Még mindig a
szólva, a kritikai minőség saját meghatározása közben, a kritikáról föltett kérdések közül a másodikra és harmadikra adott válasz.
Előírható-e valamiféle objektivitási minimum?
Ha bármiféle kritikai minőségről is akarunk beszélni, kötelező előírni ezt a minimumot (vagyis egyéni szenveimet (rokon- és ellen-), az ideológiát kihagyom a kritikából, nem használom saját céljaimra a kritikát, az úttörő/kiscserkész mindig igazat mond, etc.), mint ahogy előírják a piaci szereplők számára is a megfelelően pontos mérleget (analitikusnak mikrogrammra, patikusnak milligrammra, fűszeresnek grammra, hentesnek dekára, kofának kilóra, gabonakufárnak mázsára pontosan), és rendesen megbüntetik (persze Alsó Merániában nem szükségszerűen) a hamis mérleg használóját.
Mindez nem jelenti azt, hogy a kritika nem lehetne szubjektív. Bizonyos tekintetben – formailag – mindenképpen az, annak kell lennie. Az olvasás nem kollektív művelet [1]: én olvasok. Hasonlóképpen az ítéletalkotás is egyéni aktus, bár – természetesen – az egyéni véleményt a tapasztalaton kívül a másodkézből származó információk (mások véleményei) is befolyásolhatják. Da a kritika narrátora mindig egyes szám első személyű.
Fel kell azonban ismerni ennek minden következményét is! A személyes vélemény személyes felelősséggel jár, mely nem merül ki abban, hogy a blogom fölött ott a nicknevem! Az írott szó felelősségéről van szó: ha olyan fontosnak érzem saját véleményem, hogy azt meg kívánom osztani másokkal, akkor vállalnom kell ennek következményeit. Ha vállalom (célom), hogy mások véleményét befolyásolom, akkor vállalnom kell ennek következményeit. Ha érzem magamban a késztetést, hogy egy szöveg, egy könyv, egy szerző, horribile dictu, egy kiadó sorsába avatkozom, vállalnom kell ennek következményeit [2].
Éppen ezért nem árt, sőt kötelező lenne a kritikusnak a maximálisan elérhető objektivitásra törekednie. Ha ítélete elfogulatlan és megalapozott, felelőssége fennáll ugyan, de a következményekkel bátran szembe nézhet.
Elég régóta mondom: a barát és az ellenség kritikája értéktelen, mert szükségszerűen hamis. Olyat lát bele a szövegbe, ami nincs benne, illetve olyat nem lát meg benne, ami ordítóan benne van. Még csak nem is szándékosan: csupán azért, mert a barátság vagy az ellenségesség szemellenzőjét viseli az illető. Tökéletesen pontos analitikai eszközt használva is elkövethető ugyanis óriási hiba, ha már a mintavétel hamis. Hamis, mert a szemellenző csupán bizonyos műveket enged látótérbe, és vagy csupán a mű bizonyos részeinek észlelését engedi. Ugyanez mélységesen igaz az esztétikai és ideológiai elfogultsággal a szövegre tekintő elemző esetében is [3].
Nem szorosan a kritikához tartozna, mert a kéretlen véleménydömping elharapódzása óta terjed az a másfajta előítéletes szubjektivitás, mely két okból is igazán veszélyes, ezért kell róla szót ejteni: egyrészt mivel objektív véleménynek álcázza magát, objektív elemzésnek tűnik, az objektív (textuális) elemzés eszköztárából használ bizonyos kulcsszavakat [5], és felületes olvasásra nem azonnal nyilvánvaló, miről is van szó, másrészt a tendencia azt mutatja, ez a fajta kéretlen véleményáradat helyettesíti a kritikát, és ha nem lesz normális kritka, idővel telejesen át fogja venni annak szerepét [6]. Ez a fajta elfogultság valójában nem is lenne kárhoztatandó: mindenkinek magánügye, hogy tetszik vagy nem tetszik neki valami, mindekinek magánügye, miféle jogos vagy jogtalan elvárásokkal tekint a szöveg elébe. Azonban, ha ettől a tetszési és elvárási szemlellenzőtől elvakítva lát neki a véleményalkotásnak, akkor ott, használjon az illető bármilyen objektív eszköztárat, csak ezen a fajta elfogultságon keresztül fog ítélni. Nem fogja keresni és fölfedezni a mű azon vonásait, melyek előítéletét megcáfolnák, eleve elutasítással, a megértés visszautasításával fog a szöveghez, ha nem azt kapja tőle egyszerűen és azonnal (vö. szellemi restség), amit várt.
De manapság olyan világban élünk, ahol az értékrelativizmus vadhajtásai az Irodalmi Térben is szárba szökkentek már. Az SF szakosztály levlistáján olvastam írótárs olyan véleményét, hogy a kritikai objektivitás egyenesen ostobaság. Tehát felesleges is törekedni rá. Sőt, egyenesen a szubjektivitás a kívánatos. Rendben. Akkor viszont a szubjektív kritika írója a kritika előtt tegye nyilvánossá valamennyi elfogultságát, mert bizony a közönségnek nem kötelező ezekről tudnia, és ezen tudás híján esetleg elköveti azt a hibát, hogy a szubjektív kritikáról valamennyi objektivitást tételez föl, és eszerint alakítja saját ítéletét.
Csakhogy mi értelme lenne a szubjektivitásnak, ha nem lehet előnyhöz jutni vele? A mérleg hasonlathoz visszatérve: ha a hamis mérleg/súly használója kiírja, hogy mérlege/súlya hamis és mennyire az, nincs értelem többé hamisságról beszélni…
Komolyra fordítva: attól a pillanattól, hogy az objektivitásra törekvést feladjuk (kritikus és a kritika olvasója), az egyéni ízlés, szimpátia és ellenszenv, pillanatnyi hangulat sőt fiziológiás állapot (székrekedés, hasmenés, migrén, gyomorfekély vagy menstruációs görcs, nátha, allergiás viszketés, furunkulus, szőrtüszőgyulladás, részegség, drog, elvonási tünetek, másnaposság, nemi kielégültség vagy kielégületlenség etc.) határozzák meg az irodalom szakmai állapotát.
Ez lenne a kívánatos állapot?
A zavarosban halászáshoz minden valószínűség szerint.
Lehet-e [7] a kritika öncél és/vagy fegyver?
Ezt szorosan az objektivitáshoz kapcsolódó kérdésként fogom föl. Ha az objektivitásra törekvést, mint alapkövetelményt elvetjük, természetesen igen a válasz. Attól kezdve a kritikus egyéni ambícióinak szolgálatába állíthatja, sikeréhsége vagy bosszúvágya kielégítésének médiumává teheti a kritikát, tekinthet rá úgy, mint az önkifejezés, a tömegszórakoztatás vagy az esztétikai-ideológiai befolyásolás eszközére.
Csakhogy ekkor nem szükségszerű többé, hogy a kritika igaz, hiteles, megbízható legyen. Nem szükségszerű többé, hogy egyáltalán magával a művel foglalkozzék.
Nyilvánvalóan lehetséges formailag tökéletes, ámde az elemzett mű szempontjából tökéletesen üres, és semmitmondó, vagy formailag tökéletes, ámde az elemzett műről tökéletesen hamis képet adó kritikát írni. És így tovább.
Lehetséges, de minek? Mert mint fentebb írtam: attól kezdve, hogy öncélúvá tettük, akár fiziológiás állapotunktól is függővé tehetjük az irodalmi minőséget, vagyis végső soron a hasmenés végtermékévé silányíthatjuk az egészet.
Annak a törekvésnek, mely a kritikát öncélúan (siker) a tömegszórakoztatás eszközévé igyekszik tenni, ellen kell állni. Mégpedig pontosan azon az alapon, melyet ezen törekvés hirdetői minduntalan az az arcunkba vágnak: a minőség platformján. A Győzike show színvonalán minőségről papolni még csak nem is paradox, egyszerűen csak értelmetlen és nevetséges. Ez nem azt jelenti, hogy az a jó kritika, mely élvezhetetlenül száraz, “szakmai”, csupán annyit jelent, hogy a kritikus ne “szórakozzon”, szórakoztasson a mű és/vagy a szerző rovására (vö. kettős parazitizmus). Oldja fel, tegye befogadhatóvá a száraz szakmaiságot – vagyis szórakoztasson saját eleven stílusával és szellemével.
Ez alapkövetelmény és – az előző kérdéshez kapcsolódva – ez a kívánatos szubjektivitás körébe tartozik a jó kritikában.
Csakhogy éppen az a baj, hogy sok kritikus nem képes erre. Ősi sztereotípia, hogy a véres tollú kritikus valójában sikertelen/tehetségtelen/sértett szerző, s mert sztereotípia, ezért sokan nem is veszik figyelembe ezt a fajta motivációt. Pedig azért, mert valami sztereotip, még lehet igaz… A féltehetség egyik ismérve a mások (esetleg csak vélt, felnagyított, konstruált) hibáin élősködés (vö. dekonstrukció). Ez mindig a legkönnyebb út, mert az alapanyagot már valaki szállította hozzá, de hivatkozzunk a nagytekintélyű Yoda mesterre: a könnyebb út a Sötét Oldal útja. :-)
Nem szabad azt sem megengedni, hogy a kritika a kultúrharc (esztétikai, ideológiai, financiális) fegyvere, egyéni vagy kollektív meggyőződések terjesztésének médiuma, kontraszelekció, egyéni érvényesülés, vagy kiadói profitszerzés eszköze legyen. Ezekből éppen eleget kaptunk az elmúlt száz évben, főként az utolsó hatvanban. Nem akarok hazai példát hozni: lebegjen mindenki szeme előtt, miképpen használja kritikusi tekintélyét Harold Bloom a Stephen King elleni támadásokban.
Jegyzetek:
[1] Amiképpen egyelőre az írás is szigorúan az.
[2] Nem hiszem, hogy könnyelmű jóslat lenne olyan perek megjelenésének előrejelzése, melyek a fogyási adatok drasztikus csökkenése és egy-egy internetes elröffenés közötti összefüggésen alapulnak. Az alsómerán terjesztési maszatolás ezt jelenleg lehetetlenné teszi, de az e-terjesztés megjelenésével a letöltések száma naprakészen követhető lesz. Reszkessetek, egerek!
[3] Az esztétikai elfogultság (konzervativizmus) nem engedte Ady irodalmi kanonizálását csaknem ötven évig, és ellentétes előjelű (modernizmus [4]), de valójában hasonlóan pózba kövült esztétikai elfogultságok kezdik kizárni egyes klasszikus sci-fi szerzőket (pl. Asimov írói kvalitásainak kétlése) már a magába szűkült zsánerből is. Hát nem nonszensz?
Az ideológiai elfogultság esetében azonnal megjelenik a rossz kritika leggyakoribb hibája: az egyoldalú tartalmi elemzés. A tartalom ideológiai elutasítása után pedig a mű egészének elutasítása következik, mely – az ember gyarló, őszintétlen, racionalizáló lény – természetesen esztétikai negálásban jelentkezik.
[4] Jó lenne, ha tudatosulna, hogy a “modern” szó az jelenti: “ami éppen divatos“, és eszerint tekinteni a sci-fi korszerűségének igényére.
[5] Az előző postban próbáltam megmutatni, hogy ez az eszköztár önmagában esetleges, környezetfüggő, ezért hibás is lehet. Ha még dilettáns módon, önkényesen választott (vö: rossz szándék vagy tudatlaság) töredékeiben használják, nem is kell elképzelni, hogy mi az eredmény: ott olvasható a blogokban.
[6] A gonzó kritikára igény van, ez már tisztázódott a kritika vitában a Könyvesblog kapcsán. Művelői szerint azért, mert az ún. kritika elitista, érthetetlen szakszavak mögé bújtatja a beltejet és/vagy a semmitmondást (vö. milyen bántó is mások műveltsége a tahó számára illetve narodnyik düh), etc., etc. Valójában a gonzó szerzőnek van szüksége az olcsó sikerre, melyhez így kis befektetéssel hozzájut (vö: nem erőlteti meg magát). A végeredmény azonban nem változik: a kínálat keresletet gerjesztett, mert tahókból Alsó Meránia sohasem szűkölködött. Csakúgy, mint merániakból (vö. élősködő) sem, akik néha az istenadta nép megmentőjének jelmezében tetszelegnek.
[7] Természetesen, amint a mellékelt ábra (gonzó kritikák tendenciózus sora) mutatja: lehet. A kérdés úgy pontos: szabad-e, hogy a kritika az legyen?
Recepciórul
szólva, a kritikai minőség saját meghatározása közben, a kritikáról föltett kérdések közül a másodikra és harmadikra adott válasz.
Előírható-e valamiféle objektivitási minimum?
Ha bármiféle kritikai minőségről is akarunk beszélni, kötelező előírni ezt a minimumot (vagyis egyéni szenveimet (rokon- és ellen-), az ideológiát kihagyom a kritikából, nem használom saját céljaimra a kritikát, az úttörő/kiscserkész mindig igazat mond, etc.), mint ahogy előírják a piaci szereplők számára is a megfelelően pontos mérleget (analitikusnak mikrogrammra, patikusnak milligrammra, fűszeresnek grammra, hentesnek dekára, kofának kilóra, gabonakufárnak mázsára pontosan), és rendesen megbüntetik (persze Alsó Merániában nem szükségszerűen) a hamis mérleg használóját.
Mindez nem jelenti azt, hogy a kritika nem lehetne szubjektív. Bizonyos tekintetben – formailag – mindenképpen az, annak kell lennie. Az olvasás nem kollektív művelet [1]: én olvasok. Hasonlóképpen az ítéletalkotás is egyéni aktus, bár – természetesen – az egyéni véleményt a tapasztalaton kívül a másodkézből származó információk (mások véleményei) is befolyásolhatják. Da a kritika narrátora mindig egyes szám első személyű.
Fel kell azonban ismerni ennek minden következményét is! A személyes vélemény személyes felelősséggel jár, mely nem merül ki abban, hogy a blogom fölött ott a nicknevem! Az írott szó felelősségéről van szó: ha olyan fontosnak érzem saját véleményem, hogy azt meg kívánom osztani másokkal, akkor vállalnom kell ennek következményeit. Ha vállalom (célom), hogy mások véleményét befolyásolom, akkor vállalnom kell ennek következményeit. Ha érzem magamban a késztetést, hogy egy szöveg, egy könyv, egy szerző, horribile dictu, egy kiadó sorsába avatkozom, vállalnom kell ennek következményeit [2].
Éppen ezért nem árt, sőt kötelező lenne a kritikusnak a maximálisan elérhető objektivitásra törekednie. Ha ítélete elfogulatlan és megalapozott, felelőssége fennáll ugyan, de a következményekkel bátran szembe nézhet.
Elég régóta mondom: a barát és az ellenség kritikája értéktelen, mert szükségszerűen hamis. Olyat lát bele a szövegbe, ami nincs benne, illetve olyat nem lát meg benne, ami ordítóan benne van. Még csak nem is szándékosan: csupán azért, mert a barátság vagy az ellenségesség szemellenzőjét viseli az illető. Tökéletesen pontos analitikai eszközt használva is elkövethető ugyanis óriási hiba, ha már a mintavétel hamis. Hamis, mert a szemellenző csupán bizonyos műveket enged látótérbe, és vagy csupán a mű bizonyos részeinek észlelését engedi. Ugyanez mélységesen igaz az esztétikai és ideológiai elfogultsággal a szövegre tekintő elemző esetében is [3].
Nem szorosan a kritikához tartozna, mert a kéretlen véleménydömping elharapódzása óta terjed az a másfajta előítéletes szubjektivitás, mely két okból is igazán veszélyes, ezért kell róla szót ejteni: egyrészt mivel objektív véleménynek álcázza magát, objektív elemzésnek tűnik, az objektív (textuális) elemzés eszköztárából használ bizonyos kulcsszavakat [5], és felületes olvasásra nem azonnal nyilvánvaló, miről is van szó, másrészt a tendencia azt mutatja, ez a fajta kéretlen véleményáradat helyettesíti a kritikát, és ha nem lesz normális kritka, idővel telejesen át fogja venni annak szerepét [6]. Ez a fajta elfogultság valójában nem is lenne kárhoztatandó: mindenkinek magánügye, hogy tetszik vagy nem tetszik neki valami, mindekinek magánügye, miféle jogos vagy jogtalan elvárásokkal tekint a szöveg elébe. Azonban, ha ettől a tetszési és elvárási szemlellenzőtől elvakítva lát neki a véleményalkotásnak, akkor ott, használjon az illető bármilyen objektív eszköztárat, csak ezen a fajta elfogultságon keresztül fog ítélni. Nem fogja keresni és fölfedezni a mű azon vonásait, melyek előítéletét megcáfolnák, eleve elutasítással, a megértés visszautasításával fog a szöveghez, ha nem azt kapja tőle egyszerűen és azonnal (vö. szellemi restség), amit várt.
De manapság olyan világban élünk, ahol az értékrelativizmus vadhajtásai az Irodalmi Térben is szárba szökkentek már. Az SF szakosztály levlistáján olvastam írótárs olyan véleményét, hogy a kritikai objektivitás egyenesen ostobaság. Tehát felesleges is törekedni rá. Sőt, egyenesen a szubjektivitás a kívánatos. Rendben. Akkor viszont a szubjektív kritika írója a kritika előtt tegye nyilvánossá valamennyi elfogultságát, mert bizony a közönségnek nem kötelező ezekről tudnia, és ezen tudás híján esetleg elköveti azt a hibát, hogy a szubjektív kritikáról valamennyi objektivitást tételez föl, és eszerint alakítja saját ítéletét.
Csakhogy mi értelme lenne a szubjektivitásnak, ha nem lehet előnyhöz jutni vele? A mérleg hasonlathoz visszatérve: ha a hamis mérleg/súly használója kiírja, hogy mérlege/súlya hamis és mennyire az, nincs értelem többé hamisságról beszélni…
Komolyra fordítva: attól a pillanattól, hogy az objektivitásra törekvést feladjuk (kritikus és a kritika olvasója), az egyéni ízlés, szimpátia és ellenszenv, pillanatnyi hangulat sőt fiziológiás állapot (székrekedés, hasmenés, migrén, gyomorfekély vagy menstruációs görcs, nátha, allergiás viszketés, furunkulus, szőrtüszőgyulladás, részegség, drog, elvonási tünetek, másnaposság, nemi kielégültség vagy kielégületlenség etc.) határozzák meg az irodalom szakmai állapotát.
Ez lenne a kívánatos állapot?
A zavarosban halászáshoz minden valószínűség szerint.
Lehet-e [7] a kritika öncél és/vagy fegyver?
Ezt szorosan az objektivitáshoz kapcsolódó kérdésként fogom föl. Ha az objektivitásra törekvést, mint alapkövetelményt elvetjük, természetesen igen a válasz. Attól kezdve a kritikus egyéni ambícióinak szolgálatába állíthatja, sikeréhsége vagy bosszúvágya kielégítésének médiumává teheti a kritikát, tekinthet rá úgy, mint az önkifejezés, a tömegszórakoztatás vagy az esztétikai-ideológiai befolyásolás eszközére.
Csakhogy ekkor nem szükségszerű többé, hogy a kritika igaz, hiteles, megbízható legyen. Nem szükségszerű többé, hogy egyáltalán magával a művel foglalkozzék.
Nyilvánvalóan lehetséges formailag tökéletes, ámde az elemzett mű szempontjából tökéletesen üres, és semmitmondó, vagy formailag tökéletes, ámde az elemzett műről tökéletesen hamis képet adó kritikát írni. És így tovább.
Lehetséges, de minek? Mert mint fentebb írtam: attól kezdve, hogy öncélúvá tettük, akár fiziológiás állapotunktól is függővé tehetjük az irodalmi minőséget, vagyis végső soron a hasmenés végtermékévé silányíthatjuk az egészet.
Annak a törekvésnek, mely a kritikát öncélúan (siker) a tömegszórakoztatás eszközévé igyekszik tenni, ellen kell állni. Mégpedig pontosan azon az alapon, melyet ezen törekvés hirdetői minduntalan az az arcunkba vágnak: a minőség platformján. A Győzike show színvonalán minőségről papolni még csak nem is paradox, egyszerűen csak értelmetlen és nevetséges. Ez nem azt jelenti, hogy az a jó kritika, mely élvezhetetlenül száraz, “szakmai”, csupán annyit jelent, hogy a kritikus ne “szórakozzon”, szórakoztasson a mű és/vagy a szerző rovására (vö. kettős parazitizmus). Oldja fel, tegye befogadhatóvá a száraz szakmaiságot – vagyis szórakoztasson saját eleven stílusával és szellemével.
Ez alapkövetelmény és – az előző kérdéshez kapcsolódva – ez a kívánatos szubjektivitás körébe tartozik a jó kritikában.
Csakhogy éppen az a baj, hogy sok kritikus nem képes erre. Ősi sztereotípia, hogy a véres tollú kritikus valójában sikertelen/tehetségtelen/sértett szerző, s mert sztereotípia, ezért sokan nem is veszik figyelembe ezt a fajta motivációt. Pedig azért, mert valami sztereotip, még lehet igaz… A féltehetség egyik ismérve a mások (esetleg csak vélt, felnagyított, konstruált) hibáin élősködés (vö. dekonstrukció). Ez mindig a legkönnyebb út, mert az alapanyagot már valaki szállította hozzá, de hivatkozzunk a nagytekintélyű Yoda mesterre: a könnyebb út a Sötét Oldal útja. :-)
Nem szabad azt sem megengedni, hogy a kritika a kultúrharc (esztétikai, ideológiai, financiális) fegyvere, egyéni vagy kollektív meggyőződések terjesztésének médiuma, kontraszelekció, egyéni érvényesülés, vagy kiadói profitszerzés eszköze legyen. Ezekből éppen eleget kaptunk az elmúlt száz évben, főként az utolsó hatvanban. Nem akarok hazai példát hozni: lebegjen mindenki szeme előtt, miképpen használja kritikusi tekintélyét Harold Bloom a Stephen King elleni támadásokban.
Folyt. köv.
Jegyzetek:
[1] Amiképpen egyelőre az írás is szigorúan az.
[2] Nem hiszem, hogy könnyelmű jóslat lenne olyan perek megjelenésének előrejelzése, melyek a fogyási adatok drasztikus csökkenése és egy-egy internetes elröffenés közötti összefüggésen alapulnak. Az alsómerán terjesztési maszatolás ezt jelenleg lehetetlenné teszi, de az e-terjesztés megjelenésével a letöltések száma naprakészen követhető lesz. Reszkessetek, egerek!
[3] Az esztétikai elfogultság (konzervativizmus) nem engedte Ady irodalmi kanonizálását csaknem ötven évig, és ellentétes előjelű (modernizmus [4]), de valójában hasonlóan pózba kövült esztétikai elfogultságok kezdik kizárni egyes klasszikus sci-fi szerzőket (pl. Asimov írói kvalitásainak kétlése) már a magába szűkült zsánerből is. Hát nem nonszensz?
Az ideológiai elfogultság esetében azonnal megjelenik a rossz kritika leggyakoribb hibája: az egyoldalú tartalmi elemzés. A tartalom ideológiai elutasítása után pedig a mű egészének elutasítása következik, mely – az ember gyarló, őszintétlen, racionalizáló lény – természetesen esztétikai negálásban jelentkezik.
[4] Jó lenne, ha tudatosulna, hogy a “modern” szó az jelenti: “ami éppen divatos“, és eszerint tekinteni a sci-fi korszerűségének igényére.
[5] Az előző postban próbáltam megmutatni, hogy ez az eszköztár önmagában esetleges, környezetfüggő, ezért hibás is lehet. Ha még dilettáns módon, önkényesen választott (vö: rossz szándék vagy tudatlaság) töredékeiben használják, nem is kell elképzelni, hogy mi az eredmény: ott olvasható a blogokban.
[6] A gonzó kritikára igény van, ez már tisztázódott a kritika vitában a Könyvesblog kapcsán. Művelői szerint azért, mert az ún. kritika elitista, érthetetlen szakszavak mögé bújtatja a beltejet és/vagy a semmitmondást (vö. milyen bántó is mások műveltsége a tahó számára illetve narodnyik düh), etc., etc. Valójában a gonzó szerzőnek van szüksége az olcsó sikerre, melyhez így kis befektetéssel hozzájut (vö: nem erőlteti meg magát). A végeredmény azonban nem változik: a kínálat keresletet gerjesztett, mert tahókból Alsó Meránia sohasem szűkölködött. Csakúgy, mint merániakból (vö. élősködő) sem, akik néha az istenadta nép megmentőjének jelmezében tetszelegnek.
[7] Természetesen, amint a mellékelt ábra (gonzó kritikák tendenciózus sora) mutatja: lehet. A kérdés úgy pontos: szabad-e, hogy a kritika az legyen?
