Először úgy gondoltam, hogy a lehető legrosszabb időzítéssel írom ezt a bejegyzést, ha már így adódott az időmből az ÚG 15 lezárása után. Aztán írás közben rájöttem, hogy talán nem is olyan rossz az időzítés. A kór és kortünetek, melyek ezt a témát érintik, éppen újra hevennyé váltak. Ideje felvenni az anamnézist. Ezúttal egy kicsit utána is nézni a dolognak, hogyan is áll a helyzet ha a
akar beszélni az emberfia.
Pro captu lectoris habent sua fata libelli.
A könyveknek megvan a sorsuk, mondja Terentianus Maurus a társblog mottójában. Mennyire igaza van, még ha talán nem is pontosan arra gondolt, ami ma hazánkban folyik. És akkor még nem is gondoltam bele igazán a az idézet első felébe, vagyis, hogy ez a sors az olvasó felfogóképességétől függ…
A könyvek sorsa egyébként sem egyszerű – az ember önmagán kívül csak ezt az egyetlen valamit “tünteti ki” máglyán elégetéssel a benne található gondolatokért –, de a sanyarú hazai könyvpiac nyomora a könyvek számára leginkább azt a fajtáját tartogatja melyet a “bal” szócskával egészítünk ki (vö. “…kit régen tép.”). A könyvek zömét a legrosszabb sors éri: hallgatás övezi őket. És még a kivételesek sorsát is általában a hallgatásnál csak egy árnyalatával jobb fizetett recenziók, a belterj kötelező gyakorlatai, baráti ömlengés, vagy az ellenség fitymálása alakítja. A hűvös, távolságtartó elemzés olyan ritka, mint a fehér holló.
A recepció eleve két szinten valósul meg, laikus (olvasó), illetve szakmai szinten, ez az utóbbi még tovább tagolható kritikai és piaci fogadtatásra – hogy szegény könyv élete igen sokrétűen megnyomoríttassék. Ez nyomorúság sújtja az elitirodalomat is, nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy az ember elképzelje, milyen mély egy olyan rétegirodalom esetében, mint a sci-fi.
Pedig a könyv fogadtatása az író számára talán a kiadásnál is fontosabb aktusa a könyv megteremtésének – lehetőség a továbblépésre. Visszacsatolás [1] nélkül nincs mód a fejlődésre, még a szinten tartásra sem, visszacsatolás nélkül a szöveg minőségéről csak ködös – többnyire hamis – elképzelések élhetnek szerzőjében. Még a kiadójában, szerkesztőjében is. [2] Éppen ezért a visszacsatolás létkérdés, a következő könyv megjelenése múlik rajta.
A szakmai recepció piaci részét viszonylag könnyű elintézni, noha ez az a rész, amely egyáltalán létezik Alsó Merániában – a könyvek piacra kerülnek, és többé-kevésbé meg is veszik őket. A létezés azonban nem jelenti egyben megbízhatóságot, a hazai könyvpiac végletesen korrumpálódott, elsősorban a terjesztési monopóliumok miatt. Az alsómerán könyvpiac kínálati piac, egyszerűen, mert a vásárlóerő silány [3]. Annak ellenére viszont, hogy kínálati piac, az árverseny – sajátos alsómerán logika szerint – nem lefelé, hanem fölfelé viszi az árakat: egyrészt a döbbenetes, 60%-nyi terjesztői díj [4], másrészt az olvasók vélt sznobizmusa miatt. A torz árképzés torz fogyáshoz vezet, de az így szerzett információ még mindig használható lenne, ha a terjesztőnek nem lenne elemi érdeke, hogy a fogyási adatokat hamisítva, és/vagy jelentős késéssel közölje a kiadóval. Ennek az egyszerű, ordas anyagi haszonlesésen kívül az is az értelme lehet, hogy az ily módon bizonytalanságban tartott kiadók könnyebben kezelhetővé, kiszámíthatóbbá válnak a terjesztő számára. [5] A marketing és terjesztői manőverek manipulációs hatására nem is térek ki bővebben.
A szakmai recepció, azaz a kritika, recenzió és szemlézés sem áll helyzete magaslatán Magyarországon – enyhén szólva. Ez sajnos az irodalom egészére igaz, bár a fantasztikumot jobban sújtja, egyszerűen azért, mert az irodalmárok döntő többsége nem veszi irodalomszámba még a sci-fit sem [6], a fantasyról és a különféle természetfölötti alzsánerekről nem is szólva. Ha lenne élo magyar magreál, valószínűleg más lenne a helyzet, de tudtommal nemigen létezik, legalábbis nem látszik. (Elképzelem, ahogy jó belterjes, szörcsögő, nedves, meleg és szélesre tárt laudáció köszöntené a magyar Rushdie-t vagy Marquezt… Vagy irigységből agyonhallgatnák.)
Ha az ember átlapoz egy szemléző folyóiratot, mondjuk a Szépirodalmi Figyelőt (a továbbiakban: SzéF), kritikát alig talál, recenziót annál bővebben, viszont némely recenzió kritikai minőséggel bír, némely kritika pedig inkább komolyabb recenzió, mint kritikai esszé. Az ÉS már jó ideje inkább az élettel (vö. megélhetés), mint az irodalommal foglakozik, a más irodalmi folyóiratokban hellyel közzel felbukkanó szemlézés, kritika is elég vegyes képet mutat. Mintha az egész csak alibi lenne, az írott irodalmi sajtó mintha csak nyűgnek venné ezt az egészet. Természetesen, ha van, a kritika és recenzió magán viseli mindazt a nyűgöt, és alfeléből kiálló (mérgezett) nyilat, mely általában az alsómerán intellektuális szakmák sajátja: a szekértáborozás és a belterj az irodalmi recepciót éppúgy ellehetetleníti, mint mondjuk a színjátszást vagy a zenét. Kezdve a konzervatív-liberálbolsi szakadékon, folytatva a mondvacsinált népi-urbánus ellentéten, a lesilányított modern-klasszikus/modern-posztmodern vitákon át eljutunk egészen a mindenféle kis irányzatok közötti marakodásig. Természetesen az irodalmi óceán minden kis szigetecskéje magáénak hirdeti az esztétikai maximumot és az ördögtől származó szemétnek tételezi a másik szigetecske produktumait. Legalábbis magában: az ellenlábasok műveit a legjobb agyonhallgatni – elég energiát vesz el úgyis a saját termés mennybe menesztése.
Az irodalom fájdalmasan nélkülöz egy vagy több, széles látókörű (sokszerzős), ideológiai, politikai, esztétikai szempontból elfogulatlan (sem az ÉS sem a SzéF nem az, ugyebár) nyomatott kritikai-szemléző folyóiratot. Hogy nincs, az nem azt mutatja, hogy nincsen rá szükség, csupán azt, kőkemény érdek, hogy ne legyen.
A mi szempontunkból a legfontosabb, hogy a fantasztikum még recenzió címen sem igen üti föl a fejét magára valamit is adó irodalmi sajtótermékben [7], de nemigen recenzál fantasztikumot a nyomtatott sajtó egésze sem. Ha igen, akkor sincs benne köszönet, mert azok a recenziók biza fizetett hirdetések és/vagy viszonos (haveri) szívességek, esetleg a zsáner totális nem ismeretéről árulkodnak, vagy tragikus félreértések… A fantasztikumnak elvétve sincs nyomtatott recepciós fóruma. [8]
Itt most az irodalom nem nyomtatott (azaz elsősorban internetes) szakmai recepciójának rövid értékelése kellene következzen, de bevallom, a tapasztalatok után ehhez nem sok kedvem van. Létezik a Könyvesblog, talán még az Irodalmi boncasztal, melyek valamiféle szakmaiságot vindikálnak maguknak, ezeken hellyel-közel még fantasztikum is feltűnik, de valójában szakmaiság, látókör és távolságtartás annyi bennük, mint annak idején a Pajtás újságban. Kevesebb. Véleményeket hoznak, melyeket jóakarattal talán lehetne recenziónak nevezni, de éppen a blog műfaji sajátosságai miatt a szakmaiság nem szempont. A laikus recepciónál majd leírtak illenek ezekre is, mivel laikus megközelítések, még ha esetleg szakmabeli is jegyzi őket.
A sci-fi ezen a platformon talán, egyszer szerencsésebb helyzetben lesz. Az Írószövetség SF Szakosztálya ugyanis honlapján helyet adott az ELTE sci-fivel foglakozó kurzusa hallgatóinak munkái számára. Egyelőre nem kritikák ezek, alaposabb-felszínesebb recenziók inkább, még Sárdi Margit itt megjelent írásai is inkább félúton állnak recenzió és kritikai esszé között, különösen, ha figyelembe vesszük a tanárnő egyéb publikált dolgozatait, de – valami elindult, amiből akármi lehet. Vagy nem lehet, de ezt lásd később!
Miután ily nagyvonalúan letudtam a szakmai recepciót (mert sajnos ilyen nagyvonalúan letudható), jó lenne nagyvonalúan túl lenni a laikus recepción is. De sajnos nem lehet. Tizenöt évvel ezelőtt vidáman le lehetett volna (azt is, kis hamis), mert addig a laikus recepció nagyjából megegyezett a piaci recepcióval: nem lévén fóruma az olvasónak, hát a pénztárcájával fejezte ki tetszését vagy nemtetszését.
Az internet azonban forradalmat hozott erre a területre is, mint minden olyan társadalmi térbe, ahol az egyéni vélemény minél több emberhez, minél olcsóbban való eljutásának jelentősége van [9]. Természetesen, mint minden, magára valamit is adó forradalomban, itt is az ön- és társadalmi kontroll teljes hiánya tapasztalható (vö. “a szar mindig fölülre úszik“, illetve a Tóthék árnyékszék-szippantós jelenetére, a szarra rakódott kéreg feltöréséről [10]) – hiszen éppen arról van szó, hogy a társadalom kereteit akarjuk megváltoztatni.
Az olvasói recepció hát kéretlenül, strukturálatlanul és kontrollálatlanul a felszínre tört (böfögött [10]). Elsőbben magukat ilyen-olyan okból irodalminak nevező, általában önjelölt írózsenik és közösségeik által üzemeltett honlapokon, később a portálokká avanzsált közösségi helyeken. Az ember társas állat, az internetes helyeknek törzsközössége toborzódott, és buzogni kezdett a belterj. Ami véleménynek (recenziónak, kritikának) indult, az a belterjes közönségben önálló műfajjá alakult, melyet – jobb híján – gonzó kritikának nevezek. A gonzó lényege, hogy nincs sok köze a tárgyához, a tárgyra vonatkozó szakmai érvek nem szükségszerűen jelennek meg a szövegben, sőt, többnyire nemkívánatosak. A tárgy csak ürügyül szolgál arra, hogy a gonzó írója sikert érjen el közönsége körében és – ezt ne feledjük! –, a sikert meglovagolva az ürügyül szolgáló tárgyra és/vagy szerzőjére vonatkozó személyes vonzalmait vagy gyűlöleteit kivetítse a közönségre. A gonzó írója nem veszi észre, hogy a netes felület kommentelési lehetősége miatt belterjes közönségében automatikusan pozitív visszacsatolási körbe lép: a közönség számára a gonzó nem információforrás, hanem csupán szórakozási lehetőség, így a gonzó, kiszolgálni igyekezvén ezt az igényt, egyre sekélyesebbé, egyre elvadultabbá válik. A “vitriolos toll” állandó munkaeszközzé válik, mivel bármit, ismétlem, bármit [11] könnyebb nevetségessé, mint komoly elemzés tárgyává tenni.
Ugyanakkor a gonzó legalább egyvalamire jó: mivel notóriusán csak a nevetségessé tehetőt, a negatívumot keresi – és véli megtalálni, leginkább a szövegkörnyezetből kiragadott részek kifigurázásával – ezek lehetőségének (nem szükségszerűen létező hibáknak!) felismerése támpont az író számára, hogy az ilyen potenciális veszélyhelyzeteket a jövőben kerülje el.
Egyébiránt a gonzó, egyoldalúságai és könnyű kiismerhetősége miatt, kevésbé veszélyes a könyvre nézve, mint a blog eszköztárának feltűnésével megjelenő személyes recepciók. Ezek a könyvekről szóló blogok természetesen könnyen átválthatnak gonzóvá is, de talán nem ez a jellemző. Többé-kevésbé őszinte vélemények ezek, éppen ezért értékesebbek, ugyanakkor értéktelenebbek is az író és az olvasótársak számára. Ugyanis egyelőre csupán az olvasók talán kevesebb, mint öt százaléka osztja meg ekként a véleményét a könyvről, így reprezentativitásról szó sincsen. Másrészt az ember hajlamos csupán szélsőséges érzelmeinek hangot adni: vagy rajongással, vagy elutasítással szól véleménye tárgyáról. A szürke könyvekről egyáltalán nem születnek vélemények, vagy szürke, kurta bejegyzések íródnak. Az ilyen érzelmi elhangolódás tovább rontja a reprezentativitást. A harmadik negatívuma az alsómerán bogrecepciónak az a sajátságos vonás, hogy a bejegyzést tevők döntő többsége maga is valamilyen szinten irodalmi szövegek szerzője. Nem lenne ez negatívum, ha csupán a zseniális írók osztanák meg gondolataikat mások könyveiről, de a bogvilágban inkább az önjelölt írózsenik hallatják véleményeiket, akiknek akkor is szent meggyőződése, hogy az általuk alkalmazott írói eszköztár az egyedül üdvös, esztétikus és kifejező, ha addig az interneten kívül egyetlen picuri karaktert sem publikáltak (ha igen, abban sincs köszönet, mint ahogy az internetben sem). Így aztán saját, meglehetősen korlátolt, ámde megfellebbezhetetlen írói minőségük és teljesítményük alapján ítélnek – többnyire felszínesen, elfogultan és általában a publikáló írók felé sütő irigységgel és/vagy alázatoskodással.
Az írni tudás (tehetség) ugyanis még ha jelen is van (nem szükségszerűen, természetesen), nem jelent automatikusan kritikusi tehetséget és szakmai hozzáértést. Különösen igaz ez a hazai fantasztikumra, ahol a publikáló szerzők között végzettségét tekintve irodalmár alig akad. A helyzet az, hogy a bogrecepciók jó része ráadásul olyan emberektől származik, akik néha bizony képtelenek felismerni egy szereplő nemét, értelmezni egy mű címét, vagy bizonyos nyelvi eszközöket (akcentus, nyelvjárás, szleng) egyszerűen helyesírási hibaként értelmeznek. Ez a recepció, nem sokban különbözvén egyébként a kritikának nevezhető képződményektől, többnyire kimerül a mű témájának/cselekményének lelkes vagy ledorongoló összefoglalásában, bizonyos, kritikában divatos kulcsszavak (“jellemfejlődés“, “túlírt“, etc.) elpuffogtatásában, és konkrét példákkal, érvekkel alá nem támasztott sommás ítélet meghozatalában. Az egész többnyire nem más, mint bőbeszédű ismételgetése a “nekem tetszett” illetve “nekem nem tetszett” véleménynek. Haszna ekként óriási. (Warnung! Ez itt irónia volt!)
Ezeknél a véleményeknél egyetlen rosszabb létezik: a hozzájuk írt megjegyzések, de ez a mocsárnak már annyira a feneke (ami ugye nincs neki, kezeljük ezt inkább, mint tendenciát !), hogy – megbocsáss! – én nem merészkedem bele.
Közben a Darálóra feltettem a régi Sötét Torony esszét, (köz)kívánatra. Ennyi telt mára.
Jegyzetek:
[1] A rendszerelmélet pozitív és negatív visszacsatolása ebben az esetben rossz analógia: a pozitív visszacsatolás (pozitív recepció) nem feltétlenül jelent öngerjedést (azaz: "Csak így tovább, még többet!"), míg a negatív visszacsatolás (negatív recepció) nem garancia az öngerjedés ellen. A könyv számára a visszacsatolás előjele nem lehet meghatározó. Egy pillanatig még a rossz analógiánál maradva: egyedül a visszacsatolt jel megbízhatósága, hitelesége számít.
[2] Ez különösen igaz a hazai, szerencsétlen módon a fantasztikum kiadására specializálódott , egy illetve fél lábon álló vállalkozásokra.
[3] Milyen is lehetne [4]? A bevallott jövedelmek szintjén az alsómerán (pénz)keresők kilencven százalékának havi ezer dollár alatti a nettó fizetése. Összehasonlításképpen 2007-ben az Egyesült Államok Maryland államának Prince Georges megyéjében (az egyik legszegényebb megye ebben az egyébként igen gazdag államban) a kukás nettója volt éppen ennyi.
[4] Furcsa, hogy még az az olvasó sem, aki tisztában van a Haszonleső Harcsa és társai viselt dolgaival, gondol bele abba, hogy ha nem ez a rabló terjesztési modell lenne az egyeduralkodó, a könyvek (irodalom) ára valahol nyolcszáz és ezerötszáz forint között lenne. Nora Roberts könyvei, amelyek más módon terjednek, ebbe a sávba esnek, és a kiadónak így is szép haszna lehet, ha egyszer csinálja.
[5] Ne feledjük azt sem, hogy sok kiadó maga is letagadja a fogyási adatokat, eldugva így a titokban történt utánnyomásokat.
[6] Érdemes elgondolkodni azon, hogyan vallanak azok az irodalomtudósok, akik egyáltalán veszik a bátorságot, a fáradságot (és láthatóan a gusztust), hogy ilyesmivel foglakozzanak, arról, hogyan közelíti meg a szakma általában a lektűrt.
[7] Inkább kínos, mint mókás, ha a szépirodalmi recenzor olyan sci-fivel találja magát szembe, melyet valami oknál fogva az elitirodalom kánonja elfogadott. Ilyen – természetesen – csakis külföldi szerzővel eshet meg. Hímez-hámoz, ötöl-hatol, megpróbálja a sci-fit transzmogrifálni valami mássá, eltagadni-eljelentékteleníteni sci-fiségét, vagy egyszerűen nagyvonalúan nem venni tudomást arról, hogy a mű sci-fi – nehogy az elitirodalmi sznobizmus zavarba jöjjön, és lesütött szemmel pirulni kényszerüljön, mint a hangosan szellentő úrilány. A SzéF 2009/5 száma Kobó Negyedik jégkorszakát kénytelen recenzeálni. Hát ne tudd meg!
[8] Warning! Önreklám!Az Új Galaxis évi két számában feltűnő recenziók inkább még fájóbban mutatnak rá a hiányra. Egyrészt egyoldalú, egyetlen tollból származó vélemények látnak napvilágot (minden tisztelet mellett Vásárhelyi Lajosnak), másrész terjedelmi okok miatt örülünk, ha Zsoldos Péter Díj esedékes regény-jelöltjeit be tudjuk mutatni. A legutóbbi szám (15.) egy kicsit különbözik, mert a Justitia esetében, szerkesztő-szerzőként Sárdi Margitot kértem föl, hogy a regényről írjon.
[9] Valójában nincs. A mítosz megkopóban, foszladozóban, az értelmesebb internethasználók lassan tisztába jönnek a médium megbízhatóságával, hitelességével, elfogulatlanságával (irónia, evtsak., tudom, a követés nehéz, de nem lehetetlen).
[10] Ebben a viszonylatban értelmet nyer a blog szó hangutánzó jellege. Ezt olyasmi hangnak képzelem, mint amikor a szarszedő kalán áttöri a kérges felszínt, és egy buggyanással eltűnik az alsóbb, hígabb rétegben, miközben ugyanezzel a hanggal fölúszik a szilárd állagú, ámde szinte súlytalan excrementum.
[11] Az öreg halász és a tenger. Patetikus és hiteltelen próbálkozás az emberi akaraterő nagyságának bemutatására. Ki hiszi azt el, hogy egy vén bolond ki tud fogni egy magánál többször nehezebb halat és utána hazaevez a csontvázzal, miközben cápákkal hadakozik? Az öreg Santiagó jelleme közben ráadásul semmit sem fejlődött, ugyanaz a makacs ember maradt, aki a szöveg emlék-részletei szerint már fiatalon is volt. Valószínűleg szellemiekben sem dúskált, ha vénségére csak egy kunyhója meg egy rozzant csónakja maradt. Ezzel szemben az író egészen amatőr módon mély filozófiai gondolatokat tulajdonít neki elárulván, hogy nem egészen ügyesen bánik még saját, szegényes írói eszköztárával sem. Ezt az is bizonyítja, hogy a szöveg sokszorosan túlírt, ez a történet nem érdemelt volna öt-hat oldalnál többet.
Irónia, evtsak., tudom, a követés nehéz, de nem lehetetlen!. A példa nem valós, bár internetes források ihlették, és esztétikai okból a “fostalicska” és egyéb excrementális jelzők kimaradtak belőle, mint ahogy a jellemzően kiragadott és kifordított-kifigurázott idézetek is.
Recepciórul
akar beszélni az emberfia.
Pro captu lectoris habent sua fata libelli.
A könyveknek megvan a sorsuk, mondja Terentianus Maurus a társblog mottójában. Mennyire igaza van, még ha talán nem is pontosan arra gondolt, ami ma hazánkban folyik. És akkor még nem is gondoltam bele igazán a az idézet első felébe, vagyis, hogy ez a sors az olvasó felfogóképességétől függ…
A könyvek sorsa egyébként sem egyszerű – az ember önmagán kívül csak ezt az egyetlen valamit “tünteti ki” máglyán elégetéssel a benne található gondolatokért –, de a sanyarú hazai könyvpiac nyomora a könyvek számára leginkább azt a fajtáját tartogatja melyet a “bal” szócskával egészítünk ki (vö. “…kit régen tép.”). A könyvek zömét a legrosszabb sors éri: hallgatás övezi őket. És még a kivételesek sorsát is általában a hallgatásnál csak egy árnyalatával jobb fizetett recenziók, a belterj kötelező gyakorlatai, baráti ömlengés, vagy az ellenség fitymálása alakítja. A hűvös, távolságtartó elemzés olyan ritka, mint a fehér holló.
A recepció eleve két szinten valósul meg, laikus (olvasó), illetve szakmai szinten, ez az utóbbi még tovább tagolható kritikai és piaci fogadtatásra – hogy szegény könyv élete igen sokrétűen megnyomoríttassék. Ez nyomorúság sújtja az elitirodalomat is, nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy az ember elképzelje, milyen mély egy olyan rétegirodalom esetében, mint a sci-fi.
Pedig a könyv fogadtatása az író számára talán a kiadásnál is fontosabb aktusa a könyv megteremtésének – lehetőség a továbblépésre. Visszacsatolás [1] nélkül nincs mód a fejlődésre, még a szinten tartásra sem, visszacsatolás nélkül a szöveg minőségéről csak ködös – többnyire hamis – elképzelések élhetnek szerzőjében. Még a kiadójában, szerkesztőjében is. [2] Éppen ezért a visszacsatolás létkérdés, a következő könyv megjelenése múlik rajta.
A szakmai recepció piaci részét viszonylag könnyű elintézni, noha ez az a rész, amely egyáltalán létezik Alsó Merániában – a könyvek piacra kerülnek, és többé-kevésbé meg is veszik őket. A létezés azonban nem jelenti egyben megbízhatóságot, a hazai könyvpiac végletesen korrumpálódott, elsősorban a terjesztési monopóliumok miatt. Az alsómerán könyvpiac kínálati piac, egyszerűen, mert a vásárlóerő silány [3]. Annak ellenére viszont, hogy kínálati piac, az árverseny – sajátos alsómerán logika szerint – nem lefelé, hanem fölfelé viszi az árakat: egyrészt a döbbenetes, 60%-nyi terjesztői díj [4], másrészt az olvasók vélt sznobizmusa miatt. A torz árképzés torz fogyáshoz vezet, de az így szerzett információ még mindig használható lenne, ha a terjesztőnek nem lenne elemi érdeke, hogy a fogyási adatokat hamisítva, és/vagy jelentős késéssel közölje a kiadóval. Ennek az egyszerű, ordas anyagi haszonlesésen kívül az is az értelme lehet, hogy az ily módon bizonytalanságban tartott kiadók könnyebben kezelhetővé, kiszámíthatóbbá válnak a terjesztő számára. [5] A marketing és terjesztői manőverek manipulációs hatására nem is térek ki bővebben.
A szakmai recepció, azaz a kritika, recenzió és szemlézés sem áll helyzete magaslatán Magyarországon – enyhén szólva. Ez sajnos az irodalom egészére igaz, bár a fantasztikumot jobban sújtja, egyszerűen azért, mert az irodalmárok döntő többsége nem veszi irodalomszámba még a sci-fit sem [6], a fantasyról és a különféle természetfölötti alzsánerekről nem is szólva. Ha lenne élo magyar magreál, valószínűleg más lenne a helyzet, de tudtommal nemigen létezik, legalábbis nem látszik. (Elképzelem, ahogy jó belterjes, szörcsögő, nedves, meleg és szélesre tárt laudáció köszöntené a magyar Rushdie-t vagy Marquezt… Vagy irigységből agyonhallgatnák.)
Ha az ember átlapoz egy szemléző folyóiratot, mondjuk a Szépirodalmi Figyelőt (a továbbiakban: SzéF), kritikát alig talál, recenziót annál bővebben, viszont némely recenzió kritikai minőséggel bír, némely kritika pedig inkább komolyabb recenzió, mint kritikai esszé. Az ÉS már jó ideje inkább az élettel (vö. megélhetés), mint az irodalommal foglakozik, a más irodalmi folyóiratokban hellyel közzel felbukkanó szemlézés, kritika is elég vegyes képet mutat. Mintha az egész csak alibi lenne, az írott irodalmi sajtó mintha csak nyűgnek venné ezt az egészet. Természetesen, ha van, a kritika és recenzió magán viseli mindazt a nyűgöt, és alfeléből kiálló (mérgezett) nyilat, mely általában az alsómerán intellektuális szakmák sajátja: a szekértáborozás és a belterj az irodalmi recepciót éppúgy ellehetetleníti, mint mondjuk a színjátszást vagy a zenét. Kezdve a konzervatív-liberálbolsi szakadékon, folytatva a mondvacsinált népi-urbánus ellentéten, a lesilányított modern-klasszikus/modern-posztmodern vitákon át eljutunk egészen a mindenféle kis irányzatok közötti marakodásig. Természetesen az irodalmi óceán minden kis szigetecskéje magáénak hirdeti az esztétikai maximumot és az ördögtől származó szemétnek tételezi a másik szigetecske produktumait. Legalábbis magában: az ellenlábasok műveit a legjobb agyonhallgatni – elég energiát vesz el úgyis a saját termés mennybe menesztése.
Az irodalom fájdalmasan nélkülöz egy vagy több, széles látókörű (sokszerzős), ideológiai, politikai, esztétikai szempontból elfogulatlan (sem az ÉS sem a SzéF nem az, ugyebár) nyomatott kritikai-szemléző folyóiratot. Hogy nincs, az nem azt mutatja, hogy nincsen rá szükség, csupán azt, kőkemény érdek, hogy ne legyen.
A mi szempontunkból a legfontosabb, hogy a fantasztikum még recenzió címen sem igen üti föl a fejét magára valamit is adó irodalmi sajtótermékben [7], de nemigen recenzál fantasztikumot a nyomtatott sajtó egésze sem. Ha igen, akkor sincs benne köszönet, mert azok a recenziók biza fizetett hirdetések és/vagy viszonos (haveri) szívességek, esetleg a zsáner totális nem ismeretéről árulkodnak, vagy tragikus félreértések… A fantasztikumnak elvétve sincs nyomtatott recepciós fóruma. [8]
Itt most az irodalom nem nyomtatott (azaz elsősorban internetes) szakmai recepciójának rövid értékelése kellene következzen, de bevallom, a tapasztalatok után ehhez nem sok kedvem van. Létezik a Könyvesblog, talán még az Irodalmi boncasztal, melyek valamiféle szakmaiságot vindikálnak maguknak, ezeken hellyel-közel még fantasztikum is feltűnik, de valójában szakmaiság, látókör és távolságtartás annyi bennük, mint annak idején a Pajtás újságban. Kevesebb. Véleményeket hoznak, melyeket jóakarattal talán lehetne recenziónak nevezni, de éppen a blog műfaji sajátosságai miatt a szakmaiság nem szempont. A laikus recepciónál majd leírtak illenek ezekre is, mivel laikus megközelítések, még ha esetleg szakmabeli is jegyzi őket.
A sci-fi ezen a platformon talán, egyszer szerencsésebb helyzetben lesz. Az Írószövetség SF Szakosztálya ugyanis honlapján helyet adott az ELTE sci-fivel foglakozó kurzusa hallgatóinak munkái számára. Egyelőre nem kritikák ezek, alaposabb-felszínesebb recenziók inkább, még Sárdi Margit itt megjelent írásai is inkább félúton állnak recenzió és kritikai esszé között, különösen, ha figyelembe vesszük a tanárnő egyéb publikált dolgozatait, de – valami elindult, amiből akármi lehet. Vagy nem lehet, de ezt lásd később!
Miután ily nagyvonalúan letudtam a szakmai recepciót (mert sajnos ilyen nagyvonalúan letudható), jó lenne nagyvonalúan túl lenni a laikus recepción is. De sajnos nem lehet. Tizenöt évvel ezelőtt vidáman le lehetett volna (azt is, kis hamis), mert addig a laikus recepció nagyjából megegyezett a piaci recepcióval: nem lévén fóruma az olvasónak, hát a pénztárcájával fejezte ki tetszését vagy nemtetszését.
Az internet azonban forradalmat hozott erre a területre is, mint minden olyan társadalmi térbe, ahol az egyéni vélemény minél több emberhez, minél olcsóbban való eljutásának jelentősége van [9]. Természetesen, mint minden, magára valamit is adó forradalomban, itt is az ön- és társadalmi kontroll teljes hiánya tapasztalható (vö. “a szar mindig fölülre úszik“, illetve a Tóthék árnyékszék-szippantós jelenetére, a szarra rakódott kéreg feltöréséről [10]) – hiszen éppen arról van szó, hogy a társadalom kereteit akarjuk megváltoztatni.
Az olvasói recepció hát kéretlenül, strukturálatlanul és kontrollálatlanul a felszínre tört (böfögött [10]). Elsőbben magukat ilyen-olyan okból irodalminak nevező, általában önjelölt írózsenik és közösségeik által üzemeltett honlapokon, később a portálokká avanzsált közösségi helyeken. Az ember társas állat, az internetes helyeknek törzsközössége toborzódott, és buzogni kezdett a belterj. Ami véleménynek (recenziónak, kritikának) indult, az a belterjes közönségben önálló műfajjá alakult, melyet – jobb híján – gonzó kritikának nevezek. A gonzó lényege, hogy nincs sok köze a tárgyához, a tárgyra vonatkozó szakmai érvek nem szükségszerűen jelennek meg a szövegben, sőt, többnyire nemkívánatosak. A tárgy csak ürügyül szolgál arra, hogy a gonzó írója sikert érjen el közönsége körében és – ezt ne feledjük! –, a sikert meglovagolva az ürügyül szolgáló tárgyra és/vagy szerzőjére vonatkozó személyes vonzalmait vagy gyűlöleteit kivetítse a közönségre. A gonzó írója nem veszi észre, hogy a netes felület kommentelési lehetősége miatt belterjes közönségében automatikusan pozitív visszacsatolási körbe lép: a közönség számára a gonzó nem információforrás, hanem csupán szórakozási lehetőség, így a gonzó, kiszolgálni igyekezvén ezt az igényt, egyre sekélyesebbé, egyre elvadultabbá válik. A “vitriolos toll” állandó munkaeszközzé válik, mivel bármit, ismétlem, bármit [11] könnyebb nevetségessé, mint komoly elemzés tárgyává tenni.
Ugyanakkor a gonzó legalább egyvalamire jó: mivel notóriusán csak a nevetségessé tehetőt, a negatívumot keresi – és véli megtalálni, leginkább a szövegkörnyezetből kiragadott részek kifigurázásával – ezek lehetőségének (nem szükségszerűen létező hibáknak!) felismerése támpont az író számára, hogy az ilyen potenciális veszélyhelyzeteket a jövőben kerülje el.
Egyébiránt a gonzó, egyoldalúságai és könnyű kiismerhetősége miatt, kevésbé veszélyes a könyvre nézve, mint a blog eszköztárának feltűnésével megjelenő személyes recepciók. Ezek a könyvekről szóló blogok természetesen könnyen átválthatnak gonzóvá is, de talán nem ez a jellemző. Többé-kevésbé őszinte vélemények ezek, éppen ezért értékesebbek, ugyanakkor értéktelenebbek is az író és az olvasótársak számára. Ugyanis egyelőre csupán az olvasók talán kevesebb, mint öt százaléka osztja meg ekként a véleményét a könyvről, így reprezentativitásról szó sincsen. Másrészt az ember hajlamos csupán szélsőséges érzelmeinek hangot adni: vagy rajongással, vagy elutasítással szól véleménye tárgyáról. A szürke könyvekről egyáltalán nem születnek vélemények, vagy szürke, kurta bejegyzések íródnak. Az ilyen érzelmi elhangolódás tovább rontja a reprezentativitást. A harmadik negatívuma az alsómerán bogrecepciónak az a sajátságos vonás, hogy a bejegyzést tevők döntő többsége maga is valamilyen szinten irodalmi szövegek szerzője. Nem lenne ez negatívum, ha csupán a zseniális írók osztanák meg gondolataikat mások könyveiről, de a bogvilágban inkább az önjelölt írózsenik hallatják véleményeiket, akiknek akkor is szent meggyőződése, hogy az általuk alkalmazott írói eszköztár az egyedül üdvös, esztétikus és kifejező, ha addig az interneten kívül egyetlen picuri karaktert sem publikáltak (ha igen, abban sincs köszönet, mint ahogy az internetben sem). Így aztán saját, meglehetősen korlátolt, ámde megfellebbezhetetlen írói minőségük és teljesítményük alapján ítélnek – többnyire felszínesen, elfogultan és általában a publikáló írók felé sütő irigységgel és/vagy alázatoskodással.
Az írni tudás (tehetség) ugyanis még ha jelen is van (nem szükségszerűen, természetesen), nem jelent automatikusan kritikusi tehetséget és szakmai hozzáértést. Különösen igaz ez a hazai fantasztikumra, ahol a publikáló szerzők között végzettségét tekintve irodalmár alig akad. A helyzet az, hogy a bogrecepciók jó része ráadásul olyan emberektől származik, akik néha bizony képtelenek felismerni egy szereplő nemét, értelmezni egy mű címét, vagy bizonyos nyelvi eszközöket (akcentus, nyelvjárás, szleng) egyszerűen helyesírási hibaként értelmeznek. Ez a recepció, nem sokban különbözvén egyébként a kritikának nevezhető képződményektől, többnyire kimerül a mű témájának/cselekményének lelkes vagy ledorongoló összefoglalásában, bizonyos, kritikában divatos kulcsszavak (“jellemfejlődés“, “túlírt“, etc.) elpuffogtatásában, és konkrét példákkal, érvekkel alá nem támasztott sommás ítélet meghozatalában. Az egész többnyire nem más, mint bőbeszédű ismételgetése a “nekem tetszett” illetve “nekem nem tetszett” véleménynek. Haszna ekként óriási. (Warnung! Ez itt irónia volt!)
Ezeknél a véleményeknél egyetlen rosszabb létezik: a hozzájuk írt megjegyzések, de ez a mocsárnak már annyira a feneke (ami ugye nincs neki, kezeljük ezt inkább, mint tendenciát !), hogy – megbocsáss! – én nem merészkedem bele.
Folyt. köv.
Közben a Darálóra feltettem a régi Sötét Torony esszét, (köz)kívánatra. Ennyi telt mára.
Jegyzetek:
[1] A rendszerelmélet pozitív és negatív visszacsatolása ebben az esetben rossz analógia: a pozitív visszacsatolás (pozitív recepció) nem feltétlenül jelent öngerjedést (azaz: "Csak így tovább, még többet!"), míg a negatív visszacsatolás (negatív recepció) nem garancia az öngerjedés ellen. A könyv számára a visszacsatolás előjele nem lehet meghatározó. Egy pillanatig még a rossz analógiánál maradva: egyedül a visszacsatolt jel megbízhatósága, hitelesége számít.
[2] Ez különösen igaz a hazai, szerencsétlen módon a fantasztikum kiadására specializálódott , egy illetve fél lábon álló vállalkozásokra.
[3] Milyen is lehetne [4]? A bevallott jövedelmek szintjén az alsómerán (pénz)keresők kilencven százalékának havi ezer dollár alatti a nettó fizetése. Összehasonlításképpen 2007-ben az Egyesült Államok Maryland államának Prince Georges megyéjében (az egyik legszegényebb megye ebben az egyébként igen gazdag államban) a kukás nettója volt éppen ennyi.
[4] Furcsa, hogy még az az olvasó sem, aki tisztában van a Haszonleső Harcsa és társai viselt dolgaival, gondol bele abba, hogy ha nem ez a rabló terjesztési modell lenne az egyeduralkodó, a könyvek (irodalom) ára valahol nyolcszáz és ezerötszáz forint között lenne. Nora Roberts könyvei, amelyek más módon terjednek, ebbe a sávba esnek, és a kiadónak így is szép haszna lehet, ha egyszer csinálja.
[5] Ne feledjük azt sem, hogy sok kiadó maga is letagadja a fogyási adatokat, eldugva így a titokban történt utánnyomásokat.
[6] Érdemes elgondolkodni azon, hogyan vallanak azok az irodalomtudósok, akik egyáltalán veszik a bátorságot, a fáradságot (és láthatóan a gusztust), hogy ilyesmivel foglakozzanak, arról, hogyan közelíti meg a szakma általában a lektűrt.
[7] Inkább kínos, mint mókás, ha a szépirodalmi recenzor olyan sci-fivel találja magát szembe, melyet valami oknál fogva az elitirodalom kánonja elfogadott. Ilyen – természetesen – csakis külföldi szerzővel eshet meg. Hímez-hámoz, ötöl-hatol, megpróbálja a sci-fit transzmogrifálni valami mássá, eltagadni-eljelentékteleníteni sci-fiségét, vagy egyszerűen nagyvonalúan nem venni tudomást arról, hogy a mű sci-fi – nehogy az elitirodalmi sznobizmus zavarba jöjjön, és lesütött szemmel pirulni kényszerüljön, mint a hangosan szellentő úrilány. A SzéF 2009/5 száma Kobó Negyedik jégkorszakát kénytelen recenzeálni. Hát ne tudd meg!
[8] Warning! Önreklám!Az Új Galaxis évi két számában feltűnő recenziók inkább még fájóbban mutatnak rá a hiányra. Egyrészt egyoldalú, egyetlen tollból származó vélemények látnak napvilágot (minden tisztelet mellett Vásárhelyi Lajosnak), másrész terjedelmi okok miatt örülünk, ha Zsoldos Péter Díj esedékes regény-jelöltjeit be tudjuk mutatni. A legutóbbi szám (15.) egy kicsit különbözik, mert a Justitia esetében, szerkesztő-szerzőként Sárdi Margitot kértem föl, hogy a regényről írjon.
[9] Valójában nincs. A mítosz megkopóban, foszladozóban, az értelmesebb internethasználók lassan tisztába jönnek a médium megbízhatóságával, hitelességével, elfogulatlanságával (irónia, evtsak., tudom, a követés nehéz, de nem lehetetlen).
[10] Ebben a viszonylatban értelmet nyer a blog szó hangutánzó jellege. Ezt olyasmi hangnak képzelem, mint amikor a szarszedő kalán áttöri a kérges felszínt, és egy buggyanással eltűnik az alsóbb, hígabb rétegben, miközben ugyanezzel a hanggal fölúszik a szilárd állagú, ámde szinte súlytalan excrementum.
[11] Az öreg halász és a tenger. Patetikus és hiteltelen próbálkozás az emberi akaraterő nagyságának bemutatására. Ki hiszi azt el, hogy egy vén bolond ki tud fogni egy magánál többször nehezebb halat és utána hazaevez a csontvázzal, miközben cápákkal hadakozik? Az öreg Santiagó jelleme közben ráadásul semmit sem fejlődött, ugyanaz a makacs ember maradt, aki a szöveg emlék-részletei szerint már fiatalon is volt. Valószínűleg szellemiekben sem dúskált, ha vénségére csak egy kunyhója meg egy rozzant csónakja maradt. Ezzel szemben az író egészen amatőr módon mély filozófiai gondolatokat tulajdonít neki elárulván, hogy nem egészen ügyesen bánik még saját, szegényes írói eszköztárával sem. Ezt az is bizonyítja, hogy a szöveg sokszorosan túlírt, ez a történet nem érdemelt volna öt-hat oldalnál többet.
Irónia, evtsak., tudom, a követés nehéz, de nem lehetetlen!. A példa nem valós, bár internetes források ihlették, és esztétikai okból a “fostalicska” és egyéb excrementális jelzők kimaradtak belőle, mint ahogy a jellemzően kiragadott és kifordított-kifigurázott idézetek is.
