A hónap mottója

Saját gondolataink kifejezésének joga azonban csak akkor ér bármit is, ha képesek vagyunk arra, hogy saját gondolataink legyenek."
Eric Fromm

2007. szeptember 21., péntek

Tigger’s song

A Disney-féle Micimackóban Bács Ferenc elbűvölő hangján így énekel Tigris:

„A tigris az mindig egy jellem,
Sőt jellem és tigris az egy!
A fejéből süvít a szellem,
A lába meg ugrik, ha megy.
És tarka-barka, nyalka farka
Van, van, van, van, van.
Egy jellemes-szellemes-kellemes tigris
Az én vagyok magam!”*

Élesebb elméjűek és Watson már most kitalálhatták, hogy a műítészek szent tehenéről, a jellemábrázolásról és azt körüllengő jótékony vagy rosszindulatú (nézőpont kérdése) homályról lesz szó.

A jellemábrázolás az epika megszületése óta kulcskérdés. A történettel** és a stílussal (szerzői eszköztár) egyenrangú eleme annak. Különösen a modern irodalomban, ahol a szerzők egyáltalán nem akarnak történetet mondani (nesze neked, epika!), vagy egészen lapos sztorikat kerekítenek esszéik köré, a jellemábrázolás első számú meghatározójává válhat a szerző írásművészetének. (Természetesen a jellemábrázolás is sokszor hiányzik a kísérleti darabokból, ahol csak a puszta stílus a művészeti/gondolati eszköz, de azt inkább hagyjuk. Megvan a maga bája és élvezeti értéke, de sokakat inkább zavar az efféle „epika”.)

A kritikusok tehát joggal várhatják el egy minőségi műtől a jellemábrázolás minőségét. A kísérleti, modern művektől, ahol ez szándékosan hiányzik, persze csacskaság számon kérni, de előfordul, előfordul.

A nagyobb baj nem a jellemábrázolás hitelességének vizsgálata, hanem maguknak az ábrázolt jellemeknek a hitelessége körül van. Ebben az író és az ítéletalkotó alapvető emberi különbségei (genetika, kulturális beágyazódás, élettapasztalat) nagy félreértésekre adnak alkalmat. Különböző életutat bejárt emberek számára bizonyos jellemek vakfoltba esnek, nemlétezők, ezért természetszerűen a létük kérdőjeleződik meg azok számára, akik nem találkoztak ezekkel a jellemekkel. Sokak számára az is nehezen elképzelhető, hogy valakinek az a jelleme, hogy nincs neki olyasféle tulajdonsághalmaza, amelyet jellemnek nevezünk. Vagy azért, mert ezek a tulajdonságok olyan gyengék, hogy az illető cselekedeteiben nem ismerhető fel mintázatuk, vagy azért, mert szituációról szituációra változnak, így válnak felismerhetetlenné. Nem lehet tagadni, hogy egy efféle jellem ábrázolása irodalmilag izgalmas lehet.
Az egészen más lapra tartozik, hogy jellem ábrázolása mennyire sikeres művészileg. Az számon kérhető, számon kérendő minőségi követelmény.

A (magyar***) kritikusok egy részének van azonban egy sokkal károsabb rögeszméje: a jellemfejlődés (külföldi nyelven character development) követelése. (Vagy karakterfejlődés látása ott is , ahol nincs)
Már a szóhasználaton is látszik a jelenség erősen ideologikus volta: a fejlődés szó ab ovo pozitív**** kicsengésű, tehát a jellem fejlődése pozitív változás. Azok tehát, akik a jellemfejlődést követelik, pozitív változást követelnek. Mivel a pozitív meghatározása erősen társadalom – ideológia – függő, így a jellemfejlődés is csak adott ideologikus keretek között értelmezhető. Megkövetelése így irodalmi szempontból anélkül megkérdőjelezhető, hogy az emberi jellem kialakulásáról, változásairól egyetlen szót is ejtenénk..
Magyarországon valószínűleg a bolsevik ideológia/esztétika maradéka, bár természetesen ez a tévképzet jó száz évvel a bolsevik ideológia előtt felbukkant, és a francia felvilágosodás hozta magával*****. Az ok mindkét esetben az az ambíció (ki kérte őket?) , hogy a nép szellemét, kellemét és jellemét fejleszteni kell (természetesen az általuk megkívánt irányba), és erre legalkalmasabb a művészeti alkotás. Jól beleverték a buksi kobakokba, hogy csak az az érdemes szereplő, aki valamely ideológiai megfontolások alapján pozitívnak ítélt jellemvonásokkal rendelkezik. Ez természetesen lehet sajátja, de didaktikai szempontból nyilvánvalóan sokkal jobb, ha valamely alacsonyabb rendűnek ítélt platformról kiindulva teszi magáévá a kívánt vonásokat (akaratlanul, vagy akarattal, de valamiféle megvilágosodás-féleség irodalmi szempontból sem árt), mert így remek példát szolgáltat az istenadta nép még nem egészen az ideológia mentén rendeződött egyedei számára. A jellemfejlődés első csapdája tehát rögtön elő is állt: mi a fejlődés? III. Richárd tudatosan megváltoztatja a jellemét – gazember lesz. Ezt bizonyos dekadens/destruktív irányzatokon kívül senki sem könyveli el fejlődésnek.

Talán helyesebb lenne jellemváltozásról beszélni.

Talán. De létezik-e valójában a jellem változása? Ha igen, milyen mélységben? Valójában követhető-e úgy, ahogyan egy egyszerű kémiai reakció követhető?

Az emberi jellem valójában csak a felnőttkorig változik – ha változik******. Huszonöt éves kor után a jellem becsontosodik (Az alaptulajdonságok természetesen. Kisebb tulajdonságok jönnek-mennek, de a jellem váza, alapelvei legalább olyan szilárdak, mint maga a csontváz.), nagyon nagy megrázkódtatások, revelációk szükségesek ahhoz, hogy megváltozzék, és a változás a legtöbb esetben csak átmeneti.
Nem találkoztam még emberrel, aki napról napra lenne egy kicsit jobb vagy rosszabb (nézőpont kérdése****). Akinél tapasztaltam bármiféle jellemváltozást, annál – még a halmozódó befolyások hatására bekövetkező változás is – többnyire ugrásszerűen jelentkezett. Nem hiszem, hogy meg lehetne különböztetni az állomásokat, ahol egy kicsit ilyen vagy olyan irányba fordul az illető jelleme. Durva példa: bár számtalan jel előz meg egy válást, legtöbbször nem tudható, hogy mi volt az az utolsó csepp, mely az egyik fél jellemét olyan irányba változtatta, mely többé már nem kompatibilis a másik félével – vagy éppenséggel csak az az utolsó csepp látható, amely miatt felborult az egész. A folyamat maga viszont követhetetlen. Ami van, az a kicsordult pohár – a felbomlott kapcsolat.
Ez tükröződik az irodalmi művek azon tömkelegében, melyekben nem változik egy fikarcnyit sem a szereplők jelleme: sokszor ez a szilárdság a jellemük alapja, mint ahogy mások jellemének alapja a változékonyság. Fejlődés azonban ez utóbbi esetben sem érhető tetten. Hemingway kisregénye értéktelen lenne, mert az öreg halász jelleme nem fejlődik? Shakespeare drámája rossz, mert Hamlet végig ugyanaz a makacs bosszúálló gépezet? Vagy mi a helyzet Kakukk Marcival?
Papíron, gondolatkísérletek erejéig (különösen valamiféle ideológiai elhatározottsággal) természetesen lehet, talán még izgalmas és érdemes is a jellem változását, horribile dictu fejlődését ábrázolni. De erre van egy külön műfaj, úgy hívják: fejlődésregény.
Még azt is megkockáztatom, hogy aki gyermek/serdülő/fiatal felnőtt szereplőkről ír, és azok változása/fejlődése nem jelenik meg a művében, az hibát követ el.
De akkor sem lehet/nem kellene általános követelményként az írók elé állítani. Különösen nem lehet/nem kellene a jellemváltozásra általános érvényű (vulgárpszichológiai alapokon nyugvó) recepteket adni.

Most olvasom, kitűnő példa a Csillagdagály: az érett emberi és delfin főhősök, Gillian, Orley és Creidiki jelleme semmit sem változik, felnőttek hősök, a hősi értelemben. A kamasz Toshio felnő a könyvben a szerepéhez, az ő jellemének változása csodásan nyomon követhető. Metz jelleme végig változatlan, és azok a lökések, melyek változásra bírják, csupán a végén, egyetlen csapással (szó szerint) fordítanak a jellemén (bár, hogy ez a változás mennyire tartós, nem tudható, mert perceken belül meghal). A kliensek jelleme természetesen a gyermeki jellemekhez hasonlóan változik, de ez természetes is. A könyv most szahar, mert csak Toshio jelleme fejlődött igazán?

Egy gondolatkísérlet erejéig engedjük meg, hogy jellemváltozás (a fejlődést hagyjuk!) irodalmilag ábrázolandó, általános emberi tulajdonság legyen! Ekkor a változás követhetőségét, ábrázolhatóságát/ábrázolandóságát erősen meghatározza a mű formája, terjedelme. Egy féloldalas novella, hacsak nem éppen a jellemváltozásról szól, nehezen engedi meg a változás követését. Hosszabb lélegzetű műben helye lehet, de ott sem lehet/nem kellene követelmény szintjére emelni. Nem lehetetlen elképzelni, hogy egy hosszabb mű is addig a pillanatig tart, amikor a változás lezajlik, de magát a változást már nem látjuk.

Pár szó arról, hogy miért tartom a jellem és jellemfejlődés sablonszerű felhánytorgatását rossznak, feleslegesnek.
mert illetéktelen és mély beavatkozás az írói szuverenitásba. Az emberi elme változatossága, a jellemet formáló szituációk száma szinte végtelen. Ha valaki valószínűtlen jellemeket ábrázol, hadd tegye! Csak csinálja jól! Higgye el az olvasó! Ha nem akar valaki jellemfejlődést ábrázolni, bizonyos kötelező érvényű témákon túl (lásd feljebb), hadd ne ábrázoljon!
mert sok esetben nem egyéb, mint ideologikus követelmények ráerőltetése az irodalomra.
mert divatáramlatoknak az irodalomra erőltetése (ez számomra rosszabb az ideologikus diktátumnál).
mert még ennél is rosszabb, ha nem egyéb, mint az ítész saját sekélyességének, szűklátókörűségének, negatív előítéleteinek kivetülése.
mert a „túlírt”, „agyonírt” ******* bűvszavakkal együtt mindig kéznél lévő bunkósbotja a lusta kritikusnak.

Jegyzetek

* az eredeti mást mond, primitívebb szójátékokkal egy üresebb Tigrisről szól:

The wonderful things about tiggers
Is tiggers are wonderful things!
Their top made out of rubber
Their bottom made out of springs.
They’re bouncy, trouncy, flouncy, pouncy.
Fun! Fun! Fun! Fun! Fun!
But the most wonderful thing about tiggers is
I’m the only one!


** A kényelem kedvéért a helyszín/atmoszféra ábrázolást a történethez veszem. Sokszor csak ennyi a történet: egy helyszín, egy atmoszféra, egy érzés.

*** Egyszerűen nem tudom mennyire van ez jelen a nyugati kritikában. Valószínűleg ott is megtalálható, bár valószínűleg nem kizárólagos.

**** Arról végtelen vitát lehetne nyitni, hogy mi a pozitív adott társadalomban, tehát ne menjünk bele konkrétumokba! Gondoljunk az egyszerűség kedvéért az egyébként nem létező örök emberi értékekre!

***** Nem akarok visszamenni a keresztény mítoszokig: Saulus-Paulus átváltozása mindenesetre követendő példa a keresztény ember számára. A megtérés egyfajta jellemváltozás, az egyház szempontjából erősen artikulált fejlődés: a pokolravaló rossz pogánytól a mennyekre esélyes hívőig. Ez a fajta ideologikus jellemfejlődés azonban csak az egyházi művek számára volt követelmény, a profán művek hősei úgy tobzódhattak fejletlen jellemükben ahogyan csak akartak. Lásd III. Richárd.

****** Bizony előfordul sajnos, hogy egy gyereket olyan csapások érnek, amelyek jellemét szinte megingathatatlan börtönbe zárják, esetleg még a serdülőkor előtt. A serdülőkor hozza nyilvánvalóan a legnagyobb változásokat: az agy újrahuzalozódik (1), a hormonális folyamatok addig soha nem tapasztalt emocionális, és/vagy gondolkodásbeli változásokat okoznak. A hirtelen nagykorúvá lett fiatal felnőtt pedig addig nagyjából ismeretlen kihívásokkal szembesül.

*******Valaki tényleg megmondhatná, hogy mi ez…

(1) Nature 442, 865 - 867 (23 Aug 2006) News Feature

2007. szeptember 18., kedd

***!?~§§!!!!&***!

Micsoda sunyi, rablóbitang, működésképtelen ország ez az Alsó Meránia!
A kibaszott áruházak nem adnak internetes katalógust/árjegyzéket!
Hogy dőlne össze valamennyi és (öncenzúra)

Haza akarok menni!

Az átkosban nem volt internet egyáltalán, OK - de áruházak se vótak, hogy valamennyi (öncenzúra).

Információs társadalom, mi? Itt a jövő: a pattintott kőkorszak, már ma!

Haza akarok menni!

Magic Sunday

A körúton belül, ahol az utcák nagyjából konvergálnak, érdekes elveszőst* játszani, minden sarkon az ismeretlen utca, irány felé fordulni, és végül hazajutni. Kedves szögletekbe botlik az ember, erre a város a neoklasszicista és neobarokk szaharságok után szecesszió és art deco rakódott megdöbbentő vastagságban, mint a guanó, olyan ornamentikát láthatsz szerteszét, amelyet talán sehol másutt a világon. Csókoltassa egy emberi világ, Herr Loos! Ha a gazemberek nem Combinonszenszekre meg hasonlóan alkalmatlan, ámde drága Volvo buszokra (Másfél személyes ülés, feleim! Biomechanikus tolókocsi felhajtó, fedélzeti kerékrögzítő nélkül, emelt platform, hogy akik igazán szeretnének leülni, azoknak grádicsot kelljen mászni… A hülyének megérte.) költötték volna az adótokat (! i! ió! ció! korrupció! Jaj, a Grippenekek kihagytam, bár azt nem a Székesfőváros vette. Mondjuk érdekes lenne egy BKV Grippen is, sárgára vagy kékre föstve. Az ellenőrök kérdése még megoldandó föladat.), feleim, a világ legszebb városában élhetnénk. Így meg…

Némely épület oromzata szinte tengerparti szikla benyomását kelti, olyan durván romlott le ornamentikája.

Végigsétálni a Markó utcán vasárnap délután, fel a Dunapartról a Bajcsi-Zsilinszkiig olyan érzés, mintha más kontinensen járna az ember, Washingtonban (DC) például, az igazságügyi paloták és környékük egészen olyan hangulatot árasztanak, mintha az Archívum felől közelítené meg az ember a Mallt. Van a kilences szám alatt egy lebilincselően smooth art-deco épület, klinkerborítással, amely olyan szívfájdítóan all American, hogy az embernek kedve támad leülni vele szemben, várni egy kicsit, hogy a fülébe csendüljön a rég hallott orrhangú vartyogás, egy szerecseny „man!”, ilyesmi, a buszok hektikus dízelje, haldokló dinoszaurusz szirénaszó... Valamikor az elektromos műveké volt az épület, aztán valami banké, most kiadó irodaház. Sic transit... Hogy a tömegközlekedésnél maradjunk.

Aztán jönnek az igazságügyi paloták, a Legfőbb Ügyészség bejárata mellett négy dühös kzin vicsorog! Ha ezt Niven látná!

Az utca végén a Mentőállomás, a parkoló mentők tömege karambolt idéz az East-West Highway-n, vagy a szín kivételével a végtelen iskolabusz parkolókat.

A Desewffy utcában (talán, elvégre elvesztem!) az egyik falon a 300 spártai harcosai menetelnek, ugyanúgy csak sisakot meg pajzsot hordanak, bár annyira jó hasizom programjuk nem volt, mint a filmbélieknek.

Aztán átlépem a kerülethatárt, és a Király utcát is átszelve Washingtonból visszazuhanok a Hetedik mocskába, és omladékai közé, minden második neo ilyen-olyan otrombaságon ingatlanspekulációs „Műemlék” feliratok – vakolat és ornamentika helyett.

A Kazinczy utcában pufók, jókedélyű zsidólányok a nyomorunkat fényképezik, döbbenten állnak a Dávid csillagot és Ankhot is magában foglaló szabadkőmíves kapu előtt.

Jegyzetek

*Anekdot.

Rádiós lemegy falura, hogy a felcseperedőknek anyagot gyűjtsön a régi vidéki életről. Megtalálja Józsi bácsit.
-Kedves gyerekek! Megkérjük Józsi bácsit, hogy meséljen nekünk a gyermekkoráról.
-Hát, aranyom, amikó pendelyes gyerek vótam, erdő mellett laktunk, oszt eccer elveszett a szomszéd kecskéje. Akkó mi gyerekek bementünk az erdőbe, keresnyi, meg is tanátuk - oszt jó megbasztuk...
-Nem, Józsi bácsi, ez a szöveg nem lesz jó a kiskorú hallgatónak. Kezdjük újra. Meséljen nekünk inkább a serdülőkoráról!
-Jóvan, aranyom! Hát amikó suttyó legényke vótam, erdő mellett laktunk, oszt eccer elveszett a szomszéd. Akkó mi legények utánamentünk az erdőbe, meg is tanátuk - oszt jó megbasztuk...
-Nem, Józsi bácsi, ez is túl pikáns a fiataloknak! Kezdjük újra. Meséljen nekünk a felnőttkoráról!
-Ahogyan akarja, aranyom! Akkó meglett embör vótam, oszt erdő mellett laktunk, hát... eccer elvesztem...

Nyergelj, fordulj!

Könnyű kitalálni, hogy bár a Kőszívű ember fiaiban ez egy nagyívű irodalmi fordítás, az inverzió helyett a transzlációról akarok pár szót írni.

Bizonyos tekintetben hálátlan dolog éveket idegen országban tölteni, megmerülni a másik nyelvben, inni belőle. Hazajön az ember, és gyanakvóvá válik a külföldi nyelven készült művek hazai interpretációival szemben.

A tévével kezdődött, először a lehetetlen* szinkronon dühöngtünk**. Azután jöttek a felismert szánalmas ferdítések, az amerikai kultúra megdöbbentő nem ismeretének ordító jelei és egy darabig egyáltalán nem néztünk tévén amerikai filmet. Bori odáig jutott, hogy amikor tehette, a nyugati határszélen, egy szlovén adót figyelt, ahol az angolszász filmeken nem volt szinkron, a szlovén feliratok pedig igazán nem zavaróak…

De ez végül is valahol valamiféle irodalmi blogban vagyunk, a kutyafáját! Amikor elkezdtem olvasni Banks Emlékezz Phlebasra-jának magyar kiadását, a guta kerülgetett. Aztán jött a többi fordítói pofon, és azon kaptam magam, hogy gyanakodva forgatok bármilyen fordítást. Mondjuk ez a gyanúm megvolt korábban a Dark Tower – Setét (Ez itt egy fogcsikorgatás helye!) Torony kapcsán. A lányom kérte a The Gunslingert – A Harcos-t (Ez itt egy fogcsikorgatás helye!), elolvastam hamarjában, és végeredményben ezért írom ezt a bejegyzést. Persze van más is. Elkeseredésemben magamra rántottam a polcról a Csillagdagályt, mely a maga idejében nagyon lenyűgözött mint fordítás is, bár akkor angolul még csak semmirevaló biokémiai szakcikkeket olvastam, no szépirodalom. És az első oldalaknál, az angol eredeti ismeretében, megállt bennem az ütő. Hát ez már ’95-ben sem volt másképpen?

Bár nem hinném, hogy, az írók a filmkészítőknél sokkal többet foglakoznak azzal, hogy lefordított műveik mennyire pontos tükrei az eredetinek, de valószínűleg dührohamot kapnának attól, ha meglátnák eredeti szövegeik művészien pontatlan, vagy ellenkezőleg, művészietlenül pontos, esetleg - horribile dictu - a fordítói egóval telepiszkított változatát.

Én biztosan, de hát én csak egy buta, hirtelenharagú mocsárlakó vagyok.

A legbosszantóbb (a szinkronra is igaz***), hogy valamikor - egy talán nem boldogabb, de mindenképpen különböző időben - nagyszerű fordítások születtek. Tudom, ennek az volt az oka, hogy nagy írókat lehetett indexre tenni és a megélhetésük érdekében fordításokra kényszeríteni. De ez nagyjából csak az átkosra érvényes. Azelőtt az írók többnyire**** önként fordítottak, szintén kitűnően. Arany Hamletje nemcsak gyönyörű, de megdöbbentően pontos. Karinthy Micimackója jobb, mint az eredeti, ugyanakkor szintén meglehetősen pontos. Jack London Marhaszelet novellájának Watson szerint Tersánszky többször nekifutott. A régi, eredményes módszerre a legmegdöbbentőbb példa számomra Poe Hollója. Az egyik Poe kötetben három fordítás is helyet kapott: Babits, Kosztolányi? És Tóth Árpád. És csak a Tóthé károg úgy, mint az eredeti, de az aztán nagyon. Nézd csak meg, mit mond a holló a másik két úriember szerint!

Régebben persze volt egy olyan alak a kiadóknál, hogy lektor, sőt (külső) nyelvi lektorálás folyt, olvasni lehetett a könyvek impresszumában, hogy a fordítást az eredetivel összevetette XY. Hát nem szörnyű?

Manapság a fordítás valami más lett.

Az előbb említett idegennyelvi lektor a hagyományos lektorral együtt a kihalt állatfajok közé került. Ami talán nem is lenne akkora baj, ha nem változott volna más is.

Íróember alig fordít. A fordítók többnyire adott nyelvet valamilyen szerencsés csillagállás miatt elsajátító egyének vagy magabiztos, az iskolapadból alig kikerült kölkek. Két dolog mindenképpen hiányzik többségükből: alázat és ismeret.

A fordításhoz pedig nagyon sokféle kell mindkettőből.

Alázat kell
  • elsősorban az író iránt, aki egyszer vette a fáradságot, és rögzítette azokat a fránya szavakat, mondatokat. Olyan sorrendben és jelentésben, olyan gondolati és művészi töltéssel, abba a kulturális mátrixba ágyazottan, ahogyan tette.
  • a magyar nyelv és az irodalmi hagyományok***** iránt, csakúgy, mint a fordítandó nyelv és kultúra iránt
  • az olvasó felé, aki esetleg nálunk kevésbé ismeri azt a kultúrát, amelyet a lefordított műnek kellene tükrözni.
  • bizony ahhoz is, hogy ne szemeteljük tele a szöveget saját egónkkal. Ne arra használjuk a szöveget, hogy a műveltségünket fitogtassuk, írói ambícióinkat kiéljük, művészieskedjünk egy jót, ott ahol az eredetiben ennek nyoma sincs, vagy belecsempésszük mindenféle hamis tudatainkat.

A Dark Tower-t King bevallása szerint Browning romantikus költeménye ihlette. Ennek, mint kiderült, létezik egy Tellér Gyula-féle fordítása, melynek valamiféle hamis archaizálásból kifolyólag a címe és a záró sorában szereplő épület Setét Torony lett. A fordító itt ragaszkodván a költeményben tükröződő magyar kulturális hagyományhoz, a Dark Towerre ezt az archaizált formát választotta. Hibásan. A Toronyban semmiféle archaikus sincs, King sem a „Derket”, a „Dark” archaikus formáját használta, minden valószínűség szerint szándékosan. Mentségül legyen mondva, az első kötettel még az amerikai kiadó sem tudott koncepcionálisan mit kezdeni. Mire azonban a fordításra került sor, addigra már négy folytatás napvilágot látott, és tiszta üggyé vált, hogy a Dark Tower ciklus minden (szó szerint) csak nem (kizárólag) fantasy. A másik a kötetcím. A „gunslinger” legpontosabb fordítása a „revolverhős”, ez a szó szerencsére mára kikopott a magyar kultúrából, azonban, a filmművészetnek hála****** van egy nagyon pontos, és Rolandra, a főhősre jellemzően pozitív fordítás: „mesterlövész”. A „harcos” a lehető legrosszabb választás volt ehhez a szöveghez. King ugyanis kihangsúlyozta, hogy Roland ugyan a helyi Artúr király leszármazottja, de mindenképpen jellegzetes vadnyugati figura - revolverrel harcol.

Hogy mekkora alázattal fordult le a Gunslinger, arra egyébként elegendő két mondatot idézni, a hetedik fejezet legvégéről, ahol Allie a világ elmozdulásán töpreng.

Eredetiben:
„Things had streched apart. There was no glue at the center of things anymore”

Magyarul:
„Minden egész eltörött. A dolgokat semmi sem tartotta össze többé.”

Az eredetiben világosan „dolgok” található, és a két mondat szorosan összefügg: a szétfeszülő dolgok középpontjában szűnt meg a belső összetartó erő, nem csak úgy a világ egészében. Ráadásul King itt, a második mondatban a nagyon is képszerű „ragasztó” szót használta, amely mellesleg jobban illik Allie gondolkodásmódjához, mint az összetartó (erő). Ehhez képest a magyar fordításban a második mondat alig utal az elsőre, mert az elsőben a dolgokat felváltotta a világ. Nyilvánvalóan csak azért, hogy a fordító diadalmasan beletehesse az allúziót, az idézetet a nagy embertől, mely ugyan helyénvaló, de az eredeti egészen sok rétegét gyalulja egészen simára. Stílustörés is olyan értelemben, hogy az eredetiben nincs itt lírai allúzió, és úgy is, hogy az idézet idegen a szereplő stílusától (Jóindulatúan tételezzük fel, hogy egy pusztuló párhuzamos Földön, egy negyvennyolc lakosú sivatagi kisváros bárpicérnője ismeri Ady-t).

A fordításhoz bizony ismeretekre is szükség van. Sokrétű tudásra:
  • mindkét nyelv biztos ismeretére. Így nem fordulhat elő mondjuk az ezer és száz szavak összekeverése, különösen akkor nem, ha a harmadiknak felsorolandó ismeretfajta is a fordító rendelkezésre áll.******* De nem fordulhat elő az sem, hogy olyan magyar szó, kifejezés kerül a szövegbe, amelynek köze sincs az eredetihez, esetleg nem is létezik (Itt kissé visszaköszön az alázat: a nyelvújítással csínyján kellene bánni).
  • mindkét kultúra és irodalom ismeretére. Az ebből fakadó butaságoknak se szeri, se száma. Saját eset: ha nincs Möbius, a Chalker fordításomban bizony nem derült volna ki, hogy Dzsoki Júingről van szó benne. Így jár az, aki sem itthon, sem odakint nem néz Dallast. Ilyen légypiszoknyi tudatlanságokon múlhat egy fordítás.
  • az író életművének, különösen a már magyarul megjelent műveinek ismeretére. Régi nagy szívfájdalmam, hogy a Fivéreket annyi különböző ember fordította magyarra. Oly sok zavaró, többnyire nüansznyi, de olykor egészen értelemtorzító elhallás származott ebből.
  • bizonyos mértékű műveltségre is szükség van, sci-fi fodításnál még az sem árt, ha nem tudományos/technikai/technológiai analfabéta az ember. Az említett Banks könyv fordításában még az efféle nonszenszek is hemzsegnek.

A Setét Torony hál’ Istennek legalább az ismerethiányra nem jó példa. A Harcos legalábbis, és remélem, majd a folytatásai sem, ahol az angolszász/amerikai kultúra még nagyobb szerepet kap.

A Csillagdagály fordítása azonban így verte le a biztosítékot mindjárt a 16. oldalon (italikusz tőlem):

Magyarul:
„Toshio a molekuláris rostára pillantott.
- Nem, uram, eddig nem. A kéreg fémtartalmához képest bámulatosan tiszta a víz; nehézfémsók csak nyomokban akadnak benne.
- Távpásssztázással próbálkoztál?
- Nincs rezonancia azokon a sávokon, amiket megnéztem, bár… szóval a zajszint túl magas. A tiszta nikkelt is nehéz kiszúrni, az oldottról már nem is beszélve…”

„…annyira tisztának, hogy a delfinek szabadon úszhattak benne, bár némelyikük viszketésre panaszkodott, és mindegyikük ollózásra szorult visszatéréskor.”

Eredetiben:
’Toshio glanced at the molecular sieve********. „No, sir. Nothing so far. This water is unbelieveably pure, considering the metal content of the planet crust. Hardly any heavy metal salts.
„And nothing on the long ssscan?”
„No resonance on the bands I’ve been checking, though the noise level is awfully high. I’m not sure I’d be able to pick out monopole-saturated nickel, let alone the other stuff we’re looking for…’

’…enough to allow dolphins to swim freely, though some complained of itching, and each would need chelating treatments back on the ship.’

Nem akarok valmennyi dőlten kiemelt kifejezésre kitérni, mert a technoblabla értelmezése igen nehéz. Azonban a kelátképzést, mint a fémionok komplexbe vitelét ollózásnak fordítani több, mint mulatságos – egyszerűen tragikus. Vizuális típusú blogolvasó például elképzelheti a rastafrizurás delfineket, akik ollózásra szorulnak.

És ezen a pontnál beköszön egy újabb alázat igénye: ha már technikai analfabéták********* vagyunk, legyen bennünk annyi, hogy a gyanúsan hülyén hangzó terminus technicus-nál megkeressünk egy szagértőt. A Csillagdagály esetében persze el tudom képzelni, hogy a kiadási láz rohamában erre egyáltalán nem jutott idő.

A fentiekből látható, hogy a jó fordító legalábbis szupermen.

Watson állítólag jó úton jár ehhez: néha kívül hordja az alsógatyáját.

Jegyzetek:

*Vannak kivételek még a rencerváltozás utánról is: a Heat-ben például Al Pacino hangja szenzációs. Mondjuk de Niro-é meg szörnyű…

** Ez még tart. Olyan lehetetlen volna visszaadni az amerikai szerecsenyt egy szinkronban? Vagy használni a három standard női hangon kívül másokat is? Esetleg megpróbálni visszaadni azt a jelentésgazdagságot, amelyet az angol nyelvjárások és akcentusok (melyeket még a legutolsó amerikai színészecskék is mesterien használnak) jelentenek?

*** Kern András/Woody Allen, Márkus László/Petes Sellers, etc.

**** Rendben, na! Őfőméltósága alatt is előfordult, hogy költők, írók fordítani voltak kénytelenek, hogy éhen ne haljanak. De nem tömegével.

***** Ezzel azért csínján kell bánni. Illik úgy fordítani, ahogy az egyszer már lefordított, és a magyar kultúrában rögzült változathoz ragaszkodjunk, de nem árt visszatérni ahhoz az eredetihez sem, hogy vajon a korábbi fordítás jó-e. Lásd Alien-Nyolcadik utas a halál, és az első szörnyűségből következő még szörnyűbbek. Funny, hogy az Alien vs. Predator nem Halál a Ragadozó ellen (hajmeresztés) lett. Vajh mé’ nem?

****** A Magnificent Seven-t valami jótét lélek, gondolom a Hét szamurájra, az alapfilmre való utalással Hét mesterlövésznek fordította. (Lám, itt is egy kultúrába ágyazódás!) Ezt a filmet illik minden mozi vagy TV nézőnek ismerni.

******* Ez a kis bibi Brin első Uplift trilógiájának magyarul megjelent második kötetében, a Csillagdagályban található. (69. o.) Annak, aki az elsőt, a Napbúvárt nem ismeri, fel sem tűnik. Azután viszont annál bántóbb. Főleg úgy, hogy a könyv többi részében szépen utalódik egyre az a fránya kettőszáz év…

******** Brin természettudós, fizikus, asztroifizikából doktorált, mégis, ez a „molecular sieve” gyomron vágja az embert. A molekulaszita ugyanis nem analitikai eszköz, hanem porózus szilikátkristály, mely a pórusméretének megfelelő molekulákat megköti. Én DNS szintézisre használtam, a vízmentes közeg fentartására kellett. Ránézve arra a szürke egérszarra, ami a molekulaszita, mindent megmond az ember, csak éppen azt nem, hogy mit kötött meg az a cucc. Nyilvánvaló technoblabla ugrott itt elő, mint szinte végig azon az oldalon, a molekulaszita nyilván molekulaszűrő akart lenni, van ilyen analitikai eljárás, bár annak is inkább a detektor-kijelzőjéről lehet bármit is leolvasni… A magyar fordításban ráadásul molekuláris rosta lett belőle. A gyerekdal jut eszembe: egyik szitál, másik rostál, harmadik atommagot hasít…

********* Bölcsészkörökben technikai analfabétának lenni sikk. A tudományos/műszaki gondolkodás valamiféle szennyes, elkerülendő dolognak számít. A helyzetet csak rontja, ha nőnemű bölcsészről van szó, a hölgyek hagyományos érzéketlensége a technika iránt az idézett bosszantó csacskaságokhoz vezet. Hadd adjam meg a császárnőknek, ami a császárnőké: az általam ismert legrettenetesebb fordítást (Emlékezz Phlebasra) egy (kettő) férfiember tömte tele technikai baromságokkal is.
Legkétségbeejtőbb eredmények akkor születnek, ha az író – ilyen-olyan okból - eleve technikai analfabéta, vagy természettudományos/technológiai fantazmagóriái magukkal ragadják és/vagy megrögzött irodalmi szélhámos: technoblabla sikeredik. A kiindulási technoblabla aztán egy laikus fordítóval megfejelve egészen hajmeresztő dolgokat eredményez. Döbbenetes, hogy a Csillagdagályban 1995-ben a DNS még DNA maradhatott, az RNS meg RNA, és ez a csodálatos képződmény került a könyvbe, hogy aszongya: „DNA-ját”. (64. o.) Kiváncsian várom, hogy a technoblabla koronázatlan királyának, Charles Strossnak mi lesz a könyvéből, ha lefordul.