A nyolcvan százalékban irreleváns megjegyzésekből is érdekes dolgokat tanulhat meg az ember.
Például a kritikára vonatkozó eddigi rothadás bejegyzések kommentjeiből ezeket:
1. Megtanultam, hogy az igazi sértés nem az, ha lehülyéznek, elmebetegnek, paranoiásnak, analfabétának, etc. neveznek, hanem, ha kételkednek abban, hogy amit a neten produkálsz és terjesztesz, az irodalomkritika. Szóval, ha azt találja mondani neked valaki, hogy „Nem vagy kritikus!” azonnal vágd pofán, mert, még ha nem is tudod, de úgy megsértett, hogy azt boldogabb korokban csak vérrel, párbajban lehetett lemosni. Ez levonható implicite a válaszreakciókból is, de explicite ott találhatod a jó Wyquin konkrét szövegében .
2. Megtanultam, hogy analízis kísérleteim, melyek a hazai kritikai helyzet felmérésére irányulnak, légből kapottak, és szakmailag sértő provokációk csupán. Ebből egyrészt az következik, hogy a sci-fire/fantasztikumra vonatkoztatva Alsó Merániában legalább három tucat [1] olyan személy kell legyen, kinek tanult/gyakorolt hivatása irodalomkritikus. Kábé ennyien publikálnak ugyanis mindenféle véleményeket (leginkább interneten). Felteszem, ők azok, akiket folyamatosan megsértek szakmájukban, tehát ők azok, akiknek szakmája ez – legalábbis, ha szakmai teljesítményről pofázunk, akkor valami szakmát is kell tételeznünk, ugyebár.
A másik következménye a légből kapottságnak, hogy a gonzó nem létezik, az internetre fölböfögött véleménydömping csak az én elmémben valóság, mert vagy egyáltalán nincs, vagy valamennyi megjelent vélemény veretes kritika. Ez az első következmény fényében kicsit kétséges.
3. Megtanultam, hogy minden ellentét és baj forrása a fantasztikumban én vagyok, és ha abbahagynám, amit csinálok (vö. az írás minden formája), illetve ha végre nem valami ellen, hanem valami mellett szólnék, akkor itten béke lenne. Sőt tejjel-mézzel [3].
Azt nem sikerült megtudnom, hogy ez hogyan is működne. Például én lelkendező véleményeket írnék a saját könyveimről, meg a mondjuk Szélesiéről, nem nevezném átlagos írónak Ted Chiangot (sehogy se nevezném), a szótáramból és blogomból kitörölném a gonzó szót, miközben Attila veretes szavakkal dicsérne minden Deltás kiadványt és természetesen a megkerülhetetlen Ted Chiangot, továbbá az rpg.hu-n (plusz a rokon és független szervereken, és blogokon) kitörölnének minden eddigi gonzót…?
Ez egy elég brutális béke-vízió… (Remélem figyelsz, hogy megteszem itt az első lépést! Pl. most nem az írtam reflexből, hogy (öncenzúra1) és (öncenzúra2), hanem Attila és rpg.hu.)
4. De persze megtanultam, hogy ez nem így működne ám! Úgy lett ez elképzelve (by jó Wyquin), hogy én kussolnék, és a másik térfélen minden folyna ugyanígy tovább, sőt, újabb és újabb gonzószerzők indulnának diadalútjukra a béke nevében… (vö. …kés egymás mellett él(esít)és…)
5. Megtanultam, hogy bárki irodalmi szövege bármilyen mélységig ócsárolható, de az ócsárló szöveget egyszerűen nem érheti bírálat, az úgy szép, jó, pontos, találó – Igaz! Honjaim! – ahogy van. Kiterjesztés: az én bármilyen szövegem bármilyen mélységig ócsárolható.
6. Megtanultam, hogy a gonzó kritika bírálatához a bírálónak minimum Nobel díjas írónak muszáj lennie, különben nincsen szegénynek erkölcsi alapja szóvá tenni a gonzó viselt dolgait. Miközben bármilyen szöveg bírálata bármiféle (irodalmi) teljesítmény nélkül, bárki számára lehetséges.
Itt egy pillanatra meg kell állni! A második mondat természetesen így helyes. Csak így lehet helyes. A demokratikus közgondolkodás szerint legalábbis. Mindenkinek jogában áll kifejteni a véleményét. (Hangsúlyozom: véleményét [4].) Függetlenül saját teljesítményétől, tulajdonságaitól, etc. [5]. Probléma a viszonossággal van: ha bármilyen szöveg bárki által bírálható, akkor ez igaz a kritikára, igaz a gonzóra is. Miért ne lenne? Valami isteni hatalom talán tévedhetetlenné és bírálhatatlanná tette a véleményt és a véleményezőt? Ugyan már! Fokozottan igaz ez olyan véleményekre, melyek mögött önmagukon kívül (önreklám, szám, hangerő, rajongótábor? Piha!) semmiféle autoritás, szakmai tekintély, szakmai tapasztalat nem áll. Az eddigi gyakorlat szerint, ha bárki (bárki: nem okvetlenül a szerző vagy az anyukája) a szétszarházott szöveg védelmében, a szarházás ellenében felszólal, az vét az ún. netikett [6] ellen és/vagy flémbe hajszolja magát. Nem számít mennyi az igazságtartalma a szarhazásnak és a szarházás elleni felszólalásnak, a csürhe automatikusan a gonzószerző mellé áll. Most sokadszorra kérdezem az igazság és a szabadság internetes bajnokait: Hol van itt az igazság és a szabadság? Hol van legalább a sportszerűség?
7. Megtanultam, hogy főbenjáró bűn kiállni bárkinek saját érdekeiért.
Különösen, ha ez az érdek ellentétes a tisztelt másik oldal érdekeivel. Mert a tisztelt másik oldal foggal-körömmel harcolhat saját érdekeiért. Hogy ne távolodjunk messzire, most speciel azért, hogy a véleményük kritikának neveztessék.
Ezt nehezen tudom összeegyeztetni például a mindannyiunk által szeretett Richard Morgan quellizmusának egyik alaptanával, miszerint [7]:
"– A személyes ügyek, ahogy azt mindenki kurva bőszen hangoztatja, nem személyes, hanem politikai ügyek. Ezért, ha valamelyik idióta politikus, valamelyik hatalommániás barom olyan célkitűzéseket próbál megvalósítani, amelyek ártanak neked vagy szeretteidnek, NYUGODTAN VEDD SZEMÉLYES SÉRTÉSNEK. Baszd fel az agyad! Az Igazság Gépezetének működése nem neked kedvez, mivel lassú és rideg, ráadásul tokkal-vonóval az ő kezükben van. Csak a kisembernek kell szenvedni az Igazság markában. A hatalom teremtményei vigyorogva összekacsintanak, és kicsúsznak a törvéy szorításából. SZEMÉLYESSÉ kell tenni a dolgokat. Okozz annyi kárt, amennyit képes vagy. ÉRTESD MEG VELÜK, HOGY MIRŐL VAN SZÓ. Ha így állsz hozzá, sokkal nagyobb esélye van, hogy legközelebb komolyan vesznek. És veszélyesnek tartanak. Jól vésd az esezedbe, a nagymenők és a kisemberek között egyetlen különbség van csupán: az egyiket komolyan veszik, a másikat nem, az egyiktől tartanak, a másiktól nem. Ez az EGYETLEN különbség. A nagymenők megkötik az üzletet. A kisembert meg eltapossák. Aztán időről-időre hozzáteszik, hogy az egész csak üzlet, így mennek a dolgok, de semmi SZEMÉLYES NINCS A DÖNTÉSÜK MÖGÖTT. Ne törődj azzal, hogy szó nélkül eltaposnak, kirúgnak, brutálisan megkínoznak, és kivégeznek. Tudod mit mondok, a kurva anyjukat. Ne hagyd magad! Tedd személyessé a dolgot!
De ellentétben áll saját – nyilvánvalóan obsolete – felfogásommal is az őszinteségről és egyenességről. Eddig úgy gondoltam, hogy ha világosan látszanak az érdekek, sunnyogás nélkül megbeszélhetők az ügyek. Valószínűleg éppen ez a baj, hogy tudniillik nincsen tere a sunnyogásnak.
8. Megtanultam, hogy miután ez a deklaráció közkeletűvé és bizonyos körökben elfogadottá vált (vö. netikett), minden vita, felszólalás úgy kezelendő, mintha mögötte személyes érdek, sérelem állna, és innentől kezdve Goto 7, a vita felszólalás kényelmesen a (öncenzúra3) szőnyeg alá söpörhető, elvethető, kifigurázható.
9. Megtanultam újra, hogy személyes és személyeskedés a tisztelt másik oldal számára ködös, átjárható kifejezések. Mondjuk, ugyanúgy személyeskedik az, aki személyes sérelmeit felhozza, mint az, aki érvek helyett válogatás nélkül sértések és minősítések tömkelegét vágja a másikhoz.
10. Megtanultam továbbá, hogy ugyanaz a személy, aki blogján minősíthetetlen hangnemben aláz valakit, egy másik blogon a hűvös, szerény, visszafogott, szakmára koncentráló békebíró szerepében léphet föl, és ez semmiféle visszatetszést nem kelt.
Most azon töprengek, vajon mennyit kellene fölhasználni ebből a könnyen szerzett tudásból.
Jegyzetek:
[1] Ez tekintélyes szám ilyen kis piacra, ugyanakkor meggondolandó, hogy létezik-e kishazánkban összesen másfél tucatnyi hivatásszerűen sci-fivel foglalkozó irodalmár. Nagyvonalúan, fél szemünket lehunyva vegyük ide a kiadói irodalomszerkesztőket is! Akik viszont főtömegükben [2] nem jelentetnek meg ilyen véleményeket.
[2] Nem tisztelet a kivételnek, mert nem ez a dolguk, ugyebár…
[3] Nem sanyargatna a Matyi, sőt, ő fizetne a terjesztésért, kizárólag remekművek, minimum huszonötezer példányban jelennének meg, melyek bolti maximált áron háromszáz forintba kerülnének, a sci-fi és egyéb fantasztikus írókat pedig jelentős adókedvezményben és ösztöndíjakban részesítené a kulturális kormányzat, miközben a fantasztikum kötelező tananyag lenne az általános iskola felső tagozatától kezdve. Mindezt most én akadályozom meg! Szép föladat így keresztbefeküdni! 2005 előtt valószínűleg Szélesi volt, aki mindezt a jót lehetetlenné tette, mert akkor például én sehol sem voltam… Hopp! Matyi nagyjából az időtől tombol, hogy én is színre léptem. Itt egybeesés van!
[4] Amíg a vélemény hátterében nincs szakmaiság, addig nem ácsingózhat a kritika névre, addig az vélemény marad.
[5] Nem tételezem föl Krisztus Urunkról, hogy annyi emeletes faszságot összehordott volna, mint amennyit az evangéliumok egyes szerzői a szájába adtak (vagy a szegény evangelisták tollába a kanonizáló egyházatyák, saját érdekeik szerint). Kezdve az orbitális baromsággal: „Ne ítélj, hogy ne ítéltessél!”, folytatva a szálka és gerenda példájával, melyet Arisztotetész Krisztus előtt majd’ négyszáz évvel érveléstechnikai csalásnak (argumentum ad hominem) minősített. Ha jogos a bírálat, jogosságát nem teszi semmissé vagy erősíti föl a bíráló semmilyen (negatívnak vagy pozitívnak tételezett, értelemszerűen ) tulajdonsága, mint ahogy a jogtalan bírálat jogtalanságát nem teszi semmissé (vagyis változtatja jogossá) a bíráló semmilyen tulajdonsága. Sajnos a hazai vitakultúra valószínűleg keresztényi alapon (Ne jöjjek má’ mindig a bolsikkal!) megrekedt ezen az óvodás szinten.
Például: Attila (látod, hogy visszafogom magam!) gonzó-teljesítménye saját kijelentése szerint nem bírálható mondjuk Scal által, mert Scal irodalmi teljesítményét a Sors gyermekei című mű reprezentálja, melyet, nem kevés eufemizmussal szólva, Attila nem tart sokra. (Hoppá! Mellesleg egy argumentum ad ignorantiam, az ősi érveléstechnikai csalás egy válfaja.) Nem érzed ennek az „érvelésnek” kitekert voltát és nevetségességét?
Item, a jó Wyquin szerint nem mondhatom azt Attilának (Megint sikerült! Bámulatos önfegyelem.), hogy ne mindig magából induljon ki, mert én is mindig magamból indulok ki. Bájos.
De visszatérve még az ítélkezéses faszságra: ha a tisztelt urak (és hölgyek) ennyire ragaszkodnak a jézusi tanokhoz, akkor tessék mán figyelemmel lenni erre is, ne csak arra, ami éppen kedvező. Tehát, ha szálka és gerenda, akkor ne ítélj! Egyszerű.
Ez csak vicc volt.
[6] A netikettet a net létrehozói, úttörői és eredeti felhasználói találták ki, amikor még alig voltak pár ezren, és így tökéletesen megbízhattak egymásban, kicsi volt az esélye, hogy az illemszabályokkal bárki visszaél, és (akkor még) könnyedén ki lehetett zárni a vétkest a kommunikációból. A www robbanásával a hálózatra szabaduló gátlás és meggondolás deficites kamasz lelkek (és persze non-human/immoral corporate interests) tömegei ezt az etikettet arra használják, hogy mindenféle huncfottságaikat takargassák vele… Hát, kösz nem!
[7] In Richard Morgan Valós halál, p. 166. Agave, 2006
Például a kritikára vonatkozó eddigi rothadás bejegyzések kommentjeiből ezeket:
1. Megtanultam, hogy az igazi sértés nem az, ha lehülyéznek, elmebetegnek, paranoiásnak, analfabétának, etc. neveznek, hanem, ha kételkednek abban, hogy amit a neten produkálsz és terjesztesz, az irodalomkritika. Szóval, ha azt találja mondani neked valaki, hogy „Nem vagy kritikus!” azonnal vágd pofán, mert, még ha nem is tudod, de úgy megsértett, hogy azt boldogabb korokban csak vérrel, párbajban lehetett lemosni. Ez levonható implicite a válaszreakciókból is, de explicite ott találhatod a jó Wyquin konkrét szövegében .
2. Megtanultam, hogy analízis kísérleteim, melyek a hazai kritikai helyzet felmérésére irányulnak, légből kapottak, és szakmailag sértő provokációk csupán. Ebből egyrészt az következik, hogy a sci-fire/fantasztikumra vonatkoztatva Alsó Merániában legalább három tucat [1] olyan személy kell legyen, kinek tanult/gyakorolt hivatása irodalomkritikus. Kábé ennyien publikálnak ugyanis mindenféle véleményeket (leginkább interneten). Felteszem, ők azok, akiket folyamatosan megsértek szakmájukban, tehát ők azok, akiknek szakmája ez – legalábbis, ha szakmai teljesítményről pofázunk, akkor valami szakmát is kell tételeznünk, ugyebár.
A másik következménye a légből kapottságnak, hogy a gonzó nem létezik, az internetre fölböfögött véleménydömping csak az én elmémben valóság, mert vagy egyáltalán nincs, vagy valamennyi megjelent vélemény veretes kritika. Ez az első következmény fényében kicsit kétséges.
3. Megtanultam, hogy minden ellentét és baj forrása a fantasztikumban én vagyok, és ha abbahagynám, amit csinálok (vö. az írás minden formája), illetve ha végre nem valami ellen, hanem valami mellett szólnék, akkor itten béke lenne. Sőt tejjel-mézzel [3].
Azt nem sikerült megtudnom, hogy ez hogyan is működne. Például én lelkendező véleményeket írnék a saját könyveimről, meg a mondjuk Szélesiéről, nem nevezném átlagos írónak Ted Chiangot (sehogy se nevezném), a szótáramból és blogomból kitörölném a gonzó szót, miközben Attila veretes szavakkal dicsérne minden Deltás kiadványt és természetesen a megkerülhetetlen Ted Chiangot, továbbá az rpg.hu-n (plusz a rokon és független szervereken, és blogokon) kitörölnének minden eddigi gonzót…?
Ez egy elég brutális béke-vízió… (Remélem figyelsz, hogy megteszem itt az első lépést! Pl. most nem az írtam reflexből, hogy (öncenzúra1) és (öncenzúra2), hanem Attila és rpg.hu.)
4. De persze megtanultam, hogy ez nem így működne ám! Úgy lett ez elképzelve (by jó Wyquin), hogy én kussolnék, és a másik térfélen minden folyna ugyanígy tovább, sőt, újabb és újabb gonzószerzők indulnának diadalútjukra a béke nevében… (vö. …kés egymás mellett él(esít)és…)
5. Megtanultam, hogy bárki irodalmi szövege bármilyen mélységig ócsárolható, de az ócsárló szöveget egyszerűen nem érheti bírálat, az úgy szép, jó, pontos, találó – Igaz! Honjaim! – ahogy van. Kiterjesztés: az én bármilyen szövegem bármilyen mélységig ócsárolható.
6. Megtanultam, hogy a gonzó kritika bírálatához a bírálónak minimum Nobel díjas írónak muszáj lennie, különben nincsen szegénynek erkölcsi alapja szóvá tenni a gonzó viselt dolgait. Miközben bármilyen szöveg bírálata bármiféle (irodalmi) teljesítmény nélkül, bárki számára lehetséges.
Itt egy pillanatra meg kell állni! A második mondat természetesen így helyes. Csak így lehet helyes. A demokratikus közgondolkodás szerint legalábbis. Mindenkinek jogában áll kifejteni a véleményét. (Hangsúlyozom: véleményét [4].) Függetlenül saját teljesítményétől, tulajdonságaitól, etc. [5]. Probléma a viszonossággal van: ha bármilyen szöveg bárki által bírálható, akkor ez igaz a kritikára, igaz a gonzóra is. Miért ne lenne? Valami isteni hatalom talán tévedhetetlenné és bírálhatatlanná tette a véleményt és a véleményezőt? Ugyan már! Fokozottan igaz ez olyan véleményekre, melyek mögött önmagukon kívül (önreklám, szám, hangerő, rajongótábor? Piha!) semmiféle autoritás, szakmai tekintély, szakmai tapasztalat nem áll. Az eddigi gyakorlat szerint, ha bárki (bárki: nem okvetlenül a szerző vagy az anyukája) a szétszarházott szöveg védelmében, a szarházás ellenében felszólal, az vét az ún. netikett [6] ellen és/vagy flémbe hajszolja magát. Nem számít mennyi az igazságtartalma a szarhazásnak és a szarházás elleni felszólalásnak, a csürhe automatikusan a gonzószerző mellé áll. Most sokadszorra kérdezem az igazság és a szabadság internetes bajnokait: Hol van itt az igazság és a szabadság? Hol van legalább a sportszerűség?
7. Megtanultam, hogy főbenjáró bűn kiállni bárkinek saját érdekeiért.
Különösen, ha ez az érdek ellentétes a tisztelt másik oldal érdekeivel. Mert a tisztelt másik oldal foggal-körömmel harcolhat saját érdekeiért. Hogy ne távolodjunk messzire, most speciel azért, hogy a véleményük kritikának neveztessék.
Ezt nehezen tudom összeegyeztetni például a mindannyiunk által szeretett Richard Morgan quellizmusának egyik alaptanával, miszerint [7]:
"– A személyes ügyek, ahogy azt mindenki kurva bőszen hangoztatja, nem személyes, hanem politikai ügyek. Ezért, ha valamelyik idióta politikus, valamelyik hatalommániás barom olyan célkitűzéseket próbál megvalósítani, amelyek ártanak neked vagy szeretteidnek, NYUGODTAN VEDD SZEMÉLYES SÉRTÉSNEK. Baszd fel az agyad! Az Igazság Gépezetének működése nem neked kedvez, mivel lassú és rideg, ráadásul tokkal-vonóval az ő kezükben van. Csak a kisembernek kell szenvedni az Igazság markában. A hatalom teremtményei vigyorogva összekacsintanak, és kicsúsznak a törvéy szorításából. SZEMÉLYESSÉ kell tenni a dolgokat. Okozz annyi kárt, amennyit képes vagy. ÉRTESD MEG VELÜK, HOGY MIRŐL VAN SZÓ. Ha így állsz hozzá, sokkal nagyobb esélye van, hogy legközelebb komolyan vesznek. És veszélyesnek tartanak. Jól vésd az esezedbe, a nagymenők és a kisemberek között egyetlen különbség van csupán: az egyiket komolyan veszik, a másikat nem, az egyiktől tartanak, a másiktól nem. Ez az EGYETLEN különbség. A nagymenők megkötik az üzletet. A kisembert meg eltapossák. Aztán időről-időre hozzáteszik, hogy az egész csak üzlet, így mennek a dolgok, de semmi SZEMÉLYES NINCS A DÖNTÉSÜK MÖGÖTT. Ne törődj azzal, hogy szó nélkül eltaposnak, kirúgnak, brutálisan megkínoznak, és kivégeznek. Tudod mit mondok, a kurva anyjukat. Ne hagyd magad! Tedd személyessé a dolgot!
QUELLCRIST FALCONER
Dolgok, amelyeket mostanra már meg kellett volna tanulnom"
Dolgok, amelyeket mostanra már meg kellett volna tanulnom"
De ellentétben áll saját – nyilvánvalóan obsolete – felfogásommal is az őszinteségről és egyenességről. Eddig úgy gondoltam, hogy ha világosan látszanak az érdekek, sunnyogás nélkül megbeszélhetők az ügyek. Valószínűleg éppen ez a baj, hogy tudniillik nincsen tere a sunnyogásnak.
8. Megtanultam, hogy miután ez a deklaráció közkeletűvé és bizonyos körökben elfogadottá vált (vö. netikett), minden vita, felszólalás úgy kezelendő, mintha mögötte személyes érdek, sérelem állna, és innentől kezdve Goto 7, a vita felszólalás kényelmesen a (öncenzúra3) szőnyeg alá söpörhető, elvethető, kifigurázható.
9. Megtanultam újra, hogy személyes és személyeskedés a tisztelt másik oldal számára ködös, átjárható kifejezések. Mondjuk, ugyanúgy személyeskedik az, aki személyes sérelmeit felhozza, mint az, aki érvek helyett válogatás nélkül sértések és minősítések tömkelegét vágja a másikhoz.
10. Megtanultam továbbá, hogy ugyanaz a személy, aki blogján minősíthetetlen hangnemben aláz valakit, egy másik blogon a hűvös, szerény, visszafogott, szakmára koncentráló békebíró szerepében léphet föl, és ez semmiféle visszatetszést nem kelt.
Most azon töprengek, vajon mennyit kellene fölhasználni ebből a könnyen szerzett tudásból.
Jegyzetek:
[1] Ez tekintélyes szám ilyen kis piacra, ugyanakkor meggondolandó, hogy létezik-e kishazánkban összesen másfél tucatnyi hivatásszerűen sci-fivel foglalkozó irodalmár. Nagyvonalúan, fél szemünket lehunyva vegyük ide a kiadói irodalomszerkesztőket is! Akik viszont főtömegükben [2] nem jelentetnek meg ilyen véleményeket.
[2] Nem tisztelet a kivételnek, mert nem ez a dolguk, ugyebár…
[3] Nem sanyargatna a Matyi, sőt, ő fizetne a terjesztésért, kizárólag remekművek, minimum huszonötezer példányban jelennének meg, melyek bolti maximált áron háromszáz forintba kerülnének, a sci-fi és egyéb fantasztikus írókat pedig jelentős adókedvezményben és ösztöndíjakban részesítené a kulturális kormányzat, miközben a fantasztikum kötelező tananyag lenne az általános iskola felső tagozatától kezdve. Mindezt most én akadályozom meg! Szép föladat így keresztbefeküdni! 2005 előtt valószínűleg Szélesi volt, aki mindezt a jót lehetetlenné tette, mert akkor például én sehol sem voltam… Hopp! Matyi nagyjából az időtől tombol, hogy én is színre léptem. Itt egybeesés van!
[4] Amíg a vélemény hátterében nincs szakmaiság, addig nem ácsingózhat a kritika névre, addig az vélemény marad.
[5] Nem tételezem föl Krisztus Urunkról, hogy annyi emeletes faszságot összehordott volna, mint amennyit az evangéliumok egyes szerzői a szájába adtak (vagy a szegény evangelisták tollába a kanonizáló egyházatyák, saját érdekeik szerint). Kezdve az orbitális baromsággal: „Ne ítélj, hogy ne ítéltessél!”, folytatva a szálka és gerenda példájával, melyet Arisztotetész Krisztus előtt majd’ négyszáz évvel érveléstechnikai csalásnak (argumentum ad hominem) minősített. Ha jogos a bírálat, jogosságát nem teszi semmissé vagy erősíti föl a bíráló semmilyen (negatívnak vagy pozitívnak tételezett, értelemszerűen ) tulajdonsága, mint ahogy a jogtalan bírálat jogtalanságát nem teszi semmissé (vagyis változtatja jogossá) a bíráló semmilyen tulajdonsága. Sajnos a hazai vitakultúra valószínűleg keresztényi alapon (Ne jöjjek má’ mindig a bolsikkal!) megrekedt ezen az óvodás szinten.
Például: Attila (látod, hogy visszafogom magam!) gonzó-teljesítménye saját kijelentése szerint nem bírálható mondjuk Scal által, mert Scal irodalmi teljesítményét a Sors gyermekei című mű reprezentálja, melyet, nem kevés eufemizmussal szólva, Attila nem tart sokra. (Hoppá! Mellesleg egy argumentum ad ignorantiam, az ősi érveléstechnikai csalás egy válfaja.) Nem érzed ennek az „érvelésnek” kitekert voltát és nevetségességét?
Item, a jó Wyquin szerint nem mondhatom azt Attilának (Megint sikerült! Bámulatos önfegyelem.), hogy ne mindig magából induljon ki, mert én is mindig magamból indulok ki. Bájos.
De visszatérve még az ítélkezéses faszságra: ha a tisztelt urak (és hölgyek) ennyire ragaszkodnak a jézusi tanokhoz, akkor tessék mán figyelemmel lenni erre is, ne csak arra, ami éppen kedvező. Tehát, ha szálka és gerenda, akkor ne ítélj! Egyszerű.
Ez csak vicc volt.
[6] A netikettet a net létrehozói, úttörői és eredeti felhasználói találták ki, amikor még alig voltak pár ezren, és így tökéletesen megbízhattak egymásban, kicsi volt az esélye, hogy az illemszabályokkal bárki visszaél, és (akkor még) könnyedén ki lehetett zárni a vétkest a kommunikációból. A www robbanásával a hálózatra szabaduló gátlás és meggondolás deficites kamasz lelkek (és persze non-human/immoral corporate interests) tömegei ezt az etikettet arra használják, hogy mindenféle huncfottságaikat takargassák vele… Hát, kösz nem!
[7] In Richard Morgan Valós halál, p. 166. Agave, 2006
