A hónap mottója

Saját gondolataink kifejezésének joga azonban csak akkor ér bármit is, ha képesek vagyunk arra, hogy saját gondolataink legyenek."
Eric Fromm

2007. október 8., hétfő

Exanime

Lányommal vasárnap az ANIMECON-on a Pecsában.
Valaki - vagy én, vagy ez a rengeteg ifjú ember - mélységesen téved ezt az egészet illetően.

Megnéztünk egy filmet (ezen az ANIMECONon a rendezvények többsége nem filmvetítés - ????) valami istennőkről akik a földiek boldogságát igazgatják, de valójában valamiféle párhuzamos univerzum vagy mi lakói. A legmélyebb és legzavarosabb katymasznak tűnt számomra, amilyet Hollywood még a legrosszabb pillanataiban sem produkál. A katymasz leöntve szirupos szentimentalizmussal, kis öko-izével és rengeteg forgatókönyv-klisével.
A grafikai (művészi?) tálalás a manga legrosszabb megelevenedett hagyományai szerinti torz, ámde rettenetesen sematikus pofák halmaza, ahol úgy tűnik, a legfőbb követelmény a "cukiság". Mindez viszont valóságos, perfektuális hátterekkel, szépen mozgó ruhákkal, jelmezekkel, meglehetősen kivitelezett, látványos (bár szokás szerint teljesen értelmetlen) 3D betétekkel.

Ami az egész rendezvényen mélyen megdöbbentett, az az elfojtott szexualitás légköre, a kamasz és pedofil álmokat (kamaszfiú és a legrosszabb fajta cukrosbácsi, legyünk pontosak) megtestesítő lányfigurák özöne. (Ez a japán néplélekből táplálkozna, vagy egyszerűen csak a biznisz rakta rá?)
Amelyek testétől a tésztapuha vagy anorektikus kamaszlány testek, akik ezeknek az animált hősöknek a jelmezeit viselték, fényévekre vannak.

A másik döbbenet erre a divathullámra rárakódott kutyakemény biznisz tapasztalása, mely a belépődíjjal kezdődik, és a fényes papírra nyomott, de tökéletesen semmitmondó (+plusz tömény középiskolás humor az olcsóbbik fajtából) magazinon és mangákon át a borsos árú szerepjátékkártyákig és a még borsosabb figurákig. A lányfigurákat elnézve csodálkozom, hogy ezeknek a guminőváltozata még nem tűnt fel a piacon. Vagy az ötvenszázalékos női (kamaszlány) részvételt nézve a cuki fantasy vibrátor.
A nemi nyomor mocsarai parttalannak tűnnek, és úgy tűnik, az ipar csak szélesíti őket, ahelyett, hogy lecsapolnánk.

A harmadik reakcióm a szégyen lett. Valóban nem tud semmit nyújtani a nyugati civilizáció ennek a temérdek és láthatóan kreatív és könnyen lelkesíthető fiatalnak, mely versenyre tudna kelni a sematizmusnak és az igényesen tálalt igénytelenségnek ezzel a hullámával? Közelebb áll a gyerekeinkhez a japán lélek és kultúra, mint a saját civilizációnk? Mert ez nekem nem fúziónak tűnik. Vagy ha igen, akkor a fuzionált részek mindegyikéből a legrosszabbnak sikerült elegyednie. Akkor viszont hol vannak az értékek? Kicsapódtak az elegyítés során, a csapadékot pedig kidobtuk? (Hadd legyek egy kicsit vegyész!)

Ha így van, furcsa dolgok lesznek itt pár évtized múlva. Ha lehet, nem kérnék belőle.