Úgy vagyok az írással, hogy elkezdem, aztán nagyon gyorsan önálló életre kell a szöveg. Tartok tőle, hogy most is így történik majd.
Szóval, majd egy évnyi zombizás és gettózás után, azt akarnám mondani, hogy mindezek ellenére én szeretem a sci-fit. Vagy tágabban, helyesebben, a fantasztikumot. Nem is lehetne másképpen. Ezen nőttem fel, ez jelentette a szabadságot, amikor nem lehetettem szabad (na nem a Rendszer miatt, hanem mert kollégiumba voltunk suvasztva), ez (főként Kornbluth rendszerkritikája, és a Fivérek víziója) beépült a világnézetembe, és természetesen ott az X faktor, a fantasztikushoz vonzódás ismeretlen összetevoje is. Az sem elhanyagolható, hogy nem tudok mást írni, csak sci-fit: megpróbáltam, végül mindig valami fantasztikus kerekedett ki belőle. Ezt azonban mostanában inkább fogyatékosságnak, átoknak tekintem, mint áldásnak.
Ugyanis, bár szeretni már feltétel nélkül kell, a bele- és kiszeretés már nagyban függ a körülményektől. A szerelemnek múlnia kell. Ha múlik akkor fájnia kell.
Például:
Magyarország én így szeretlek!
Mondják a reklámok, és – talán szándékosan – kétértelmű az üzenet. Vagy a kijelentő szeretetének minőségére, vagy az ország állapotjára utalhat az “így”.
Szeretnék egyértelműbb lenni:
Fantasztikum, így nem szeretlek!
De ebben a szerkezetben nem igazán megy az egyértelműség még tagadásban sem. Magyarázni kell. Tehát, szeretem a fantasztikumot, sőt éltető elemem a fantasztikum, ha írok, csak azt tudok írni, ha olvasok, az olvasottak több, mint fele valamilyen fantasztikus írás, minden filmbe belenézek a tévében, amire valamilyen fantasztikus jelzőt akasztottak (bár annyi a szemét, hogy öt percnél többet ritkán bírok, sorozatot pedig már alig vagyok képes elviselni), de nem szeretem, amire manapság a sci-fi jelzőt ragasztják, ahogy ragasztják, akik ragasztják, amiért ragasztják; csömöröm van az önmaga szánalmas kis pöcsét önfeledten szopogató vagy egymás képét szarba nyomkodó fantasztikus közélettől; a félamatőr kiadóktól, a kontraproduktív kiadói gyakorlattól, a kiadók körül lihegő szekértáboroktól, a terjesztési hegemóniától; a megújulásra képtelen, ámde világmegváltó szemeket csillogtató amatőr íróktól és félanalfabéta, wannabe fanoktól, a divattémákban tobzódó szerzőktől és olvasóktól, pózba merevedett íróktól és a póztól ájult rajongóktól, az angolszász túltermeléstől és az iránta érzett ájulattól; a tudománynak nevezett technológiától, és a technológiának hitt spekulációtól (enyhébben nevezzük filozófiának), az “ötlettől” és krimiplottól, kliséktől és közhelyektől, a mondanivalótól és üzenettől, az egyes szám első személytől; a kritika teljes hiányától, a gonzó özönétől, az irodalom közönyétől – a belterjtől.
És ez feleim, nem csupán alsómerán tünetegyüttes, ez világszerte majdnem ugyanilyen (mínusz terjesztői hegemónia).
Ezt elkúrtuk! Nem kicsit, nagyon. Ennyi böszmeséget, ilyen szép összeforrottságban más zsánerben nem találni. Hazudtunk nappal és hazudtunk este.
Bocsánatos bűn, ha az írók hazudnak az olvasóknak – hiszen azért fizetnek bennünket! –, kívánatos, hogy az olvasók hazudjanak önmaguknak – hiszen ezért olvasunk! –, de gáz, ha az írók önmaguknak az olvasók pedig az íróknak is hazudnak. És milyen könnyű elhinni, ha a két hazugság átfedi egymást. Díjakat adunk és kapunk, a technológiáról egyedül gondolkodni merők pózában tetszelgünk, remekműveink egymás hegyén-hátán hevernek, csakúgy, mint értéktelen szarjaink és az igazság – mely minden ellentétes libsi mítosz ellenére lehet abszolút – a hazugság ködfátyla mögül legfeljebb félig villan elő – ami még rosszabb. Valódi kritika híján, az irodalom semmittevése, sőt megvetése közepette, ez volt és maradt a helyzet.
Ez nem elkésett őszödi beszéd, és nemcsak azért, mert én nem vagyok Gy.F. elkövető, nemcsak azért, mert semmi hatalmam sincs és nem is volt a zsáner fölött, nemcsak azért, mert tehetség híján egyesek szerint nem is lehetne, hanem azért is, mert a sci-fi őszödi beszéde, beszédei már a hetvenes évek legelején kiszivárogtak. Mit kiszivárogtak! Nagy példányszámban kinyomtatták őket
Sejted kire és mire gondolok. A két nagy zsáner-megtagadóra, Kurt Vonnegutra és Stanislaw Lemre. Ez a két jóember nagyjából azonos időben, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján jutott el a csömör állapotáig, mely nem csupán egy megálló a gödöllői HÉV vonalán (mely vonal irodalomtörténeti jelentősét nem lehet eléggé kihangsúlyozni más okból, (önirónia)), hanem annak a tudatállapotnak a manifesztálódása is, melyet jómagam is érzek a tavalyi HUNGAROCON óta [1]. Ironikusnak érzem, hogy két mű egy éven belül jelent meg Magyarországon…
Lem Tudományos fantasztikus irodalom és futurológia című művét (1969) nem áll módomban közzétenni [2], Kurt kis cikkét viszont, mely 1965-ben (Akkor születtem!) jelent meg a New York Timesben On science fiction címmel (Itthon 1975, Galaktika 16, A science fiction), felvonva a halálfejes lobogót, igen. Méghozzá saját fordításban, mert a Galaktikáé nem tetszik, ráadásul az utolsó mondatait nem közölték, és valójában kalózkodni sem akarok (vö. csúnya dolgok). Nem árt, ha elolvasod, mielőtt továbbmegyünk, mert nem akarom elismételni, azt, amit nálam jobban, és főleg szórakoztatóbban egy kétségkívül nagy és nagyhatású író már megfogalmazott.
A tavalyi HUNGAROCON óta meggyőzősésem, hogy ezt az állapotot a sci-fi szándékosan újratermeli. Minden panasz a gonosz, értetlen, elnyomó külvilágra egyrészt képmutatás, másrészt a bezártság fenntartásának eszköze. Nem is akarunk kitörni, mert akkor kiderülne, hogy nem is voltunk bezárva…
Ezért nincs kritikánk, szakmai recepciónk: mi magunk akadályozzuk, meg, hogy legyen, nehogy szembesülni legyünk kénytelenek magunkkal, irodalmi minőségünkkel. Amíg mi magunk nem vesszük komolyan, amit magunkról tételezzünk, nem várható el a külvilágtól, hogy komolyan vegyen bennünket. És nem is vesz. Az irodalomtudós fintorát a sci-fi szóra lehet sznobizmusnak nevezni, de ezt a „sznobizmust” értéktelen alkotások ezrei hitelesítik.
Mi, sci-fi írók, egyfajta kábulatban tartjuk olvasóinkat. Elhitetjük velük, hogy azért, mert merünk gondolkodni [3] a technológiáról és annak társadalmi aspektusairól, a bölcsek kövét tartjuk a zsebünkben [6] – és irodalmi értelemben is valami jelentőset alkotunk. Sajnos valódi kritika nélkül sem az utóbbiról, sem annak ellenkezőjéről nem győződhetünk meg. Ez a legfőbb baj a gonzó kritikával: még ha igazat is mond, ahogy mondja (felszínesen, szenzációhajhászva, önmaga előtt tetszelegve, mindenféle szakmaiságot nélkülözve) abban ez az igazság értéktelen részigazsággá silányul, és elveszik.
És persze valójában nem is akarunk meggyőződni semmiről…
Ahogyan kiadóink sem igen néznek szembe a valósággal, időről-időre egy-egy ordító egér fölhorgad, hogy akkor most letarolja a piacot… A rendelkezésre álló forrásokkal, marketingerővel, etc.? Belterjes "piaci" verseny, miközben mindenki a Nagy Testvér kiszolgáltatottja… Természetsen ebben az állapotban végtelen ideig el lehet evickélni, csak éppen sem pénz, sem paripa, sem fegyver nem jut új íróknak. A belterj szorsabbra vonja magát.
És mi még a belterj veszélye?
Hogy aki belül van, az komolyan veszi. Naggyon komolyan. Túlságosan komolyan. És esetleg lehetősége, hatalma etc. van hozzá, hogy meg is élje, amit komolyan vett…
A HUNGAROCON-on, amikor szóba került, minden jelenlévő író (és a fandom egy része is, már amelyik megszólalt) egyetértett abban, hogy az a felvetés, miszerint a sci-fi írók rosszul jósolták meg a jövőt, baromság – legjobb esetben félreértés, legrosszabban rosszindulatú újságírói provokáció. Merthogy a sci-finek nem feladata, hogy jósoljon, a sci-fi író nem jós, még csak nem is futurológus. Ez többé-kevésbé igaz, de érdemes elolvasni az apró betűs részt is: a THM 4000%. Az előbbi okoskodás ugyanis nem beszél az író felelősségéről és az olvasók vágyaiból és szellemi színvonalából fakadó elvárásokról, és e vágyak és szellemi színvonal között tátongó szakadékról. Nem beszél arról, hogy a sci-fi író miért is nyúl oly gyakran a jövőhöz, sőt a közeljövőhöz.
Mert akárhogy is tagadjuk, jósolunk és most nem az évezredek múlva felépülő galaktikus birodalmakra gondolok, hanem például a CP „ragyogó” előrejelzéseire [7], melyeken mostanra már túl kellene lenni, vagy a szingularisták műveire, mely szingularitáson, ha hűek prófétájukhoz, Kurzweilhez, már túl is vagyunk – szerencsére ezt nem érzem, illetve igen, egy másféle szingularitást nagyon is érzek, bár ebbe most nem mennék bele.
De nem a megvalósulás [8] a lényeg, hanem a jóslat! Jósolunk, mert izgat minket a jövő, és a jelenből kiindulva valóságváltozatokon töprengünk, gondolatkísérleteket végzünk, és nem írjuk a szövegeink előszavába, hogy ennek egyetlen szavát sem kell komolyan venni, mert nem is írhatjuk, mert mi igenis komolyan vettük, legalábbis akkor, amikor leírtuk azokat a szavakat, különben le sem írtuk volna. Aki mást mond, valamilyen módon vagy önmagát, vagy a közönséget csapja be. Arra hadd ne térjek ki, ha egyeten karakterét sem vesszük, komolyan, kizárólag a bevétel reményében használjuk a sci-fit.
Most csodálkozunk, hogy sértődötten számon kérik rajtunk azon jóslatok megvalósulását, melyeket elődeink részben meggyőződésből, nagyobb részben azonban csupán a honorárium reményében tettek, nagyvonalúan megfeledkezve arról a tényről, amely Vonnegut írásában az olvasók minőségére vonatkozik, mely tény következménye, hogy a sci-fi olvasó képes komolyan venni a jóslatainkat [11].
Ezek régi, meg nem valósult jóslatok (pl. repülő autó [12]) azonban ártatlan játszadozások azokhoz képest, amelyeket mi, a kortárs generáció teszünk. Néha úgy tűnik, mintha a kortárs sci-fi írók erőszakkal siettetnék [13] az emberiség eltűnését, átalakulását valami ismeretlen, emberen kívüli valamivé, megfeledkezve arról, hogy vannak, akik ezt is komolyan veszik – és elkezdenek buzgón dolgozni rajta.
Vonnegut írásában már felvetődik, hogy az ötvenes, hatvanas évek éretlen sci-fi olvasói a számukra kezelhető jövőket látták a tudományos fantasztikus írásokban. És mi megadtuk nekik: repülő autót, mars utazást, csillagközi utazást – mindent. És az olvasók lassan megváltoztak, és nem azt mondom, hogy érettebbek lettek; keserűbbek csupán, ahogy a technológia egyre csak nem váltotta be a sci-fi keltette reményeiket. A sci-fi írók persze megérezték a hangulatváltást, megszületett a CP, mely nem jósol fényes jövőt, de még mindig a megállíthatatlan technológiai fejlődés csodáit vágja az arcunkba, igaz, a CP-ben már nemigen élvezhetjük gyümölcseit, leginkább szenvedünk tőlük. A post CP víziók jó része ott folytatja, ahol a CP előtt abbamaradt, csak most már a csillagközi utazás helyett lokális csodákat jósol. Azt mondja a pattanásos bőrében feszengő kamasznak, hogy a virtuálisban, az embertelenségben (poszthumanizmus, szingularitás) olyan jövőt talál, amit kezelni tud, sőt nagymenő lesz benne – vagy nem tud kezelni, de nem is kell, mert az már egy teljesen különböző világ lesz [14] – ő mindenképpen egyenlő esélyekkel indul majd azért a nagymenőségért.
Ez pedig roppant veszélyes. Fiatal emberek kezdhetnek miattunk a valóság ellenében munkálkodni, és ha ez a jóslat végül a nagy igyekezetben valóra válik, nem elképzelhetetlen, hogy egyszer majd azt kérik számon rajtunk, miért is jósoltunk olyan pontosan. Csakhogy ebben az esetben, mintha nem jósoltunk volna, hanem, mint Lem csaló futurológusai, akképpen befolyásoltuk a valóságot, hogy jóslataink valóra váljanak.
Én régimódi vagyok és gyáva és kényelmes, megszoktam ezt a világot az összes szarával együtt, élni akarok benne – emberként. Szóval, attól tartok, hogy is mondjam, a belterjes sci-fi ezen a módon közveszélyessé vált, válik. Nem akarok részt venni ennek a belterjnek a fenntartásában.
Nem akarok részvenni a a kiadói beltej világában sem, bár ezt elkerülni szinte lehetetlen ma, Magyarországon.
Ki akarok kerülni Vonnegut fiókjából, és kívülről látni, vajon valóban olyan émelyítő-e ez a fiók, ahogy el akarják hitetni róla, és valóban olyan veszélytelen-e, ahogy rétegzsánerként tételezik. Szerintem egyik sem igaz.
Meg akarom tudni odakintről, hogy mindaz az értéktelenség vagy érték, melyeket idebent a számlámra írnak, valóban értéktelenség vagy érték – mert erre belülről egyszerűen nincs esélyem.
Szóval, még nem tudom, hogyan, de le szándékozom vedleni a sci-fi író lárvabőrét, és megpróbálkozni ugyanazzal, amit eddig csináltam de már a sci-fin kívüli világban. Valahogy úgyis sci-fi lesz belőle, bár remélem nem hívják majd így.
De mindeképpen függetlenül attól, amit magunkra zártunk és zárunk.
Jegyzetek:
[1] Ez itt az együttdübörgés helye! Valószínűleg véletlen egybeesés csupán, hogy mindhárman negyvenes éveink közepén jártunk a csömör megfogalmazódásnak pillanatában. Kurt 43, Stanislaw 46, szerénységem 44 éves volt, amikor ugyanezt éreztük a témával kapcsolatban. Az akceleráció mindent borít: tizenhat éves leánygyermekem három-négy év intenzív fantasztikum olvasás után elérte ugyanezt az állapotot, anélkül, hogy kiadók és más olvasók (közélet) között egyetlen percet is töltött volna. Bölcs gyermek, és ebben apjának csupán genetikai felelősségét lehet megállapítani: próbálom tömni a jobbnál-jobb sci-fikkel, de már nem akarja őket…
[2] Jellemző módon e mű csak nem akar újra megjelenni… Jellemző módon, ha erre hivatkozik az ember, szegény Stanislawot azonnal lehülyézik, azok, akik egyébként más eszmefuttatásait zseniálisnak mondják… Persze senki sem tévedhetetlen mindenben, de megfordítva, ha annyi más esetben zseniálisan látja a valóságot, miért éppen ebben az egy témában hagyta cserben zsenialitása?
[3] Ez a gondolkodás legtöbb esetben merő fantáziálás, spekulálgatás, vulgárpszichológizálás, vulgárfilozofálgatás. Tudománynak nevezzük technológiai vágyálmainknak és bizonyíthatatlan [4] természetfilozófiai elméleteknek félig megemésztett [5] és visszaböfögött egyvelegét, és mint olvasók, ájult tisztelettel tekintünk ezeknek az egyvelegeknek kiagyalóira, de ha egy szövegben valódi tudomány vagy technológia kerül szóba, valamennyi aspektusával (mínusz matematika [5]) ugyanúgy menekülünk előle, mint a Vonnegut szövegben emlegetett angolszakos (általában: bölcsész).
[4] Tipikus példája ennek a mindenféle húr és szuperhúr, multiverzum és buborékelmélet. Jellemzően gazdag vadászterületei a sci-fi íróknak.
[5] Jellemzően a sci-fi írók és olvasók híjával vannak annak a matematikai apparátusnak, melyek ezen fantazmagóriák érvényességéről vagy érvénytelenségéről meggyőzhetnének.
[6] Ennek legszebb bizonyítékai a Dűne (és a hazánkban sajnálatosan ismeretlen Pandora) ciklus fejezetbevezető elmélkedései. Bevallom, engem mindig lenyűgöztek, de ha kissé kritikusabb szemmel néz rájuk az ember, eredetiségük és gyakran igazságuk is eltűnik, felszínes guru-kinyilatkoztatásokká válnak. Bár Herbert legalább igen jól írt.
[7] Félelmetes, hogy a CP ígért világai mennyire nem valósultak, valósulnak meg! Ahhoz a nagyképűséghez és magabiztossághoz képest, ami a CP-ből árad, legalább valami bekövetkezett volna… De ez nem baj, ugye nem a jóslás a dolguk – akkor viszont miért próbálják elhitetni, hogy az egyedül lehetséges közeljövőt tálalják elénk?
[8] Adjuk meg a császárnak, ami a császáré! Ha a sci-fi technológiai jóslatai hamisnak is bizonyultak, igen sok társadalmi prófécia sajnálatosan beigazolódott vagy beigazolódni látszik. Kornbluth maflái itt menetelnek mellettünk [9], és ránk lesnek a század ragadozó tárgyai [10].
[9] Amikor ezt a szlogent és reklámokat megláttam, azt hittem, felhömbörödöm a röhögéstől: a Maflák jutottak az eszembe… Már itt tartunk, hogy be is lehet vallani, hogy az ostobákat mivel verik át, annyira buták lettünk, hogy még örülünk is neki?
[10] Egyelőre ott tartunk, hogy ártatlan kemikáliák válnak kábítószerré. De azt hiszem, az IT még tartogat e téren számunkra sok minden jót…
[11] A scientológiai egyház léte és minden következménye az élő példa arra, hogy mire képes a sci-fi, ha megfelelő talajra talál.
[12] Jellemző és ironikus, hogy ezt az egész jóslás-számonkérést olyan emberek kezdték, akik Amerika technológiai boszorkányüstjében kavarják a kavarnivalót. Nyilván éppen azért vannak ott, mert ifjúkorukban komolyan vették a sci-fi jóslatait. Arról azonban megfeledkeznek, hogy azoknak a jóslatoknak a megvalósítása éppen az ő kezükben van. Ne sírjanak a repülő autóért, hanem csinálják meg! Hja, persze sokkal könnyebb inkább olyan számítógépet konstruálni, melyet be se kell kapcsolni…
[13] Jó darabig mi, sci-fi írók, abban tetszelegtünk, hogy valamiféle élő lelkiismeretként olyan problémákkal is szembe merünk nézni, és azokat irodalmi formában fókuszba állítani, melyekkel a főáram és az elitirodalom nem akar, vagy nem mer, vagy nem tud szembenézni. Manapság úgy tűnik, ezeknek a problémáknak a generálásához mi magunk hozzá is járulunk.
[14] Ünnepelt tehetségeink sorra meg is próbálkoznak ezzel az egészen különböző világgal – az eredmény sokrétű kudarc. Van akinél a transzhumánok afféle mezei übermenschek lettek, akiknek a gondolkodása viszont a szerző tanulsága szerint merőben tizenkilencedik századi és nagyon is emberi, vagy – mint a tiszteletreméltó Stross – ott maradt szereplők nélkül, és kénytelen volt faramuci módin pre-poszthumán kraktereket újraéleszteni, hogy befejezhesse a könyvét. Persze így maradt a huszadik századi emberi világ… Van olyan is, ahol egyszerűen a kliséket, díszleteket leszámítva mintha meg sem történt volna az átmenet. Tiszteletre méltó hazai kivétel László Zoli, aki kijelenti, hogy ami számunkra fölfoghatatlan, mert annyira különbözik tőlünk, arról nem ír (Keringés).
Szóval, majd egy évnyi zombizás és gettózás után, azt akarnám mondani, hogy mindezek ellenére én szeretem a sci-fit. Vagy tágabban, helyesebben, a fantasztikumot. Nem is lehetne másképpen. Ezen nőttem fel, ez jelentette a szabadságot, amikor nem lehetettem szabad (na nem a Rendszer miatt, hanem mert kollégiumba voltunk suvasztva), ez (főként Kornbluth rendszerkritikája, és a Fivérek víziója) beépült a világnézetembe, és természetesen ott az X faktor, a fantasztikushoz vonzódás ismeretlen összetevoje is. Az sem elhanyagolható, hogy nem tudok mást írni, csak sci-fit: megpróbáltam, végül mindig valami fantasztikus kerekedett ki belőle. Ezt azonban mostanában inkább fogyatékosságnak, átoknak tekintem, mint áldásnak.
Ugyanis, bár szeretni már feltétel nélkül kell, a bele- és kiszeretés már nagyban függ a körülményektől. A szerelemnek múlnia kell. Ha múlik akkor fájnia kell.
Például:
Magyarország én így szeretlek!
Mondják a reklámok, és – talán szándékosan – kétértelmű az üzenet. Vagy a kijelentő szeretetének minőségére, vagy az ország állapotjára utalhat az “így”.
Szeretnék egyértelműbb lenni:
Fantasztikum, így nem szeretlek!
De ebben a szerkezetben nem igazán megy az egyértelműség még tagadásban sem. Magyarázni kell. Tehát, szeretem a fantasztikumot, sőt éltető elemem a fantasztikum, ha írok, csak azt tudok írni, ha olvasok, az olvasottak több, mint fele valamilyen fantasztikus írás, minden filmbe belenézek a tévében, amire valamilyen fantasztikus jelzőt akasztottak (bár annyi a szemét, hogy öt percnél többet ritkán bírok, sorozatot pedig már alig vagyok képes elviselni), de nem szeretem, amire manapság a sci-fi jelzőt ragasztják, ahogy ragasztják, akik ragasztják, amiért ragasztják; csömöröm van az önmaga szánalmas kis pöcsét önfeledten szopogató vagy egymás képét szarba nyomkodó fantasztikus közélettől; a félamatőr kiadóktól, a kontraproduktív kiadói gyakorlattól, a kiadók körül lihegő szekértáboroktól, a terjesztési hegemóniától; a megújulásra képtelen, ámde világmegváltó szemeket csillogtató amatőr íróktól és félanalfabéta, wannabe fanoktól, a divattémákban tobzódó szerzőktől és olvasóktól, pózba merevedett íróktól és a póztól ájult rajongóktól, az angolszász túltermeléstől és az iránta érzett ájulattól; a tudománynak nevezett technológiától, és a technológiának hitt spekulációtól (enyhébben nevezzük filozófiának), az “ötlettől” és krimiplottól, kliséktől és közhelyektől, a mondanivalótól és üzenettől, az egyes szám első személytől; a kritika teljes hiányától, a gonzó özönétől, az irodalom közönyétől – a belterjtől.
És ez feleim, nem csupán alsómerán tünetegyüttes, ez világszerte majdnem ugyanilyen (mínusz terjesztői hegemónia).
Ezt elkúrtuk! Nem kicsit, nagyon. Ennyi böszmeséget, ilyen szép összeforrottságban más zsánerben nem találni. Hazudtunk nappal és hazudtunk este.
Bocsánatos bűn, ha az írók hazudnak az olvasóknak – hiszen azért fizetnek bennünket! –, kívánatos, hogy az olvasók hazudjanak önmaguknak – hiszen ezért olvasunk! –, de gáz, ha az írók önmaguknak az olvasók pedig az íróknak is hazudnak. És milyen könnyű elhinni, ha a két hazugság átfedi egymást. Díjakat adunk és kapunk, a technológiáról egyedül gondolkodni merők pózában tetszelgünk, remekműveink egymás hegyén-hátán hevernek, csakúgy, mint értéktelen szarjaink és az igazság – mely minden ellentétes libsi mítosz ellenére lehet abszolút – a hazugság ködfátyla mögül legfeljebb félig villan elő – ami még rosszabb. Valódi kritika híján, az irodalom semmittevése, sőt megvetése közepette, ez volt és maradt a helyzet.
Ez nem elkésett őszödi beszéd, és nemcsak azért, mert én nem vagyok Gy.F. elkövető, nemcsak azért, mert semmi hatalmam sincs és nem is volt a zsáner fölött, nemcsak azért, mert tehetség híján egyesek szerint nem is lehetne, hanem azért is, mert a sci-fi őszödi beszéde, beszédei már a hetvenes évek legelején kiszivárogtak. Mit kiszivárogtak! Nagy példányszámban kinyomtatták őket
Sejted kire és mire gondolok. A két nagy zsáner-megtagadóra, Kurt Vonnegutra és Stanislaw Lemre. Ez a két jóember nagyjából azonos időben, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján jutott el a csömör állapotáig, mely nem csupán egy megálló a gödöllői HÉV vonalán (mely vonal irodalomtörténeti jelentősét nem lehet eléggé kihangsúlyozni más okból, (önirónia)), hanem annak a tudatállapotnak a manifesztálódása is, melyet jómagam is érzek a tavalyi HUNGAROCON óta [1]. Ironikusnak érzem, hogy két mű egy éven belül jelent meg Magyarországon…
Lem Tudományos fantasztikus irodalom és futurológia című művét (1969) nem áll módomban közzétenni [2], Kurt kis cikkét viszont, mely 1965-ben (Akkor születtem!) jelent meg a New York Timesben On science fiction címmel (Itthon 1975, Galaktika 16, A science fiction), felvonva a halálfejes lobogót, igen. Méghozzá saját fordításban, mert a Galaktikáé nem tetszik, ráadásul az utolsó mondatait nem közölték, és valójában kalózkodni sem akarok (vö. csúnya dolgok). Nem árt, ha elolvasod, mielőtt továbbmegyünk, mert nem akarom elismételni, azt, amit nálam jobban, és főleg szórakoztatóbban egy kétségkívül nagy és nagyhatású író már megfogalmazott.
A tavalyi HUNGAROCON óta meggyőzősésem, hogy ezt az állapotot a sci-fi szándékosan újratermeli. Minden panasz a gonosz, értetlen, elnyomó külvilágra egyrészt képmutatás, másrészt a bezártság fenntartásának eszköze. Nem is akarunk kitörni, mert akkor kiderülne, hogy nem is voltunk bezárva…
Ezért nincs kritikánk, szakmai recepciónk: mi magunk akadályozzuk, meg, hogy legyen, nehogy szembesülni legyünk kénytelenek magunkkal, irodalmi minőségünkkel. Amíg mi magunk nem vesszük komolyan, amit magunkról tételezzünk, nem várható el a külvilágtól, hogy komolyan vegyen bennünket. És nem is vesz. Az irodalomtudós fintorát a sci-fi szóra lehet sznobizmusnak nevezni, de ezt a „sznobizmust” értéktelen alkotások ezrei hitelesítik.
Mi, sci-fi írók, egyfajta kábulatban tartjuk olvasóinkat. Elhitetjük velük, hogy azért, mert merünk gondolkodni [3] a technológiáról és annak társadalmi aspektusairól, a bölcsek kövét tartjuk a zsebünkben [6] – és irodalmi értelemben is valami jelentőset alkotunk. Sajnos valódi kritika nélkül sem az utóbbiról, sem annak ellenkezőjéről nem győződhetünk meg. Ez a legfőbb baj a gonzó kritikával: még ha igazat is mond, ahogy mondja (felszínesen, szenzációhajhászva, önmaga előtt tetszelegve, mindenféle szakmaiságot nélkülözve) abban ez az igazság értéktelen részigazsággá silányul, és elveszik.
És persze valójában nem is akarunk meggyőződni semmiről…
Ahogyan kiadóink sem igen néznek szembe a valósággal, időről-időre egy-egy ordító egér fölhorgad, hogy akkor most letarolja a piacot… A rendelkezésre álló forrásokkal, marketingerővel, etc.? Belterjes "piaci" verseny, miközben mindenki a Nagy Testvér kiszolgáltatottja… Természetsen ebben az állapotban végtelen ideig el lehet evickélni, csak éppen sem pénz, sem paripa, sem fegyver nem jut új íróknak. A belterj szorsabbra vonja magát.
És mi még a belterj veszélye?
Hogy aki belül van, az komolyan veszi. Naggyon komolyan. Túlságosan komolyan. És esetleg lehetősége, hatalma etc. van hozzá, hogy meg is élje, amit komolyan vett…
A HUNGAROCON-on, amikor szóba került, minden jelenlévő író (és a fandom egy része is, már amelyik megszólalt) egyetértett abban, hogy az a felvetés, miszerint a sci-fi írók rosszul jósolták meg a jövőt, baromság – legjobb esetben félreértés, legrosszabban rosszindulatú újságírói provokáció. Merthogy a sci-finek nem feladata, hogy jósoljon, a sci-fi író nem jós, még csak nem is futurológus. Ez többé-kevésbé igaz, de érdemes elolvasni az apró betűs részt is: a THM 4000%. Az előbbi okoskodás ugyanis nem beszél az író felelősségéről és az olvasók vágyaiból és szellemi színvonalából fakadó elvárásokról, és e vágyak és szellemi színvonal között tátongó szakadékról. Nem beszél arról, hogy a sci-fi író miért is nyúl oly gyakran a jövőhöz, sőt a közeljövőhöz.
Mert akárhogy is tagadjuk, jósolunk és most nem az évezredek múlva felépülő galaktikus birodalmakra gondolok, hanem például a CP „ragyogó” előrejelzéseire [7], melyeken mostanra már túl kellene lenni, vagy a szingularisták műveire, mely szingularitáson, ha hűek prófétájukhoz, Kurzweilhez, már túl is vagyunk – szerencsére ezt nem érzem, illetve igen, egy másféle szingularitást nagyon is érzek, bár ebbe most nem mennék bele.
De nem a megvalósulás [8] a lényeg, hanem a jóslat! Jósolunk, mert izgat minket a jövő, és a jelenből kiindulva valóságváltozatokon töprengünk, gondolatkísérleteket végzünk, és nem írjuk a szövegeink előszavába, hogy ennek egyetlen szavát sem kell komolyan venni, mert nem is írhatjuk, mert mi igenis komolyan vettük, legalábbis akkor, amikor leírtuk azokat a szavakat, különben le sem írtuk volna. Aki mást mond, valamilyen módon vagy önmagát, vagy a közönséget csapja be. Arra hadd ne térjek ki, ha egyeten karakterét sem vesszük, komolyan, kizárólag a bevétel reményében használjuk a sci-fit.
Most csodálkozunk, hogy sértődötten számon kérik rajtunk azon jóslatok megvalósulását, melyeket elődeink részben meggyőződésből, nagyobb részben azonban csupán a honorárium reményében tettek, nagyvonalúan megfeledkezve arról a tényről, amely Vonnegut írásában az olvasók minőségére vonatkozik, mely tény következménye, hogy a sci-fi olvasó képes komolyan venni a jóslatainkat [11].
Ezek régi, meg nem valósult jóslatok (pl. repülő autó [12]) azonban ártatlan játszadozások azokhoz képest, amelyeket mi, a kortárs generáció teszünk. Néha úgy tűnik, mintha a kortárs sci-fi írók erőszakkal siettetnék [13] az emberiség eltűnését, átalakulását valami ismeretlen, emberen kívüli valamivé, megfeledkezve arról, hogy vannak, akik ezt is komolyan veszik – és elkezdenek buzgón dolgozni rajta.
Vonnegut írásában már felvetődik, hogy az ötvenes, hatvanas évek éretlen sci-fi olvasói a számukra kezelhető jövőket látták a tudományos fantasztikus írásokban. És mi megadtuk nekik: repülő autót, mars utazást, csillagközi utazást – mindent. És az olvasók lassan megváltoztak, és nem azt mondom, hogy érettebbek lettek; keserűbbek csupán, ahogy a technológia egyre csak nem váltotta be a sci-fi keltette reményeiket. A sci-fi írók persze megérezték a hangulatváltást, megszületett a CP, mely nem jósol fényes jövőt, de még mindig a megállíthatatlan technológiai fejlődés csodáit vágja az arcunkba, igaz, a CP-ben már nemigen élvezhetjük gyümölcseit, leginkább szenvedünk tőlük. A post CP víziók jó része ott folytatja, ahol a CP előtt abbamaradt, csak most már a csillagközi utazás helyett lokális csodákat jósol. Azt mondja a pattanásos bőrében feszengő kamasznak, hogy a virtuálisban, az embertelenségben (poszthumanizmus, szingularitás) olyan jövőt talál, amit kezelni tud, sőt nagymenő lesz benne – vagy nem tud kezelni, de nem is kell, mert az már egy teljesen különböző világ lesz [14] – ő mindenképpen egyenlő esélyekkel indul majd azért a nagymenőségért.
Ez pedig roppant veszélyes. Fiatal emberek kezdhetnek miattunk a valóság ellenében munkálkodni, és ha ez a jóslat végül a nagy igyekezetben valóra válik, nem elképzelhetetlen, hogy egyszer majd azt kérik számon rajtunk, miért is jósoltunk olyan pontosan. Csakhogy ebben az esetben, mintha nem jósoltunk volna, hanem, mint Lem csaló futurológusai, akképpen befolyásoltuk a valóságot, hogy jóslataink valóra váljanak.
Én régimódi vagyok és gyáva és kényelmes, megszoktam ezt a világot az összes szarával együtt, élni akarok benne – emberként. Szóval, attól tartok, hogy is mondjam, a belterjes sci-fi ezen a módon közveszélyessé vált, válik. Nem akarok részt venni ennek a belterjnek a fenntartásában.
Nem akarok részvenni a a kiadói beltej világában sem, bár ezt elkerülni szinte lehetetlen ma, Magyarországon.
Ki akarok kerülni Vonnegut fiókjából, és kívülről látni, vajon valóban olyan émelyítő-e ez a fiók, ahogy el akarják hitetni róla, és valóban olyan veszélytelen-e, ahogy rétegzsánerként tételezik. Szerintem egyik sem igaz.
Meg akarom tudni odakintről, hogy mindaz az értéktelenség vagy érték, melyeket idebent a számlámra írnak, valóban értéktelenség vagy érték – mert erre belülről egyszerűen nincs esélyem.
Szóval, még nem tudom, hogyan, de le szándékozom vedleni a sci-fi író lárvabőrét, és megpróbálkozni ugyanazzal, amit eddig csináltam de már a sci-fin kívüli világban. Valahogy úgyis sci-fi lesz belőle, bár remélem nem hívják majd így.
De mindeképpen függetlenül attól, amit magunkra zártunk és zárunk.
Jegyzetek:
[1] Ez itt az együttdübörgés helye! Valószínűleg véletlen egybeesés csupán, hogy mindhárman negyvenes éveink közepén jártunk a csömör megfogalmazódásnak pillanatában. Kurt 43, Stanislaw 46, szerénységem 44 éves volt, amikor ugyanezt éreztük a témával kapcsolatban. Az akceleráció mindent borít: tizenhat éves leánygyermekem három-négy év intenzív fantasztikum olvasás után elérte ugyanezt az állapotot, anélkül, hogy kiadók és más olvasók (közélet) között egyetlen percet is töltött volna. Bölcs gyermek, és ebben apjának csupán genetikai felelősségét lehet megállapítani: próbálom tömni a jobbnál-jobb sci-fikkel, de már nem akarja őket…
[2] Jellemző módon e mű csak nem akar újra megjelenni… Jellemző módon, ha erre hivatkozik az ember, szegény Stanislawot azonnal lehülyézik, azok, akik egyébként más eszmefuttatásait zseniálisnak mondják… Persze senki sem tévedhetetlen mindenben, de megfordítva, ha annyi más esetben zseniálisan látja a valóságot, miért éppen ebben az egy témában hagyta cserben zsenialitása?
[3] Ez a gondolkodás legtöbb esetben merő fantáziálás, spekulálgatás, vulgárpszichológizálás, vulgárfilozofálgatás. Tudománynak nevezzük technológiai vágyálmainknak és bizonyíthatatlan [4] természetfilozófiai elméleteknek félig megemésztett [5] és visszaböfögött egyvelegét, és mint olvasók, ájult tisztelettel tekintünk ezeknek az egyvelegeknek kiagyalóira, de ha egy szövegben valódi tudomány vagy technológia kerül szóba, valamennyi aspektusával (mínusz matematika [5]) ugyanúgy menekülünk előle, mint a Vonnegut szövegben emlegetett angolszakos (általában: bölcsész).
[4] Tipikus példája ennek a mindenféle húr és szuperhúr, multiverzum és buborékelmélet. Jellemzően gazdag vadászterületei a sci-fi íróknak.
[5] Jellemzően a sci-fi írók és olvasók híjával vannak annak a matematikai apparátusnak, melyek ezen fantazmagóriák érvényességéről vagy érvénytelenségéről meggyőzhetnének.
[6] Ennek legszebb bizonyítékai a Dűne (és a hazánkban sajnálatosan ismeretlen Pandora) ciklus fejezetbevezető elmélkedései. Bevallom, engem mindig lenyűgöztek, de ha kissé kritikusabb szemmel néz rájuk az ember, eredetiségük és gyakran igazságuk is eltűnik, felszínes guru-kinyilatkoztatásokká válnak. Bár Herbert legalább igen jól írt.
[7] Félelmetes, hogy a CP ígért világai mennyire nem valósultak, valósulnak meg! Ahhoz a nagyképűséghez és magabiztossághoz képest, ami a CP-ből árad, legalább valami bekövetkezett volna… De ez nem baj, ugye nem a jóslás a dolguk – akkor viszont miért próbálják elhitetni, hogy az egyedül lehetséges közeljövőt tálalják elénk?
[8] Adjuk meg a császárnak, ami a császáré! Ha a sci-fi technológiai jóslatai hamisnak is bizonyultak, igen sok társadalmi prófécia sajnálatosan beigazolódott vagy beigazolódni látszik. Kornbluth maflái itt menetelnek mellettünk [9], és ránk lesnek a század ragadozó tárgyai [10].
[9] Amikor ezt a szlogent és reklámokat megláttam, azt hittem, felhömbörödöm a röhögéstől: a Maflák jutottak az eszembe… Már itt tartunk, hogy be is lehet vallani, hogy az ostobákat mivel verik át, annyira buták lettünk, hogy még örülünk is neki?
[10] Egyelőre ott tartunk, hogy ártatlan kemikáliák válnak kábítószerré. De azt hiszem, az IT még tartogat e téren számunkra sok minden jót…
[11] A scientológiai egyház léte és minden következménye az élő példa arra, hogy mire képes a sci-fi, ha megfelelő talajra talál.
[12] Jellemző és ironikus, hogy ezt az egész jóslás-számonkérést olyan emberek kezdték, akik Amerika technológiai boszorkányüstjében kavarják a kavarnivalót. Nyilván éppen azért vannak ott, mert ifjúkorukban komolyan vették a sci-fi jóslatait. Arról azonban megfeledkeznek, hogy azoknak a jóslatoknak a megvalósítása éppen az ő kezükben van. Ne sírjanak a repülő autóért, hanem csinálják meg! Hja, persze sokkal könnyebb inkább olyan számítógépet konstruálni, melyet be se kell kapcsolni…
[13] Jó darabig mi, sci-fi írók, abban tetszelegtünk, hogy valamiféle élő lelkiismeretként olyan problémákkal is szembe merünk nézni, és azokat irodalmi formában fókuszba állítani, melyekkel a főáram és az elitirodalom nem akar, vagy nem mer, vagy nem tud szembenézni. Manapság úgy tűnik, ezeknek a problémáknak a generálásához mi magunk hozzá is járulunk.
[14] Ünnepelt tehetségeink sorra meg is próbálkoznak ezzel az egészen különböző világgal – az eredmény sokrétű kudarc. Van akinél a transzhumánok afféle mezei übermenschek lettek, akiknek a gondolkodása viszont a szerző tanulsága szerint merőben tizenkilencedik századi és nagyon is emberi, vagy – mint a tiszteletreméltó Stross – ott maradt szereplők nélkül, és kénytelen volt faramuci módin pre-poszthumán kraktereket újraéleszteni, hogy befejezhesse a könyvét. Persze így maradt a huszadik századi emberi világ… Van olyan is, ahol egyszerűen a kliséket, díszleteket leszámítva mintha meg sem történt volna az átmenet. Tiszteletre méltó hazai kivétel László Zoli, aki kijelenti, hogy ami számunkra fölfoghatatlan, mert annyira különbözik tőlünk, arról nem ír (Keringés).
