Beszólás helyett beszámolót kellene írnom szlovákiai (Dunaszerdahely-Nagymegyer) utunkról, és meg is teszem, de nem ide, hanem Odónak a Soláriára, mert ugyan meg nem ígértem, de megkért rá.
Most csak keveset, főképpen megnyugtatásul szólnék Csóka Ferinek, és a többi szervezőnek, akiknek kedvességéből egy igen kellemes napot töltöttünk Szlovákiában rekedt édestestvéreinknél, akik annyira édesek, hogy gyakorlatilag otthon voltunk, és remélem, ahogy egyre jobban beválik ez a vén kurva Európa, pár éven belül valóban otthon is leszünk mindkét helyen. Ahogy a szlovákok is otthon lesznek majd nálunk.
Szóval, Feri, egyelőre nem tudom, hogyan fogom ezt még megköszönni neked!
Az biztos, hogy sci-fivel foglakozó rendezvény színpadán ennyire hasznosan még nem töltöttem az időt, hála a szervezőknek, László, Markovics és Szélesi író uraknak és zseniálisan felkészült moderátorunknak, aki valójában beugrott az eredetileg szervezett helyett. A többiek nevében nem szólok, de másodszor életemben (először Gyulán, a Diagnózis ottani bemutatóján, melyet LN Peters szervezett, bár a közönség ott kevésbé volt értő, mint Dunaszerdahelyen) éreztem úgy, hogy figyelnek rám, mint sci-fi íróra –mint íróra. Éreztem, hogy amit csinálunk talán van olyan fontos, mint amit a semmit aranyozó mainstream csinál. Talán több is.
Kérlek, ne emészd magad a megjelentek létszámán, Feri: anyaorszái rendezvény sem mozgat meg több embert! Ez a realitás, melyel számolni kell. A személyes jelenlét az internet korában nem divatos, az se meri bevallani ezirányú igényét, akinek esetleg lenne.
Addig is, amíg a Soláriás beszámoló el nem készül, nézzétek meg Szélesi blogját!
Olvasom Évike művét, és nem értek sok mindent. Elsőbben, hogy milyen alapon nevezik ezt irodalomnak? Ez nagyjából gimnazistalányok irodalomdolgozatának szintjén van, bár azok közül bizonyára jó néhány sokkal-sokkal magasabb színvonalú. Ennek bizony se szerkezete, se nyelve, se stílusa, de még mondanivalója sincsen. Másodsorban, hogy mit esznek ezen a nők (bár kétlem, hogy esznek bármit is, marketinghólyag az egész)? Harmadsorban, hogy meddig fog még süllyedni a magyar könyvkiadás?
Egyébként persze nem fantasztikus a könyv, mindössze azt a közhelyet koptatja tovább, hogy a nők bolygója a Vénusz, a férfaké a Mars. A buzikat pedig a Marsról száműzték...
Úgy döntöttem, hogy ezt a könyvet csak a budin fogom olvasni. A deszkán, a lyuk mellett. Nincs nekem időm más, értelmes dolgok helyett ezzel múlatni az időt, és még szenvedni is. Eccer csak véget ér, bár valójában véget ért a bevezetésben, mert ott Évike elmodta egy oldalban az egész könyvet...
Nagyon felbosszantott a hír, hogy egy Paizs Miklós nevű valaki újrafordítja az Odüsszeiát. Elolvastam az interjút is az emberrel. Hát igen. Devecseri fordítása teljesen elavult. Igaz, hogy csodálatos hexameterekben van az egész, ez a Paizs-féle pedig bevallottan nem lesz abban, de mindegy. Ez biztosan korszerű lesz... Van ez az embertípus, aki önmagát mindenki másnál zseniálisabbnak tartja – akkor is odateszi a maga géniuszát a MŰ mellé, ha a terméke a verébszar-Mont Blanc aránypárnál is rosszabb relációban áll az eredetivel. Ez az embertípus kondenzálja Jókait és Gárdonyit, írja meg twitterre a Hamletet. A korszerűség jegyében. Már egy ideje szeretném feleleveníteni a kátrány és toll intézményét... Addig is, amíg oktatási rendszerünk be nem vezeti az alázatra nevelést valamikor a távoli, boldog jövőben.
Elkészültem Brin Dettójának ismertetésével.
És füstölögtem kicsit a Polit(e)bürón utoljára a választási eredményekről.
2009. június 13., szombat
2009. június 10., szerda
Some Risk
Irodalmi lapot szerkeszteni Alsó Merániában, az egzotikus, ámde nagyon is kiszámítható alsómerán néplélek hazájában, többféle kockázatot rejt. A grafomán, világesze alsómerán ugyanis nem tűri az elutasítást. Ez érthető: civilizálatlan pusztai szittyaszármazék lévén, aki évszázadok óta nyög a meráni* kontraszelekció nyomasztó súlya alatt, hiányoznak belőle azok az reflexek, melyek szerencsésebb nemzetek fiaiban és lányaiban a kritikát fejlődésbe képesek fordítani, azaz képessé teszik a tanulásra. Jó értelemben vett önbizalom kérdése ez, mely tisztában van önmaga értékeivel, ugyanakkor kételkedik is azokban, javulni kíván. Az alsómerán grafomán az önbizalmat önhittséggel pótolja, mely aztán könnyedén átcsap a tévedhetelen, hibátlan géniusz pózába, aki nem szorul fejlődésre.
Well, szerencsém volt, az ÚG számainak szerkesztése közben csak két efféle alakba botlottam. minden számnál egy-egybe, így statisztikailag az ily egyedek aránya nagy valószínűséggel 1/28, vagyis 3,5 %. Ami nem is olyan sok – lehet, hogy igaztalan vagyok az alsómerán grafománokkal?
De hadd legyek, ha már a 3,5% is az velem, azt állítván, hogy a "haveroknak" kedveztem.
A Terra szerkesztőjeként nem is igen érdekelne az ügy, úgy vagyok vele, mint Julia Roberts a Micsoda nő!-ben: abban a szituációban – mint szabadonfutó kurva – az ilyet úgy hajtom el a halál vérvörös faszára, hogy attól koldul. ÚG szerkesztőként – úrinőként – más a helyzet. Az Antológiának előbb bizonyítani kell, legalább öt számon keresztül folyamatosan, mielőtt az a bizonyos vérvörös szerszám operatív használatba vehető lesz. Dolgozom rajta.
Például éppen ezért is találtam ki azt a félobjektív értékelési rendszert, az Irodalmi Teret, amely az ÚG honlapon megtalálható. Magyarázattal és a valós pontokkal. A módszer lehet, hogy alapjaiban rossz, mindenesetre első alkalommal, valós zsűrivel versenyeztetve, igen jó egyezést hozott. Azóta pedig csak finomítottam rajta. Természetesen a táblázatban NINCSENEK azok, akiknek a közlését elutasítottam, így a fröcsögő 3,5 %** sohasem fogja megismerni teljesítményét. Azt nem hiszem, hogy művét önmaga objektíven képes lenne beilleszteni a táblázatba – hiszen ebből az emberfajtából éppen az objektivitás hiányzik. A többieknek viszont talán hasznos ez a fajta értékelés. És remélem hasznos lesz a későbbi pályázóknak is, akik kész művük beküldése előtt megpróbálják elhelyezni azt az Irodalmi Térben. (Ennek sebezhető pontja az eredetiség megítélése lehet: a kezdők általában koruknál fogva kezdők, és egyszerűen nem ismerik a zsáner kellően nagy szeletét ahhoz, hogy ötletük/stílusuk eredetiségét számba vehessék.)
Még egy röpke kitérő az ún. haverokra: az ÚG szerkesztése előtt három szerzőt ismertem, közülük is csak kettőt személyesen, igaz velük többször is találkoztam. Nem is került bele egyikük a 14. számba! (Warning! Irónia.) A 13. szám után ez a szám tízre emelkedett – hál' Istennek! (És június 17-e után, remélem, jelentősen nőni fog.) –, négy személlyel közülük egyetlen alkalommal, a bemutatón még találkoztunk is. Valójában az történik – és ezt a 3,5% minden bizonnyal felfogni is képtelen, nemhogy elfogadni –, hogy vannak emberek, akik változatlan minőségben jól teljesítenek az én szempontjaim szerint. Magyarán: jól írnak. Napra kikötve, víz nélkül és trapézon is, így lusta ember lévén megbízom bennük (ismeretlenül is), tudván, hogy számíthatok a teljesítményükre és a színvonalukra.
Viszont szerkesztői munkásságom révén (At last, here we go, the risk!) – a 3,5%-nál legalábbis – írói munkásságom a pöcegödörben landol – ezt viszont stílszerűen tiszta szívvel leszarom.
És most, amit már régóta készülök megírni: a szerkesztői munka során leszűrődő egyéb vaskos tanulságok. Itt most az első fejezete e hatalmas, enciklopédikus műnek! (Warning! Irónia.)
Ha ismertelen szerző írását veszed a kezedbe, két dolog árulja el, hogy nagy valószínűséggel kezdő íróval kerültél szembe. Az egyik, hogy a narráció egyes szám első személy, múlt idejű. A másik, hogy az írás hangvétele szatírikus, parodisztikus, jaj!, humoros (próbál lenni). Ha a kettő együtt fordul elő, akkor 99%-ig biztos lehetsz a szerző azonosításában.
Az első ismérv mélyebb és hosszadalmasabb analízist kíván és érdemel. Most a paródiáról, a szatíráról és a fantasztikumban elfoglalt helyükről szólok, mert például az ÚG 14. esetében a beérkezett írások fele ilyen volt, végül a közöltek 3/8-a paródia.
Bár a kezdők ismérve, nagyon sok befutott, profi író él a paródia és a szatíra lehetőségeivel, van aki mással nem is igen (Dévényi, Harri Harrison). Ki jobban, ki rosszabbul használja: egy biztos, még ha jól is, egy idő után modorosság és unalom lesz belőle, ha kizárólagos irodalmi eszközzé válik. Három Acélpatkány kisregényt egymás után elolvasni több, mint fárasztó. A direkt , folyamatos humor leginkább csak kikapcsolódásra való, míg nem humorosnak szánt szövegben a megfelelő helyen életmentő lehet.
A humorral szemben alapkövetelmény, hogy "jó" legyen. A rossz viccnél kevés szánalmasabb dolog létezik.*** A jó humornak viszont megdöbbentően sok árnyalata lehetséges, Banks szinte észrevehetetlen iróniájától, Adams és Gaiman fanyar intellektuális humorán és Niven és Szathmáry durvább iróniáján keresztül Harrison vagy Dévényi explicit, közönségesebb viccelődéséig. És ezzel el is jutottunk a college humornak nevezett stílusig, mely viszont általában a kezdők sajátja (És Strossé, Neil Stephensoné és általában törvényszerűen a cyberpunk szerzőké, respect Gibsonnak, hogy neki viszont nem). Ez a humor általában összekacsintós, belterjes és éppen emiatt veszélyes a szerzőjére. Barátai, akik benne, vele élnek, nyilván ellenállhataltannak találják. Idegen olvasó többnyire nagyképűnek, fontoskodónak, unalmasnak és bosszantónak. És általában kevéssé eredetinek.
Az irodalmi humorban ugyanis az eredetiség is követelmény. Nem elég elmondani az ezerszer halott viccet, vagy újjal kell előállni, vagy a régit kell eredeti módon tálalni., vagy a kettő teszőleges arányú kombinációját előadni. Meg kell gondolni minden kezdő szerzőnek, hogy versenybe akar- és tud-e szállni a humoros sci-fi legjobbjaival, vagy ezredik epigonként tündököl (akár öntudatlanul is).
Létezik más veszélye is a humoros stílusnak. A humor könnyen paródiává vált, a paródia esetében pedig neház meghúzni a téma, karakter, stílus vagy nyelvi paródia és zsánerparódia közötti határvonalat. Mint a fantasztikum rajongóját igencsak bosszantanak és untatnak azok a szörnyszülöttek, melyek végül önmaguk paródiájába fordulnak, rongálva egyúttal a fantasztikum egész megítélését is, a komolytalanság és/vagy a nevetségesség bélyegét aggatva rá.
A humoros írás könnyű útnak látszik, könnyű sikert ígér, elvégre a poénjainkon fetreng az egész baráti társaság, és – sajnos be kell vallani – a fantasztikum temérdek szemete csábító, könnyű célpontot kínál a parodizálásra.
Azt tanácsolom tehát a kezdő írónak, hogy mielőtt úgy dönt, humoros írásra adja a fejét, gondolja át a következőket:
Jegyzetek:
* Ezt úgy kell elképzelni, hogy a Bánk Bán totális fikció: a merániak itt maradtak, beépültek az uralkodó osztályba, és azóta szívják Alsó Meránia vérét...
** Azóta megtudtam, hogy a 3,5% az ÚG alapító főszerkesztőjével, Ambrus Attilával is összezördült hasonló alapon. Hát igen. A kamaszkor után már kevesen képesek a változásra.
*** A rosszul elmondott jó vicc, vagy a poéngyilkosság****.
**** Egyesek ezt tökélyre viszik. Az egész Nemzeti Lovarda például úgy mesélte(meséli?) a cigány vak lováról szóló viccet, hogy "Nem vak ez a ló, bátor!" Vagy az "Egyszerűen lerókáztam." poén, melyet így is hallani: "Egyszerűen rókának neveztem". A legragyogóbb gyöngyszem pedig a Jörgen Morgen dán váltóőrről szóló poén, akinek, mint tudjuk, a hathúszas Koppenhága-Malmő expressz tőből levágja mindkét lábát. A poéngyilkos változatban Morgen azt kiáltja a vonat után: "Lófasz a seggedbe!"
Well, szerencsém volt, az ÚG számainak szerkesztése közben csak két efféle alakba botlottam. minden számnál egy-egybe, így statisztikailag az ily egyedek aránya nagy valószínűséggel 1/28, vagyis 3,5 %. Ami nem is olyan sok – lehet, hogy igaztalan vagyok az alsómerán grafománokkal?
De hadd legyek, ha már a 3,5% is az velem, azt állítván, hogy a "haveroknak" kedveztem.
A Terra szerkesztőjeként nem is igen érdekelne az ügy, úgy vagyok vele, mint Julia Roberts a Micsoda nő!-ben: abban a szituációban – mint szabadonfutó kurva – az ilyet úgy hajtom el a halál vérvörös faszára, hogy attól koldul. ÚG szerkesztőként – úrinőként – más a helyzet. Az Antológiának előbb bizonyítani kell, legalább öt számon keresztül folyamatosan, mielőtt az a bizonyos vérvörös szerszám operatív használatba vehető lesz. Dolgozom rajta.
Például éppen ezért is találtam ki azt a félobjektív értékelési rendszert, az Irodalmi Teret, amely az ÚG honlapon megtalálható. Magyarázattal és a valós pontokkal. A módszer lehet, hogy alapjaiban rossz, mindenesetre első alkalommal, valós zsűrivel versenyeztetve, igen jó egyezést hozott. Azóta pedig csak finomítottam rajta. Természetesen a táblázatban NINCSENEK azok, akiknek a közlését elutasítottam, így a fröcsögő 3,5 %** sohasem fogja megismerni teljesítményét. Azt nem hiszem, hogy művét önmaga objektíven képes lenne beilleszteni a táblázatba – hiszen ebből az emberfajtából éppen az objektivitás hiányzik. A többieknek viszont talán hasznos ez a fajta értékelés. És remélem hasznos lesz a későbbi pályázóknak is, akik kész művük beküldése előtt megpróbálják elhelyezni azt az Irodalmi Térben. (Ennek sebezhető pontja az eredetiség megítélése lehet: a kezdők általában koruknál fogva kezdők, és egyszerűen nem ismerik a zsáner kellően nagy szeletét ahhoz, hogy ötletük/stílusuk eredetiségét számba vehessék.)
Még egy röpke kitérő az ún. haverokra: az ÚG szerkesztése előtt három szerzőt ismertem, közülük is csak kettőt személyesen, igaz velük többször is találkoztam. Nem is került bele egyikük a 14. számba! (Warning! Irónia.) A 13. szám után ez a szám tízre emelkedett – hál' Istennek! (És június 17-e után, remélem, jelentősen nőni fog.) –, négy személlyel közülük egyetlen alkalommal, a bemutatón még találkoztunk is. Valójában az történik – és ezt a 3,5% minden bizonnyal felfogni is képtelen, nemhogy elfogadni –, hogy vannak emberek, akik változatlan minőségben jól teljesítenek az én szempontjaim szerint. Magyarán: jól írnak. Napra kikötve, víz nélkül és trapézon is, így lusta ember lévén megbízom bennük (ismeretlenül is), tudván, hogy számíthatok a teljesítményükre és a színvonalukra.
Viszont szerkesztői munkásságom révén (At last, here we go, the risk!) – a 3,5%-nál legalábbis – írói munkásságom a pöcegödörben landol – ezt viszont stílszerűen tiszta szívvel leszarom.
És most, amit már régóta készülök megírni: a szerkesztői munka során leszűrődő egyéb vaskos tanulságok. Itt most az első fejezete e hatalmas, enciklopédikus műnek! (Warning! Irónia.)
Ha ismertelen szerző írását veszed a kezedbe, két dolog árulja el, hogy nagy valószínűséggel kezdő íróval kerültél szembe. Az egyik, hogy a narráció egyes szám első személy, múlt idejű. A másik, hogy az írás hangvétele szatírikus, parodisztikus, jaj!, humoros (próbál lenni). Ha a kettő együtt fordul elő, akkor 99%-ig biztos lehetsz a szerző azonosításában.
Az első ismérv mélyebb és hosszadalmasabb analízist kíván és érdemel. Most a paródiáról, a szatíráról és a fantasztikumban elfoglalt helyükről szólok, mert például az ÚG 14. esetében a beérkezett írások fele ilyen volt, végül a közöltek 3/8-a paródia.
Bár a kezdők ismérve, nagyon sok befutott, profi író él a paródia és a szatíra lehetőségeivel, van aki mással nem is igen (Dévényi, Harri Harrison). Ki jobban, ki rosszabbul használja: egy biztos, még ha jól is, egy idő után modorosság és unalom lesz belőle, ha kizárólagos irodalmi eszközzé válik. Három Acélpatkány kisregényt egymás után elolvasni több, mint fárasztó. A direkt , folyamatos humor leginkább csak kikapcsolódásra való, míg nem humorosnak szánt szövegben a megfelelő helyen életmentő lehet.
A humorral szemben alapkövetelmény, hogy "jó" legyen. A rossz viccnél kevés szánalmasabb dolog létezik.*** A jó humornak viszont megdöbbentően sok árnyalata lehetséges, Banks szinte észrevehetetlen iróniájától, Adams és Gaiman fanyar intellektuális humorán és Niven és Szathmáry durvább iróniáján keresztül Harrison vagy Dévényi explicit, közönségesebb viccelődéséig. És ezzel el is jutottunk a college humornak nevezett stílusig, mely viszont általában a kezdők sajátja (És Strossé, Neil Stephensoné és általában törvényszerűen a cyberpunk szerzőké, respect Gibsonnak, hogy neki viszont nem). Ez a humor általában összekacsintós, belterjes és éppen emiatt veszélyes a szerzőjére. Barátai, akik benne, vele élnek, nyilván ellenállhataltannak találják. Idegen olvasó többnyire nagyképűnek, fontoskodónak, unalmasnak és bosszantónak. És általában kevéssé eredetinek.
Az irodalmi humorban ugyanis az eredetiség is követelmény. Nem elég elmondani az ezerszer halott viccet, vagy újjal kell előállni, vagy a régit kell eredeti módon tálalni., vagy a kettő teszőleges arányú kombinációját előadni. Meg kell gondolni minden kezdő szerzőnek, hogy versenybe akar- és tud-e szállni a humoros sci-fi legjobbjaival, vagy ezredik epigonként tündököl (akár öntudatlanul is).
Létezik más veszélye is a humoros stílusnak. A humor könnyen paródiává vált, a paródia esetében pedig neház meghúzni a téma, karakter, stílus vagy nyelvi paródia és zsánerparódia közötti határvonalat. Mint a fantasztikum rajongóját igencsak bosszantanak és untatnak azok a szörnyszülöttek, melyek végül önmaguk paródiájába fordulnak, rongálva egyúttal a fantasztikum egész megítélését is, a komolytalanság és/vagy a nevetségesség bélyegét aggatva rá.
A humoros írás könnyű útnak látszik, könnyű sikert ígér, elvégre a poénjainkon fetreng az egész baráti társaság, és – sajnos be kell vallani – a fantasztikum temérdek szemete csábító, könnyű célpontot kínál a parodizálásra.
Azt tanácsolom tehát a kezdő írónak, hogy mielőtt úgy dönt, humoros írásra adja a fejét, gondolja át a következőket:
- Nem mindenki alkalmas jó paródia írására, bár sokan hiszik ezt magukról
- Még ha alkalmas is az illető, olyan elődök árnyékában kell megtennie, mint Karinthy, Rejtő, Örkény, Dévényi Tibor, vagy a külföldiek közül Harri Harrison
- Olyan kortársak mellett kell megjelennie, mint Szélesi Sándor, Lovas Lajos vagy I.M. Brod
- Az olvasók általában visszatetszéssel fogadják a nagy elődök vagy élő kortársak utánzási kísérleteit – eredeti paródiastílust kell kialakítani
- A témaparódia sok csapdát rejt, a zsánerparódiát a sci-fi fanatikusok (mint például én) igen nagy nehezteléssel fogadják, a zsáner elleni támadásnak veszik
- Minden más kezdő is ezt csinálja
Jegyzetek:
* Ezt úgy kell elképzelni, hogy a Bánk Bán totális fikció: a merániak itt maradtak, beépültek az uralkodó osztályba, és azóta szívják Alsó Meránia vérét...
** Azóta megtudtam, hogy a 3,5% az ÚG alapító főszerkesztőjével, Ambrus Attilával is összezördült hasonló alapon. Hát igen. A kamaszkor után már kevesen képesek a változásra.
*** A rosszul elmondott jó vicc, vagy a poéngyilkosság****.
**** Egyesek ezt tökélyre viszik. Az egész Nemzeti Lovarda például úgy mesélte(meséli?) a cigány vak lováról szóló viccet, hogy "Nem vak ez a ló, bátor!" Vagy az "Egyszerűen lerókáztam." poén, melyet így is hallani: "Egyszerűen rókának neveztem". A legragyogóbb gyöngyszem pedig a Jörgen Morgen dán váltóőrről szóló poén, akinek, mint tudjuk, a hathúszas Koppenhága-Malmő expressz tőből levágja mindkét lábát. A poéngyilkos változatban Morgen azt kiáltja a vonat után: "Lófasz a seggedbe!"
2009. június 9., kedd
Pride and Shame
Ma csak annyit, hogy büszke vagyok arra, olvastam néhányat azokból a drámákból, melyekről a következő tanulmány? elemzés? szól, s melyet egy Gyöngyös Imre nevű illető írt Wellingtonból 2009. jún. 6-án. Hogy ő honnan ismeri ezeket a drámákat, melyeknek nem mellesleg Pete László a szerzője, akit barátomnak nevezhetek, az egyelőre nem világos.
A szégyen, hogy ezeket a drámákat néhány tucat emberek kívül alig olvasta/olvassa valaki, játszani pedig...
Szégyen, hogy én is csak néhányat...
Ez egy szép, kontaszeletív ország, hol buján buzog a belterj.
És még kurvák is vagyunk...
A szégyen, hogy ezeket a drámákat néhány tucat emberek kívül alig olvasta/olvassa valaki, játszani pedig...
Szégyen, hogy én is csak néhányat...
Ez egy szép, kontaszeletív ország, hol buján buzog a belterj.
És még kurvák is vagyunk...
2009. június 7., vasárnap
Horrorshow, Old Drúg
Az Ünnepi Könnyhét nagyjából megtestesíti mindazt, amiért az Alexandra felfutása (i.e. a nagyüzemi [1] könnyprodukció/árusítás megjelenése) egyhe undorral nézek minden olyan helyre, ahol egy kötetnél több könyv található. Plusz a nehezen leküzdhető tömegiszony még nehezebbé teszi az ilyesfajta eseményt.
De nagy úr a muszáj, dedikálni kellett, meg hát a gyereknek is megígértem (vö. vörös is, büdös is...), hát kimentem.
Az valószínűleg csak bizonyos időtávatból fog kiderülni, hogy valójában mennyibe került a könyvszakmának ez a zsákutca – a romok eltakarítása, a rendszer újraindítása után. Bár, azt hiszem, az olvasói szokások, és igények mesterséges megváltoztatása okozta sebek már sohasem gyógyulnak be...
Rengeteg a legrosszab értelemben vett női könyv, melyekről – mivel én ilyesmit kevés kivétellel csak erőszaknak engedve olvasok – azoktól, akik vették a bátorságot/fáradságot és belekóstoltak, csak annyit hallottam, hogy értelmetlen, több száz oldalra felfúlt betűhamazok, jellemek helyett nevekkel (copyright Hackett). Mivel a valóság ezt mutatja (címek, példányszámok, kötetek a BKV járműveken utazó hölgyek kezében), annak ellenére, hogy nehezemre esik elhinni, hogy itt tartunk, ez látszik a magyar könyv – és átlagolvasó – színvonalát képviselni. Igaz a merketing valóban szinte szó szerint az olvasó kezébe nyomja a könyveket. Hogy ez mennyire így van: megvettem Fejős Évike Csajokját, és el is fogom olvasni a Brin után, a biztonság kedvéért azért keze ügyében tartva Lukjanyenkót...
GONOSZKODÁS ON Szegény Manót rávettem, hogy dekiláltassa nekem, így most van Fejős Évike dedikálta kötetem. Na, András [4], neked van már? GONOSZKODÁS OFF
A Tuan példamutató marketinggel jött elő a Dreamworld kapcsán. Mivel a könyv (és a világ) tipikusan nem olvasói igény generálta, hanem olvasói igény generáló [3], erre szükség is van. Szélesi mindenesetre tobzódott és fürdött az egészben. Irigylem mindig, hogy képes erre.
Kamukönyv fronton nem tudtam ellenállni a kísértésnek, meg kellett vennem a Föld 99 legkevésbé ismert csodáját. Az a teljesítmény, hogy egy ennyire nyilvánvalóan felesleges és értelmetlen dologba, melynek legfeljebb paródiaértéke (ismereteterjesztő kamukönyvek paródiája) van (az jó nagy, plusz a jó értelemben vett Monty Python-Terry Gilliam fíling) ennyi komoly energiát beleöltek, önmagában tiszteletreméltó. Nem vagyok nagy barátja a szóvicceken alapuló college humornak [6], de a képi világgal és a szép, gondos kivitellel együtt a könyv a maga nemében az utóbbi év egyik legsikerültebb kiadványa (Glória Kiadó).
A Cartaphilus végre kihozta Kate Long könyvét, melyhez a borítókarikatúrát én csináltam. sikerült megint egy (anti)női könyvben közreműködni...
Watson kihozta a legifjabb drúgot – egyelőre keménykalap és sétapálca nélkül...
Kaptam Galaktikát is, Roby-Toby ugyan meglehetős teminátorosra sikerült, de ez van. Nem kell megijedni tőle!
A Gőztársaság téren grafitti verseny. Az OK, hogy szabadon fújhatnak, de az ún. rajongóknak miért kell térdig érő szemetet hagyni maguk után a gyöpön?
A scifi.hunak adtam egy novellát, mely tulajdonképpen a Diagnózis egyik szálát közelíti meg egészen más, talán emberibb nézőpontból.
Ezt akartam mindenképpen elkerülni, de a sors végül úgy hozta, hogy az ÚG 14 írószövetkezeti bemutatója egybeesik a Justitia bemutatójával:
Ugyanitt Trabant eladó.
Ma elkísértem anyámat a szent változatomnak ajánlott templomba, a Horváth Mihály téren. Apám halotti miséjén, tizenhét éve voltam utoljára katolikus istentiszteleten. Mintha a liturgia szövege megváltozott volna azóta, hogy öreganyám a fejembe verte az imákat. Az orgona hangja szép, kórus nem volt, a mennyezet hosszában repedt. Ennek ellenére barokk továbbra is az én világom. Istennel viszont nem kerültünk közelebb egymáshoz:
Isten
Az én Istenemhez nem hatnak imák!
Nem zsarolhatom jó cselekedetek
ostoba ígéretével, praktikák
hozzá nem hatnak. Berekedhetek,
hozzá nem ér el könyörgő szavam,
se átkaim, se könnyeim, se jajom!
Tőlem oly mérhetetlenül távol van,
szerethetem is, azzal se zavarom.
Sosem csillapul benne a teremtés
dühe, a semmi szövetéből kiszab
egy új világot, s továbbáll, ha kész
– mindenható közönnyel. Gonosz nem kap
büntetést, jutalmat a jó. Szenvedés,
öröm, üdv, kárhozat: te ítéld magad!
Jézus persze rulez!
Jegyzetek:
[1] Ami természetesen nem igaz. A könyvszakma ahelyett, hogy nagyüzemivé vált volna, az óriás terjesztői/kiadió konglomerátumok [2] ellenére paradox módon még kisiparibb [3] lett. Az egyetlen nagyüzemi dolog a terjesztés, de, mint a bolsevik gazdaság, az is inkább extenzív és nem intenzív. Azaz a szakma a nagy példányszámú minőségi kiadástól szépen ellavírozott a kis példányszámú kérdőjeles minőségű kiadások felé. A bolsevizmus ideológiai szűrőjét még mindig pajzsul maguk elé tartva a külföldi irodalomban tobzódást a hiányok pótlásával indokolják, amikor valójában leginkább biztosra mennek, és a külföldi termésből is az aktuális sikerkötetekkel árasztják el a piacot. Kulcsművek nincsenek in print, de pl. a női kötetek százával sorjáznak. Az extenzívvé válást mutatja az is, hogy a szakmából kulcsszereplők tűntek el: lektor, idegennyelvi lektor, korrektor... Halkan mondom, az avatott, a kiindulási és kultúrát valóban ismerő, az íróhoz kellő alázatal viszonyuló fordító is kiveszőben van.
[2] Alsómerán viszonyok között óriás, s mint ilyen, rettentően monopolisztikus, ráadásul a monopóliumok még kartelleznek is... What a fine country, this our pleasant Low Meran!
[3] Mint az előző posztban írtam, a könyvtermék előállítása nem a piac szabályai szerint történik. Amikor viszont piacra kerül, a marketing – éppen azért, mert a könyvet többnyire nem valós piaci igények, hanem ad hoc döntések alapján adják ki – szerepe szinte kizárólagossá válik, mert az olvasóra rá kell sózni a könyvterméket, ha akarja, ha nem.
[4] Amit a fogáról mondtál, igaz lehet, én ugyan más szerszámmal igazítanám. A csaj egyébként élőben olyan, mint a saját öreganyja. A karja, hát, azt tudnám feledni! Valószínűleg az agyonfogyasztástól meg a szolitól [5] olyan, mint a fótoznivaló ráncos bocskor, mert áldott emlékű első feleségem (korát el nem árulom, de egy osztályba jártunk középiskolában) bőre kb. tíz évvel fiatalabb...
[5] Büszkén mondom, hogy olyan kerületben lakom, ahol nincsen szolárium...
[6] A GAMF-on töltött három szemeszter alatt örökre csömöröm lett tőle. Erre bumm! A Galaktika szerkesztőségében a Szerkesztő és a Farkas minden alkalommal bőséggel részesíttetnek belőle.
De nagy úr a muszáj, dedikálni kellett, meg hát a gyereknek is megígértem (vö. vörös is, büdös is...), hát kimentem.
Az valószínűleg csak bizonyos időtávatból fog kiderülni, hogy valójában mennyibe került a könyvszakmának ez a zsákutca – a romok eltakarítása, a rendszer újraindítása után. Bár, azt hiszem, az olvasói szokások, és igények mesterséges megváltoztatása okozta sebek már sohasem gyógyulnak be...
Rengeteg a legrosszab értelemben vett női könyv, melyekről – mivel én ilyesmit kevés kivétellel csak erőszaknak engedve olvasok – azoktól, akik vették a bátorságot/fáradságot és belekóstoltak, csak annyit hallottam, hogy értelmetlen, több száz oldalra felfúlt betűhamazok, jellemek helyett nevekkel (copyright Hackett). Mivel a valóság ezt mutatja (címek, példányszámok, kötetek a BKV járműveken utazó hölgyek kezében), annak ellenére, hogy nehezemre esik elhinni, hogy itt tartunk, ez látszik a magyar könyv – és átlagolvasó – színvonalát képviselni. Igaz a merketing valóban szinte szó szerint az olvasó kezébe nyomja a könyveket. Hogy ez mennyire így van: megvettem Fejős Évike Csajokját, és el is fogom olvasni a Brin után, a biztonság kedvéért azért keze ügyében tartva Lukjanyenkót...
GONOSZKODÁS ON Szegény Manót rávettem, hogy dekiláltassa nekem, így most van Fejős Évike dedikálta kötetem. Na, András [4], neked van már? GONOSZKODÁS OFF
A Tuan példamutató marketinggel jött elő a Dreamworld kapcsán. Mivel a könyv (és a világ) tipikusan nem olvasói igény generálta, hanem olvasói igény generáló [3], erre szükség is van. Szélesi mindenesetre tobzódott és fürdött az egészben. Irigylem mindig, hogy képes erre.
Kamukönyv fronton nem tudtam ellenállni a kísértésnek, meg kellett vennem a Föld 99 legkevésbé ismert csodáját. Az a teljesítmény, hogy egy ennyire nyilvánvalóan felesleges és értelmetlen dologba, melynek legfeljebb paródiaértéke (ismereteterjesztő kamukönyvek paródiája) van (az jó nagy, plusz a jó értelemben vett Monty Python-Terry Gilliam fíling) ennyi komoly energiát beleöltek, önmagában tiszteletreméltó. Nem vagyok nagy barátja a szóvicceken alapuló college humornak [6], de a képi világgal és a szép, gondos kivitellel együtt a könyv a maga nemében az utóbbi év egyik legsikerültebb kiadványa (Glória Kiadó).
A Cartaphilus végre kihozta Kate Long könyvét, melyhez a borítókarikatúrát én csináltam. sikerült megint egy (anti)női könyvben közreműködni...
Watson kihozta a legifjabb drúgot – egyelőre keménykalap és sétapálca nélkül...
Kaptam Galaktikát is, Roby-Toby ugyan meglehetős teminátorosra sikerült, de ez van. Nem kell megijedni tőle!
A Gőztársaság téren grafitti verseny. Az OK, hogy szabadon fújhatnak, de az ún. rajongóknak miért kell térdig érő szemetet hagyni maguk után a gyöpön?
A scifi.hunak adtam egy novellát, mely tulajdonképpen a Diagnózis egyik szálát közelíti meg egészen más, talán emberibb nézőpontból.
Ezt akartam mindenképpen elkerülni, de a sors végül úgy hozta, hogy az ÚG 14 írószövetkezeti bemutatója egybeesik a Justitia bemutatójával:
Ugyanitt Trabant eladó.
Ma elkísértem anyámat a szent változatomnak ajánlott templomba, a Horváth Mihály téren. Apám halotti miséjén, tizenhét éve voltam utoljára katolikus istentiszteleten. Mintha a liturgia szövege megváltozott volna azóta, hogy öreganyám a fejembe verte az imákat. Az orgona hangja szép, kórus nem volt, a mennyezet hosszában repedt. Ennek ellenére barokk továbbra is az én világom. Istennel viszont nem kerültünk közelebb egymáshoz:
Isten
Az én Istenemhez nem hatnak imák!
Nem zsarolhatom jó cselekedetek
ostoba ígéretével, praktikák
hozzá nem hatnak. Berekedhetek,
hozzá nem ér el könyörgő szavam,
se átkaim, se könnyeim, se jajom!
Tőlem oly mérhetetlenül távol van,
szerethetem is, azzal se zavarom.
Sosem csillapul benne a teremtés
dühe, a semmi szövetéből kiszab
egy új világot, s továbbáll, ha kész
– mindenható közönnyel. Gonosz nem kap
büntetést, jutalmat a jó. Szenvedés,
öröm, üdv, kárhozat: te ítéld magad!
Jézus persze rulez!
Jegyzetek:
[1] Ami természetesen nem igaz. A könyvszakma ahelyett, hogy nagyüzemivé vált volna, az óriás terjesztői/kiadió konglomerátumok [2] ellenére paradox módon még kisiparibb [3] lett. Az egyetlen nagyüzemi dolog a terjesztés, de, mint a bolsevik gazdaság, az is inkább extenzív és nem intenzív. Azaz a szakma a nagy példányszámú minőségi kiadástól szépen ellavírozott a kis példányszámú kérdőjeles minőségű kiadások felé. A bolsevizmus ideológiai szűrőjét még mindig pajzsul maguk elé tartva a külföldi irodalomban tobzódást a hiányok pótlásával indokolják, amikor valójában leginkább biztosra mennek, és a külföldi termésből is az aktuális sikerkötetekkel árasztják el a piacot. Kulcsművek nincsenek in print, de pl. a női kötetek százával sorjáznak. Az extenzívvé válást mutatja az is, hogy a szakmából kulcsszereplők tűntek el: lektor, idegennyelvi lektor, korrektor... Halkan mondom, az avatott, a kiindulási és kultúrát valóban ismerő, az íróhoz kellő alázatal viszonyuló fordító is kiveszőben van.
[2] Alsómerán viszonyok között óriás, s mint ilyen, rettentően monopolisztikus, ráadásul a monopóliumok még kartelleznek is... What a fine country, this our pleasant Low Meran!
[3] Mint az előző posztban írtam, a könyvtermék előállítása nem a piac szabályai szerint történik. Amikor viszont piacra kerül, a marketing – éppen azért, mert a könyvet többnyire nem valós piaci igények, hanem ad hoc döntések alapján adják ki – szerepe szinte kizárólagossá válik, mert az olvasóra rá kell sózni a könyvterméket, ha akarja, ha nem.
[4] Amit a fogáról mondtál, igaz lehet, én ugyan más szerszámmal igazítanám. A csaj egyébként élőben olyan, mint a saját öreganyja. A karja, hát, azt tudnám feledni! Valószínűleg az agyonfogyasztástól meg a szolitól [5] olyan, mint a fótoznivaló ráncos bocskor, mert áldott emlékű első feleségem (korát el nem árulom, de egy osztályba jártunk középiskolában) bőre kb. tíz évvel fiatalabb...
[5] Büszkén mondom, hogy olyan kerületben lakom, ahol nincsen szolárium...
[6] A GAMF-on töltött három szemeszter alatt örökre csömöröm lett tőle. Erre bumm! A Galaktika szerkesztőségében a Szerkesztő és a Farkas minden alkalommal bőséggel részesíttetnek belőle.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
