A hónap mottója

Saját gondolataink kifejezésének joga azonban csak akkor ér bármit is, ha képesek vagyunk arra, hogy saját gondolataink legyenek."
Eric Fromm

2007. október 17., szerda

Liberté, Egalité, Fraternité

(v)agyhalál.

A Francia Gőztársaság jelszava, melyet nyugodtan tekinthetünk a liberalizmus alapkövének is, értelmezései* révén igen sok bonyodalmat okozott, többek között például a liberalizmus mostani gyakorlatát és elméletét.

A legfőbb félreértés természetesen az egalité tagból jön. A felvilágosodott jóemberek, mivel okos népek vótak, ezt eredetileg úgy értették, hogy törvény előtti egyenlőség. Eszükbe sem jutott, hogy két bármilyen ember akármiként is egyenlő lehetne másképpen. Legfeljebb súlyra vagy magasságra, de az meg kit érdekel! Például lefogadom, hogy nagyjából azonos a súlyunk a Győzivel. (Ez itt az irónia helye.) A magyarság szégyene listán sajnos megelőzött, de így van ez a listákkal, szekvenciálisak, valakinek muszáj feljebb lenni, különben nem lista a lista. Egyébként a lista ajánlója azt sugallja, hogy ezen a listán alább kerülni a kétesebb dicsőség. Bocs, Győzi, én nyertem!

Bizony az egalité a bibi: a modern liberális ezt elméletileg már úgy interpretálja, hogy az emberek teljesen egyenlők, miközben a gyakorlatban eszébe sem jutna a Rózsadombról leköltözni a Nyóckerbe**. (Ez itt az irónia helye.)

De mindezt nem politikai célzattal írtam ide (Dehogynem!), hanem azért, hogy rávilágítsak ennek az egésznek a legalapvetőbb tévedésére, hogy tudniillik az emberek basznak egyenlőek lenni, már alapból kétfélék a büdösek, férfiak és nők ugyebár, majd innen egy kis bakugrással eljussak oda, hogy igenis van női irodalom.
Ugyanis ide, bár erre a csattanó liberális maszlag-mérgezés korában nem sok kutatást folytattak, egy kis logikai levezetéssel tényleg el lehet jutni. Abból a materialista tapasztalatból kiindulva, hogy az agy működését alapvetően befolyásolja a hormonális környezet, megkockáztatva azt a feltételezést, hogy a nők és férfiak testében eltérő hormonális viszonyok uralkodnak, talán nem nagy merészség ahhoz a következtetéshez eljutni, hogy az a homeosztatikus sejtautomata, melyet általában a koponyánkban tartunk, egy kissé eltérően működik a kétféle hormonális levesben.
Innen már sétagalopp. Ha az írás a gondolkodás terméke (Tudom, nem mindenkinél, kérlek, ellenőrizd a scriptórum szó eredeti jelentését! Ez itt az irónia helye!), akkor az eltérő gondolkodás nyilvánvalóan eltérő irodalmat szül.
QED.

Minderre azért kerítettem sort, mert egyeseknek nem elég a női irodalom szerzővel, olvasóval, témával/szereplővel történő definiálása. Tehát nekik itt az egyszerűbb, bár sajnos negatív meghatározás:
Női irodalom az, amelyet az emberiség XY kromoszóvával megvert (és hím nemi hormonokban úszó agyú) fele nem szívesen olvas.
A hölgyek felsőbbrendűsége itt is bizonyított, mert az XX kromoszómával megáldott (női nemi hormonokban tocsogó) másik fél nemcsak többet olvas manapság, de sokkal toleránsabb is a másik nem alkotásaival szemben.***

Egy jóakaróm

feddően/elismerően azt írta mélben, hogy kitűnően értek a szarkavaráshoz. Ha a vélt igazam kimondása szarkavarás, akkor én vagyok a legnagyobb szarkavaró a világon. A világ egyébként odáig süllyed, hogy nem csak a vélt igazság, a meggyőződés kimondása, hanem a valódi igazság artikulációja is szarkavarásnak minősül Alsó Merániában.
A vélt igazságnak ezt a kimondását egy nem jóakaróm viszont bunkóságnak nevezte, tehát neki viszont azt üzenem innen, hogy akkor bizony én vagyok a legnagyobb bunkó a világon.

Hogy ne érezzem magam egyedül

Az alábbi idézet egy ember blogjából való:

„Azt hiszik, én nem tudom mennyivel jobban járnék, ha hallgatnék eredendő gyávaságomra és veszteg maradnék, befognám a számat. Tisztes koromhoz illő bölcsességgel, megértő mosollyal venném tudomásul a világban kialakult szabályokat: a nyúl menekülni köteles, a tiltakozó kussolni, nyugodtan élnék, békében kelnék-feküdnék, még a kutyám se volna sánta.”

Vérszagra gyűl

az éji blogolvasó.
Az az előnye a blogtulajdonosságnak, hogy az ember követni tudja, hányan olvassák. Well, a Csodaidők recenziót többen, mint az összes addigit együttvéve, ami elég nagy szám. Különös ez, mert olyan könyvekről is olvashatsz mellesleg ott, amelyek Alsó Merániában még meg sem jelentek.
Félek. Ez harry potter-i méretű rajongótábort jelent, és egy ekkora tömegben már akadhat valaki, aki egészen komolyan veszi magát. Az ismert graffiti jut eszembe:

„Szavazz a liberálisokra, vagy lelőjük a kutyádat!”

Szerencsére macskabolond vagyok, vagy ez a cicákra is alkalmazható? Nehogy mán! (Ez az egész az irónia helye, te!)

Örömhír

Watsonnak. A Cartaphilus az idén egy csomó Anthony Burgess kötete is megjelentet, melyek közül az első már kapható is az Alexandrában. A címlapon ékeskedő TARkó nem árulom el, hogy kié.

Lányomnak mondom,

menyem is értsen belőle.
Anekdot1:

Einsteint, amikor már javában Einstein volt, eccer meglátogatta egy ifjú költő. Sétáltak egy parkban, beszélgettek, egyszer csak az ifjonc megállítja Einsteint, és előrántja a noteszét:
- Bocsásson meg, professzor! Támadt egy gondolatom, le szeretném jegyezni a többi közé, hogy el ne felejtsem!
- Érdekes – mondja Einstein -, nekem egész életemben csak egyetlen gondolatom volt.

Anekdot2:
Karinthy, aki akkor már javában Karinthy volt, vetette oda egy feltűnően álszerény fiatalembernek:
- Mondja, mire olyan szerény maga?

Variáció:
Könnyű volt Einsteinnek szerénynek lenni! Ő volt Einstein.

Jegyzetek

* Bizony, a szent könyvek értelmezései viszik állandóan félre a vallásokat is. Valahogy minden szent-ember generáció beléjük akarja magyarázni a saját érdekeit, és ebből csúnya dolgok szoknak következni.

** Az ezerszer áldott nyolcadik kerület az olyan megrögzött marxisták lakóhelye, mint az ezerszer áldott Fejes Endre. A hónap végén, ha minden jól megy, én is odaköltözöm, és majd jókat fogunk együtt dübörögni négyesben. Bandi bátyámmal, Faludy mesterrel, mert ő is a közelbe költözött már, sajnos meg Mándy Ivánnal, aki a szomszéd sarkon lakott majd.

*** Népszerű urbánus legenda, hogy az ivóvíz ösztrogén tartalma miatt a lányok nemi érése felgyorsul, a fiúcskák pedig a hagyományos értelemben kevésbé férfiasak lesznek. Néha hajlamos vagyok ezt a legendát elhinni, viszont akkor nem tudom hova tenni a terjedő női militánsságot és arroganciát, melyek tipikus tesztoszteron hajtotta magatartásjegyek. Ennyit a városi legendákról.

2007. október 16., kedd

Swampy Fields

Könyvismertetés

Raana Raas – Csodaidők/Az ogfák vöröse

Nagyon nehezen kaptam meg a könyvet, és még nehezebben szántam rá magam arra, hogy írjak róla. Ez utóbbinak számos oka van.
A legfőbb, hogy mélységesen egyetértek a Zsoldos zsűrivel: a könyv nem egyszerűen befejezetlen, hanem egyszerűen egy ki tudja milyen okból adott helyen félbehagyott szöveg. Az idő pedig szerencsétlen, mert Szabó Sanyi vitairata nyomán újra fellángolt a Zsoldos-díj vita, és a felek éppen ezt a könyvet használják érvként.
A másik, hogy érdekelt lévén a legutóbbi Zsoldos díjban, könnyen és joggal elfogultsággal vádolhat bárki, mert ki tudja, hogy alakult volna a díj sorsa, ha a zsűri ezt a kötetet is érdemei szerint megítéli. Ráadásul sok derék gyűlölőm a könyvet próbálta bunkónak használni, hogy üssön rajtam egyet. (Bár a kötet erre fizikailag alkalmas lenne, ez ezúttal nem jött össze: általában csak az az összehasonlítás fáj, ahol amihez hasonlítanak valami egészen alja, mint mondjuk a Ződ leopárd pestis-Justitia viszonylat. A Csodaidőket ráadásul egészen az őszig nem is olvastam. Nice try.)
Harmadrész az írónő, akiről bebizonyosodott, hogy a díjat valamiféle akadályversenynek fogja fel, győztesekkel és vesztesekkel (szurkolótáborral és helyezési listával, absza meg!), mélységesen megbántódott a zsűri döntésén, a Nagy Vesztes pózában tetszeleg, és úgy fogja fel megnyilvánulásaimat, mint a gerinctelen győztes alávaló tetteit, aki még bele is rúg szegény vesztesbe.

Mint kifejtettem alább, ezt a díjat nem megnyeri valaki, hanem egy zsűri odaítéli, ráadásul nem a személynek, hanem az az évben megjelent produktumának. Innentől kezdve értelmetlen győztesekről és vesztesekről beszélni. Azt hiszem elég idő telt el azóta, hogy aki porba sújtott vesztesnek érzi magát, feltápászkodjék, így aztán rugdosásról sem lehet szó. Ha valaki mégis így fogná fel, ám lelke rajta!

Érdekes

dolgot olvastam:
A netikett erdetileg egyetlen (krisztusi) aranyszabályra épül:

„Bánj úgy a többiekkel, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak!“

Szebb lenne a világ, ha azok, akik minduntalan a netikettre oktatnak másokat, szem előtt tartanák ezt az aranyszabályt akkor is, ha éppen saját érdekeikbe ütközik.

Meglepett

az októberi Galaktika, nemcsak kellemesen, mert belekerültem valamiképpen, hanem azért is - egyelőre nem tudom milyen előjellel -, mert több novella sem igazán tudományos fantasztikus a megjelentek közül.

Miéville-t a kortárs fantasyhoz sorolnám, a Csillagos-optimisztikus novellát inkább egy ezoterikus/new ages válogatásban keresném, ha érdekelne az ilyesmi, az egyperceseim pedig leginkább ahhoz a vonulathoz tartoznak, amelyet a Skrull! gerincén egyszerűen „tahóság” címszóval jelöltek.

Az már nem is lepett meg, ahogyan az olvasók reagáltak a számra: itt valószínűleg egyre szélesedő generációs szakadék tátong, alapos érték, norma, ízlés etc. különbséggekkel.

Ami megdöbbentő, és szomorú (az ország jelen állapotára mindenképpen), hogy mennyire érzéketlenek az olvasók a Csillag blablabla optimizmusára. Mit érzéketlenek! Ellenségesek. Rendben van, irodalmilag a szürke a legmegfelelőbb jelző rá, de kérném tisztelettel, az az optimista történet valójában végletekig pesszimista: nagyon is azt sugallja, az emberiségen csak a csoda segíthet. Valahol sokkoló.
A szerkesztetlenségért a második mondatban mindenesetre önmagában kár.

Azt is a generációs különbségnek tudom be, hogy lehet akármilyen nyakatekert, semmitmondó, következetlen és sehová sem vezető az írás, ha cyberpunk elemekkel, (hent, hent, hent!) a témában bebetonozott stílus-klisékkel alaposan megtűzdelik, akkor a közönség automatikusan kiválónak ítéli.

Az mindesetre fájt, hogy milyen kevesen vevők a paródiára. Vagy az iróniai iránti érzék fogyatkozott meg, vagy az utánam következő generáció ennyire véresen komolyan veszi magát, vagy…

A Mond-féle végítéletek ugyanis paródiák: az ún. hard sci-fi és önmagában a very, very hard science paródiái. Hogy ki mit próbál még ezen kívül belemagyarázni, vagy számon kérni rajtuk, azon nem is vagyok hajlandó elgondolkodni sem.

Mint ahogy azon sem, hogy vajon mit is tanítanak irodalom címén a mai gimnáziumokban? Tudom, felmerült már a Solarián, hogy Gogolt nem is kellene…

„Magyarok a Zűrben!”

Mailben kicsit összeszólalkoztunk Andrással (szoktunk ilyes dolgokban) a magyarság ábrázolásáról a sci-fiben.
Mivel mostanság kissé szűk a Neten tölthető időm, így a szokottnál is homályosabban fogalmaztam.
Tehát, azt akartam mondani, amit talán Dévényi fogalmazott meg, mindenesetre mestere volt a gyakorlatának. „Kis nemzetek jövőjéről leginkább csak a paródia eszközeivel lehet beszélni.”

Súrlódásaink abból fakadtak, hogy vén ogreként én bizony nevetségesnek tituláltam a jelenünket és múltunkat is.

Ez bizony elnagyolt, bár e véleménynel nem vagyok egyedül. A Hobo Vadászat lemezen a narrátor azt mondja:
„A magas rangú külföldi vendég történelemkönyvet olvas, és halálra röhögi magát.

De valóban, a kép ettől árnyaltabb, szóval pontosítok. A jelenünk tragikus, a múltunk pedig szégyenletes. A múlt szégyenletes cselekedetei egyenesen vezetettek a jelen tragédiájához (Melyet sokan tragikomédiának látnak, pedig a nevetségességen már régen túl vagyunk. Ez élethalálharc, elvtársak!), a jelen tragédiája miatt pedig jövőnk fölötte kétséges. Ennyiben tehát a jövő nevetséges voltára tett állítás sem igaz. Lehet, hogy a magyarság jövőjéről beszélni színtiszta fikció.

A szégyenletes múltról majd alkalomadtán, ha felélesztem a Polit(e)bürót, most arról az örvendetes jelenbéli dologról, hogy azért valamiben egyetértettünk: szükségtelen a fantasztikumban a mélymagyarkodás, a magyar témák erőltetése. Hogy miért tartjuk szükségtelennek, feleslegesnek, arra ketten kétfelől jutottunk, de a konklúzió a lényeges: magyarkodni tehát nem fogunk.

A magam részéről ugyan ezt már előzetesen meg is szegtem, mert a Hipergalaktikában majd kijövő írásom címében és tartalmában is érinti a magyar jövőt, de tényleg csak érinti. És no mélymagyarkodás. Viszont, cyberpunk iránti viszolygásom ezzel a novellával megszülte életem első, és valószínűleg egyetlen CP alkotását. Ennyit a könnyelmű kijelentésekről.

Viszont, a magyar történelmet régóta tervezem fantasztikusítani, de csak egyetlen, jól definiált módon, az Ars Magica univerzumában. Mert azt valóban kihívűásnak érzem, hogy a valós tényekhez, figurákhoz igazítsa az ember a fantasztikus történetet.
Viszont az is kellene, hogy legyőzzem a fantasy-írás iránt érzett belső ellenállást. Ami pedig hatalmas. Szóval, csendesen kérdezem, hét éve még adtak is ki Ars Magica könyveket, él még a dolog? Van magyar egyesület rajongói társulat vagy ilyesmi?

2007. október 15., hétfő

In memoriam

Agenda kiadó.

Eccer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren biza jócskán innen, Alsó Merániában, ahol a kis, kurta farkú malac nem túrhat, mert a túrás nem EU-konform, ahol viszont a kiadói-terjesztői konglomerátum a korlátlan úr, volt eccer pár konok ember, akik elhatározták, hogy fantasztikus könyveket adnak ki. Kezdő magyar szerzőtől Alsó Merániában könyvet kiadni, ha nem te vagy a Terjesztők Terjesztője, vagy nincs bejáratott külföldi szerződ, franchise sorozatod és/vagy szerepjátékod, ügön-ügön kockázatos egy vállalkozás. Mondjuk ki: vakmerő, hangsúly a „vak“ tagon, mint a cigány lókupecről szóló viccben *.
Az Agenda kiadó ki is adott egy sci-fit, egy fantasyt, egy thrillert, aztán vakmerő szemeik elől ellibbent a ködfátyol, és szembetalálták magukat az alsó-merán rögvalóval. Az a könyv, amelyet nem terjeszt a Terjesztők Terjesztője, bizony nem létezik! Gonosz varázslat, de való. Kaptak akkor fűhöz-fához, holmi kábelen terjedő delejhez, de biza már késő volt, a könyvek nem jutottak el az alsó merániai olvasóhoz, mert Alsó Merániában a postaköltség igen magas, és elmúltak már azok a varázsos idők, mikor a hollók ingyér kézbesítették a küldeményeket.
És a vakmerők töprengeni kezdtek, hogyan is menthetnék a menthetőt.
Végül arra jutottak, hogy hoznak is meg nem is, tönkre is mennek meg nem is: eladják a kiadójukat, könyveiket, íróikat egy nagyobb halnak, akit még nem zabált föl a terjesztés bűzös mocsarában tomboló Leső Harcsa, hátha megtörik a gonosz varázs, és az alsó merániai olvasóhoz eljutnak a könyvek és mindenki boldogan él, ha majd meghal ama legnagyobb hal.

Ez esett. Szomorú egy történet, tanulságokkal, melyek fölöttébb haszontalanok, ámde annál pesszimistábbak.

Azok, akik oly halálosan gyűlölnek engem, most nyilván kicsiny, finom kezeiket dörzsölik, és kárörvendően hahotáznak: lám a kiadó belebukott, hogy kiadta azt a szart! Ha viszont így van, és szerény személyem elegendő arra, hogy megbuktasson egy kiadói vállalkozást, önként és ingyen felajánlom bármely művemet, ha kiadásával hozzájárulhatok ahhoz, hogy a Leső Harcsa végre hassal fölfelé ússzon a terjesztés poshadt állóvizében. De számukra még jobb dolog történt: kenyéradó gazdájuk szemében a legnagyobb szálka, a Tuan tulajdonol engem, így nagy az esély, hogy az bukik elébb. Elvégre megbuktattam én már a régi Galaktikát is, pedig csak akartak kinyomtatni…

Komolyabbra fordítva. Eladás történt, nem fölvásárlás, ami jó jelnek is tekinthető, mert a Tuan nem tett semmit (még egy negatív tartalmú fórumbejegyzést sem!) az Agenda ellenében, mindössze kifizette értünk a kifizetnivalót. Ilyen már megesett, a Delta Vision is szép csendben megvette a Cherubiont (ha valaki nem tudná), leperkálta a pénzt és kész.
Bizony nagyon más, ha a Leső Harcsa nyel le egy kiadót. Mert azt bizony fárasztás előzi meg, raklapdíj, készletben tartás-polcra ki nem tevés, fizetések visszatartása, amíg a kisebb hal magától meg nem döglik, vagy farkuszony-csóválva fel nem ajánlja magát megvételre. Mondjuk akkora „kishal”, mint az Európa.

Azok, akik oly halálosan gyűlölnek engem, most kicsiny, finom kezeiket dörzsölik, és lihegve teszik meg kötelező hűségnyilatkozattal felérő kárörvendő hozzászólásaikat arról, hogy nekik volt igazuk abban a régi fórumvitában.

Hát nem, hölgyeim és uraim. Nem volt és nincs igazatok! Nem arról volt szó abban a vitában, hogy képes-e túlélni a kiadó, hanem arról, hogy a tisztelt hölgyek és urak az alapítók szavahihetőségét, hozzáértését kérdőjelezték, azt, hogy kiadnak-e valaha valamit, sőt halványan mintha még kéziratok lenyúlásának vádja is felmerült volna. Akkor, amikor a kiadó még éppen csak cégbírósági bejegyzés alatt állt.

Ehhez képest az Agenda valóban kiadott három kötetet, és azt az idő, és nem a tisztelt hölgyek és urak döntik el, hogy milyen minőségben. Legfőképpen az olvasók, ha a könyvek végre eljutnak hozzájuk. Amit a kiadó ígért, maradéktalanul teljesítette, és mellesleg megpróbálta a lehetetlent: ebihalként szembeszállni a Leső Harcsával és mindazzal, amit az Alexandra rendszerszinten Alsó Merániában képvisel.

Mert azok, akik oly halálosan gyűlölnek engem, és most kicsiny, finom kezeiket dörzsölik, és kárörvendnek a kenyéradó konkurensének bukásán, csak azt felejtik el, hogy a kenyéradójuk is ebben a rendszerben mozog, igaz, jóval nagyobb tőkeerővel és fogyasztói bázissal, melynek az Agenda áldozatául esett: a Harcsa bizony a Gazdára is leshet.

Vagy van valami, amit én nem tudok. Alsó Merániában sose lehet tudni.

Amit tehát most teszek, az semmi más, minthogy megköszönöm az Agenda munkáját, és csendben reménykedem a feltámadásában.
Mert az azt jelentené, hogy a Leső Harcsa kimúlt, vagy a rendszer működőképessé vált (ami nagyjából ugyanaz).
Szóval kösz, fiúk.

Jegyzetek:

*: Van az a régi vicc a cigány lókupecrül, amelyet általában ( a volt Nemzeti Lovardában mindig) rosszul mondanak el, lerombolva a benne rejlő finom nyelvi humort, csak a durvább jelentésbelit hagyva meg. Tehát:

A paraszt lovat venne a cigány kupectül, de nem bízik benne, ki akarja próbálni. Felül a bakra a cigány mellé, és elkezdi hajtani a kocsit. Húz a ló rendesen, egyenesen neki a falnak.
– Vak ez a lú, te Gazsi!
– Nem vak az, uram! Vakmerő!

Ezt a viccet szarul** úgy kell elmondani, hogy:
– Vak ez a lú, te Gazsi!
– Nem vak az, uram! Bátor!

**: Ha jó leszel, egyszer elmondom, hogyan kell rosszul elmondani Jörgen Morgen dán váltóőr és a hat-húszas Koppenhága-Malmő expressz találkozásáról szóló viccet.