A február, Magyarország és én – úgy látszik – totál inkompatibilisek vagyunk, ez a második évad, amit végigdöglődtem, úgy, hogy még Arcüreg Gyula sem látogatott meg, de nem használ az ügynek az általános csömör és undor, melyek eluralkodtak rajtam a télen. Csak illusztrációképpen: a nagy karácsonyi enterovirális dizaszter óta, mely egy hétre prolongált egy máskülönben talán nem is jelentkező másnaposságot, még sört sem iszom [1]. És ez nem kamu, még csak nem is Camus, de a legmélyebb Sartre, mármint nem csupán Közöny, de általános Undor.
Elmúlt szerdán viszont a Bajza utcában beszélgetés volt a magyar sci-fi jövőjéről, melyen én is részt vettem. Nyilvánvaló, hogy csak mint az ördög ügyvédje, és/vagy mint a sci-fi sírásója kaptam erre meghívást, hiszen majd egy éve egyrészről meggyőződésem, hogy a sci-fi, mint ilyen: halott; másrészről nagyjából egy éve nyilvánított egy érdemes ember többedmagammal a zsáner megölőjének. Hogy mi történt szerdán, talán beszámol róla más, bár később talán pár kósza benyomást és azokból eredő következtetést fölteszek ide. Most inkább a
Recepciórul
mint a kritikai minőségről szóló korábban föltett saját kérdéseket válaszolom végre meg, továbbra is főleg magamnak. Mellesleg – bármennyire is fáj (igazából nem) – összeszorított foggal szinte figyelmen kívül hagyom azokat a hozzászólásokat, melyek szerint, a “nem vagy kritikus, nem írsz kritikát“, értékelés valakinek a megbélyegzése lenne. No more comment!
Szóval, jöjjenek inkább a régi kérdések, és ami közben még felböffent:
Idézet, illusztráció, kiragadás, spoiler: mennyit és mi módon tárhatunk elő a szövegből?
Ma az az elterjedt véleményalkotási gyakorlat a sci-fiben, hogy – általában semmitmondóan rövid és leegyszerűsítő – tartalmi összefoglalót adunk a műről, a tartalomhoz egyetértő vagy elutasító (vö. szerzői anus nyelvi tisztogatása vs. lófasz ugyanoda) megjegyzéseket teszünk, melyeket sokszor önkényesen, szándékosan vagy szándéktalanul félreértett részek kiragadásával illusztrálunk, de ez akár el is maradhat, majd néhány lapos és többnyire félreértésen [2] alapuló szövegkritikai skiccet húzunk, sokszor önkényesen, szándékosan vagy szándéktalanul félreértett részek kiragadásával illusztrálva azokat, de ez akár el is maradhat, végül kimondunk egy sommás ítéletet, és kész.
A felületességről, pongyolaságról, elfogultságról már elég szó esett, azonban amikor a vélemény (olykor a kritika, bár nevezhető-e kritikának, még akkor is, ha kritikusköveti el?) volumenében kimerül a mű tartalmi összefoglalójában, illetve a tartalom bírálatában, vagy a szövegkritika főtömegét önkényesen kiragadott részek teszik ki, engem igencsak taszít.
Taszít akkor is, ha már olvastam a szöveget, nem csupán azért, mert nem sokban különbözik a parazitizmustól (lásd korábban), hanem, mert nem igényel igazán nagy kritikusi teljesítményt. Ha pedig nem olvastam, a spoiler egyenesen dühít. Nem érdekel előre, hogy miről szól könyv, arra pedig végképp nincs szükségem, hogy mindezt mindenféle megjegyzések kíséretében tudjam meg, melyek az író alkalmatlanságát vagy zsenialitását bizonygatják.
Ez ugyanis a marketing tárgykörébe tartozik, nem az irodalomelméletébe.
Maradjon meg a recenziónak. Vagy a könyvek mindenféle felületein nálunk is divatba jövő reklám-nagyotmondásnak [3].
Mi adja a kritika minőségét?
Egyszerűen fogalmazva, ha a kritika: kritika. Azaz megfelel az irodalomkritika valamilyen definíciójának, vagyis a mérés elvégeztetett, már egyfajta minőségről lehet beszélni.
Mielőtt veszett hápogásba kezdesz: korábban megadtam valamiféle definíciót. Most kritikának valami olyasmit nevezek, ami a Chicagói Iskola alaposságával, és sokirányú megközelítésével készült. Természetesen létezhetnek rész-kritikák, de akkor azt illene jelölni.
Természetesen a definíció(k) kereteit rosszul is ki lehet tölteni, azaz a mérés hibás is lehet. Ahogyan az analitikai eszközt rosszul is lehet használni, a mérést végző személyen még a műszeres analitikában is sok múlik – és nemcsak a mintavétel szintjén, hanem a kivitelezésben is.
A méréstechnikában ezért alkalmaznak standardokat, kalibrátorokat, ezért végeznek több laborra kiterjedő összehasonlító vizsgálatokat.
A természettudományokon kívül ilyesmi megvalósítása igen nehéz, de nem lehetetlen. Ha definiálható az analitikai eszköz – a kritika –, akkor bizonyára definiálhatók hozzá a kalibrátorok, standardok, és elvégezhetők az összehasonlító vizsgálatok. Az irodalommal e tekintetben szerencsésebbek vagyunk, mint a képzőművészetek a maguk nehezen definiálható és változékony esztétikájával. Léteznek ugyanis aranystandardjaink, idő próbálta klasszikus művek, melyek esztétikai, művészi értékét senki sem vitatja.
Ha ugyanazzal a kritikai módszerrel vizsgálunk meg több klasszikus művet, majd egy bármilyen tetszőleges írást, és eredményünk a klasszikus műveket kiválóra értékelése, akkor a tetszőleges másik mű fölött alkotott ítélet valószínűleg hasonlóan megbízható lehet. Ha módszerünk a klasszikus műveket konzekvensen silánynak ítéli, akkor minimum gondolkodóba kell esnünk eszközünket illetően, mielőtt tetszőleges más művek fölött ítéletet mondanánk.
Másrészt a labor körvizsgálatokhoz hasonlóan, más kritikusok véleményét és a tesztelni kívánt kritikát összehasonlítva, nyilvánvaló, hogy mennyire tér el és mennyiben hasonlít azokhoz. Ma ott tartunk azonban, hogy ugyanarról a műről homlokegyenest ellenkező előjelű vélemények (végeredményben tetszik-nem tetszik szinten) jelennek meg (lásd később), így az efféle körvizsgálat, standardok híján egyelőre értéktelen.
Mi adja a kritikus tekintélyét?
Az egyik legösszetettebb választ igénylő kérdés.
Talán a megbízhatóság. Nem egészen. Megbízható kritikusok vetették el Adyt…
Műveltség? Szükséges, de nem elégséges feltétel. József Attila hentelői valószínűleg igen művelt emberek voltak.
Nyitottság? Csak nyitott elme képes, ha nem is egyből elfogadni, de legalább befogadni új eszméket, irányzatokat teljesítményeket. Viszont a legrosszabb fajta modernista sznobizmus éppen a nyitottság mezében tetszeleg (körültekintő képzavarral: a nyitottság mögé rejtőzik, hehehehehe). Nyitottnak lenni így nem elég, de zártnak lenni semmiképpen sem szabad.
Empátia? Valóban elvárható, hogy érzékeny lélekkel, befogadásra, értésre és megértésre készen (vö. akarás) közelítsen valaki bármilyen szöveghez. Viszont a bolsevik irodalomszemlélet ötven éve nem múlt el nyomtalanul, a véleményalkotók döntő többsége egyszerűen képtelen felülemelkedni a tematikai alapú ítéletalkotáson (“Nem teszik/nem szeretem ami a szövegben van, ezért nem teszik/nem fogadom el ahogy belekerült” vagy az ellenkező, “tetszik/szeretem, ami a szövegben van, ezért tetszik,/elfogadom, akárhogy került bele” szemléletek.), és az újabb generációk ezt szinte változatlanul öröklik.
Szakmai teljesítmény? Nem elég. Harold Bloom vitathatatlan? szakmai teljesítménye például az öreg Willy-vel olyan kritikusi tekintélyt biztosít(ott) neki, amely alapján most bátran állít megfellebezhetetlen, ámde orbitális baromságokat.
Szakmai tapasztalat, azaz a Mennyiség? Na ez aztán végképp nem elég. Eszerint a fantasztikum méltán? népszerű gonzó kritikusa lenne a legnagyobb szakmai tekintély.
In a perfect world… hajlamos lennék egyszerűen azt mondani, hogy az objektivitás, elfogulatlan, előítéletmentes, szakmai közelítés a szöveghez. De abban a világban, ahol Harold Bloom a kritikai tekintély, látható, hogy az objektivitás jelenleg egyáltalán nem követelmény.
A való világ azt mutatja, hogy manapság a hangerő, mennyiség és siker formálja a kritikus tekintélyét. Ami szerintem gyalázat.
Az objektivitáshoz technikailag kapcsolódva a függetlenség is ilyen ismérv lehet. Ma azonban alig létezik olyan ember a kishazában, akinek az lenne a szakmája, megélhetési forrása, hogy irodalomkritikákat alkot, akit azért fizetnének [4], hogy olvasson el MINDENT, és legjobb tudása szerint mondja el róla a véleményét. Sajnos a hon jelenlegi morális állapotában (vö. korrupció, átpolitizáltság, keresztbe-kasba ideologizáltság) még a hivatásos kritikus függetlensége is megkérdőjeleződhetne.
Ezzel a válasszal végeredményben adós maradtam, maradok. Nem tudom, mi adja a kritikus tekintélyét.
Talán függetlenség, objektivitás, megbízhatóság, szakmai teljesítmény, tapasztalat, tolerancia és empátia együtt. És akkor a titokzatos kognitív tekintéllyel még nem számoltam.
Csak azt tudom, előttem a legnagyobb tekintély is leomlik, ha munkájában az önérdek , elvakultság vagy önző rosszindulat szikráját föltűnni látom.
Mi kérhető számon az irodalmi művön és szerzőjén vs. mi kérhető számon kritikán és szerzőjén?
Egy íráson, meglehetős leegyszerűsítéssel tartalmi és esztétikai megfelelést, azaz hitelességet kérhetünk számon, melynek természetesen több szinten kell érvényesülnie. A tartalmi megfelelés természetesen nem azt jelenti, hogy a mű valamiféle külső (ideológiai vagy divat) kívánalmaknak feleljen meg [5]. A lényeg, hogy a választott forma, terjedelem, az irodalmi eszközök összhangban vannak-e a témával, mondanivalóval, az írói céllal, azaz az olvasás (befogadás, nota bene megértés) alá [6] dolgoznak, vagy nem. Természetesen léteznek olyan tartalmak, melyek nemkívánatosak lehetnek, egyszerűen mert túlhaladottak. Nem hiszem, ha manapság valaki lekendezően írna a tengeralattjáró vagy a helikopter csodájáról, nagy tetszést aratna a sci-fiben. Mint ahogy a Mars arcról írni a huszonegyedik században kissé, hm…, túlhaladott. Mivel a sci-fi technológiai zsáner, az olyas blődlikre is illik odafigyelni, melyek nem feszegetik, hanem semmibe veszik a technika határait. Például ilyen a komplex pneumatikus logika, vagy a lehetetlen űrcsaták tömkelege. Különösen igaz ez a zsáner összemosásokra, gondolok itt, mondjuk, a kacsaszárnnyal javított aerodinamikájú sárkányra… A hasonló gyöngyszemek, bár apróságok csupán, mélyen aláássák a mű hitelét tartalmi megfelelését – önmagának.
Az esztétikai megfelelés (nevezzük jobb híján stílusnak, vö. hátam meg borsó), ezzel párhuzamosan, bár a választott forma, terjedelem mellé rendelve kívántatik meg, elsősorban a megint csak aszerint, mennyiben dolgozik az olvasás alá. Egy máskülönben stílusos szöveg is lehet fárasztó, rossz, ha a stílus éppenséggel agyoncsapja a szöveget (stílustörés), ha öncél, azaz nem a szöveg egészét – az olvasót szolgálja, etc.
Személy szerint nagyon föl tud baszni az üres stílusbravúr.
Én nagyjából ennyi hitelességet várok el egy irodalmi műtől, és nagyjából ennyire – tartalmi és esztétikai megfelelésre – számítok a kritikától is.
Itt nyilvánvalóan könnyebb a helyzet, hiszen a tartalmi megfelelés köre szűkebb: a kritika tárgya, a szöveg. Alap, hogy a kritika a bírált szövegről szóljon. Meglehetősen tiviálisan hangzik elsőre, de ha jobban megnézzünk a kortárs kritikát, gyakran a harmadik mondat után nem tudjuk, miről is van szó, a kritikus műveltségének kényszeres bizonygatásáról, a szakma egyéb részeinek sárga anyaföldbe döngöléséről, vagy akár látványos, de üres terminus technicusok ködfelhőjéről, etc. Szép és helyes kívánalom a mű tágabb irodalmi kontextusba helyezése, összehasonlítása, de amikor a kontextus már olyan tág, hogy nem látni tőle az alapszöveget, az fájdalmas. A gonzó és az internetes véleményözön e téren akár előremutató is lehetne, hiszen alaposság és szakismeret híján elő nem fordulhat, hogy az a bizonyos kontextus kitágulna [7], vagy a terminus technicusok eluralnák a véleményt [8].
A tartalmi megfelelés következő szintje, hogy kritika legyen a kritika, vagyis ha már a szöveggel foglalkozik, akkor valamilyen kritika definíciónak megfelelő eszköztárral tegye, vagyis ne rekedjen meg a “jó vót/nem vót jó” ítéletalkotásnál. Ide tartozik az a saját követelmény, hogy ha már kritikát alkot valaki, akkor méltó terjedelemben tegye. Ha egy kétszáz oldalas regényt két sorban intéz el valaki, az nyilvánvalóan a véleménye lehet csupán, túl sok érv ennyibe nem fér bele. Főként, ha ezt is főtömegében a tartalom ismertetése viszi el (lásd előbb).
A kritika esztétikai megfelelésére nem sok kívánalmat lehet fölállítani. A kritika nyelvében is legyen kritika: feleljen meg a szakmai beszédnek, de ne rejtse a lényeget (vagy a semmitmondást) terminus technicusok sűrű, ámde aeroszolja mögé, és – bár ezzel lassan kisebbségbe szorulok – a nyelvezete lehetőleg megkülönböztethető legyen a Nagy fuvaros utca sarki közért előtt igénytelenkedő emberi roncsok (kurvák, stricik, idültek, katonaság, népség) kommunikáció kísérleteitől. Egyébként, nem árt, ha élvezheto stílusban íródik, hiszen végül is irodalmi alkotásról van szó – ha a kritikusnak nem is föladata, hogy saját írói nagyságát a kritikai szövegben bizonyítsa, illik méltó lenni legalább a bírált szöveg színvonalához. Ez persze fölső határt jelent, bármilyen rossz is a szöveg, nem szerencsés leszállni a színvonalára a kritikában.
Van azonban egy éles különbség a mű és a kritikája között: az irodalmi mű lehet elfogult, a kritika nem. A kritika nem kérheti számon szerzője elfogultságait/elvárásait a bírált szövegen (lásd korábbi postok). Ezt hajlamos vagyok még az olvasótól is megtagadni: az irodalmi mű nem ismeretlenek elvárásai szerint íródik, hanem az írói önkény terméke.
Szerző és kritikus mindenképpen ellenségek?
Elegánsnak tűnő írói hozzáállás, miszerint az író köszönjön meg szépen minden kritikát. Manapság tágabban értelmezve: minden véleményt. Merthogy valaki vette fáradságot és megtette… Hogy az olvasás vagy az olvasás és vélemény együttesének szóljon, egyelőre nem tisztázott…
Sok kioktatást kaptam, miszerint minősítek, hát, eddig ugyan nem tettem, de most hangsúlyozottan minősíteni fogok: ez a hozzáállás minimum álszent és ostoba!
Ha valakinek fáradság, teher, nyűg elolvasni a könyvet, akkor ezt a fáradságot, terhet, nyűgöt miért kellene megköszönni?
Nyilván nem azért ír valaki, hogy a szövegével szenvedést okozzon az olvasónak, de ha véletlenül tényleg ez történik, kérjünk inkább elnézést… (Ez vicc volt.) Ha pedig valakinek annyira nagy fáradság, teher, nyűg, akkor minek végigolvasnia? Vagy mégsem annyira nyűg? Valami nem egyenes itten… Egyik esetben sincs mit megköszönni.
Inkább a vélemény megfogalmazására szánt fáradságot, terhet, nyűgöt köszönjük meg? Miféle nyűgöt? Ha valaki annyira nem bír ítéletalkotó baszdühével, hogy kérve-kéretlenül összevéleményíti magát, akkor nyilván élvezetből és/vagy megkönnyebbülésből (vö. feszülő herék vagy az ürítés öröme) teszi, nem azért, mert szenved közben. Valójában a véleményalkotónak kellene megköszöni minden szerzőnek (a mű minőségétől függetlenül), hogy lehetőséget adott műve publikálásával e baszdüh kielégítésére (vö. “…nálunk ezért kemény dollárokat fizetnek!”).
Az alapos, jó kritikát – és a “jó” itt nem a bírálat hangnemét, a szöveg elfogadását, rajongást etc. jelenti, hanem a minőséget, alaposságot, mindazokat az ismérveket, amelyekről eddig írtam – valóban nem lehet eléggé megköszönni, mert egyszerűen szakmai együttműködést, segítséget jelent (lásd később).
Azonban mi köszönnivaló van a szarházásban, a felületes, indulatos véleményalkotásban? Hol, miféle illemtan mondja ki, hogy köszönjük meg a sértéseket? Az irodalom, a művészet másféle etikettet parancsolna? A művel és művésszel, konkrétan a szöveggel és írójával szemben mindent szabad, a mindent szabad kihasználójával (visszaélés) szemben semmit – sőt, köszönje meg az író, hogy vécépapírnak használta valaki?
Honnan ered ez a furcsa etikett?
A kritika csupán a bolsevik gyakorlatban vált a negatívumok lajstromává (vö. önkritika, “jól megkritizálom!”) [9]. Ebből a nézőpontból a kritika hatalom, és megértem, bár el nem fogadom, hogy kisszerű lelkek és/vagy cégéres gazemberek dőzsöltek ebben a hatalomban, így a kritika ostora lett a rendszer ellenségeinek.
A marxista ihletésű kritikai iskolák a maguk tematikus bírálatával buzgó kiszolgáló lettek az ilyen törekvéseknek, nemcsak a bolsevizmus sújtotta országokban, de Nyugaton is (lásd Harold Bloom vs. Stephen King), mert a hatalom, legyen akármilyen pici (vö. Microsoft), még Amerikában is édes.
A kritika önjáróvá vált, és a hatalom természete már csak olyan, hogy szívesebben sújt a porba, mint emel a mennybe, a közönség is szívesebben veszi a kár hírét, mint a pozitív eseményekét (vö. tömegmédia), így aztán a kritikusok szívesebben alkotnak elmarasztaló szöveget, mint támogatót. Nem számoltam ugyan utána, de lefogadnám, hogy szignifikánsan több bírálat születik gyengébb szövegekről, mint erősebbekről. Legalábbis a megjelenés idején.
A fentiek alapján nem kell csodálkozni, hogy az író úgy érzi magát, mint a nyúl a hajtáson, (erre a nyúlra nincsen tiltott szezon), és ellenségének tekinti a kritikust. A helyzetet így a legkönnyebb racionalizálni: mindenütt ellenség, írónk az üldözött ártatlanság, a meg nem értett zseni. Kényelmes, és különösen a világesze magyar sci-fi írónak igen kellemes álláspont.
Ennek a hozzáállásnak a legnagyobb hátránya, hogy akkor sem néz szembe saját gyengeségeivel, ha azok valóban léteznek, annál is inkább, mivel az aknamezőn igen nehéz megkülönböztetni a döglött aknát az élestől (vö tehénlepény): ugyanúgy néznek ki, ugyanúgy sárba rejtettek…
A kritikus is hasonlóképpen viszonyul az íróhoz, egyszerűen, mert saját viselkedését így tudja a legkönnyebben racionalizálni. Valójában nincs oka, hogy személy szerint gyűlölje az írót, de ha már egyszer kénytelen volt rosszat írni róla, szükségét érzi, hogy ezt a támadást legalább maga előtt igazolja. Aki ilyen szart ír, nyilván csak ostoba gazember lehet, ráadásul narcisztikus görény, aki nem viseli el a bírálatot… – és a kritikus szépen belovallja magát valami személyes gyűlölet félébe, és attól kezdve az író ellenség.
Ez akkor okoz problémát, ha a kisebb személyiség-formátumú kritikus ellenséges érzülete vakfoltokat okoz magában a kritikába, ha ezek után már nem képes tárgyilagosan hozzáállni az ellenséges szerző művéhez. Sajnos e szerint a logika szerint előbb-utóbb minden író ellenség lesz.
De ellenség lesz előbb vagy utóbb az az író is, akit szeret a pára. Egyszerűen, mert kizárt, hogy valaki sorozatban olyan remekműveket alkosson, amelyek mindig, minden szempontból elnyerik kritikusunk tetszését. És ha már egyszer szentté avattunk valakit, nem szívesen vetünk a szemére semmit, hiszen ezzel talán saját előző ítéletünket is bíráljuk. A rohadék! :-)
A legnagyobb bánatom, hogy a kiásott csatabárdok a bolsevizmus múltával nem temetődtek el, sőt a helyzet – hála főként az új tömegmédiumoknak – romlott, annak ellenére, hogy az ideológiai felhang eltűnt.
Az internetes gonzó kritika és a gonzó helyek körül tobzódó rajongótábor ugyanis a legkisebb szikrából is tűzvészt képes csiholni, olyan sebek keletkezhetnek vice és versa, amelyek elfekélyesednek, és a konfliktusok kérlelhetetlen ellenségességgé merevednek.
Sajnos megmaradt, hogy a kritikát a magyarban szinte kizárólag a “bírálat” értelemben használjuk, pedig az eredeti görögben nagyjából a felismerés művészetét jelenti. Felismerni a mű jellemzőit és helyükön értékelni azokat. A kritika nem szükségszerűen elutasítás, a kritika ugyanúgy elfogadás is lehet, a végkövetkeztetés egyedüli meghatározója az elemzett mű minősége.
Ilyenképpen az úgynevezett negatív kritika nagyjából értelmetlen fogalom: az alapos, elfogulatlan kritika, még ha rá is mutat a mű gyöngeségeire, pozitív szerepet tölt be – segíti az írót a következő művében (lásd később és előbb). Természetesen csak akkor, ha az írói személyiségtípus ezt lehetővé teszi, és az írót nem tették a megelőző vélemények hajtáson menekülő nyúllá.
Negatív lehet a kritika intenciója és hangneme, de legalábbis számomra az ilyesmi nem is kritika egyáltalán – maximum gonzó –, így a fenti állítást nem cáfolja.
A szerző és kritikus ellenségessége ugyanúgy kontraproduktív, mint barátságuk, nem viszi előre a közös munkát. Viszont, mivel nagyjából olyan az egész, mint a seregben az újoncok szívatása (csak azért, mert az öregeket szívatta valaki) – öröklött viselkedésminta, csak elhatározás kérdése lenne, hogy véget vessünk neki, és új alapokon meginduljon a kritika. Természetesen ehhez az kellene, hogy a tematikus-ideologikus műbírálat mindenestül vonuljon háttérbe. Ne szűnjön meg, csak foglalja el a megillető helyét, valahol a harmadrangú kérdések sorában.
A megfelelő hozzáállást Halmai Tamás kritikus fogalmazza meg:
Mi hát a kritika föladata?
Ez látszólag a legnehezebben megválaszolható kérdés. Valahogy olyan, mint a sci-fi definíciója: senki sem AKAR vagy MER vállalkozni a meghatározásra, így inkább mindenki arra az álláspontra helyezkedik, hogy a meghatározás lehetetlen, sőt felesleges és értelmetlen. A sok fantasztikum körül forgolódó (öncenzúra, öncenzúra, öncenzúra) ebben az egyben aztán kiválóan egyetért. Nyilván ez a legkényelmesebb, mert így leghomályosabb a zavaros, melyben egyesek halászni szeretnek. Hogy a zsákmány minősége is kétes, azt talán nem kell részletezni.
Nem fogom bebizonyítani ennek az ellenkezőjét, csupán elmondom, hogy szerintem mi ez a feladat. Ahogy a sci-fi saját definícióját is már korábban közzétettem.
Elsőre talán megadható, hogy mi biztosan nem feladata a kritikának: sem az író személyének bármilyen előjelű minősítése, sem a kritikus szakmai ambícióinak és/vagy személyes elfogultságainak, indulatainak kifejezése a mű és/vagy az író rovására.
Nem feladat az olvasó pénztárcájának védelme, az olvasó orientálása mielőtt egy büdös bötüt elolvashatott volna a szövegből. Séra Bálint találó szavai szerint:
Igen, a szöveget nem ismerő olvasó tájékozódjon a recenziókból, melyek minőségét, elfogultságait jól ismerheti – szerencsés esetben [12]. Az az olvasó pedig, aki már szerencsésen vagy szerencsétlenül túlesett a művön, saját gondolatainak, kétségeinek, kérdéseinek visszhangjára esetleg egészen újszerű nézőpontokra találjon a kritikában. Egy kritikai feladat hát: segítse a szöveg befogadását, értelmezését, újraértelmezését. Az olvasó felé nem elhanyagolható feladat, hogy mindezt érthetően, világosan, egyértelműen és könnyen befogadható formában – mondjuk ki fogcsikorgatva: akár szórakoztatóan! – tegye [13].
Ez így rendben lévőnek is látszik, azonban Séra is megfeledkezett az olvasás aktusának másik lényeges szereplőjéről, az íróról. Véleményem szerint a kritikának legalább annyira az író számára is kell készülnie, mint az olvasónak (Vigyázat, kettős értelemben vett olvasó: a mű és a kritika olvasója!). A gonzó gáncs nélküli lovagjai ezt igen határozottan elutasítják, mondván, hogy nem az ő feladatuk megtanítani írni valakit. Ugyanakkor a gonzó nyilvánvaló szándéka, hogy rossz perceket szerezzen a gyűlölt és – lehetőleg többszörös – orgazmust (vö. felláció) a szeretet szerzőnek – tehát még a gonzó is az író számára is íródik. Magam ezt a második "is"-t szeretném elsődleges okká tenni. Hogy a kritika, mint szakmai felügyelet segítse, orientálja a szerzőt, és ne az olvasót, mutasson rá a hibáira, de ugyanúgy mutasson rá az erényeire is. Csupán annyit szeretnék, hogy mint a recepció leginkább szakmai szereplője, a kritikus ennek megfelelően is viselkedjen. Segítsen, hogy ugyanazok a hibák ne követődjenek újra meg újra, legközelebb a kritikus és a szélesebb közönség jobbat olvashasson, hogy aki értékeset alkot, de elbátortalanodik, az ne veszítse el végképp minden írói ambícióját, hogy akinek túlságosan sok is a bátorsága ahhoz a minőséghez képest, amit nyújtani tud, az kapja meg a “Hallgass el! Tanulj! Nem elég!” tanácsokat, még időben. Hogy ebben a kusza kiadási-terjesztési mocsárban a kiadó és szerző ne vaktában hozott, ad hoc döntések alapján jelentessen meg könyveket.
A jó kritika a szakmai recepció egyéb szereplői felé is feladatot teljesít: rámutat a művekre, szerzőkre, reflektorfénybe helyezi azokat. Fölemel és elsüllyeszt, persze kizárólag érdemek szerint, szakmai elvek mentén. Ha a kritika a felismerés művészete, akkor bizony a kritika feladata, hogy felismerje az érdemes újat (irányzat, szerző), esetleg megmutassa a káros, haszontalan, szélhámos tendenciákat, értéket keressen ott, ahol vannak, és pöröllyel verje le a mázat, a csillogást, a PR-t arról, ami valójában üres.
A kritika feladata, hogy felállítsa a szakmai aranystandardokat, és ezt a feladatot szerencsésen anélkül teljesítheti, hogy külön erőfeszítéseket kellen tennie: az érdemes művekről születő jó kritika automatikusan megteremti az irodalmi és kritikai standardot.
Nem olyan erőszakos kívánalmak ezek: ha már úgyis elmondja valaki a véleményét, tegye azt haszonnal…
Ki a jó kritikus? Ki kritizáljon?
Az eddig alapján könnyű lehet felböffenteni azt a fanyar választ: bogíró szerint olyan ember még nem született.
Ami lehetséges. De a kívánalmak azért fölsorolhatók.
Elsősorban és mindenekfölött: legyen jó és igaz ember. Ebben minden benne van: a jó emberben megtalálható mindaz a tolerancia, empátiakészség és alázat (a szöveg, a szerző és az olvasótársak iránt), az igaz emberben a szakmai és általános etika, mely ehhez a valójában igen nehéz mesterséghez szükséges. A jó és igaz ember nem saját ízlésvilágát kéri számon minden áron , föltételezve annak valamiféle felsőbbrendűséget.
Ami technikailag szükséges még, az széleskörű olvasottság és műveltség, szakmai tapasztalat, írói véna és mindenekfölött szakmai és anyagi függetlenség – miközben nem árt, ha a kritikusságot hivatásszerűen űzi valaki.
Ha jól meggondolom, ilyen ember tényleg nem született mostanában.
Egy biztos: a magyar fantasztikum jelenlegi szakmai recepciója döntő többségében nem teljesíti sem a kritika definícióját, sem feladatát, sem a szerzővel-olvasóval szemben vállalt/vállalható/vállalandó kötelességét, megmarad az egyéni véleményalkotás (többé-kevésbé elfogult, bizonyítatlan állítások) szintjén. Így nehezen érthető, hogy az a fajta vagdalkozás, mely ezen bejegyzések időszerűségét adja, miféle minőségi alapon történik…
De maga a vagdalkozás anamnézise már megint egy újabb postra maradt.
Folyt. köv.
Jegyzetek:
[1] “Az alkoholizmus első számú foglakozási ártalmunk.” John Blaine
[2] A félreértés általában kettős. A véleményalkotó egyrészt eleve félreértette és/vagy soha el sem sajátította a szövegelemzés elveit, illetve hibás elveket, megközelítéseket sajátított el (vö. felületesség, divatos hívószavak, bolsevik ideológia követelmények esztétikai manifesztciója, etc.), másrészt képtelen arra, hogy a szöveg bizonyos nyelvi rétegei helyesen értelmezze (vö. intolerancia, elvakultság, szellemi restség, műveletlenség,etc.)
[3] Lásd pl. a mindnyájunk által kedvelt Slonczewsky asszony kiadásainak ömlengései.
[4] Ha azért fizetik, hogy kritizáljon, akkor elvárás, hogy valóban mindent elolvasson, zsánertől és témától függetlenül, vagy ha szakkritikus, akkor mindent adott zsánerben vagy tematikában. Ha azért fizetik, akkor az egyéni ízlése és hajlama az olvasmány kiválasztásban nem lehet mérvadó, legfeljebb valamennyire a közlés sorrendjében.
[5] Elutasítom a például a sci-fiben a modernitás igényét, ha a gyakorlatban a divattémák és stílusok megjelenítésével egyenlő. Gibson hazai epigonjairól nem ejtenék szót, de például csak mostanában olvastam Morgan Valós halálját, és fájdalmasan ismerős volt. Fájdalmasan, mert egy rakás kortárs írásból dönög vissza Morgan hangja. De nincs ez másképpen a CP-vel és hazai epigonjaival sem. Sajnos író és olvasó ebben a térben állandó pozitív visszacsatolásban van, az olvasó a divatosat (és megszokottat) várja, az eképpen elért siker pedig az írót ismételten efelé tereli: szolgáltatja a divatost és megerősíti az olvasói elvárást. Gondolom, ha hozzájutok a Hyperionhoz, hasonló kellemetlen meglepetés ér.
[6] Vonnegut nyolc alapszabályát nem lehet elégszer elismételni:
Nyolc szabály kitalált történetek írásához
Eight rules for writing fiction:
[8] Hiszen a gonzó éppen azért jött létre, és lehet sikeres, mert a köznek állítólag már tele a hócipéje a belterjes szakmai szövegekkel. Legalábbis a Litera.hu-n zajlott vitában a Könyvesblog szerzői ezt is hozták érvként.
[9] A marxi kritikaelmélet valóban pozitív vonása, a Kanttól áthozott kritikai (értsd kétkedő, dogmatizmust elutasító) hozzáállás természetszerűen a bolsevizmus gyakorlatában önmaga paródiájává és dogmává silányult. A kritika egyértelműen bírálattá redukálódott, a bírálat szó negatív tartalmával együtt, kritizálni tehát nem jelent mást ebben a gyakorlatban, mint a negatívumok feltárását. A bolsevik kritika itt szépen összeér a dekonstrukciós módszerrel.
[10] Halmai Tamás Isteni fény, emberi lény Kortárs Kiadó, 2009.
[11] Séra Bálint A köz helye, a reklám helye és a magánterület (a Könyvesblogról és a litera.hu kritika-vitájáról)
[12] Főként a külföldi (angolszász) könyvek hazai kiadásainak borítóján megjelenő eredeti reklámszövegekkel nem árt vigyázni. A honi kiadók pimaszul kihasználják az a kedves alsómerán tulajdonságot, hogy kritika (hehehehe) nélkül beszopunk – vagy zsigerből elutasítunk, kinek-kinek a nácizmus-skálán elfoglalt helye szerint – mindent, ami Nyugatról, főleg Amerikából jő. [3]
[13] Természettudósként kétféle szakcikket utálok: azt, amelyik terminus technicusok ködfala mögé rejti és azt amelyik humorosnak szánt hangnemével álcázza hazugságait, elhallgatásait [14].
[14] Valójában ipari kutatóként szembesültem azzal, hogy a fejlesztéseknél használandó alapkutatási cikkek túlnyomó részt reprodukálhatatlanok, hazudnak, vagy lépten nyomon elhallgatott részletekbe ütközik az ember.
Elmúlt szerdán viszont a Bajza utcában beszélgetés volt a magyar sci-fi jövőjéről, melyen én is részt vettem. Nyilvánvaló, hogy csak mint az ördög ügyvédje, és/vagy mint a sci-fi sírásója kaptam erre meghívást, hiszen majd egy éve egyrészről meggyőződésem, hogy a sci-fi, mint ilyen: halott; másrészről nagyjából egy éve nyilvánított egy érdemes ember többedmagammal a zsáner megölőjének. Hogy mi történt szerdán, talán beszámol róla más, bár később talán pár kósza benyomást és azokból eredő következtetést fölteszek ide. Most inkább a
Recepciórul
mint a kritikai minőségről szóló korábban föltett saját kérdéseket válaszolom végre meg, továbbra is főleg magamnak. Mellesleg – bármennyire is fáj (igazából nem) – összeszorított foggal szinte figyelmen kívül hagyom azokat a hozzászólásokat, melyek szerint, a “nem vagy kritikus, nem írsz kritikát“, értékelés valakinek a megbélyegzése lenne. No more comment!
Szóval, jöjjenek inkább a régi kérdések, és ami közben még felböffent:
Idézet, illusztráció, kiragadás, spoiler: mennyit és mi módon tárhatunk elő a szövegből?
Ma az az elterjedt véleményalkotási gyakorlat a sci-fiben, hogy – általában semmitmondóan rövid és leegyszerűsítő – tartalmi összefoglalót adunk a műről, a tartalomhoz egyetértő vagy elutasító (vö. szerzői anus nyelvi tisztogatása vs. lófasz ugyanoda) megjegyzéseket teszünk, melyeket sokszor önkényesen, szándékosan vagy szándéktalanul félreértett részek kiragadásával illusztrálunk, de ez akár el is maradhat, majd néhány lapos és többnyire félreértésen [2] alapuló szövegkritikai skiccet húzunk, sokszor önkényesen, szándékosan vagy szándéktalanul félreértett részek kiragadásával illusztrálva azokat, de ez akár el is maradhat, végül kimondunk egy sommás ítéletet, és kész.
A felületességről, pongyolaságról, elfogultságról már elég szó esett, azonban amikor a vélemény (olykor a kritika, bár nevezhető-e kritikának, még akkor is, ha kritikusköveti el?) volumenében kimerül a mű tartalmi összefoglalójában, illetve a tartalom bírálatában, vagy a szövegkritika főtömegét önkényesen kiragadott részek teszik ki, engem igencsak taszít.
Taszít akkor is, ha már olvastam a szöveget, nem csupán azért, mert nem sokban különbözik a parazitizmustól (lásd korábban), hanem, mert nem igényel igazán nagy kritikusi teljesítményt. Ha pedig nem olvastam, a spoiler egyenesen dühít. Nem érdekel előre, hogy miről szól könyv, arra pedig végképp nincs szükségem, hogy mindezt mindenféle megjegyzések kíséretében tudjam meg, melyek az író alkalmatlanságát vagy zsenialitását bizonygatják.
Ez ugyanis a marketing tárgykörébe tartozik, nem az irodalomelméletébe.
Maradjon meg a recenziónak. Vagy a könyvek mindenféle felületein nálunk is divatba jövő reklám-nagyotmondásnak [3].
Mi adja a kritika minőségét?
Egyszerűen fogalmazva, ha a kritika: kritika. Azaz megfelel az irodalomkritika valamilyen definíciójának, vagyis a mérés elvégeztetett, már egyfajta minőségről lehet beszélni.
Mielőtt veszett hápogásba kezdesz: korábban megadtam valamiféle definíciót. Most kritikának valami olyasmit nevezek, ami a Chicagói Iskola alaposságával, és sokirányú megközelítésével készült. Természetesen létezhetnek rész-kritikák, de akkor azt illene jelölni.
Természetesen a definíció(k) kereteit rosszul is ki lehet tölteni, azaz a mérés hibás is lehet. Ahogyan az analitikai eszközt rosszul is lehet használni, a mérést végző személyen még a műszeres analitikában is sok múlik – és nemcsak a mintavétel szintjén, hanem a kivitelezésben is.
A méréstechnikában ezért alkalmaznak standardokat, kalibrátorokat, ezért végeznek több laborra kiterjedő összehasonlító vizsgálatokat.
A természettudományokon kívül ilyesmi megvalósítása igen nehéz, de nem lehetetlen. Ha definiálható az analitikai eszköz – a kritika –, akkor bizonyára definiálhatók hozzá a kalibrátorok, standardok, és elvégezhetők az összehasonlító vizsgálatok. Az irodalommal e tekintetben szerencsésebbek vagyunk, mint a képzőművészetek a maguk nehezen definiálható és változékony esztétikájával. Léteznek ugyanis aranystandardjaink, idő próbálta klasszikus művek, melyek esztétikai, művészi értékét senki sem vitatja.
Ha ugyanazzal a kritikai módszerrel vizsgálunk meg több klasszikus művet, majd egy bármilyen tetszőleges írást, és eredményünk a klasszikus műveket kiválóra értékelése, akkor a tetszőleges másik mű fölött alkotott ítélet valószínűleg hasonlóan megbízható lehet. Ha módszerünk a klasszikus műveket konzekvensen silánynak ítéli, akkor minimum gondolkodóba kell esnünk eszközünket illetően, mielőtt tetszőleges más művek fölött ítéletet mondanánk.
Másrészt a labor körvizsgálatokhoz hasonlóan, más kritikusok véleményét és a tesztelni kívánt kritikát összehasonlítva, nyilvánvaló, hogy mennyire tér el és mennyiben hasonlít azokhoz. Ma ott tartunk azonban, hogy ugyanarról a műről homlokegyenest ellenkező előjelű vélemények (végeredményben tetszik-nem tetszik szinten) jelennek meg (lásd később), így az efféle körvizsgálat, standardok híján egyelőre értéktelen.
Mi adja a kritikus tekintélyét?
Az egyik legösszetettebb választ igénylő kérdés.
Talán a megbízhatóság. Nem egészen. Megbízható kritikusok vetették el Adyt…
Műveltség? Szükséges, de nem elégséges feltétel. József Attila hentelői valószínűleg igen művelt emberek voltak.
Nyitottság? Csak nyitott elme képes, ha nem is egyből elfogadni, de legalább befogadni új eszméket, irányzatokat teljesítményeket. Viszont a legrosszabb fajta modernista sznobizmus éppen a nyitottság mezében tetszeleg (körültekintő képzavarral: a nyitottság mögé rejtőzik, hehehehehe). Nyitottnak lenni így nem elég, de zártnak lenni semmiképpen sem szabad.
Empátia? Valóban elvárható, hogy érzékeny lélekkel, befogadásra, értésre és megértésre készen (vö. akarás) közelítsen valaki bármilyen szöveghez. Viszont a bolsevik irodalomszemlélet ötven éve nem múlt el nyomtalanul, a véleményalkotók döntő többsége egyszerűen képtelen felülemelkedni a tematikai alapú ítéletalkotáson (“Nem teszik/nem szeretem ami a szövegben van, ezért nem teszik/nem fogadom el ahogy belekerült” vagy az ellenkező, “tetszik/szeretem, ami a szövegben van, ezért tetszik,/elfogadom, akárhogy került bele” szemléletek.), és az újabb generációk ezt szinte változatlanul öröklik.
Szakmai teljesítmény? Nem elég. Harold Bloom vitathatatlan? szakmai teljesítménye például az öreg Willy-vel olyan kritikusi tekintélyt biztosít(ott) neki, amely alapján most bátran állít megfellebezhetetlen, ámde orbitális baromságokat.
Szakmai tapasztalat, azaz a Mennyiség? Na ez aztán végképp nem elég. Eszerint a fantasztikum méltán? népszerű gonzó kritikusa lenne a legnagyobb szakmai tekintély.
In a perfect world… hajlamos lennék egyszerűen azt mondani, hogy az objektivitás, elfogulatlan, előítéletmentes, szakmai közelítés a szöveghez. De abban a világban, ahol Harold Bloom a kritikai tekintély, látható, hogy az objektivitás jelenleg egyáltalán nem követelmény.
A való világ azt mutatja, hogy manapság a hangerő, mennyiség és siker formálja a kritikus tekintélyét. Ami szerintem gyalázat.
Az objektivitáshoz technikailag kapcsolódva a függetlenség is ilyen ismérv lehet. Ma azonban alig létezik olyan ember a kishazában, akinek az lenne a szakmája, megélhetési forrása, hogy irodalomkritikákat alkot, akit azért fizetnének [4], hogy olvasson el MINDENT, és legjobb tudása szerint mondja el róla a véleményét. Sajnos a hon jelenlegi morális állapotában (vö. korrupció, átpolitizáltság, keresztbe-kasba ideologizáltság) még a hivatásos kritikus függetlensége is megkérdőjeleződhetne.
Ezzel a válasszal végeredményben adós maradtam, maradok. Nem tudom, mi adja a kritikus tekintélyét.
Talán függetlenség, objektivitás, megbízhatóság, szakmai teljesítmény, tapasztalat, tolerancia és empátia együtt. És akkor a titokzatos kognitív tekintéllyel még nem számoltam.
Csak azt tudom, előttem a legnagyobb tekintély is leomlik, ha munkájában az önérdek , elvakultság vagy önző rosszindulat szikráját föltűnni látom.
Mi kérhető számon az irodalmi művön és szerzőjén vs. mi kérhető számon kritikán és szerzőjén?
Egy íráson, meglehetős leegyszerűsítéssel tartalmi és esztétikai megfelelést, azaz hitelességet kérhetünk számon, melynek természetesen több szinten kell érvényesülnie. A tartalmi megfelelés természetesen nem azt jelenti, hogy a mű valamiféle külső (ideológiai vagy divat) kívánalmaknak feleljen meg [5]. A lényeg, hogy a választott forma, terjedelem, az irodalmi eszközök összhangban vannak-e a témával, mondanivalóval, az írói céllal, azaz az olvasás (befogadás, nota bene megértés) alá [6] dolgoznak, vagy nem. Természetesen léteznek olyan tartalmak, melyek nemkívánatosak lehetnek, egyszerűen mert túlhaladottak. Nem hiszem, ha manapság valaki lekendezően írna a tengeralattjáró vagy a helikopter csodájáról, nagy tetszést aratna a sci-fiben. Mint ahogy a Mars arcról írni a huszonegyedik században kissé, hm…, túlhaladott. Mivel a sci-fi technológiai zsáner, az olyas blődlikre is illik odafigyelni, melyek nem feszegetik, hanem semmibe veszik a technika határait. Például ilyen a komplex pneumatikus logika, vagy a lehetetlen űrcsaták tömkelege. Különösen igaz ez a zsáner összemosásokra, gondolok itt, mondjuk, a kacsaszárnnyal javított aerodinamikájú sárkányra… A hasonló gyöngyszemek, bár apróságok csupán, mélyen aláássák a mű hitelét tartalmi megfelelését – önmagának.
Az esztétikai megfelelés (nevezzük jobb híján stílusnak, vö. hátam meg borsó), ezzel párhuzamosan, bár a választott forma, terjedelem mellé rendelve kívántatik meg, elsősorban a megint csak aszerint, mennyiben dolgozik az olvasás alá. Egy máskülönben stílusos szöveg is lehet fárasztó, rossz, ha a stílus éppenséggel agyoncsapja a szöveget (stílustörés), ha öncél, azaz nem a szöveg egészét – az olvasót szolgálja, etc.
Személy szerint nagyon föl tud baszni az üres stílusbravúr.
Én nagyjából ennyi hitelességet várok el egy irodalmi műtől, és nagyjából ennyire – tartalmi és esztétikai megfelelésre – számítok a kritikától is.
Itt nyilvánvalóan könnyebb a helyzet, hiszen a tartalmi megfelelés köre szűkebb: a kritika tárgya, a szöveg. Alap, hogy a kritika a bírált szövegről szóljon. Meglehetősen tiviálisan hangzik elsőre, de ha jobban megnézzünk a kortárs kritikát, gyakran a harmadik mondat után nem tudjuk, miről is van szó, a kritikus műveltségének kényszeres bizonygatásáról, a szakma egyéb részeinek sárga anyaföldbe döngöléséről, vagy akár látványos, de üres terminus technicusok ködfelhőjéről, etc. Szép és helyes kívánalom a mű tágabb irodalmi kontextusba helyezése, összehasonlítása, de amikor a kontextus már olyan tág, hogy nem látni tőle az alapszöveget, az fájdalmas. A gonzó és az internetes véleményözön e téren akár előremutató is lehetne, hiszen alaposság és szakismeret híján elő nem fordulhat, hogy az a bizonyos kontextus kitágulna [7], vagy a terminus technicusok eluralnák a véleményt [8].
A tartalmi megfelelés következő szintje, hogy kritika legyen a kritika, vagyis ha már a szöveggel foglalkozik, akkor valamilyen kritika definíciónak megfelelő eszköztárral tegye, vagyis ne rekedjen meg a “jó vót/nem vót jó” ítéletalkotásnál. Ide tartozik az a saját követelmény, hogy ha már kritikát alkot valaki, akkor méltó terjedelemben tegye. Ha egy kétszáz oldalas regényt két sorban intéz el valaki, az nyilvánvalóan a véleménye lehet csupán, túl sok érv ennyibe nem fér bele. Főként, ha ezt is főtömegében a tartalom ismertetése viszi el (lásd előbb).
A kritika esztétikai megfelelésére nem sok kívánalmat lehet fölállítani. A kritika nyelvében is legyen kritika: feleljen meg a szakmai beszédnek, de ne rejtse a lényeget (vagy a semmitmondást) terminus technicusok sűrű, ámde aeroszolja mögé, és – bár ezzel lassan kisebbségbe szorulok – a nyelvezete lehetőleg megkülönböztethető legyen a Nagy fuvaros utca sarki közért előtt igénytelenkedő emberi roncsok (kurvák, stricik, idültek, katonaság, népség) kommunikáció kísérleteitől. Egyébként, nem árt, ha élvezheto stílusban íródik, hiszen végül is irodalmi alkotásról van szó – ha a kritikusnak nem is föladata, hogy saját írói nagyságát a kritikai szövegben bizonyítsa, illik méltó lenni legalább a bírált szöveg színvonalához. Ez persze fölső határt jelent, bármilyen rossz is a szöveg, nem szerencsés leszállni a színvonalára a kritikában.
Van azonban egy éles különbség a mű és a kritikája között: az irodalmi mű lehet elfogult, a kritika nem. A kritika nem kérheti számon szerzője elfogultságait/elvárásait a bírált szövegen (lásd korábbi postok). Ezt hajlamos vagyok még az olvasótól is megtagadni: az irodalmi mű nem ismeretlenek elvárásai szerint íródik, hanem az írói önkény terméke.
Szerző és kritikus mindenképpen ellenségek?
Elegánsnak tűnő írói hozzáállás, miszerint az író köszönjön meg szépen minden kritikát. Manapság tágabban értelmezve: minden véleményt. Merthogy valaki vette fáradságot és megtette… Hogy az olvasás vagy az olvasás és vélemény együttesének szóljon, egyelőre nem tisztázott…
Sok kioktatást kaptam, miszerint minősítek, hát, eddig ugyan nem tettem, de most hangsúlyozottan minősíteni fogok: ez a hozzáállás minimum álszent és ostoba!
Ha valakinek fáradság, teher, nyűg elolvasni a könyvet, akkor ezt a fáradságot, terhet, nyűgöt miért kellene megköszönni?
Nyilván nem azért ír valaki, hogy a szövegével szenvedést okozzon az olvasónak, de ha véletlenül tényleg ez történik, kérjünk inkább elnézést… (Ez vicc volt.) Ha pedig valakinek annyira nagy fáradság, teher, nyűg, akkor minek végigolvasnia? Vagy mégsem annyira nyűg? Valami nem egyenes itten… Egyik esetben sincs mit megköszönni.
Inkább a vélemény megfogalmazására szánt fáradságot, terhet, nyűgöt köszönjük meg? Miféle nyűgöt? Ha valaki annyira nem bír ítéletalkotó baszdühével, hogy kérve-kéretlenül összevéleményíti magát, akkor nyilván élvezetből és/vagy megkönnyebbülésből (vö. feszülő herék vagy az ürítés öröme) teszi, nem azért, mert szenved közben. Valójában a véleményalkotónak kellene megköszöni minden szerzőnek (a mű minőségétől függetlenül), hogy lehetőséget adott műve publikálásával e baszdüh kielégítésére (vö. “…nálunk ezért kemény dollárokat fizetnek!”).
Az alapos, jó kritikát – és a “jó” itt nem a bírálat hangnemét, a szöveg elfogadását, rajongást etc. jelenti, hanem a minőséget, alaposságot, mindazokat az ismérveket, amelyekről eddig írtam – valóban nem lehet eléggé megköszönni, mert egyszerűen szakmai együttműködést, segítséget jelent (lásd később).
Azonban mi köszönnivaló van a szarházásban, a felületes, indulatos véleményalkotásban? Hol, miféle illemtan mondja ki, hogy köszönjük meg a sértéseket? Az irodalom, a művészet másféle etikettet parancsolna? A művel és művésszel, konkrétan a szöveggel és írójával szemben mindent szabad, a mindent szabad kihasználójával (visszaélés) szemben semmit – sőt, köszönje meg az író, hogy vécépapírnak használta valaki?
Honnan ered ez a furcsa etikett?
A kritika csupán a bolsevik gyakorlatban vált a negatívumok lajstromává (vö. önkritika, “jól megkritizálom!”) [9]. Ebből a nézőpontból a kritika hatalom, és megértem, bár el nem fogadom, hogy kisszerű lelkek és/vagy cégéres gazemberek dőzsöltek ebben a hatalomban, így a kritika ostora lett a rendszer ellenségeinek.
A marxista ihletésű kritikai iskolák a maguk tematikus bírálatával buzgó kiszolgáló lettek az ilyen törekvéseknek, nemcsak a bolsevizmus sújtotta országokban, de Nyugaton is (lásd Harold Bloom vs. Stephen King), mert a hatalom, legyen akármilyen pici (vö. Microsoft), még Amerikában is édes.
A kritika önjáróvá vált, és a hatalom természete már csak olyan, hogy szívesebben sújt a porba, mint emel a mennybe, a közönség is szívesebben veszi a kár hírét, mint a pozitív eseményekét (vö. tömegmédia), így aztán a kritikusok szívesebben alkotnak elmarasztaló szöveget, mint támogatót. Nem számoltam ugyan utána, de lefogadnám, hogy szignifikánsan több bírálat születik gyengébb szövegekről, mint erősebbekről. Legalábbis a megjelenés idején.
A fentiek alapján nem kell csodálkozni, hogy az író úgy érzi magát, mint a nyúl a hajtáson, (erre a nyúlra nincsen tiltott szezon), és ellenségének tekinti a kritikust. A helyzetet így a legkönnyebb racionalizálni: mindenütt ellenség, írónk az üldözött ártatlanság, a meg nem értett zseni. Kényelmes, és különösen a világesze magyar sci-fi írónak igen kellemes álláspont.
Ennek a hozzáállásnak a legnagyobb hátránya, hogy akkor sem néz szembe saját gyengeségeivel, ha azok valóban léteznek, annál is inkább, mivel az aknamezőn igen nehéz megkülönböztetni a döglött aknát az élestől (vö tehénlepény): ugyanúgy néznek ki, ugyanúgy sárba rejtettek…
A kritikus is hasonlóképpen viszonyul az íróhoz, egyszerűen, mert saját viselkedését így tudja a legkönnyebben racionalizálni. Valójában nincs oka, hogy személy szerint gyűlölje az írót, de ha már egyszer kénytelen volt rosszat írni róla, szükségét érzi, hogy ezt a támadást legalább maga előtt igazolja. Aki ilyen szart ír, nyilván csak ostoba gazember lehet, ráadásul narcisztikus görény, aki nem viseli el a bírálatot… – és a kritikus szépen belovallja magát valami személyes gyűlölet félébe, és attól kezdve az író ellenség.
Ez akkor okoz problémát, ha a kisebb személyiség-formátumú kritikus ellenséges érzülete vakfoltokat okoz magában a kritikába, ha ezek után már nem képes tárgyilagosan hozzáállni az ellenséges szerző művéhez. Sajnos e szerint a logika szerint előbb-utóbb minden író ellenség lesz.
De ellenség lesz előbb vagy utóbb az az író is, akit szeret a pára. Egyszerűen, mert kizárt, hogy valaki sorozatban olyan remekműveket alkosson, amelyek mindig, minden szempontból elnyerik kritikusunk tetszését. És ha már egyszer szentté avattunk valakit, nem szívesen vetünk a szemére semmit, hiszen ezzel talán saját előző ítéletünket is bíráljuk. A rohadék! :-)
A legnagyobb bánatom, hogy a kiásott csatabárdok a bolsevizmus múltával nem temetődtek el, sőt a helyzet – hála főként az új tömegmédiumoknak – romlott, annak ellenére, hogy az ideológiai felhang eltűnt.
Az internetes gonzó kritika és a gonzó helyek körül tobzódó rajongótábor ugyanis a legkisebb szikrából is tűzvészt képes csiholni, olyan sebek keletkezhetnek vice és versa, amelyek elfekélyesednek, és a konfliktusok kérlelhetetlen ellenségességgé merevednek.
Sajnos megmaradt, hogy a kritikát a magyarban szinte kizárólag a “bírálat” értelemben használjuk, pedig az eredeti görögben nagyjából a felismerés művészetét jelenti. Felismerni a mű jellemzőit és helyükön értékelni azokat. A kritika nem szükségszerűen elutasítás, a kritika ugyanúgy elfogadás is lehet, a végkövetkeztetés egyedüli meghatározója az elemzett mű minősége.
Ilyenképpen az úgynevezett negatív kritika nagyjából értelmetlen fogalom: az alapos, elfogulatlan kritika, még ha rá is mutat a mű gyöngeségeire, pozitív szerepet tölt be – segíti az írót a következő művében (lásd később és előbb). Természetesen csak akkor, ha az írói személyiségtípus ezt lehetővé teszi, és az írót nem tették a megelőző vélemények hajtáson menekülő nyúllá.
Negatív lehet a kritika intenciója és hangneme, de legalábbis számomra az ilyesmi nem is kritika egyáltalán – maximum gonzó –, így a fenti állítást nem cáfolja.
A szerző és kritikus ellenségessége ugyanúgy kontraproduktív, mint barátságuk, nem viszi előre a közös munkát. Viszont, mivel nagyjából olyan az egész, mint a seregben az újoncok szívatása (csak azért, mert az öregeket szívatta valaki) – öröklött viselkedésminta, csak elhatározás kérdése lenne, hogy véget vessünk neki, és új alapokon meginduljon a kritika. Természetesen ehhez az kellene, hogy a tematikus-ideologikus műbírálat mindenestül vonuljon háttérbe. Ne szűnjön meg, csak foglalja el a megillető helyét, valahol a harmadrangú kérdések sorában.
A megfelelő hozzáállást Halmai Tamás kritikus fogalmazza meg:
“…miért van a kritika, és miért nem inkább a semmi. Akkor én emlékeztetni fogom: a miért nem a mi kérdésünk. Gyermekekhez illik inkább és bölcsekhez […] Hozzá fogom még tenni, hogy a művel szemben soha nincs igazunk. De nem is az igazság: a módszer a miénk.” [10]
Mi hát a kritika föladata?
Ez látszólag a legnehezebben megválaszolható kérdés. Valahogy olyan, mint a sci-fi definíciója: senki sem AKAR vagy MER vállalkozni a meghatározásra, így inkább mindenki arra az álláspontra helyezkedik, hogy a meghatározás lehetetlen, sőt felesleges és értelmetlen. A sok fantasztikum körül forgolódó (öncenzúra, öncenzúra, öncenzúra) ebben az egyben aztán kiválóan egyetért. Nyilván ez a legkényelmesebb, mert így leghomályosabb a zavaros, melyben egyesek halászni szeretnek. Hogy a zsákmány minősége is kétes, azt talán nem kell részletezni.
Nem fogom bebizonyítani ennek az ellenkezőjét, csupán elmondom, hogy szerintem mi ez a feladat. Ahogy a sci-fi saját definícióját is már korábban közzétettem.
Elsőre talán megadható, hogy mi biztosan nem feladata a kritikának: sem az író személyének bármilyen előjelű minősítése, sem a kritikus szakmai ambícióinak és/vagy személyes elfogultságainak, indulatainak kifejezése a mű és/vagy az író rovására.
Nem feladat az olvasó pénztárcájának védelme, az olvasó orientálása mielőtt egy büdös bötüt elolvashatott volna a szövegből. Séra Bálint találó szavai szerint:
"…elmondom, szerintem mi tenne jót az „irodalom”-nak. Az, ha átgondolnánk, milyen következményei vannak annak a ténynek, hogy ez is egy piac. A termelők tegyenek meg mindent, hogy eladják a termékeiket, de ez kerüljön nekik pénzbe és energiába (fizessenek a reklámért, hiszen elvben az eladásokból fedezhetik azokat) – ne várják el, hogy az irodalom szakemberei ingyen marketingesek legyenek, amire egyébként se nagyon alkalmasak. A fogyasztók számára jöjjenek létre olyan helyek, amik tájékoztatják és eligazítják őket a legfrissebb termékek között, anélkül, hogy kritikának akarnának látszani, és főleg anélkül, hogy ingyenreklámot tüntetnének fel akként. A Könyvesblogra szükség van, de csak akkor, ha nem téveszti meg az olvasóit: az ajánlóit úgy írja meg, hogy az a kívülálló és a szakmai olvasó számára is hasznos legyen. Azokhoz szóljon, akik még nem olvastak, a kritika pedig azokhoz, akik kíváncsiak rá, más hogyan olvasta – és akkor értelmet nyer a „szakmázás”, máshogy ugyanis nem lehet megvédeni egy-egy értelmezést (márpedig vannak olvasók, például a szerző, akit meg kell győzni). Ez volna az a konfiguráció, ami minden szereplővel egyaránt igazságos volna…, [11]
Igen, a szöveget nem ismerő olvasó tájékozódjon a recenziókból, melyek minőségét, elfogultságait jól ismerheti – szerencsés esetben [12]. Az az olvasó pedig, aki már szerencsésen vagy szerencsétlenül túlesett a művön, saját gondolatainak, kétségeinek, kérdéseinek visszhangjára esetleg egészen újszerű nézőpontokra találjon a kritikában. Egy kritikai feladat hát: segítse a szöveg befogadását, értelmezését, újraértelmezését. Az olvasó felé nem elhanyagolható feladat, hogy mindezt érthetően, világosan, egyértelműen és könnyen befogadható formában – mondjuk ki fogcsikorgatva: akár szórakoztatóan! – tegye [13].
Ez így rendben lévőnek is látszik, azonban Séra is megfeledkezett az olvasás aktusának másik lényeges szereplőjéről, az íróról. Véleményem szerint a kritikának legalább annyira az író számára is kell készülnie, mint az olvasónak (Vigyázat, kettős értelemben vett olvasó: a mű és a kritika olvasója!). A gonzó gáncs nélküli lovagjai ezt igen határozottan elutasítják, mondván, hogy nem az ő feladatuk megtanítani írni valakit. Ugyanakkor a gonzó nyilvánvaló szándéka, hogy rossz perceket szerezzen a gyűlölt és – lehetőleg többszörös – orgazmust (vö. felláció) a szeretet szerzőnek – tehát még a gonzó is az író számára is íródik. Magam ezt a második "is"-t szeretném elsődleges okká tenni. Hogy a kritika, mint szakmai felügyelet segítse, orientálja a szerzőt, és ne az olvasót, mutasson rá a hibáira, de ugyanúgy mutasson rá az erényeire is. Csupán annyit szeretnék, hogy mint a recepció leginkább szakmai szereplője, a kritikus ennek megfelelően is viselkedjen. Segítsen, hogy ugyanazok a hibák ne követődjenek újra meg újra, legközelebb a kritikus és a szélesebb közönség jobbat olvashasson, hogy aki értékeset alkot, de elbátortalanodik, az ne veszítse el végképp minden írói ambícióját, hogy akinek túlságosan sok is a bátorsága ahhoz a minőséghez képest, amit nyújtani tud, az kapja meg a “Hallgass el! Tanulj! Nem elég!” tanácsokat, még időben. Hogy ebben a kusza kiadási-terjesztési mocsárban a kiadó és szerző ne vaktában hozott, ad hoc döntések alapján jelentessen meg könyveket.
A jó kritika a szakmai recepció egyéb szereplői felé is feladatot teljesít: rámutat a művekre, szerzőkre, reflektorfénybe helyezi azokat. Fölemel és elsüllyeszt, persze kizárólag érdemek szerint, szakmai elvek mentén. Ha a kritika a felismerés művészete, akkor bizony a kritika feladata, hogy felismerje az érdemes újat (irányzat, szerző), esetleg megmutassa a káros, haszontalan, szélhámos tendenciákat, értéket keressen ott, ahol vannak, és pöröllyel verje le a mázat, a csillogást, a PR-t arról, ami valójában üres.
A kritika feladata, hogy felállítsa a szakmai aranystandardokat, és ezt a feladatot szerencsésen anélkül teljesítheti, hogy külön erőfeszítéseket kellen tennie: az érdemes művekről születő jó kritika automatikusan megteremti az irodalmi és kritikai standardot.
Nem olyan erőszakos kívánalmak ezek: ha már úgyis elmondja valaki a véleményét, tegye azt haszonnal…
Ki a jó kritikus? Ki kritizáljon?
Az eddig alapján könnyű lehet felböffenteni azt a fanyar választ: bogíró szerint olyan ember még nem született.
Ami lehetséges. De a kívánalmak azért fölsorolhatók.
Elsősorban és mindenekfölött: legyen jó és igaz ember. Ebben minden benne van: a jó emberben megtalálható mindaz a tolerancia, empátiakészség és alázat (a szöveg, a szerző és az olvasótársak iránt), az igaz emberben a szakmai és általános etika, mely ehhez a valójában igen nehéz mesterséghez szükséges. A jó és igaz ember nem saját ízlésvilágát kéri számon minden áron , föltételezve annak valamiféle felsőbbrendűséget.
Ami technikailag szükséges még, az széleskörű olvasottság és műveltség, szakmai tapasztalat, írói véna és mindenekfölött szakmai és anyagi függetlenség – miközben nem árt, ha a kritikusságot hivatásszerűen űzi valaki.
Ha jól meggondolom, ilyen ember tényleg nem született mostanában.
Egy biztos: a magyar fantasztikum jelenlegi szakmai recepciója döntő többségében nem teljesíti sem a kritika definícióját, sem feladatát, sem a szerzővel-olvasóval szemben vállalt/vállalható/vállalandó kötelességét, megmarad az egyéni véleményalkotás (többé-kevésbé elfogult, bizonyítatlan állítások) szintjén. Így nehezen érthető, hogy az a fajta vagdalkozás, mely ezen bejegyzések időszerűségét adja, miféle minőségi alapon történik…
De maga a vagdalkozás anamnézise már megint egy újabb postra maradt.
Folyt. köv.
Jegyzetek:
[1] “Az alkoholizmus első számú foglakozási ártalmunk.” John Blaine
[2] A félreértés általában kettős. A véleményalkotó egyrészt eleve félreértette és/vagy soha el sem sajátította a szövegelemzés elveit, illetve hibás elveket, megközelítéseket sajátított el (vö. felületesség, divatos hívószavak, bolsevik ideológia követelmények esztétikai manifesztciója, etc.), másrészt képtelen arra, hogy a szöveg bizonyos nyelvi rétegei helyesen értelmezze (vö. intolerancia, elvakultság, szellemi restség, műveletlenség,etc.)
[3] Lásd pl. a mindnyájunk által kedvelt Slonczewsky asszony kiadásainak ömlengései.
[4] Ha azért fizetik, hogy kritizáljon, akkor elvárás, hogy valóban mindent elolvasson, zsánertől és témától függetlenül, vagy ha szakkritikus, akkor mindent adott zsánerben vagy tematikában. Ha azért fizetik, akkor az egyéni ízlése és hajlama az olvasmány kiválasztásban nem lehet mérvadó, legfeljebb valamennyire a közlés sorrendjében.
[5] Elutasítom a például a sci-fiben a modernitás igényét, ha a gyakorlatban a divattémák és stílusok megjelenítésével egyenlő. Gibson hazai epigonjairól nem ejtenék szót, de például csak mostanában olvastam Morgan Valós halálját, és fájdalmasan ismerős volt. Fájdalmasan, mert egy rakás kortárs írásból dönög vissza Morgan hangja. De nincs ez másképpen a CP-vel és hazai epigonjaival sem. Sajnos író és olvasó ebben a térben állandó pozitív visszacsatolásban van, az olvasó a divatosat (és megszokottat) várja, az eképpen elért siker pedig az írót ismételten efelé tereli: szolgáltatja a divatost és megerősíti az olvasói elvárást. Gondolom, ha hozzájutok a Hyperionhoz, hasonló kellemetlen meglepetés ér.
[6] Vonnegut nyolc alapszabályát nem lehet elégszer elismételni:
Nyolc szabály kitalált történetek írásához
- Úgy használd vadidegenek idejét, hogy ne érezzék azt elpazarolt időnek!
- Legalább egyetlen szereplőt adj az olvasónak, akiért izgulhat!
- Minden szereplő akarjon valamit, még ha csak egy pohár vizet is.
- Minden mondatnak egy vagy két funkciót be kell töltenie: jellemezze a szereplőt vagy/és vigye előre a cselekményt.
- Kezdd olyan közel a befejezéshez, amennyire csak lehetséges!
- Légy szadista! Nem számít mennyire kedvesek és ártatlanok a főhőseid, tedd, hogy szörnyű dolgok történjenek velük, hogy az olvasó megláthassa, miből gyúrtad őket.
- Úgy írj, hogy csupán egyetlen embert kápráztass el! Ha kitárod az ablakot és az egész világnak szeretkezel, a szöveged mondhatni tüdőgyulladást kap.
- Adj az olvasódnak annyi információt és olyan hamar, ahogy csak lehetséges! Pokolba a feszültséggel! Az olvasónak olyan tökéletesen tisztában kell lennie azzal hol, miért és mi történik, hogy képesek legyenek befejezni a történetet, ha esetleg a csótányok fölfalnák az utolsó lapokat.
Eight rules for writing fiction:
- Use the time of a total stranger in such a way that he or she will not feel the time was wasted.
- Give the reader at least one character he or she can root for.
- Every character should want something, even if it is only a glass of water.
- Every sentence must do one of two things -- reveal character or advance the action.
- Start as close to the end as possible.
- Be a sadist. Now matter how sweet and innocent your leading characters, make awful things happen to them -- in order that the reader may see what they are made of.
- Write to please just one person. If you open a window and make love to the world, so to speak, your story will get pneumonia.
- Give your readers as much information as possible as soon as possible. To heck with suspense. Readers should have such complete understanding of what is going on, where and why, that they could finish the story themselves, should cockroaches eat the last few pages.
[8] Hiszen a gonzó éppen azért jött létre, és lehet sikeres, mert a köznek állítólag már tele a hócipéje a belterjes szakmai szövegekkel. Legalábbis a Litera.hu-n zajlott vitában a Könyvesblog szerzői ezt is hozták érvként.
[9] A marxi kritikaelmélet valóban pozitív vonása, a Kanttól áthozott kritikai (értsd kétkedő, dogmatizmust elutasító) hozzáállás természetszerűen a bolsevizmus gyakorlatában önmaga paródiájává és dogmává silányult. A kritika egyértelműen bírálattá redukálódott, a bírálat szó negatív tartalmával együtt, kritizálni tehát nem jelent mást ebben a gyakorlatban, mint a negatívumok feltárását. A bolsevik kritika itt szépen összeér a dekonstrukciós módszerrel.
[10] Halmai Tamás Isteni fény, emberi lény Kortárs Kiadó, 2009.
[11] Séra Bálint A köz helye, a reklám helye és a magánterület (a Könyvesblogról és a litera.hu kritika-vitájáról)
[12] Főként a külföldi (angolszász) könyvek hazai kiadásainak borítóján megjelenő eredeti reklámszövegekkel nem árt vigyázni. A honi kiadók pimaszul kihasználják az a kedves alsómerán tulajdonságot, hogy kritika (hehehehe) nélkül beszopunk – vagy zsigerből elutasítunk, kinek-kinek a nácizmus-skálán elfoglalt helye szerint – mindent, ami Nyugatról, főleg Amerikából jő. [3]
[13] Természettudósként kétféle szakcikket utálok: azt, amelyik terminus technicusok ködfala mögé rejti és azt amelyik humorosnak szánt hangnemével álcázza hazugságait, elhallgatásait [14].
[14] Valójában ipari kutatóként szembesültem azzal, hogy a fejlesztéseknél használandó alapkutatási cikkek túlnyomó részt reprodukálhatatlanok, hazudnak, vagy lépten nyomon elhallgatott részletekbe ütközik az ember.
