A hónap mottója

Saját gondolataink kifejezésének joga azonban csak akkor ér bármit is, ha képesek vagyunk arra, hogy saját gondolataink legyenek."
Eric Fromm

2007. október 27., szombat

Grand Guignole

A Trombitás jó hely, például biztosan nem vizezik a Gössert, de nem tömegrendezvények számára találták ki azt a részét, ahová Európa Legjobb Asztalfoglalója foglalt nekünk helyet. Pedig a legnagyobb vízkiszorítású jelenlevő, Brod, megint korán lelépett. Hiába, nem bírja az írók szagát. Az nagyon valószínű, hogy Hackettel jelen leszünk valamennyi fantasztikus szerző és kiadói ember temetésénél, hacsak bennünket nem visz el előbb az, amit az ő füstjük beszívása vált ki. Ez rettenetes! Nem az, hogy ők megkrepálnak, hanem amit mi szívunk. Mondhatod, mi a ráknak mentek akkor oda!? Pont azért! (Warnírung, Ez itt az irónia helye.)

Találkoztam sezlonnyal, és jelenlegi tulajdonosaimmal, az egész Tuannal is. Majd meglátjuk!

Sok szörnyűséget tudtam meg, bár a másik fél nem volt jelen (kicsi a valószínűsége, hogy valaha is jelen lesz, hogy eccer még egy asztalhoz ülhetünk, :-( ), és azt kell mondanom, a magyar fantasztikum helyzete tragikus, de tán nem egészen reménytelen. A személyes gyűlöletek és a kapzsiság (kenyér, piac, presztízs, etc. féltés) olyan mélyen beleivódott a a rendszerbe, hogy a belépő újabb generációk gondolkodás nélkül átveszik, és átörökítik a régi, kicsinyes ellentéteteket. A dolog természetétől fogva még ők is rátesznek egy lapáttal. De talán egyszer felbukkan egy olyan valaki, aki valóban független, akit minden fél elfogad, aki békességet és harmóniát teremt. Mint a kalifa a moszlimoknál...

Watsonnal jó volt találkozni, és ezt tekintem az éjszaka egyetlen tökéletesen pozitív momentumának, bár sokat nem beszélhettünk. Ő az az ember, aki, bár Slonczewskit fordít, de elmennék vele háborúba, lövészárokba, rohamba.

A szomszéd asztalnál kölykök politizáltak, sajnos nem hallottam valami jól. Rettenetes ennek a hazug rendszernek a befolyásoló képessége, hogy egy baráti körből akad, akit meg tudnak etetni, szenvedélyesen védeni ezeket a rablókat a barátai ellenében.

Idejét sem tudom, hogy mikor voltam utoljára kocsmában záróráig (1993!!!), a téren megint meglegyintett a valószínűtlenség érzése, éjszakai BKV buszjárat (Washingtonban szombat, és ha jól emlékszem péntek, éjjel is hajnalig jár a metró, mert az üzemeltetők tudják, hogy olyankor élet van a városban, itt..., eh!), növekvő számú félrészeg kölyökkel, megkönnyebbülés volt letoppanni az Oktogonnál, és élvezni a tiszta pesti éjszakát.
A lihegő szörny ilyenkor kifújja magát és a természetes szellőzés épen maradt elemei kifújják az utánpótlás nélkül maradt szutykot. Annyi emberrel lenne jó élni, amennyi ilyenkor az utcán, bár nem feltétlenül azokkal. A Király utcában (VII ker., Belváros. Belváros, feleim! Minek a bele? Hol a város? Budapest gyomra. Cloaca Maximája a más értelemben vett emberi ürüléknek.) József Attila Külvárosi éje jut eszembe, de baj nélkül hazajutok, a régi gázálarcok aktív szenes szűrőjéhez hasonlóan füsttel telített cuccot ledobom, de zuhanyozni már nincs erőm, bedőlök az ágyba, és ki is ugrom azonnal, mert Sinci kandúr mind a tíz kilójának sértődöttségével rámfúj, és lepattan a takarómról. Most napokig engesztelhetem. Valahogy mindig én vagyok, aki belebotlik, rálép, ráfekszik a sötétben...
Szerencse, hogy Borit nem kell engesztelni, sohasem kell, nem fúj rám, elnézően magához húz, nem kérdez, megbízik bennem.

Tél előtt


November szivárog szét az október
szövetén, mint terjengő vérfolt festi
rozsdásra a fákat, vörös pulóver,
piros sál, a hideget kirekeszti,

de a kizökkent időt, ó, kárhozat!
meleg ruha nem tolja helyre, együtt,
nekem, s neked kell kifésülni azt
az évszakok, havak és napok szédült

gubancából. Életünkből eltűnnek
észrevétlen az ünnepek, úgy kéne
élnünk, miként a hívő zsidók élnek,

a Szombatba, mint a lét tengelyébe
csapolva, mielőtt még ma leperegnek
a holnapok és a jövőnek vége.

Hercegnőm,
én tudom az Idő súlyát pontosan,
száz év épp egy kiló, ha a fára kent
festékben méred, s az illatát is,
nem kellemetlen, szúrós gyantaszaga
van, amikor visszafejti fonalát
a hőpisztoly és a lecsupaszodó
fán felfénylik az új időszámítás.

2007. október 23., kedd

Őrzők, Vigyázzatok!

Most belém rúghatsz, hasba döfhetsz egy tantoval, tüzes vassal sütögethetsz, de még csak meg sem karcolod jókedvemet!
A legrősebb mágia véd, az írott szó mágiája, mely képes a halottakat is feltámasztani. Igen.
Szó szerint.
Persze azt hiszed, megbolondultam, vagy inkább csak lehullott a normalitás álcája a hülye balfrászról, vagy betéptem valami szertől.

Ez utóbbi áll a legközelebb valósághoz.
Vodka, vodkácska, Szmirnovka…
Vagy egyszerűen elolvastam egy könyvet.

A Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban megjelent végre egy kötet, amely azt mondhatom, méltán viseli a gerincén a Kozmosz FANTASZTIKUS Könyvek logóját is. Egy FANTASZTIKUS könyv! Nem holmi hard science fiction, megkopott, hamis tudományával és rozsdás-bádog karaktereivel, nem cyberpunk soha be nem teljesedő, leírásuk pillanatában elavuló jóslataival és virtuális jellemeivel, nem nyúlós űropera véget nem érő, semmitmondó unalmával és kékesszürke képernyő-szereplőivel.

Nem, galambocskám, ez csak egyszerűen egy fantasztikus könyv. Amilyet évente egyszer elolvas az ember, újra és újra, hogy erőt merítsen belőle, és amire titokban, vagy kevésbé titokban, irigykedik a közepes író, de még a jó író is, tudván, hogy akárhány karaktert üt le, kevés az esélye, hogy ezt a szöveget akár csak megközelítse (és nem azért, mert a filmesek is lecsaptak rá).

Természetesen erre azért mindenképpen törekedni kell.

Fantasztikus, mert fantázia van benne, amelyet nem korlátoz a tudomány, de nemigen korlátoznak más alzsánerek írott és íratlan szabályai sem.

Éppen ez a szabadság a fantasztikus irodalom legfőbb értéke, létezésének jogalapja: hogy fantasztikus, tehát a legsarkítottabb körülmények közé helyezi az irodalom vizsgálatának tárgyát, az embert. Nincs más lehetőség: az emberi lélekre is igazak a Heinsenberg féle bizonytalansági elv következményei. Nem tudod megmérni, mert maga a mérés okozta beavatkozás hamisítja meg a mérési eredményt. Csalni kell tehát! Az egész irodalom, még a rossz irodalom is ilyen csalás. A jó irodalom sikeres csalás, a rossz sikertelen.

A fantasztikus irodalom a legnagyobb csalás, a legnagyobb sikerre van tehát lehetőség – így a legnagyobb bukásra is.

Lukjanyenkó az Éjszakai Őrséggel legnagyobb csalást engedte meg magának, a tiszta fantáziát, korlátok nélkül, illetve a maga felállította korlátok között – és nyert. Papíron, laboratóriumi körülmények között emberi életet teremtett, és a kísérlet alapján a valóságra vonatkozó, igaznak tűnő (legalábbis mai tudásunk szerint nem cáfolható) következtetéseket vont le. Kell ettől nagyszerűbb tudomány?

Természetesen csalt a csalásban is: nem egyedül vitte véghez a manővert. Mint a valós tudomány képviselői mindahányan. Óriások vállán állunk.

Lukjanyenkó olyan elődökre építhette, építette művét, mint a Sztrugackij fivérek, vagy, mint a könyv fülszövegében olvasható, Heinlein. Ezeknek az íróknak a vitathatalan mesemondói tehetségen kívül van még egy közös nevezőjük: a rendíthetetlen, bár egészen kölönböző alapokon álló erkölcs.

Az erkölcs, mely más szavakkal nem más, mint hit az emberben, embertársainkban. Ha úgy tetszik a Jóban. Legalábbis a Jó és a Gonosz egyensúlyában bennünk.

Így, bármi is történjen a regényben, a végén nem sok választás, a Jó és Rossz filozófiai vitájában nem sok válasz maradhat. Tulajdonképpen csak egy: szeretet, szerelem. Ez Lukjanyenkó válasza, nem több, nem kevesebb. Ez maradt a regény emberfeletti, de emberségüket meg nem tagadó hőseinek is. És úgy tűnik, nem is vágynak másra, nem az emberfölöttiség, hanem a maradék emberség a meghatározó számunkra. Ritka halacska a poszthumán vízözönben. Követendő példa.

A halottak feltámasztásával kezdtem. Megtörtént. Hiszen a Testvérpár egyike évek óta halott. És mégis…

És mégis, a fordítás furcsa ráncigálásai ellenére, hallottam, érezetem, hogy ők ketten, elválaszthatatlan, megkülönböztethetelen, két szólamból egyetlen harmóniává olvadt hangjukon szólnak hozzám, hogy a szövegen átüt az orosz lélek, specilálisan a Sztrugackij fivérek orosz lelke.
A meggyőződéses kommunisták lelke. Képzavar, képzavar, képzavar!

Lukjanyenkó persze nemigen titkolja ezt, nem szégyelli mestereit, nem szégyelli saját meggyőződését sem. Hogy is tehetne mást? A szöveget tehát allúziók itatják át. Kezdve a főhős nevével. Anton a fivérek egyik remekműve, a Nehéz istennek lenni főszereplőjének neve. És Anton Gorogyeckij (micsoda beszélő név!) dilemmája Anton – Esztori Rumata dilemmája. Válaszuk is megegyezik: a szerelem, a szeretet nevében cselekszenek. Explicite felbukkan a Hétfő szombaton kezdődik, a Nehéz istennek lenniből a kardját forgató Pampa báró képe…

De máshonnan felbukkan a híres háborús dal, a Várj reám, s én megjövök is utalás szintjén. De jó lenne még meghallgatni a fiatal Darvas Ivánnal… meg az örgebbel is.

Valaki azt mondta e blog egyik hozzászólásában: „Allúzióban nem ismerek tréfát.“ Badarság: az allúzió önmagában tréfa, játék az olvasóval.

És persze hódolat.

Hódolat a mestereknek. De nem behódolás. Lujanyenkónak megvan a saját stílusa, saját kifejezésmódja, mely természetesen még érni fog, mert érnie kell.

Kell, mert a szövegben vannak még bakik. Nem olyan mestere még az író a narrátorváltásnak, mint a fivérek voltak. Egyhelyütt, a második részben szinte végig amikor a Dúvad szemszögéből, de harmadik személyben mesél, olyan kifejezéseket tudást ad a szereplőnek, melyekről az nem tudhat, melyeket nem ismerhet, nem használhat. Szerencsére ezek csak néhány bekezdést érintő megingások. Még egy kisebb, egészen mellékes fegyelmezetlenséget tapasztaltam, mely talán nem is az író, hanem a fordító hibája: a pisztoly típusneve, a Dessert Eagle hol így, hol lefordítva, sivatagi sasként jelenik meg.

És máris itt vagyunk a fordításnál, mely sokat nem rontott a hatáson, de lehett volna gondosabb, magára odafigyelőbb.

Nincs szerencsém ismertni Thuróczy Gergelyt, de az a benyomásom, egy igen jó, bátor, viszont még kezdő fordító lehet. A szöveg kezdeti nyögvenyelései és fokozatos kisimulása legalábbis kezdőt sejtet. A legfőbb mulasztás, hogy miután egyenesbe jött magával, és a szöveggel, nem kezdte előlről, és tette rendbe az elejét. Túl sok ott a „holmi“, és a „mondhatni“ egymás hegyén hátán…

A legjobban zavart a szövegben, amit az erdeti szöveg hiánya, de még annak ismeretében is hiányos orosztudásom, pláne orosz nyelvtörténeti tudásom hiánya sem tenne eldönthetővé, hogy kitől ered a szöveg időnként nevetséges archaizálása, különös tekintettel a rettenetes „Setét“ kifejezésre. Ha a fordítóé, akkor a bűnös a Setét torony lehet, ha a szerzőé, akkor nem tudom, mi. Személyesen engem kissé zavar. Ennél az apróságnál is jobban zavart azonban, amikor az egyébként modern (számomra időnként feleslegesen és bántóan modern magyar tini) szlengben gondolkodó Anton romantikus archaizálásba fog saját gondolataiban. Miért?

Ezen túl viszont köszönet illeti a fordítót az egyébként kitűnő munkáért, azért, hogy a szöveg visszadja az orosz eredeti nyelvi lelkét is.

Én legalábbis köszönöm neki, hogy időgépbe ültetett és visszarepített ifjúkoromba, amikor az orosz szerzők művei nem idegen testként jelentek meg a hazai könyvkiadásban. Drukkolok, hogy megmaradjon ez a jó szokása.

Köszönöm a lányomnak is, hogy kikönyöregte magának ezt a „vámpírkönyvet“, melyet buta előítélektől hajtva nem vettem volna meg, és miután – saját fiatalkori olvasási szokásaimra emlékeztetve – „egyetlen ülésben“ salátává olvasta, kölcsöndta vén apjának. Most persze vehetem meg magamnak is, a salátát pedig visszakapja a „kis“ ogrelány. Felejtsük el a Shrek nyitóképsorait!