Addig-addig olvasgatom ezt a fránya cyberpunkot és rajongói elemzéseit, amíg visszamenőleg is rájövök, hogy mi nemcsak a CP, de az egész sci-fi legnagyobb hibája [1]. Egyszerűen nem akarjuk/tudjuk megérteni, humanizálni a technológiát, így aztán miszticizmust építünk köréje, belőle. Nagyjából úgy kezeljük a technológiát, mint az ősember az általa felfogható, durva természeti jelenségeket: totemeket és tabukat, amuletteket és fétiseket alkotunk belőle, szellem és istenvilággal népesítjük be.
A sci-fi általában szereti a totemeket, kihasználja azok mozgósító erejét, kényelmes azonosíthatóságát. Visszaél ezzel szerző és fogyasztó egyaránt, mert mindkét fél biztosra mehet (és általában megy is): az előbbinek nem kell kockázatos újdonságokkal vacakolnia [2], az utóbbinak nem kell esetleg nemszeretem újdonságot választani és fogyasztani a kényelmes megszokott helyett. Minden kornak a maga totemje: jelenünk totemoszlopának csúcsán maga semmi meredezik, a szingularitás, a virtualitás alig valamijén trónolva, poszt- és transzhumán démonpofákkal kerítve, melyekhez géntechnológia, szörnyeteg ipar és a környezeti katasztrófa által torzított testek tartoznak. Az egész természetesen nano-ból van.
Azt gondolhatnánk, a fantázia szabadsága nem enged meg technológiai tabukat, de ez nem egészen igaz. A sci-fi legfőbb tabuja az ábrázolt technológia érthetőségének tabuja. Valódi tudományos és technológiai elvek és módszerek helyett a legvadabb fantazmagóriákat használjuk, általában nagyvonalúan megfeledkezve azok létező korlátairól [3]. Az elavult technológia is tabu a sci-fiben, csak nevetség tárgya lehet, vagy a történetek vesztesei használják. Ha már van FTL, akkor csak a lúzerek használnak fénysebesség alatti meghajtást. Ha létezik gravitációs hajtómű, csak a lézerek vesződnek holmi rakétával. Ha kész az erőtértechnológia, csak a lúzerek vacakolnak holmi zsilipekkel. Ha van számítógép, ki a fene használ logarlőcsöt? Nem öltögetünk össze hulladarabokból szörnyeket, várva, hogy a villám életre keltse, ha a géntechnológia sokkal könnyebben célt ér. Miért kellene gépeket alkotni fémekből, ha nanotechnológiával, vagy Bose-kondenzátumból mindent előállíthatunk.
Ez a kettős tabu együttesen kényszeríti bele a szerzőt és olvasót a technológiai ötletrohamokba,
A technológia társadalmi pozitivizmusának korában, a hatvanas évek végéig a sci-fi amulettként tekintett a technológiára. Jóindulatú varázseszköznek tekintette, amely megfelelő varázsszavak hatására megoldja a problémákat, ha valami rossz történik miatta, azt csak használóinak gyengesége, a rosszul kimondott varázsigék okozhatták.
Az atomháborús fenyegetés és a technológia kudarcai/negatív hatásai azonban az amulettet lassan fétissé változtatták a sci-fi számára. A fétis nem jóságos valami. A fétis kiismerhetetlen, önálló, rosszindulatú akarata van, állandó áldozatokat és imákat kíván, és könnyedén használója ellen fordul. A fétis félelmetes. A fétist nem uraljuk, az ural minket. Ez a fetisizált technológia a cyberpunk világa. A CP alkotóinak és fogyasztóinak a fejében meg sem fordul, hogy a technológiáéból valami jó következhet. Ha véletlenül ilyesmi adódik, akkor automatikusan ezerszer rosszabb negatív hatások kísérik, a CP technológia fétise előbb vagy utóbb imádója ellen fordul. A CP alkotóinak és fogyasztóinak eszébe sem jut, hogy a technológia fejlődése sohasem csak a rossz dolgokat hozta, a negatív hatásokat maga a technológiai fejlődés simította el. A CP és poszt CP bevallván saját értetlenségét és tudatlanságát [4], szingularitásról vizionál, melyben már nem kell érteni semmit, mert úgysem lehetséges a technológia követése [5]. A CP, mivel maga sem érti, hogy miről beszél, folyamatosan a technológia fétis felfoghatatlan, és többnyire érthetetlenné torzult terminus technikusait mantrázza, abból a primitív megfontolásból, hogy a fétis agyondumálható. A CP és poszt CP szerző kész az áldozatra, akár az egész emberiséget is feláldozza fétisének.
Amikor az iDeal-t írtam, azt hittem, hogy valamiféle CP történetet, vagy legalábbis ellen CP-t írok. Most már tudom, hogy nem. Primitív vagyok, képtelen a modern szárnyalásra, visszaléptem. A létem obsolete. Atavizmus vagyok, élő kövület. A technológia nálam amulett.
Ja, mindettől teljesen függetlenül, itt a Lukjanyenko Ugrás az űrbe ismertetés.
Absza meg, elfelejtettem! Holnap gyüjjék, aki tud!
Jegyzetek:
[1] Az irodalmi baklövések, gyengeségek, mutyizások más lapra tartoznak. Egyszer talán elég okos leszek ahhoz, hogy úgy is megnézzem, de valószínűbb, hogy nem.
[2] Igaz ez a sci-fi irodalmi konzervativizmusára, megújulásképtelenségére is.
[3] A legszebb példa erre a kvantumösszefonódáson alapuló valós idejű kommunikáció ábrázolása. Az infromációmegmaradás törvénye szerint ugyan semmi haszna sincsen az egésznek, de megelőlegezzük, hogy valamikor majd kijátszható lesz ez a törvény, és az ansimble működni fog.
[4] Restség ez leginkább. Szerző és olvasója nem is akarja a valódi tudományos megértést. A szerző sikert akar, az olvasó szórakozást.
[5] Az, hogy valaki megtervezi a merevlemezt vagy az új típusú memória architektúrát, az senki sem zavar. Biztos a varázslók vagy az MI-k ezek az emberfölötti lények…
