Galaktikában? Igaz máshol sem nagyon [2]. Nem én hajszoltam a magyar könyvszakmát ebbe a strukturális válságba, amely a zsánerirodalmat különösen, azon belül a sci-fit fokozottan sújtja.
[2] Kovács Ákosban megvolt a kitartás, türelem, idealizmus, hogy megpróbálja – és sikerült neki. Igaz, nem a Galaktikánál. Megvolt még neki más is ugyanis: a jó kézirat [3]. Akik gyilkost kiáltanak, előbb nézzenek körül, nem alultápláltságtól szenvedett-e ki az áldozat. Nemigen van ugyanis jó kézirat – valahol ez az igazság.
[3] Természetesen a jó kézirat önmagában nem elég. A nem kizárólag a piaci bevételt néző, merészebb, kissé profibb kiadó is kell hozzá.

2010. október 17., vasárnap

Politics and Sci-fi

Közkívánatra valami beszámoló-féleség lenne ez a bejegyzés Szentmihályi Szabó Péter könyvének bemutatójáról, de igen hamar átcsúszik könyvismertetésbe, szóval félúttól ott folytatom, bocs, hogy klikkelni kell.

Botrány nem lett, bár valószínűleg negatív látogatási rekordot döntöttünk – azokkal a kedves idegenekkel együtt, akiket eddig nem is láttuk voltunk tizenhatan. Azt kell mondani, hogy a tetves szervezés ellenére (részben az én bűnöm, nem vagyok hajcsár) is eljöhettek volna többen. Mondjuk az író is személyesen. De SzSzP, mint az egyik novellájában írja, nem szívesen jön már le a hegyről EBBE a városba. Valahol megértem, néha nehezemre esik kilépni az ajtón, ha az Utcaszínház elvadultabb hangjai beömlenek az ablakon…

Sárdi Margit könyvismertetése megadta az alaphangot. Ez egyrészt jó volt, másrészt rosszat tett az estnek – legalábbis elejét vette annak, amerre én szándékoztam vinni, menteni a menthetőt, és lefolytatni egy beszélgetést politika és sci-fi kapcsolatáról. De senki sem volt valójában partner ehhez – a frász tudja miért!

Margit az elején kijelentette, hogy a kötet politikai témájú novelláival inkább nem foglakozna. Pedig a 66 új mini sci-fi írásainak több mint a kétharmada explicit politika – látszólag a legrosszabb fajta: elfogult, gyűlölködő, egyoldalú, paranoiás. De erről később! Az tény, hogy alig találtunk három olyan novellát, amelyet felolvashattunk. A felolvasás egyébként nem rossz fogás, hiszen a könyvet a Tanárnőn, Németh Attilán és rajtam kívül senki sem olvasta. Igaz, kapni sem igen lehet, sokat talpaltam, mire a Fókuszban megtaláltam, igaz, ott úgy adták, mintha tucatjával kelne el naponta…

Margit ismertetője korrekt volt, bár az elején kijelentette, hogy ezek a történetek nem tartoznak a sci-fihez, ez később finomodott, hiszen sikerült nagyon szépen tematizálni a szöveg javát.

Amivel ott helyben vitatkoztam volna, de abban a furcsa hangulatban erről inkább lemondtam, hogy ezek az írások nem humorosak, mert a gúny nem humor. Azt gondolom, hogy az. Nem a legkifinomultabb fajta, de az írások zöme szépen belesimul még Margit esztétikai definíciójába is. Ezt a kötetet egy kicsit más szemmel kell nézni, azt hiszem egy ilyen indulatos szövegnél a leghelyesebb a Chicagói Iskola elvei szerint eljárni, az egészet szemügyre venni, beleérve az író vélhető szándékait is, mivel ha a könyvet részleteiben nézzük, igen könnyen sommás ítéletet hozhatunk, és kivágjuk a francba az egészet. Szélesi az est folyamán kilencszer kérte el tőlem a könyvet, belelapozott, beleolvasott, aztán undorral visszaadta. Bizonyára nem tetszett a jó embernek, hogy Gy. F. elkövető neve szinte minden lapon szerepel – és sehol sem pozitív értelemben.

A folytatás és könyvismertetés itt: Szentmihályi Szabó Péter 66 új mini sci-fi

2010. október 4., hétfő

Hajnóczy

Tegnap elfeledtem ezt föltenni:



Nekem sajnos rosszkor van, de talán Búkfaló Bill-t érdekli.

2010. október 3., vasárnap

New Writer Rising

Az új író mindig lehetőséget jelent, annak a lehetőségét, hogy jó szöveget olvashat az ember, új nézőpontot, új hangot talál az egyre inkább összeszürkülő világban.

Mi az, hogy író? Mi az, hogy új?

Esterházy Péter szerint író ír. Elég naívan sokáig azt hittem, ez így van. Talán valóban igaz ez a viág boldogabbik felén, bár erről is kétségeim vannak. Alsó Merániában azonban biztosan biztosabb meghatározásra van szükség: írót olvasnak.

Ahhoz pedig, hogy olvassák, egyelőre két dolog kell, hogy az írását kiadják ÉS, hogy a terjesztésbe is kerüljön. Nos, Kovács Ákos az első akadályokat vette: megírta regényt, talált kiadót, és mivel a kiadó nem a fantasztikum amatőrjei közül való, valószínűleg tejesztési és marketing gondjai sem lesznek.

Kovács Ákos első regénye e hónap közepén jelenik meg.

Hogy valóban író legyen, az kell, hogy olvassuk! Melegen ajánlom!

Annál is inkább, mert ez a regény talán nem jött volna létre, ha annak idején a Terrán Odóval nem győzzük meg az írót, hogy készen áll arra, hogy regényt írjon. És persze a brutális meggyőzés után a tőlünk telhetőt meg is tettük, hogy a regény el is készüljön. A Terra első évében részletet is olvashattál belőle.

Ha már a Terra, felkerült Kódai Richárd A tükörjáró című regényének ízelítőnek szánt első tizenöt oldala.

Más:

A Star Trek nagyfilmek szerintem legjobbika, a negyedik rész, holnap este 23:00-kor az AXN sci-fi-on. A titka, hogy Nimoy rendezte és írta. Tud valamit a vén hegyesfülű...



2010. szeptember 29., szerda

Awarded

A Zsoldos Péter Díj védelmében sok átkot vontam a fejemre.
Nem bánom. Kitüntetésnek érezem azokat az átkokat, amiatt, ahonnan jöttek.
Amióta Avana tag lettem, minden évben, ugyan egyre halkabban, próbáltam megvédeni a Díjat (amit nem kell) és a zsűri döntéseit (amelyeket sajnos igen). Végül is három évet adtam ennek a zsűrinek, hogy összerázódjon. Türelmi időből ennyi elég, azt hiszem.

Most már nem vagyok az Avana tagja, a szabályoknak megfelelően többé írásom nem kerül a zsűri elé, így mezei, pályán kívülről bekiabáló lettem, ha úgy tetszik. Nem köt a tagsághoz fűződő lojalitás, ami nem engedte, hogy a kétségeimet korábban a nyilvánosság elé vigyem. Az Avanán belül jó ideig azt hittem, változhatnak a dolgok: ha valami a tagságon belül többeknek nem teszik, talán oda lehet hatni, hogy változzon. Én is megtettem a tőlem telhetőt, hogy ami még rossz az egészben, azt változtassuk meg. Nem sikerült semmit elérni. Maradt tehát a pálya széle, ha már a csapaton belül nem lehet semmit tenni. Nem azért, hogy az Avanát bántsam, de úgy tűnik, tendencia az egyesületben, hogy külső véleményekre inkább adnak, mint a tagságéra. Talán most megfontolnak a következőkből valamit.

Szóval, három év türelmi idő után az ez évi döntés a regény kategóriában rendesen leverte a biztosítékot nálam – a zsűri ezúttal sikeresen jutalmazott egy rakás szerkesztési, írói hibát. Nem akarom magyarázni ezt a véleményt, a kötetről a véleményemet már régen megírtam. Nem Csepregi Tamással és a tehetségével van bajom. Kétségkívül tehetséges és ígéretes író. Az EUROCON Encouragement Awardja kétségkívül a legjobb kezekben van nála. De a Zsoldos Díj az az évi legjobb magyar regénynek szól…

Hogy ez megtörténhetett annak szerintem nagyobb részt a zsűri döntési mechanizmusa és a minőségi definiálatlanság (mely alapján egyes művek minősítését visszautasítják (ban)) az oka, kisebb részt a zsűri összetétele és következésképpen az a minősítési eljárás, mely egyes zsűritagokat jellemez.

A jelenlegi pontrendszernek több alapvető hibája van:
1. A pontozás módja
2. Az összesítés egalizálása
3. A kétlépcsős döntés, mely az egalizáló előválogatás után többé nem foglalkozik a művekkel bizonyos ponthatár alatt, hanem valamiféle újra-megfontolás után választja ki odaítélésre azt a bizonyosat

1. Nonszensz, hogy a zsűritagok nyakló nélkül szórják a tízeseket a novellákra – tíz adható pontból. Nemcsak az én véleményem, hanem legalább egy zsűritagé is, hogy tökéletes novella nemigen van. Ráadásul a zsűri dolga nem az abszolút érték meghatározása lenne, hanem annak megállapítása, hogy adott évben melyik a legjobb mű. Javaslatom erre már három éve is az volt, hogy a zsűritagok rangsort állítsanak fel, mely mellé odateszik a nevüket is: vagyis 20XX éveben, én Zsűri Tagja ezt a minőségi sorrendet állítottam föl. Az összesítés, még ha száz novella is van, a számítógép korában nem túlságos ördöngősség. Se a sorrendszerű pontozást, sem a vélemény vállalását nem támogatta sem az Avana, sem a zsűri (bár hozzájuk szerintem ez a javaslat többnyire el sem jutott.

2. Érthetetlen számomra, hogy miért kell a rendszerből kivenni a kisebbségi véleményeket. Vagyis sajnos értem. A kétlépcsős rendszerben egyetlen korruptnak mondható pontozó (mit is keresne ilyen a zsűriben?) egyetlen alacsony pontszámmal kilőhet bármilyen művet. De könyörgöm, ez a zsűri már nem az a zsűri, és egyáltalán: ha nem bízunk a saját zsűritagjaink józan ítéletében, akkor ne válasszuk be őket a zsűrinkbe… Ha a pontozás rangsor szerint történne és a rangsor nyilvános lenne, persze erre egyáltalán semmi szükség nem lenne. Ha ugyanis valaki a rangsorban tendenciózusan és notóriusan hátra sorol egyes műveket, melyek a többi zsűritag szerint nem hátul szerepelnek, a szándék, elfogultság, szakmai inkompetencia vagy egyszerűen inkompatibilitás a zsűri egészével egyből kiderül, és az illetőtől meg lehet válni. A kisebbségi véleményt azonban nem szabad negligálni egy ilyen rendszerben, főként , ha esztétikai, művészi kérdésekről van szó. Az egalizálás elhagyását a zsűri visszautasította, bár nem tudom, milyen belső megegyezésük alapján. Valódi indok nem hozódott fel, hacsak nem a kétlépcsős rendszer, melynek farbakúrását ez valamennyire megakadályozza. (Vö. a zsűri saját tagjaiban sem bízik?)

3. A kétlépcsős döntést, mint energiaspóroló mechanizmust értem, a jelenlegi pontozásban szükséges rossz, bár ügyes pontozással elérhető, hogy a nagyon kívánt vagy nem kívánt mű be kerüljön vagy ne kerüljön be a második fordulóba. Holtverseny a második lépcsőben is lehetséges, amelynek azt hiszem újraszaavazás a vége – ez az eddigiekben meglehetős kétes eredményeket hozott. Rangsor felállításával a második lépcső is értelmét veszítené. Értelemszerűen ennek a lépcsőzésnek az elvetése szóba sem került.

A minőségi definiálatlanság fájóbb betegsége a zsűri döntéseinek, mint a pontrendszer. Az utóbbi hibái az előbbitől függetlenül is érvényesülnek, de elvileg legalább viszonylag könnyen orvosolhatók. A definiálástól azonban úgy irtózik a magyar, mint ördög a szenteltvíztől. Jelen esetben a definiálatlanság a bannolástól a leminősítésig a teljes döntési tartományt „lefedi”, gyakorlatilag ad hoc jellegűvé teszi az egészet.
Nincs definíció arra, hogy mi a sci-fi, így megesett, hogy a Nagate kibannolódott. Van saját példám is, azt jobban szeretem: tavaly az India alkirálya novellám azért nem minősült sci-finek, mert „úgymond” nem volt elég epikus. Az idén volt novella, mely értékelésben azt kapta, hogy csak epika van benne, azért nem sci-fi. What the fuck? Itt nem egyensúlytalanságokról van szó, mely valóban hiba lehet, hanem önkényes döntések racionalizálásáról. Egyébként sehol sem láttam a Díj kiírásában, hogy a nagyepikai minőség követelmény lenne a novellák esetében, annál is inkább mert rengeteg jó sci-fi az aranykorból nem lenne elég epikus eszerint, vagy másrészről egy-egy kiváló történet puszta epikájával rosszul végezné. Elgondolkoztató, hogyan is végezne a Szájának roppant kapuja kitárult, vagy kedvenc macskás spanyol novellám a hipertér sárkányairól…
Még a regény egyértelmű definíciója is hiányzik, így eshetett meg, hogy a Csodaidők kibannolódott nyilvánvaló szerkesztési-írói hibája miatt (ti. vége, az nincsen a kötetnek, csak abbahagyódott). Ez volt a zsűri első komolyabb baklövése, ugyanis nem kibannolni, hanem értékelni kellett volna a könyvet – érdemei szerint.
Definíciók híján természetesen szabad tere van annak, ami folyamatosan történik: a szakmai-irodalmi zsűri döntéseiben a szakmai szempontok csak akkor érvényesülnek (retorika szintjén), ha meg kell indokolni azt a döntést, melyet ordítóan tematikai alapon, ha úgy tetszik, tetszett-nem tetszett módon adott pontok alapján kiadott a (már említett hibáktól gyengélkedő) pontrendszer.

Ebből egyenesen következik, hogy a zsűri döntését így leginkább a tagok egyéni ízlése, horribile dictu, hangulata meghatározóan befolyásolja. Nézzük a személyi összetételt!

Két tag működésével szemben nincs kifogásom. Meg fogsz lepődni, ők azok, akik a közönséget reprezentálják a Zsűriben. Nekik az a dolguk, hogy tetszik-nem tetszik alapon, az olvasó szemszögéből ítéljenek – és meg is teszik. Csák Tomi és Pusztai Pisti olvasottsága – sci-fiben mindenképpen – lenyűgöző, ráadásul Tomi az egyetlen a zsűriben, aki az Avana tagságát is reprezentálja. Aki őket támadja, tulajdonképpen az olvasót támadja. A hibájuk, hogy – rajongók lévén – pozitív elfogultságuk ebben a pontozásban azokat a pontszámokat eredményezi, melyek felülről esnek ki az egalizálás során. Így – legalább egyikük véleménye csaknem biztosan nem kerül számításba a végső döntésben.

Sárdi Margit szakmai felkészültségéhez, úgy gondolom, nem férhet kétség, azonban döntéseiben erősen befolyásolja az a probléma elvű megközelítés, mely saját sci-fi meghatározásából fakad. Így Margitnál eleve előnyös helyzetben van az az írás, mely (jelentős) társadalmi problémákat taglal. Ezt a megközelítés képes elhomályosítani a szakmai-irodalmi ítélőképességét.

Odo szakmai felkészültsége is nehezen vitatható, nála nem a tematikai elfogultság róható fel hibaként, hanem a szintaktikai, szemantikai szigorúság. Ebben a pontrendszerben az ő előbbiek szerint szigorúbban adott, ezért néha kiugróan alacsony pontjai esnek ki rendre az egalizálás során, így véleménye gyakorlatilag nem nyilvánul meg a döntésben.

A zsűri ötödik tagja Mandics György író. Hogy mi még, azt nem tudom, magam részéről évtizedekkel ezelőtti írói munkásságát ismerem, és elismerem. Azonban már két évvel ezelőtt is tett (legalább) egy olyan kijelentést, mely utána azon melegében javasoltam az Avanának lecserélését a zsűriből. Most már elmondom, meg egyébként is nyilvánosan történt, a jelenlévők közül többeknél leverte a biztosítékot, csak jóakaratunkon múlott, hogy nem lett közbotrány. Történt ugyanis, hogy Botond Poszthumán döntése elemződött az agg döntnök részéről, amikor is a regény hibájául rótta fel a kollektív telepátia elutasítását, pedig „Mint tudjuk, a galaktikus szupercivilizációk telepatikusan kommunikálnak egymással.” Szó bennszakad. Mint tudjuk. Az minimum gyanús, hogy Mandics egy kicsit más szemmel nézi a valóságot, mint mi, többiek… Aztán eltelt egy év, amikor is, újfent az értékelésen, egy novella kapcsán kijelentette: „Nem érdekel, hogy felépül-e vagy sem a jeruzsálemi Templom.” Kész, ilyen egyszerűen. És mivel őt ez a TÉMA nem érdekli, hát le is értékelte a novellát. Nem irodalmi kvalitásai miatt, hanem mert nem érdekli a jeruzsálemi Templom. És mi nem érdekli még? Akkor másodszor javasoltam az azonnali lecserélését. Az idén is megnyilvánult hasonlóan, melyből megint csak egyértelműen kiderült, a téma vezeti elsődlegesen az értékelésben… Szóval: nem. Azt hiszem, érdemei elismerése mellett őt le kellene cserélni a zsűriben. Elkelne a frissítés. A magam részéről Nagy Pétert javaslom, aki szlovákiai irodalmár, itthon a Prae sci-fis tanulmányiból lehet ismerős, elfogulatlanságához kétség sem férhet, és valószínűleg nyitottabb, és naprakészebb, mint Mandics György most már bármikor is lesz.

Hozzáteszem, még a nyílt levél idején azt javasoltam az Avanának, hogy a zsűri tagságára a sci-fit publikáló kiadók szerkesztőit kérjük föl. A szakmaisággal, naprakészséggel így nem merülhetnének fel kétségek – elvileg.
Jellemzően lehurrogtak, arra hivatkozva egyrészt, hogy a kiadói szerkesztők egymás ellen és saját javukra pontoznának… Tudom, hogy magyar a magyarról jóhiszeműen gondolkodni képtelen, egyenességet, becsületességet egymásról feltételezni nem tudunk, és különben is, dögöljön meg a szomszéd tehene is, de gondoljunk csak bele! Ha nyilvános rangsort állítana föl minden zsűritag, az első alkalommal kiderülne, ki a becstelen avagy kinek az értékítélete kifogásolható. Ez pedig intő jel lehet a kiadó tulajdonosának szerkesztője szakmai, szakmai-etikai megbízhatóságát illetően – ki kockáztatná tehát, hogy egy díj kapcsán saját szakmai hírnevét, esetleg állását kockáztassa.
A lehurr másik érve az volt, hogy a kiadók és szerkesztőik valójában faszt se törődnek a sci-fivel, csak a profit hajtja őket. Ezt jó lenne kikérni maguknak. Szóval itt a másik lehetőség egy olyan zsűrire, mely ellen valóban csak a hagyományos, magyar népi rosszakarat emelhetne kifogást.

Mivel a következő három napban egy vérfagylaló, nemszeretem konferencián leszek a mesebeli nevű Alsópáhokon (nyilván van valahol egy Páhok is..., vagy Páh), így ha esetleg vitatkozni támadna kedved, amúgy sem leszek netközelben (hála Istennek!) ezt a kedves képet, csak úgy... :-)

2010. szeptember 26., vasárnap

XLibris Terra

Well, elkészült az iDeal .pdf formája. Megnézhető, letölthető innen.

Lassan tényleg magamhoz térek, most csak jelzem, hamarosan elhagyom azt a bunkó szokást, hogy nem válaszolok vagy csak meglehetős késéssel az e-mailekre. Egyszerűen nemigen van időm... Majd lesz. Szóval, kis türelmet kérek, júzer error...

2010. szeptember 22., szerda

Parall

Mielőtt rátérnék a párhuzamosok címben ígért találkozására a cyberspace-ben, ahol a geometria nem egészen euklidészi, hanem inkább teljesen eszement, el kell oszlassak egy tévedést, melyet valamiképpen az előző postok sugalltak.

Nem vagyok az e-read ellenére, sőt, kifejezetten örülök, az iPad-nek és társainak, mint az e-read terjesztésre szolgáló eszközöknek, és egy könnycseppet sem ejtek a könyvpiacért jelenlegi formájában [1].

A Terrán kifejezetten az e-readre készülök. Az őrült, káros, kizárólag profithajtotta üzleti modellek nem tetszenek, és próbálok tenni lépéseket – no nem ellenük, ekkora ambícióim nincsenek – hanem csak az általuk okozott kár mérséklésének irányában.

Visszatérve a párhuzamosokra: az ember annyi baromságba botlik a neten, hogy a nyilvánosság előtt magukat önkéntelenül leleplező szerencsétleneken röhöghetné végig az életét. De valahol mégis szomorú és szánalmas ez az egész, amikor ambíciók és tehetségek olyan távolságra esnek egymástól, mint ide a tau Ceti…

Mindegy. Képzeld el a következő szituációt!

1899 egy napfényes reggelén egy növendék meghallgatást kért a Tbiliszi Teológiai Szeminárium diakónusától.
– Hát mi a bajod, fiam? – kérdezte a jóságos Spiridon atya. – Nem ízlett a zabkása? Hideg volt a csája?
– A zabkása olyan volt mindig, atyám! A teácska pedig olyan meleg, amilyennek lenni kell…
– Hát akkor?
– Ez az egész, atyám! – Mutatott körbe széles mozdulattal a növendék. – Túlnőttem ezen, atyám! Kicsi nekem ez a szeminárium.
– Kicsi? Nagyobb cellát akarsz?
– Félreértett, atyám. Isten nem elég hozzám! Ez az egész keresztény cucc. Alázat meg szegénység meg minden. – A növendék hangja unott lett. – Kinőttem ezt. Érzem, hogy nagyra vagyok hívatva, és Isten ehhez nem elég…
– Értem – mondta szomorúan Spiridon atya –, bár én nem ismerek nagyobb elhívatást, mint a keresztényi szolgálat…
– Pedig van! – tört ki a növendék. – Én egész népemet fogom…
– Tudom. – Ezúttal a perjel lett unott. Legyintett. – Nem középiskolás fokon!
– Honnan tudja, atyám? – Jött kissé zavarba a növendék.
– Most mondhatnám, hogy az egyház mindent tud, de rád ez ebben a pillanatban nem tenne jó benyomást. Egyszerűen öreg vagyok, fiam, és annyiszor szembesültem már ezzel az ostobasággal, hogy kívülről tudom, mit mondotok…
– De nem! Én komolyan gondolom. És meg is teszem!
– Persze, fiam. És hol?
– Oroszországban!. Aztán az egész világon! Vannak mások is, akik már túlléptek ezen! Csatlakozom hozzájuk! Vezetni fogom őket! Kereszténység! Alázat! Bah! Még a logónk is olyan snassz! Van sokkal jobb!
– Van? Jobb? – Húzta fel a szemöldökét az atya. Ettől olyan lett, mint az öreg Nimoy.
– Éppen, hogy jobb! – Düllesztette ki a mellét a növendék. – Egy ötágú vörös csillagot képzeljen maga elé, atyám! Micsoda szimbolika! Micsoda szín! Hát nem jobb, mint ez az unalmas, semmitmondó kereszt? Soha, senki nem tudta megmagyarázni nekem például, hogy miért van három szára… Krisztus Urunknak csak két keze volt, nem? Meg ott van az a ferde szar… Lábító? Minek? Miért nem egyenesen karszék?
Spiridon atya jósága addig tartott ki. A növendéket négy markos szerzetes testvér kicipelte a szeminárium udvarára, és a többi növendék okulására kancsukával jól helyben hagyták.
Másnap megszökött.

Az atyának nem volt egészen igaza. Néhány évtized múlva az egykori szemináriumi növendék valóban az egész népét… Meg még másokat is… És nem középiskolás fokon… De Sztálin az Sztálin…



Különös, hogy egy ártatlan, felfújt szóvicc, mennyire telibe tud találni emberi jellemeket illetően…

Más:

Dear Doctor,

I received your letter, with that strange and disturbingly uncharacteristic, rather desperate voice about the slight changes in the work of the editorial room of our favourite journal, The Stand, where you usually publish your – I could say, rather silly – biographic writings about the insignificant author of these rows, claiming them as adventures.
Indeed, as you mentioned, some unfortunate and undesirable tendencies seems to have risen at The Stand. But please, my friend, I think your feeling – I even could risk, your fears –, about these tendencies are exaggerate ones and they stand without any solid basis. There were no real changes at the journal just there some unfortunate choices were made. I think if you continue your excellent work with the quality attached inseparably to your character for years, there will be no problems.
Nevertheless, even if everything will change and turn wrong and never again a story of you will be published by them: where will be The Stand after a hundred years and where will be you, Dr. Watson?

Yours sincerely

SH

PS: Considering what you mentioned about the bad habit of making excrement from our own work I need some mesmeric address to check and afterwards maybe I will able to make some measures.

Jegyzetek:

[1] A Libriben vettem egy igazi könyvet, és a nejlontasakba becsempészték Frei Álorgyilkostbérelek Tamás új regényének promóját (Részlettel! Absza meg!). Kértem én azt? Ugye nem…

2010. szeptember 20., hétfő

Retro

Csak most jutott eszembe és most is csupán azért, mert érdekes dolgot (lásd később) láttam véletlenül „tisztelőim” nyájas (csürhés) karáról, hogy nagy undoromban nem fejeztem be a kritikai sorozatot. Éppen az maradt le, amiért tulajdonképpen elkezdtem írni.
Tanulság: a csömör (továbbra sem az irodalomtörténetileg oly jelentős HÉV vonal egyik végállomása) rossz tanácsadó.
Rosszkedvem nyáron is áthúzódó telét [1] ugyanis egy csúnya és aljas fórumvita okozta még tavaly, a Solarián.

Nem óhajtom listázni azt a tömérdek aljasságot, mely e vita kapcsán előjött, mindössze az időzítésre hívnám fel a figyelmet. A téma éppen akkor vetődött föl, amikor az írószövetség honlapján publikáltak az és drága Diganózisomról egy véleményt. Ami eddig rendben van, hiszen, ha írói munkásságom bármely szeletéről pozitív vélemény vetődik föl, nyájas (csürhés) „tisztelőim” azonnal igyekeznek cáfolni, vagy legalábbis szanaszét szarházni azt. Csakhogy itten úgy keverődött (föl) a dolog (vö. szennyvíz), hogy rajtam keresztül (vagyis azért, mert valaki e kurzus résztvevő közül pozitíven merte megítélni a Diagnózist) a Sárdi Margit féle sci-fi kurzus és a szakosztály egész tevékenysége is megkérdőjeleződött. Azt mondom, még ez is beleférne – ha másokat hülyéznek le azért, mert jónak találnak engem, tulajdonképpen továbbra is engem szapulnak: cél elérődött, lehet koccintani, eljutni az orgazmusig genitáliák kézzel-szájjal való izgatása által, tűzijátékot kilőni, etc. (Hogy mégis miért nem fér bele, arról később)). Azonban érdemes megfigyelni a téma felvetésének időzítését: az írószövetség honlapjára 2009. szeptember végétől kerülnek fel ezek a kritikák, vélemények, recenziók, melyek az ELTE sci-fi kurzus tanulmányi aktivitásán belül keletkeznek (lásd később). Nem a Diagnózis volt az első és más művekről (mindről?) hasonlóan pozitív hangnemű írások születtek. Ez három dolgot jelenthet:

1. Valóban olyan katasztrofálisan szarul írok, hogy minden más ott elemzett írás magasan veri a Dignózist, a vélemény szerzője tehát éppen olyan segghülye, mint én.
2. Valamennyi ott publikált írás egyformán hülyék szerzeménye – beleértve Margitot is, és erre éppen akkor döbbentek rá a vita kirobbantói.
3. Csak a Diagnózis – vagyis inkább én – szúrja – szúrom – még mindig egyesek szemét.

Megpróbáltam kideríteni, vajon a három lehetőség közül melyik fedheti a valóságot.

A kettes számú lehetőséget elvetném, Vágó úr! Egyrészt, mert ez azt jelentené, hogy a sok segghülye dicséretei valójában határ szar művekre vonatkoznak, beleértve a fanyalgók vélhető kedvenceit is. Az pedig még nem esett (nem eshet, vö lehetelenség) meg, ugyebár, hogy kedvenceinket leszarházzuk. Azzal az eshetőséggel nem szívesen foglakoznék, hogy a zümmögőkórus Margit munkásságát en block, kurzusostul, tanítványostul dobná a kukába. A „vitában” részt vevő szakosztálytagokat megkértem a levelezőlistán, hogy véleményüket talán egyenesben, szemtől-szemben osszák meg Margittal a legközelebbi szakosztályösszejövetelen. Erre tudtommal nem kerül sor, ezt jóakaratúan vehetem Margit munkája hallgatólagos elismerésének (rosszakaratúan egyszerűen gyáva aljasságnak). Az állítás másik fele, hogy csak akkor vették észre, talán hihető: ha feltételezzük, hogy az első fél jogos, és a „vitatkozók” ingerküszöbét éppen akkor, tucatnyi írás publikálása után sikerült átütni. Mindez azonban együtt kissé valószínűtlen.

Akkor nézzük az első lehetőséget! Ennek bizonyítása egyszerű: ha sikerül bebizonyítani, hogy a Diagnózis annyira szar, amennyire a vitatkozók sugallják, szegény XY segghülye volta automatikusan bizonyítódik. Erre a bizonyításra a kritikák szolgálnak, ha lennének – ezek hiányában marad a fellehető vélemények kritikai összevetése. Itt sajnos kizárólag az internetre hagyatkozhatunk, mert nyomtatott vélemény e tárgyban sem született. Kritikai összevetésen pedig nem a tartalmi elemzésüket (vö. öncenzúra), hanem szerzőjük hozzám fűződő viszonyának megállapítását – vagyis a szövegek objektivitása farbakúrásának nagyságrendjét értem.

Hát, a kép legalábbis vegyes, ha a skálát a remekműtől az olvashatatlan betűhalmazig húzzuk, és ha valaki mindezeket elolvassa, a könyvtől bizonyára még azelőtt elmegy a kedve, mielőtt kézbe vehetné (de nem veheti, mer’ nem kapni, hehehe, bár a Tuan végre kinyomott belőle párszázat a bargain terjesztésbe). Azonban éppen emiatt, aki XY-t segghülyének nevezi, mert tetszésének hangot adott abban a recenzióban, enyhén szólva túloz, közelebbről: kibaszottul elfogult – nem XY-nal, akit valószínűleg hozzám hasonlóan nem ismer, hanem velem szemben.

Így minden jel arra mutat, hogy mégiscsak a harmadik lehetőség állt fenn: ez az egész pocskondia nekem szólt.

Gratulálok!

Gyönyörű demonstrációja ez az egész annak, hogy hová vezet a valódi kritika hiánya – a zavaroshoz és a benne halászáshoz (vö: HaszonLeső Harcsa). Nem bízom benne, hogy észre tértek [2], nektek így jó minden.

Most már csak azon kellene elgondolkozni a tisztelt vita-résztvevőknek, hogy azért a kopár kis örömért cserébe, hogy azt hihették, virtuálisan farba rúghatnak, mekkora kárt okoztak. A szakosztály és Sárdi Margit kurzusa ugyanis ugyanazt a közös célt szolgálja: a hőn szeretett sci-fi irodalmi elfogadtatását. A tisztelt résztvevők, kik közül nem egy a szakosztály tagja, Margit kurzusának résztvevője, meghívott vendége, etc. volt, ezzel a kis trufával talán elvadított valakit/valakiket, aki/k a jövendő irodalmáraként esetleg tudna/tudnának tenni valamit ez ügyben, talán annyira megsértette Margitot, hogy kétszer meggondolja, tesz-e kersztbe szalmát a továbbiakban, avatott, szakmailag hiteles, hivatásos irodalmárként a zsáner érdekében.

Most utoljára ajánlom figyelmébe a tisztelt résztvevőknek, hogy az irodalmi termés nem kizárólag remekművekből áll, a hatvan százalék felejthető, harminc százalék közepes és talán csak tíz százalék az, amiért rajongani érdemes. De hogy az a tíz százalék megszülessen szükség van arra kilencvenre – anélkül nem megy.

Tehát nyugodtan várjátok csak a remekműveket és szarházzátok szét azt, ami szerintetek nem az! Így aztán elveszik minden esélyt, hogy valaki is kinőhesse magát és megalkossa azokat a remekműveket, melyekre vártok!

Végezetül, ami ezt az egészet eszembe juttatta: tudomásomra jutott (belebotlottam egy blogon), hogy egyes jó emberek ténylegesen megalapították (gondolom, alapszabály, meg nagykönyv, meg nevek kisbetűvel, meg minden) a Falkát, még logót is kreáltak maguknak.

Gratulálok!

Csak pár baj van:

  1. A falka megjelölést azokra a jó emberekre használtam (figyeld meg a múlt idő használatát!), akik azidőtájt az endless, ekultura, delta vision, rpg, fantasya etc. honlapok és csatolt részek impresszumaiban közöst halmazt képeztek (vö. nyuszi rokonai, barátai és üzletfelei) továbbá ezen helyek fórumainak azon látogatóit, akik együtt csaholtak szeretett véleményvezéreikkel. Emlékezetem szerint azon szándékból, hogy a kutyaféléket (még a hiénákat se’, akikre eredetileg gondoltam) ne sértsem, jó másfél éve ezen jó emberek megjelölésére a „csürhe” megjelölést használom, mely máskülönben sertések csoportját jelöli, tagjai tehát malacok, disznók, ártányok, kanok, kocák és emsék. Semmiképpen sem farkasok (vö. átlőve oldalunk).
  2. Ha valakinek csupán annyi cáfolatra telik, ha megbírálom buzgó és kártékony munkálkodását, hogy falkatagnak nyilvánítja magát, anélkül, hogy elgondolkodna, miért is bírálom – hát, ez, hm, kissé leegyszerűsítése a dolgoknak.
Mint a mellékelt ábra mutatja, logóckát magam is tudok csinálni...

E pihentető szájkarate-bemelegítés után van itt néhány bejelentés:

Kódai Richárd nagynovellájának második fele fenn van a Terrán.
Miéville The City and The City című regénye ledarálva
És egy kis szeletke Budapest szépségeiről

És persze szeretnélek ott látni szerdán hatkor az Írószövetkezetben, úgy is mint alapszervezeti, bocs, szakosztálytitkár!

Jegyzetek:

[1] Valóban rosszkedvű vagyok. De nem frusztrált. Főleg nem frusztrációm okán fröcsögöm szerteszét pesszimizmusomat, mely természetesen nem pesszimizmus, csupán nem optimizmus, vagyis nem vagyok hajlandó szép jövőnek, még inkább szép jelennek elfogadni azt a helyzetet, amikor egy kezdő írónak gyakorlatilag nincs esélye a publikációra és az olvasókra minden eddiginél igazabb Vonnegut százalékos felosztása. Azzal a sanyarú következményektől terhes ténnyel, hogy az írók említett 75%-a és az olvasók említett 90% jelentős mértékben átfedésben van.
[2] Hovatovább valóban nagyobb sértés lett a kritika elnevezés megtagadása az internetes véleményeckéktől, és a kritikus név NEM odaítélése elkövetőiknek, mintha egy írónak azt mondanák: „Te nem tudsz írni!” Dühtől elvörösödő fejek, eltorzult arcok a jelei e fura folyamatnak.

2010. szeptember 16., csütörtök

Perspectives 2

Azt mondod, paranoiás hülye vagyok, mert az Apple Store-ban biztosan szépen meg lesz szervezve a könyvkeresés, csodás, informatív nyitóoldalakkal, melyek eligazítanak a könyvek között, számszerűen kimutatván a minőséget például a letöltések számán keresztül.

Biztosan.
Fejős Évike négy könyve meg két év alatt százötvenezer példányban fogyott, a bikicsunájt pedig millióan hallgatták.

Emberek! Tömegmédia (Including internet & co.) van! Tömegember van. Tömegével.
A világ nem fehér vagy fekete. A világ szürke. Színes lenne, de a tömegmédia a tömegember fejében összemossa a színeket.

Nyilván, hogy az Apple könyvkiadó modellje megbukik majd, mert nettó hülyeség, és csak a profitra megy, bár eleinte a modell az Apple számára pénzügyileg kétségkívül sikeres lesz és sokan utánozzák majd, kétségkívül leszorítva a tárolóhely részesedését akár tíz százalékra is. Talán még a letöltések ára is mérséklődik, de a végén a zaj lesz az úr minden tekintetben.
Természetesen, ahogy a dolgok manapság haladnak, azért is kimúlhat az egész, mert az eljövendő generációk egyáltalán nem olvasnak majd az eddigi értelemben: az élő média lesz a „menő” és egyeduralkodó, könyv helyett multiszezoros médiafile, írás helyett piktogramok, ikonok és logók, így könyvekre egyáltalán nem is lesz szükség, sem papíron, sem elektronikusan.

Mindegy miért lesz vége, addig mindenképpen évek telnek el, sőt, a dolgok tehetetlensége miatt lehet, hogy évtizedek, és azalatt az az író, aki csak ír, nem válik médiaguruvá, marketingmanagérré, úgy tűnik el, mintha sohasem lett volna.

Nem lesznek egyedül. A könyvkiadásban érdekelt szakmák jeles képviselőinek milliói kerülnek utcára vagy képezik át magukat valami mássá. Csak az a baj, hogy az új típusú analfabétizmus, mely audiovizuális befogadásra épít, olyan könyvet, filmet, médiaállományt akar, amelynek előállításához speciális képességek szükségeltetnek [1], így az utcára került nyomdai szakemberek jelentős része jobb esetben hamburgert árul majd – az írók oldalán.

Nos, én ezt a jövőt nem akarom, de nem is tehetek semmit az megvalósulása ellenében, mivel a lihegő profitéhség a tömeg unalmát meglovagolva buzgólkodik létrehozásán. Még lassítani sem tudom, nemhogy megakadályozni a hosszú farkak szép új világának eljövetelét.

Amit meg lehet tenni, hála – a sors iróniája – az internetnek és a Gugli mániákus mindent ellenőrizni akarásának, hogy az Apple Store mellett legyenek helyek, ahol olyan írások találhatók, amelyek legalább átestek valamiféle kiadási folyamaton.

Ilyet én is tudok. Ez a hely a Terrán belül az XLibris Terra lesz. Egyelőre a saját könyveimet pakolom föl oda, kezdve az iDeallal. Ha minden jól megy, Kódai Richárd regénye lesz a következő, melynek Tükörjáró a címe. Aztán majd meglátjuk. Remélem, hogy jelentkező lesz bőséggel, és olvasó is.

A mi modellünk úgy működik, hogy a Terrán megjelenik a mű néhány részlete, első fejezetek, ilyesmi, majd két hét múlva az egész .pdf formátumban letölthető lesz az XLibrisről. Természetesen ingyér. Mely harminc százalékára persze igényt tartok.

Magyarországon írónak lenni nem a megélhetésről szól, a nyelv szabta piac ilyen szűkös, hivatás értelemben profi íróból nagyon kevesen tudnak megélni, és ahhoz is olyan esztelen bátorság (nemtörődömség?) kell, ami mondjuk Szélesiben megvan, a többségben nics. Bennem sincs. Viszont azt akarom, hogy ha már megírtam ezeket a kurva szövegeket, akkor minél többen olvassák. Mások is így vannak ezzel. Együtt menni fog.

And now, something completely different!

Mivel úgy néz ki, én leszek az SF szakosztály következő titoknoka, szerettel meghívok mindenkit az őszi szezon első rendezvényére, jövő szerdán:



Jegyzetek:

[1] Elvileg, legalábbis. De a videómegosztó oldalak azt mutatják, hogy a tömeg vizuális igénye még alacsonyabb, mint a tömegolvasók irodalmi igénye. Nagyon is el tudom képzelni, hogy a jövő oktatási rendszere az jövő generációi számára nem az olvasást, hanem az ilyen képességek megszerzését helyezi előtérbe. Nagyon el tudom képzelni, hogy néhány évtized múlva okos programok generálják élő szereplők közreműködése nélkül Kispöcs Dávid vagy Kispicsa Sára instrukciói alapján a kész filmeket. Fasza lesz. A hosszú farok belóg a vizuális kultúrába is, és filmet csinálni annyit tesz majd, mint könyvet írni. Zaj, zaj, zaj.

Perspectives 1

Az ártánynak teljesen igaza van, a döntésem, hogy kéziratot többé nem bízok magyar kiadóra a sértődöttség motiválta. Abban is igaza volt, hogy a sikertelenség közrejátszott a sértődésben. Csak éppen, mint ahogy az szerencsétlen ártány minden véleményében, a részigazságok kifordítva, felnagyítva, abszolútummá emelve hazugsággá válnak, és elsikkad az egész értelme és igazsága (hja, a lélek és a hiánya!) – itt is ez történt.
A sikertelenséget ugyanis nem a féltucat netes véleményviszeketeg [1] negatív mondatocskáin mérem (ugyanannyi pozitív is van, döntetlen, megint okosabbak lettünk), hanem a példányszámon és az eladáson: azon, hogy hány emberhez juthatna és jut el ténylegesen a szöveg. És, hogy nem jut, az az amatőr kiadók és a túlságosan is profi terjesztés bűne.
Az ún. sci-fi rajongókról most nem akarok beszélni, mert ha rajtuk múlna, egyáltalán nem lenne magyar sci-fi sem szerzői, sem kiadói szinten, bár annyiban azért róluk is szót kell ejteni, hogy a kiadók hibás koncepciója a könyveik célcsoportjairól az ún. sci-fi rajongók létének, létszámának és olvasási szokásainak – szerintem – alapjaiban hamis becslésein alapul.
Nem akarom elemezgetni a tyúk-tojás problémát, hogy vajon a terjesztői huncutságok váltották ki ezt a fajta kiadói választ, vagy a kiadók eleve ilyenek voltak, mert jó ideig vagy nem voltak kiadók, vagy túl sok is volt belőlük, ami meg most van, az meg hát –– ilyen. Egy biztos, az adott kiadói struktúra együttesen és elemeiben is amatőr és inkompetens. Valószínűleg a „sales” és a „marketing” mint koncepciók éppen olyan felfoghatatlanok számukra, mint a indiai génalapból származó egyedeknek a hígítás fogalma.
A mi kiadóink bevételt akarnak, de azon kívül, hogy úgy-ahogy elkészítik a könyvet, nem sokat tesznek az eladásáért. Vagy ha igen, akkor még rosszabb… A mi kiadóink a merjünk-nagyon-kicsi,-de-hangosan-ordító-egerek-lenni hozzáállás és holmi félig titkolt-félig büszke küldetéstudat (túlságosan azért nem artikulált és nem is igen eredményesen megvalósított küldetések tudatával, ha vannak egyáltalán, és nem csak én képzelem az egészet) elegyével állnak hozzá ehhez az egészhez. Mely nemigen működik. Legalábbis abban az értelemben, hogy kezdő magyar író ebben a kiadói szerkezetben, koncepciótlanságban, példányszámockákkal kezdői állapotából tovább nemigen lépendhet. Hogy mit is kellene csinálni, amíg még nem késő (Az: a szép hosszú farkak már el is hagyták a spájzot.), már írtam, nem akarom ismételni magam.
Az a baj, hogy a kiadóink nem látják azt a veszélyt, amire a honi terjesztők ugyan a kiadókkal tökéletesen uniszóban nem mozdultak rá, de legalább észrevették, és üzleti tervüket, az amíg-még-van-könyv,-gazdagodjunk-rajta-pofátlanul elv szerint tarrá vágják a piacot.

Oh, yeah! A terjesztők tudnak a hosszú farokról… Nagyon is. De úgy gondolják, odébb van az még, mire meg is csóválja a kutyát, ha meg nem odébb, hanem idébb, akkor szaporán, minden nemtelen eszközzel lenyúlni szegény Gutenberg örökségét, amíg lehet. Nem baj, ha az egész könyvszakma tönkremegy, úgyse’ lesz már rá szükség…

Azért nincs igazuk egyébként az odébbal, mert, mint oly sokan az én generációmból és a nálam idősebbek közül (a fiatalabbak pedig beleszülettek, észre sem veszik), nem veszik figyelembe a modern tömegmédia erősítő-gyorsító hatásait – mely nem csak ezen a területen működik [2].

Szóval, ne köntörfalazzak, az e-readről van szó. Illetve az e-readhez kapcsolódó üzleti modellről, melyről élesben, igen komoly ember szájából a Hungarocon-on hallottunk. Bizonyára sokan megírták már erről a véleményüket, valószínűleg csak saját félelmeimet teszem hozzá ezekhez, de legalább megszabadulok tőlük.

Semmi bajom az e-read-del, az általam olvasott szépirodalom harmada képernyőről jön. Alig vártam, hogy a readerek ára a normális tartományba zuhanjon. Hibás várakozás volt, mivel hibás koncepció az egész e-book, e-papír. E-sztelenség.

Illetve önmagukban nagyon is okos, ügyes dolgok, csak éppen az élet egy kis szeletére, az olvasásra fókuszálva születtek, attól a kényszertől hajtva, hogy bizony az elektromos energia tárolása, hm, hát, mondjuk úgy, még jelentős fejlődés előtt áll, és azt, amit egy könyv tud, ti. külső energia (Az olvasó energiája meg smafu, mi? Lásd később!) nélkül bármikor és bárhol olvasható (vö. Asimov [3]) az e-readerek nemigen tudják. Már ha lemerült a telepük. Ezért jó elvileg az e-papír.
Biztosan jó lesz valamire. Nem e-readernek.

Az élet ugyanis lelépte ezeket a kisszerű és negatív alapról induló koncepciókat. Nem kell e-reader, azaz nem kell kizárólag e-reader, mivel az igény felmerült, és a tömegmédia által esztelenül felerősödött a mobil információ iránt. A videó és zenelejátszó, az internetböngésző mellett az eszköz, ha jól megkonstruáltják, mellesleg e-raedre is jó… Ilyen egyszerű.
Gazdaságilag is. Egyre kevésbé olvasó korunkban az e-reader igénye eltörpül a médialejátszó iránti igény mellett. Azt lehet akkora tömegben gyártani, hogy realtíve (és abszolút) olcsó legyen. Legalábbis más – magasabb – a lélektani határa egy médialejátszóra kiadott pénznek, mint egy szaros e-bookra kiadottnak, ami csak olvasni jó, ahhoz is kicsinyke a képernyője…
Ez az iPad koncepciója, amelyből máris milliókat adtak el, és az első klónja már meg is született a Samsungnál.

Ehhez persze az is kellett, hogy a technológiai fejlesztés megtegye azokat a lépéseket, melyek oda vezettek, hogy a megjelenítő felület, a CPU és az adattár fogyasztása a töredékére zuhanjon, így a meglevő, hm, hát, kissé még fejlődés előtt álló battériák is elkötyögtessék az iPad-ot tíz óra hosszat – videólejátszóként. Meddig mehet csak olvasva, nem is tudom. És ebben a generációban semmiféle energy harvesting-et nem építettek az istenadtába. Úgy is mondhatnám, az iPad tökéletesen korszerű: azt tudja, amit ma a technológiai átlag tud.
Ha viszont lesz ezekben a mobilmédiamasinákban EH, akkor a júzer testmelegével, a gombok nyomogatásával, lóbálással vagy egyszerűen azzal, hogy kiteszed a napra feltöltötted, az aksit. Amiből így kisebb, és mert a battéria fejlesztés sem áll le, még annál is kisebb kell, a mozgó alkatrészek teljes hiánya pedig még csak javít a dolgon – a mobilmédiamasina még könnyebb lesz… Ezek azonban technológiai evidenciák.

A lényeg, hogy az iPad (és valószínűleg szapora klónjai) már ebben a formájában is mint e-reader is ready for the slaughter, ahogy a vidám ír mondja…

De kit fognak lemészárolni?
Elsősorban minket, írókat.
Hogyhogy? Hiszen könnyebben és többen hozzáférnek majd az írásaikhoz, mint a nyomtatott forma idején! Az írói Kánaán jő el, tejjel, mézzel, szaporán folyó jogdíjakkal…
Igen. In a pefect world.

Te abban élsz?

Mert én nem, így én félek.
Jelen világunk ugyanis – ha eddig nem vetted volna észre – távol áll a tökéletestől. Nem csupán azért, mert az általános elsekélyesedés, eltömegesedés és tömeges elbutulás korát éljük, hanem mert ez az a korszak, ahol a Tőke csupasz profitéhsége mindennél nyilvánvalóbban (ugyanakkor a buta tömeg elől gondosan eltitkolva), ön és közveszélyesen megnyilvánul. Ahol őkelme (extra)profitot szimatol – természetesen minimális befektetés mellett –, oda nyomul.

Az e-read ilyen. És lám, az Apple-nél meg is jelent a vonatkozó üzleti terv. Erről hallottunk Gyulán.

Szóval: tegyük fel, hogy él ezen a kies, szép bolygón tízmilliárd ember. Mindenkinek van egy iPadja. Ez szép egy világ lesz. És mindegyik olvasni akar… (Naná! De tegyük fel azért!)

Akkor a jó Apple, mert Steve Jobs ilyen faszagyerek, MINDEN könyvnek ingyen tárhelyet biztosít az Apple Store-ban. Onnan aztán az a tízmilliárd olvasni vágyó valami pitiáner összegért letöltheti a vágyott szöveget és mindenki kibaszottul jól jár. Az olvasó, mert tényleg pitiáner összegért töltheti le a cuccot. Az író, mert ha csak minden tízezredik ember tölti le a könyvét, az is egymilliót jelent, ami után az Apple odaadja annak a pitiáner összegnek a hetven százalékát. (Számolj! Mondjuk egy dollárért tölti le a cuccot az az egymilliónyi ember, az egymilla, zöldhasúban, annak a hetven százaléka még mindig hétszázezer dollár. Nem jönne rosszul.) Az író azért is jól jár, mert a világ legnagyobb, és legkönnyebben kezelhető (értsd kereshető) könyvesbótjában MINDIG jelen van, ingyér, és nincs kiszolgáltatva a mindenkori Haszonleső Harcsa [4] kényének-kedvének. Persze jól jár az Apple, mert az a harminc százalék a fenti példában bizony three hundred thousand bucks, folks. Say thankya!!

Még nem mentünk bele az üzleti terv finom szépségeibe, de az már látszik, hogy mindenki örömére ebből a tervből valaki mindenestül kimaradt: bizony, a Dezső. Neki biza mélyebbre kell merülni a borbizniszbe, mert az e-read Apple modelljében neki egy fillér sem jut. Halleluja!

De jól figyelj! A nyomdának sem jut… A könynyomtatás lassan elhal, mint szakma és tudás. Én azt mondom: kár érte!

Ebben a modellben a kiadó, mint olyan, egészében lassú halálra ítéltetett, mert érdekérvényesítő ereje még kisebb, mint a Haszonleső Harcsa féle monopóliumokkal szemben volt. Miért fizetne valaki, ha van egy hely, ahol anélkül megjelenhet, hogy bármiféle pimasz kurafi, aki szerkesztőnek nevezi magát, beleszóljon a kéziratába? Ugye? Senki se álljon közém, és az én drága olvasóim közé! Abcúg!

Mert itt jönnek a borzasztó finomságok, melyeket az Apple, legalábbis Magyarországi e-read helytartója egészen, egészen, egészen komolyan gondol. Vagyis, hogy valóban MINDEN szöveg kerüljön föl az Apple Store-ba. Majd a letöltők ítélnek, tárhely van bőven.
És itt lóg be a hosszú farok. Vagyis a farkat a könyvre fazonírozva: a függvény elején ott vannak a bestsellerek, pár tucat, amelyekből milliószám töltenek le, ez tiszta üzlet, csak éppen bestseller kell hozzá, ami remekmívű szöveget és vagy komoly marketinget kíván. A függvény végén a végtelenbe nyúló hosszú farok azokat a műveket jelképezi, amelyek kevésbé sikeresek. Mondjuk, csak egyetlenegyszer tölti le őket egyetlen valaki. De ha tízmilliárd ilyen mű van, az tízmilliárd letöltést jelent, nemde? Ez komolyabb pénz, mint ami a bestsellerekben van…
Ebben az üzleti modellben a terjesztő a tároláson és a kapcsolódó e-store szolgáltatásokon kívül nem foglakozik a könyvvel. Egyrészt, mert a hosszú farok magyarországi apostola úgy tudja, hogy a könyvet elég, ha megírja valaki, oszt’ tőti is föl a Store-ba, másrészt, mert a modellben azzal kalkulálnak, hogy az író felteszi a könyvét, és kész – a többi letöltők, meg az e-kereskedelemben érdekelt bankok dolga. Ha kell is vacakolni a kézirattal, a szerző dolga.
Ha az író el akarja adni a könyvét, marketingelje, ha szerkesztett könyvet akar, akkor szerkessze, ha borítót akar rája, akkor csináltasson, etc. – és viselje mindezek költségeit. Melyeket mindezidáig a kiadó fedezett. Innentől kezdve az a hétszázezer dollár már nem is hétszázezer, bár azért maradna jócskán.

Az aranykor a szabadúszó szerkesztők, grafikusok, tördelők, tipográfusok, lektorok, etc. számára jön el.

Nem is győzik majd munkával. Meg is látszik majd az eredményen. Hiszen a hosszú farok – kis pénz, óriási számok, náluk is működnek. Hogy a szerkesztés, grafika, tördelés etc. nem egy pillanatszerű aktus, mint a fel- vagy letöltés, melyet a Store motorja amúgy is automatikusan elvégez, a hosszú farok élvezőit cseppet sem zavarja. Az eredmény: tízmilliárd iPad, tízmilliárd olvasó és a tízmilliárd író n x tízmilliárd rosszul, vagy sehogy sem megszerkesztett, lektorált, tördelt etc. „könyve” (Könyv-e?). Az Apple-nek mindegy: ha csak mindent egyszer letöltenek, már tízmilliárd dollárt keresett…

Az, hogy tízmilliárd „könyv” között az a pár tucat könyv meg sem látszik majd, a hosszú farkat lóbálókat nem érdekli. A jel per zaj viszony fogalma valószínűleg olyan régi, hogy a mai mérnökök már nem is ismerik – mit várunk akkor piaci befektetőktől és marketingesektől? Pedig a jelenség létezik, és ha a zajt még mesterségesen is felerősítik, tömegmédiával, netdivattal, hypeokkal, etc. akkor a jel – a könyv – végkép eltűnik a zajban – a „könyvek” óceánjában.

És ha a könyv eltűnik, mi lesz az írójával?

Folyt. Köv.

A darálón meg Kondor Vilmos Budapesti kémje.

Jegyzetek:

[1] Azért mert valaki cinált valami ügyeszke farkaszockás logóckát (értsd: energiát, munkát etc. ölt bele, hogy azok demonstrálhassák az összetartozásukat, akik ezt egyébként vehemensen tagadják), még nem vagyunk farkasok. Hiénabőrbe bújt gyesznók esetleg (vö. csürhe és falka közötti számottevő különbség), ha létezhet ilyes állat és egyedeinek csoportja.
[2] Azok a drága emberek, akik az elharapózó tinigügyögést a nyelv evolúciójának tekintik, csak azt nem veszik figyelembe, hogy az evolúció mechanizmusai megbolondulnak, ha külső erősítést kapnak (vö. szfinxmacska, hogy ne mindig szegény csivavákat bántsam – ők csak a feneketlen emberi ostobaság, mérhetetlen gőg és a technológia ügyes, bár teljesen vak használatának vétlen áldozatai). A tömegmédia olyan nyelvi förtelmeket rögzít és terjeszt, melyek a régi szép időkben megmaradtak volna a réteg- vagy csoportnyelv szintjén, és néhány év alatt eltűnnek.
[3] Azért a nagy öreg is csúsztatott picinyég: a könyvet sem lehet bárhol, bármikor olvasni – fény kell hozzá (A Braille írással haggyá mostan!). Az e-reader a világító lapjával máris előnyben van.
[4] Aki elfelejtette volna: a Dezső.