Some Fact(s) about Decomposition V.

A vírus hasonlatban most a köztes gazdákat tűzöm gombostűre, elvégre igencsak sok közülük éppen ízeltlábú: szúnyogok, poloskák, legyek, minden, ami képes kiszívni mások vérét…

Persze ez csak vicc, lehet negatívumokat felhozni ellenükben, de nem ők az igazi élosködők. Bár valószínűleg szeretnének azok lenni, szívesen lennének ők a könyvpiac igazi vámszedői, és valószínűleg, mintha az ő vérüket szívnák, fizetik ki a szerzőket, grafikusokat és a többi ingyenélőt… De ez természetesen puszta fantáziálás csupán. A helyzet az, hogy sorstársai ők a szerzőknek és olvasónak… Legyen akkor szó most a

Kiadókrul

Valójában nem sokat tudok erről a dologról, még több feltételezéssel élek majd, és igyekszem olyan rosszindulatú lenni, amilyen csak tudok, bár azt tényt nem szabad szem elől téveszteni, hogy a kiadó haszna Magyarországon nemigen haladja meg a szerző és a nyomda tiszta a hasznát, és töredéke a terjesztőének, viszont a szervező és egyéb munka zöme az övék, és mindebből sok negatívum, ámde semmiféle pozitívum nem következik.
Valójában intenzív kutatásokat kellene végezni, hogyan is megy ez más országokban, olyan nagyoknál, mint Anglia, Franciaország, Németország, Oroszország, de ezekre nincsen rálátásom. Szűk bepillantást kaptam ugyan Amerikára, mára azonban az is avéttas kissé – viszont kiindulásnak, azt hiszem, megfelel.

Első látásra nincsen sok különbség a sci-fi hazai és amerikai kiadói között. Első látásra csak a piac méretéből, az országok gazdasági helyzetéből és a terjesztési mechanizmusokból adódó különbségek tűnnek szembe. Természetesen már ez is elegendő ahhoz, hogy kételkedhessünk az összehasonlítás jogosságában, és ráfoghassuk balsorsunk minden nyűgét és seggünkből kiálló nyilakat az ezekből fakadó hendikepünkre. A dolog nem ilyen egyszerű: hiába hússzor nagyobb a piac, öt-tízszeres a vásárlóerő, potenciálisan húszszor több író léphet elő, és legalább tízszer annyit képes valóban eltartani a piac, a produktum és a példányszámok nem a felső húsz-, hanem az alsó ötszörös, vagy még kisebb különbséget mutatják. Ez természetesen a hazai Opir doktorokat határtalan optimizmussal tölti el az alsómerán sci-fit illetően, én inkább arra hajlok, a sci-fi mély válságban van Amerikában is. Leküzdötte magát ott is népszerű irodalomból (vékony)rétegirodalommá [1].
De ez az eszmefuttatás majd a későbbi összefoglalásba kívánkozik, most vissza kell kanyarodnunk azokhoz a különbségekhez, melyek nem igazán szembetűnőek, mégis alapvetőek. Az alsómerán sci-fi zömét(ez lényeges) erre szakosodott kis kiadók állítják elő, és látszólag nincs ez másképpen Amerikában sem. Látszólag. A súlyos igazság, hogy a meghatározó amerikai sci-fi kiadók mindegyike kiadói csoport része. Ez praktikusan azt jelentheti, hogy az egyéb zsánerek és műfajok kiadásával a csoportok képesek elviselni és finanszírozni a sci-fi kiadói kísérleteket, hibákat. Ebben a rendszerben van lehetősége publikációhoz jutni az ígéretes kezdőnek.
Alsó Merániában ellenben az egy Agave kivételével a kis sci-fi kiadók szigorúan ragaszkodnak a profiljukhoz, és a rétegműfajba szűkülve esélyt sem adnak maguknak a növekedésre, az új tehetségeknek a megjelenésre. Sajnos ez utóbbi téren az Agave működőképesebb modellje sem hoz előrelépést, mivel ők magyarokkal nemigen foglakoznak.

Ennek a beszűkült látásmódnak a gyökerei a módszerváltásig nyúlnak vissza. Az addig saját koncepciójukat elnyomva érző (többnyire) íróemberek tucatjával alakították a kis kiadókat, ahol először magukat adták ki, később a hasonló értékrendű haverokat, később aki még csatlakozott, és vállalta ezt az értékrendet, aztán válogatás nélkül akárkit. A másik út a külföldi (angolszász) termés szinte válogatás nélküli piacra zúdítása volt.

Bár senki sem vette észre, de a kiadói csapda már ekkor bekattant: mindennek ugyanis nem léteztek a személyi feltételei: a könyvszakma az előző antidemokratikus rendszerben nem kívánt több szakembert, mint amennyit alkalmazni tudott. Egyszerűen nem volt annyi szerkesztő, lektor, tördelő, grafikus, fordító, amennyi szükséges lett volna a minőségi könyvkiadáshoz. A kiadók természetesen igyekeztek mindezt önerobol megoldani – a következmény a máig ható, beszűkült amatörizmus.
Azt gondolom, hogy ez az a mindenre kiterjedő, rossz értelemben vett amatörizmus vezetett végül oda, hogy a hazai sci-fi az ezredfordulóra önmaga árnyékává vált, és tartja fent ezt a vegetáló, sehová nem vezető (Ez nem igaz: lefelé mindig szabad az út!) állapotot, melyet egyesek nem átallnak fellendülésnek, az új aranykor kezdetének tekinteni.

Egy kiadó alapvetően üzleti vállalkozás, ez megkerülhetetlen tény, kiadóink igyekeznek ezt a látszatot fenn is tartani – mérsékelt sikerrel. A kiadói döntéseket – vagyis mit, mikor, hogyan, mennyiért adunk ki – ugyanis továbbra is ad hoc jelleggel, minden körültekintés és tervszerűség nélkül hozzák. Az “eredmény” legalábbis ezt mutatja. El tud valaki képzelni olyan épelméjű üzleti tervet más árucikk esetében, mely az újonnan bevezetett termékre még azelőtt ráhozza a saját másik terméket konkurenciaként, mielőtt az teljesítette volna legalább saját megtérülését. Nálunk sorozatban ez történik, majd a derék kiadótulajdonos reklamál, hogy nem úgy alakulnak az eladások, ahogy számította.
Nem számítottad sehogy, valószínűleg (öncenzúra) meg! Mert csont amatőr vagy!
Kiadóink mintha nem számolnának azzal, hogy a sci-fi olvasótábor vásárlóereje nem nőttön-nő, hanem inkább szigorúan monoton csökken, az olvasók tehát válogatnak a kiadványok között. Nem azért mert olyan színes a paletta, hanem, mert válogatniuk kell. Ha választanom kellene (kell, ez ilyen év) mondjuk egy ismeretlen, Antal József nevű szerző, Justitia [2]című regénye és a Lakott sziget között, mert éppen csak háromezer forintom van sci-fi könyvre, én bizony gondolkodás nélkül a Lakott szigetet választanám. Mások meg mondjuk az Elsőszülötteket, vagy az Ugrás az Űrbe-t. Viszont mit lát ebből a kiadó: "Nem fogy úgy a Justitia, ahogy számítottam…"
De nem ám (öncenzúra) meg! Esélyt se adtál, hogy fogyjon. De nem fogy “úgy” Brin, meg Wilson sem, mert rájuk is rájuk eresztettél húsz másik címet, (öncenzúra) meg…
Kiadónk pedig valószínűleg még mindig nem azon gondolkodik, hogy sok a cím, hanem valószínűleg még több címen töpreng, és még alacsonyabb példányszámon… És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a versenyben ott van a hasonlóképpen működő másik kiadó, hasonló megokoltsággal kiadott többi kötete is (lásd később). Ebben a közegben új magyar szerző megjelenése szinte reménytelen.

Nem igazán szabad a kiadó a könyv, mint termék beárazásában sem. Azt saját fülemmel hallottam, hogy a könyv nem lehet bizonyos lélektani határösszegnél OLCSÓBB, mert akkor az olvasó nem veszi komolyan, értéktelennek ítéli. Ha ez így van, igen rossz bizonyítványt állít ki rólunk, olvasókról. Azonban inkább az lehet a háttérben, hogy egyrészt a terjesztők nyomják fölfelé az árakat, mert presztízsberuházásaik (kacsaláb a könyvpalota [3] alá) bekerülési költségeit az olvasókkal akarják megfizettetni, másrészt a kiadó a szánalmas profitrészesedését az ár emelésével kívánja kompenzálni. Így két fontos szereplő is érdekelt “a zemberek nem becsülik az ócsó könyvet” urbán legenda terjesztésében…

Volt már szó a mikorról, a mennyiértről, nézzük akkor meg most a mit kérdését!
Mert a mitben sci-fi kiadóink, kicsik és nagyok [4] egyaránt többnyire érzelmi, nem értelmi, és sok esetben kényszer szülte döntéseket hoznak, plusz van még a magyarokra jellemző, “ez (öncenzúra) jó üzletnek látszik, csináljuk mi is, de lehetőleg valódi piackutatás nélkül, hadd rokkanjon bele az is, akinek eddig valahogy futott a bolt“ döntési mechanizmus, mely már annyi virágzó gazdasági kísérletet tett tönkre a biogilisztától kezdve jelenlegi miniszterelnökünk libás akciójáig…
Érzelmi döntéseket, mert a kis kiadók tulajdonosai általában nem hagyják szabadon garázdálkodni az irodalmi szerkesztőket (ha vannak ilyenek), hanem saját álmaikat és rögeszméiket verik rajtuk keresztül vagy éppen mindent rájuk hagynak, és akkor a szerkesztő ,valósítja meg álmait, rögeszméit, elfogultságait.
Kényszer szülte döntéseket, mert az ügynökségeken keresztül megszerezhető jogdíjak mindenről szólnak, csak a (szabad)versenyről nem. De kényszer az, is ha a kiadó más kiadótól csomagban átvesz kiadói jogokat, vagy kénytelen teljesíteni az állami mecenatúra ritkán elnyert pályázataiban foglaltakat.

És eljutottunk a hogyanig is, mely döntés egyaránt vonatkozik a könyv megjelenésére, terjesztésére és marketingjére is.
Kiadói oldalról a példányszámzuhanás mellett a címözön [5] nem vezethet máshoz, mint abszolút minőségromláshoz, mivel amatőr szervezet húsz év alatt sem képes profi szakmai szereplőket kinevelni – akit meg kinevel, az bolond vóna ott maradni az véramatőr buliban. Ha egy gazdasági szervezet amatőr gazdasági döntéseket hoz, miért képzelné bárki, hogy egyéb szakmai döntései profibbak? De nem csak ez a személyzeti hendikep okoz minőségromlást, hanem az alacsony profit-magas költség ráta. Kiadónk emiatt ott spórol, ahol tud. Amatőr a szerkesztője, amatőr a grafikusa, amatőr a fordítója. A szerkesztő általában maga lektorál és korrigál – ahogy tud, a címlapot nem egyszer házon belül dobják össze, a fordító pedig nagyon is sokszor ráérő nyelvszakos egyetemista, aki esetleg három hetet nyaralt adott kultúrkörben, és hadilábon áll saját anyanyelvével [6].
Természetesen a legprofibb szervezet sem boldogul könnyen Alsó Meránia terjesztési dzsungelében. Ebben a korrupt, monopolisztikus rendszerben csak a valamennyire is tőkeerős vállalkozások képesek érvényesíteni akaratukat a terjesztői percérdekekkel szemben: egyszerűen megvásárolják azt a lehetőséget, hogy kiadványaik a terjesztő saját kiadóinak termékeivel közel azonos eséllyel kerüljenek vásárló szeme elé. A szűk profilú, tőkével nemi igazán eleresztett sci-fi kiadónak erre anyagi ereje nincsen.
A sci-fi marketingjéről szinte beszélni sem illik, jobbára kimerül a fantasztikus szájtok internetes felületein, ha kilép az utcára, az eredmény valószínűleg minimum vegyes. Azt hiszem, mindenki emlékszik az Őrség regények “Szívás” kampányára…

Itt tartunk most, és a jövő felé vetett csillogó tekintettel megvizsgálhatjuk, változhat-e valami az e-book paradigma elterjedésével.
Talán. Minden, és az ellenkezője is megtörténhet.
Meglehet, a kiadó, mint szakma, egészében megszűnik, freelancer szakértők szolgálják ki a szerzők kívánságait a szerkesztés, vizuális megjelenés, korrektúra és tördelés tekintetében. Vagy minden végképp elamatőrizálódik, és a végén maguk a szerzők sírnak ki kiadót és terjesztőt maguknak…

Jegyzetek:

[1] E kisded poént a nem kémikusok-analitikusok talán nem értik. A vékonyréteg kromatográfia egy relatíve kis felbontású, kis kapacitású, ámde nagyon ősi, és alig használt elválasztástechnika. Van amikor egyenesen puszta papíron valósítják meg…
[2] Illusztráció, nem szerénytelenségből, hanem mert más (öncenzúra)ával nem illik verni a csalánt. Továbbá, most, itt utoljára kijelentem, hogy minden látszat ellenére nem azért hiszem, hogy haldoklik/halott a gettóban lévő magyar sci-fi, mert nem fogy a Justitia. Amikor ez gyanúmmá vált, még senki semmilyen fogyási adatot nem ismert Dezsőnkön, és Író Jánosnén kívül…
[3] Jelen gazdasági helyzetben az Alexandrának valóban a Divatcsarnok általam csodált épületében berendezett könyvpalotára van a legégetőbb szüksége? Vagy hirtelen el kellett költeni a Zsolnai gyár megvásárlására a szalmazsákban gyűjtögetett pénzecskét? Tüntettek volna olvasók tízezrei, hogy nekik kell még egy könyvpalota?
[4] A Dick életmusorozat válogatás nélküli kiadása ilyen döntés volt az Agave részéről. Többet ártottak Dick nimbusznak, mint használtak vele. Ugyanilyen, átgondolatlan döntés volt a van Vogt és a Zelazny könyv kiadása.
[5] Friss adatok: 1989 és 2008 között a kiadott címek száma megduplázódott (7600 vs. 14500), az átlag példányszám csaknem ötödére esett (14300 vs. 2950), az összes kiadott példányszám a felére zuhant (108 400 000 vs. 42 500 000). A forintban kifejezett forgalom viszont 2008-ban elérte a 67,6 milliárd forintot, vagyis minden magyar állampolgár az átlagos 2000 ft-os árat számítva három könyvet vásárolt. Mivel 1989-ből nincs össz-forgalmi adat, becsülök: 12 miliárd forint forgalmat számoltam 30 %-os remivel, 150 ft/kötet átlagáron, vagyis akkor minden magyar állampolgár hét kötetet vásárolt. Ha a fizetésemen számított pénzromlást veszem (korrigálva, hogy közben fokozatot szereztem) az harmincszoros, nem ötszörös, mint a könyvpiaci bevétel növekedés, tehát szegényedésünket meghaladó ütemben bunkulunk…
[6] Nem akarom azt mondani, hogy régen minden rendben volt. A Sztrugackij életmű magyarul megjelent kötetinek soros újraolvasásakor bizony meglepő dolgokat találok például a Földeák féle fordításokban. Gyanakodni kezdtem, hogy Csigák a lejtőnt talán azért nem értem egészen tizenegyedszerre sem, mert bajok vannak a fordítással…

Taking Comfort in Misery of Others...

Csúf dolog...

Waiting for Augsburg

Kalandozni jó!

Kényelmes és egyszerű. – Nem kell városokat építeni, földeket fölszántani és bevetni, nagy fáradsággal kibányászni vagy kimosni az aranyat, és ékszereket készíteni belőlük, nem kell birkát legeltetni, lenyírni a gyapját, fonni, szőni, nem kell kardot kovácsolni. Egyszerűen oda kell menni azokhoz, akik mindezt tudják (És még sokkal többet is, például hülye könyveket másolgatnak… Beh jól is égnek azok! Lásd mulatság.) és vannak olyan hülyék, hogy meg is csinálják, aztán jól el kell venni tőlük…
Kifizetődő. – Alig van költség. A zsákmány viszont bőséges.
Mulatságos. – Milyen vidám látvány is egy égő város, az életben maradottak, ahogy futkosnak, és oltani próbálják. Jól hátba lehet őket nyilazni. Muhahaha!!!!
Ezen kívül meg lehet kapni az összes nőt, aki nem fut elég gyorsan. És mi lóval megyünk ám…
Izgi. – Amikor a nehézkes, vasba öltözött katonáik úgy gondolják, hogy képesek szembe szállni velünk. És mindig akad pár izgága ifjonc, akit jól le lehet kaszabolni. A hülyék!

Valahogy így gondolták az őseink, míg aztán a jól megkalandozott városlakó hülyék száz év alatt végül megunták a dolgot, és az a pár kalandozó vitéz, aki megúszta a dorgálást, orr meg fül nélkül tért haza.

És valahogy így van ez a kalandregény írással – és hadd ne legyek igazságtalan, a kalandregény olvasással is, bár még nem jött el a kalandregény Augsburgja, és valószínűleg soha nem is fog.

Ha író vagy.
Kényelmes és egyszerű. – Nem kell világrengető gondolatokat kiötölni, nem kell káprázatos nyelvi leleményekkel elvarázsolni a közönséget – sőt! Ha így teszel, esetleg olvasót veszítesz. Ezen kívül maguk a kalandok sem igényelnek túlságos szellemi befektetést, minden történetvázat, minden csavart alaposan kifejlesztettek már a lektűr úttörői, csak ki kell találnod pár tetszetős és szimpatikus szereplőt, kellően utálható gonoszokat (mindezt egyszer, egyetlenegyszer elég megcsinálni jól, és életed végéig elélsz belőlük), és dolgoznak azok maguktól a kész klisék, díszletek és plotok között. Arra az egyre kell ügyelni, hogy a környezet, amelybe ezt az izét helyezed, kellően érdekes és egzotikus legyen. Nem hátrány, ha ebben egy kicsit eredeti vagy, de nem kell túlságosan megerőltetni magadat – nincs erre valódi igény. És ez is olyan, hogy csak egyszer kell megcsinálni.
A magyar kalandregényírónak külön szerencséje van, hogy élt valamikor egy Rejtő Jenő nevű ember, aki nemcsak történetvázak tucatjait kínálja eléd, de kidolgozott egy máig ható humorfajtát, mely hetven év alatt úgy beleitta magát az olvasókba, hogy ha megfelelően használod,, légy a legszárazabb, magánemberkén tökéletesen humortalan valaki, működni, hatni fog [1].
Kifizetődő. – Alig van költség. Bár Alsó Merániában az írói zsákmány szegényes, ha kezdő vagy és a példányszámod tetvesen alacsony, a népeszerű lektűr író ebből (a példányszámokból) jól megél. Addig a díjad főként abban áll, hogy ha ügyes vagy, rajongótáborod lesz, akik szeretnek. Mások meg utálnak.
Mulatságos. – Szórakozol, amíg írsz (Egy kicsit legalábbis, máskülönben mi értelme lenne? Fizikailag és pszichésen valószínűleg igencsak különbözöl ábrázolt hőseidtől, így legalább a szövegben kiélheted magad.
Ezen kívül meg lehet kapni az összes nőt, akik valamiért buknak az írófélékből áradó (Szivárgó… Barom! Az lábszag!) intellektuális izgalomra.
Végül, ha ügyes vagy és kellően gonosz, jól szórakozol a sok hülyén, akik falják az írásaidat. Szerencsére ilyen gonosz alsómerán író nem is létezik.
Izgi. – Mint föntebb, kiélheted írás közben kalandor szellemed. Ezen kívül kis szellemi izgalmat jelenthet a történetváz köré díszletet rajzolni, megkeresni a szereplőket, sőt magát a plotot is az archívumban. Ez utóbbi valóban izgis: olyat kell találni, amit nemigen használtak mások az utóbbi tíz évben… Kezdők izgulhatnak a könyv fogyáson is, a veteránok szintén, már azzal kellemes borzongással, hogy hányszor és meddig lehet még eladni ugyanazt – itt kenyérről van szó, elvtársak. Lehet izgulni a konkurencia felbukkanásán, és azon, vajon elég ügyes kalandszövő vagy-e, hogy felfigyeljen rád Hollywood…

Ha olvasó vagy.
Kényelmes és egyszerű. – Nem kell közben gondolkodni és mégis, hogy telik az idő! Ezek rafinált írók egyre vastagabb könyveket írnak, de ez nem baj, mert így tovább tart a nem gondolkodás.
Kifizetődő. – Na ez már nem igaz! Te szívtál barátom: a lektűr ugyanannyiba kerül, mint az elitirodalom, sőt, a menő lektűr drágább. Viszont, ha nem rohansz azonnal a Zalexandrába, vagy kattogsz a Buklájnon, két hónap múlva antikvárban, vagy félárus boltban fillérekért megveheted. Végül is: spórolsz. Az elitirodalom általában csak drágul antikvárban, és sohasem kerül diszkontba.
Mulatságos. – Az igényeidnek tökéletesen megfelel az a humor, melyet ezekben találsz, hiszen ezeken nőttél föl, nem is igen ismersz mást. Plusz, ha magyar vagy és nem reménytelenül fiatal [1], olvastál Rejtőt is, és ismerősként üdvözlöd humorát a szövegben. De egyéb alantas örömforrást is találhatsz, égő városok, szétrobbantott bolygók, lemészárolt százezrek formájában – ha olyan a szöveg. A kortárs krimiben tocsoghatsz a vérben, a mocskos szexben, a perverziókban, egyáltalán a mocsokban, ha erre van szükséged.
Ezen kívül meg lehet kapni az összes nőt, akit enélkül is megkapnál. Nagy haladás ez, mert vannak olyan szövegek, akik egyenesen elriasztják a lányokat, ha meglátják nálad. Ha például mondjuk Wittgensteint olvasol, tuti, hogy sikoltva menekülnek, mert azonnal tudják, lúzer vagy.
Izgi. – Izgalom van bőven, mindenféle, minden szintű, mindennemű. Ha jó az író, szinte bármibe beleélheted magad, és az ellenkezőjébe is. Izgulhatsz továbbá, hogy a kedvenc könyvedből lesz-e film, és manapság – az internetnek hála – még össze is verekedhetsz más rajongótáborok tagjaival, egyelőre virtuálisan, de nem is kell másképpen, ez így kényelmes. Végül izgulhatsz, hogy a soros kiváló művet vajon mennyiért veszi be az antikvárius…

A komolytalankofás után ideje rátérni, amiért is elkezdtem ezt a postot, éppen a Nagy Háború közepén, mely azért robbant ki, mert a lektűrirodalom trónörökösét, a szerencsétlen sorsú a Science Fictiont egy szakadár ogre megmerényelte Szar-de-jevóban, ahelyett, hogy Bosznia…

Igyekszem visszafogni a vulgarizálódásomat, mielőtt végképpen elszabadulnak a búbánatos (öncenzúra)ok a szövegben, mivel Odo jólelkűen figyelmeztetett, hogy elvesztem a rajongóimat, ha olyen közönségesen fejezem ki magam, hogy búbánatos (öncenzúra) akarja (öncenzúra)tatni a Dezsőt. Pedig tényleg nem. A hiba ebben az okfejtésben, hogy nekem nincsenek rajongóim. Nem gyűjtöm őket.

Na megint jól elkalandoztam.

Ez az! Kaland!

Kalandorok csapdában!

Szóval szép az, ha a zíróember kalandtörténetek írására adja a fejét, példányszámok, meg rajongók, meg csajok, meg minden, de a kaland, különösen a sci-fiben – csapda. Méghozzá veszélyes csapda. Veszélyes az íróra, de veszélyes az egész zsánerre is.

Az első nemigen érdekelne, mindenki úgy áll sorba a (öncenzúra)ért, ahogy akar, de szerkesztőként azért minden témához bezuhan pár kalandtörténet, és akkor nyűg, meg nyíl, meg sértődés, meg részlehajlás, meg persze haverok, Fanta meg buli, meg minden egyéb szokásos (öncenzúra)ság. A rajongók elpártolnak, az eladás zuhan (muhahaha, no, nagyon nem üti meg magát), a világ gyászba borul csalódott ogre a búbánatos (öncenzúra)ok kántálásába menekül…

Szóval, mint szerkesztő én nem szeretem a kalandokat a sci-fiben.
Súlyos mi?
Kezeltetnem kéne magam.
Meg a Rejtő-epigon humort se szeretem. Sokáig tartott, amíg rájöttem, hogy miért is olyan egyformák azok a beküldött, humorosnak szánt írások, aztán egyszer csak – bang! – de hisz ez Rejtő! No hiszen… Persze, bevallom, keményfejű ogre lévén, ehhez kellett segítség – az Alföld 2009/5-ös száma… Egyszerűen nem hittem, hogy a Rejtői fogásoknak ekkora hatásuk van generációkon át. Oszt’ – de.
Minek szerkeszt az ilyen? És mit?
Egyáltalán mit keres a kaland és Rejtő egyszerre – a sci-fiben?
Na, ezt kérdezem én is.
Mert Rejtő és kaland egymástól elválaszthatatlanok, nota bene, igen sok modernnek vélt kalandelem felismerhetően rejtői, ha odafigyel az ember.
Rejtővel nincs is baj, a maga idejében, a maga helyén… Sivatag, légió, Leia, arab démon… Fülig Jimmy és egy bizonyos Piszok Alfréd, aki kapitány, meg kém, és kavarja, okvetlen kavarja. Meg valaki, aki régen herceg… Aranyos, jópofa, nevettető dolgok. A maguk léptékében.

A dolog ott fordul ijesztőbe, ha mindez átkerül a sci-fibe, és léptékét veszíti. És okvetlen léptékét veszíti, mert a sci-fi önmagában hajlamos elveszítetni az emberi léptéket.

Egy akkor tehetség is, mint Herbert csak valamikor a halála előtt jött rá, hogy nemcsak természetfölötti szuperhősök léteznek, hanem hétköznapi emberek, és… hát… roppant kínos, de valójában ők működtetik a világot.

Hát ez a kalandtörtet első, és leglényegesebb csapdája: izgalmasnak, lebilincselőnek, minimum érdekesnek kell lennie, és ehhez hősök kellenek. És a hősökkel könnyen elszalad a ló. Ha a hősök megindulnak, ott kő kövön nem marad. Ott minimum űrcirkálók robbannak fel, de ha lehet, inkább egész városnegyedek, városok, holdak, bolygók… A licit elvileg végtelenig mehet. Egyelőre bolygóméreteknél tartunk… Bár odalett már a Naprendszer is.
A lépték elveszett [3].
Rejtő még szétvert egy kocsmát, elsüllyesztett egy hajót és nyilvánvalóan nem sérült meg senki, a helyzet szigorát lehetett humorral oldani. Ezt a sci-fi kalandorok is megpróbálják, de százezer ember elpárolgását még Rejtő sem lenne képes nevetésbe oldani, pláne nem kamaszos humorú epigonjai.
Nem tudok mulatni ekkora léptékű mészárláson…
Valaki ezen a blogon (vagy talán magánban?) nagyon találó hasonlattal jellemezte ezt a léptékvesztést: beszállító vagy az épülő Halálcsillag II-n, egyszerű kontraktor, aki mondjuk a piszoárokat szereli be éppen a 2π az n-ediken szinten a legénységi budikba, amikor – bang! – egy senkiházi lúzer belerobbant az űrbe. Kérte erre valaki a köcsögöket?? Hogy éreznéd magad? Volna kedved szellemes beköpésekkel szórakoztatni az olvasóidat az utolsó pillanatban [2]?
Valahol ugyanezt parodizálja Douglas a Galaxis útikalauzban. Bocs, de megsemmisült a Föld! Mégis nevetünk, mert tudjuk, szatírát olvasunk, nem kell komolyan venni. A kalandtörténetek azonban igencsak komolyan veszik magukat – és közben a hősök folyamatosan lökik a laza dumát…
Hollywood kezdeti autós üldözései az úton maradtak, legfeljebb egymásnak csattant egy két tanknyi batár – no one harmed . Később aztán ez kevés volt, az autók felrohantak a járdákra, a gyalogosok közé, eleinte még vigyáztak, mindenki félreugrott – hardly anyone harmed –, de nézd csak meg mi lett mindebből a Terminátor 3-ra. Upsz… Az épp’ egy sci-fi… Úgy veszik el a lépték, ahogy a szerzők vetik el a sulykot… [5] A cél nyilván – no one survived.

A második csapdát éppen a hősök archetípusa rejti. A hős – örök kamasz. Nem új felismerés, nem is az én felismerésem – mára irodalomtudományi közhely. Mondhatni egy ki(öncenzúra) axióma. Ez axióma súlyos következményekkel jár az általános lektűrben is, de még súlyosabb konzekvenciákkal a sci-fiben:
A kalandfőhős emberfölötti, mint Hamlet apja a fia szemében. Példa egy szoborhoz – és általában éppen annyira élő. Olyan tulajdonságokkal rendelkezik, melyek szegény Szuperment is elsápasztanák. Csinos, elegáns, ír, olvas beszél; túlkalkulálja a szupermesterséges-szuperintelligenciákat és szupergonosz-szupergéniuszokat; gyorsabb a lézersugárnál és szuperszámítógépeknél, a fogával kapja el a puskagolyót; huszonpáréves korára, anélkül, hogy bármilyen képzésben is részt venne, lexikális tudásban veri a Legyen ön is milliomos bármelyik nyertesét, saját szakterületén lefőz bármilyen tudóst; elvezet bármilyen járművet és megjavít bármilyen gépet a faekétől a hiperhajtóműig bezárólag; kezel bármilyen fegyvert, berendezést és operációs rendszert, beleértve a nem emberieket is; n+1 danos feketeöves harcművész a szükséges filozófiával, mindemellett literszám issza a tömény szeszeket, és még hóttrészegen is képes bármilyen nőt levenni a lábáról, majd utána pornósztárokat irigységre és pirulásra késztető szexuális teljesítményt nyújt. Általában bírja a mérgeket és a fertőzéseket is, hiszen olyan mája van, mint az Északmagyarországi Vegyiművek Sajóbábonyban, az immunrendszere pedig már kisgyermekkorában találkozott az elképzelhető világegyetemek valamennyi kórokozójával, és jól le is győzte őket… A humoráról és lehengerlően irodalmi stílusáról nem is beszélve…
Nem volt mindig így, Verne, Doyle hősei már igen sok modern hősi attribútummal rendelkeznek, de tessék csak megnézni őket, amikor száz év múlva ligába álltak!
A kalandfőhős ugyanakkor olyan síkagyú és kiszámítható, mint a medve az orosz mesében. Jót akar, csak közben emberek halnak meg. Egyre többen… A noire ráadásul behozta azt a hőstípust, aki nem is akar jót – igaz, rosszat sem. El lehet képzelni, hogy az ilyen közömbös, kiégett hősök mi pusztítást visznek véghez a kortárs sci-fiben…
Általában arról ismerszik meg a kalandfőhős, hogy hullnak utána a nők, mint a legyek. Ráadásul mindig azok a hölgyek pusztulnak ki a világból, akibe a hős halálosan szerelmes, és ezt még viszonozzák is. Nyilvánvalóan házasság, gyerekek, nyugodt élet leselkedik az ilyen nők formájában a hősre, vagyis a kalandok – így a folytatások halála is. Nincs ez másként a sci-fiben sem. [6]

A harmadik csapda, melybe a hősök emberfelettisége szinte automatikusan belekergeti az írót, hogy ennek az emberfelettiségnek a kidomborítására ráadásul minden antagonistát totál idiótának állt be, de az átlag intelligenciát is erősen alulméretezi a hős környezetében.

A hősök természetes közömbössége a pusztítással szemben (elvégre itt a világ megmentéséről van szó, akadnak veszteségek) automatikusan felállítja a következő csapdát: az emberek nem ábrázolhatók túlságosan árnyaltan, nem lehetnek túlságosan élők, mert az olvasó esetleg felteszi magában a kérdést: miért is kellett ennyi embernek meghalnia? De nem ábrázolható a hős sem kellő részletességgel, mert akkor például kiderül, hogy emberfölötti tulajdonságainak megszerzésére három emberélet is kevés… Vagy véletlenül napvilágra kerül egy nem kívánt gyöngeség…

Az emberfeletti hős ötödik csapdája, hogy a cselekmény is kiszámítható – úgyis mindig ő nyer. Az egyedüli izgalmat ekkor csupán a miként szolgáltat(hat)ja. Mivel azonban a kalandsémák köre nem végtelen, kellően sok történet után ez az izgalom is csillapul [7].

Író és olvasó közös csapdája a befogadói kaland-ingerküszöb folyamatos emelkedése, mely egyre hihetetlenebb szintekre emeli a gyakorlatilag ugyanabból a sémakörből építkező történeteket. Mivel a minőségi változás limitált, az írók mennyiségi irányba menekülnek. Így jutunk el – na nem a csillagokba –, hanem a szétvert kocsmától a szétporlasztott csillagrendszerekig. Ennek a csapdának fekete lyuk erejű változata/erősítő tényezője a filmes látványvilág. A kalandtörténetet az Isten is Hollywoodra teremtette, és ezzel önmagában nem is lenne baj. Hanem a két dolog az ingerküszöb piszkálás miatt kölcsönhatásban áll, a Hollywood produkciói szeretik egymást túlszárnyalni, és ebbe a folyamatba lógó nyelvvel bekapcsolódnak a szerzők is.

Kalandírás közben az egyébként intelligens, jó humorú íróemberek is személyesen csapdába esnek, átalakulnak. Olyan ez, mint a katonaság, bevonuláskor mindenki otthon hagyja a nyolcvan fölötti IQ pontjait, magasabb morálját, magasabb rendű humorát, és mindent, amit az etikettről valaha tudott… A sci-fi kalandregényíró abszolút nem törődik a scivel, a teljes hangsúly a fin van. A sci-fi kalandregényíró nem veszi figyelembe, hogy erkölcsileg-megolkoltság szintjén barlanglakó hősei esetleg olyan technológiákkal operálnak, melyek kifejlesztése ugyan nem igényel morált, de a használatuk igen. Egy kalandorokból álló társadalom a rendelkezésre álló ábrázolt technikákkal szempillantás alatt kiirtaná magát…

Jó, tudom.

Ez is egyike az irodalom sajátos közmegegyezéseinek szerző és olvasó között: a szórakozásért cserébe az olvasó nem vesz tudomást arról, mekkora ívben lett hülyének nézve…

Tehát nyugodtan éljen mindenki nyugodtan oda meg vissza ezzel a közmegegyezéssel.

Azonban, amikor – enyhén szólva – válságban érzem a zsánert, nem tudom megállni, hogy meg ne vizsgáljam, milyen és mennyi kárt okoz a kalandtörténetek elburjánzása, főként „begyűrűzése” a nem kaland sci-fibe is.

Nincsen jó hírünk a zsáneren kívül, ami sok mindennek köszönhető, közöttük annak is, hogy az üres kalandtörténetek az irodalomtudósok szemében semmiféle értéket nem képviselnek, legfeljebb, mint kultúrtörténeti érdekesség merülnek föl, borzongva és/vagy parodisztikus gúnnyal felboncoltatván [8]. Ilyen megítélés mellett fokozni annak a mennyiségét, mely a rossz előítéleteket okozta, ezzel megerősíteni azokat – dőreségnek látszik.

A kaland befelé is káros, „szennyezi” az egyébként mélyebb tartalmakra kíváncsi, de nyitott olvasót. Mindenki el-elolvas egy-egy kalandos sci-fit, és nem marad megérintetlenül. Kíván, vár egy kicsivel több izgalmat… És mivel ez a sodródás az olvasókban is már hetven éve tart, a sci-fi szerzők hathatós közreműködésével – kinek nem jó, ha a kalandokkal fellazított szöveget az is elolvassa, akit egyébként hidegen hagyna? – egészen messzire jutottunk. Clarke összeállt Baxterrel, és az lett az Időodüsszeiából, ami…
Amikor az író kalandokkal kezd operálni, óhatatlanul maga is megváltozik, mivel a sikernél nincs halálosabb méreg: utólag minden igazolható vele…

Csapdája ez a javából.
Érdekesnek, izgalmasnak kell lenni, nemcsak intellektuálisan, hanem cselekmény szintjén is, mert ezt várja a mai olvasó, ugyanakkor a kalandelemek korrodeálják a szöveg az irodalmi szövetét, és magát az írót is, és beleszürkülhet ezekbe a várakozásokba, elmozdul az intellektuális izgalom felöl a zsigeri izgalmak felé. Nehéz megtalálni az egyensúlyt. Egyet biztosan nem szabad: úgy folytatni, ahogy eddig. Szakítani kell az éretlen hősökkel, a bejáratott történetvázakkal, és elfelejteni Rejtőt a sci-fiben.

Őskövület vagyok: valami olyat kellene csinálni, mint A Sztrugackij fivérek, Lem, Baradbury és Vonnegut.

Jegyzetek:

[1] Az új generációk egyre kevesebb Rejtőt olvasnak. A hatás kettős az íróra nézve: egyrészt elmarad a talajelőkészítés, másrészt eredeti humorú szerzőként tündökölhetünk az egy-újszülöttnek-minden-vicc új alapján. És ez a nemzedék már ezen a kölcsönvett humoron szocializálódik, előkészítve a talaj a következő író generációnak.
[2] Ha igen, akkor éppen oda jutunk, ami a sci.fi igazi halála. Amikor önmaga paródiájává válik.
[3] Manapság ehhez már kalandtörténet sem kell, csak írói kalandorság. Tucatjával esik meg magukat “komoly” sci-finek tartó művekben, hogy fél bolygónyi emberiséget pusztítanak el a szetap kedvéért, vagy, mint Stross, az egész Naprendszert [4].
[4] Stross legalább megszívta: ott maradt szereplők nélkül, és kénytelen volt nyilvánvalóan deus ex machina jelleggel, átlátszó és nevetséges módon feltámasztani néhány embert. A sci-fi ünnepelt kortárs óriása Pamela álma szintű megoldást használ…
[5] Ha másért nem, ezért lenne létjogosultsága a női szerzőknek. Már, ha éppen nem rálicitálnak ebben is a férfiakra.
[6] Női szerzők előnyben! A hölgyek kellemesebbik fele ugyanis a családot nem tekinti kizáró tényezőnek a kalandokból.
[7] És kellően sok kalandtörténet elolvasása után a sci-fi rajongóból, szép lepke lesz, előbújik az író.
[8] Ez nem szép dolog, mi se csináljuk ezt velük, de ez van. Bővebben lásd Alföld 2009/5.