Az iszapban
Vad, véletlen verssorok vetődnek
ki a hazugság zavaros, sötét,
sekély tengeréből, az időnek
megmérhetetlen töredékét
beragyogják, s alámerülnek
megint. Nem nyúlok utánuk; a lét
alattomos béklyói megfeszülnek,
lelkemen, s oly kicsiny szeletét
engedik hozzám a mindenségnek,
el sem hiszed. S mégis, ez elég,
sötét vizek, hogy el ne nyeljenek,
ne fúljak fáradt önmagamba még.
Mert e vizek belőlem erednek,
a lelkem lebeg felettek, az én
vonásaim táncolnak, remegnek
felszínük alatt torzan, feketén.
S nékem, e kétes teremtőnek
kell kiürítenem roppant medrét,
cseppenként, s akkor ott vergődnek
majd a szikkadt iszapban elmerült
soraim. Őrzik pikkelyeiken
egy gyönyörű mosoly csillagfényét,
csak le kell hajolnom, összeszednem
a hazugságoknak ezt a versét.
