A hónap mottója

Saját gondolataink kifejezésének joga azonban csak akkor ér bármit is, ha képesek vagyunk arra, hogy saját gondolataink legyenek."
Eric Fromm

2011. december 9., péntek

Könyvégetés

Az utolsó lennék, aki máglyára vet egy könyvet.

Pár könyvpalotát (mindet) már nagyobb kedvvel felgyújtanék, különösen, ha, tudnám, hogy megpörkölődik a tüzében a (Haszon)Leső Harcsa bajsza. Az a baj ezzel, hogy bizonyára örülne a tűznek: besöpörné a biztosítási pénzt, oszt’ a könyvekkel se kellene többé vesződnie. A könyvpalota helyébe meg építene valami egészen mást, ami még nagyobb hasznot hoz. Kocsmát és vagy kupoldát, például.

De igazán nagy kedvem a rossz fordítások elkövetőinek máglyára vetéséhez lenne. Csak azért, hogy tudják, milyen érzés égni. Hiszen csapnivaló szaktudásukkal, és/vagy azzal a gőggel, amivel munkájuk tárgyához állnak, maguk is könyvégetők.

Leégetik a könyvet.

Sokszor annyira, hogy az író sokáig nem kap második esélyt.

Ezek a pökhendi, önjelölt zsenik szarrá gyaláznak kitűnő szövegeket, megsemmisítenek írói szándékot és stílust, nem vesznek tudomást a szövegben ábrázolt idegen kultúráról, vagy hibás, szánalmas magyar analógiákkal helyettesítik azt, amiről fingjuk sincsen. De legfőképpen jobbak, stílusosabbak akarnak lenni az írónál, okosabbak az olvasónál. Tudom, volt kitől örökölniük ezt az attitűdöt, „hála” a boldog emlékezetű kilencvenes éveknek [1].

Volt egy reményem: ahogy egyre többen bírják az angolt, vége lesz a tobzódásuknak. Ez csak illúzió: inkább egyre többen csatlakoznak, egyre többen fordítanak – rosszul.

A múlt hét közepén jött el az a pillanat, hogy elhatároztam, angolszász szerzők műveit ezután csak eredetiben olvasom, vagy, ha harminc évvel ezelőtt fordították.

Elég volt!

Erre az elhatározásra még csak nem is holmi közepes sci-fi harmatgyenge fordítása miatt jutottam. Az a helyzet, hogy a feleségemmel Dennis Lehane rajongók vagyunk (Kössz, Búkfaló!) és mindig alig várjuk a soros megjelenést.

Hát, megkaptuk. Megjelent a Hideg nyomon az Agavénál, azonmód le is csaptam rá, de csak a múlt hétfőn jutottam hozzá, hogy olvasni kezdjem. És itt abba is maradt az ügy.

Az első mondat:

„Jóval azelőtt, hogy a nap rálel a Mexikói-öbölre, a halászhajók útnak indulnak a sötétben.”

Kiváló első mondat. Hogy irigylem. És még költői is.

Aztán jött a második:

„Javarészt rákászhajók, de akad köztük olyan is, amelynek marlinra vagy tarponra fája a foga. A hajókon szinte kizárólag férfiak tartózkodnak.”

Mi van?

Fájt a foguk? A hajóknak? A halászoknak tán... Képzelem, hogy imádják a halat – fáj rá a foguk… El is hiszem, hiszen a férfiak a hajókon nem halásznak, hanem tartózkodnak.

Elgondolkodtam: nem elég, hogy sikerült mindjárt pár nyelvi közhellyel nyitnia, de ráadásul ilyet Lehane nem írhatott. Kizárt!

De hadd olvassam tovább!

A lap közepén:

„…és levette a KISEGÍTŐT KERESÜNK táblát a Crockett a vártán kikötői bár ablakából. Az épület az ősi, a tenger felszíne felé süppedő cölöpök tetején gubbasztott.”

Azzal nem is szőröznék, hogy a HELP WANTED-et nem illene szó szerint lefordítani, ez nagy gázzal még elmegy…

De jól láttam? A vártán? Crockett? Davy Crockett?

Crockett esetleg valamire vár tán? Együtt gubbasztva a bárral, süppedve a tenger felszíne felé a cölöpökkel… Egyáltalán, mi az a gub?

Itt abbahagytam. Ez nem lehet Lehane szövege. Ez a magyar ferdítőé, nevezzük csak a nevén: e dicső honfit Huszár Andrásnak hívják.

Nem önbizalom nélküli ember az illető: átírni valamit, hogy ennyire ellentmondjon annak, ami az eredeti szövegbe minden bizonnyal nem humorizálás céljából került bele, egyértelműen nagy önbizalomra vall. Bátorság ez. Vagy kozmikus méretű nem ismerete az amerikai, itt különösen a texasi kultúrának. Vagy az ismerete mindezeknek, de leszarása nagy ívben. A magyar olvasóval együtt. Aki nem mellesleg nyilván sohasem fog ilyesmit eredetiben olvasni a bátor fordító szerint.

Akkor tettem az első elhatározást: ezt a könyvet most szépen abbahagyjuk, itt az első oldal közepén, mert ezután csak rosszabb jöhet, és gyerünk, fel a legjobban elérhető idegen nyelvű boltba, és beszerezni az eredetit. Aztán vess öszve angolt és magyart, és vonj tanulságot lefelé. Majd a haza fényre derül.

Megtettem. Nem derült.

De megtettem a második elhatározást, amit már előbb említettem. Miért is?

A második mondat eredetiben így hangzik:

„Shrimpers mostly, an ocassional pursuer of marlin or tarpon, the boats are filled almost exclusively with men.”


Vagyis:


„Többnyire rákászhajók, alkalomadtán egy-egy, ami kardhalra vagy tarponra megy; akárhogy is, a legénységüket csaknem kizárólag férfiakkal töltik fel.”

Látsz itt jópofi foga fájást, tartózkodást? Lófaszt látsz! Lehane prózája szikár és kemény, nem nyünnyög, nem jópofizik, nem fogalmaz. Élőbeszéd, amit Kenzie mond el. Nem fogalmaz. Elmondja, Neked, aki mellé ültél a bárban…

Ironizál, az igaz, de nem az olvasóval, hanem a főhősön keresztül többnyire önmagával. Ahogy kell.

Mellesleg, ha már egy kurva bár kibaszott neve lefordul, miért nem fordul le a marlin kardhalra? Bár ez bizonyára generációfüggő, nekem a marlin kevesebbet mond, mint a kardhal: előttem a kardhal azonnal Spencer Tracy-t hozza föl, amint öreg halászként birkózik a nagy hallal… Persze, ki néz a mai huszonévesek közül Tracy-t, ki olvas Hemingwayt, ha nem muszáj.

De lássuk, mire vár még szegény Crockett az eredetiben!

A halálra!

Bizony, a saját hősi halálára!

„…took the HELP WANTED sign out of the window of Crocket’s Last Stand, a wharf bar perched atop ancient pilings that sag toward the sea.”


Azaz


„…és kivette a FELSZOLGÁLÓT FELVESZÜNK táblát a rakparti bár ablakából. A Crockett Utolsó Őrhelye a mólón, tengerbe süllyedő cölöpök tetején gubbasztott.”

Ha már ablakából, akkor kivette, ugye, mert magyarok vagyunk, és a mi nyelvünkben az igekötők és ragok, kellemes egyetértésben, sok mindent jelölnek. Ha persze levette, akkor az ablakáról


Bármi is a gub egyébként – üsse kő! – maradhatunk nála, bár egyelőre nem tudom, hogy kiderül-e valaha a szövegből, milyen állapotban van a bár. Lehet, hogy terpeszkedik a cölöpökön, és nem is gubbaszt.

De a last stand, az biza nem egyszerűen várta. Persze az is, ha csak az őrhely értelemben vesszük, de egyrészt a last stand végső kiállást is jelenthet (Crockettnél pontosan ezt is jelenti, ha tudnánk, ugye, kiről is van szó [2]), Lehane pedig nem archaizált a szövegben [4].

Lehetne persze várta, ha a helyszín valamiféle vicc lenne, ha Crockett nem lenne más, mint egy hódprémsapkás bohóc. Csakhogy nem az. Texasban pedig pláne nem. Mert Crockett Last Standja az Alamo. Alamo pedig az Államoknak, különösen Texas államnak a Példa, meg a Történelem, meg a Dicsőség, meg a Hősiesség, meg az Önfeláldozás, meg a Hazafiság. Tudom, hogy létezik Alsó Merániában egy nem is szűk populáció, akiknek pufók piros orcájára mindezen szavak csupán lenéző mosolyt csalnak, de talán ideje lenne ezt is átértékelni.

Nekem Alamo az Drégelypalánk, Kőszeg, Szigetvár, Eger, vagy később Munkács, még később Komárom… Egy kicsivel gazdagabb a történelmünk, de ennek ne örüljünk mindig tiszta szívből! Önmagában ugyanúgy nem erény, mint a fiatalság. Vagy az öregség… Na! Elkalandoztam…

Szóval, Davy Crockett Texasban nemzeti hős. Az ő last standjáról nem azért neveznek el bárt, hogy magyar fordítók élcelődjenek rajta. Egyáltalán, nem is kellene egy bár nevét lefordítani, de ha már ennek valamiért jelentőséget tulajdonít a fordító (én egyelőre nem látom ezt a jlentőséget), tegye jól…

És akkor már az első mondat is:

„Long before the sun finds the Gulf, the fishing boats set out into the dark.”


Tehát:

„Jóval azelőtt, hogy a Nap rátalál a Mexikói öbölre, a halászhajók nekivágnak a sötétségnek.”

A Föld bolygó napját Napnak hívják. Erre nézve általában az a szabály, hogy ne erőltessük a nagybetűt, és nem is tenném, ha a nap egyszerűen sütne. De ebben az erőteljes megszemélyesítésben, talán illendőbb, és egyértelműbb a Nap. És az in meg into között azért ég és föld a különbség, irányultságban, az ebből fakadó hangulatban. Nem mindegy, hogy sötétben indulunk, vagy belemegyünk a sötétbe…


Mikor, kitől és hol tanulja meg végre a fordítóink új generációja, hogy a fordítás nem saját egónk kiélése, hanem közvetítés? Alázat kell hozzá, temérdek alázat az íróval és az olvasóval szemben. Meg tudás, temérdek és sokoldalú tudás, nem egyszerű közepes nyelvértés.

Kultúrát közvetítünk, ember!

Szóval, minek szaporítani a szót: ez három mondat, egyetlen könyv egyetlen, ráadásul az első oldalán. Mi a faszt várhatok a többi ötszáztól?

Szóval, eldöntöttem, hogy ha tehetem, nem, nem soha! No more translations.

Elbattyogtam a bótba a Visegrádi meg a Katona József utzák szegletében, és még anyagilag is jól jártam: az angol kiadás csekély ötszáz forinttal kevesebbe került (20% diferansz, barátaim!), mint az Agavéé.

Fuck, and fuck again!

Jegyzetek:

[1] Hogy értsd, sci-fiben például a boldog emlékezetű Wallhalla fordítói gyakorlata. Az álfordításaikról már nem is beszélve…

[2] David Crockett (1786-1836), Davy Crockett, így talán jobban ismerjük, az amerikai népi hős, a pionyírkorszak legnépszerűbb figurája, prémvadász, mesterlövész, hegedűs, indiánbarát, az kongresszusi képviselő és nem utolsó sorban Alamo hőse, a mártírok egyike. A mai amerikai kultúrában hódprémsapkás, szarvasbőr ruhás mesefiguraként is megjelenik, pedig nagyon is valóságos személy. Mióta ismerem, számomra ő Nagy Indiánkönyv Hosszú Puskája [3]. Sorsa összefonódott a másik hasonló, bár szerencsésebb életű pionyíréval, Samuel Houston-éval, végül éppen Texasban. Houston Texas alapítója, első szenátora, és hetedik kormányzója, az állam egykori fő- és mai legnagyobb, Budapest méretű, városának névadója (tulajdonképpen hozzá fordulhatunk, ha van egy kis problémánk). Alamo, Crockett és Houston (meg még egy csomó valódi hős) történetét– véletlenül, véletlenül – a 2004-es The Alamo című film (benne Billy Bob Thornton, mint Crockett, több mint nagyszerűen és Dennis Quaid, mint Houston ugyanolyan remekül) mutatja kiválóan. Időnként a tévék is játszák. Sokkal gyakrabban kellene. Komolyan. Ebben a kurva országban egy Petőfi még tudta, mi a hősiesség, az Alamo film után pedig egy ismerős teljesen komolyan azt kérdezte, miért voltak olyan hülyék, hogy az erődnek csúfolt putriban maradjanak, megállítani a husszor akkora a mexikói sereget. Nem tudtunk mit mondani – az illetőnek valószínűleg semmit sem mondana olyas szó, hogy haza, meg hős, meg önfeláldozás. És nagyon nincs egyedül ebben a kurva országban.




[3] Csak, hogy tudd hová tenni Alamót, a Winettou-ból ismert Bowie (ejtsd Bui) kés kifejlesztője, James Bowie szintén itt halt hősi halált. De ő sötét figura, nem kedvelem annyira, mint Crockett-et.

[4] A szörny példa mindig a Sötét torony a hamis archaizálásra. Ha azt a kibaszott Browning verset annak idején nem archaizálja a fordító, teljesen helytelenül, a szerző nyilvánvaló szándéka ellenére, most gazdagabbak lennénk a Setét hiányával, a King regényciklusban és az Őrség ciklusban is. Megint itt vagyunk a fordítók kibaszott felelősségénél!

2011. december 4., vasárnap

Helyet az ifjúságnak! 3ik levonás

A Meztelen Ügynök – az előző két feljegyzés alapján talán hajlamos vagy fontolóra venni – az állatorvosi lova [1] a magyar fantasztikum elmúlt harminc évének.
Jelenség.
Ezt a folyamatot és a kialakult helyzetet már jó néhányszor elemeztem ezen a blogon, persze annak leghaloványabb reménye nélkül, hogy valaki egy karaktert is megfontolás tárgyává tesz belőle –, de legalább magam tisztábban látok. És persze füstölgéseimnek akkoriban tétje sem volt.
Most van. Most itt van ez az Ügynök, amiből potenciálisan lehetne valami, mert egyelőre van mögötte forrás és akarat és némi fanatizmus is. Csupán másképpen kellene csinálni belülről, és esélyt adni neki kívülről.
A fanzin mindenütt a világon annak az eredménye, amit Vonnegut olyan találóan megfogalmazott a kettővel ezelőtti feljegyzésben idézett regényrészletben. A gondolatot ugyan nem vitte (nem vihette) végig a regényben, de mi azért megtehetjük.
A tömegmédiumok megjelenése és a médiumok koncentrálódása, monopolizálódása, melyek bántóan közel hozzák az emberekhez a világbajnoki teljesítményeket, hamis mércét szolgáltatva ezzel mind a teljesítmény megfigyelőjének, mind az azt megismételni szándékozóknak, viszonylag újkeletű esemény. Az ember és az emberi társadalom a biológiai és szociális evolúció vak eszközeivel még nem reagálhatott rájuk. Ez nyersen azt jelenti, hogy a nagycsalád/falu/polisz mesemondója/mesemondói, képírója/képírói, birkózóbajnoka/bajnokai, etc. még létezik/léteznek; nem haltak ki, mint túlhaladott létformák, sőt, egyszerűen az emberi populáció mérete és a szelekció megszűnése miatt kényelmetlenül sokan vannak.
Közülük a tömegkultúra valóban csak a világbajnokokat választja ki, sőt pozitív visszacsatolás révén ezek a világbajnoki teljesítmények egyre magasabb szintre emelkednek – a világbajnokok köre egyre szűkül. Végül, ahogy az élsportban, korrumpálódik az egész – csalás, csalás!
Annak fényében pedig, hogy azok szellemi és fizikai színvonala, akiknek a világbajnoki teljesítmények szólnak – a tömeg, bizony, Quintus! –, soha ilyen távol nem voltak ezektől a teljesítményektől mint manapság. Hozzájuk képest a közepes tehetségek teljesítménye világbajnoki szinttel ér föl.
Ez csak még rosszabbá teszi a helyezet a közepes tehetségek számára.
Bizonyára nagyon is tisztában vannak azzal, hogy mennyire kiemelkednek az átlagból. Mégsem eléggé – a kibaszott hamis mércékhez képest!
Ők bizony genetikailag év tízezredekig ahhoz voltak szokva, hogy kifejezhetik a tehetségüket. Most szóhoz sem jutnak. De ez az emberfajta nem képes igazán elviselni, hogy megszokott genetikai szerepét nem töltheti be. Hitler az lett volna, ami, ha a Bécsi Akadémia idiótái és kontraszelektált bandája fölveszi festőnek? Tudott fösteni ugyanis. Sokkal jobban föstött, mint mondjuk száz évvel azelőtti nagy mesterek. Akkor világbajnok lett volna. Saját korában nem. Pechjére és pechünkre egy Klimttel mérték össze…
Na, mindegy, csak azt akartam mondani, hogy a közepes tehetség mellőzöttségében sok otrombaságra képes, és épp’ mert nem tehetség nélkül való, ezek az otrombaságok akár veszélyes is lehetnek – a tehetség más irányba csatornázódik.
Vedd ezt fenyegetésnek! :-)
A fanzin látszólag veszélytelen otrombaság, de ha meggondolod, hogy a magyar származású fantasztikus irodalom hazai reputációja éppen a fanzinokban kontraszelektálódott, félbemaradt tehetségek miatt érte el már a nyolcvanas évek végére a bányabéka alatti szintet, meggondolandó, hogy mivel is játszanak azok, akik meggondolás nélkül, csak alkotói baszdühükben magazinkiadásra adják a fejüket Magyarországon.
Mert kis hazánkban természetesen a világtrendhez képest még hozzáadódik legendás történelmi elmaradottságunk is. Akkor, amikor a tőkés piacgazdaságban azok a tehetségek, akik a fantasztikumot választották kifejező eszközül, meg is találták a megfelelő médiumokat ehhez a szándékukhoz, mi félillegális fanzinokat stencileztünk egy olyan országban, ahol a nagy nemzeti ünnepek előestéjén széfbe zárták a sokszorosító eszközöket, mert Magyarország éppen a soros megszállás ideológiai, gazdasági és technológia zsákutcájában vergődött.
Gondoljunk csak bele!
Ha Vonnegutnak igaza van, tízmilliós országunkban, ezen a tenyérnyi helyen, tízezernyi potenciális író létezik. A legrosszabb kihozatal mellett is, ha csak a tíz százalékuk jut el odáig, hogy a nyilvánosság elé lépjen, akkor is ezer íróval kell számolni. Hányat tart el a mélyen tisztelt olvasóközönség? Három tucatot? Hármat?
Marad a fanzin az elkeseredetteknek. Ahol külön jó, hogy nincs holmi szerkesztő, aki mindenbe belepofáz, vagy ha van, a fanzinban csupán afféle „kedélyes demokráciát” leng be a jelenléte.
Jó ez? Nem jó. A fanzin egészében szükségtelen rossz. A fanzin zsákutca. A fanzin és a „kedélyes demokrácia” hosszú távon kontaproduktív. De…
Az Ügynök-jelenségnek több szereplője van. Az alkotókkal szemben ott áll a befogadói/véleményalkotói oldal. Jelen esetben mindkét fél kritikán alul teljesítetett.
Belegondol-e abba a nyájas olvasó, hogy hány valódi antológiát, fantasztikus irodalmi magazint hajlandó eltartani azzal, hogy rááldoz mondjuk havi ezer forintot? Hányat tart el valójában, és hányat lehetne? Még most, a válságban is.
Amikor az ún. olvasó nagy hangon ágál, és vöröslő fejjel követeli az ún. minőséget, belegondol-e vajon abba, hogy hány írót tart el a könyveik megvásárlásával? Belegondol-e abba, hogy mekkora nyomtatott és eladott példányszámok mellett követel minőséget – melyből legalábbis az eladott példányszám szinte [2] kizárólag rajta múlik?
Emlékeztetnék, hogy közben Fejős Évike bizonyára vígan menetel a kétszázezredik eladott kötet felé…
Sokak fülét bizonyára báncsa, és/vagy komplett hülyének tart, hogy a közepes tehetségek támogatására szólítok fel a magos minőséget követelők kórusa ellenében. Megint elmondom: miképpen a tömegsport nélkül sohasem lesz olimpiai szintű sportteljesítmény, az úrlovasok tömegei nélkül nem lesz világbajnok magyar díjlovas vagy díjugrató, azonképpen nem lesz kiemelkedő fantasztikus irodalmi teljesítmény a közepes (átlagos) tehetségű alkotók megjelenései nélkül.
A véleményvezéreknek nem abból kellene sportot űzni, bár bizonyára nattyon élvezetes, hogy gumicsizmával tapossák az ilyesféle kiadványok alkotóinak arcát a saját excremetumukba, hanem abból, hogy rámutassanak a hibáik mellett erényeikre is – ha vannak. Meg kellene erőltetni magunkat, hogy felfedezzük a potenciált – ha van. Meg kellene erőltetni magunkat, hogy meg merjük, és civilizált formában meg tudjuk, mondani, ha nincs. Ki kellene fejleszteni a véleményalkotás olyan formáit és fórumait, ahol mindez produktívan és pozitív formában megtehető – meg kellene teremteni a civilizált és független kritikát.
Ha jól meggondolom, a fentiek összefoglalhatók egyetlen szóban is.
Alázat.
Természetesen hasonló elvárások megfogalmazhatók az alkotók irányában is.
Mindenekelőtt önfegyelemre lenne szükség abban, hogy mit és mikor publikáljunk. Sajnos épen ezen a területen tapasztalható a legnagyobb potenciális veszély – az internet nyilvánossága csábító, hamis értékítéletei és értékrendje félrevezető. Meg kellene érteni, hogy nem minden való a széles nyilvánosság elé, meg kellene érteni, hogy az alkotás érési folyamat is, és senkit sem érdekel a félérett gyümölcs. Az még cefrének se jó.
Másodorban külső kontroll KELL valamiféle szerkesztő(k) formájában.
Harmadrészt arra is szükség van, hogy az alkotók el is fogadják ezt a külső kontrolt és civilizált kritikát. Egyelőre sajnos egyik sem létezik.
Ha jól meggondolom, a fentiek összefoglalhatók egyetlen szóban is.
Alázat.
Kell tehát a megjelenés, fájóan, követelőzően kell. Csak körültekintőbben, óvatosabban, kisebb ambíciókkal, önmagunk felé nagyobb szigorúsággal, a tárgyat megillető nagyobb alázattal kellene csinálni – és fogadni.
És akkor még jóra is fordulhat az egész.
Update az előző két levonáshoz:
Az ügynök formátumának és vizuális tartalmának összevetésekor nyilvánvaló, hogy az alacsony színvonalú képi tobzódás annak is következménye, hogy bizony A4-es terjedelemben a bódítóan üres és unalmas szövegoldalak ordítanak az illusztrációért. Nem véletlenül élnek az antológiák az A, B és C5 formátummal.
Mivel ugyanitt Trabant is eladó, hát, akit érdekel, jöjjön el!

Jegyzetek:

[1] Az állatorvosi ló nevetséges kifejezés, bár roppant találó. Mivel az állatorvos páciensei képtelenek szóban közölni a panaszukat, sőt az állatok eltérő fájdalomérzékelési és regenerálódási potenciálja miatt esetleg úgy tűnhet, nincs is panaszuk, így az állatorvosoknak bizony nagyon beható gyakorlati tapasztalatokat kell szerezniük, ha eredményt akarnak később. A lóra ez fokozottan igaz. Menekülő állat lévén képes addig futni, amíg megáll a szíve; képes sérült lábbal egészen addig menni, amíg gyakorlatilag nem lesz lába; idegrendszere állandó készenléti állapotban van: egyrészről hihetetlenül robusztus, másrészről roppan sérülékeny; anatómiailag a hátasló jóval túlnőtt a lóság optimális méretén (póni), ezért a futóműve nagyon sérülékeny; egyoldalú növényi diétája miatt bélcsatornája olyan hosszú, hogy a legkisebb elzáródás végzetes lehet (kólika), a fehérjedús táplálék gyulladásos allergiákhoz vezet, és bár a ló nagyságrendekkel okosabb a kérődzőknél, ha számára életveszélyes proteindús kajáról van szó (lucerna, kukorica) képtelen mértéket tartani, bezabál, és kész a savós patairha gyulladás; annak ellenére, hogy a feje egy porszívó és még porleválasztó is van benne, a légúti allergiák egész tárházát képes felvonultatni a mikroszkópikus növényi részek belélegzése miatt; kiváló belső élősködő-repertoire szelektálódott ki mellé. Ezen kívül persze elérheti mindaz a kórság is, mely egy másik emlősállatot elér. Ha helytelenül tartják, ez a sok nyavalya akár egyetlen egyedben megjelenhet, szóval az állatorvosi ló aztán tényleg állatorvosi ló. Csak egy baj van: a lovak egyre ritkábbak, a tartás egyre jobb, a magyar egyetemek egyre szegényebbek. 2010-11-es tanévben az Állatorvosi Egyetemnek nem volt állatorvosi lova, Boriékhoz jártak a hallgatók lólábat tapogatni.
[2] Meg persze a öncenzúra, öncenzúra, öncenzúra, öncenzúra, öncenzúra, öncenzúra, öncenzúra, öncenzúra, öncenzúra, öncenzúra, öncenzúra, öncenzúra, öncenzúra, öncenzúra, öncenzúra, öncenzúra, öncenzúra, öncenzúra terjesztésen, A Haszonleső Harcsán és társain.

2011. december 3., szombat

Helyet az ifjúságnak! 2ik levonás

A Meztelen Ügynök feljegyzéseknek ez a legmocsarasabb tagja, mivel Magyarországon mind a műbírálatnak, mind a műbírálat befogadásnak a legrosszabb hagyományai érvényesülnek. Szóval, ha eddig nem voltak nagy sértődések, mostantól biztosan lesznek.
Én pedig nagyképű, bunkó, igazságtalan etc. leszek.
Az VAGYOK.
De ez mindegy.
Elsőbben is elfogultságaimat szeretném tisztázni:
1. A kiadvány alkotói közül eddig tudomásom szerint még ismeretlenül sem vesztem össze (Ritka öröm, mi? Bár kissé kopár…)
2. A kiadvány alkotói közül egyet személyes elég jól ismerek. Bukros Zsolttal korábban dolgoztam az Új Galaxisban, és remélem a megújuló (ez a szar örökké megújulásra szorul, olyan, mint a módszerváltás utáni országunk, furevör) Terrában is fogunk, még mielőtt Zsolt elfoglalt és profi íróvá növi ki magát. Pozitív elfogultságom a műveivel szemben valószínűleg érvényesül, bár a rendszerem ezeket a hajlamokat inkább elnyomja, mint támogatja – hacsak nem akarok szándékosan hazudni magamnak.
Néhány más alkotóval, köztük a túlságosan is lelkes Andy Baron szerkesztővel, összeültünk az SFportál-Avana SF nap utáni vacsorán. Nem vesztünk össze, nem is paktáltunk le, bár távozásom után ők talán meghallgatták Szélesi éneklését, és esetleg megváltozott tudatállapotba kerültek. Mindazonáltal csak Andy Baron írásait tudom azonosítani az értékeltek közül, mivel süket vagyok (csaknem, mint az ágyú), és a neveket megrögzötten elfelejtem. Arcokat nem… Szóval Bukros Zsolton kívül részemről semmiféle elfogultság nem érvényesül az írásokkal szemben.
3. Hagyományosan ellenséges vagyok az ún. paródiával (valójában a többnyire ócska college humorral) szemben.
4. Hagyományosan enyhe hányinger fog el az egyes szám első személyű elbeszélésmódtól – a rossz értelemben vett amatőrség szinte csalhatatlanul biztos jelének tekintem.
5. Két dologra különösen érzékeny vagyok: a rajzokra és a versekre. Nem bírom a kialakulatlan vizuális teljesítményt, különösen nem az ún. művészetnek álcázott/ideologizált/hazudott technikai tökéletlenséget. Kicsinyes és kötekedő leszek ettől.
Szerencsére versek nem jelentek meg az Ügynök első számában.
Az Ügynök novelláit úgy értékeltem, mintha az ÚG valamelyik pályázatára érkeztek volna, azaz az Irodalmi Térbe helyeztem őket, és ott elfoglalt koordinátáik szerint kaptak pontot. Az Irodalmi Térről itt olvashatsz, nem írok róla ehelyt többet azon kívül, hogy a szokásos 0-tól 10-ig terjedő pontozási rendszerekben az itteni 6 pont egynek felel meg. Az IT pontszám maximuma 17,32 (ilyen még nem volt, bár nem zárom ki elméleti lehetőségét – törekedjünk a tökéletesssségre, esetleg magosabb szempontból: „Írók! Alkossatok remekműveket!”) és az ÚG-ben általában csak a 10 pontnál többet elérő művekkel foglalkoztam. Volt olyan szerencsés idő, amikor szinte csak a még többet érőkkel.
Elvileg létezhetne olyan írás is, mely az abszolút origóban foglal helyet, azonban, ha jobban belegondolunk, valami gondolat a legrosszabb írásban is előfordul, így nulla pontot ez a rendszer sohasem ad. Bevallom, a praxisban akadtak írások, melyeket meg sem kíséreltem elhelyezni az Irodalmi térben. Egyszerűen, mert olyan súlyos elmebetegséget sugároztak, melybe nem kívántam belebonyolódni. Tudod, az ilyesmi ragályos. Mármint az elmebaj. Tényleg.
Én végigolvastam őket…
Az ÚG-s gyakorlattal ellentétben, ahol véleményt csak a visszautasított írások szerzői kaptak, a közöltek íróival szerkesztés közben cseréltünk eszmét, itt mindegyik műről írok valamit.
Nem kell azonban azt gondolni, hogy a tíz pont fölötti művek így, ahogy vannak közlésre valók. Lófaszt! Egy kis szerkesztés, slicing-dicing mindegyiknél szükséges lett volna publikálás előtt.
Úgy gondolom, az IT-ben elfoglalt hely, különösen a síkvektorok részletes ismerete elég jó támpontot ad a szerzőnek erősségei/gyengeségei felismerésére, most azonban biztos vagyok benne, hogy a látogatók kilencvenkilenc százaléka nem veszi a fáradságot, hogy megpróbálja megérteni a rendszert. Nem is követi a linket, pláne nem olvassa el, különösen nem lesz hajlandó elgondolkodni rajta.
Ráadásul a blogger idióta motorja a csinos táblázatokból valami iromba böhöncöt rekódolt, és nincs idegem mindegyikben kiütni ezt a faszságot - elnézést!
Tudom, hogy egy virtuális kézlegyintéssel elintézed az egészet, mondván: „Hülye fasz, mérni akarja a mérhetetlent!” vagy „Idióta balfrász újabb piti rögeszméje.” etc.
Hadd osszam meg veled! Tudod, ragadós…
Akkor kezdjük!
Andy Baron – Meztelen ügynök
Tengely
Sík
Koordináták/2
Pont
S-G
S-E
G-E
S
5
5
0
5

G
2
0
5
3,5
6,18
E
0
1
1
1

Ha az abszolút koordinátákat nézed, akkor egy közepesen megírt, kevéssé átgondolt írást jelenik meg, melynek még nagyobb baja az eredetiség hiánya.
Ha síkokra lebontva nézed, akkor a stílus-gondolatiság vektor azt mondja: közepes stílusban, de az írói mesterség híjával megírt novellát olvashatsz. A mesterségbeli hiányosságok egyrészt terjedelmiek: az ötlethez és mondanivalóhoz képest a három oldalnyi terjedelem is erős túlzás. Másodsorban a manapság szinte alapkövetelményként felmerülő jellemábrázolás hiányzik, ez még klisék szintjén is alig érhető tetten. Harmadrészt a felismerhető írói szándék, nevezetesen a paródia sikerületlen voltát itt is „díjazom”: ha nem megy, nem kell erőltetni az ilyesmit – ez meggondolás kérdése.
Ha a stílus-eredetiséget nézed, azt látod, hogy nem létezik írói hang [1]. Konkrétan itt az unalomig ismert, bennfenteskedő college humor akarná jelenteni a stílust, amivel személy szerint már torkig vagyok. A paródia rosszul sikerült megvalósítását, mint stilisztikai elemet itt kellett számon kérnem.
A sci-fiben a gondolatiság-eredetiség különösen fontos, hiszen – különösen a novellák – az ún. ötletre épülnek. Nos, ebben az esetben az ötlet eredetisége meglehetősen sok kívánnivalót hagy maga után. A humor minőségét itt inkább negatívan veszem számba a gondolatiság megítélésekor. Sörözés közben az ilyesmi elég szórakoztató – az irodalomban azonban ebben a században már abszurditásként sem érvényesül.
Nestor Fairlane – Démonparfüm
Tengely
Sík
Koordináták/2
Pont
S-G
S-E
G-E
S
7
7
0
7

G
7
0
6
6,5
10,36
E
0
5
3
4

Bukros Zsolt a legmegbízhatóbb színvonalú szerző a hazai kezdők közül. Történetmondásban, jellemábrázolásban, főleg, ha kalandokról esik szó, már nem sokat kell hozzátennie veleszületett mesélőtehetségéhez. Dolgoztunk együtt – együttműködő készsége minden szerkesztő álma. Ami a novella IT pontjaiból is látszik, egyetlen téren gyengébb – saját írói hangját (annak ellenére, hogy az írásait stílusuk alapján, mint most is, máris felismerem) és a kalandtörténeteknél valamivel mélyebb saját tematikáját még fel kell fedeznie. Biztos vagyok benne, hogy megjönnek ezek is.
Boros György László – Isten lábnyoma
Tengely
Sík
Koordináták/2
Pont
S-G
S-E
G-E
S
6
6
0
6

G
6
0
8
7
10,49
E
0
3
7
5

Ennek az írásnak a meggondoltság és a tematikai eredetiség az erőssége – ezek emelik a kötet élmezőnyébe. Az alapötlet kiváló, szellemes és minden tekintetben korszerű, a megoldás, bár kiszámítható, de általában váratlan, a megvalósítás az írói mesterség szempontjából szinte kifogástalan. A hiányosság leginkább stiláris: hiányzik belőle az erő, frissesség és a törekvés az eredetiségre.
Urbánszki László – Tűzben égsz majd
Tengely
Sík
Koordináták/2
Pont
S-G
S-E
G-E
S
4
4
0
4

G
2
0
5
3,5
5,68
E
0
3
1
2

Nehézkesség, átgondolatlanság, és az eredetiség jó messzire kerülése jellemzi ezt az írást – irodalmi közhelyek, fogalmazás: a legrosszabb fajta középiskolás irodalomdolgozatot idézi. Egy történelmi témát nem szabad így feldolgozni – különösen, ha az ötlet is minden eredetiséget nélkülöz. Legalább stílusban kellene ilyenkor valamit mutatni. Ha még az sincs, minek megírni és/vagy megjelenteni az olyan írást?
Urbánszki László – Az íjász
Tengely
Sík
Koordináták/2
Pont
S-G
S-E
G-E
S
4
4
0
4

G
3
0
6
4,5
6,96
E
0
3
4
3,5

Egy kissé jobb az előzőnél, de ezt csupán az alapgondolat kissé eredetibb volta okozza – optikai csalódás. Sok tanulnivaló van még itt, és kellene a szándék, hogy az író túllépjen a közepes, tizenkilencedik századi prózán. Ha pedig történelmi témáról van szó, melynek a fantasztikumhoz semmi köze (No time travellers, please!), a stiláris anakronizmus (általában minden anakronizmus) megbocsáthatatlan bűn: a tatárjárás idejének gyermeke nem gondolkodik huszadik századi módon és szóhasználattal.
Andy Baron – Szép álmokat, testvér!
Tengely
Sík
Koordináták/2
Pont
S-G
S-E
G-E
S
4
4
0
4

G
2
0
7
4,5
6,73
E
0
3
3
3

Ez az írás mind a megvalósítás, mind a koncepció (ötlet) terén átgondolatlan. A koncepció így természetesen könnyedén maradt eredetiség híján: a hibernációs/mélyálmos űrutazás téma végtelenbe tartó számú feldolgozásának újabb kísérlete. Az eredetiség hiánya önmagában nem baj, ha az irodalmi megvalósítás elfedi ezt a hiányosságot. Itt nem ez történt: az írás már terjedelmében is körülbelül háromszorosa annak, amit az ötlet megkívánna. A zavaros tematizálás nem javít, csak ront a helyzeten: amíg az ember abban a hitben ringathatja magét, hogy valami abszurdot olvas, még reménykedik, amint azonban az abszurditás ellaposodik, és felrémlik az elcsépelt sci-fi klisé, minden remény oda.
Héder Ingrid – Ecc, pecc, megdöglesz!
Tengely
Sík
Koordináták/2
Pont
S-G
S-E
G-E
S
4
4
0
4

G
2
0
3
2,5
5,34
E
0
4
1
2,5

Nem a kötet leggyengébb írása, de a legfeleslegesebb – tematikája folytán. Horrort, thrillert, krimit azért írnak általában, mert rémíteni, borzongatni, gondolkodtatni akarnak, vagy mindezeket együtt. Itt mintha valami traumát, gyűlöletet próbált volna kiírni magából a szerző. Az ún. borzalmak öncélú ábrázolása nem vezet sehová, különösen, ha valójában nem is ábrázolják őket. Az őrült sorozatgyilkos témája annyira elcsépelt már, hogy tulajdonképpen csak a zseniális színészi játék képes életben tartani – filmen. Ha valaki képes megírni Antony Hopkins Hannibál figuráját, úgy, hogy ne tűnjön koppintásnak, hogy új és eredeti legyen – le a kalappal, írja! Itt erről szó sincs. Az irodalmi megvalósítás is kétséges, bár a szerző fejlődőképesnek tűnik.
Ha már mindenképpen muszáj írnia (mert az írónak muszáj), akkor írjon! De előtte találja meg a hangját és a témáját, ne akarjon olyan buszra szállni, amely már évekkel ezelőtt elment.
Bora László –Váratlan szövetséges
Tengely
Sík
Koordináták/2
Pont
S-G
S-E
G-E
S
4
4
0
4

G
2
0
5
3,5
5,68
E
0
3
1
2

A kaland paródia tematikailag veszélyes küzdőtér. Nagyágyúkkal kell megküzdeni annak, aki beszáll, még Magyarországon is. A vesztesek nyugalma egy dolog, eleve vesztesként kezdeni egy másik. Ha van választás, hogy ne szálljunk be ebbe a mezőnybe, akkor ne tegyük! Annyi mindenről lehet még érni, és annyi mindenféleképpen máshogy. Lásd bővebben az első novellánál.
Bökös Borbála – Üzenet a múltból
Tengely
Sík
Koordináták/2
Pont
S-G
S-E
G-E
S
7
7
0
7

G
5
0
8
6,5
10,01
E
0
3
3
3

Egészen jó írás, sokrétű, hitelesség felé hajló jellemábrázolással. A fantasztikum a lehető legfinomabban, szinte észrevétlenül van jelen, abban az értelemben, amit igencsak kedvelek: talpunk alatt kvantumszél fütyül.
A hitelességet azonban az ábrázolás túlhatározottsága rontja. Ekkora terjedelemben felesleges, kontraproduktív ennyire kibontani a szereplő éneket. Bizony át kellene gondolni az irodalmi megvalósítást: a téma nagyobb terjedelemért, kibontásért kiált. Legalább egy kisregényt képes a hátára venni. Biztatom az írót, hogy próbálkozzon meg az átírással. Azt viszont át kellene gondolni, hogy mekkora valószínűséggel jutottak ki a fogva tartottak levelei a haláltáborokból – a történet hitelességét más nem veszélyezteti.
Nestor Fairlane – A bosszú törvénye
Tengely
Sík
Koordináták/2
Pont
S-G
S-E
G-E
S
7
7
0
7

G
4
0
7
5,5
10,21
E
0
5
5
5

Eredeti alapgondolat, kiváló ábrázolások – kínzón didaktikus, totális csőd befejezés. Ez rejlik a Stílus-Gondolatiság síkon kiugróan alacsony (Zsolthoz képest) 4 pont mögött. Korai, kiforratlan írásnak tűnik, megérdemelt volna egy átírást a megjelentetés előtt. Erre lenne jó az irodalmi szerkesztő.
A novellára egyébként ugyanaz áll, mint amit a Démonparfümnél írtam.
Mickey Long – Nő a tét
Tengely
Sík
Koordináták/2
Pont
S-G
S-E
G-E
S
3
3
0
3

G
2
0
2
2
3,74
E
0
1
1
1

Átgondolatlan, meggondolatlan, kiforratlan, gyengén, a sovánka ötlethez képest óriási terjedelemben megírt, klisés kalandtörténet, az eredetiség szikrája nélkül. Mindez leszállított árú college humorral spékelve. A végeredmény mindannak farbakúrása, amit irodalomnak gondolunk, beleértve a lektűrt is.
Az írónak talán másféle olvasmány- és filmélményekre lenne szüksége, és kicsivel több önfegyelemre a publikálás előtt. Nem kell minden kósza ötletet megírni, pláne nem kell minden írást első változatban megjelentetni. Sokszor a végsőnek hitt változatban sem. Ha pedig valaki mindenáron meg kíván ragadni a kalandoknál, az tanuljon Morgantól, Dietz-től, vagy Szélesitől, Fonyóditól, vagy akár Bukros úrtól, ha már egy szerkesztőségbe kerültek. De valakitől mindenképpen!
Mickey Long – Ébredés
Tengely
Sík
Koordináták/2
Pont
S-G
S-E
G-E
S
5
5
0
5

G
2
0
3
2,5
5,94
E
0
2
2
2

Minden áll, ami az előzőre, bár valamivel gondosabb munka. Legalább nincs benne college humor. Van viszont bőven divatos urban fantasy klisé a legolcsóbb minőségből.
Andy Baron – Zokniverzum
Tengely
Sík
Koordináták/2
Pont
S-G
S-E
G-E
S
5
5
0
5

G
5
0
7
6
8,77
E
0
1
7
4

Ez már helyes iránynak látszik, ha valaki mindenáron humort, iróniát, abszurdot akar a sci-fibe vinni. (Ti. nem okvetlenül muszáj. [1]) Persze a megvalósítás még messze jár a jótól: gyenge közepes. Az írás terjedelme jócskán meghaladja a kívánatost, a nyelvezet nehézkes, közhelyes fordulatokkal, a narráció zavaros.
Andy Baron – Köztünk vannak
Tengely
Sík
Koordináták/2
Pont
S-G
S-E
G-E
S
5
5
0
5

G
2
0
7
4,5
8,38
E
0
5
5
5

Bár az ötlet nem igazán eredeti, és a megvalósításban ugyanazok a gyengeségek érhetők tetten ebben a műben komoly ígéret lenne. (Már ha nem jelent volna meg…) Sokkal gondosabban ki kellett volna dolgozni, a fordulatot váratlanná tenni a legvégén – így az egész: ejaculatio praecox. Meg kell tanulni az információ visszatartásának módját ilyen helyzetben, nem az ötletünkben gyönyörködve nyilvánvalóvá tenni az első adandó alkalommal (az illusztrációkról se’ feledkezzünk meg!), meg- és elhatározni a megfelelő terjedelmet. Ebben a koncepcióban az írás túlságosan hosszú az ötlethez képest. Egy hosszabb változat, fordulatosabban, valamiféle kísérlettel szereplők ábrázolására, a fordulatban rejlő feszültség fenntartására sokkal jobb eredményt hozna.
Nestor Fairlane – A látnok
Tengely
Sík
Koordináták/2
Pont
S-G
S-E
G-E
S
7
7
0
7

G
7
0
7
7
11,58
E
0
5
7
6

A kiadvány legerősebb írása. Ötletes, átgondolt, megfelelő terjedelmű, arányos.
Kovács Flórián – Méregzöld album
Tengely
Sík
Koordináták/2
Pont
S-G
S-E
G-E
S
6
6
0
6

G
5
0
7
6
10,39
E
0
5
7
6

Ez is erős írás. Ami hiányzik belőle az egy csipetnyi szakma – kissé hosszú lett. A tartalom rettenete és az elbeszélés hideg közönye kiválóan ellenpontozza egymást.
Az jutott eszembe közben, hogy milyen szörnyeteg korban is élünk, amelyben sorra születnek ilyen tartalmú írások. A reménynek még az illúziójával sem találkozhatunk, mintha fiatal íróink nem látnának semmi jót, szépet a jelenben és a közeljövőben.
Nestor Fairlane – Páncélosok
Tengely
Sík
Koordináták/2
Pont
S-G
S-E
G-E
S
7
7
0
7

G
2
0
8
5
9,29
E
0
5
2
3,5

Valamiféle ujjgyakorlatnak tűnik, a tehetséges kezdő bemelegítése, játék, kísérlet – ennek megfelelően túlságosan terjedelmes. Természetesen még nem túlságosan eredeti, a kezdő rácsodálkozása a tematikára világosan tetten érhető.
Az ilyesmit nem publikáljuk, de nem is dobjuk ki: meghagyjuk az irodalomtörténészeknek, hogy a halálunk után csámcsogjanak rajta, és/vagy az élősködő örökösöknek, hogy facsarjanak ki belőle egy kis pénzt valami ostoba szerkesztőből. :-)
? – Soli El (majdnem összes) története
Tengely
Sík
Koordináták/2
Pont
S-G
S-E
G-E
S
3
3
0
3

G
1
0
3
2
4,12
E
0
1
3
2

Az előszó méltó párja, abszolút szerzői és szerkesztői tévedés. Inkább nem is elemzem.
Pár szót az illusztrációkról. Itt keményebb leszek, és felteszem, egyébként is jobban fáj a képzőművészeti teljesítmény bírálata az alkotónak, mint az irodalmi produktumé – egyszerűen, mert a képzőművészeti a ritkább és sokrétűbb tehetség. De üsse kő, ha vágni kell, és a vágás segít, vágjunk mindig minél mélyebbre!
A képzőművészeti ábrázolás sokszintűsége két dologgal bizonyosan együtt jár: a hibák sokkal nehezebben korrigálhatók, ha korrigálhatók egyáltalán, és még több gyakorlás és alázat szükségeltetne ahhoz, hogy valaki vegye a bátorságot a széles nyilvánosság elé járuláshoz.
Az Ügynök illusztrációi esetében ehhez az összetett problémakörhöz még hozzájárul, hogy a novellák jó része paródia, és ilyenkor nagy a kísértés, hogy a hozzájuk tartozó vizuális tartalom valamiféle karikatúra legyen. Ráadásul a magazinban találhatók elkülönített karikatúra szekciók is. A karikatúránál pedig – miként a képregénynél – alapkövetelmény, hogy a vizuális tartalom önmagában is ellássa a célt, amit a szöveg szándékol, azaz a karikatúra poénja vizuálisan is megjelenjen, a kép ne csupán illusztrálja azt – magyarán látható képi humorra van szükség.
Mivel az ügynök illusztrátorai/illusztrátora/szerkesztője a fent leírt túlnövekedett fába vágta a fejszéjét, minden együtt állt a képi katasztrófához.
Általában elmondható, hogy ilyen nyomdai grafikai minőséggel magára valamit is adó kiadvány nem jöhet elő. A ceruzaskicc nem nyomdai forma, még akkor sem, ha időközben feltalálódott a scanner és a digitális szerkesztés. Egy nyomdába kerülő illusztráción tiszta vonalak, jól definiált tónusok legyenek (hacsak nem éppen az ellenkezője a cél, de a sci-fiben ez nem jellemző) – magyarán letisztult, befejezett művek kerüljenek a képszerkesztő elé. A reszketeg, szőrös ceruzavonal, hacsak nincs külön vizuális üzenete, csupán egyet árul el: az alkotó rossz értelemben vett amatőrizmusát.
A Roham képi tartalmáról például sok mindent el lehet mondani a vegytiszta okádék jelzőtől a zseniálisig, de egy jellemző igaz volt rá szinte a belterj végső felbuzgásáig: a grafikai megjelenés nem volt amatőr.
Általában az is követelmény lenne, hogy a vizuális alkotó ne álljon addig a szélesebb nyilvánosság elé, amíg a szakma a kisujjában nincs – magyarán, grafikus addig dolgozzon a fiókba vagy a családnak, haveri körnek, amíg nem rajzol úgy, mint az ördög.
Különösen igaz ez a sci-fi-re. A sci-fi befogadói kilencvenöt százalékban realista megvalósítást akarnak, még akkor is, ha a téma fantasztikus. Nincs itt ellentmondás: a sci-fi tárgya az ember – fantasztikus helyzetekben. A lehető legreálisabb ember a lehető legfantasztikusabb helyzetekben – nem is lehet igazán másképpen ábrázolni, legalábbis a sci-fi vizuális kifejezése még nem találta meg ennek formáját.
Realizmusról viszont ott, ahol alapvető és mély rajztechnikai, anatómiai, drapéria, kompozíciós és tárgykultúra hiányosságok vannak, kár beszélni. Kegyes öncsalás, ha a rajztechnikai hiányosságot az alkotó azzal fedezi, hogy groteszk és/vagy fantasztikus témát ábrázol – ha hiány van a rajtudásban, az ilyesmi nem takarja el, csak még nyilvánvalóbbá teszi. És egy kissé nevetségessé.
Nem azt mondom, hogy teljesen reménytelen, a rajzok mennyisége nagy elszántságot, a minőségük létező (bár olykor nehezen felfedezhető) potenciált sejtet, de hogy jó legyen valaki, ahhoz – mint mindenhez – tízezer órányi gyakorlás szükséges. Az anatómiát, drapériát, kompozíciót meg lehet tanulni, tárgykultúrát lehet szerezni. De kár volt ebben a fázisban kijönni ezzekkel.
Már az előző feljegyzésben is utaltam rá: túl sok a rajz a magazinban. Az alkotó(k) publikálási baszdühe érthető, de nem elfogadható – nem önmagunknak rajzolunk, hanem a magazin forgatóinak. Ilyen mennyiségű illusztráció kontraproduktív, annál is inkább, mert egy jobbára ötletre, poénra, meglepetésre épülő tematikában, kifejezésmódban az illusztráció könnyen megölheti éppen a textuális váratlanságot. Ráadásul némely illusztrációnál szinte érződik a verítékszag: „Kell ide egy rajz. Kell ide egy rajz.”. Nem sokkal jobb a helyzet ott sem, ahol az illusztrátor láthatóan tobzódott a témában – a mennyiség az istennek sem csapott át minőségbe.
Felhívnám az alkotók figyelmét néhány vizuális mélypontra: a 13. oldalon látható valami, a 22. oldal máglyára vetett nőalakja, a Vigyázz, kész, rajz! szekció darabjai, az 55. oldalon a küzdelem.
Külön megjegyzést érdemel az Andy Baron által jegyzett Pályaválasztási Tanácsok szekció, mely valahol a karikatúra és minimális terjedelmű (egy kocka) képregény között áll. Ilyesmit csupán akkor szabad csinálni, ha mind a vizuális, mind a textuális humorban a csúcsot képes nyújtani az alkotó. Ha csak az egyik is gyengébb, billen az egész. Ez a rovat nem tudja, merre dőljön. Az ilyen fajta humor nagyon rendben van sörközi állapotban, kollégiumi szobákban – irodalmi környezetben több mint kétséges.
Hát, a végére értem. Ami eddig ez ügyben részemről esett, jobbára ténymegállapítás.
A következő feljegyzés arról szól majd, mihez is kellene kezdeni – szigorúan szerintem – az Ügynökkel, és – hadd nevezzem a továbbiakban így! – az Ügynök-jelenséggel, nekünk, befogadóknak és nekik, alkotóknak.

Jegyzetek:

[1] Egy későbbi feljegyzésben kitérek majd arra, miért lehetetlen szinte elvileg is, hogy ilyesmit leljünk a paródiában.