Liber all

Nem ezt a szöveget szántam a mai napra, és nem is igen akartam én ide politikai szarságokról írni, arra ott a Polit(e)büró, de a politika, a maga otromba módján begyűrűzvén mintegy az irodalomba , most kénytelen vagyok kivételt tenni. Vagy kitételt venni?
Ja, az az elégtétel. Bocs. Mindegy…

Tagja vagyok egy Írószövetségnek, és már az is elég fájdalmas, hogy egy írószövetségről kell írnom, nem csupán a feleslegesnek tűnő határozatlan névelő miatt, melytől közmondásosan irtózom, hanem mert nem felesleges a huncut: Alsó Merániában több írószövetség is van.
A félmosoly országa…

Van egy liberálbolsi írókat tömörítő írószövetség, amely önmaga által deklaráltan – természetesen – a jobb, a valódi írókat, az igazi művészeket tömörítő szervezet [1]. Én természetesen a másiknak vagyok a tagja. A tehetségtelen dilettánsokénak. Leszögezem, teljesen politikamentesen lettem az – nyilvánvalóan a tehetségtelenségem okán.
De most ez is teljesen mindegy.

Ami nem mindegy: annak az Írószövetségnek, melynek én is tagja vagyok, a vezetősége kiadott egy közleményt, melyben a jelenlegi kormányt támogatásról biztosította a nemtelen külföldi média és liberálbolsi politikai támadásokkal meg hasonszőrű hazai eredetű felbujtóikkal szemben.

Ők enyhébben fogalmaztak, az egyetlen csúnya szó a szövegben, mint láthatod, a „neoliberális”. Íme:

Magyar írók, művészek, tudósok állásfoglalása

Mi, a magyar mindennapokban élő, az egyes kormányzati döntések következményeit viselő, azokat bőrünkön érző állampolgárok, foglalkozásunkat tekintve írók, művészek, tudósok, egyre nagyobb megütközéssel olvassuk és hallgatjuk a világ sajtójában egyes politikai körök rágalmait a magyarországi „demokrácia-deficitről”.

Tapasztaljuk, hogy ezeket az álhíreket néhány baloldali és neoliberális pártkötődésű, nyugaton nevet szerzett magyar értelmiségi, író, filozófus, zenész, sajtómunkás is hangoztatja, és nagy nyilvánosságot kap a hazája elleni uszításhoz.

Szükséges, hogy mi, a magyar társadalom jelentős többségéhez tartozó értelmiségiek is megszólaljunk, és kinyilvánítsuk azok megnyugtatására, akik a nyugati demokráciákban Magyarország jövőjéért aggódnak, hogy a jelenlegi magyar kormány nem csorbította a demokratikus alapjogokat, amelyekhez a magyar lakosság túlnyomó része maga is ragaszkodik, ugyanúgy, ahogy ezt 1956-ban bebizonyította.

Az a szavazótábor, amely 2010-ben kétharmados győzelmet aratva megbízta a konzervatív politikai erőket a korábbi baloldali kormányok által súlyosan lerontott gazdasági és társadalmi állapot feljavításával, különösen nagy felelősséget érez a hazájáért. Tehát azért is, hogy Magyarország ne szakadjon le Európa és az atlanti világ nemzeteinek demokratikus közösségéről.

A vártnál nehezebb külső körülmények és néhány botlása ellenére a jelenlegi kormány továbbra is élvezi e többség bizalmát, viszont a magyar embereknek azt kell tapasztalniuk, hogy álhírek és hazugságok bevetésével, a demokrácia jelszavai mögé bújva éppen a legalapvetőbb demokratikus jogtól akarják népünket megfosztani: attól, hogy magunk ítélhessünk kormányaink teljesítményéről, eredményességéről a szavazóurnáknál.

Reméljük, hogy a nyugati demokráciák tárgyilagos közvéleményén meg fognak törni a Magyarország szabadságát veszélyeztető szándékok.

Magyar Írószövetség elnöksége, Magyar Művészeti Akadémia elnöksége, Professzorok Batthyány Köre

A vezetőség természetesen etikátlanul járt el. Így, hogy az „elnökségként” léptek föl, azt sugallják, az egész Írószövetség álláspontját képviselik. Minden tagnak lehetővé kellett volna tenni, hogy aláírásával támogassa vagy ne támogassa ezt a nyilatkozatot, és nyilvánosságra csak az aláírásokkal ellátott szöveget lett volna szabad hozni, jelezve, hogy a nyilatkozat nem az egész szervezet, csak az aláíró tagok állásfoglalása. Én aláírtam volna, Szélesi nem. Ennyi.

Egyébként ekképpen helyretolni a kizökkenést még mindig érdemes lenne. A tagságnak pedig ezért a húzásért felelősségre kellene vonni az elnökséget.

Ezek nélkül viszont máris megtörtént, hogy SF Irodalmi Szakosztályunk egy jeles tagja tiltakozásul a közlemény ellen, bejelentette kilépését. Mások is fogják követni. OK. Igazuk van. Nem a közlemény tartalma miatt, hanem a keletkezési körülményeik okán.
Én maradok, még ha ez az istenverte Szakosztály végül egyedül belőlem is áll majd.

De néhány tényt azért szíves figyelembe ajánlanék:

1. Az a másik írószövetség és jeles tagjai folyamatosan támogatásukról biztosították a liberálbolsi kormányokat, és támogatásukról biztosítják a jelenlegi ilyen irányultságú politikai alakulatokat. (vö. „szenvedélyes igazságbeszéd”). Ez miért is rendjénvaló náluk, ha a másik társaságnál nem?

2. A külföldi támadások muníciószállítói rendre annak a másik írószövetségnek a jeles tagjai, jobbára a németség rossz lelkiismeretén élősködő egyedek. (Még javában szocdem/liberális gondolkodású voltam, amikor már hányingerem támadt egyik kedvenc íróm, Konrád György politikai megnyilvánulásaitól).

3. A mellékelt képeken nézd már meg lécci, hogyan is fest pártunk és kormányunk leghevesebb politikai támadója [2]. Nem tudom, hogy így született-e, vagy sokat gyakorolt a tükör előtt, esetleg erre van Franciaországban spéci kurzus, de mindesetre jó tanítványnak látszik, hacsak nem hiszel a reinkarnációban. Az nem ér (nem menetesíti Benditet), hogy orbánviktor is populista és demagóg.







Jegyzetek:

[1] Senkit se zavarjon, hogy ennek tagjai a másikból, az akkor még egyetlenből váltak ki.
[2] Mielőtt valaki azzal jönne, mint Cory Doctorow esetében, hogy zsidózom, kijelentem, hogy Daniel Cohn-Benditben a Cohnsága zavar a legkevésbé. Valószínűleg Izraelben sem ezért nem kedvelik. Ja, macskámnak meg egyenesen olyan a színe, mint az ő hajáé...

Show must go on

Legelsőbben elnézést mindazoktól, akik csodálkozásukat, sajnálkozásukat és részvétüket fejezték ki elszerkesztőietlenedésemen, különösen azoktól, akik már jelezték, hogy küldenek anyagot a Terrára. Köszönöm az együttérzést és a biztatást!

Bocs, azért voltam bunkó, mert minden szabad (nem mókahelyen töltött) pillanatomat lefoglalta egy határidős munka (melynek határidejéről valójában – Ó, alsómerán móka- és cégszervezés! – szinte csak utólag értesültem*).

Könyvillusztrációról van szó, melyet ezúttal minden kontraszelekció nélkül, egy ugyan zárt, de sokszereplős pályázaton nyertem. A Cartaphilus új sorozatot indít, Illusztrált klasszikusok gyűjtőcímen, amelyben kanonizált szerzők ritkán kiadott, általában offprint művei jelennek meg. Elsőként József Attila Szabad ötletek jegyzéke, Villon versek, és Petőfi A hóhér kötele című egyetlen regénye.

Az utóbbit illusztráltam, részben a XIX. századi metszet-illusztrációk és árny-zsánerek modorában, de mai vegyítésben és olyan kivágásokkal, melyek száz-kétszáz évvel ezelőtt nem voltak divatban**.

A védőborító hátsó grafikáját mutatom, egyelőre még nincs meg a pofája a könyvnek, de ami késik, nem múlik*.



Nagyon remélem, hogy a sorozat többi terve is megvalósul. Engem elsősorban Petőfi felvidéki útinaplója érint, amelyet megint én csinálok majd, és egy olyan terv, ami, ha bejön, a kiadó elsőként jelentet meg olyan szöveget, mely megszületése óta, százötven éve vár magyar kiadásra.

Ami Petőfi regényét illeti: inkább érdekes, mint élvezetes olvasmány. Sándorunk nem a legjobb prózáját mutatja (a felvidéki levelek igazán sziporkázó, szellemes, humoros, pimasz – igazi Petőfi), viszont több szempontból is tanulságos szöveg. Egyik legnagyobb költőnk ritka prózai műve, nem gyenge írás (bár valószínűleg abban az országban, ahol Fejős Évike első négy, hm, regényéből százötvenezer példány fogy, kevesen élvezik majd), de legfőképpen kiváló szemléltetőeszköz minden író számára, hogy milyen veszélyes, még a legnagyobbaknak is, belemerevedni egy zsánerbe, a zsánert kísérő pózokba – és saját pózainkba***. A Hóhér kötele mindenestül a XIX. század eleji romantika állatorvosi lova. Félreértés ne essék: az állatorvosi ló nem döglött, csak sok baja van.

Aki szereti ezt a hősi, nagyszabású romantikát (semmi köze a XX. és XXI. század romantikusnak csúfolt nyálfolyamaihoz), az talál benne kedvére való történetet, hősöket – legfőképpen pózokat. A történet többnyire éjjel, és sokszor temetőben vagy sír közelében halad. Így megy ez.

Én jobban szerettem azokat a részeket, ahol Petőfi önmagát adta, ahol őszintén átizzott a szerző mániás depressziója, szorongása, önérzete és ironikus (ön és köz) humora – pózoktól mentesen. Ahol szinte krisztusi együttérzést mutat az elesettek, részegesek, könnyű nők iránt. Ahol megmutatkozik a fiúutód iránti vágya, és őszintén bevallja, hogy még nem alkalmas az apaszerepre.

A borító a romantikát mutatja majd, de a hátsó kép a könyv lényegét adja, a részvétet, barátságot, nagyvonalúságot és elnézést a ksiebb hibák iránt.

Ja, talán nem véletlen, hogy a negatív hőst, a kisstílű főgonoszt Ternyeinek hívják… :-)

Nem szívesen beszélnék, reagálnék egyébként az Avanával történtekre, de ha valaki dumálni akar róla, a gyulai CON-on lent leszek végig.

* A könyv ugyan szeptemberi megjelenés, de a Könyvjelzőbe már július közepén le kell adni a borítót… Alsó Merániában nyáron még a fotoszintézis is szabadságolja magát.
** Tapasztalataim szerint a mai közönség is meglehetős értetlenséggel fogad egy provokatív erős rövidülést, szokatlan perspektívát vagy halszemoptikát.
*** Érdemes megnézni, miként csinál bohócot Atkinson a Fekete Vipera harmadik sorozatában az érdemes Byronból és cimboráiból.

XX Power

Megint a női irodalomról kell szólnom, mert végre napvilágot látott az első Justitia értékelés [1] – köszönöm –, és a mögötte felparázsló vitában – szerintem meglehetősen szerencsétlenül – ez lett a központi kérdés.

A fantasztikum művelőinek és/vagy befogadóinak fantasztikus arroganciáját és/vagy tájékozatlanságát mutatja, hogy minden tematikai vagy zsánert érinto irodalomelméleti kérdést azonnal irodalmi minőségi [2] terepre terelnek, és a “van jó irodalom és van rossz irodalom” felkiáltással el is intéznek. Ez az árnyalatok nélküliség egyrészt sivárság, másrészt ostoba elvakultság, harmadrész meglehetősen önveszélyes – a minőség mocsaras terep, a komolyabb vizsgálat [3] könnyen odavezethet, hogy a szeretett művek kilencven százaléka mehet a kukába.

Az irodalomelmélet (noha jobbára még mindig sivár minőségi alapon) azonnal megkülönbözteti az ún. elitirodalmat és az ún. népszerű irodalmat, melyek azonban – mutatván a felosztás gyengeségét és esetlegességét – nem egymást kizáró fogalmak.

Ha irodalomtudós leszáll az ún. elitirodalom arisztokrata magaslatairól a lektűr durva, pórias mezőire, képes megkülönböztetni a jobbára nőknek és a jobbára férfiaknak szóló zsánereket, témákat. Azonban ezt szerencsére már nem az irodalmi minőség meglehetős bizonytalan bázisán teszik, hanem bizony olyan sajátos esztétikai/irodalomkritikai elvek mentén, mint idő, tér, cselekményvonal…

A továbbiakban Zsámboki Mária, az Alföld folyóirat 2009/5 számában megjelent tanulmányának gondolatkörét próbálom nagy vonalakban ismertetni, majd következtetéseit trambulinnak használva megvizsgálni néhány magyarul megjelent női írást, hogy megmutassam, igenis létezik olyan, hogy női irodalom, sőt, még női fantasztikus irodalom, horribile dictu, sci-fi is. Ezután mindezt a Justitiára alkalmazom, megvizsgálva, hogy női irodalom-e vagy sem. Bár nem ez a kérdés: soha, senki nem állította komolyan, hogy az lenne, mindössze azt, hogy a nőknek is tetszik/tetszhet, emészthető, olvasható. Még ha az is derülne ki, hogy az, örülök neki – a nők legalább olvasnak, sokkal többen, mint az XY kromoszóma tulajdonosok. Annyiszor kijelentettem már, semmi bajom a női irodalommal, mindössze általában nem érdekelnek a témái.

Zsámboki tanulmánya a szappanoperáról szól, mivel azonban a soap opera a “legnőibb” műfaj (de jure, de facto és praktikusan nőknek találták ki), így megállapításai szerencsére bátran és könnyen kiterjeszthetők azokra az alkotásokra, melyeket általában női irodalomnak nevezhetünk. Zsámboki a szappanoperát a történet idő, tér és cselekményvonal szempontjai szerint elemezte. Érdekes módon – és szerintem nagyon helyesen – a jellemábrázolás/fejlődés szent tehenét és a tematikai szempontokat teljesen kihagyta vizsgálódásából.

Az irodalomelmélet lineáris, és ciklikus (mondjuk inkább: befagyott) történetidőt különböztet meg. A tanulmány egyik fő megállapítása, hogy a szappanopera i. nem lineáris, hanem ciklikus (befagyott) időt használ, ii. ez az idő a “női” időfogalomhoz áll közelebb, ezért iii. népszerűbb a szappanopera a nők körében. Ez abban nyilvánul meg, hogy a történetben ismétlődések jelentkeznek, és/vagy befagy, lelassul az idő, pillanatszerű események ábrázoltatnak rendkívüli részletességgel és/vagy a történet az örökkévalóságig tart – a szappanoperának nincs vége, legfeljebb befejeződik, abbahagyják [5].

Ezek a megállítások a szappanoperán túl is érvényesek. Annak idején a Csodaidők [6] ismertetésemen sokan felháborodtak: szappanoperának neveztem a regényt. Nos ha tévedtem volna is, Zsámboki idevonatkozó megállapítása a regényre is érvényes: az Ogfák vörösében meglehetősen befagyott az idő és a történetnek nincs vége, abbahagyta az író ott és ahogy. Ha Slonczewsky asszony első két regényét, és az Ajtó az óceánbá-t [7] és az Elízium lányát [8] tekintjük, a befagyott idő az Ajtóban az óceánhold Cseréinek egész világára érvényes, az Elízium lányában pedig a kvázi halhatatlan elíziumiakra is kiterjed. Megfagy és új ciklusban folytatódik az idő Vonda McIntyre Galaktikában [9] megjelent kisregényében, az Arcocskák is. Niffenegger Az időutazó feleségének [10] történetideje pedig szó szerint zárt ciklus. Hogy a sci-fiből kilépjünk, Tana Frech Halott hasonmásában [11] az idő egyrészt megfagyni látszik a vidéki házban, másrészt a halott hasonmás felbukkanásával a főszereplő életének egy korábbi szakasza tér vissza. Fejős Éva Csajokjában az időnek egyáltalán nincs szerepe. Ellenpróbaként tekintsük például a friss Lukjanyenko könyvet, az Ugrás az űrbe-t [12] . Szokásos lineáris történetidő, fagyásnak, ciklikusságnak nyoma sincsen.

A történet terét vizsgálva Zsámboki megállapítja, hogy a szappanopera tere egyben az otthonos állandóság szűk és zárt tere is – a “ház“ –, melyből a szereplők legföljebb kétes kimenetelű kirándulásokat tesznek a külvilágba, szemben a kvázi végtelen és rugalmas “normál” regénytérrel, ahol a cselekmény és a szereplők éppen a külvilág változásaira reagálnak, arra visszahatnak, sőt alakítják a külvilágot. Találunk-e vajon erre analógiákat a nem szappanoperákban is? Ha a már említett műveket nézzük, igen! Az Oggfák vörösében a szerző valamennyi főbb szereplőjét a “házba” gyűjti össze, onnan csak egyetlen szereplő szakad ki, de ő is hazavágyva menekül a háztól. Slonczewsky regényeiben a “ház” egyrészt maga a bolygó, azon belül is tutajszigetek, és az elíziumi lakógömb-városok. Shora változatlanságát maguk a cserék tartják fenn: megszüntették még a biológiai változatosságot is a bolygón. Mcintyre írásában a “ház” az élő űrhajó, mellyel a hősnő kvázi szimbiózisban él, de “ház” maga a hősnő teste is, melyben az elkorcsosult férfiak lakoznak. Az időutazó feleségében a “ház” a tisztás, melyre az időutazó férj a leggyakrabban visszatér feleséghez. A Halott hasonmásban a “ház” tényleges ház, valójában az egész történet az épület körül bonyolódik. A Csajoknak tere sincs, miként ideje, a teret igazából a metropoliszok zárt közösségi helyszínei adják, kávézók, butikok, repülőtéri várók – nincs zárt tér, de nyitott sem. Állandóságuk és otthonosságuk viszont döbbenetes, hiszen ezek a közösségi helyek a fejlett világban mindenütt ugyanolyanok. Az Ugrás az űrbe tere nagyjából az egész Galaxis, nincs “ház”, ahová a főhős visszatérne, még a Föld sem igazán az.

Zsámboki Mária – bár ezt az aspektust talán nem járta körül kellő alapossággal – a cselekményvonal szempontjából a szappanoperát úgy jellemezte, hogy a történetnek nincs célja, a cselekmény nem halad egy íven egy cél, megoldás felé, nem várható vég, csak befejezés, abbahagyás. A dolgok csak megtörténnek, konfliktusok keletkeznek, majd megoldódnak, a történet akárhol elkezdhető, akár nyitókonfliktus nélkül is, csak úgy. A Csodaidőkre ez a megállapítás első ránézésre nem áll, hiszen nyitókonfliktus van – háború készül, a “házon”kívül forrongnak az emberlakta világok. Viszont még a második kötet után sem tudjuk, hogy hová vezet mindez. Az mindenesetre látszik az első kötetből, hogy a történet hősei nem akarják megoldani ezt a helyzetet, sokkal inkább saját kis házon belüli problémáik foglakoztatják őket, mint a forrongó világé. A külvilág szappanoperai módon csupán betör a házba. A könyvnek nincs vége, a szerző, mint említettem, egyszerűen abbahagyta. Mondjuk úgy, ez a mű inkább pro, mint kontra érvet szolgátat ebből a szempontból, de valós megállapításokat csak a regényfolyam lezárása után tehetünk. Slonczewsky műveiben is mintha lenne nyitókonfliktus, bár az Ajtó esetén ez nem igazán egyértelmű. Cél nem igazán tűnik fel a regényben, főként nem a hősök részéről. Mindenki csak sodródik az eseményekkel, és a Valedon-Shora konfliktus tulajdonképpen úgy oldódik meg, hogy a valedoniak ráunnak… A könyvnek vége nincs, csak befejeződik. Az Elízium lányában a konfliktus sokkal egyértelműbb, de itt sem ténykedik senki túlságosan szorgalmasan a megoldásokért, a helyzetek magától simulnak ki, valós megoldást nem kapnak, a konfliktusok bármikor újra kiéleződhetnek. Az Arcocskák konfliktusa létezik, cél, és megoldás azonban nincs, a novella csupán befejeződik, a konfliktus nincs lezárva. Az időutazó feleségében sem célt, sem véget nem találunk, a zárt időciklus ezt szinte elméletileg is kizárja. A feleség még millió más epizódot is leírhatott volna ebből a zárt életbol. A Halott hasonmás már csak krimi mivolta miatt igényli és meg is valósítja a célt és a lezárt véget (a bűnügy megoldása), azonban a könyvnek van egy nem krimi olvasata is, és ebben az olvasatban az a konfliktus, melyet a halott hasonmás életébe be/visszalépés jelent, nem nyer megoldást, ez az olvasat csak durván befejeződik. A Csajokban semmiféle célt, konfliktust és megoldást nem voltam lépes találni, ugyanannyira létezik zárt vége, mint amennyire nyitókonfliktus, akár újra is kezdődhetne az elején [14]. Lukjanyenko regényében világos alapkonfliktus után világos célok (az emberiség galaxisban elfoglalt helyének megváltoztatassa) és megoldások (a geometerek megismerése és legyőzése) bukkannak föl, a cselekmény íve végén lezárást találunk, mely egyben a teljes történet lezárása felé vezető következő lépés nyitánya is.

A fentiekből elég markánsan látszik, hogy legalábbis az említett írások közül igen erős rokonságot mutatnak a szappanoperával a női szerzők írásai, míg Lukjanyenkó regénye annak tökéletes ellentéte. Megkockáztatható az a feltevés, hogy ha a szappanoperát női “műfajnak” tekintjük, akkor az ahhoz a fentiek szerint hasonló művek szintén “női” alkotások. Ha ilyenképpen elfogadjuk a női irodalom létét, mint meghatározást, akkor ezen belül, mivel az így meghatározott példa művek fele sci-fi, léteznie kell női sci-finek is [15].

Vegyük észre, hogy a fenti következtetések nem tartalmaztak semmiféle tematikai vizsgálatot, a női irodalom, és a női sci-fi meghatározása nem tematikailag történt! Ez azt jelenti, hogy a szövegeknek inherens szerkezeti tulajdonsága a nemiségük. Ahogy azt már a biológiában is megszoktuk. Az analógiát tovább vezetve akkor viszont létezniük kell “transzszexuális” műveknek is, természetesen nem a szerző személye és nemi identitása vagy a mű témája alapján, hanem a férfi-nő strukturális megoldások keveredése miatt. Nem vagyok azonban elég bátor, hogy ezt a gondolatot tovább vezessem, bár talán érdemes lenne ebből a szempontból vizsgálni a könyvsikereket…

A puding próbája az evés. Az olvasói visszhangok alapján a Csodaidők és Sloncewsky regényei sikeresebbek a női olvasók körében. McIntyre novelláját a férfi olvasók egyértelműen elutasítják. Az időutazó felesége valószínűleg egyedisége alapján mindkét nemnél sikeres, de, mint láttuk az elemzett kritériumok alapján igen nehéz megítélni a szöveg nemi identitását. Az, hogy a cselekmény szintjén a Halott hasonmás kilép a női megoldások köréből magyarázhatja sikerét a férfi olvasók között is. Ez kizárt például a Csajok esetében.

Akkor mi a helyezet a Justitiával? WARNUNG! HARD SPOILER!

Tekintsük a regényidőt! A három könyv visszatérő kezdőszituációi mindenképpen ciklikusságot jeleznek. Ciklikusságra utal az első részben a Justitiák agendája általában is: ébredés, nyomozás, hibernálás körforgása. A második könyv végén a főhős visszacsatlakozik ebbe a ciklusba, ez viszont a harmadik részben megtörik. A második rész flashbackjai erősítik az idő befagyásának illúzióját.

Regénytér szempontjából a zártság, állandóság jellemző az első könyvre, a “ház” a Ház formájában valóságosan is feltűnik, a Justitia mintha csak egy “kétes kimenetelű kirándulás”, a nyomozás végén térne vissza oda. A mintázat viszont megtörni látszik azzal, hogy megszökik a Házból. “Ház”-nak, sőt, a végső otthonnak tekinthetjük a Fészket is. A második könyvben Eda bolygó a “ház“ és ezen belül a másik “ház” a vadászkastély. Azonban Annak innen is szöknie kell – vissza a Házba. A “ház” harmadik rész elején valóságosan a Házként tűnik fel, azonban nyilvánvaló, hogy ezúttal semmiképpen sem lehetséges a visszatérés. A Justitia végleg kitör a zárt térből és az állandóságokból.

A célok, cselekményív és lezártság tekintetében tér el a regény leginkább a női irodalomtól. Az első rész szektor szintű háború kitörésének megoldandó konfliktusával indul, mely ráadásul a főhős vállaira szakad, ezen kívül krimi is, így a nyomozás külön célt, ívet és megoldást ad, ez a könyv önmagában is lezárt egész. A második rész íve és konfliktusa, a Restaurációs Háború, tulajdonképpen lezáródik a cselekmény kezdetére, bár a flashbackek miatt állandóan jelen van. Új konfliktus lép be viszont a végén a Magvető felbukkanásával, és trónkövetelővé előrelépésével. Ez a szál nyitva marad, mert a megoldás, a szökés, nem valós megoldása a helyzetnek, bár lehetőséget ad e könyv önálló egészként való lezárására. A harmadik könyv konfliktusa célja, íve, megoldása és lezárása egyértelmű és világos. An történetének elmesélésre érdemes része ott le is zárul.

A fentiek alapján a Justitia nem egészen női könyv, ha úgy vesszük, “transzszexuális“, mivel a regényidő és tér a női olvasók számára otthonos, így minden valószínűség szerint nők is szívesen és a sci-fit kísérő szokásos idegenkedés nélkül olvashatják.

Mondtunk mi mást? :-)

Szegény Doktor W. meglehetős defenzívába került egy régebbi, de most megismételt kijelentése miatt, miszerint a női szerzők szövegeiben a szexualitásnak sokkal nagyobb szerepe van, mint a férfi szerzőkében. Ugyan lehurrogták, de nagy összegben fogadnék, hogy mind mennyiségi, mind minőségi (nem irodalmi minőségre gondolok) szempontból a jó Doktornak van igaza. A női irodalomban a szexualitással foglakozó részek aránya a szövegen belül jócskán meghaladja a férfi irodalomban kiszámítható arányt. Minőségileg pedig a szexualitás jelentősebb konfliktusforrás, hajtóerő és megoldás a női szövegekben, mint a férfiakéban, gondoljunk csak a Slonczewsky szövegekre (Az a gorrilaszex a Génszimfóniában, csak azt tudnám feledni!), de még inkább a nagy klasszikus, Le Guin mátriárkánk írásaira.

Osztom a jó Doktor azon meglátását is, hogy a férfi szereplők ábrázolása a női szövegekben borzasztóan sematikus, és elnagyolt. Vagy idealisztikusan “jók” vagy idealisztikusan “rosszak” vagyunk.

Saját meglátásom, hogy legalábbis a női irodalom egyik vadhajtásában, a feminista szövegekben [7-9] a férfi egyenesen kiirtandó, kiküszöbölendő, elkorcsosítandó objektum. Ezzel ellentétben, még a legdurvábban szexista férfi szövegekben sincsenek meg a “kanok” nők nélkül. Az egyetlen kivételt tudomásom szerint Niven kzinjei jelentik, akik nőiket nemzedékek alatt szülőállat és szexuális játékszer szintjére degenerálták. A szerző azonban nem győz efölötti felháborodásának hangot adni emberi – férfi – hősei által. Ha jól meggondolom, van másik kivétel is, mégpedig éppen a Justitiában Nhao férfitársadalma. A szerző azonban itt is nem győz eléggé felháborodni a nhaói gyakorlaton… :-)

Volt régebben egy praktikus meghatározásom a női irodalomra: : a női irodalmat általában nők írják, női témákban, női közönségnek. Ezt most kiegészítem a fenti okfejtések eredményei alapján: sajátos női eszközökkel és megközelítésben a tér, idő, és cselekmény szempontjából. Érdemes lenne megvizsgálni a biztosan férfiak által írt női sikerkönyveket, hogy valójában nem transzszexuális szövegek-e.

Jegyzetek

[1] Egyéb hozzáfűznivalóm azon kívül nincs, hogy szánom azt, aki még nem élte meg a szerelem első látásra érzését. Kívánom minél többeknek, hogy megtörténjen velük!

[2] A jó irodalom-rossz irodalom, egyáltalán az irodalmi minőség meghatározása, különösen konkrét művekre alkalmazása annyi szubjektivitást, kordivatot, kontraszelekciós nyomást tartalmaz, hogy a műveket ez alapján csoportosítani – enyhén szólva könnyelműség [3]. Különösen veszélyes terep, ha a minőséget a tematika alapján ítéljük meg, a nekünk tetsző, vagy mondjuk a társadalom egésze szempontjából “hasznos” (nesze neked, olcsó pragmatizmus!) tematikát “jónak“, mást “rossznak” ítélünk.
[3] Lem valószínűleg egyszer komolyan nekifogott, hogy minőségi-irodalomelméleti szemüvegen át tekintsen a sci-fire. Meg is lett az eredménye: örökre elfordult tőle [4]. Ne ringassa senki magát abba az illúzióba, hogy 1970 óta nagyot változott a helyzet!
[4] A sors irónija, hogy mást nemigen tudott/akart írni – akkor és ott nagyjából le is zárult az életmu. A történet tanulsága, hogy nem jó túl okosnak és túl őszintének lenni egyszerre.
[5] Ez azt is jelenti, hogy bármikor újra is kezdhető.
[6] Raana Raas Az Ogfák vöröse, Csodaidők, Animus kiadó, 2007.
[7] Joan Slonczewsky Ajtó az óceánba, Metropolis Media Kiadó ,Galaktika Fantasztikus könyvek, 2007.
[8] Joan Slonczewsky Elízium lánya, Metropolis Media Kiadó, Galaktika Fantasztikus könyvek, 2008.
[9] Vonda McIntyre Arcocskák, Galaktika Magazin 2008. 214-215.
[10] Audrey Niffenegger Az időutazó felesége, Ulpius Kiadó, 2004.
[11] Tana Frech Halott hasonmás, General Press Kiadó, 2009.
[12] Fejős Éva Csajok, Ulpius Kiadó, 2009.
[13] Szergej Lukjanyenko Ugrás az űrbe, Metropolis Media Kiadó, Galaktika Fantasztikus könyvek, 2009.
[14] BASIC nyelven, miután a kezdősor elé tesszük az “1” címkét, az utolsó mondat után a nem létező felirat helyett azt lehetne írni: “GOTO 1”
[15] A nők által jegyzett fantasy írásokkal nem is foglalkoztam, pedig pl. Margaret Sandemo művei a fenti módszerrel szintén besorolhatók a női irodalomba.

Motto of the Month

Tegnap minden különösebb hátsó szándék nélkül tettem fel a Luther idézetet (Na jó. Ez nem egészen igaz, de legalább apropója nem volt...), mára fogcsikorgató aktualitást nyert. Mondjuk, megehetem, amit főztem, kell nekem szerkeszteni, szinte nem múlik el nap anélkül, hogy grafomán hölgyek és urak ne keresnének meg kézirataikkal. Félreértés ne essék, a grafománia nem bűn, nem szégyen - állapot. Sőt igen hasznos valami, ha tehetséggel párosul. Magam részéről kifejezezetten szeretem ezeket a kéziratokat olvasni, egyrészt, mert perverz örömet okoz, hogy én vagyok a legelső olvasójuk, másrészt, mert perverz örömet okoz, hogy ott vagyok valami jó születésénél, harmadrészt, mert perverz örömet okoz segíteni, akár egy névelővel is jobbá tenni valamit, negyedrészt, mert perverz örömet okoz együtt dolgozni valakivel, ötödrészt, mert perverz örömet okoz a látni, ahogy kezdőből profi lesz, még ha ez egyelőre "csupán" minőségi átcsapás, nem publikálás ezen a tetves kis alsómerán könyvpiacon.
De vannak emberek, akik még csak nem is kezdők. Nem is lesznek azok soha. Nem jutnak el odáig, hogy kezdők legyenek, hogy elkezdjenek írni, mert fogalmuk sincsen, hogy mi az irodalom. Írástudók, akik nem tudnak írni - jó kis paradoxon.
Undorító és etikátlan, tudom, nyilvánosságra hozni a szerkesztői véleményt (Jaj, de szörnyen nagyképű!), mentségem legyen, hogy mindezt nem óhajtom még egyszer leírni, okuljon belőle aki akar és tud. Másik mentségem, hogy mindezekből senki sem ismerhet rá sem a műre, sem alkotójára. Annál is inkább, mert ha ez a novella valaha is napvilágot lát jelenlegi formájában az az emberiség publikációs tevékenységének szégyenfoltja lesz. Azután már csaknem mindegy, hogy ráismersz vagy nem. Az az írás galaxisának saját fekete lyukába roskadása lesz.
Az alábbiak tehát a szerk. vélemény általánosítható pontjai, a nyelvtanra, nyelvhelyességre vonatkozó kifogásokat elhagytam.

• [1] A jó irodalom hallgatólagos megegyezésen alapul író és olvasó között, miszerint az író hazudik, manipulálja és becsapja az olvasót, aljasul rákényszeríti az akaratát, világnézetét és gondolatait, akár még őrültségét is, de cserébe az olvasót elszórakoztatja, gondolkodásra készteti, elkápráztatja a stílusával, egyszóval csupa olyat tesz, amire az olvasó általában képtelen. Az olvasó mindezekért cserébe elhiszi a hazugságokat, hagyja magát befolyásolni az író gondolataitól. Ez amiatt működik, mert az író a történeten, az ábrázolt jellemeken keresztül adja elő ezeket a gondolatokat, és az olvasó ezekre a történetekre, jellemekre kíváncsi. De abban a pillanatban, amikor valamelyik fél felrúgja ezt a hallgatólagos megállapodást, az irodalomnak vége! Ha az író tesz így, mint jelen esetben, akkor a dolognak kereskedelmi reklám szaga lesz: „Íme az én gondolataim, remek gondolatok, legyenek a tieid is!” Az általános olvasói reakció erre ma – függetlenül a hirdetett gondolatok minőségétől – az elutasítás. Egyszerűen, mert túl sok mindent próbáltak rásózni az emberekre az elmúlt századokban. Ha az olvasó szegi meg a megállapodást nem irodalmi szövegek befogadásával, akkor az az olvasó nem irodalmat akar, hanem esszét, tanulmányt, szakkönyvet, publicisztikát, politikai kiáltványt, reklámszöveget.
• [2] Akik nyilván tojásból keltek ki. Nem gúnyként mondom. Egy fantasztikus történet sem rúghatja fel az elemi logikát, főleg nem saját logikáját. Egy novella önmagában nyilvánvalóan egy nagyobb valami kiragadott része, de ilyenformán is, mint a hologramnak, tartalmaznia kell az egészet olyan módon, hogy az gondolati úton rekonstruálható legyen belőle. Ha a kis részlet önmaga súlyát sem bírja el, önmagával is logikai ellentmondásba keveredik, akkor a nagyobb rész bizonyosan működésképtelen – hamis. Különösen igaz ez a tudományos fantasztikus műre, mely a legfőbb racionalitást, a tudományt tűzte ki cégérére.
• [5] Gratulálok! Sikerült szándékával ellentétesen leírni a legrosszabb fajta totalitarizmusok egyik legfőbb jellemzőjét. A kikényszerített „jó” tartalma a semmi. Sőt matematikai nonszenszként előjelet vált: „rossz” lesz.
• [6] Összekeveri az egyszerűséget az együgyűséggel. Hiba
• [15] Kialakulatlan nemi ösztön nélkül miféle paráznaságot tapasztaltak meg? Egyáltalán: mi a paráznaság?
• [16] Ez az, amit író nem tehet meg olvasójával és saját magával: kifejtés nélkül csak „odakenni” egy ilyet, hogy „minden egyéb valamilyen valami”.
• [19] Sok mindent láttam már, de alázatos gyereket még nem. Szörnyű is lenne. Az alázat az önismeret legmagasabb rendű formája, tudatos döntés kérdése. Az ún. veleszületett alázat vagy együgyűség, vagy félelem, vagy álszentség.

Justice

Az Igazság ideát van!
Tegnap, majdnem pontosan éjfélkor leírtam az utolsó karaktert a harmadik könyvből, és minden szálat elvarrtam a Justitia életében. De most nem tudtam leírni utána, hogy vége. Pedig vége.
Most pihenünk, kicsinyég, ma, majd a szerkesztgetés rideg napjai jőnek, a három könyv összerakása eggyé. Ugyan mikronos tűréssel dolgoztam, de sorja azért előfordulhat...
Ha létezne Alsó Merániában a kisregény-forma, persze könnyebb lenne
Hogy mikor lesz könyv belüle, azt persze ki tudja (a Galaktika), mert ki tudja kell-e nekik egyáltalán.
Mindegy, megkezdem a hypeolását:

• Megírtam az évszázad űrfantáziáját, plusz még igen-igen hard sci-fi is ez, nem beszélve az utolérhetetlen stílusról és a kimeríthetetlen írói fantáziáról... Olyan könyv ez, melyet évtizedek óta várnak a rajongók milliói, és mely már megjelenése előtt klasszikussá vált. Utolérhetelen ötvözete ez a regény a sci-finek és fantasynak, ráadásul olyan mély morális és gondolati tartalommal, melyet csak a világirodalom legnagyobbjaitól kaptunk meg eddig. Csak most, az második kiadás eredeti ogrebőrbe kötve lát napvilágot! Az előbb kiadott kötetekhez kívánság szerint védőborítót szállítunk.
  

Mostanában ilyeneket kell mondani magunkról. Vagy terjesztetni a haverokkal. Belerakatni a médiába.
Egy lófaszt!
Talán az űrfantázia igaz. Meg hogy talán tetszeni fog a nőknek. Remélem. A szerelemről szól.
Ja, meg az ogrebőr is.

A világirodalom legnagyobbjaitól pedig jobbára csak mindenféle komisz nemibetegséget lehet kapni...

Most pedig megyek és megfőzöm az idény első lecsóját, mely műfajban viszont tényleg verhetelen vagyok.
Szerintem. De ebbe már tényleg nem ugathatsz bele.