Hermitage

Néhány napra remeteségre kényszerülök, édesanyámra kell vigyáznom a Rezedaszagúban, míg fel nem kerül ide mellénk, a Mátyás térre.
Mostani állapota egyelőre inkább szórakoztató, mint tragikus, és olyan csodálatosan ártatlan, tiszta, gyermeki kék szemmel néz a világba, ami fölöttébb fucsa még egy olyan nyolcvanháromévestől is, aki harminc évet csúszott vissza az időben. Szórakoztató, de felügyelet nélkül nem hagyható. Legalább minden nap láthatom majd.

Hogy állapota mennyiben tudható be a genetikának (szörnyű lenne!), a korának, Alsó Meránia viharos és stresszes huszadik századi történelmének, és az egészségügyi alrendszer totális szétverésének, azt nem tudom. Az emberiség orvosi tudása ehhez még kevés.

Azon kellene azonban elgondolkozni a Mihályi Péter féle ultralib géniuszoknak (Az én egykori egyetememen kapott katedrát, egek! Hát hová lehet még süllyedni?), hogy ha az egészségügy privatizációjáról ugatnak, arról, hogy az egészségügy üzlet, akkor kezeljék valóban is úgy.

Ha az egészségügy ipar, akkor a produktuma csak az újra egészséges ember lehet. Legalábbis a munkaképes ember. Kevesebbel a társadalom és az egyén nem érheti be.
Ha az ipar nem tudja előállítani az adott terméket, akkor a vevő nem fizet érte. A selejtért sem fizet. Ez ilyen egyszerű.
Tehát, ha a feltételezett egészségipar nem képes újra egészséges, munkaképes embert produkálni, akkor a vevő nem fizet érte. Legyen az EÜ célja a gyógyítás, a rehabilitáció, a munkaképesség visszaadása, és akkor lehet üzletről ugatni, mert van termék és van minőség is. Akkor lehet majd költséget (vizsgálat, kezelés, ápolás, etc.) felszámítani, mert azok beszámíthatók a termék előállítási árába. És akkor lehet elgondolkodni, hogy ki fizessen a termékért, az ember vagy a biztosítója? Mert ha a rendszer tiszta, a költségek tiszták, mindjárt kiderül, hogy nem is olyan rém drága az egész, mint amilyennek hazudják. Esteleg kiderül, hogy az életen át fizetett biztosítás egyszerű lopás... Jelenleg a cégünk vaktában fejleszt, mert az egészségügyből származó BÁRMELY adat hamis - azért, hogy a TB-t minél jobban pumpolhassák...

Na, kifüstölögtem magam! A remeteségben nem lesz internetem, így előre dolgozom. Három ismertető kerül fel a Bookcrasherrre:

Robert Charles Wilson – Tengely
Robert Charles Wilson – Bioszféra
Kim Stanley Robinson – A só és a rizs évei

My Beloused Diary,

Tetves naplóm!

Hát visszatértem hozzád épp egy hónap múltán! Nem mondhatnám, hogy hiányoztál, azt sem, hogy igen. Bár néha jó kiírni magából az embernek a gőzt. Alsó Merániában pedig a gőzt mindig van, mi táplálja.

A gőz előtt pár jó hír a sci-fi szerelmeseinek (ez az előző mondatrész az irónia helyén áll, hogy visszatérjek másik régi szokásomhoz, ennek külön jelöléséhez):
First of all, az ÚG 14 nyomdában van. Mire megjelenik, akkora sok minden ezzel kapcsolatos dolgot megtalálsz majd a honlapon. Egyelőre ne keresd: különféle később részletezendő gázok és gőzök miatt.
Másodszor: ha minden jól megy a könyvhétre kijön a Justitia összkiadás (hehehe), vagyis a háromszáz oldalas Justitia történet. Valódi női regényt sikerült írni, azzal a kis szépséghibával, hogy nem vagyok nő, és nem is áll szándékomban azzá válni (vö. bizonyos ősi kínai hálaimákkal). Már borítótervet is láttam, mely élesen el fog ütni – Hál’ Istennek! – a GFK eddigi borító gyakorlatától. Attól is, ahogy én képzeltem, de sebaj! Kékben gondolkodtam, de fekete-sárga lesz – darázsszín, az igaz.
Harmadszor: az ÚG 14 és a Justitia Írószövetségbeli bemutatóját eszerint valószínűleg egyazon esetén, június 17-én tartjuk a Bajza utcai kis palotában. Ugyanitt Trabant eladó! Viszont így az összes dumát az ott várhatóan nagy számban megjelentő ÚG-s szerzőre hagyhatom… Hehehehe.

Negyedszer: szerződésem van első nagyregényem (értsd: nem három összefüggo, együtt és külön-külön zárt történetet alkotó kisregényből szerkesztett regény) megjelentetésére a Metropolis Mediánál. Címe az lesz iDeal. A történet az IT Hipergalaktikában megjelent novellából hízta ki magát, ennek jelei voltak már az ÚG 12-ben megjelent folytatásnál is. Mit tegyek, megszerettem Bogdánt és Lonyát… Remélem te is szeretni fogod őket, bár, aki eddig olvasta, valamiért csak Bogdánt kedvelte… Bosszúból Lonya kap egy külön regényt, ha élek addig…

És az élettől máris a halál felé lépve eljutottunk az Alsómerán Gőztársaság gőzéig és gázáig.
Édesanyám újra kórházba került, mivel elesett, hát persze, hogy Egerbe, ahol tavaly már majdnem sikeresen elpusztították. Most nem fajultak odáig a dolgok, mivel azonban tavaly óta az egri kórház azzá alakult, aminek Alsó Merániában a magán egészségügyet képzelik, hát múlt csütörtök óta igen sok tragikomikus jelenetnek voltam szenvedő szereplője. Agyvérzése miatt szegény anyám legalább nem szenved. Például a Neurológián a drága doktornő (a kéztördelős, döntésképtelen fajta, tudod), amikor tanácsát kértem, kerek-perec kijelentette, hogy az ő osztályukra 65 év fölött nem vesznek föl beteget. Elgondolkodva azon, hogy a nyugdíjkorhatárt éppen e szép életkorra kívánják pártjaink és kormányunk, valamint Bajnai Gordon elkövető emelni, könnyen kiszámítható mily hosszú nyugdíjas éveknek is nézhetünk elejbe…
Mivel Eger nincsen a szomszédban, igen sokat utaztam is a múlt hétben. Vonattal, busszal, és elmondhatom, hogy kis hazánknak e rendszere, mármint a távolsági közlekedés is a működésképtelenség határán működik. Háromszor utaztam a Rezedaszagúból busszal Egerbe, és a buszok mindháromszor, három különböző napszakban derekas negyedórás késéssel érkeztek és indultak tovább. Változó jelenlétű és működésű légkondicionálással, 30 Celsius és jelentős számú roma útitárs társaságában. Hétfő reggel a Rákóczi IC-nek csúfolt vonatból Rákosborzasztón kiugrott egy hajléktalan. Az IC kis rezignált megállással reagált az eseményre, a hajléktalan odébbállt. Ez annyit jelent, hogy a Rákóczi IC-nek nem központilag vezéreltek az ajtai, de főképpen, hogy a sebessége nem igazán egyeztethető össze az Intercity vonatok elvárható velocitásával. A hajléktalan ugyanis láthatóan meglehetős gyakorlattal járt el. Az Alsómerán Államvasutakat ismerve a megoldás az lesz, hogy Rákosborzasztó magasságában ezen IC-nek állandó megállóhelyet iktatnak be…
Ha már többnyire úgyis Egerben teltek a napok, megpróbáltam egy esedékes gázszámlát befizetni az egri postán, sárga postai csekken. A scanner nem vette be, a postáskisasszony erre azt mondta, feladja, na nem a csekket, azt adjam föl otthon (buta, nagyvárosi papiros!), ő biza nem tud mit kezdeni vele. Nos, a Keleti melletti főpostán sem érzékelte a scanner, de az ottani postáskisasszony szemrebbenés nélkül begépelte a szelvényen látható számokat, és a csekk elfogadódott. Nahát, csak nem a főváros-vidék közötti intellektuális különbözőségnek voltam tanúja…

Eger viszont továbbra is az egy főre eső legtöbb gyönyörű lánnyal, asszonnyal, nővel büszkélkedhet, szerintem világviszonylatban is, nem is értem, hogy maradnak épelméjűek az egri férfiak. Átutaztam hétfőn egy félországos esőn, az Eger patak a végére akkorára duzzadt, amilyennek utoljára gyerekkoromban láttam. Így ítélhették meg a kecskebékák is, mert a nap közepén olyan hangversenyt adtak, hogy a piac környéki jó egriek a patakpartra tódulva hallgatták. A különös kórházmagánosítás egyik következménye egyébként, hogy az arab orvosfeleségek a maguk fejkendőjében és zárt ruhájában járnak a piacra. A boldog emlékezetű Gáspár András könyve jutott eszembe, annál is inkább, mert éppen tegnap fejeztem be Kim Stanley Robinson A só és rizs éveit.

Cseh Tamás meg rákos, ma tudtam meg, senki sem énekli hát meg ezt a mai rögvalót. Jó interjú vele a Heti Válaszban.

Hosszú volt az út, ha mást nem is, recenziókat írtam, kezdem is felrakni őket, elsőként Szélesi Sanyi A beavatás szertartásáról.