János úr ereje teljében lévő… És az elbeszélő – Krakk! Micsoda kudarc! – rögtön az első mondatnál elakad. János úr nemi identitása ugyanis a sajátos és sajnálatos körülmények és események miatt tökéletesen bizonytalan. Talán hagyjuk is! Elég, hogy János úr ereje teljében lévő… Profi. Professzionális gyilkos. A reneszánsz dicső idejéhez képest ritka szakmának tűnik ez a huszonegyedik században, de nem is hinné az ember, hogy közvetlen környezetében hány János úr féle szerzet űzi ugyanezt foglakozást jól-rosszul ! Arról csak az áldozatok tudnának mesélni, de ők ugyebár áldozat mivoltukból következően már nem mesélnek semmit. Csak bizonyos kezdő írók képzelik úgy, hogy az egyes szám első személyű, múlt idejű monológ megfelelő elbeszélésmód abban a történetben, melynek a végén az elbeszélő meghal, mielőtt az olvasónak esélye lenne megismerni a monológ címzettjét. És most tekintsünk el attól a feltételezéstől, hogy a monologizáló elmebeteg lenne: kicsi a valószínűsége, hogy minden kezdő író elmebeteget választ főhőséül…
De sem a kezdő írók, sem hőseik elmeállapota nem tartozik az elbeszélés szorosan vett tárgyához. Ebben a kis történetben másféle amatőrökről és professzionalistákról esik szó. János úr tehát professzionális gyilkos, aki – be kell vallani – élvezi az ölést. Ha teheti, rendesen el is nyújtja, eljátszik úgymond az áldozattal. A külső szemlélő – már ha akad ilyen, de ritkán akad, mert János úr, ugye, profi – úgy ítélheti, mindez egyszerű, kétkezi szadizmus, de aki ismeri János urat, az tudja, hogy nem az áldozat kínja, hanem a saját teste fölötti uralom okoz neki örömet. Nem elhanyagolható továbbá, hogy a küzdelem az áldozattal egyúttal felkészülés, edzés a következő ölésre. Mert János úr alaptermészete a lustaság. János úr, ha úgy adódik, végigalussza az egész napot, csak a legszükségesebb testi funkciók kielégítése végett kell föl. Hősünk nem éppen konditerembe és kung-fu edzésre járó típus. Bár irigylésre méltóan fitt és szinte követhetetlenül gyors – nem éppen hátrányos tulajdonságok a szakmájában –, élte hosszának növekedésével egyre inkább a sumo látszik annak a sportnak, melyet kedvencéül választana, ha egyáltalán érdekelné bármiféle sportnak nevezett tevékenység.
A kölyök – minő fordulat, elbeszélői lelemény! – még kölyök. Valójában még neve sincs, és úgy tűnik, olyan tekintélyes és tiszteletre méltó névre talán sohasem tesz szert, mint János úr. A kölyök igazi kamasz, kiváló kondícióval, hibátlan izmokkal, tökéletes érzékszervekkel, de kissé elnagyolt arányokkal és a serdülők minden testi és lelki esetlenségével. A kölyök is gyilkosnak készül, határozottan, elviekben és a szó szoros értelmében is János úr nyomdokaiban jár, de szerencsétlenségére János úr éppen csak megtűri maga mellett; a szakma fortélyait úgy kell ellesnie az idősebbtől, mert János úr pedagógiai elvei valószínűleg a szovjet módszerekben gyökereznek. A pofonok, melyeket a kölyöknek sűrűn kioszt, legalábbis Makarenkó tanár úr életmuvének alapos ismeretére engednek következtetni.
Az eset hátterében, mellyel az elbeszélő az amatőrök és professzionisták közötti különbséget kívánja szemléltetni, évekkel ezelőtti titokzatos események húzódnak. Senki sem tudja megmondani, hogy mikor költöztek be először, annak pontos ideje sem ismert, hogy mikor szaporodtak el olyan ijesztő mértékben, hogy az már a normális együttélést alapjait kezdi ki, annyira elszemtelenedni azonban csak az utóbbi két évben szemtelenedtek el, hogy a helyzet kezdett tarthatatlanná válni. Az ember egyszerre azon veszi észre magát, hogy az életterébe illetéktelenek – idegenek – tolakodnak be, akik ráadásul semmibe veszik tulajdonosi jogait, sőt estéről-estére pofátlanul ki is röhögik – mert mi más is lehetne az a hang, ha nem röhögés? Nos, az emberben gyilkos indulatok horgadnak föl, és végül a helyzetet csak a betolakodók lemészárlásával látja megoldhatónak. Gyilkost fogad föl. Mivel pedig az ember nem született bűnöző, alvilági körökben is elég járatlan, első körben a gyilkosok között is nagy valószínűséggel csak a hozzá hasonló amatőrbe botlik, és meglehetősen kínos helyzet alakul ki.
Úgy kezdődött, hogy a pelék [1] két éve beköltöztek a konyha hosszabbik falát a tisztaszobába vezető ajtó négyszögének kivételével elfoglaló kályha és kemencekomplexum [2] tűztereibe a kéményen keresztül, és esténként a kemence különböző részeiben matatnak, rágnak, kaparnak és vihognak. Sőt ha tehetik, kikukucskálnak és bámulják az embert. Csak vendek tudják, hogy valaha milyen titokzatos, és a maguk módján kifinomult ételek elkészítésére szolgált az a temérdek kisebb-nagyobb ajtó a falnyi kemenceszörnyeteg oldalában, mindenesetre a pelék a csukott vasajtók mögött élik titokzatos, ám annál hangosabb életüket.
Már ameddig az ember [3] be nem teszi a leghangosabb ajtó mögé a kismacskát [4].
Azért a kismacskát, mert János úr, az ereje teljében lévő, hároméves, herélt vörös kandúr, ismeretlen helyen tartózkodik, és nem méltóztatik megjelenni a hívásra. Sütőajtó kinyílik, pele meglehetősen hülyén néz [5], kismacska beugrik, térül-fordul és fogai között már hozza is a méltatlankodó betolakodót – most röhögj, gazfickó! –, aztán morogva elviszi a sarokba, és játszadozni kezd vele. Az ember negyedóra múlva döbben rá, hogy amatőrrel van dolga. A kölyök nem tud ölni! Igazából nem tudja, mit kezdjen a visongó pelével, ami egyre lassabban mozog, mert az útbaigazító pofonok és harapások, ha nem is halálosak, de nem is igazán gyengédek. Az ember ugyan nem sajnálja a pelét, de fél óra múlva már sokallni kezdi a monoton meccset: pele sarokba bebújik, macska kikotorja, pele megindul, macska visszapofozza, pele visong, macska morog, mint a dongó motor – csak az ölés nem halad előre. Az ember végül megkönnyebbüléssel veszi tudomásul, hogy az ablakon vacsorája elköltése szándékával hangtalanul beugrik János úr, a profi. János urat egyelőre nem érdekli a pele, észre sem veszi, ügyet sem vet arra, hogy mivel foglalatoskodik az egyre fáradtabb kismacska. János urat legfőképpen az esti Kitekatja érdekli a mosogató alatti dobozban. Az ember akkor megfogja János urat, és kellő tisztelet mellett odacipeli a peléhez. A szakértő egyetlen pillantással felméri a helyzetet, tesz egy követhetetlen nyakmozdulatot, és a pele eltűnik a színtérről. János úr átmenetileg megfeledkezik a Kitekatról, és szájában az áldozattal, ahogy jött, hangtalanul kiugrik az ablakon [6].
A kölyök morog, és fogalma sincs hogy hová tűnt a játékszere, még percekig keresgéli a sarok tárgyai között, végül egy Kitekattal kell megvigasztalni, hogy abbahagyja a kemenceajtó előtti hibavaló strázsálást és szemrehányó nyávogást.
A történet tanulsága: a különbség amatőrök és profik között akkora, hogy azt az amatőr még észlelni sem képes.
Jegyzetek:
[1] A pele védett állat, de amikor az ember házában már minimum három tucat pele lakik, rágja szét a falakat és a tetőt, zajong az ereszben és tetőgerincben, az emberben a magyar szociálpolitika eredményessége merül föl párhuzamként, és pokolba kíván mindenfajta pozitív diszkriminációt. Különben érdekes jogi probléma: mi a helyzet, ha a védett állatot a macska ejti és fogyasztja el?
[2] A kemencefal másik felén, a tisztaszobában a komplexummal egybeépítve plafonig érő cserépkályha. A peléket a tüzelés, mely telente egy űrsiklót is magasba emelő kalória felszabadulásával jár, nyilvánvalóan nem zavarja.
[3] Ogre. Az ogrék szeretik a macskákat. Máskülönben miféle valóságalapja lenne annak az ütodött francia mesének a Csizmás kandúrral? Mellesleg a zöld bőrön érdekes kontrasztot ad egy karban és karon tartott vörös macska. Lásd Sherek 2.
[4] Teknőctarka vörös kölyök. Még nincs neve, ingadozunk a Dzsihád és a Kapucíner között. Imádnivaló.
[5] A pele a mókusfélék szégyene. A farka egy kémcsőkefére emlékeztet. Fürge, de nagyon hülye. Bemész a kamrába, és csak kapaszkodik a falon, mereszti a szemét, mint egy palotapincsi, és ha nem vennéd észre, mielőtt eltűnik valami lukban, még kiröhög. A háziak szerint október végén, amikor lezárják a házat karácsonyig, a pelék téli álomra szenderülnek, pedig még bőségesen lenne táplálékuk. De nyilván, ha már nincs kit bosszantani, fölösleges ébren maradniuk.
[6] János úr nem volt mindig ilyen kimért a pelékkel. Egyéves korában a pelék még nem költöztek be a kemencébe, a tetőgerincben közlekedtek, közvetlenül a kúpcserép alatt (a kúpcserép még véletlenül sem kúp alakú!), az akkor még kismacska, de máskülönben már lovardai egereken kiképzett, profi gyilkos János úr számára elérhetetlenül, és válogatott gorombaságokat vágtak a szénabálákon sziesztázó macska (akkor még Jancsika) fejéhez. János úr azon a nyáron rendkívül sikeresen, hanyag eleganciával és tökéletes professzionalizmussal mezei pockokra vadászott, de egyetlen pelét sem ejtett el, és bánatában békákat felezett, keresztben. János úr ideje akkor jött el, amikor a pelék végképp elszemtelenedtek, és birtokba vették a kemencét. Az első, ajtó mögött elcsípett áldozatot bosszúból másfél óráig kínozta, az emberek már el akarták venni tőle… Azt hiszem, ez volt János úr gyilkos karrierjének legsötétebb pillanata, viszont a bosszúszomj kioltása után már érett, profi gyilkosként alig tölt időt áldozataival mielőtt azok a gyomrában végeznék. Azóta békákat sem felez.
De sem a kezdő írók, sem hőseik elmeállapota nem tartozik az elbeszélés szorosan vett tárgyához. Ebben a kis történetben másféle amatőrökről és professzionalistákról esik szó. János úr tehát professzionális gyilkos, aki – be kell vallani – élvezi az ölést. Ha teheti, rendesen el is nyújtja, eljátszik úgymond az áldozattal. A külső szemlélő – már ha akad ilyen, de ritkán akad, mert János úr, ugye, profi – úgy ítélheti, mindez egyszerű, kétkezi szadizmus, de aki ismeri János urat, az tudja, hogy nem az áldozat kínja, hanem a saját teste fölötti uralom okoz neki örömet. Nem elhanyagolható továbbá, hogy a küzdelem az áldozattal egyúttal felkészülés, edzés a következő ölésre. Mert János úr alaptermészete a lustaság. János úr, ha úgy adódik, végigalussza az egész napot, csak a legszükségesebb testi funkciók kielégítése végett kell föl. Hősünk nem éppen konditerembe és kung-fu edzésre járó típus. Bár irigylésre méltóan fitt és szinte követhetetlenül gyors – nem éppen hátrányos tulajdonságok a szakmájában –, élte hosszának növekedésével egyre inkább a sumo látszik annak a sportnak, melyet kedvencéül választana, ha egyáltalán érdekelné bármiféle sportnak nevezett tevékenység.
A kölyök – minő fordulat, elbeszélői lelemény! – még kölyök. Valójában még neve sincs, és úgy tűnik, olyan tekintélyes és tiszteletre méltó névre talán sohasem tesz szert, mint János úr. A kölyök igazi kamasz, kiváló kondícióval, hibátlan izmokkal, tökéletes érzékszervekkel, de kissé elnagyolt arányokkal és a serdülők minden testi és lelki esetlenségével. A kölyök is gyilkosnak készül, határozottan, elviekben és a szó szoros értelmében is János úr nyomdokaiban jár, de szerencsétlenségére János úr éppen csak megtűri maga mellett; a szakma fortélyait úgy kell ellesnie az idősebbtől, mert János úr pedagógiai elvei valószínűleg a szovjet módszerekben gyökereznek. A pofonok, melyeket a kölyöknek sűrűn kioszt, legalábbis Makarenkó tanár úr életmuvének alapos ismeretére engednek következtetni.
Az eset hátterében, mellyel az elbeszélő az amatőrök és professzionisták közötti különbséget kívánja szemléltetni, évekkel ezelőtti titokzatos események húzódnak. Senki sem tudja megmondani, hogy mikor költöztek be először, annak pontos ideje sem ismert, hogy mikor szaporodtak el olyan ijesztő mértékben, hogy az már a normális együttélést alapjait kezdi ki, annyira elszemtelenedni azonban csak az utóbbi két évben szemtelenedtek el, hogy a helyzet kezdett tarthatatlanná válni. Az ember egyszerre azon veszi észre magát, hogy az életterébe illetéktelenek – idegenek – tolakodnak be, akik ráadásul semmibe veszik tulajdonosi jogait, sőt estéről-estére pofátlanul ki is röhögik – mert mi más is lehetne az a hang, ha nem röhögés? Nos, az emberben gyilkos indulatok horgadnak föl, és végül a helyzetet csak a betolakodók lemészárlásával látja megoldhatónak. Gyilkost fogad föl. Mivel pedig az ember nem született bűnöző, alvilági körökben is elég járatlan, első körben a gyilkosok között is nagy valószínűséggel csak a hozzá hasonló amatőrbe botlik, és meglehetősen kínos helyzet alakul ki.
***
Úgy kezdődött, hogy a pelék [1] két éve beköltöztek a konyha hosszabbik falát a tisztaszobába vezető ajtó négyszögének kivételével elfoglaló kályha és kemencekomplexum [2] tűztereibe a kéményen keresztül, és esténként a kemence különböző részeiben matatnak, rágnak, kaparnak és vihognak. Sőt ha tehetik, kikukucskálnak és bámulják az embert. Csak vendek tudják, hogy valaha milyen titokzatos, és a maguk módján kifinomult ételek elkészítésére szolgált az a temérdek kisebb-nagyobb ajtó a falnyi kemenceszörnyeteg oldalában, mindenesetre a pelék a csukott vasajtók mögött élik titokzatos, ám annál hangosabb életüket.
Már ameddig az ember [3] be nem teszi a leghangosabb ajtó mögé a kismacskát [4].
Azért a kismacskát, mert János úr, az ereje teljében lévő, hároméves, herélt vörös kandúr, ismeretlen helyen tartózkodik, és nem méltóztatik megjelenni a hívásra. Sütőajtó kinyílik, pele meglehetősen hülyén néz [5], kismacska beugrik, térül-fordul és fogai között már hozza is a méltatlankodó betolakodót – most röhögj, gazfickó! –, aztán morogva elviszi a sarokba, és játszadozni kezd vele. Az ember negyedóra múlva döbben rá, hogy amatőrrel van dolga. A kölyök nem tud ölni! Igazából nem tudja, mit kezdjen a visongó pelével, ami egyre lassabban mozog, mert az útbaigazító pofonok és harapások, ha nem is halálosak, de nem is igazán gyengédek. Az ember ugyan nem sajnálja a pelét, de fél óra múlva már sokallni kezdi a monoton meccset: pele sarokba bebújik, macska kikotorja, pele megindul, macska visszapofozza, pele visong, macska morog, mint a dongó motor – csak az ölés nem halad előre. Az ember végül megkönnyebbüléssel veszi tudomásul, hogy az ablakon vacsorája elköltése szándékával hangtalanul beugrik János úr, a profi. János urat egyelőre nem érdekli a pele, észre sem veszi, ügyet sem vet arra, hogy mivel foglalatoskodik az egyre fáradtabb kismacska. János urat legfőképpen az esti Kitekatja érdekli a mosogató alatti dobozban. Az ember akkor megfogja János urat, és kellő tisztelet mellett odacipeli a peléhez. A szakértő egyetlen pillantással felméri a helyzetet, tesz egy követhetetlen nyakmozdulatot, és a pele eltűnik a színtérről. János úr átmenetileg megfeledkezik a Kitekatról, és szájában az áldozattal, ahogy jött, hangtalanul kiugrik az ablakon [6].
A kölyök morog, és fogalma sincs hogy hová tűnt a játékszere, még percekig keresgéli a sarok tárgyai között, végül egy Kitekattal kell megvigasztalni, hogy abbahagyja a kemenceajtó előtti hibavaló strázsálást és szemrehányó nyávogást.
A történet tanulsága: a különbség amatőrök és profik között akkora, hogy azt az amatőr még észlelni sem képes.
Jegyzetek:
[1] A pele védett állat, de amikor az ember házában már minimum három tucat pele lakik, rágja szét a falakat és a tetőt, zajong az ereszben és tetőgerincben, az emberben a magyar szociálpolitika eredményessége merül föl párhuzamként, és pokolba kíván mindenfajta pozitív diszkriminációt. Különben érdekes jogi probléma: mi a helyzet, ha a védett állatot a macska ejti és fogyasztja el?
[2] A kemencefal másik felén, a tisztaszobában a komplexummal egybeépítve plafonig érő cserépkályha. A peléket a tüzelés, mely telente egy űrsiklót is magasba emelő kalória felszabadulásával jár, nyilvánvalóan nem zavarja.
[3] Ogre. Az ogrék szeretik a macskákat. Máskülönben miféle valóságalapja lenne annak az ütodött francia mesének a Csizmás kandúrral? Mellesleg a zöld bőrön érdekes kontrasztot ad egy karban és karon tartott vörös macska. Lásd Sherek 2.
[4] Teknőctarka vörös kölyök. Még nincs neve, ingadozunk a Dzsihád és a Kapucíner között. Imádnivaló.
[5] A pele a mókusfélék szégyene. A farka egy kémcsőkefére emlékeztet. Fürge, de nagyon hülye. Bemész a kamrába, és csak kapaszkodik a falon, mereszti a szemét, mint egy palotapincsi, és ha nem vennéd észre, mielőtt eltűnik valami lukban, még kiröhög. A háziak szerint október végén, amikor lezárják a házat karácsonyig, a pelék téli álomra szenderülnek, pedig még bőségesen lenne táplálékuk. De nyilván, ha már nincs kit bosszantani, fölösleges ébren maradniuk.
[6] János úr nem volt mindig ilyen kimért a pelékkel. Egyéves korában a pelék még nem költöztek be a kemencébe, a tetőgerincben közlekedtek, közvetlenül a kúpcserép alatt (a kúpcserép még véletlenül sem kúp alakú!), az akkor még kismacska, de máskülönben már lovardai egereken kiképzett, profi gyilkos János úr számára elérhetetlenül, és válogatott gorombaságokat vágtak a szénabálákon sziesztázó macska (akkor még Jancsika) fejéhez. János úr azon a nyáron rendkívül sikeresen, hanyag eleganciával és tökéletes professzionalizmussal mezei pockokra vadászott, de egyetlen pelét sem ejtett el, és bánatában békákat felezett, keresztben. János úr ideje akkor jött el, amikor a pelék végképp elszemtelenedtek, és birtokba vették a kemencét. Az első, ajtó mögött elcsípett áldozatot bosszúból másfél óráig kínozta, az emberek már el akarták venni tőle… Azt hiszem, ez volt János úr gyilkos karrierjének legsötétebb pillanata, viszont a bosszúszomj kioltása után már érett, profi gyilkosként alig tölt időt áldozataival mielőtt azok a gyomrában végeznék. Azóta békákat sem felez.
