Collective Mannerism #5

Petár barátom FoSba megy. Mennyire irigylem!
Én viszont elgyerekesedem holnaptól, és az sokkal többet ér akármiylen FoSnál...

5. Kis színesek – Ezek azok az apró, szövegbe beleszórt ötletmorzsák, melyek az író zsenialitását hivatottak demonstrálni. Vagy az ábrázolt világ nagyszerűségét [1] és az író otthonosságát [2] mutatják ebben a világban, vagy az író természet [3] és társadalomtudományos [4] ismereteit és/vagy műveltségét/olvasottságát [5] villantják meg.

Mindezzel csak az a probléma, hogy engem, mint olvasót az ilyesmi nem érdekel. Nem érdekel sem az író egója, sem íróságán kívül eső zsenialitása. Ami engem érdekel, az a történet és a szereplői. Ha a kis színes nem visz közelebb a szereplők megismeréséhez, és/vagy nem viszi előre jottányit sem a cselekményt, akkor csak úgy tudok ránézni, mint töltelék karakterhalmazra. Különösen akkor bosszant a kis színes, ha ügyetlenül csinálják, ha a szemem elé tolakszik, nem simul bele a szövegbe, horribile dictu, tipográfiailag még ki is emelte az elkövetője. De ez utóbbi külön tárgyalandó modorosság, lásd később.

A kis színes egyértelműen a CP rovására írható. Az az ambíció [6], hogy meghaladjuk az unalmasnak vélt és/vagy valóban unalmas elődök teljesítményét, értelemszeruen azt követeli meg az írótól, hogy minden területen lenyomja az előző generációkat. Tudásban, kreativitásban, műveltségben. Elég lett volna csupán irodalmilag meghaladni őket, de érdekes módon erre kísérlet se’ nagyon történt. A kis színes mindenesetre jött, látott és győzött, mert felnőtt az az olvasógeneráció is, az írókhoz hasonló háttérrel, amelynek fontosabb lett az ötletroham, mint az irodalmi minőség.
Az internet-robbanás nem javított ezen. Az információ rendkívül egyszerűen hozzáférhetővé vált, nem kellett már hónapok munkájával könyvtárban megszerezni az információt, sőt, a keresőmotorok egészen érdekes összefüggéseket képesek véletlenszerűen összehozni – ilyen háttérrel igen könnyű a zsenialitást villogtatni. És éppen ezért szükségtelen, sőt, zavaró.

Egyenesen káros. A kis színesben rejtőznek el általában a legnagyobb logikai döbbenetek, melléfogások. Az ember annyira szerelmes beléjük – magába –, hogy egyszerűen elsiklik hibáik fölött.

Mivel a kis színes legtöbbször szándékos, stíluselemnek tetszik még elkövetője szemében is, így ez a fajta modorosság általában nem orvosolható az író által. Hacsak nem változtatja meg egész hozzáállását… Nem lenyűgözni akar többé, hanem egyszerűen megosztani a gondolatait, mesélni – és szórakoztatni.

6. Anglicizmusok-germanizmusok – a kilencvenes évek elejétől-közepétől főként az anglicizmusok kerültek felszálló ágba, és ez egyértelműen a fordítói szakma megroggyanásának eredménye. A magyar fantasztikus olvasó még mindig afféle etalonként tekint az angolszász produkciókra, így azok bármilyen silány fordításban is kerülnek elébe, példaként szolgálnak, ha az olvasó – ez a sci-fiben szinte elkerülhetetlennek látszik [7] – íróként lép elő.

Való igaz, az angol (és a német) inherens sajátossága a határozatlan névelő kötelező használata, de a magyarnak nem! Szinte minden egyes kezdő író megegyezik egy dologban, mégpedig, hogy egyezik, azaz az egyet használja egyre-másra. Egyelőre ez szinte egyetlen anglicizmusunk.

Hát nem nevetségesek az “egy egyetlen emberből álló különítmény” és társaik?

Az "egy" [8] kis odafigyeléssel kiegyelhető a szerző önkezével, mivel stílusértéke csekély, stílusromboló ereje viszont annál nagyobb.
Sőt, teljes mértékben megelőzhető lenne, ha a következő olvasó generációk nem silány fordításokon nőnének föl. Vagy, mondjuk, eredetiben olvasnának… Mindkettőre csekély esély mutatkozik.

8. Tördelési-tipográfiai modorosságok – bosszantó apróságok ezek. Nincs közös, jól azonosítható [9] gyökerük, hacsak nem a túlfejlett írói egó. Ez viszont öröklött, nem szerzett tulajdonság.

Sokszor találkozhat a szerkesztő négyoldalas novellával, melyet szerzője gondosan fejezetekre, sőt, alfejezetekre tagolt (címekkel, bizony!), és bizony előfordul, hogy – mondjuk! – a “Második fejezet” csupán tizenöt sor, két rövid bekezdés. Az olvasóban ilyenkor fölmerül a kérdés, vajon a szerző nem látta át saját, valóban impozáns művének szerkezetét, vagy – ne adj, Isten! – egy nagyregény vázlata került a szeme elé, melyet a szerző a későbbiekben kétezer oldalra szándékozik felpumpálni, ha végre sikerül történetet, cselekményt, szereplőket kitalálnia…

Még többen bátran és büszkén biggyesztik novellájuk végére, hogy “vége”.
Látjuk, abszd meg! Sőt sokszor szinte örülünk, hogy harminc oldalnyi döbbenet végén ez a kis szócska megnyugtatóan jelzi, nincs tovább…
Szóval, minek is?
A szerző nem hiszi el, hogy eljutott idáig? Vagy olvasójáról tételezi föl, hogy nem veszi észre, hogy a remekmű véget ért?

A szöveg nagyszabásútísása és/vagy a kis színesek részeként dühítően sokan emelik ki dőlt betűvel, ha szövegükbe idegen/egzotikus kifejezés kerül, különösen, ha a kifejezés saját zsenialitásuk terméke.
A dolog egyértelműen az angolszász fantasztikumból került át. Ott van is bizonyos értelme, mert egyrészt az angolszász világ lakója általában ugyanannyi nyelvet hajlandó elsajátítani, mint az átlag magyar (A mi tragédiánk, hogy az övék világnyelv, miénket pedig ennyien beszéljük, azt is egyre rosszabbul.), másrészt a csodálatos angol helyesírás miatt nem biztos, hogy mindenki azonnal felismer egy idegen szót… Szóval, angol szövegben talán érdemes erre fölhívni a figyelmet.
A magyar azonban nem ilyen nyelv! Számomra olvasóként az egyik legnagyobb sértés, ha azt tételezi fel a t. szerző, hogy nem vagyok képes felismerni az idegen kifejezést a szövegében…
Koncepcionálisan is indokolatlan a dőlt betűzés. A szöveg feladata az lenne, hogy egyre jobban elmélyedjünk az idegen világban, otthonosan kövessük benne a szereplőket. Ekkor állandóan az elidegenítő italicussal kiemelni, nyomatékosítani, hogy ez biza nem a megszokott világ – ügyetlenség.

Perszem ha direkt ki akarjuk emelni, milyen fasza írók is vagyunk, milyen fasza fantáziánk van, lám, milyen fasza idegen világot is tudunk teremteni, akkor megvan az értelme. Csak engem, az olvasót mindez ki-ba-szot-tul nem érdekel.

Bizony, az efféle modorosságon is csak az írói attitűd megváltoztatása segít. Tudom, fájdalmas szembenézni önmagunkkal…

Jegyzetek:

[1] Többnyire nem olyan nagyszerűek és eredetiek azok, ahogy alkotójuk hiszi! Éppen a klasszikusok [6] írtak meg és le szinte mindent, amit legfeljebb ismételni lehet. Ráadásul nem is olyan kidolgozottak, csiszoltak, ahogy alkotójuk képzeli. Még a legnagyobbak is ráfutnak ugyanis olyan aknára, hogy valami, amit hevenyészve, egy másik ötlet részleteként, háttereként, kis színesként odavetettek, a siker szárnyán önállóan repülni kezd. Niven például így járt a szegény kzinek patkányfarkával.
[2] Ez az, amit nem szabad bizonygatni. Vagy átjön a szövegen, és az olvasó is otthonossá válik, vagy a kis színeseivel az író afféle gőgös helybélinek, vagy bennfentes idegenvezetőnek tűnik föl, aki többet hallgat el, mint amennyit tud. E mögött persze többnyire valóban tudatlanság, átgondolatlanság és sekély kidolgozatlanság bújik meg. A Naprendszer pályázaton például több író (actually, 10 percent, man!) is úgy képzelte el csillagrendszerünk bolygóit, mint a lemezjátszó korongjára egy vonalba lerakott golyókat, állandó, boldog együttállásban. Ó, boldog Aquarius!
[3] A természettudományosnak kikiáltott tudás többnyire sekélyes technológiaismeret takar.
[4] A társadalomtudományok kimerülnek vulgarizált változataik eklektikus összevegyítésében.
[5] A műveltség/olvasottság fitogtatása kétélű fegyver. Az olvasó is megsértődhet, ha a szöveg otrombán az arca elé tartja műveletlenségét az író csodálatos és sokrétű olvasottsága képében. Nem érdekel például, hogy valaki olvasott-e mondjuk Nabokovot, és mennyit, ha ez nem tartozik a történethez.
[6] A történelemben először megjelent egy olyan új technológia, melynek elsajátításában az egészen fiatal generáció jobbnak bizonyult, mint az idősebbek. Az információtechnológia hihetetlen, egyrészről megalapozott, másrészről minden alapot nélkülöző önbizalmat adott az első komputerbuzi generációknak. Minden alapot nélkülöző önbizalmat, mert valljuk be, az IT minden határon túl támogatja a szakbarbarizmust. Aki viszont egyféle szemüvegen át nézi a világot, és ez a szemüveg ráadásul a siker aranykeretes Ray Ben-je is, könnyen hamis ambíciók rabjává válhat.
[7] Mi a bakter ződreföstött faszáért nem akarja senki megismételni pl. Esterházy vagy Temesi Feri teljesítményét?
[8] Ah! Ugye már bebiggyesztettél vóna egy egyet ide, kis hamis?!
[9] Silánymagyarul: beazonosítható.

Dogville

Tegnap hülye este volt, a Diagonban felejtettem a kulcsomat (vö. Torgyán József elkövető kizárta a Kisgazdapártot), így Bori hazatértéig a Köztársaság téren dekkoltam.

A teret megszállták a kutyák és gazdáik, ami nem újkeletű fejlemény (bár 2003. nyarán-őszén ez még nem így volt), de hat év óta először ültem le újra a téren... Ennek a megszállásnak egyenes követezménye, hogy a park megszűnt park lenni, Budapest legnagyobb kutyafuttatójává vált. Hogy a Földet kívülről megfigyelő idegen civilizáció milyen ismérvek alapján ítéli meg az emberi intelligenciát, azt nem tudom. Csak remélem, hogy nem a kutyatulajdonosok alapján.
Kívülről nézve háromféle ember van.

• Hülye, akinek nincs kutyája,
  
• Hülye, akinek kutyája van,
• Hülye gazember, akinek kutyája van.
  

Kifejtem: a hülye kutyást arról lehet felismerni, hogy szar van nála, hülye gazembert arról, hogy nincs. Bővebben: a hülye kutyás kutyaszart cipel magával nejlonzacskóban, a hülye gazember ott hagyja a kutyaszart a járdán vagy a gyöpön. Mindkettőjük kutyája egyformán húgyban hagyja a várost naponta legalább kétszer.
De nem a szarhoz való viszonyuk teszi őket hülyévé: attól egyformán hülyék, hogy ott [1] tartanak kutyát, ahol nem lenne szabad, mert egyformán szar a kutyának, a tulajdonosának és a többi embernek. A nagyvárosban.

Mit lehet elmondani aról a hölgyről, aki dándogokat tenyészt a környék valamelyik bérházában? Négy kutyával sétál ki a térre, vagy tíz liter húgyot hagyva maguk után alkalmanként.

Mi többiek, a kutyátlan hülyék, meg hagyjuk ezt: korcsolyázunk a kutyaszaron, nem merünk fűre lépni a parkjainkban (Letelepedni a gyöpre? Ugyan már!), és a cipőnk talpán visszük haza a járdára száradt kutyahúgyot.

Vannak viszont igazán okos kutyák, megfigyeltem például egy fehér boxer szukát... Majdnem olyan okos, mint egy macska.

Tegnap, pályázati határidő, ugye (melyet bölcsen kitoltam július végéig) tetőzni kezdett az utópia pályázatos novellák özöne, ma este annyi jött, hogy nem győztem őket elutasítani. Mire visszadobtam egyet, a mailboxba esett két másik... Az valami fenomenális, hogy a pályázati kiírásokat senki sem olvassa el. Ez valószínűleg alsómerán nemzeti sajátosság.

Egyébként verhetem én itt a nyálam a modorosságokkal: ha a Preyer pályázatra nem is jött nagy számban paródia, az utópiához annál inkább. Hölgyeim és uraim! Az Antológia nem azonos a Ludas Matyival! Bár mindkettőben megfordultam, mégsem!

Más is megesett tegnap este. Valaki, neduddki! ismert író, jó író, valami általam ismeretlen okból (teszt, kóstolgatás, szívatás, tréfa? Mü smjeli opjaty harasó...) álnéven elküldött két novellát is (két álnéven). Az egyiken, a paródián, átláttam, bár a szerzőről gőzöm se volt. A másik nagyon jól sikerült, szellemes, ötletes – de nem utópia. Vissza kellett utasítanom, fájó szívvel, de fölajánlottam, hogy amennyire tudom, beprotezsálom a Galaktikába... [2] Ezt az égést!
Ma ugyan felfedte magát az illető, de már késő... Szóval, ha kérhetem, az ilyet máskor igyekezzünk elkerülni! Nem szül jó vért.

A Gugli ma két fura linket ajánlott:
Életkalauz – Az Élet Iskolája
Ebből megtudhatd, hogy tényleg csak háromféle ember van: a hülye, a hülyébb és a leghülyébb. Meg a gazember.
Ez pedig csak egyszerűen mókásan hangzik:
Komposztáljunk együtt! – A komposztálás fortélyai

A nap nőszédítő dumája: "Van multikontrollom..."

Jegyzetek:

[1] A nyócker ebből szempontból (is) kuriózum. Itt az átlagnál is többen tartanak kutyát, méghozzá a legapróbb szobakutya a menő. A stricik ebben versengnek. Kiöregedő futtatónknak eddig nem volt kutyája, így láthatóan még lejjebb csúszott a pimp high society ranglétráján. De egy hete végre szerzett egy fehér törpespiccet. Látni kéne, milyen büszkén vonul vele (sajnos a termelőeszközével már nemigen tud felvágni)! Szolárium ugyan nincs a környékünkön, de annál több fodrász, kozmetika és kutyakozmetika...
[2] Eddig még nem sikerült. De nem adom föl...

Collective mannerism #4

3. Lírizálás prózában – A műfaji formajellemzők és tartalmi sajátságok e különös keveredése tudtommal késő kilencvenes-ezredfordulós, és kizárólagosan magyar találmány, legalábbis angol nyelvű fantasztikumban nemigen leltem ilyesmie. Azt hiszem, szorosan összefügg az E1 elbeszélésmód terjedésével, bár természetesen nem szükségszerűen csak abban a narrációban fordul elő. Gyanítom, hogy az E1-et, mint végső irodalmi eszközt ragadó kezdő – tehát még nem elég fegyelmezett – író, látszólag könnyebb végén megragadván az írást, annyira belelendül saját cizellált lelkének kitárulkozásába, hogy a fiatal korra oly jellemző hormonális líraiságot nem tudja többé visszatartani – és a kéziratba csinál. Előfordul bizony, hogy a játék lendületében elfelejtünk kimenni… De még, ha E3-ban is narrál is az illető, az ezredforduló környékén az ifjúság valamiképpen olyan lírai hangulatba került, hogy hangulata még e visszafogottabb elbeszélésmódon is átüt, és ha másban nem is, legalább oldalanként néhány tucat, régebben inkább a versben megszokott, és nagyjából oda is való “s” alakjában felüti a fejét. Szerencsétlenek vagyunk ezzel a sövel: más nemzeteknek jó, ha van egyféle [1] és kötőszavuk, oszt’ jóccakát, nekünk mindjárt jutott kettő [2], aztán ezzel a másodikkal nem tudunk (elfelejtettünk) igazán bánni [3]. Amit a lírizáló író elfelejt, hogy hangosan visszaolvassa kreálmányát, pedig, ha ekként szembesülne (képzavar: fülbesülne) teremtményével, talán óvatosabban járna el. Mit szólna például hangosan kimondva ezekhez:

"s csupán" – ízes, szláv szó: káposztaleves mahorkával és váll-lap alá gyűrt pilotkával.
"s észrevétlenül" –, mint aki halkan belelépett...
"s amint" – építőipari vagy vegyészei szakkifejezés a hőtároló kályhák falazására vagy nitrogén tartalmú csoport macerálására
"s végre" – Ősi germán szó, annyit tesz, "az aratás végén mindnyájan berúgunk, és bőrnadrágunkat letolva magunkévá tesszük Gretchent." Más források szerint "…Gretchent letolva magunkévá tesszük a bőrnadrágunkat.", de az értelmezés nyilvánvalóan az elfogyasztott sörmennyiség kérdése. Vö. "Ich habe ein Sauekraut in meinen Lederhosen."
"s így"
"s az" – Ez arabul van. Olyan helyet jelent, ahol zsenge pásztorfiúkat találhatunk, akiknek még nem szőrösödik a segge.

Valójában érthetetlen ez a sösögés, olyan szép egyértelmű hangzású, a vesszőket megkívánó és parancsoló, környezetével összehangzó kis szó az az és…

A sösögéshez hasonló a hallható "h" kiírása oly indulatszavakban, mint az "Ó". Nem tudom megérteni, hogy az ifjúság miért szok (sic!) visszesni a tizenkilencedik század elejének romantikus irodalmába, de megesik ez. Borzalmas dolog azon vitatkozni szerkesztőként valakivel, hogy az "Ah" és "Oh" mást jelent, mint az "Ó". Én legalábbis modorosságnak érzem – és kiirtom. Mondjuk már Kisfaludy Károly is sokallta még a lírában is, ráadásul szinkronban elterjedésükkel: „És ha az Ah nem elég, bizza az Ohra ügyét.”

Gyanítom különben, hogy lírizálás terjedésében oroszlánrésze van az irodalomtanári foglalkozás elnőiesedésének és az íróköröknek, ahol férfiúi és női stílusok, akaratok és ízlések szintéziseként áll elő a végsőnek hitt verzió, ráadásul tudomásom szerint az aktív írókörök moderátorainak többsége talán szintén nőnemű. Ami önmagában nem baj, de akkor az efféle végeredményeken sem kell csodálkozni.

E bejegyzéssor olvasója talán éppen most gondolkodik el azon, hogy ez a modortalan, durva, zöldbőrű ogre minden szépet és érdekeset, mulattatót és könnyedet ki akar irtani a fantasztikumból. Mily igaz! Hogy úgy van!

Ki velük!

Ha nem odavalók. Nagyon is helyén valónak tartom például a lírizálást tájleírásokban, de például kimondhatatlanul nevetséges számomra, amikor az E1 narrációban a hős, aki történetesen nem harcos trubadúr, hanem durva csillagközi zsoldos, lírai hangulatba kerül akkor, amikor éppen hentel valakit, vagy őt hentelik.

Ha kéziratod visszaolvasásakor olyan érzésed van, mintha kora tizenkilencedik századi romantikus lányregényt olvasnál, akkor bizony becsorgott a líra. Ideje tisztába tenni magadat!

7. Szleng indok nélkül – furcsának tűnik, hogy csaknem egyidőben jelentkezett a próza lírizálódása és az addig jobbára szemérmes fantasztikus irodalmi nyelv oktalan eldurvulása az ezredfordulón. Valójában nem kell csodálkozni: egyrészt ez is tükrözi a fantasztikum fantasztikus elmaradottságát, hiszen az ún. elitirodalom nyelvének eldurvulása évtizedekkel korábbi tünemény, másrészt minden komolyabb változás arra az időszakra esik, amelyet mostanság a fantasztikum, főleg a sci-fi reneszánszának kezdeteként szoktak üdvözölni. Hiába, a mennyiség és a minőség össze-vissza csapkodása…

Az ún. elitirodalomban bekövetkezett minőségi változás [4] – ti. a durvaság esztétikává emelése – mellett mennyiségi változás következett be a publikálók számában, elsősorban az internet robbanásszerű terjedése révén. Az ún. elitirodalom rettenetes kontraszelekciója, az internet pedig egész koncepciója miatt jobbára csak pozitív visszacsatolásokkal rendelkezik, így válogatás nélkül kritikus állapotig képesek gerjeszteni jót is, rosszat is [5].

Tulajdonképpen nem is a durva szlenggel van igazán bajom. A fantasztikum még mindig mondható inkább szemérmesnek és a szleng a maga helyén stílusérték, kifejező eszköz, durvaságágának utánozhatatlan ereje lehet.

Ami valójában zavar, az nyelvet szegényítő és a stílustörő szlengesedés.
"Ledöbben, lebénul, lehal, beájul, bevállal, bealszik, sőt! be-bealszik, bekönnyezik, beelőz, bebüntet, behal, bedől." [6]

Az előbbi a durvulással egyszerre került elő: egyszerűen író korba lépett az a generáció, amely a média által felkapott, felerősített [7] tiniszlenget mindennapi beszédében használja, és kontroll híján ezt áttette írásaiba. Ezen természetesen csak rontott az első személyű narráció dömpingje. A tragédia, hogy ez annyira ragályos, hogy még a negyvenes generáció írói is képesek narrációban!!!! használni.

Ha a helyére kerül, azaz a kortárs nyelvet ábrázolja párbeszédben, ez a fajta szleng is kikezdhetetlen. Akkor problémás, ha a (mnden bizonnyal) nem ezredfordulós tini E1 narrátor (marcona űrzsoldos vagy komoly kvantumfizikus, példának okáért) beszél időnként tiniszlengben, vagy a tiniszleng szóhasználata kerül elő az E3 narrációban.

A probléma a sci-fiben egyrészt koncepcionális: kevéssé valószínű, hogy a jövőben az ezredfordulós tini szleng lenne az uralkodó kifejezési forma; másrészt stiláris: ha az E1 narráció elbeszélője definitively nem tini kortársunk, az író csak ügyetlenségét árulja el, ha ez a szóhasználat beszivárog a narrációba; az E3, nem elmesélő jellegű, tehát külső, hűvös, irodalmi narrációban ez a fajta stílustörés egyenesen megengedhetetlen. Mint ahogy megengedhetetlen ebben a fajta narrációban a másféle – bármiféle – szleng használata is. Ha ezt az elbeszélésmódot választottuk, kutya kötelességünk, hogy a szinonimák közül az irodalmi alakot használjuk. “Pár” helyett “néhány”, “ami” helyett többnyire “mely“ és “amely“, “amúgy” helyett “egyébként“, “tényleg” helyett “valóban“, “plafon” helyett “mennyezet“, “kocsi“, “röpcsi“, “verda” etc. helyett “jármű“, vagy a megfelelő járműelnevezés.

Az indokolatlan szlengesedés nem szándékos modorosság, elkövetője általában nem stílusbravúrt kíván elkövetni vele, így az író egészen kis önfegyelemmel elejét veheti. Ha a kézirat visszaolvasásakor azt az érdekes jelenséget tapasztalod, hogy a kereskedelmi televíziók celebműsorainak hangja hallható a háttérben kikapcsolt készülék mellett, elkezdheted gyomlálni a szöveget.

Update:
Tegnap a kézíratáradat fogadása közben elfelejettem, hogy az ami-amely probléma a mondottnál kissé összetettebb, és kellene egy lábjegyzet. Odo szerencsére felhívta erre a figyelmemet.[9]

Jegyzetek:

[1] Az amerikai ‘n’ minden, csak lírai rövidülés nem. Az amerikai prakticizmus nyelvi szimbóluma csupán. Ennek ellenér felbukkan dalszövegekben – nem mintha szebbé válnának tőle…
[2] Olyan nyelvújítás korabeli izének tűnik. Mondja már meg valaki nálam műveltebb, hogy így van-e!
[3] Fura, de úgy veszem észre, mintha a kortárs lírából meg éppen kopna kifelé a “s”.
[4] Ezt minőségi változást a lektűr megkésve követte, sajnos többnyire úgy, hogy az esztétikai értéket észre sem vette, csak a kifejezőeszköz sikerére koncentrált. Az ún. populáris irodalom kritikai kontrolljának szinte teljes hiánya törvényszerűen elvezet a hasonló jelenségekhez.
[5] Egy újabb visszacsatolás: az irodalmi nyelv romlása visszahat a köznyelvre is, rombolja azt, és így a következő írógeneráció már ebből a romlottabb köznyelvből merítve vívja meg a maga nyelvi forradalmát, tovább rombolva, durvítva, egyszerűsítve azt a finom szerszámot, mellyel dolgozni kénytelen, a nyelvet. Nem csak a média és az oktatás a hibás mindenért. Mindenki szem a láncban.
[6] A "beájul bevállal bealszik" kersőkifejezés guglizásával leltem. Összesen harminchét találat, ebből csak egy, jellemzően a nőklapjacafés [7], mely nem a jelenség [8] negatív hatásaival foglakozik.
[7] E site az, melynek látogatói:

1. Komolyan vették, elhitték az Euthanasia honlapot,
2. Azon köszörülték helyes kis nyelvecskéjüket, hogy a Diagnózis szerzőjének hozzátartozóival kellene kezdeni az eutanáziát,
3. És egyikük a Diagnózist jelölte meg kedvenc könyveként...

[8] Eccer vót, hónem vót, vót eccer három fiatalnak mondott író, öregek is vótak, mint az országút, akik összegyüttek az írószövetkezetben, és arrul vitatkoztak, vajon káros-e az magyarra nézvést az igekötőinknek az a gyászos ritkulása, hogy már jóformán csak a “be” és a “le” létezik a köznyelvben. Két író csak győzködte a harmadikat, hogy hát ez a nyelv természetes változása így, meg hogy átmeneti jelenség úgy. A harmadik bosszantására aztán egész este normális értelemben, de túlzott gyakorisággal használtak “be” igekötős igéket. Itt is lenne a vége, fuss be/le véle, ha a két író nem feledkezett vóna meg arról a nüánsznyi különbségről a nyelv változásának terében, amit a tömegmédia jelent. Régen is furakodott be a rétegnyelv, a szleng, az argó, az etnikumok, szakmák, korosztályok nyelve a magyar fősodrába, de csak a legtalálóbbak maradtak meg, jobbára azok, melyek színesítették a nyelvet. A szleng eredeti használói pedig sohasem értek el olyan széles nyilvánosságot, hogy annak visszafordíthatatlan, a nyelvet szerkezetében érinto hatása lehetet volna. A tömegmédia mindezt megváltoztatta:a jópofának ható fordulatok milliókhoz jutnak el, akik ezt a médiából hallván (melyet az átlag magyar még mindig kinyilatkoztatások forrásának tekint) örömmel asszimilálták/ják. Megindult a szép, pozitív visszacsatolás [5]. Valamikor 2003 környékén kezdődött, amikor valami nagyokos médiaguru azt hitte, milyen jópofa is egy tinifilmnek azt a címet adni, hogy Apám beájulna...
[9] Itt szépen összefoglalták nálam értőbbek, miről is van szó, nem koptatom a billentyűmet.