Gondolom, izgat már, hogy mire is gondoltam a rossz időzítéssel, sejtem, hogy vannak, akik már sejtik, a szerencsésebbeknek viszont szerencséjükre fogalmuk sincs róla, és nem is tudják, milyen szerencsések. Az időzítés kérdése előtt azonban a
, mint kritikai minőségről, illetve a kritika minőségéről kell szót ejteni, mivel az időről-időre elhevenyülő betegség oka éppen a hevenyészett minőség. A továbbiakban nem vesztegetek több szót az elitirodalom saját bajaira, lévén az az ő különbejáratú (vö. gettóajtó), jól megérdemelt gondjuk (vö.”megdolgoztak érte“), ha már minket ilyen látványosan cserben, illetve gettóban hagytak [1].
A gonzó kritikus, amikor véleményén a kritikai minőséget kéri számon a gyanútlan, nem a törzsközönségéhez (vö. rokonok, barátok és üzletfelek, illetve csürhe) tartozó látogató, azt az őszintének ható választ kapja, hogy az csak vélemény. A gonzó szerzőjét nem zavarja az a csekélység, hogy ezzel szemben egyébként a véleményeire általában mint kritikákra hivatkozik, azoknak kritikai minőséget követel, sőt, ezen kikövetelt (feltételezett) minőség [2] alapján önmaga a tévedhetetlen kritikus pózában tetszeleg, megsértődik, ha röffenéseitől a kritikai jelzőt elvitatják.
A gyanútlan gonzó olvasó, aki talán bedől ennek a kritikusi póznak, hamar felteszi a következő kérdést: miért hiányzik ezekből az úgynevezett kritikákból bármiféle konstruktivitás? Ha már a szerencsétlen szerző (és ne feledjük, a gonzó által sorozatban szétszarházott, értéktelennek ítélt művek mögé anyagi erejét tevő kiadó) ennyire hülye, miért nem ad az ún. kritika és t. szerzője segítséget, útmutatást neki(k), hogy legközelebb jobb eredmény érjen(ek) el? A gonzó szerzője erre azt feleli, hogy a kritikának nem ez a feladata. Hogy mi ez a feladat, arra tökéletesen ködös magyarázatok érkeznek, ha érkeznek: vagy az az őszintének ható, könnyfacsaróan (könyvfacsaróan, érted?, muhahahaha!) filantróp önzetlenségről, és emberfeletti önfeláldozásról (Elvégre a gonzó kritikus saját, felbecsülhetetlen értékű agysejtjei kockáztatásával FOLYAMATOSAN fájdalmasan gyönge szövegeket olvas!) tanúskodó felelet, hogy a kritika a rossz szövegek gyöngeségeinek felmutatásával az olvasók financiális megmentését célozza [3], vagy az a másik, sok mindent eláruló válasz, hogy a kritika célja olvasójának szórakoztatása.
A jó szándékú, gyanútlan gonzó olvasó általában már itt föladja, és nem jut el a harmadik kérdésig, mely pedig a legfontosabb lenne: vajon, ha biztosan nem az olvasottak, akkor milyen szövegek jelentik a gonzó szerzője számára a kívánatos minőséget. Ugye senki sem lepődik meg, hogy valamilyen, itthon kevésbé ismert angolszász szerző(k) és/vagy a gonzószerző rokonai, barátai és üzletfelei által alkotott művek, esetleg magának a gonzó szerzőjének szépirodalmi produkciói garantálják a legmagasabb minőséget.
Na, itt van az eb elhantolva. Nem is túl mélyre.
A cynohumatio természetesen nem menne ilyen könnyedén, ha nem puha (vö. szar), mocsaras talajba történne. Hiányoznak ugyanis az ún. kemény standardok.
Standardok? Még a standardok felállításához szükséges kérdéseket sem tette föl senki.
Mi a(z irodalom)kritika?
Előírható-e valamiféle objektivitási minimum?
Lehet-e [5] a kritika öncél és/vagy fegyver?
Mi adja a kritika minőségét?
Mi adja a kritikus tekintélyét?
Mi kérhető számon az irodalmi művön és szerzőjén vs. mi kérhető számon kritikán és szerzőjén?
Szerző és kritikus mindenképpen ellenségek?
Mi a kritika föladata?
Ki írja a kritikát?
Természetesen vannak még hasonlóan súlyos kérdések, melyeket a kortárs kritika nemigen óhajt föltenni, mivel akkor választ kellene adni rájuk. Tartsd nagyképűségnek, ha felteszem legalább ezeket, melyeket a legfontosabbnak tartok, és válaszolni is fogok (Nem próbálok, Yoda mester! Fogok!) rájuk, de mondjuk azt, hogy ez pusztán az egyéni véleményem, továbbá csupán szórakoztatási céllal írom le őket, no meg azért, hogy az olvasók pénztárcáját megkíméljem… Mitől is? Na mindegy!
Mi a(z irodalom)kritika?
Az első kérdésre viszonylag könnyűnek tűnhet a válasz, hiszen – elvileg – léteznek lexikon-definíciók. A probléma, hogy még a legbőségesebb definíció is a kritikáról általában beszél, még ha ki is tér a műkritikára, akkor sem mond semmit a kritika minőségéről, és a kritizálás elveiről. Nem járnánk jobban, ha a tananyag szerinti kritika definíciókat keresnénk. A kritikának története van, így aztán irányzatai is, iskolái, melyek rendes bölcsész diszciplínákhoz hasonlóan engesztelhetetlen és megnyerhetetlen küzdelemben állnak egymással. Nagyjából úgy tűnik, az Irányzatok (Klónok, hehehehe) Háborúját az angolszász nyelvterületen New Criticism-nek nevezett módszer nyerte meg. Magyarországon ehhez képest még a bolsevik irodalomkritika hagyományaival is küzdünk, a kettő kombinációja azután valami egészen merev és képtelen műítészeti gyakorlathoz vezet(ett). A New Criticism szellemében a kritika textualitás függő, azaz a szövegen túl nemigen akar mással foglakozni (a hazai posztmodern divat ehhez kapóra jön, illetve a viszony kölcsönös és meleg), azonban ehhez hozzáadódik a bolsevik kritika témafüggés öröksége, azaz a hazai kritika képes tematikus ítéletet hozni a művekről, mégpedig valamiféle ködös (a bolsevizmusban és a felvilágosodásban gyökerező) társadalmi hasznosság/haladás követelménye alapján [6]. Nem is csoda, hogy az avantgárd általában köszöni, de nem kér ebből a kritikából, Így aztán, mivel az avantgárd kritizálatlan, ezért azt hiszi, hogy egyben kritizálhatatlan is, pedig többnyire egyszerűen kritikátlan, de már megint elkalandoztam… (Wot ö nájsz vjú! It szpöllsz Szán Gállen…!) Hogy a nyomor fokozódjon, a Derrida féle dekonstrukciós módszer is szépen jelen van (divatos [7]) az alsómerán szellemi életben [8]. A hivatalos kritika merevsége és a dekonstrukciós módszer elviselhetetlen könnyűsége egyenesen vezet a Könyvesbloghoz hasonló formációk felbukkanásához és népszerűségéhez. Az eredmény azonban nem egy hazai Új Kritikai Iskola felépülése, hanem mindössze a kritikai hang eldurvulása, a kritikai viták élesedése, és a kritika tovább-hiteltelenedése. Hacsak ez nem az Új Kritikai Iskola, melytől a magyarok (alsómeránok? Hihihi!) Istene mentsen meg mindnyájunkat (vö. magyarok nyilai, és hol vannak még az ő nyűgeik! Illetve: „El köll menni.” Mindnyájunknak. Merthogy: üzenve lett.).
Szóval, kellene valami definíció és konszenzusos módszer. Magamnak alkotok egyet, (magam se' hajtom végre, ugyé katonaviselt barátaim!) nyilvánvalóan teljes konszenzussal illetve teljes en konszenzus nélkül (ez megközelítés kérdése, aszerint, hogy felőlem, vagy felém tekintjük), szóval ezt, ha akarod, át is ugorhatod, mert érvényessége nem terjed túl rajtam. Egyelőre, hehehehehe.
Lássuk!
A görög „kritikosz” jelentése talán a „felismerés művészete” lehetne, annak kifejezése, hogy a véleményalkotó képes felismerni a kritika tárgyának értékeit – vagy azok hiányát. Magam részéről a „bírálat” szót a kritika szinonimájaként hajlamos vagyok sekélyessége miatt nem megfelelő fordításként elfogadni, ugyanakkor a szóban ott bujkál (kis hamis, taláros ördögfióka, ejnye!) a „bíró”. A bíró viszont nem lehet akárki, végzettség (tudás), tapasztalat (bölcsesség), elfogulatlanság, függetlenség jellemzi a jó bírót, ekként, aki bírálatra adja, a fejét mutassa fel ezen képességeket, tulajdonságokat, majd ezután nevezze magát bírálónak – kritikusnak. Vagy kussoljon ő aztán!
Furcsa, de az évek során, anélkül, hogy valaha is komolyabban foglalkoztam volna a kritika történetével, és elméletével [9] véleményem a kritikáról és az “üdvös” módszeréről nagyjából valahogy afelé mozdult, amit Chicago Schoolnak neveznek. Azok a jóemberek művelt faszkalapok voltak, visszanyúltak Arisztotelészhez, és kurvára rühellték a New Criticism egysíkú szöveg-központúságát. Hát még ha megérik Derridát! [8] Szerencséjükre nem érték meg nagyon. A New Criticism hamar lenyomta őket egyszerűségével: lehetett középiskolás fokon taní-tani. A Chicagói Iskola a maga összetettségében megmaradt és elsorvadt az egyetemen. Ezek a tények természetesen nem jelentik a New Criticism fölényét: a Chicagói Iskola módszere nagyjából-egészében tartalmazza a textuális analízist. Az a két alapszintje ugyanis…
De hát ilyen a szölavi.
A New Criticism legfőbb hiányossága (vö: hiba illetve bűn), hogy a textualitásra helyezi a hangsúlyt, arra törekedvén, hogy megfeleléseket vagy meg nem feleléseket találjanak a szövegben esztétikai, filológiai abszolútumokkal. A romantikából származó művészetfelfogással szemben (Éppen szemben: 180º! Be szép ez!), mely a művészi géniusz mítoszát (a hozzátartozó pózokkal, modorosságokkal, etc.) kifejlesztette, ezen a torz lencséjű szemüvegen keresztül kísérelte meg a műelemzést, ez a módszer sokkal józanabb, mert szarja le a művész géniuszát, de ez a megközelítés azon vérezhet el, hogy egyrészt az abszolútumok nem valódi abszolútumok, másrészt az újat, a forradalmit, a szokatlant (valódi korát meghaladó géniusz vö. fehér hollómadár), automatikusan félreértelmez(het)i, nem újként, hanem hibaként tételez(het)i.
A marxi és minden belőle fakadó (rokon) kritika elvégzi (talán, vö. jobb(ik) esetben) ezt a vizsgálatot is, azonban tartalmi (mondjuk ki: ideológiai) elemzésnek is aláveti a művet, sőt ez a fajta vizsgálat, azaz a tartalmi (ideológiai) megfelelés válik/vált elsődlegessé. Ezzel, továbbá azzal, hogy ezt a vizsgálatot abszolútumként értelmezett tartalmi (ideológiai) követelményekkel (vö. ún. mondanivaló, a jellem fejlődése, etc.) összevetésben végzi, a mű esztétikai jellemzőit másodlagos értékűvé és fontosságúvá degradálja, vagy a tartalmi elemeket összemossa (Nem véletlenül, mint a túlbuzgó férj, amikor hiányzó felesége helyett összeállítja a mosást, hanem igenis szándékkal, mely többnyire hátsó, a szaros alsógatyáktól így szerencsésen visszakanyarodánk analógiánk indításához, halleluja!) az esztétikaiakkal – a társadalmi forradalom mellett hajlamos megfeledkezni az esztétikai forradalomról, úgy megy el az új mellett, mint a Titanic ment volna a jéghegy mellett, ha van neki radarja. Azt talán nem kell kifejteni, hogy a tartalmi abszolútumok életideje még korlátozottabb, mint az esztétikai abszolútumoké.
A Chicagóiak ellenben úgy gondolták, hogy hiba [10] (vö. bűn) NEM a mű egészével foglalkozni, mivel az nem ragadható ki saját kontexusából anélkül, hogy a megértés el ne homályosodna (képzavar: csorbát ne szenvedne).
Az irodalmi művet a Chicagói Iskola az arisztotelészi (A vén kujon meglehetős furcsán nézte a világot [11]) négy oksági szintnek megfeleltetve elemzi. Hogy a világ fizikai valóságát a causa materialis (anyagi ok), causa formalis (formai ok), causa efficiens (hatóok), causa finalis (célok) [12], mennyire írják le jól, arról nem szeretnék vitázni (szerintem nem egészen jól, lévén a célokot, olaj ide-olaj oda, a vén kujon kissé idealisztikusan/antimatrialistán tételezte általában, vö. Isten) azonban azzal, hogy a Chicagóiak ezt a négy szintet irodalmi művek analízisének szintjeivé tették, használható kritikai módszert találtak/ajánlottak [13]. Isten, szegénykém, ebben nem involválódott.
A mű céloka ebben a megközelítésben a szerző szándoka (he-he), avagy mit is akar elérni az olvasónál művével (katarzis, didaktika, szórakoztatás, hatás, befolyás etc.) Mivel a kritikus egyben a végső olvasó (ultimate readers, vö. endleserschaft) ennek felmérése egyértelmű: elérte szerzőnk ezt a feltételezett szándékot, vagy nem érte el? Természetesen a kritikus személyes korlátai behatárolják az alkotói szándékok felismerését, vagy ellenkezőleg, a kritikusi fantázia oly szándékokat tételez a szerzőnek, miket ő sohasem forgatott buksi fejecskéjében, s már nem is fog. Ez hibához vezethet. Annál is inkább, mert a kritikusi elfogultságok ezen a szinten jelentősen érvényesülhetnek.
De éppen itt mérhető föl a kritikus – ekként a kritika – minősége: a fel nem ismert, illetve oktrojált szándékok arányában a nyilvánvaló szándékokhoz viszonyítva. Annál is inkább, mert az elemzésnek illik (Köll, baszd meg, köll!) bizonyítani [14] ezen szándékok meglétét. Ha bizonyítás sikeres, hiába tiltakozik szegény szerző kézzel és lábbal, a szándék tetten érődött – így valós, még ha az öntudatlan manifesztálódott is imigyen. [15]
A célok firtatása természetesen automatikusan kontextusba helyezi a művet, mely kontextus viszont segít(he)t fölfejteni a szerző valódi szándékait, vagyis magát a célokot. Mi szép kerek ez így! Egy valóságos dinnye!
A causa efficiens, a hatóok értelemszerűen a szerzőt jelenti, elvégre a célokot ő valósítja meg jól-rosszul, mint ható (vö. munkásököl, vasököl, odahat, ahova köll). A szerzőnek magának a kontexusa vizsgáltatik meg tehát itten, élete, kora és ennek megfelelően képességei (vö. gyönyörű képességünk. A tied, bazmeg! Utálod mi? Én is.). Így tehát nem fordulhatik elő, hogy Balassin a zord kritikus számon kérje, miért is nem használt verseiben szürrealista szinesztéziát, viszont számon kérhető a fucking sci-fi írón, hogy miért használja még a huszonegyedik században is agyba-főbe a jó Doyle mester által kifejlesztett kalandtörténet vázat. Ugye. Mert használja ő, hajaj! Mást se…
A mű nyelvi szintjének ebben a rendszerben az anyagi okot feleltetjük meg, a csupasz nyelvet, a formai ok pedig – lo and behold! –, mi más, mint a mű (vö. mintamű, mintadarab, mintamókus) formája. A New Criticism emlőin nevelkedettek itt kitombolhatják textuális baszdühüket. Tartsuk azonban mindvégig szem előtt (Még az aktus közben is!), hogy mind a nyelvi réteg, mind a formai réteg a célokot szolgálja, és a hatóokon keresztül érvényesül. Tehát például a jellemábrázolás eszköztára és ezen eszköztár használati minősége itt kérhető számon, viszont a jellemfejlődés [16] bemutatása, mint causa finalis följebb (legföljebb…). Lehetőség adódik itten bőséggel (de nem szükségszerűen jókedvvel, lásd később, különösen nem erőltetett (vö. menet) jókedvvel (vö. május 1-i fölvonulás)) analizálni, a forma miként illeszkedik a tárgyhoz (causa finalis) és a nyelvhez (causa materiális), tehát, hogy királyi palotát próbált-e rakni a szerző szarbul (sárból, no!), avagy gyémántból gunyhót és ez előbbi esetleg nem sikerült-e mégis neki (nem-e sikerült), mivel az utóbbi, ugye gyermekjáték. A művel szemben fölmerülő terjedelmi aggályok is ekképpen kezelendők, úgymint a választott forma, és annak hossza mennyiben szolgálja (ki) a célokot, vagyis a témát.
Ha Ariosztotelész nem létező szemüvegén át megnéztük a mű egészét, jöhet annak boncolása a fenti módszer szerint rétegekre majd rétegenként. (Mi, ogrék ennek a hagymahéj modellnek nagy barátai vagyunk (vö. Shrek 1.).) Tehát, ha tálunk rétegeket a műben, ott megnézzük, vajh a célok érvényesülése abban a rétegben, azon szerző által azon eszközökkel törekvődött-e? Esetleg nem rejtőzend-é új célok a rétegben, melynek felismerése a kritikuson, teljesítése a szerzőn számon kérhető és kérendő – mértékkel (vö. korlátai a causa efficiensnek). Ereszkedvén így a műben lefelé, felfejthetjük akár mondat szinten is úgy, hogy közben az egész nem veszik el pisla szemeink elől. Egy pillanatra sem.
Nagy munka ez! Bizony. Kicsinyég többnek tűnik, mint az odavetett: „Ez most nem jött be!” „Volt már jobb!” megjegyzés. Fölsejlik már, hogy a kritikának kellenék valamiféle terjedelmi minimumának is lenni, már csak az állítás bizonyításának kényszere miatt is. Az előző post kommentjeinek kommentjeként – mit tagadjam: provokatív jelleggel – a mű száz oldalára eső minimum 2500 leütést (tehát egyszáz oldalra, mi egy jófajta kisregény, kétezer ötszázat, kétszáz oldalra ötezret, és így tovább, ahogy kiscsillag megyen az ő egén) kértem számon látszólag teljesen önkényesen. Ha azonban meggondoljuk, hogy ez kevesebb, mint egy oldal, az önkényesség némi támogatást nyer: ha valaki veszi a bátorságot és a fáradságot, hogy véleményezzen egy művet, és ennek a véleménynek a kritika rangját követeli, akkor azt ne felületesen tegye! Bizonyítson jót s rosszat, mert a bizonyítás nélkül az, amit mond, csak sötétben vagdalkozás (vakdalkozás, hehehe).
Természetesen, ha valami annyira tűrhetetlenül rossz, hogy nem ér meg egy leütést sem, akkor ne üssük le azt az egyet! Hallgassuk agyon a bestét! Kolduljon ő attól! Hogy ennek rovására inkább magunknak kétes sikert arassunk le, az már egészen alja dolog (vö. „Szarbul nem lehet ostort fonni, pláne nem csattogtatni vele.” Mert ti. szét- és visszahull. Már a szar. Lásd később!).
Vegyük észre, hogy ebben az okfejtésben, különösen az alapszintű (anyagi és forma ok) elemzéséhez nem adtam semmiféle konkrét meghatározást, vagyis, hogy mit kellene. Az esztétikai abszolútumok ugyanis meglehetős relatívak, és a kívülről befelé hatolás meglepő leszűkítéseket eredményezhet, abban, hogy mit kérhetünk számon a művi formán és nyelven. A kortárs sci-fi kritikusa elvileg könnyű helyzetben lenne, mert jelenleg ugyebár túl vagyunk számolatlan művészi mozgalmon, kifejezésmódon, és formán, gazdag így azon kör, melyet a sci-fi szerzők nem alkalmaznak ekképpen az orrukra húzható lenne. De csitítsuk könyörtelen szívünket, mert a célok felől közelítve, az olvasótábor szemlélése közben rá kell jönnünk, hogy ott legalább akkor hiányosságok öblösödnek, nem lehetetlen tehát, hogy a kortárs sci-fi író azért nem mer valami új kifejezőeszközhöz nyúlni, mert a t. közönség azt gyaníthatóan nem tolerálja, ragaszkodván ő – mondjuk – az ismerős Doyle-i plothoz… Tehát kicsinyég hőköljünk (Így: Hők! Hők!), hívjuk visszább gyors futású ebeinket, és tekintsük át az olvasói kívánalmat is azelőtt, hogy gyűlölt szerzőnk hátába mártanánk előtte gondosan vitriolba áztatott tollunkat!
Bizony, a szegény sci-fi szerzőnek sok oly nyűggel kell megküzdenie, mellyel az átlag irodalmár egész élet(mív)e során nem találkozhatik. Emiatt aztán nagyobb a támadási felület őrajta [17], de – vigasztalódj, sanyarú szerző! – a kritikus munkája is megsokasodik, emiatt fáradtságtól figyelme lankad (vö. „könnye es kicsordul„)! Mert ezeket, mik a normál irodalomban nem találódnak föl, itt bizony górcső alá kell venni, elsősorban a célok, a téma szintjén.
Látod, brátom, haladok ám ekképpen, zegzugosan ugyan, de állandó tendenciával (vö. steady study) az általános (irodalom) felől a konkrét (tudományos-fantasztikus irodalom) irányába, mely irány és a felé való haladás sokaknak örömöt okoz(hat). Jelen sorok szerzőjének egyre kevesebbet, bár távolodni egyelőre (jelenleg) képtelen ő.
A sci-fi szerző szerencsétlenségére olyan dolgok sokaságával is kénytelen foglakozni művében, melyek nem léteznek, még a fikción (vö. hazugság) belül is az alkotó (vagy gyakrabban másoló) fantázia (vö. szemenszedett hazugság) gyümölcsei, és eközben egyrészt elkerülni kénytelen ő (legalábbis illenék neki, bár ez az illemszabály egyre kevésbé érvényesíthető [19]) mások korábbi szemenszedett hazugságainak nyilvánvaló átvételét; másrészt megfelelni kényszerül az ún. tudományosság elvárásainak (bár e kényszerűség egyre kevésbé érvényesíthető és érvényesül [19]), melyek betartása nélkül a művet hadd ne nevezzük talán tudományos-fantasztikusnak; harmadrészt pedig többnyire megfelelni kénytelen a zsánerben évtized alatt kötelezően megtapadt (vö. pióca) terminus pseudotechnicus-oknak is [20].
Világítja meg e néhány példa ékesen, hogy a tudományos fantasztikus irodalom kritikusának nem kevesebbnek, ámde többnek kell lenni a mezei irodalomkritikusnál s kritikájának mélyebbnek.
Nehéz kenyér (lásd később) ez, s keresőjét megtalálni még nehezebb! Plusz a tendencia, hogy a kritizálást az alsómerán irodalmi wannabe afféle belépő szintnek (vö. gokart) tekinti irodalmári pályaívében, és saját szerzői karrierje ágaskodásával gyorsan föl is hagy vele! Fájó ez irányvonal, bár jellemző.
Ez nem jelenti azt, hogy csókoljunk kezet (vö. disznóláb, kocsonya) a gonzó kritikusnak puszta létéért, mert tudjuk, tehetsége okán sohasem fog ő elhagyni bennünket. Egy lófaszt!
Jegyzetek:
[1] Nem feltétlenül zártak. Az úgy történt, hogy magunkat zártuk oda a kilencvenes években. Egyik kezemben a Táncsics Kiadó fantasztikus elbeszéléskötetével (A marslakók második inváziója, keményfedél, 217 oldal. Megjelent 19 700 példányban. Ára 23,50 akkori Ft. ), amelyet Kass János illusztrált, másik kezemben az Európa Stalkerével (Keményfedél, 245 oldal. Megjelent 14 000 példányban. Ára 29,00 akkori Ft. ) nem lehet azt mondani, hogy 1974-ben és 1984-ben gettóban lettünk volna. Ezeket a köteteket a tízezres nagyságrendű megjelenés ellenére még antikvárban is alig kapni. (Emelem a tétet: A Viking visszatér, KFK, Móra Kiadó, 342 oldal, 1973, MÁSODIK kiadás, megjelent 29 800 példányban. Ára 15 Ft. Távoli Tűz, KFK, Móra Kiadó, 342 oldal, 1983, HARMADIK kiadás, megjelent 90 000! példányban. Ára 42 Ft.
[2] A pozitív visszacsatolás a gonzót termékeny műfajjá, a tagadás csábító könnyűsége és sikere a gonzó kritikust termékeny szerzővé teszi. A gonzó úgy szaporodik, mint a gomba. A gonzó szerzőjét a mennyiség (és az olcsó siker) áradása arra csábítja, hogy a mennyiséget automatikusan minőségnek tekintse. Pedig Hegel ide, Marx oda, erre az átváltásra ez esetben semmiféle garancia, pláne bizonyíték nem létezik.
[3] Rólam az terjedt el (vö. az örökbecsű költemény következő sorával: “/tele vagyok szexszel“) hogy lenézem az olvasót. Vajon az, aki azzal az állításával, hogy mások pénztárcáját kíméli, azaz lebeszéli az illetőt a könyv megvásárlásáról (elolvasásáról), nem azt tételezi-e föl, hogy a pénztárcája védelmére szoruló személyre nem szabad rábízni, hogy saját maga alkosson ítéletet egy könyvről (i.e. elolvassa, fölfogja, megértse, elemezze, majd elfogadja vagy elvesse azt)? Ez nem azt jelenti-e, hogy a feltételezett, pénztárcája védelmére szoruló személy (azaz a gonzó szerzőjén kívül mindenki más) olyan ostoba, hogy nem képes világos, értelmes (azaz a gonzó alkotójának véleményével megegyező) ítéletet alkotni egy könyvről?
Ez nem az olvasó lenézése? [4]
[4] Mondjuk, az átlag gonzóolvasó ilyen kezelése tökéletesen helyes és jogos: a gonzókhoz fűzött megjegyzésekből látható, hogy a csürhe többségének önálló véleménye nincs, csupán kedvenc gonzószerzőjük kinyilatkozásának szövegét szajkózzák, azt viszont teljesen és kritikátlanul, a legutolsó jelzőig a magukévá téve – bevallván közben, hogy ez a tökéletes, már-már vallásos elfogadási aktus anélkül érvényes, hogy a szarházott szövegeket elolvasták volna. És nem is fogják!
Egy Husz János nevű illető füstölgött ilyesmiről ekképpen: sancta simplicitas.
[5] Természetesen, amint a mellékelt (képes beszéd!) ábra (gonzó kritikák tendenciózus sora) mutatja: lehet. A kérdés úgy pontos: szabad-e, hogy a kritika az legyen?
[6] A marxi kritikaelmélet valóban pozitív vonása, a Kanttól áthozott (vö: lopott, illetve Varsányiné szalonnája) kritikai (értsd: kétkedő, dogmatizmust elutasító) hozzáállás természetszerűen a bolsevizmus gyakorlatában önmaga paródiájává és dogmává silányult. A kritika egyértelműen bírálattá redukálódott, a bírálat szó negatív tartalmával együtt, kritizálni tehát nem jelent mást ebben a gyakorlatban, mint a negatívumok feltárását. Más céllal és szándékkal, de a bolsevik kritika itt szépen összeér a dekonstrukciós módszerrel [8].
[7] Jó lenne, ha tudatosulna, hogy a “modern” szó az jelenti: “ami éppen divatos“, és eszerint tekinteni a sci-fi korszerűségének igényére.
[8] Szarnék én legszívesebben (vö. nagyvonalúság, felületesség és negatív ítéletalkotás finom konnotációja) a dekonstrukciós módszerre, lévén már az elnevezés is hibás, mert valójában dekompozíciós módszernek kellene nevezni, a dekompozíció szó rothadás értelmében, de a hazai gonzó kritika – minden bizonnyal öntudatlanul, csupán a Derrida féle emberfajta kollektív tudattalanjában osztozva – közös véle sok vonásában, főképpen többé-kevésbé (jól-rosszul) titkolt céljaiban és használt eszközeiben.
Hogy mire is gondolok?
Nem egyszerűen arra, hogy maga Derrida válaszolta arra szimpla kérdésre, hogy válaszolná ő meg, mi is az a dekonstrukció, hogy neki biza nincsen egyszerű és formalizálható válasza erre, (vö. a szélen kocsi elé befogott állat), hanem arra, hogy:
Egyrészt a dekonstrukció célját Derrida legjobb (nem magyar, ámde amerikai) tanítványa, J. Hillis Miller (Áldassék a neve!), foglalja össze imigyen: „A dekonstrukció nem a szöveg szerkezetének lebontása, hanem annak demonstrálása, hogy az már szétbontotta önmagát. Hogy a látszólag szilárd talaja nem szikla, hanem üres levegő” Ami bizonyára igen szép (érdek nélkül tetszik), a világot előrevivő célkitűzés, és bizonyára nagyon szórakoztató időtöltés maga a folyamat. Én hányok tőle.
Másrészt a jó Derrida úrnak az ő szemére vetették (mily jóleső múlt idő!), hogy szándékosan obskurusan írna ő, és ha valaki emiatt őt (Az ő csodálatos művészetét, filozófiáját, röffenését, etc. Tetszőleges aláhúzandó!) nem értené (mert esélye sincs a szerencsétlennek), és ezt szóvá tenné, akkor a jó úr lehülyéné az illetőt.
Harmadrészt így a-király-új-ruhája effektus tobzódhatik a jó Derrida úr tanításai körül, senki sem mervén bevallani, hogy ő bizony azokat nem egészen (sehogyse nem!) érti, ékes bizonyságát nem akarván adni annak, hogy hülye.
Mielőtt pediglen az emberfajta szó miatt vádak hullanának (Hadd essenek, majd leporolják magukat!) ártatlan, ámde annál szebb, galambősz (már ahol ez lehetséges hajzat híján) főmre, konkretizáljuk, hogy itt arra az emberfajtára gondolok, melynek egyéni ambíciója a (nyugati, keresztény) civilizáció lebontása, és ezt a lebontást a kultúra gyökereinél kezdi, mivel – gyönyörű ellentmondás ez, barátaim, rámáztassék be! – e kultúrához ért ő (él benne, vö. lubickol), mert ősei vagyonát, saját képzését és többnyire diplomáját e kultúra segített neki megszerezni (adta kicsiny, ámde szorgos kezibe), sőt ez a kultúra időnként még ünnepli is őt, sőt csodálja szellemét. Ez egy ilyen kis hülye, reatardált kultúra ez (vö. anekdot: – Onyoá! Kiimeheeetek cseresnyét szeeedni?/ – De kisfiam! December van!!!/ – Tuuudooom! Sooapka, sooál…). Ezen emberfajta a lebontás (lebomlás) után nem kínál semmit a lebontott civilizáció helyébe. Minek? Vannak a romok, van ő, és kész. És boldog ő ilyenkor. Tobzód, mintegy.
Ez mellesleg a parazita életmódot folytató élő szervezetek sajátossága, melyek jellemzően gazdájuk pusztultával maguk is elhullnak, de előtte azért rendesen (el)szaporodnak ők. És boldogok ő ilyenkor, hajajaj! Mármint szaporodás idején, nem amikor elpusztulnak. Rendes parazitát az nem érdekli. Nem is tud róla. Nincsen neki ugyanis jövőképe. A terjedésben érdekelt ő, nem a túlélésében, bár megtesz azért is mindent, míg nem terjed.
Ámde mi a helyzet a parazita életmódot folytató személlyel ( Így helyes – tehát szép, bár nem minden érdek nélkül tetszik ezúttal – ez! Az ember, barátom, az büszkén hangzik, elvileg még gyönyörködni is lehet őbenne, de gyönyörködni én nem tudok a parazita személyben, a büszkeség pedig számomra nem értelmezhető ebben a relációban.)?
Tudja jól, hogy pusztulna ő avval, mit elpusztít, így a teljes pusztulás előtt odébbáll (bár a szaporodást semmiképpen sem hagyja ki).
De halga csak!
Mi lesz, ha már nincs több tönkretenni való civilizáció? Megpihennek ők akkor? Egymáson élősködnek tovább? Civilizációt alkotnak, hogy utána elpusztítsák, s megint, s megint? És mi van, ha a gazdaszervezet (civilizáció, birodalom, irodalom) visszavág, és a parazitát, mint macskát szarni…? Volna akkor sértődés? És jogos volna az?
Mondhatnánk, hogy a dekonstruktív kritikus az irodalom élősködője, de ne mondjuk!
Vagy igen.
[9] “Akkor mi a pöcsnek írsz itten róla, te fasz?”* kérdezi az egészen jóindulatú blogolvasó, akinek csak azt felelhetem, hogy azóta kicsit, csak éppen annyira, hogy egyikünknek se fájjon (Vö. pici és puha, aka Microsoft, illetve “Magamat.” mármint, hogy kit is akarok kielégíteni vele.), kiműveltem magam. Mit mondjak, az akadémikus, önvédelmi szófosás miatt rettenetesen nehéz az ilyesmi egy természettudósnak, különösen egy mérnöknek (vö. haladni az elvont felől a konkrét irányába), de ha a vonatkozó irodalmat a szimbolikus logika eszközeivel analizálja az ember (vö. A Birodalom és Anakreón közötti szerződés in Alapítvány II/5), rájön, hogy a volumen ugyan nagy, az anyagmennyiség (szubsztancia) azonban elenyésző, így ez az elhanyagolható koncentráció nem igényel túlságos koncentrálást…
[10] Mely – Clarke óta tudjuk –, a "Koszvetito vonalban ban".
[11] Anekdot: Arisztotelész állítólag olajat melegített, sokat, megfürdött benne, majd a piacon étolajként árusítatta azt. Úgy tetszik, néhány nemzet – köztük buzgó népünk – titkos alapelvé tette Arisztotelész tanításait…
[12] Notórius és idióta kötekedőknek: a vén kujon természetesen nem beszélt latinul, ez a narratíva később ragadt az elméletre (vö. bogáncs, illetve szöszmő).
[13] Természetesen akadémikus gondolkodású urak voltak ők az akadémiai (vö. Széchenyi geróf, az ő Naplója és „Asinium„) szférából, így a módszer nagyrészt kidolgozatlan, részleteit úgy kell kibányászni a publikációkból és azt is meglehetős következetlenül alkalmazták.
[14] Az elemzésnek minden állítását bizonyítania kell, túl az illendőségen. Ettől elemzés, és ettől közelend a bölcsészet (nem keverendő össze a bölcselettel) a valódi áltudományhoz (vö. természet és tudomány). Mely közelítés parabolikus. Vagy rosszabb esetben parabolisztikus.
[15] "Gondolta a fene, édes fiam!" És itten nem az ősz mesternek az igaza világlik fel: a jó szöveg annyiféle lehet, ahány olvasó. Nekem sincs igazam Pete Laci ellenében, aki a Diagnózist kulcsregényként tételezi, mert bizony én hiába nem írtam bele tudatosan (nékem nem lévén olyan) a jelenlegi szart (tehát budikulcsregény, igen!), az benne van. Keményen, vastagon. A Tanár Úr legalábbis bizonyítja ezt befelé.
[16] Ennek létezése – jelen sorok szerzője előtt legalábbis – kétséges.
[17] Orcája is nagyobb őnéki, e rózsapiros (vö. szeszek) vagy halovány (vö. grafománia, éjszakázás, rossz táplálkozás, mozgásnak ő hiánya), de egyáltalán nem költői kép.
[18] A hiánya dögevő állat, elsősorban áldozatának izomzatát, keringési és emésztőrendszerét támadja és falja föl lassan, élvezettel, miközben kacag ő (vö. kacagtató hiánya).
[19] Eredeti témák, ötletek kifogyóban, mert a tudományos fantasztikus művészet intenzív korszakában minden szart kitaláltak, de legfőképpen megírtak már; a tudomány jobbról előzi a fantáziát és közben fölmutatja középső ujját a tudományos fantasztikumnak, mely azonban tudományos mindig is alig volt legfönnebb technológiai; a befogadók tudományos/technológiai tájékozottsága, iskolázottsága (egyáltalán: iskolázottsága!), ekképpen befogadóképessége (bruttóregisztertonnában kifejezve), egyre sekélyedik (vö. pocsolya) ergo nem képes befogadni akármit. E hármas tereh fogja hát vissza ezen kívánalmat (Hogy nézni is!), s egy boldogabb jövőben végül megszünteti teljesen – a tudományos-fantasztikus zsánerrel együtt. Na jó, a neve valószínűleg sci-fi marad, miként alma a neve a kívül hibátlannak látszó, de belül szarrá rothadott gyümölcsnek es – az első harapásig.
[20] Mivel nem létező tudományok és technológiák terminus technikusairól vagyon szó, ezért a pseudo előtag. Viszont ezeket illik elfogadni, és használni, és nem azzal villogni, hogy a hipertérre, mondjuk, kitalálunk valami mást. Mert minek? Nincs nekünk anélkül is ölég [21] bajunk ?
[21] Anekdot: A múlt század első harmada után néhány évvel, az erőteljesen (vö. izmosan, virgoncan) náculó (vö. örvendetes egybeesés Alsó Meránia mai állapottyával) Európában egy ember (vö. még mindig büszkén hangzik, illetve gyönyörködés) utazik a vonaton. Beszáll a fülkébe egy szerecseny fiatalember. Emberünk fészkelődni kezd, de türtőzteti magát. Akkor a szerecseny előveszi a Talmudot és tanulmányozni kezdi. Emberünk nem bírja tovább, és kifakad:
– Mondja, fiam! Nincsen magának ölég baja?
Kínos kicsinyég a jegyzetnek eme lábjegyzete, de a lustaságom egy nagyobb úr:
* Vagy „Mi a fasznak írsz itten róla, te pöcs?” Nem vagyok még akkora író, hogy választani tudjak… Tedd meg te, nyájas ** olvasó! Léccilécci!
** Vagy csürhés? Mert az (állat)állomány faji és fajon belüli minősége nemzetgazdasági szinten sem mindegy ám! Tekintsük most a Gyulai Húskombinát beszállítói viszonylatát! "Alsómerán embernek alsómerán disznóhúst!" Ugye? Hát, lófaszt! De még az sincs. Nincs alsómerán lófasz, illetve ló, illetve disznó! Nem éri meg a tenyésztése. Csak disznóságok vannak. Történnek. Pesten is, pedig általában ott ily regényes dolgok nem történnek. De erről lásd később!
Recepciórul
, mint kritikai minőségről, illetve a kritika minőségéről kell szót ejteni, mivel az időről-időre elhevenyülő betegség oka éppen a hevenyészett minőség. A továbbiakban nem vesztegetek több szót az elitirodalom saját bajaira, lévén az az ő különbejáratú (vö. gettóajtó), jól megérdemelt gondjuk (vö.”megdolgoztak érte“), ha már minket ilyen látványosan cserben, illetve gettóban hagytak [1].
A gonzó kritikus, amikor véleményén a kritikai minőséget kéri számon a gyanútlan, nem a törzsközönségéhez (vö. rokonok, barátok és üzletfelek, illetve csürhe) tartozó látogató, azt az őszintének ható választ kapja, hogy az csak vélemény. A gonzó szerzőjét nem zavarja az a csekélység, hogy ezzel szemben egyébként a véleményeire általában mint kritikákra hivatkozik, azoknak kritikai minőséget követel, sőt, ezen kikövetelt (feltételezett) minőség [2] alapján önmaga a tévedhetetlen kritikus pózában tetszeleg, megsértődik, ha röffenéseitől a kritikai jelzőt elvitatják.
A gyanútlan gonzó olvasó, aki talán bedől ennek a kritikusi póznak, hamar felteszi a következő kérdést: miért hiányzik ezekből az úgynevezett kritikákból bármiféle konstruktivitás? Ha már a szerencsétlen szerző (és ne feledjük, a gonzó által sorozatban szétszarházott, értéktelennek ítélt művek mögé anyagi erejét tevő kiadó) ennyire hülye, miért nem ad az ún. kritika és t. szerzője segítséget, útmutatást neki(k), hogy legközelebb jobb eredmény érjen(ek) el? A gonzó szerzője erre azt feleli, hogy a kritikának nem ez a feladata. Hogy mi ez a feladat, arra tökéletesen ködös magyarázatok érkeznek, ha érkeznek: vagy az az őszintének ható, könnyfacsaróan (könyvfacsaróan, érted?, muhahahaha!) filantróp önzetlenségről, és emberfeletti önfeláldozásról (Elvégre a gonzó kritikus saját, felbecsülhetetlen értékű agysejtjei kockáztatásával FOLYAMATOSAN fájdalmasan gyönge szövegeket olvas!) tanúskodó felelet, hogy a kritika a rossz szövegek gyöngeségeinek felmutatásával az olvasók financiális megmentését célozza [3], vagy az a másik, sok mindent eláruló válasz, hogy a kritika célja olvasójának szórakoztatása.
A jó szándékú, gyanútlan gonzó olvasó általában már itt föladja, és nem jut el a harmadik kérdésig, mely pedig a legfontosabb lenne: vajon, ha biztosan nem az olvasottak, akkor milyen szövegek jelentik a gonzó szerzője számára a kívánatos minőséget. Ugye senki sem lepődik meg, hogy valamilyen, itthon kevésbé ismert angolszász szerző(k) és/vagy a gonzószerző rokonai, barátai és üzletfelei által alkotott művek, esetleg magának a gonzó szerzőjének szépirodalmi produkciói garantálják a legmagasabb minőséget.
Na, itt van az eb elhantolva. Nem is túl mélyre.
A cynohumatio természetesen nem menne ilyen könnyedén, ha nem puha (vö. szar), mocsaras talajba történne. Hiányoznak ugyanis az ún. kemény standardok.
Standardok? Még a standardok felállításához szükséges kérdéseket sem tette föl senki.
Mi a(z irodalom)kritika?
Előírható-e valamiféle objektivitási minimum?
Lehet-e [5] a kritika öncél és/vagy fegyver?
Mi adja a kritika minőségét?
Mi adja a kritikus tekintélyét?
Mi kérhető számon az irodalmi művön és szerzőjén vs. mi kérhető számon kritikán és szerzőjén?
Szerző és kritikus mindenképpen ellenségek?
Mi a kritika föladata?
Ki írja a kritikát?
Természetesen vannak még hasonlóan súlyos kérdések, melyeket a kortárs kritika nemigen óhajt föltenni, mivel akkor választ kellene adni rájuk. Tartsd nagyképűségnek, ha felteszem legalább ezeket, melyeket a legfontosabbnak tartok, és válaszolni is fogok (Nem próbálok, Yoda mester! Fogok!) rájuk, de mondjuk azt, hogy ez pusztán az egyéni véleményem, továbbá csupán szórakoztatási céllal írom le őket, no meg azért, hogy az olvasók pénztárcáját megkíméljem… Mitől is? Na mindegy!
Mi a(z irodalom)kritika?
Az első kérdésre viszonylag könnyűnek tűnhet a válasz, hiszen – elvileg – léteznek lexikon-definíciók. A probléma, hogy még a legbőségesebb definíció is a kritikáról általában beszél, még ha ki is tér a műkritikára, akkor sem mond semmit a kritika minőségéről, és a kritizálás elveiről. Nem járnánk jobban, ha a tananyag szerinti kritika definíciókat keresnénk. A kritikának története van, így aztán irányzatai is, iskolái, melyek rendes bölcsész diszciplínákhoz hasonlóan engesztelhetetlen és megnyerhetetlen küzdelemben állnak egymással. Nagyjából úgy tűnik, az Irányzatok (Klónok, hehehehe) Háborúját az angolszász nyelvterületen New Criticism-nek nevezett módszer nyerte meg. Magyarországon ehhez képest még a bolsevik irodalomkritika hagyományaival is küzdünk, a kettő kombinációja azután valami egészen merev és képtelen műítészeti gyakorlathoz vezet(ett). A New Criticism szellemében a kritika textualitás függő, azaz a szövegen túl nemigen akar mással foglakozni (a hazai posztmodern divat ehhez kapóra jön, illetve a viszony kölcsönös és meleg), azonban ehhez hozzáadódik a bolsevik kritika témafüggés öröksége, azaz a hazai kritika képes tematikus ítéletet hozni a művekről, mégpedig valamiféle ködös (a bolsevizmusban és a felvilágosodásban gyökerező) társadalmi hasznosság/haladás követelménye alapján [6]. Nem is csoda, hogy az avantgárd általában köszöni, de nem kér ebből a kritikából, Így aztán, mivel az avantgárd kritizálatlan, ezért azt hiszi, hogy egyben kritizálhatatlan is, pedig többnyire egyszerűen kritikátlan, de már megint elkalandoztam… (Wot ö nájsz vjú! It szpöllsz Szán Gállen…!) Hogy a nyomor fokozódjon, a Derrida féle dekonstrukciós módszer is szépen jelen van (divatos [7]) az alsómerán szellemi életben [8]. A hivatalos kritika merevsége és a dekonstrukciós módszer elviselhetetlen könnyűsége egyenesen vezet a Könyvesbloghoz hasonló formációk felbukkanásához és népszerűségéhez. Az eredmény azonban nem egy hazai Új Kritikai Iskola felépülése, hanem mindössze a kritikai hang eldurvulása, a kritikai viták élesedése, és a kritika tovább-hiteltelenedése. Hacsak ez nem az Új Kritikai Iskola, melytől a magyarok (alsómeránok? Hihihi!) Istene mentsen meg mindnyájunkat (vö. magyarok nyilai, és hol vannak még az ő nyűgeik! Illetve: „El köll menni.” Mindnyájunknak. Merthogy: üzenve lett.).
Szóval, kellene valami definíció és konszenzusos módszer. Magamnak alkotok egyet, (magam se' hajtom végre, ugyé katonaviselt barátaim!) nyilvánvalóan teljes konszenzussal illetve teljes en konszenzus nélkül (ez megközelítés kérdése, aszerint, hogy felőlem, vagy felém tekintjük), szóval ezt, ha akarod, át is ugorhatod, mert érvényessége nem terjed túl rajtam. Egyelőre, hehehehehe.
Lássuk!
A görög „kritikosz” jelentése talán a „felismerés művészete” lehetne, annak kifejezése, hogy a véleményalkotó képes felismerni a kritika tárgyának értékeit – vagy azok hiányát. Magam részéről a „bírálat” szót a kritika szinonimájaként hajlamos vagyok sekélyessége miatt nem megfelelő fordításként elfogadni, ugyanakkor a szóban ott bujkál (kis hamis, taláros ördögfióka, ejnye!) a „bíró”. A bíró viszont nem lehet akárki, végzettség (tudás), tapasztalat (bölcsesség), elfogulatlanság, függetlenség jellemzi a jó bírót, ekként, aki bírálatra adja, a fejét mutassa fel ezen képességeket, tulajdonságokat, majd ezután nevezze magát bírálónak – kritikusnak. Vagy kussoljon ő aztán!
Furcsa, de az évek során, anélkül, hogy valaha is komolyabban foglalkoztam volna a kritika történetével, és elméletével [9] véleményem a kritikáról és az “üdvös” módszeréről nagyjából valahogy afelé mozdult, amit Chicago Schoolnak neveznek. Azok a jóemberek művelt faszkalapok voltak, visszanyúltak Arisztotelészhez, és kurvára rühellték a New Criticism egysíkú szöveg-központúságát. Hát még ha megérik Derridát! [8] Szerencséjükre nem érték meg nagyon. A New Criticism hamar lenyomta őket egyszerűségével: lehetett középiskolás fokon taní-tani. A Chicagói Iskola a maga összetettségében megmaradt és elsorvadt az egyetemen. Ezek a tények természetesen nem jelentik a New Criticism fölényét: a Chicagói Iskola módszere nagyjából-egészében tartalmazza a textuális analízist. Az a két alapszintje ugyanis…
De hát ilyen a szölavi.
A New Criticism legfőbb hiányossága (vö: hiba illetve bűn), hogy a textualitásra helyezi a hangsúlyt, arra törekedvén, hogy megfeleléseket vagy meg nem feleléseket találjanak a szövegben esztétikai, filológiai abszolútumokkal. A romantikából származó művészetfelfogással szemben (Éppen szemben: 180º! Be szép ez!), mely a művészi géniusz mítoszát (a hozzátartozó pózokkal, modorosságokkal, etc.) kifejlesztette, ezen a torz lencséjű szemüvegen keresztül kísérelte meg a műelemzést, ez a módszer sokkal józanabb, mert szarja le a művész géniuszát, de ez a megközelítés azon vérezhet el, hogy egyrészt az abszolútumok nem valódi abszolútumok, másrészt az újat, a forradalmit, a szokatlant (valódi korát meghaladó géniusz vö. fehér hollómadár), automatikusan félreértelmez(het)i, nem újként, hanem hibaként tételez(het)i.
A marxi és minden belőle fakadó (rokon) kritika elvégzi (talán, vö. jobb(ik) esetben) ezt a vizsgálatot is, azonban tartalmi (mondjuk ki: ideológiai) elemzésnek is aláveti a művet, sőt ez a fajta vizsgálat, azaz a tartalmi (ideológiai) megfelelés válik/vált elsődlegessé. Ezzel, továbbá azzal, hogy ezt a vizsgálatot abszolútumként értelmezett tartalmi (ideológiai) követelményekkel (vö. ún. mondanivaló, a jellem fejlődése, etc.) összevetésben végzi, a mű esztétikai jellemzőit másodlagos értékűvé és fontosságúvá degradálja, vagy a tartalmi elemeket összemossa (Nem véletlenül, mint a túlbuzgó férj, amikor hiányzó felesége helyett összeállítja a mosást, hanem igenis szándékkal, mely többnyire hátsó, a szaros alsógatyáktól így szerencsésen visszakanyarodánk analógiánk indításához, halleluja!) az esztétikaiakkal – a társadalmi forradalom mellett hajlamos megfeledkezni az esztétikai forradalomról, úgy megy el az új mellett, mint a Titanic ment volna a jéghegy mellett, ha van neki radarja. Azt talán nem kell kifejteni, hogy a tartalmi abszolútumok életideje még korlátozottabb, mint az esztétikai abszolútumoké.
A Chicagóiak ellenben úgy gondolták, hogy hiba [10] (vö. bűn) NEM a mű egészével foglalkozni, mivel az nem ragadható ki saját kontexusából anélkül, hogy a megértés el ne homályosodna (képzavar: csorbát ne szenvedne).
Az irodalmi művet a Chicagói Iskola az arisztotelészi (A vén kujon meglehetős furcsán nézte a világot [11]) négy oksági szintnek megfeleltetve elemzi. Hogy a világ fizikai valóságát a causa materialis (anyagi ok), causa formalis (formai ok), causa efficiens (hatóok), causa finalis (célok) [12], mennyire írják le jól, arról nem szeretnék vitázni (szerintem nem egészen jól, lévén a célokot, olaj ide-olaj oda, a vén kujon kissé idealisztikusan/antimatrialistán tételezte általában, vö. Isten) azonban azzal, hogy a Chicagóiak ezt a négy szintet irodalmi művek analízisének szintjeivé tették, használható kritikai módszert találtak/ajánlottak [13]. Isten, szegénykém, ebben nem involválódott.
A mű céloka ebben a megközelítésben a szerző szándoka (he-he), avagy mit is akar elérni az olvasónál művével (katarzis, didaktika, szórakoztatás, hatás, befolyás etc.) Mivel a kritikus egyben a végső olvasó (ultimate readers, vö. endleserschaft) ennek felmérése egyértelmű: elérte szerzőnk ezt a feltételezett szándékot, vagy nem érte el? Természetesen a kritikus személyes korlátai behatárolják az alkotói szándékok felismerését, vagy ellenkezőleg, a kritikusi fantázia oly szándékokat tételez a szerzőnek, miket ő sohasem forgatott buksi fejecskéjében, s már nem is fog. Ez hibához vezethet. Annál is inkább, mert a kritikusi elfogultságok ezen a szinten jelentősen érvényesülhetnek.
De éppen itt mérhető föl a kritikus – ekként a kritika – minősége: a fel nem ismert, illetve oktrojált szándékok arányában a nyilvánvaló szándékokhoz viszonyítva. Annál is inkább, mert az elemzésnek illik (Köll, baszd meg, köll!) bizonyítani [14] ezen szándékok meglétét. Ha bizonyítás sikeres, hiába tiltakozik szegény szerző kézzel és lábbal, a szándék tetten érődött – így valós, még ha az öntudatlan manifesztálódott is imigyen. [15]
A célok firtatása természetesen automatikusan kontextusba helyezi a művet, mely kontextus viszont segít(he)t fölfejteni a szerző valódi szándékait, vagyis magát a célokot. Mi szép kerek ez így! Egy valóságos dinnye!
A causa efficiens, a hatóok értelemszerűen a szerzőt jelenti, elvégre a célokot ő valósítja meg jól-rosszul, mint ható (vö. munkásököl, vasököl, odahat, ahova köll). A szerzőnek magának a kontexusa vizsgáltatik meg tehát itten, élete, kora és ennek megfelelően képességei (vö. gyönyörű képességünk. A tied, bazmeg! Utálod mi? Én is.). Így tehát nem fordulhatik elő, hogy Balassin a zord kritikus számon kérje, miért is nem használt verseiben szürrealista szinesztéziát, viszont számon kérhető a fucking sci-fi írón, hogy miért használja még a huszonegyedik században is agyba-főbe a jó Doyle mester által kifejlesztett kalandtörténet vázat. Ugye. Mert használja ő, hajaj! Mást se…
A mű nyelvi szintjének ebben a rendszerben az anyagi okot feleltetjük meg, a csupasz nyelvet, a formai ok pedig – lo and behold! –, mi más, mint a mű (vö. mintamű, mintadarab, mintamókus) formája. A New Criticism emlőin nevelkedettek itt kitombolhatják textuális baszdühüket. Tartsuk azonban mindvégig szem előtt (Még az aktus közben is!), hogy mind a nyelvi réteg, mind a formai réteg a célokot szolgálja, és a hatóokon keresztül érvényesül. Tehát például a jellemábrázolás eszköztára és ezen eszköztár használati minősége itt kérhető számon, viszont a jellemfejlődés [16] bemutatása, mint causa finalis följebb (legföljebb…). Lehetőség adódik itten bőséggel (de nem szükségszerűen jókedvvel, lásd később, különösen nem erőltetett (vö. menet) jókedvvel (vö. május 1-i fölvonulás)) analizálni, a forma miként illeszkedik a tárgyhoz (causa finalis) és a nyelvhez (causa materiális), tehát, hogy királyi palotát próbált-e rakni a szerző szarbul (sárból, no!), avagy gyémántból gunyhót és ez előbbi esetleg nem sikerült-e mégis neki (nem-e sikerült), mivel az utóbbi, ugye gyermekjáték. A művel szemben fölmerülő terjedelmi aggályok is ekképpen kezelendők, úgymint a választott forma, és annak hossza mennyiben szolgálja (ki) a célokot, vagyis a témát.
Ha Ariosztotelész nem létező szemüvegén át megnéztük a mű egészét, jöhet annak boncolása a fenti módszer szerint rétegekre majd rétegenként. (Mi, ogrék ennek a hagymahéj modellnek nagy barátai vagyunk (vö. Shrek 1.).) Tehát, ha tálunk rétegeket a műben, ott megnézzük, vajh a célok érvényesülése abban a rétegben, azon szerző által azon eszközökkel törekvődött-e? Esetleg nem rejtőzend-é új célok a rétegben, melynek felismerése a kritikuson, teljesítése a szerzőn számon kérhető és kérendő – mértékkel (vö. korlátai a causa efficiensnek). Ereszkedvén így a műben lefelé, felfejthetjük akár mondat szinten is úgy, hogy közben az egész nem veszik el pisla szemeink elől. Egy pillanatra sem.
Nagy munka ez! Bizony. Kicsinyég többnek tűnik, mint az odavetett: „Ez most nem jött be!” „Volt már jobb!” megjegyzés. Fölsejlik már, hogy a kritikának kellenék valamiféle terjedelmi minimumának is lenni, már csak az állítás bizonyításának kényszere miatt is. Az előző post kommentjeinek kommentjeként – mit tagadjam: provokatív jelleggel – a mű száz oldalára eső minimum 2500 leütést (tehát egyszáz oldalra, mi egy jófajta kisregény, kétezer ötszázat, kétszáz oldalra ötezret, és így tovább, ahogy kiscsillag megyen az ő egén) kértem számon látszólag teljesen önkényesen. Ha azonban meggondoljuk, hogy ez kevesebb, mint egy oldal, az önkényesség némi támogatást nyer: ha valaki veszi a bátorságot és a fáradságot, hogy véleményezzen egy művet, és ennek a véleménynek a kritika rangját követeli, akkor azt ne felületesen tegye! Bizonyítson jót s rosszat, mert a bizonyítás nélkül az, amit mond, csak sötétben vagdalkozás (vakdalkozás, hehehe).
Természetesen, ha valami annyira tűrhetetlenül rossz, hogy nem ér meg egy leütést sem, akkor ne üssük le azt az egyet! Hallgassuk agyon a bestét! Kolduljon ő attól! Hogy ennek rovására inkább magunknak kétes sikert arassunk le, az már egészen alja dolog (vö. „Szarbul nem lehet ostort fonni, pláne nem csattogtatni vele.” Mert ti. szét- és visszahull. Már a szar. Lásd később!).
Vegyük észre, hogy ebben az okfejtésben, különösen az alapszintű (anyagi és forma ok) elemzéséhez nem adtam semmiféle konkrét meghatározást, vagyis, hogy mit kellene. Az esztétikai abszolútumok ugyanis meglehetős relatívak, és a kívülről befelé hatolás meglepő leszűkítéseket eredményezhet, abban, hogy mit kérhetünk számon a művi formán és nyelven. A kortárs sci-fi kritikusa elvileg könnyű helyzetben lenne, mert jelenleg ugyebár túl vagyunk számolatlan művészi mozgalmon, kifejezésmódon, és formán, gazdag így azon kör, melyet a sci-fi szerzők nem alkalmaznak ekképpen az orrukra húzható lenne. De csitítsuk könyörtelen szívünket, mert a célok felől közelítve, az olvasótábor szemlélése közben rá kell jönnünk, hogy ott legalább akkor hiányosságok öblösödnek, nem lehetetlen tehát, hogy a kortárs sci-fi író azért nem mer valami új kifejezőeszközhöz nyúlni, mert a t. közönség azt gyaníthatóan nem tolerálja, ragaszkodván ő – mondjuk – az ismerős Doyle-i plothoz… Tehát kicsinyég hőköljünk (Így: Hők! Hők!), hívjuk visszább gyors futású ebeinket, és tekintsük át az olvasói kívánalmat is azelőtt, hogy gyűlölt szerzőnk hátába mártanánk előtte gondosan vitriolba áztatott tollunkat!
Bizony, a szegény sci-fi szerzőnek sok oly nyűggel kell megküzdenie, mellyel az átlag irodalmár egész élet(mív)e során nem találkozhatik. Emiatt aztán nagyobb a támadási felület őrajta [17], de – vigasztalódj, sanyarú szerző! – a kritikus munkája is megsokasodik, emiatt fáradtságtól figyelme lankad (vö. „könnye es kicsordul„)! Mert ezeket, mik a normál irodalomban nem találódnak föl, itt bizony górcső alá kell venni, elsősorban a célok, a téma szintjén.
Látod, brátom, haladok ám ekképpen, zegzugosan ugyan, de állandó tendenciával (vö. steady study) az általános (irodalom) felől a konkrét (tudományos-fantasztikus irodalom) irányába, mely irány és a felé való haladás sokaknak örömöt okoz(hat). Jelen sorok szerzőjének egyre kevesebbet, bár távolodni egyelőre (jelenleg) képtelen ő.
A sci-fi szerző szerencsétlenségére olyan dolgok sokaságával is kénytelen foglakozni művében, melyek nem léteznek, még a fikción (vö. hazugság) belül is az alkotó (vagy gyakrabban másoló) fantázia (vö. szemenszedett hazugság) gyümölcsei, és eközben egyrészt elkerülni kénytelen ő (legalábbis illenék neki, bár ez az illemszabály egyre kevésbé érvényesíthető [19]) mások korábbi szemenszedett hazugságainak nyilvánvaló átvételét; másrészt megfelelni kényszerül az ún. tudományosság elvárásainak (bár e kényszerűség egyre kevésbé érvényesíthető és érvényesül [19]), melyek betartása nélkül a művet hadd ne nevezzük talán tudományos-fantasztikusnak; harmadrészt pedig többnyire megfelelni kénytelen a zsánerben évtized alatt kötelezően megtapadt (vö. pióca) terminus pseudotechnicus-oknak is [20].
Világítja meg e néhány példa ékesen, hogy a tudományos fantasztikus irodalom kritikusának nem kevesebbnek, ámde többnek kell lenni a mezei irodalomkritikusnál s kritikájának mélyebbnek.
Nehéz kenyér (lásd később) ez, s keresőjét megtalálni még nehezebb! Plusz a tendencia, hogy a kritizálást az alsómerán irodalmi wannabe afféle belépő szintnek (vö. gokart) tekinti irodalmári pályaívében, és saját szerzői karrierje ágaskodásával gyorsan föl is hagy vele! Fájó ez irányvonal, bár jellemző.
Ez nem jelenti azt, hogy csókoljunk kezet (vö. disznóláb, kocsonya) a gonzó kritikusnak puszta létéért, mert tudjuk, tehetsége okán sohasem fog ő elhagyni bennünket. Egy lófaszt!
Folyt. köv.
Mindenféle sanda célzattal felraktam Card árnyék ciklusának ismertetőjét. Olvasd! Vagy ne!
Jegyzetek:
[1] Nem feltétlenül zártak. Az úgy történt, hogy magunkat zártuk oda a kilencvenes években. Egyik kezemben a Táncsics Kiadó fantasztikus elbeszéléskötetével (A marslakók második inváziója, keményfedél, 217 oldal. Megjelent 19 700 példányban. Ára 23,50 akkori Ft. ), amelyet Kass János illusztrált, másik kezemben az Európa Stalkerével (Keményfedél, 245 oldal. Megjelent 14 000 példányban. Ára 29,00 akkori Ft. ) nem lehet azt mondani, hogy 1974-ben és 1984-ben gettóban lettünk volna. Ezeket a köteteket a tízezres nagyságrendű megjelenés ellenére még antikvárban is alig kapni. (Emelem a tétet: A Viking visszatér, KFK, Móra Kiadó, 342 oldal, 1973, MÁSODIK kiadás, megjelent 29 800 példányban. Ára 15 Ft. Távoli Tűz, KFK, Móra Kiadó, 342 oldal, 1983, HARMADIK kiadás, megjelent 90 000! példányban. Ára 42 Ft.
[2] A pozitív visszacsatolás a gonzót termékeny műfajjá, a tagadás csábító könnyűsége és sikere a gonzó kritikust termékeny szerzővé teszi. A gonzó úgy szaporodik, mint a gomba. A gonzó szerzőjét a mennyiség (és az olcsó siker) áradása arra csábítja, hogy a mennyiséget automatikusan minőségnek tekintse. Pedig Hegel ide, Marx oda, erre az átváltásra ez esetben semmiféle garancia, pláne bizonyíték nem létezik.
[3] Rólam az terjedt el (vö. az örökbecsű költemény következő sorával: “/tele vagyok szexszel“) hogy lenézem az olvasót. Vajon az, aki azzal az állításával, hogy mások pénztárcáját kíméli, azaz lebeszéli az illetőt a könyv megvásárlásáról (elolvasásáról), nem azt tételezi-e föl, hogy a pénztárcája védelmére szoruló személyre nem szabad rábízni, hogy saját maga alkosson ítéletet egy könyvről (i.e. elolvassa, fölfogja, megértse, elemezze, majd elfogadja vagy elvesse azt)? Ez nem azt jelenti-e, hogy a feltételezett, pénztárcája védelmére szoruló személy (azaz a gonzó szerzőjén kívül mindenki más) olyan ostoba, hogy nem képes világos, értelmes (azaz a gonzó alkotójának véleményével megegyező) ítéletet alkotni egy könyvről?
Ez nem az olvasó lenézése? [4]
[4] Mondjuk, az átlag gonzóolvasó ilyen kezelése tökéletesen helyes és jogos: a gonzókhoz fűzött megjegyzésekből látható, hogy a csürhe többségének önálló véleménye nincs, csupán kedvenc gonzószerzőjük kinyilatkozásának szövegét szajkózzák, azt viszont teljesen és kritikátlanul, a legutolsó jelzőig a magukévá téve – bevallván közben, hogy ez a tökéletes, már-már vallásos elfogadási aktus anélkül érvényes, hogy a szarházott szövegeket elolvasták volna. És nem is fogják!
Egy Husz János nevű illető füstölgött ilyesmiről ekképpen: sancta simplicitas.
[5] Természetesen, amint a mellékelt (képes beszéd!) ábra (gonzó kritikák tendenciózus sora) mutatja: lehet. A kérdés úgy pontos: szabad-e, hogy a kritika az legyen?
[6] A marxi kritikaelmélet valóban pozitív vonása, a Kanttól áthozott (vö: lopott, illetve Varsányiné szalonnája) kritikai (értsd: kétkedő, dogmatizmust elutasító) hozzáállás természetszerűen a bolsevizmus gyakorlatában önmaga paródiájává és dogmává silányult. A kritika egyértelműen bírálattá redukálódott, a bírálat szó negatív tartalmával együtt, kritizálni tehát nem jelent mást ebben a gyakorlatban, mint a negatívumok feltárását. Más céllal és szándékkal, de a bolsevik kritika itt szépen összeér a dekonstrukciós módszerrel [8].
[7] Jó lenne, ha tudatosulna, hogy a “modern” szó az jelenti: “ami éppen divatos“, és eszerint tekinteni a sci-fi korszerűségének igényére.
[8] Szarnék én legszívesebben (vö. nagyvonalúság, felületesség és negatív ítéletalkotás finom konnotációja) a dekonstrukciós módszerre, lévén már az elnevezés is hibás, mert valójában dekompozíciós módszernek kellene nevezni, a dekompozíció szó rothadás értelmében, de a hazai gonzó kritika – minden bizonnyal öntudatlanul, csupán a Derrida féle emberfajta kollektív tudattalanjában osztozva – közös véle sok vonásában, főképpen többé-kevésbé (jól-rosszul) titkolt céljaiban és használt eszközeiben.
Hogy mire is gondolok?
Nem egyszerűen arra, hogy maga Derrida válaszolta arra szimpla kérdésre, hogy válaszolná ő meg, mi is az a dekonstrukció, hogy neki biza nincsen egyszerű és formalizálható válasza erre, (vö. a szélen kocsi elé befogott állat), hanem arra, hogy:
Egyrészt a dekonstrukció célját Derrida legjobb (nem magyar, ámde amerikai) tanítványa, J. Hillis Miller (Áldassék a neve!), foglalja össze imigyen: „A dekonstrukció nem a szöveg szerkezetének lebontása, hanem annak demonstrálása, hogy az már szétbontotta önmagát. Hogy a látszólag szilárd talaja nem szikla, hanem üres levegő” Ami bizonyára igen szép (érdek nélkül tetszik), a világot előrevivő célkitűzés, és bizonyára nagyon szórakoztató időtöltés maga a folyamat. Én hányok tőle.
Másrészt a jó Derrida úrnak az ő szemére vetették (mily jóleső múlt idő!), hogy szándékosan obskurusan írna ő, és ha valaki emiatt őt (Az ő csodálatos művészetét, filozófiáját, röffenését, etc. Tetszőleges aláhúzandó!) nem értené (mert esélye sincs a szerencsétlennek), és ezt szóvá tenné, akkor a jó úr lehülyéné az illetőt.
Harmadrészt így a-király-új-ruhája effektus tobzódhatik a jó Derrida úr tanításai körül, senki sem mervén bevallani, hogy ő bizony azokat nem egészen (sehogyse nem!) érti, ékes bizonyságát nem akarván adni annak, hogy hülye.
Mielőtt pediglen az emberfajta szó miatt vádak hullanának (Hadd essenek, majd leporolják magukat!) ártatlan, ámde annál szebb, galambősz (már ahol ez lehetséges hajzat híján) főmre, konkretizáljuk, hogy itt arra az emberfajtára gondolok, melynek egyéni ambíciója a (nyugati, keresztény) civilizáció lebontása, és ezt a lebontást a kultúra gyökereinél kezdi, mivel – gyönyörű ellentmondás ez, barátaim, rámáztassék be! – e kultúrához ért ő (él benne, vö. lubickol), mert ősei vagyonát, saját képzését és többnyire diplomáját e kultúra segített neki megszerezni (adta kicsiny, ámde szorgos kezibe), sőt ez a kultúra időnként még ünnepli is őt, sőt csodálja szellemét. Ez egy ilyen kis hülye, reatardált kultúra ez (vö. anekdot: – Onyoá! Kiimeheeetek cseresnyét szeeedni?/ – De kisfiam! December van!!!/ – Tuuudooom! Sooapka, sooál…). Ezen emberfajta a lebontás (lebomlás) után nem kínál semmit a lebontott civilizáció helyébe. Minek? Vannak a romok, van ő, és kész. És boldog ő ilyenkor. Tobzód, mintegy.
Ez mellesleg a parazita életmódot folytató élő szervezetek sajátossága, melyek jellemzően gazdájuk pusztultával maguk is elhullnak, de előtte azért rendesen (el)szaporodnak ők. És boldogok ő ilyenkor, hajajaj! Mármint szaporodás idején, nem amikor elpusztulnak. Rendes parazitát az nem érdekli. Nem is tud róla. Nincsen neki ugyanis jövőképe. A terjedésben érdekelt ő, nem a túlélésében, bár megtesz azért is mindent, míg nem terjed.
Ámde mi a helyzet a parazita életmódot folytató személlyel ( Így helyes – tehát szép, bár nem minden érdek nélkül tetszik ezúttal – ez! Az ember, barátom, az büszkén hangzik, elvileg még gyönyörködni is lehet őbenne, de gyönyörködni én nem tudok a parazita személyben, a büszkeség pedig számomra nem értelmezhető ebben a relációban.)?
Tudja jól, hogy pusztulna ő avval, mit elpusztít, így a teljes pusztulás előtt odébbáll (bár a szaporodást semmiképpen sem hagyja ki).
De halga csak!
Mi lesz, ha már nincs több tönkretenni való civilizáció? Megpihennek ők akkor? Egymáson élősködnek tovább? Civilizációt alkotnak, hogy utána elpusztítsák, s megint, s megint? És mi van, ha a gazdaszervezet (civilizáció, birodalom, irodalom) visszavág, és a parazitát, mint macskát szarni…? Volna akkor sértődés? És jogos volna az?
Mondhatnánk, hogy a dekonstruktív kritikus az irodalom élősködője, de ne mondjuk!
Vagy igen.
[9] “Akkor mi a pöcsnek írsz itten róla, te fasz?”* kérdezi az egészen jóindulatú blogolvasó, akinek csak azt felelhetem, hogy azóta kicsit, csak éppen annyira, hogy egyikünknek se fájjon (Vö. pici és puha, aka Microsoft, illetve “Magamat.” mármint, hogy kit is akarok kielégíteni vele.), kiműveltem magam. Mit mondjak, az akadémikus, önvédelmi szófosás miatt rettenetesen nehéz az ilyesmi egy természettudósnak, különösen egy mérnöknek (vö. haladni az elvont felől a konkrét irányába), de ha a vonatkozó irodalmat a szimbolikus logika eszközeivel analizálja az ember (vö. A Birodalom és Anakreón közötti szerződés in Alapítvány II/5), rájön, hogy a volumen ugyan nagy, az anyagmennyiség (szubsztancia) azonban elenyésző, így ez az elhanyagolható koncentráció nem igényel túlságos koncentrálást…
[10] Mely – Clarke óta tudjuk –, a "Koszvetito vonalban ban".
[11] Anekdot: Arisztotelész állítólag olajat melegített, sokat, megfürdött benne, majd a piacon étolajként árusítatta azt. Úgy tetszik, néhány nemzet – köztük buzgó népünk – titkos alapelvé tette Arisztotelész tanításait…
[12] Notórius és idióta kötekedőknek: a vén kujon természetesen nem beszélt latinul, ez a narratíva később ragadt az elméletre (vö. bogáncs, illetve szöszmő).
[13] Természetesen akadémikus gondolkodású urak voltak ők az akadémiai (vö. Széchenyi geróf, az ő Naplója és „Asinium„) szférából, így a módszer nagyrészt kidolgozatlan, részleteit úgy kell kibányászni a publikációkból és azt is meglehetős következetlenül alkalmazták.
[14] Az elemzésnek minden állítását bizonyítania kell, túl az illendőségen. Ettől elemzés, és ettől közelend a bölcsészet (nem keverendő össze a bölcselettel) a valódi áltudományhoz (vö. természet és tudomány). Mely közelítés parabolikus. Vagy rosszabb esetben parabolisztikus.
[15] "Gondolta a fene, édes fiam!" És itten nem az ősz mesternek az igaza világlik fel: a jó szöveg annyiféle lehet, ahány olvasó. Nekem sincs igazam Pete Laci ellenében, aki a Diagnózist kulcsregényként tételezi, mert bizony én hiába nem írtam bele tudatosan (nékem nem lévén olyan) a jelenlegi szart (tehát budikulcsregény, igen!), az benne van. Keményen, vastagon. A Tanár Úr legalábbis bizonyítja ezt befelé.
[16] Ennek létezése – jelen sorok szerzője előtt legalábbis – kétséges.
[17] Orcája is nagyobb őnéki, e rózsapiros (vö. szeszek) vagy halovány (vö. grafománia, éjszakázás, rossz táplálkozás, mozgásnak ő hiánya), de egyáltalán nem költői kép.
[18] A hiánya dögevő állat, elsősorban áldozatának izomzatát, keringési és emésztőrendszerét támadja és falja föl lassan, élvezettel, miközben kacag ő (vö. kacagtató hiánya).
[19] Eredeti témák, ötletek kifogyóban, mert a tudományos fantasztikus művészet intenzív korszakában minden szart kitaláltak, de legfőképpen megírtak már; a tudomány jobbról előzi a fantáziát és közben fölmutatja középső ujját a tudományos fantasztikumnak, mely azonban tudományos mindig is alig volt legfönnebb technológiai; a befogadók tudományos/technológiai tájékozottsága, iskolázottsága (egyáltalán: iskolázottsága!), ekképpen befogadóképessége (bruttóregisztertonnában kifejezve), egyre sekélyedik (vö. pocsolya) ergo nem képes befogadni akármit. E hármas tereh fogja hát vissza ezen kívánalmat (Hogy nézni is!), s egy boldogabb jövőben végül megszünteti teljesen – a tudományos-fantasztikus zsánerrel együtt. Na jó, a neve valószínűleg sci-fi marad, miként alma a neve a kívül hibátlannak látszó, de belül szarrá rothadott gyümölcsnek es – az első harapásig.
[20] Mivel nem létező tudományok és technológiák terminus technikusairól vagyon szó, ezért a pseudo előtag. Viszont ezeket illik elfogadni, és használni, és nem azzal villogni, hogy a hipertérre, mondjuk, kitalálunk valami mást. Mert minek? Nincs nekünk anélkül is ölég [21] bajunk ?
[21] Anekdot: A múlt század első harmada után néhány évvel, az erőteljesen (vö. izmosan, virgoncan) náculó (vö. örvendetes egybeesés Alsó Meránia mai állapottyával) Európában egy ember (vö. még mindig büszkén hangzik, illetve gyönyörködés) utazik a vonaton. Beszáll a fülkébe egy szerecseny fiatalember. Emberünk fészkelődni kezd, de türtőzteti magát. Akkor a szerecseny előveszi a Talmudot és tanulmányozni kezdi. Emberünk nem bírja tovább, és kifakad:
– Mondja, fiam! Nincsen magának ölég baja?
Kínos kicsinyég a jegyzetnek eme lábjegyzete, de a lustaságom egy nagyobb úr:
* Vagy „Mi a fasznak írsz itten róla, te pöcs?” Nem vagyok még akkora író, hogy választani tudjak… Tedd meg te, nyájas ** olvasó! Léccilécci!
** Vagy csürhés? Mert az (állat)állomány faji és fajon belüli minősége nemzetgazdasági szinten sem mindegy ám! Tekintsük most a Gyulai Húskombinát beszállítói viszonylatát! "Alsómerán embernek alsómerán disznóhúst!" Ugye? Hát, lófaszt! De még az sincs. Nincs alsómerán lófasz, illetve ló, illetve disznó! Nem éri meg a tenyésztése. Csak disznóságok vannak. Történnek. Pesten is, pedig általában ott ily regényes dolgok nem történnek. De erről lásd később!
