Vénuszlakókrul

Konzervből élek – konzervatív vagyok...

Akkor készültem megírni ezt a bejegyzést, amikor az utolsó fejezet is megjelent (jó régen), hogy eldicsekedjem azzal, megcsináltam, kész, kiadattam egy KISREGÉNYT papíron ebben a kisregényellenes cudar világban. Igaz, részletekben, igaz, fejezetenként, de kijött, és számomra ez a legfontosabb. Remélem az olvasójának is.

Itt most olvasóra gondolok, nem a tartalomipar tartalomfogyasztójára, mert én viszont – bocs, hogy élek! – nem vagyok tartalomiparos.

Sajnos közben azt tapasztaltam, hogy a tartalomfogyasztóknak nehézséget okoz még ennek az egyszerű szövegnek a befogadása is – nyilvánvalóan: nem találkozik fogyasztói elvárásaikkal, tehát számukra nem emészthető. Gyomorfájást, hasmenést, hányingert okoz. Hát ne fogyasszák!

Nyomokban mogyoró is lehet benne…

Lehet fordulni a fogyasztóvédelemhez.

Ez a kisregény nagyon régi affér, a Justitiánál is régebbi. Az első fejezet még nyolcvanhét előtt keletkezett, a következő kettő egy-két évvel később. Az Arbeh valamikor kétezertájt. A többi frissebb. Lágyabb, jobb!

A szöveg több okból fontos nekem.

Még egyszer, itt és most, szögezzük le: nekem.

Továbbra sem érdekel a tartalomipar és tartalomszolgáltatás. Legfőképpen nem érdekelnek a tartalomfogyasztók ún. elvárásai.

Író ír – és élvezi. Olvasó olvas – és esetleg élvezi. Ami ezen fölül vagyon, az az ördögtül vagyon, és szarom rája.

A szöveget én alkotom, és ehhez – köszönöm szépen! –, nem kérek segítséget (legfeljebb utána, ha készen van, némi technikai támogatást – szakemberektől (editor, lektor, korrektor, ilyesmi), nem fogyasztóktól), az pedig sem írás közben, sem utána nem érdekel, hogy a fogyasztó mit akarna olvasni, ahelyett, amit írtam, nem érdekel, hogy szerinte mit, hogyan és mikor kellett volna beleírni vagy nem beleírni. Még egyszer, és utoljára: ha annyival jobban tudja, csinálja meg! Pofonegyszerű dolog ez: a betűket köll ismerni mindösszesen, manapság már a nyelvtani, helyesírási, központozási, stiláris szabályok ismerete sem követelmény. Sőt!

*Fogyasztók! Alkossatok remekműveket!*

Nem fogok plágiumpert akasztani a nyakatokba.

Addig is: vegye már tudomásul mindenki: az író nem az olvasóért van, hanem a szövegért.

A szövegre vonatkozó döntések a szöveg belső, inherens döntései, de ezek is az írón keresztül artikulálódnak, tehát végeredményben az író döntései.

Magyarán, ha úgy döntök, hogy kisregényt írok, mert a szövegnek (és nekem!) szerintem ez a terjedelem felel meg, akkor kisregényt írok – ennek minden következményével együtt. Ami legfőképpen azt jelenti, hogy kénytelen vagyok élni a kisregény terjedelmi korlátaival, a szöveg egyszerre koncentráltabb és szellősebb, a szereplőkre és a cselekményre fókuszál, a mellékszálakról pedig értelemszerűen kevesebb információt hordoz, mint, ha a nagyregényt választottam volna.

Ha tehát bizonyos fogyasztó nagyregény bonyolultságot kér számon a Vénuszlakókon, az terjedelmi tévedésben van, lehetetlent kér. Különös tekintettel a novellaciklus formából adódó korlátokra, itt pedig különösen a novellák kötött formájára – lásd később.

Az én döntésem, hogy a terjedelmi szabadság figyelembevételével milyen többlet információmennyiséget tartok elegendőnek a szöveg megértéséhez. Magyarán, mennyi külső magyarázatot engedek meg a narrátor szintjén (aminek E3-ban csupán az olvasó türelme szab elvi határt). Ha úgy döntök, hogy annyi elég, amennyit a hősök ismernek (mint E1-ben illik) akkor annyit adok meg, és nem érdekel a tartalomfogyasztó kíváncsisága. Az az információ ugyanis már más hősök történetéhez tartozik.

A szövegre vonatkozó döntés a szereplők toborzása is. Lehet, hogy rosszul választok, de én választok, és nem érdekel, hogy a fogyasztó inkább kiről másról, és mit szeretne olvasni.

Mellesleg: éppen az én hírhedten leírás nélküli szövegeim azok, melyek tág teret adnak a képzeletnek, tessék tovább képzelni, akinek, amit tetszik!

Ha nem megy, nem akarod, nem tudod – nem az én hibám.

De én, az író, ha részeges írekről akarok írni, akkor részeges írekről [1] írok, ha józan becsuánokról [2] akarnék írni (nem akarok), akkor józan becsuánokról írnék (nem fogok). Ha nőkről, akkor nőkről, ha férfiakról, akkor férfiakról, ha jókról, akkor jókról, ha gonoszakról, akkor gonoszakról, ha átlagemberekről, akkor átlagemberekről, ha szuperhősökről, akkor szuperhősökről (róluk se fogok). A gyengébbek kedvéért: ez azt jelenti, hogy ha írekről írok, akkor nem becsuánok a szereplők [2], ha nőkről írok, akkor nem férfiak, ha férfiakról, akkor nem nők, ha a jókról, akkor nem gonoszak, ha gonoszakról, akkor nem jók, ha pedig átlagemberekről írok, akkor nem szuperhősök szerepelnek [3].

Tudod: „igen, igen, nem, nem”.

Nem érdekelnek a modern liberális esztétika elvárásai, egalizálása, érték és igazság relativizmusa és ezeket támogató plurális megközelítése: ha mindazt végiggondolod, ami ezek következetes érvényesítésével jár, a művészet halála [4] az eredmény, mert minden kap fogni – nemhogy vajszínű, de – egy szürke árnyalatot, vagy bekenődik testfolyadékokkal és excrementumokkal. Nem kérek a modern liberális esztétika szürke hőseiből (vö. oximoron) sem az avantgárdnak álcázott, vérrel, ondóval, takonnyal és szarral felszínesen bemocskolt figuráiból, és ezekből következően a sehonnan sem jövő és sehová sem tartó cselekményekből!

Nem érdekel a politikai korrektség. Ha a hősöm előítéletes, akkor megmutatom a zelőítéleteit is, mert ő a zelőítéleteivel együtt a z, aki. És ha ez a zelőítéletet nem egyezik a valójában csak önmagukkal PC liberális, emberjogi, mittudomén véleményformálók hamis világképével, akkor nem egyezik. (Sajnos ez elsősorban nem az ő, hanem a mi bajunk!) Mindig mindenkit szívesen látok egy hétre a nappalimban, ha kíváncsi, mi is az a zelőítélet és politikailag inkorrekt létezés.

Az élettapasztalatom – sajnos mélységében folyamatosan terjed, átkozott évek! Jó volt ártatlannak lenni – a píszí ellenében dolgozik. Nem azt tapasztalom, hogy az emberek döntő többségükben afféle gazdagon árnyalt jellemek lennének, akik készek és alkalmasak a változásra, sőt alig várják, hogy megváltozzanak, természetesen a liberalizmus és bolsevizmus [5] által kijelölt progresszív irányba. Azt tapasztalom, hogy aki önző gennyládának született, az önző gennyláda már másfél évesen, az marad tizenévesen, középkorában és vénemberként is, hernyóként temetik el a kukacok közé, legfeljebb önzésének és genyóságának hatóköre változik. Nem látom, hogy a nevelés oly meghatározó lenne, legfeljebb fékként vagy ösztönzőként hat, civilizációs mázt ad, mely az első karcolásra lefoszlik – aki önző gennyládának született, az úgyis hal meg, legfeljebb kénytelen közben álcázni magát, és ettől még önzőbb genyó lesz legbelül. Aki önző gennyládának született, azt nem kell szükségszerűen rettenetes gyerekkornak kitenni, hogy önző gennyláda legyen, és a legjobb gyerekkor sem javít számottevően önző gennyládaságán– a tapasztalatok szerint inkább ront.

A jókra is igaz, hogy aki jónak született, úgy is hal meg, és a jó nevelés a jóságán legfeljebb javít, a rossz pedig nem szükségszerűen ront. A született jóból természetesen könnyebb rosszat faragni – rontani mindig könnyebb, mint építeni –, de a jó attól, hogy rossz, ugyan szenvedni fog, viszont nem lesz szükségszerűen még rosszabb. [6]

Mindez az írásra vonatkoztatva: ha egy (mellék)szereplő önző gennyláda önmagában és szerepe szerint is, senki kedvéért nem fogom árnyalgatni a jellemét, gyermekkori traumákkal magyarázgatni (felmenteni) önző gennyládaságát – egyszerűen, mert a történetben nem az számít, hogyan jutott oda, ahol van, hanem az, ahogyan abban a helyzetben viselkedik. Nem próbálok rokonszenvesebbé tenni egy genyó alakot, csak azért, mert a píszí azt kívánja. Különösen nem léptetem elő főszereplővé.

Még egy dologra hívnám föl a figyelmet, ami kettő, vagyis kétféleség, amire az olvasó figyelme itt terelendő, és a Vénuszlakók esetében még forróbb aktualitású, mint a Justitiánál. Hogy ugyanis a családregény (családtörténet) nem egyenlő a szappanoperával. Mindkettőnek szabályai vannak, és aki ezekkel nincsen tisztában, az ne szájaljon szappanoperáról, mert külső szemlélő esetleg úgy találja, hogy a szájaló nem tudja, mit beszél!

Így például:

• a szappanopera idő-, cselekmény- és szereplőkezelése ciklikus: az idő nem telik, csak nyúlik, vissza-visszatér önmagába, nincsenek valódi megoldások, a cselekmény csak látszólag halad előre, valójában körben forog, a szereplők cirkulálódnak, sőt recirkulálódnak, semmi sem végleges, még a halál sem (vö. Pamela álma).
• a szappanopera helyszíne véges, többnyire egyetlen ház, esetleg még a Ewing-ok irodája Dallasban.
• etc.

De ideje visszatérni az esztétika mocsaras mezejéről (vö. lápi lidérc (vö. metán (vö. bélgáz))) a blog langyos pocsolyájába (vö. az ember melegségre vágyik, még ha az csak a sajátja is (vö. hálózsák))!

Tehát: a szöveg több okból fontos nekem.

Egyrészt megírtam benne a lányomat akkor, amikor még meg sem született (hat év a különbség a szöveg javára), és látám, hogy ez jó: Manócska nem Patricia, de lehetne.

Másrészt megágyaz két másik kisregénynek: egynek, mely régi, dédelgetett Hamlet parafrázisomnak ad keretet, és a Vénuszlakók előzménye lesz mintegy: feltűnik benne Sean, a Vénusz projekt, kiderül, ki az a Singer és ha igen, miért nem, kicsoda Varvara „Brass” Szilnova, és miért, és még sokan mások, például König. A másik pedig Patricia kalandjairól szól majd, a kaotikus, magába borult Földön, az öccse keresése közben. Afféle trash noire.

Harmadrészt a szöveg korai irodalmi kísérleteim egyike (miként a Justitia is, de ez a vonulat, mármint a kísérlet, a tartalomfogyasztók előtt úgyis jótékonyan rejtve maradt akkor is, most is).

Arról van szó, hogy ki akartam próbálni, i.) az általam múltmerülésnek nevezett nemlinearitást, vagyis azt, hogy előbb visszamegy a szöveg adott eseményhez vezető okozati láncon a gyökérig, majd az időben visszakapaszkodik az eseményhez, és megoldja a szituációt, továbbá ii.) tökéletes szimmetrikus és szoros szerkezetben összerakni a múltmerülést, vagyis az okozati lánc blokkjai azonos hosszúságúak a gyökér, mint szimmetriapont körül, végül iii.) milyen lehet tökéletesen egyforma szerkezetű novellákból regényszöveget összerakni, mert igen, bizony, egy-egy fejezet, sőt, azonos merülési szinten álló blokkjai szinte karakterszámra azonos hosszúak (ettől kezdve, ha valaki nem képes követni az időkezelést, ott beszéljünk valamiféle sekélyességről). Volt még egy olyan ravasz tervem (vö. Baldrick) iv.) is, hogy a fejezetek sorrendje is kövesse a múltmerülés időrendjét: (Idill-A Politikus-Egyedül-A vándormechanikus-A kutya-A városban-Arbeh-A földlakó-Botany Bay). De ezt már túlzásnak tartottam magam is, és hamar letettem róla. Lám jól gondoltam: ha már egyszer a tartalomfogyasztóknak egy novella megfejtése is gondot okoz, mit kezdenének egy regényszerkezetében is hasonlóan bonyolult szöveggel? Na persze az írói perverzitásnak határai nincsenek: megfordult a fejemben, hogy a szöveg teljesen feldarabolható a merülési blokkokra is, és a fejezetek nélküli szöveget raknám össze ily módon – de ennyire azért még a tartalomfogyasztókkal sem ellenszenvezem, hogy is bánnék el így a nyájassal?! (Persze a nyájas, hiszen éppen, mert nyájas, képes lenne fölfejteni a szöveget. Miért ne?)

Well, az olvasást szellemi kihívásnak tartom, ezért szeretek Nabokovot és Saramagót olvasni. Ajánlom is melegen Nabokov Adáját mindazon tartalomfogyasztók figyelmébe, akik valamikor a jövőben olvasóvá szeretnének válni, vagy legalább – egyszer, csak a hecc kedvéért – megpróbálkoznának ilyesmivel. Szerintem utána a Vénuszlakók is abszolválható lehet…

Ha pedig mindezek után gőggel vádolsz, kérlek, vedd figyelembe, hogy én, mint olvasó mindent elolvasok elvárások nélkül, Nabokovtól és Polonyáktól a kezdő fantasztikus írók novella-százainak VÉGIGolvasásáig bezárólag. Ezen kívül, mint szerkesztő, nem győzöm a kezdő írók figyelmébe ajánlani Vonnegut szabályait kitalált történetek írásához, melyek minden kétséget kizáróan szinte kizárólag az olvasó jóérzését szolgálják, és nota bene, amikor pedig írok (ez most fájt, nemde?), magam is igyekszem ezekhez a szabályokhoz igazodni.

Vagy ne vedd figyelembe – ebben is szarok a véleményedre! Hatalmas ívben, és jó magosról. Mivel, amiként már említettem, úgy egyébként kibaszottul unlak és utállak.

Így megy ez.

Lapzárta után érkezett:

Véletlenül [7] botlottam bele egy blogon a Zsoldos-Díj kapcsán, hogy a Vénuszlakók nem is sci-fi, csak azért mert Vénusz van benne, és – miként a szerző valamennyi írása – minden irodalmiságot nélkülöz.

Mindehhez lenne két kérdésem:

1. Tudja a blogszerző, hogy mi a sci-fi?
2. Tudja a blogszerző, mi az az irodalmiság, az irodalom?

Mert, bár nem merek többé definíciókra vállalkozni, de tanulni mindig szeretek…

Jegyzetek:

[1] Klisé, nem klisé, a WHO 2004-es világfelmérése szerint Európában egyedül az írek vallják be őszintén, hogy isznak, mint a gödény. Meg mi és a csehek, na jó, a lengyelek is. A skandinávok és oroszok szerény helyeken húzódnak mögöttünk (magyar, ír, cseh és lengyel) és a világelső ugandaiak (becsuánok?[2]) mögött. Egy kollégám szerint az alkoholfogyasztás Európában már genetikai szinten is rögzült – ennek nem mond ellent az alkohol dehidrogenáz kifejeződésének különböző szintje a rasszok között.

[2] E téren azért az ötvenes évek szolgáltak meglepetéssel: az egyik Országh-féle illusztrált angol-magyar szótárban a „coracle” szócikk alatt a „Kerek, ír gyékénycsónak” meghatározás szerepelt, a hozzá tartozó illusztráció pedig egy derék szerecsenyt (bizonyára becsuánt) mutatott a mondott kerek gyékénycsónakban.

[3] Természetesen az irodalom nem jelentéktelen része éppen arról szól, hogy szélsőséges körülmények között az átlagember szuperhőssé válik. Éppen ez a lényeg.

[4] Talán nem véletlen, hogy az avantgárd – elvileg – a mindenkori píszí tagadása. Sajnálatos, hogy abban az időben született, amikor a liberális polgári társadalom esztétikája a szirupos, szépelgő giccsben vélte elérni csúcspontját, így az avantgárd mellékesen a szépség tagadása is lett. Ironikus, hogy a bolsevizmus és a liberalizmus is azután éppen az avantgárdban, saját tagadásában vélte meglátni azt, amit koncul vethet saját hamis művészi szabadság eszméjének. A liberalizmus manapság is az avantgárdot rántja elő a cilinderből, ha saját szabadságát kell demonstrálni, így egyrészt nem csoda, hogy a mai avantgárd meghatározó része szépen a művészeti establishment részévé vált, már egyáltalán nem élcsapat, hanem a tartalomipar lelkes kiszolgálója – önmaga utóvédje, másrészt, mivel a liberalizmus individuális szabadságeszménye valójában jogállami cafrangba öltöztetett szabadosság, az avantgárd is a szabadosság, nem a szabadság élcsapata.

[5] Mindezek gyökere természetesen a Felvilágosodás, ami nem is lenne baj, ha a Felvilágosodás etikáját – többek között – nem egy oly képmutató gennyláda alapozta volna meg, mint Rousseau.

[6] A veleszületett tulajdonságok és a körülmények által befolyásolt jellemek tekintetében (jóság illetve gennyládaság) lásd John Irwing Az árvák hercege Cartaphilus, 2011, illetve, Tereza Boucková A kakas éve, Cartaphilus, 2011.

[7] Mivel a 2012. évi Díj* odaítéléséről napokig nem kaptam (kaptunk) hivatalos értesítést, továbbá a dologról először tréfás kedvű Szélesi barátomtól értesültem (akinek, mint tudjuk volt már gonoszabb vicce is), a blogok nemolvasására nézve tett fogadalmaimat megszegve megpróbáltam utánanézni, hogy mi a helyzet. Persze csak a szokásos Zsoldos-Díj fikázást találtam, és közé vegyítve a fenti sommás kijelentéseket, ráadásul helyenként T1-es narrációval! Nice!

Fontolgatom, hogy ezt a blogot a továbbiakba én is királyi többesben írjam…

*: Azóta történt egy s más, például 2012.09.19-én megkaptuk a Díjat! Mármint Benedekkel. Köszönöm.

A bölcselet nyomorúsága 4

avagy kalandozások Obskúriában

Ha már nem emlékeznél nagy obskúr kalandozásban, az úgy vala, hogy a nagyobbik népszínház utcai antikváriumban bagóért megvettem Bangó Jenő Útkeresés a posztmodernben című tanulmánykötetét volt. A hülyének megéri…

De ezt már tudod: három megelőző bejegyzés (nem csapás!) lett belőle. Hogy neked jó volt-e nem tudom, nekem megnyugvást hozott, hogy közben megtanultam: nem vagyok egyedül azzal az érzéssel és félelemmel, hogy a posztmodern megfertőzte a tudományokat, a jól hangzó, velősnek álcázott, valójában tartalmatlan fecsegés eluralkodik a bölcseleten. Amikor Sokal és Bricmont a könyvét írta, talán még nem látszott tisztán, hogy nemcsak a bölcseleten. [1]

Látszott-nem látszott, Bangó Jenő kötete kiváló példa mindarra, amit Sokal és Bricmont az Intellektuális bűnözők című könyvben felhozott (sajnos többnyire csak francúz példákkal, bár annál jobban esik). A posztmodern bölcselők úgy kapaszkodnak bele a természettudományok legnehezebben felfogható eredményeibe, mint bogáncs a puli bundájába [2]. Természetesen anélkül, hogy a legcsekélyebb fáradságot vennék a megértésükre.

Hogy csak egyetlen példát hozzak: Bangó Jenő a kötet egyik tanulmányában kísérletet tesz, hogy Einstein híres tömeg-energia ekvivalencia egyenlete példájára, megalkossa a szociológia speciális relativitás egyenletét. Bangónál ez így fest:

SZE = k+cs

Ahol: SZE: Szociális Energia, a k: kommunikáció, cs: cselekvés.

Azonnal szembeötlik, hogy Einstein szorzatával szemben itt egyszerű összegzésről van szó, és ez máris elárulja a bölcsész végtelen természettudományos tudatlanságát. Különböző mértékegységű dolgokat ugyanis bátran össze lehet szorozni, az eredmény legfeljebb egy új mértékegység lesz (Einsteinnél a tömeg és a sebesség mértékegysége a szorzások után energia mértékegység lesz – éppen, amit a vén zsivány akart), de összeadni nem lehet. Ilyesmi csak a konyhában működik – látszólag. Nem tudjuk ugyanis, hogy a fazékban miféle műveletek játszódnak le. Persze, ha az egyenlet minden eleme mértékegység nélküli szám, az összegzés megtehető – de akkor miért is energia a Szociális Energia?

A következőkben, csak a móka kedvéért, megmutatom, hogyan is nézne ki, ha a "szociológia speciális relativitás egyenletét" – a minimális elvárható komolyság mellett – természettudós állítaná fel. Mondjuk én. Mondom: minimálisan elvárható komolyság!

Bármely emberekből álló szervezet Cselekvési Potenciálja (S, mondjuk, a szinergia szóból) egyenlő a szervezet együttes tömegének (m) és a szervezeten belül folyó kommunikáció átlagos sebesség (k) négyzetének a szorzatával, azaz.

S=m*k²

Hanyagoljuk el az emberek valódi tömegét, elvetve azt a csábító, ám minden igazságtartalmat nélkülöző feltételezést, hogy a kövér emberek lassabban kommunikálnak, és tekintsük a tömeget a tömeg létszámával egyenlőnek!

Ha m=1, azaz a társadalmi kapcsolatok nélküli egyénről van szó, a Cselekvési Potenciál maximális, hiszen az elmén belül k a gondolkodás sebességével egyenlő. Csábító becslés, és számtalan művészi gondolkodás sugallja, hogy gondolat sebessége végtelen, de legalábbis fénysebességgel terjed. Ez a szokásos fehérjealapú gőg. Einstein c-je a fény terjedési sebessége vákuumban. Ehhez képest az elektronok is valamilyen vezetőben terjednek – lassabban –, ha mondjuk a mikroelektronikára tetszik hivatkozni, mint a fehérjealapú gondolkodás lehetséges (erősen megkérdőjelezhető a jelenlegi elvek alapján) kihívójára. Persze az üresfejű embereknek, mint például nekem, a koponyájában per definitionem  vákuum uralkodik, tehát a gondolat fénysebességgel terjed. Csak nézzél rám!

A gondolat sebességét valójában valahová az ingerület terjedési sebessége és az elektrontranszfer fehérjékben mérhető sebessége közé mérhetjük, tehát kb. 100 m/s és 1000 m/s közé [3]. Így, ha k=1000, S_1max=1* 1 000² = 1 000 000 Joule.

Ebben az esetben a Cselekvési Potenciál csak akkor nulla, ha az egyén nem gondolkodik, k=0. Azt is mondhatjuk, minél inkább hátráltatott, gátolt az egyén gondolkodása, vagyis minél inkább közelít k a nullához, annál kisebb a Cselekvési Potenciálja. Például egy fundamentalista gondolkodás (például vallás, ideológia) a Cselekvési Potenciált erősen nulla közelébe hozza. (Megfontolandó, hogy egyén esetében a Cselekvési Potenciál egyenlő-e a Szabadsággal!) Ha az egyén gyöngeelméjű, vagy idegrendszere sérült, a Cselekvési Poenciálja ennek megfelelően alakul. Sajnos tapasztalatból tudom, hogy a kómás beteg Cselekvési Potenciálja nulla, még akkor is, ha a Hivatal munkaképesnek nyilvánítja.

Meg kell jegyezni, hogy az egyénnek ez az elszigetelt állapota csak a legritkább esetben áll fenn (vö. a lakatlan szigetek száma és a hajótörések valószínűsége).

Ha m=2, azaz két egyén alkotja a szervezetet, alapesetben, amikor IT eszköz használata kizárt az egyének között, (mivel tetszőleges rendszer sebességét mindig a leglassúbb elem sebessége határozza meg) a kommunikáció sebességének maximuma a beszéd sebessége, azaz a hang terjedési sebessége, azaz k=340 m/s. Így S_2max=2*115 600 = 231 200 Joule. Figyeljük meg, hogy két együttműködő ember maximális együttes Cselekvési Potenciálja még egy nagyságrenddel kisebb, mint a gondolkodó egyéné.

Ha a szervezetet alkotó két egyén nem kommunikál egymással, azaz k=0, együttes Cselekvési Potenciáljuk, vagyis a szervezet Cselekvési Potenciálja egyenlő nullával.

Elvileg, ha a két egyén gondolkodását valamely fundamentalizmus lassítja, előfordulhat, hogy a gondolkodás sebessége a hangsebesség alá esik, így sebességmeghatározóvá válik, ez esetben A₂ kisebb lehet, mint 231 200 Nm, közelíthet akár nullához is.

Belátható, hogy a beszéd által kivitelezhető kommunikáció elméleti határáig, vagyis körülbelül m=200-ig [4] a Cselekvési Potenciál lineárisan nő, és meghaladhatja az S_1max-ot (S_200max=200 115 600 = 23 120  000). A nagycsalád, horda vagy kis görög városállam ezért tudott hatékony szervezetként fellépni. Vegyük észre, hogy ha szervezetben valahol felbukkan egy gyöngeelméjű, ki(k)nek gondolkodási sebessége a hangsebesség alá esik, ez az alacsony gondolkodási sebesség lesz meghatározó a szervezet egészére nézve, és baszhatják. Hülyeségre nincs orvosság.

Ha a szervezet létszáma e fölé a határ fölé nő, kommunikációs segédeszköz(ök)re van szükség, mely(ek) lehet(nek) lényegesen lassabb(ak) [5] vagy gyorsabb(ak) a beszédnél.

Abban az esetben, ha a szervezeten belüli kommunikáció a beszédnél lassúbb eszközzel folyik (tegyük fel futárok útján), mivel a Cselekvési Potenciál a sebesség csökkenésével négyzetesen csökken, a tömeg növelése nem megoldás a probléma megoldására, ráadásul ilyen kommunikációs eszközökkel a létszám nem növelhető minden határon túl (földrajzi távolság). Különösen akkor nem megoldás a tömeg növelése, ha a szervezetet alkotó egyének gondolkodását valamilyen fundamentalizmus lassítja.

1242-ben Európát az Arany Horda lovas futárszolgálata mentette meg. A kommunikáció sebessége adott technológiai színvonal mellett maximális volt, így nemcsak a kontinens lerohanásakor, hanem a Horda hazatakarodásakor is érvényesült a sokszoros Cselekvési Potenciál.

Az Információtechnológia korában először a beszéd (telefon), majd az interface-ként szolgáló írás-olvasás sebessége határozta meg a kommunikáció sebességét, a szervezet maximális tömegét pedig a kommunikációs hálózat fizikai határai.

Ha azonban a terjedési sebességet a hálózat fizikai méretéhez viszonyítjuk, az interface sebességek nem meghatározóak többé, így egy korszerű IT hálózaton alapuló szervezet Cselekvési Potenciálja elérheti, vagy sokszoros (százezrekről, milliókról is beszélhetünk egy korszerű hálózat esetében) tömege lévén nagyságrendekkel meghaladhatja a beszéd alapú szervezetek Cselekvési Potenciálját.

Hasonlóan, ha ráadásul az interface kikerül az írás-olvasás féke alól, azaz például retinavetítős, szemmozgás vezérelt ikon alapú eyeboardot, vagy egyenesen neuronális interface-t használnak a jó emberek, a szervezet Cselekvési Potenciálja sokszorosan meghaladhatja az izolált egyén Cselekvési Potenciálját.

Nem is beszélve a határsebességet meghaladó telepátiáról. Ilyenkor a szervezet alkotó egyedek Cselekvési Potenciálja az S_1max m-szerese, mivel a sebességmeghatározó itt az egyedi gondolkodási sebesség. Telepatikus szervezet elérheti a Cselekvési Potenciál maximális elméleti értékét, ergo a Galaktikus Szupercivilizációknak tényleg telepatikusan kell kommunikálniuk, ha egyszer Galaktikus Szupercivilizációk akarnak lenni és maradni. Máskülönben jő a Szuper Arany Horda a fénysebességű szuper-lovasfutáraival, és szétgyakja az egészet.

Mint tudjuk.

Mü szmjeli opjaty horosó.

Jegyzetek:

[1] Bogdanov botrány. Fura fiúk...

[2] Felesleges, bár annál szívesebben adott háttérinformáció á la posztmodern: a brazil szlengben a bunda segget jelent, különös tekintettel a női változatra.

[3] Véleményem szerint az idegi ingerület átvitel sebessége (kb. 100 m/s jól szigetelésű ideghüvelyben) nem egyezik meg a gondolkodás sebességével az agyban (ami mellesleg elég jól szigetelt). Azt hiszem az elektrontranszfer sebessége fehérjékben (~1000 m/s) közelebb áll az igazsághoz.

[4] Az emberi (főemlős) agy körülbelül 200 fajtárs nyilvántartására és kezelésére alkalmas. Lásd Carl Sagan Az éden sárkányai.

[5] A technikai fejlődés függvénye. Nagyobb szervezet létrehozható lassúbb kommunikációval is.

A bölcselet nyomorúsága 3

avagy kalandozások Obskúriában

Tulajdonképpen elég messzire kerültünk a posztmodern szociológiától, akármi is legyen az, nem igaz?

Tényleg, elég obskúrus vagyok már?

Tudod, fontolgatom, hogy állampolgárságért folyamodom Obskúriába. Sajnos egyelőre nincs papírom róla, hogy szakmailag megfelelnék – nincsen bölcsészdiplomám [1]. Sőt, nyelvi problémáim vannak. Tényleg. Egyszer egy irodalmár ismerős megjegyezte, milyen érdekes, ahogy a terminus technikus-ok nélkül (magyarán: magyarán, ködösítés nélkül, emberi nyelven) próbálok beszélni az irodalomról. Emberek! nem tudok obskúrul! Szóval egyelőre marad a locsogás – a posztmodern.

Mert sajnos erre a jókora rakás szarra is ki kell térni, mert Obskúria határait az a parttalan fecsegés [2] is segít kiterjeszteni, amit egy pár évtizede a „posztmodern” összetétellel illetnek. Annál inkább segít, mivel a maga megfoghatatlanságában, az egyenességtől, definícióktól való irtózásában a posztmodern egyszerűen elmossa a határokat. Ki kell térni rá azért is, mert a posztmodern maga is hajlamos a fejlett természettudományos eredményeket – különös tekintettel a relativitás- és kvantumelméletre – a megértés legkisebb szándéka nélkül ki- és a maga hasznára fordítani.

Több – értelmesebbnek tűnő, bár valószínűleg obskúriai lakos – gondolkodó (Richar Münch, Ronald Inglehart, Wolwgang Welsch, etc. még a „legnagyobak legnagyobbja” Foucault [3] is néhanapján) állítja, hogy a posztmodern nem is létezik: tulajdonképpen csak második, vagy reflexív, vagy szekunder esetleg transzmodernről beszélhetünk [4]. Hajlok az egyetértésre: a posztmodern a modernség folytatása más eszközökkel. Nincs menekvés. Csapataink harcban állnak… [5]

A modern – ami éppen divatos. Ez az egyetlen és valódi meghatározás: a többi csak eufemizmus, hogy a modernség (korszerűség, hogy magyarok legyünk, de persze a nyelvünk is árulkodó, köti az Időnek nevezett ebet a karóhoz) az ún. progresszióval összebetonozható legyen. Pedig, ha ragaszkodunk a progresszióhoz, nem tudunk elszámolni a retróval – ami pedig éppen divatos: modern.

A modernség tökéletesen illeszkedő ideológiája (szolgálóleánya, vö. a „siksze” sokértelmű jelentésével és plíz, felejtsd el Roth-ot, kérlek!) a tőkés társadalmaknak, hiszen ugyanúgy a folyamatos fejlődést (növekedést) isteníti, mint a tőke. És ugyanúgy, ahogy a tőke önmagát hajszolja a technológiai szingularitásba, a modernség hajszolása is szingularitásba omlik: a társadalmat alkotó egyének nem képesek lépést tartani modernitás fokozódásával (vö. nemzetközi helyzet). Az „ami éppen divatos” kifejezésben az „éppen” végtelenül kicsivé válik (szingularitás), már nincsen mivel lépést tartani, mert a divatos már születése pillanatában avéttá válik. Hát ez a végső modernség, a modern 2.0, és az erre adott válaszreakció az, amit tévesen posztmodernnek neveznek. Tévesen, mert nem poszt, nem transz (nincs ez a modern semmi után, nem akar ez a modern sehova se menni, pláne nem át valamibe, köszöni szépen, nagyon jól elvan itt a tőkés termelési módban, csak annak megszűnésével tűnik el maga is [6]), hanem végső modernség: a kellős közepe. Remélem, most már hamar túl leszünk rajta.

Amit a posztmodern – jobb híján azért maradjunk ennél a jelölésnél, annál is inkább, mert cúnya szitokszó, és én gyerekesen szeretek cúnya, cúnya szavakat mondani, mint például: liberális – elhagyott a modernségből, az a haladás eszméje. Mivel azonban a modernségnek nagyjából ez volt az egyetlen pozitívnak mondható tulajdonsága [7], könnyű belátni, hogy innentől csak egyetlen út maradt, a tagadás, a destrukció. [8] Ez a destrukció a művészetek területén is számos áldozatot szedett, de ki törődik azzal, hogy egyik ripacs, bohóc, csepürágó, piktor vagy képfaragó legyakja a másikat a posztmodern bunkósbotjával? (Ez itt az irónia helye!) Azonban, amióta a tudomány is kezd poszmodernné válni, a destrukciónak kiütköznek az egész társadalomra nézve pusztító hatásai. Egyelőre csak annyi látszik, hogy értelmes, jobb sorsra érdemes fiatalok kénytelenek elhagyni a tudományt, hogy értelmes, jobb sorsra érdemes kutatások nem finanszírozhatók – miközben a pimasz hülyeség kaszál. De néhány évtizeden belül ennek a termelőerők hanyatlásában látjuk majd kárát.

Én szóltam.

És van még valami!

A posztmodern virága (vö. vadhajtás, illetve tök). 

A legkényelmesebb lenne a nagy farfúróra, Platónra kenni, de talán nem ilyen egyszerű. Arról lenne szó, hogy az idealizmus felütötte a fejét a tudományban. Ez első hallásra hülyén hangzik, de nem az.

Én is azt hittem, no.

De utána olvastam.

Fölütötte.

Nohát! Jellemző a homokba dugott fejemre (én nem szoktam felütni), hogy mielőtt megvettem volna azt a könyvet, ami ezt az obskúrus bejegyzés sorozatot kiváltotta belőlem, naivan (no, jó: ostobán) úgy képzeltem, hogy a tudomány csakis a racionalitás talaján állhat. Vagyis tudomány egyenlő racionalitás.

Persze Pete Laci barátom „Az ember nem racionális, hanem racionalizáló lény” bon mot-ja már évekkel ezelőtt kinyithatta vóna a szememet, de nem.

Van ez így.

Nehezen nyílik. Csipás (vö kismacska).

Bíztam a tudományban. A tudományomban. Abban, hogy ha ilyen és ilyen térfogatarányban összeöntöm ennek és ennek az enzimnek ilyen és ilyen aktív koncentrációjú, ilyen és ilyen pH-jú és ionmilliőjű vizes oldatát ezzel és ezzel a szubsztrátjának ilyen és ilyen koncentrációjú oldatával, akkor éppen ekkora optikai jelet olvasok le a fotométeren.

Ja.

Baszhatom a tudományom!

Nem mintha az optikai jel nem lenne akkora, de…

Azt mondják, mégsem. Nem a valóságot látom. Egy konstrukciót, amit az érzékszerveimen át az agyamba jutó észleletekből rakok össze. Nincs valóság. Illetve amúgy biztos van, de számomra, számodra megismerhetetlen.

Csak a konstrukciójával birkózunk…

Azt mondják.

Lófaszt! Mondom én. Vagy inkább stílusosabban: bikacsököt, oszt’ jól fejbe somni a sok idealista barmát, abból konstruáljanak valamit a szédelgő fejikben!

Bocs. Elgaloppíroztam magam…

Szóval a posztmodernből kinőtte magát ez a konstrukcionizmus vagy konstruktivizmus [10] – Ott ette vóna meg a fene, akárhogy is híjják! –, előbb, mint ismeretelmélet, később, mint egész kibaszott filozófia.

Ami – önmagában – nem baj.

Mindenki úgy ismerkedik, ahogy tud, abban hisz, amiben akar és tud, olyan nyakatekerten magyarázza önmaga helyét a világban, vagy a világ helyét önmagában, ahogy akarja (vö. teknős hátán elefántok, vagy ennek a Plátónnak a kéjbarlangja, öncenzúra). Ezen filozófia végkövetkeztetése a relativizmus (nem keverendő össze a relativitással) mindenhatósága és az igazság (valóság) mindenestül való elvetése.

Értelemszerű, hogy az ebből kinövő „tudomány” semmiben sem kötődik a valósághoz, az igazsághoz, különösen a tudományos igazsághoz. Így aztán ez az újfajta, idealista tudomány nem kényszerül a realista tudomány eszközrendszerével és szabályrendszerében élni, sőt megveti, alacsonyabb rendűnek tételezi azokat. Olyas gondolati képletek nőhetik ki magukat tudománnyá (vö. penészgomba), amiket csupán azon az alapon lehet annak nevezni, hogy a valóság csak konstrukció, nem létezik, így minden modellje ugyanolyan jó…

Persze a valóság ilyen-olyan, valóságos vagy virtuális bikacsök formájában mindig bepofátlankodik a képbe: ilyenkor nagyvonalúan nem vesznek róla tudomást. Például a lányom, aki most kezdte a pszichológia szakot valamelyik egyetemen, azt mondja, tanárai bejelentették, hogy az etológia nem része az oktatásnak. Nincs is etológia oktatás.

Minek?

Az emberfaj nem sárkányfog vetemény, elvtársak! Nehogy má!

Angyalok vagyunk.

Az ember tiszta spiritusz, teste nincsen a csórikámnak… Ezért tántorog éjfél körül annyi derék, délceg bölcsész a pesti utcákon. A spiritusz miatt…

De tántorogjunk vissza ide a végére!

E bejegyzésömleny kiindulópontja, a poszmodern szociológiáról szerkesztett kötet bőségesen kifejti, milyen fasza dolog is a kontrukcionista szociológia.

Körbe értünk, sehová se jutottunk, mégis ott vagyunk Obskúriában.

Nyugi, a vége (a körnek nincs is, absza meg!) vidámabb lesz. Vagy nem.

De neked mindegy – poszmodern vagy, neked minden relatív – és röhejes. Vagy nem.

(folyt köv.)

Jegyzetek:

[1] Kicsi lányom négy évvel ezelőtt, amikor elkezdte a humán szakos gimit, a következő definícióját adta a bölcsészségnek: „Tudod, apa, majd latinul koldulhatok…”

[2] A fecsegés szót fogd fel tágabb értelemben zajként, és a posztmodern ilyen megközelítését máris alkalmazhatod bármilyen művészeti formára. Létezik vizuális és textuális zaj is!

[3] Na, tessék! Elértem Obskúria határát: tekintélyekre hivatkozom.

[4] Ugye milyen ismerős? Ugyanígy mérgezik a sci-fi tematikát a különböző poszt-, transz-, szuper-, űber- és egyéb humánok…

[5] Sajnos ez a harc a végső és nem árt összefogni, mert az ellen számos, az ember viszont csak maroknyi szövetségesre talál az obskúrok ragacsos hálójának szétszaggatásban (vö. az Est, a nagy barna pók, de még inkább Esti, a nagy bordó kötet) és a császár szaros ülepére mutogatásban. Posztmodern, mint jelenség és az általa/nevében/vele (vö. furkósbot) okozott károk és érdemtelenül bezsebelt pénzek/hírnevek külön bejegyzést érnek. Csak az együtt dübörgés kedvéért: e bejegyzés írása közben utánaolvastam ennek-annak, és nem kis kárörömmel tapasztaltam, hogy az ezredfordulón nem kisebb név, mint Richard Dawkins írt cikket a Nature-be a posztmodern tudósok kártételei ellenében. [3] Igyekezz beszerezni Sokal prof. könyvét is. Hisz magyarul is megjelent.

[6] A kommunizmusban értelmét veszti minden, amire a modern támaszkodik, mivel a kommunista társadalmat ésszerűen gondolkodó emberek alkotják majd – nem lehet másképpen. Ez szarul hangzik.

[7] Senki sem állította, hogy a haladás eszméje önmagában és egészében szükségszerűen pozitív. Ezt csak ráfogták, akiknek zsebbe vágó érdeke, hogy a tőke szüntelen növekedése – melyet igen könnyű összekeverni a haladással [8] – most és mindörökké pozitív színben tűnjön föl. A keserű igazság, hogy a haladás eszméjére a bolsik is rácuppantak, de ha belegondolsz, hogy a bolsevizmus csupán a kapitalizmus folytatása más eszközökkel, ezen sem csodálkozhatsz. Nem voltak ezzel másképp a nácik vagy a fasiszták (vö. futurizmus) sem. Az ún. haladás nevében nagyságrendekkel több embert pusztítottunk el, mint mondjuk a vallásháborúk elpusztítottak. Ezért haladás.

[8] Miként az ábrázoló művészetekben a jellem változását a jellemfejlődéssel.

[9] A másik, a rokonszenves út, a parttalan röhögés az egészen. A posztmodern számtalanszor és minden helyen igyekszik kidomborítani ezt a vonását, de ne higgyünk neki! Ha valaki azt állítja, hogy röhög az egészen ÉS közben azokból él, sőt aratja a dicsőséget fölöttük, akiket kiröhög, az a legcinikusabb élősködő [vö. Dawkins és Sokal lepellerántása]. Derrida dekonstrukcióját és obskruntizmusát felfoghatnád mélyen humoros társadalombírálatnak, ha nem élt volna meg belőle oly kiválóan, és nem venné oly komolyan a tudományát.

[10] Ezek a jó emberek annyira rettegnek a realitástól, hogy el se nagyon merik dönteni, hogy mi is a neve annak, amiről oly lelkesen fecsegnek. Mondjuk a konstruk-cionizmus ölég veszedelmesen hangzék…