Bajszőnyegszövők, avagy a köz ízlése némi hónaljszőrrel szegve – 1ső csomó

Talán hiba volt a Szélesire (vö. manipulatív pernahajder) hallgatni, és a Hajszőnyegszövőket választani Írószövetség-béli kritikai estjeink első áldozatául.

Talán nem, mivel a lódoktori mesterséget is azon a bizonyos sokbetegségű páratlan ujjú patáson lehet a legjobban megtanulni – ez a szöveg arra mindenképpen jó volt, hogy aki úgy szereti, tanulhasson mások hibáiból (a magam részéről a legjobbaktól szeretek tanulni, de ez habitus és metodológia kérdése).

Mert bárki bármit is mond, hiba az aztán előkerült akkor este, bőséggel. A szövegből is, de részünkről, szervezők/résztvevők részéről is.

Mindenképpen hiba volt, hogy nem beszéltük rá Németh Attilát nyomatékosabban a részvételre.
Súlyos hiba volt a fordítást pocskondiázni – főleg, hogy az eredeti szöveget egyikünk sem ismeri, a németet nem bírja.
De a legsúlyosabb hiba volt anélkül berekeszteni az estet, hogy a közönség azon részei, akik az elhangzottak ellenére továbbra is tetszésükkel tüntetik ki ezt a közepes szöveget, hangot adjon véleményének, és kialakuljon valamiféle vita – negyedórát még elbírtunk volna, főként, hogy az Istenadta nép legalább húsz perccel a berekesztés után keveredett elő az épületből.

Talán tanultunk az es(e)tből, és a legközelebbi jobban sikerül majd.

Mindezen hibák ellenére nem volt tanulságok nélküli az est – írói/szerkesztői szemszögből semmiképpen sem.

1.

Sokadszorra szembesülhetett az ember azzal a rendkívül felkavaró ténnyel, hogy az irodalmi színvonal (mint a tehetség plusz mesterségbeli tudás eredője) köszönőviszonyban sincs a közönségsikerrel és a hivatalos elismerések (díjak) elnyerésével. Ez nemcsak a sci-fiben és általában a zsáner vagy tematikus műfajokban van így: a magasirodalom (általában a művészet) ugyanettől szenved (lásd Kertész Nobel díja). A zsáner és tematikus műfajok természetszerűen jobban kitettetek ennek, hiszen a közönségük szűkebb, művelőik kevesesebben vannak, általában a magas és mainstream megfelelőik részéről elismerést nem kapnak – könnyen felbuzog a belterj. A magas és mainstream művészetek nyomorával nem foglakozom – basszanak csak továbbra is egyedül! –; különösebben nem érdekelnek a sci-fi irodalom társművészetei sem (bár a sci-fi grafikai és mozgóképi vonulatának [1] döbbenetes vizuális elcsépeltsége (eine kleine képzavar a képes félen) megérne egy elemzést, és akkor a – hála Istennek! – ritka zenei megnyilvánulásokat még nem is vettem számításba) csak a sci-fi szövegek és közönségük viszonya képezi ennek az elemzésnek a tárgyát.

Külön kell választanom ezt a populációt, mármint a sci-fi olvasóközönséget a mezei olvasótól (Homo legens arvensis), nem mintha a modern olvasó mezei változata nagyon sok vonásában jobb lenne a sci-fi közönségénél, de van köztük egy lényeges különbség: a sci-fi olvasó akar sci-fit olvasni.

Sőt! Sci-fit akar olvasni.
Sokszor kizárólag azt.

Az gondolnád, hogy egy zsáner vagy egy tematika számára ez nagyon üdvös, pedig az ellenkezője igaz: ezzel kezdődik a bezárkózás/bezáródás a gettóba. Onnan pedig, ahol a tematika olvasótábora az egyetlen felvevője az alkotásoknak, nincsen kiút, sőt a gettófalak egyre szűkösebbek – paradox módon nem azért, mert egyre többen vagyunk idebent, hanem azért, mert egyre kevesebben. Az csak álom, hogy a kritikus tömeg belülről majd szétfeszíti, ledönti a gettófalat, éppen ellenkezőleg: az olvasótábor szűkül, apad, éppen, mert a tematika olvasó és író halálos összefonódása egyre silányabb outputot eredményez, így azok, akiket nem beszűkült a fanatizmusuk, hanem egészséges olvasó ösztöneik és megközelítésük hozott a sci-fi közelébe, elhagynak bennünket – aki pedig marad, még jobban összezár. Megértem a távozókat: amit a sci-fin kívül kapnak nagyságrendekkel varázslatosabb, mint amivé a tudományos fantázia deklarált világa kopott.

Arról a kontraszelekciós mechanizmusról, mely a sci-fi olvasó és írói kölcsönös kiszelektálódáshoz vezetett, írtam már eleget. Most ennek következményét elemezzük kedves példákon keresztül; azt, hogyan vezetett – elismerem, nem kevés külső nyomással és csábítással– a gyorsuló kontraszelekció és a szakmai kritika hiánya oda, hogy a szakmai színvonal, közönségsiker és a díjak/ösztöndíjak, általában az elismerések (az antológiába beválogatás is az elismerés egy formája) egymással alig érintkező alkotás-részhalmazok között oszlanak el.

Közbevetheted: a szakmai színvonal és az elismerés egymással szorosan összefüggő dolgok.
Aha.
In a perfect world…

Manapság már a világ legőszintébb országban sem [2], nemhogy sunyi, nemzeti érdekektől bűzlő, zsugori Európában, pláne nem Alsó Merániában! Ez a befogadás legtetvesebb, legkorruptabb része, annál veszélyesebb, mivel képes megfertőzni a szakmai és közönség recepciót is.

Magyarországon ugyan egy hajszálnyival sem fogadnak szívesebben egy kéziratot, egyetlen példánnyal sem kel el több a könyvből, ha az írója Zsoldos-Díjas, de a Hugo, vagy a Nebula Díj állítólag hoz fogyásnövekedést, és különösen jól mérhető a hatása az író következő kéziratainak kiadói fogadtatásában.

Közben, ha megnézed az utóbbi évtizedek Hugo nyerteseit, többször is hörögve kapkodsz levegő után, miféle munkákat jutalmaztak vele. Visszautalva a 2009 Év Legjobbjai válogatásra, 2010-ben az abba is beválogatott, naggggyon közepes írás (Peter Watts Sziget) kapta a Hugót. Jellemzően Nebulára, a szakma, a sci-fi írók díjára nem is jelölték. Csak érdekességképpen, a kötetben ugyancsak szereplő, remek Nancy Kress novellát (Első felvonás) egy másik kategóriában mindkét díjra jelölték, bár egyiket sem kapta meg (Az ugyancsak jelölt, valódi remekmű McDonald-féle Visnu a Macskacirkuszban sem, naná!). A szakmai díj motívumairól nem tudok mit mondani, mert a Nebula nyertesét nem olvastam, de a Sziget és az Első felvonás összehasonlításával könnyen megvilágítható, hogyan működik az amerikai közönség – ne legyenek illúzióink: a magyar se másképp’, a magyar se jobban.

Nyilvánvaló, hogy mi tetszett a közönségnek a Szigetben: a divatosság, a hívószavak, az intelligencia látszata, de főleg szenzációhajhászás. Milliárd éves időtávlatok, csillagrendszerek között féregjáratokat nyitogató asztrotechnológia, a háttérben felemelkedő és eltűnő birodalmak, holdnyi idegen értelmek, az embert fenyegető mesterséges intelligencia, okosnak tűnő spekulációk életről, értelemről, evolúcióról, agresszióról. A modern sci-fi sok jellemző tematikai közhelyét és hívószavát felismerhetjük itt.

A közönséget cseppet sem zavarja, hogy mindezek ígéretek maradtak. Hogy valójában két és fél szereplős kamaradarabot olvas, mely egy üvegházban játszódik, ahonnan jól látszanak a csillagok. Ha hunyorog, és félig elfordul, elhitetheti magával, hogy a külvilág elérhet hozzá, hogy valami sokszereplős, mozgalmas történet közönsége.

A milliárd éves időtávlatokról csak hallunk, de szó sem kerül arról, hogyan élik meg ezt a szereplők, az időtávlatnak a szereplők pszichéjére, gondolkodásmódjára gyakorolt hatásáról semmit sem tudunk meg. Watts alig egy normál emberéletnyi időt engedélyez a hatalmas keretben szereplőinek – mars a hibernátorba közben!
Hasonlóan az évmilliárdok ködébe – a szöveg homályába – vész, hogy mi a valódi célja csillagközi sztrádaépítésnek – az kevés, hogy a sztrádaépítő hajót irányító MI így akarja, mert így programozták. Az a faj, mely ilyen nagyvonalúan kiépíti másoknak a csillagközi utazás eszközeit, éppen ilyen alkalmatlan emberi és nem emberi legénységgel küldi a semmibe az útépítő alkalmatosságait. Ugye milyen hihető?
Nem tudunk semmit a megemlített civilizációkról, nyilvánvalóan semmiféle hatásunk sincs azokra, aki a felemelkedésüket a sztrádaépítéssel lehetővé tették.
A holdnyi idegen értelmek, melyek az író leírásban nagyságrendekkel magasabb rendű intelligenciával bírnak, mint a sztrádaépítők, évmilliók alatt nyilvánvalóan képtelenek voltak arra, hogy a legtetvesebb űrutazási módszert (mondjuk napvitorlás), vagy kommunikációs eszközt kifejlesszék (biológiai-fizikai képtelenségükről úgy, ahogy az író leírja őket, nem is akarok megemlékezni).
Az MI valójában MU, Mesterséges Unintelligencia, szándékosan a legidiótább értelem nélküli automata, amelynek korlátait hivatott az emberi személyzet jelenléte kiterjeszteni.

A spekulációk felszínességéről már nem is szólva: a nevetségesség határát súrolja, hogy a főszereplő által előadott egyik naggggyon vonzó és látványos evolúciós spekulációt maga történet cáfolja meg – ez a csattanója a sztorinak.

De ez manapság természetes – az átlagolvasó mágiaként tiszteli az általa felfoghatatlan természettudományokat, megérteni nem tudja, így nem is akarja; ha elé kerül ilyesmi, már annak is örül, ha felismeri a megfelelő szakkifejezéseket. A szövegen tehát, ahol ezek fellehetők, automatikusan a minőség ragyogását véli látni. „Elegendő mélynek látszani, nem kell annak lenni.” [3]

Az olvasóban működnek a sci-fi soha le nem írt, de a tematikában nagyon is jelenvaló – és az eredeti szándékoktól, megegyezésektől egyre fájdalmasabban távolodó – konvencióik is, és ha találkozik velük, ugyanúgy díjazza őket, mint a (pszeudo)tudományos kulcsszavakat (technoblabla) – simán felülírják a logikátlanságokat és a mesterségbeli hiányosságokat.
Az E1 mindig nyerő, és használatát ma már nem is kell megindokolni (a hiba konvenció lett), az olvasót nem zavarja, hogy enélkül a narrátor elkerülhetetlen és szükségszerű magyarázatai egy őrült monológjaként hatnak (ó, mennyiszer írtam már erről! [4]).
Írói, de olvasói szempontból is nagy könnyebbséget jelent az a konvenció, hogy az emberi pszichét rettenetesre kifeszített időtávlatokban is változatlannak, huszadik századinak (jobbik esetben: sokszor inkább késő viktoriánus a sci-fi hősök lelkialkata) tételezzük föl – akkor is, ha az írói univerzumban egyébként minden más az efféle konzervativizmus ellen hatna is. A Sziget mai olvasóját ez sem zavarja. Ne feledjük, csak mai olvasók vannak. Az olvasó mindig korszerű.

Az olvasót nem zavarja az a nem kis számú írói ügyetlenség, a jellemábrázolás hiánya, a történet, a cselekmény vakfoltjai sem, amelyek egyre-másra felbukkannak a szövegben. Nem hiszem, hogy szándékos írói fogás, hogy a főszereplő annyira semmilyen, hogy jó darabig még a neme sem egyértelmű. Nem hiszem, hogy a történet szempontjából tökéletesen funkció nélküli másik emberi szereplő szándékosan még súlytalanabb. Nem hiszem, hogy szándékos a jellemtelenségük. Életnagyságúnál nagyobb hőst akart az írós szembeállítani az emberfeletti ellenséggel, mivel azonban az emberfeletti ellenségről kiderült, hogy ember alatti (MU), a hős is inkább erősen életnagyság alatti – PC-n mondva, vertically challenged.

Hogy a spekulációk az egész írást történetmesélésből esszénovellává merevítik, valami oknál fogva szintén nem zavarja az olvasót – pedig általában folyton panaszkodik, ha egy szöveg unalmas, elavult, nem tudja lekötni, etc. Olyan olvasói paradoxon ez, aminek nem látom feloldását. De végül is – emberek vagyunk.

Az írónak és hozzá mérhető olvasóinak sem ereje, sem bátorsága nincs, hogy ezeket valójában végiggondolja, és szembenézzen azzal a kedves ténnyel, hogy az egeret szülő hegyek nem annyira érdekes, okos és látványos dolgok, ha az író ambíciók és olvasói elvárások lila reflektorfénye kialszik, és a szöveg alaposabb vizsgálat alá kerül. Irtóznak is mindnyájan az ilyesmitől, mint ördög a szenteltvíztől!

Ez a sci-fi író és olvasó halálos ölelése: az író tudja, mit vár a másik, és azt adja neki, semmi többet; az olvasó pedig tudja, hogy mit várhat a másiktól, és nem is akar semmi többet, sőt a több zavarja, hibának fogja föl. Egy idő után természetes, hogy mindkettőjüknek elég lesz pár csillogó strassz, és a rongyos gúnyából kilógó csupasz, pattanásos, ritkás szőrrel borított ülep – vagy a kilógó hónaljszőr! – látványa egyiküket sem bántja többé: észre sem veszik. A vaskalapot koronának látni csak hunyorgás és megvilágítás kérdése.

A Szigethez képest Kress novellája nem puffogtat színes tűzijátékot, de saját időkeretén belül izgalmasabb történetet és nagyságrendekkel intelligensebb, pláne érdekesebb és időszerűbb problémákat vet föl. Az írónő hősei emberek, kortársaink, így aztán semmi hihetetlen nincsen abban, hogy a pszichéjük olyan, mint a miénk, motivációik, jellemük, jellemváltozásaik érthetőek, hitelesek. A főszereplő önmagban érdekes, sokoldalú, egzotikus jellem. Horribile dictu, még szerethető is! Pedig ő aztán valóban vertically challenged: törpe. A novella transzhumán szereplőinél viszont azonnal érezni, hogy valami nincsen rendben: több vagy kevesebb, mint emberi a gondolkodásuk, az érzelemviláguk!
Kress az E1 konvencióját is tökéletesen betartja: beszámolót olvasunk, így aztán valamennyi magyarázat a helyén van, profi módon, nem zavaróan adagolva.
Ez a kamaradarab nem csal: megmarad kamaradarabnak, nem tesz úgy, mintha az üvegfal túloldalán hadseregek mozognának és alakítanák a világot. Pedig a világ éppen átalakul, és a szereplők ennek az átalakulásnak kulcsfigurái, bár nem mozgatói.

A közönség mégis A szigetet választotta, és ezt nem lehet meg nem történtté tenni. Igaz nem is kell – csupán a helyükön kell kezelni a dolgokat azután, hogy a sci-fi legrangosabbnak mondott díjáról is belátható, hogy nem egyéb, mint külső sugallatok/befolyások/divatok által megzavart tetszik-nem tetszik döntések ad hoc eredője – így szakmai orientációra a legkevésbé sem alkalmas.

Ezek után jelent bármit, hogy a Hajszőnyegszövők írója díjesőben fürdik szülőhazájában és választott országában?

Mint megtudtuk, Németországban kifejezetten támogatják a német szerzők kiadását. Csoda ezek után, hogy Eschbach éppen annyit hozott ki magából, mint ami az első novellában/fejezetben benne volt?

És ez elég a közönségsikerhez. A fentebb utalt halálos ölelés még szorosabbá válik, ha az író ráadásul érzelmi húrokat is penget. Ez aztán minden észérvet elmos – ahogy az történni szokott minden más esetben is, amikor az elme primitívebb funkciói veszik át az irányítást az agykéreg fölött. Nem mondom, hogy adott pillanatban ez kellemetlen állapot – sőt! –, de hosszú távon, ha csak érzelmi alapon döntünk, esetleg úgy maradunk, és nem kerülünk ki többé a tetszik-nem tetszik bűvköréből. Ami, ha magunk vagyunk, nem baj, de ezen az alapon kulturált – bármilyen – szakmai vitát folytatni másokkal – lehetetlen.

A Hajszőnyegszövőkben pedig jóformán nincs is egyéb, mint érzelem.

Miközben a világ menthetetlenül működésképtelen (a vallás nem vallás, a középkor nem középkor, a gazdaság nem működhet, a technológia stagnál, sőt önmagába zuhan, az időtávlatok nagyságrendekkel eltúlzottak, a demográfia halálra sebzett etc.); a sci-fi rész következetlen és elavult, a fantasy rész kidolgozatlan, egyetlen ötletbokorra épül, melynek elemei ráadásul önmagukban is kétségesek; a megvalósítás klisés; főszereplő, szerethető figura nincs, a karakterek elő- és kivezetése ötletszerű, a jellemek kidolgozatlanok és élettelenek, a motivációk rettenetesen kisszerűek; a párbeszédek mesterkéltek, didaktikusak és esetlenek; a világ bemutatása hézagos és obskúrus; a rejtély feltárása esetleges, nem a szereplők, hanem a narrátor által megvalósított, ráadásul a rejtély maga mindenestül kisszerű; a szöveg fele felesleges töltelék – de az érzelmi rész hibátlanul működik, mint a szappanoperákban.

Szinte minden, ami rossz lehet egy szövegben, itt előkerül, de az olvasó, mint Pavlov kutyája nyáladzik a megfelelő érzelmi hatásokra:

• hajszőnyegszövők egész életükben egyetlen szőnyeget szőnek – hűha!
• feleségeik és lányaik hajából – nahát!
• főfeleség hónaljszőrével szegik be – hűha, hihihi!
• vallási fanatikus hajszőnyegszövő apa lehenteli a fiát – hűha!
• gazdag kereskedő lánya megszökik, hogy viszontlássa szerelmét – hűha!
• akiről kiderül, hogy halott – hűha!
• leány beáll sokadik feleségnek szerelme gyilkosa mellé – nahát!
• tanító titokban racionalitást oktat – nahát!
• halálra kövezik a vallási fanatikusok – hűha!
• gonosz pedofil prédikátor parancsára – hűha!
• hajszőnyegszövő háza szőnyegestül leég – hűha!
• etc.

Megannyi nahát! hűha, és még – igaz, szánalmasan kevés – hihihi is.
Hogy is mondjam… Ennyi nagyszabású érzelmi konfliktus egy százötven részes brazil produkcióban is sok. Mindenesetre lehet tobzódni benne, és ha egyszer érzelmileg elköteleztük magunkat, attól kezdve a véleményünk már saját érzelmeinkről szól – menthetetlenül csak pozitív lehet.

Attól kezdve vakok leszünk nemcsak a hibákra, de még olyan ordítóan negatív üzenetekre is, mint amit bosszantóan merev, poroszos didaktikájával a Hajszőnyegszövők kötet egésze sugall: egy egész világegyetemnyi ember mindenestül és menthetetlenül kisszerű és aljas, végtelen ideig tudatlanságban és rabságban tartható, különösen, ha vallásos hitben él (vallásos hit körébe sorolandó a forradalmi tudat is – a szabadság vallása.).
Ez az üzenet letaglózó, még akkor is, ha mindenestül hamis, még akkor is, ha az olvasó abba a kellemes helyzetbe kerül olvasás közben, hogy egy egész világegyetemnyi embernél érezheti morálisan és intellektuálisan felsőbbrendűnek magát, és ettől merevedése támad.

Erre viszont írói karriert építeni, hm, maradjunk annyiban, kétséges – de a modern olvasóközönség jó része nyilvánvalóan vevő erre.

Az irodalmi közönségsiker divatjelenségekre építő vonulatával, melyet az olyasféle hype-ok jeleznek, mint A da Vinci kód, Harry Potter vagy Alkony jelenség, nem is akarok foglakozni – túlságosan sok lenne.

Mindezek fényében egyáltalán minek bármiféle szakmai véleménnyel előállni?

Most közbevetheted, miért is vindikálok magamnak szakmai véleményt, elvégre csupán egy sikertelen író, botcsinálta szerkesztő és mérsékelten sikeres mérnök vagyok: mi közöm egyáltalán az irodalomhoz?

Nos, valószínűleg semmi, illetve éppen annyi, mint neked – és ez ugyanúgy nem jogosít föl semmire, mint téged.

De a Hajszőnyegszövők estjén volt köztünk egy professzionális irodalomtudós is, Sárdi Margit személyében. Be kell valljam, először azt gondoltam – reméltem –, szépen bemutatja majd a középkori elemeket Eschbach művében. Álmomban sem gondoltam, hogy tőle szokatlan keménységgel hántja le a könyvről a kamu középkort, és mutatja be, hogy sok más mellett még ez sem működik ebben az elátkozott szövegben.

Ez egy szakmabeli véleménye volt.

Az, hogy a tetszik-nem teszik értékítéleted ezt is felülírja, az meg a sci-fi gyógyíthatalannak tűnő betegsége.

Folyt. köv.

Jegyzetek:

[1] Talán észrevetted, hogy az írókhoz hasonlóan a sci-fit művelő képzőművésznek sincsen semmiféle rangja a saját nem sci-fit alkotó társai körében. Ezt talán még nehezebb megmagyarázni, mint az irodalmi gettót.
[2] A néhai Amerikai Egyesült Államok. RIP.
[3] Kopirájt talán az örök becsületes, egykori cenzor, a nagyszerű, neurózisoktól mentes Lendvai Ildikó. De lehet, hogy a Brüsszelbe száműzött Kovácslacibátyánk. Édes Istenem, ne hagyj el! Valamikor ennek a pártnak a tagja voltam, értük kampányoltam, ragasztottam hajnalonta plakátot, följebb, mindig följebb!, kockáztattam bajuszakasztást jobboldali csőcselékkel. Gyarló az ember!
[4] Igen érdekes, amikor szerkesztőként felhívom erre az elkövetők figyelmét, azonnal megértik, egyetértenek és javítanak. Nyilvánvaló, hogy a kortárs olvasmányokban (különös tekintettel az űroperettre), melyek alapján az írói világok alapjai lerakódnak, az E1-re vonatkozó közmegegyezés csak basztardizálva jelenik meg – a kezdőnek már az a természetes.