Hátravont helyőrség
Van ez a kifejezés a művészetben, hogy avantgárd [1]. Mindenki tudja – tudni véli –, hogy mit jelent, és sajnos azt is jelenti. Ennek megfelelően mindenki – És most tehetségről, művészeti minőségről ne is essék szó! –, aki nem akar, tud, vagy képes [2] betagozódni az elismert (kritika, közönség, állam, mecenatúra, média, Lefekt Etel/Megfur Kálmán, aki csak művészeket/művésznőket enged/visz az ágyába, etc.) művészet körébe, ezt az álcát veszi magára.
Kényelmes viselet, mivel tetszőlegesen tágítható, sőt, annál tágabb, minél szűkebb az elismert művészet köre. Kényelmes, mert a sikertelenség szorító nyakravalója helyett a bohém nemtörődömség laza sáljaként viselhető, kényelmes, mert egyenruhaként igazolhatja, és mindent eltakaró köpenyként elfedheti a legreménytelenebb alkalmatlanságot és tehetségtelenséget is. Kényelmes, mert bohócruhaként viselve röhögéssel vagy halotti lepelként magunkra öltve sírással és fogaknak csikorgatásával feledhetjük és feledtethetjük sikertelenségünk valódi okait. Sőt, akár azt is megengedi, hogy semmit sem viseljünk, így a botrány mögé bújva érjük el ugyanezt. Tartós, mint az angol posztó, lassan száz éve viseli minden rendű, rangú és nemű, magát művésznek valló lélek, akik az elismerés hiányát teszik nem létező művészi díjaik vitrinjébe, és alájuk az avantgárd előregyártott címke-kifogásait ragasztják: „annyival előrébb jár, hogy kora meg nem ért(het)i művészetét” „a begyöpösödött/reakciós kritika áldozata” „az alacsony kispolgári ízlés nem ér fel e művészi magaslathoz” „a tömeg nem tűri a művészi erőt” „szarok rátok!” etc.
Száz év sok idő, legalább öt, ha nem kétszer annyi művészgeneráció koptatta/koptatja az avantgárdot és veti rá saját tehetsége vagy tehetségtelensége rikító foltjait. Ennyi idő alatt már „minden ki lett találva”, minden fogást (olcsóbbat-eredetibbet) kihasználtak, minden motívumot, sőt még ellenkezőjükbe fordított változataikat is feléltek, minden botrány kipattant és elült, a mindenkori avantgárd legtehetségesebbjei pedig rendre az establishment részévé váltak, művészetük kanonizálódott. Sőt, saját vezérelvét (függetlenség) látványosan farba kúrva maga az avantgárd is intézményesült, „kanonizálta” saját motívumait és fogásait, megszülettek saját sznobjai. Lo and behold! Manapság elég egy öreg deszkára a tőled megszokott és elvárt figurákból (védjegy) felkenni kettőt-hármat, fúrni bele két lyukat és az avantgárd piacon máris minimum kétszázezer pénzért kínálja a galéria, ha még a neved is rápacsmagolod (áruvédjegy). Mint akármily mosóporé.
Száz év nagy idő, és nagyjából már feleannyi idő óta az avantgárd valójában semmi újat sem tud felmutatni, Buñuel és Dalí felemelkedésének végére nagyjából minden nóvumot kitaláltak, mindenfajta botrányt felkavartak, minden pózt felöltöttek, amelyekkel a mai avantgárd operál. A tündöklő újdonságoknak tételezett megnyilvánulások valójában ötven-százéves, avítt ócskaságok [5], az eredeti, „művészi” viselkedés évszázados pózok és begyakorolt szerepek maskarádéja [6]. Kilencvenkilenc százalékban az egész ön és mások ismétlésének halmaza. Az az egy százalék, a valódi avantgárd pedig szépen elveszik a zajban. Tehát miről is beszélünk, hol az élcsapat, mely előttünk jár, irányt mutat, cafatokra tépeti magát a művészi befogadtatás elaknásított mezején? Ha végigjárod a modern galériákat, többnyire ásító, agyonmagyarázott [7] unalom fakad a falakon, az irodalomban és koncerteken a régről ismert trágárságok és/vagy elkopott álprimitívség mímeli a függetlenség és egyenes beszéd hangzását. De, még ha eredeti kifejezésre is találsz, az is hamar modorosságba fordul (védjegy), majd sivár önismétlésbe – a művész: áru [8]. Bár ez nem egyedül az avantgárd hibája, és természetesen érvényes a művészeti főáramlatokra is.
Szép a rút…
Persze az avantgárd nem hülye, főleg elüzletiesedett formájában nem az: nevéhez méltóan előre menekül. Ha már eredeti nem tud lenni, eredetiségre törekvő hajlamát, mely kötelező gyakorlat ebben a művészi megnyilvánulásban, szélsőségességben éli ki.
Könnyű a dolga: az emberi világ erkölcsei fellazultak, sőt elveszőben vannak, folyamatosan relativizálja saját értékeit, mondjuk elég beteges, randa és torz is szegény, sőt a korral egyre betegesebb, randább és torzabb lesz [9] és most éppen egyensúlyát veszítve, részegen tántorog saját sírja felé. Szélsőséges kor, a szélsőséges kifejezőeszközök így adekvát művészi válasznak tűnnek. Ha a világ beteg, rút és torz, hát ábrázoljuk még betegebbnek [10], rútabbnak és torzabbnak (legyünk rútak és torzak, ha már részei vagyunk), ha a világ hülye, mutassuk még hülyébbnek (legyünk magunk is hülyék, ha már részei vagyunk), ha a világ erkölcstelen, mutassuk még erkölcstelenebbnek (legyünk magunk is még erkölcstelenebbek, ha már részei vagyunk)! Ez konzekvens, szép program…
Csak, hát…, khm…, izé…, éppen előre (vö. élcsapat) nem visz, hanem egy lefelé pörgő spirálisba, a világ ugyanis a művészetek tükrében szereti szemlélni magát, és ha abban torzat és rútságot lát, még szélsőségesebb lesz, még jobban elrútúl és eltorzul. Két [11] okból is: Egyrészt, mert az egyre torzabb és hülyébb világ fel sem ismeri saját rútságát és eltorzult mivoltát, és mivel tükre – művészet – a torzat és rútat emeli esztétikává, ennek az esztétikának kíván még jobban megfelelni: torzabb és rútabb lesz.
Másrészt felismeri saját rútságát és torz mivoltát, de ettől megsértődik, és haragjában még rútabb és torzabb lesz.
A rút, a torz ábrázolása, esztétikai értékké emelése más szempontból is kifizetődő: kisebb befektetéssel megvalósítható. Ha lusta vagy – uram bocsá' – vagy/és nem elég ügyes a kezed, hogy jól rajzolj, fess, vagy formázz, a torzat ábrázolva ezt tökéletesen elpalástolhatod. Sokan kiválóan ki is használják ezt. Az álprimitív ábrázolások nemigen különböztethetők meg a valóban primitív, restség okán vagy tehetség híján primitívre sikerült megnyilvánulásoktól – sőt! Hacsak az álprimitív alkotó valahol másutt meg nem mutatja valódi tehetségét. De ez olyan ritka virtus lenne, amelyre kevesen képesek, ráadásul üzletileg sem kifizetődő. Mert a virtus, a bátorság az nagyjából kihalt az avantgárdból: kihasználva a művészet jelképrendszerét, mint a helyre tett óvodás, nem mondja ki többé, hogy fasz, pina, szar, hanem kuncogva, kacsintgatva utalgat rá. Ebben nagy segítség az álprimitivizmus, mely könnyedén felismerhetetlenné/többértelművé torzítja még ezeket a jelképeket is. Az ógörög szép, megtermett falloszt állított az út közepére, az avantgárd művész a fallosz többszörös utalások mögé rejtett szimbólumát, és még büszke is magára, amikor összekacsint a bennfentesekkel: "Mekkora faszt mutattam nekik és a barmok észre se vették!". Micsoda fegyvertény álgenitáliákat formázni disznóbőrből, habgumiból, vagy akármiből, és várni a befogadóra tett hatást! Pedig lehet ezt becsületesen is csinálni: H.G. Giger bizonyára komplett elmebeteg, de ha ő faszokat festett, akkor azok faszok is. Ha koituszokat, akkor azok szép, nyálkás (Meg cuppogó; sajnos hang nincs hozzájuk, na itt lenne értelme a gesamtkunstwerkének!) koituszok. Akár tapétamintában is.
…és rút a szép…,
A torz esztétikává emelésének következménye az a fajta eltorzult látás, mely a szépet nem képes többé befogadni, felismerni, sőt a felismert szépséget is igyekszik elrútítani, legalábbis rútnak feltüntetni, ha az sem megy, eltagadni. Ennek következtében a szépség helye szűkül, eltűnik a világból – megint egy lefelé szűkülő spirálisban kerülünk, a szépség helyét fokozatosan torzság tölti ki, mely tovább csökkenti a szépség iránti igényt, és a szépség befogadásának, felismerésének lehetőségeit, mely tovább torzít és így tovább.
A levéltetű, amikor a rózsabimbó felé közeledik, bizonyára gyönyörűnek látja, de nem esztétikai értelemben, hanem mint utódai felnevelő helyét, a kiszívható nedvek gazdag lelőhelyét. A petéiből kikelt utódok már egyáltalán nem is látják a rózsát, csak a felszínén vonszolják magukat, szívogatják nedveit, beteggé és ocsmánnyá (a sorvadás és önmaguk látványa által) teszik. Meg is ölik végül, természetesen [12].
Mint a rózsa, a nyelv esztétikája is több réteggel bír és ezen esztétikai rétegek egyikének eltorzítása sem következmények nélküli – különös tekintettel arra, hogy a nyelv maga is mém, vagyis teljes és hatékony evolúciós eszköztárral bír saját terjesztésére (vakon arra, hogy "egészséges" vagy torz, továbbá, hogy média a maga eltorzult szerkezetével és esztétikájával, ám annál hatásosabb eszközeivel kiválóan alkalmas a nyelvromlás terjesztésére és rögzítésére. Ehhez még csak nem is szükséges avantgárd vagy egyéb művészi mozgalom – tanúi vagyunk nap mint nap. Mert az eltorzított nyelvezet minden hangoztatott szándék ellenére nem a nyelv gyarapodásához, gazdagításához, a nyelvi torzulások csökkenéséhez, hanem éppen ellenkezőleg, a nyelv szegényítéséhez, a torzulás növeléséhez vezet.
Az egészséges, arányos emberi test önmagában esztétikai érték. Torz pózokba csavarása, extrementumokkal, testfolyadékokkal – ezek utánzataival, mert igazán bátrak nem vagyunk, ugyebár! – befedése, torz helyzetekbe, torz környezetbe helyezése azonban minden hangoztatott szándék ellenére nem a világ, hanem az "alkotó" rútságáról beszél – különös tekintettel, ha az így kapott alkotásért a "beteg világtól" még fizetséget is elfogad [12]. Akkortól ez bizony nem avantgárd, hanem a legalantasabb pornóipar.
Innen csak egy lépés az erőszak, és onnan egy balhaugrás a halál szélsőséges ábrázolása.
Az erőszak és a halál nem esztétikus. Semmilyen formájuk sem az: az előbbi az esztétika tagadása, az utóbbi az esztétika hiánya. A kísérlet, hogy esztétikai rangra emeljük őket, még nem szélsőségesen torzított ábrázolásukban sem tagadásukhoz, hanem elfogadásukhoz vezet (erőkultusz és dekadencia), így minden hangoztatott szándék ellenére, sőt ellenében az erőszak és halál terjedését okozza. Ha pénz is kerül a dologba – onnantól, mint az előző bekezdés vége.
Sicc, mocsokba, ködbe szét!
Az avantgárd törekvések torz vonulatai mögé általában azt az ideológiát szokás felsorakoztatni, hogy a torzulás csupán válasz a világ torzulásaira, azok bírálta, kiemelése, a szélsőségekre azért van szükség, hogy a világot ráébresszük saját szélsősségeire, etc.
Hogy mennyire hibás, önmagában forgó (sőt spirális) – ön- és közveszélyes okoskodás "a pofon ütjük a közízlést", próbáltam mutatni feljebb. Most csak még négy további érv, arra, miért is hiábavaló – egyébként tagadhatatlanul meglévő – alkotó energiákat és – Jaj! Igen! – tehetségeket ebben az irányban felszabadítani és kibontakoztatni. Vagyis energiát és tehetséget eltékozolni.
Az első a fentiek logikáját követi egy negyedik kimenetelben [11]: a világ már annyira beteg és torz, annyira magas ingerküszöbe a szélsőségek tekintetében, hogy avantgárdunk szánalmas erőfeszítéseiről, melyekkel a képébe igyekszik vágni az igazságot, tudomást sem vesz. Valóban, abban a világban, ahol Győzike vagy Majka az ízlésformáló erő, Orsika az író, Fletónk meg Viktorom a politikusok, és Mihályi Péter [13] formálja a közgazdaságtant, közgondolkodást és filozófiát, miféle szélsőség lenne képes átütni a közönyös ostobaság falát?
A másik érv szintúgy prózai, csak még hányingert keltőbb: a szélsőséges irányzatok sikerre éhes, vagy éppen sikertől jóllakott tagjai, valamint az underground lét egyik vagy másik oldalán lebegésből eredő kiszolgáltatottság miatt könnyű áldozata bármiféle ideológiának. Akár még rendszerellenes dühök becsatornázására is használhatja a hatalom.
A harmadik érv legalább olyan gyomorkavaró, mint az alkotások, melyek ebből a világlátásból születtek. Léteznek ugyanis valóban beteg emberek, a pszichopatológia hatókörébe sorolandó szerencsétlenek (születetten, terhelés vagy vegyszerek által károsodva), akik vagy a betegségük mellett még művészi tehetséggel is megáldattak/megverettek, vagy terápiájuk része a művészi tevékenység. Alkotásaik így ab ovo torzak, betegesek [14]. Ezt a beteg világlátást esztétikává emelni az egészre, egészségesre nézve veszélyes, hasznot húzni belőle pedig különösen visszataszító. Ugyanebbe a pszichiátriai vonalba tartozó kérdés, hogy vajon miféle hatással vannak ezek az alkotások beteg elmékre? Mit váltanak ki belőlük, nem lehetnek-e ilyen betegségek, összeroppanások okozói?
A negyedik érv a felelősség kérdése: vajon helyes-e az érzékeny, lázadni mindig kész serdülők hajlamait ilyen irányba torzítani/kihasználni? Szabad-e lefelé szűkülő spirálba hajszolni a jövőt.
Természetesen érvelhetünk akárhogy: a megélhetési avantgárd [15] csak akkor mozdul el torzképeinek gyártásáról, ha majd a divat mást diktál, addig tömegével fogunk szembesülni a szélsőségekkel. Megjósolom, még torzabb, még betegesebb formáikkal.
De felteszem a kérdést, nem kellene-e a valódi élcsapatnak, az igazi avantgárdnak hagyni ezeket saját mocskukban és ködükben tobzódni? Nem kellene-e az avantgárdnak ezúttal a másik irányba elmozdulni?
A szépség felé.
Szépség és erő
Persze nem a jehovista kiadványok, vagy a szoc-, nac- és kapreál "műveire" gondolok. Minden művészi ág bizonyította már, hogy képes a szépség ábrázolására úgy, hogy ne váljon giccsé, vagy ne fulladjon unalomba. Ha már úgysem létezik új, ha már úgyis mindent kitaláltak legalább egyszer, ha már maga az avantgárd is évtizedek óta ismétli magát, nem lehetne visszanyúlni a változatosság kedvéért ezekhez a hagyományokhoz?
Hogy mi haszna lenne?
Talán válaszolna a szélsőségek által felvetett valamennyi problémára, talán csak némelyikre, de már akkor is annyival előrébb lennénk:
Az egyre torzabb és hülyébb világ felismerné saját rútságát és eltorzult mivoltát mert tükre – művészet – valódi esztétikát tart elé, és ennek az esztétikának kíván még jobban megfelelni: szebb és jobb lesz.
A világ nem megsértődne a felismerésen, hanem képes lenne kinevetni magát, eképpen felülemelkedve nyomorán, és így lesz szebb és jobb.
Felismerné, hogy tükre nem torz, az igazat mutatja, és nem a tükröt összetörve, hanem önmagán változtatva tünteti el torzképét: szebb és jobb lesz.
A világ ingerküszöbe leszállna a szélsőségek tekintetében, tudomást sem venne a torzulásokról, és tenne ellenük. A szépség talán képes lenne átütni a közönyös ostobaság falát?
Hatalom és ideológia nehezebben találna fogást a szépség ábrázolásán. Bár valószínűleg ezt is képes abszolválni, mint annyi mindent.
Beteg emberek valós terápiájának része a művészi tevékenység, a szép megmutatása. Bár nem tudom nem lehet-e negatív hatással a szép beteg elmékre? Mit váltana ki belőlük, nem lehetne-e ilyen betegségek, összeroppanások okozója? Nem tudom…
Táguló, emelkedő spirálba kényszerítenénk a jövőt, ha gyermekeinket a szépre tanítanánk.
Természetesen a szépség nem lehet kizárólagos recept, árnyoldala, a torz nélkül nem is lehetne meg. De az inga leng és most éppen annyival túlnyúlt a másik oldal felé, hogy az egyensúly beálltához szükséges az ellenkező irányú túllendülés.
PS: Ha elsőként kitalálod, miért is írtam mindezt, kapsz egy sört a Trombiban. Vagy bort. Vagy Tuan-kólát.
Jegyzetek
[1] Horribile dictu neoavantgárd. Valójában ezt a kifejezést kellene használni hivatalosan végig a szövegben, mert itt nem a művészettörténet által avantgárdnak nevezett művészi megmozdulásokról, hanem mai koppintásaikról (na jó, újrafelfedezés, újraértelmezés, blablabla…) folyik a szófosás. Azonban a mai neoavantgardisták még véletlenül sem biggyesztik önmegjelölésük elé a neo szócskát (Nagyon helyesen: mi a pöcs lenne az újelőörs?), így én is megspórolom azt a sok leütést.
[2] Az akarat, tudás és képesség nagyjából a XIX. század közepétől [3] nemcsak belső, hanem külső tényezőket (összejátszásukat, ugyebár) is jelent általában a világon, de különös tekintettel K. und K. Európára, még különösebb tekintettel Alsó Merániára. Magyarországon az képes sikeres művész lenni, aki be akar és tud tagozódni a kontraszelektált [4] brancsok körébe. A sajátságos, hogy ugyanezen kontraszelekciós motívumok magán az avantgárdon belül is érvényesülnek, létezhetne ekképpen avantgárd és még avantgárdabb, már ha az elsőnek is lenne egyáltalán értelme.
[3] 1847-ben a senkiházi kis szalontai jegyző, aki nem tartozott sem brancshoz, sem vérvonalhoz, pusztán alkotása erejével – Nem makaón! – elnyerte a Kisfaludy Társaság irodalmi díját. Nincs fantáziám: el sem tudom képzelni azt a fajta kegyelmi állapotot, amelyben a kontraszelekció ily kevéssé fejti ki hatását.
[4] Művészetkritikai/világnézeti, baráti/iskolatársi, rokoni/törzsi, ideológiai/politikai kontraszelekciók súlyuk és aljasságuk növekvő sorrendjében. Természetesen tetszőleges kombinációjukban érvényre juthatnak.
[5] Alsó Merániában a helyzet még rosszabb hagyományos Nyugat majmolásunk miatt, bár meg kell hagyni, abban gyorsak vagyunk, s leggyorsabbjaink hamar afféle gurukká válnak az avantgárdban is. Legrégibb, mára kanonizált avantgárd gurunk művészeti hagyatéka két mondatban összefoglalható: a művész legyen független – mindenáron és anyagi függetlenségét jó házassággal biztosítsa. A szó szerinti tanításokat itt nem idézném. A konzekvenciák viszont rettenetesek.
[6] Hallgatom Nicót és a Velvet Underground-ot születésem évéből, és azok a pózaik, melyeket már előttük is felismerhetett az ember az avantgárd korai szakaszaiban, köszönnek vissza a nyolcvanas években a hazai underground zenekarok előadásaiban. Ezért szerettem inkább kazettáról (Kalózfelvétel, minősíthetetlen hangminőség, ámde!) hallgatni a Bizottságot, Kontrollt vagy a Európa Kiadót: nem láttam a pózaikat…
[7] Külön iparág a hivatásos modern művészeti esztétika, melynek mesteremberei oldalak százain keresztül képesek rágni a semmit, hangzatos, többnyire idegen, sokszor oda nem illő szakkifejezések és körmondatok kupacai mögé rejteni az analizált művészi semmitmondást, igénytelenséget és szélhámosságot. Olyan ez, mint a tudományos fantasztikum technoblablája. Első olvasatra értelmesnek tűnik, de ha egy kicsit is megkaparod, a vékony máz alól az abszolút vákuum hideg értelmetlenségét találod. Amikor az Alapítványban a Birodalom és Anakreón közötti szerződést a szimbolikus logika eszközeivel analizálták, az öt oldalnyi szövegből két sor maradt – ezekre az esztétizáló szövegekre alkalmazva valószínűleg üres lap lenne az eredmény. Egyébként terjedelemtől függetlenül hatalmas verbális és intellektuális teljesítmény a semmi dicsérete és esztétizálása. Akár díjat is lehetne osztani legjobb művelőinek. Egyszer olvastam egy doktori értekezést (Doctor Liberalium Artium, ne röhögj!), melyet az Iparművészeti Egyetemen védtek meg. Well…
[8] Nem elgépelés. A művész lett áru. Nem a műveit, a tehetségét bocsátja áruba. Kénytelen erre, mert a vevő nem csupán a művet, hanem a művészt is szeretné magáénak. Vermeer még nem volt áru, csak a képei, önmagukért: kit érdekelt akkor, hogy Vermeer festette őket vagy akárki más, a lényeg, hogy önmagukban tetszettek a vevőnek. Talán akkor kezdődött, amikor Picasso először kapott pénzt a puszta aláírásáért… József Attilánk mindenesetre már jól tudta ezt 1932-ben.
[9] A jó öreg HPL hogy előre látta ezt az Innmouth-t benépesítő lakosság sorsának leírásában…
[10] A „beteg” jelző a mai tiniszlengben pozitív kicsengésű, tetszést fejez ki… A nyelv a leghitványabb áruló.
[11] Elméletileg létezik egy harmadik forgatókönyv is: a világ felismeri, hogy nemcsak önmaga, de tükre is torz, és sértett haragjában összetöri a tükröt. Erre azonban egyre kisebb az esély – a mai tükör túlságosan drága, túlságosan sok pénzt ölnek bele – egy egész piacot táplál.
[12] E hasonlat további kedves rétege, amikor a hangyák kihasználják a levéltetveket, és a rózsából kivont koncentrált, édes nedveket lefejik róluk.
[13] Csak, hogy képben legyél: Foglakozása: reformer.
[14] Azt a valamit, mely miatt ez az egész hosszú jeremiáda kipattant belőlem, bevittem a mókahelyemre, tesztképpen. Orvos kollégám, aki pszichiáternek készült, sápadtan nézte végig a képeket, és kijelentette, hogy súlyosan skizofrén pácienseknél látott ilyesmit. Lányom elkérte, mert egyik osztálytársa pszichiáternek készül, és talán esettanulmányt látna benne…
[15] Művészi alkalmatlanság palástolása, kontraszelekció, extraprofit, etc.
Van ez a kifejezés a művészetben, hogy avantgárd [1]. Mindenki tudja – tudni véli –, hogy mit jelent, és sajnos azt is jelenti. Ennek megfelelően mindenki – És most tehetségről, művészeti minőségről ne is essék szó! –, aki nem akar, tud, vagy képes [2] betagozódni az elismert (kritika, közönség, állam, mecenatúra, média, Lefekt Etel/Megfur Kálmán, aki csak művészeket/művésznőket enged/visz az ágyába, etc.) művészet körébe, ezt az álcát veszi magára.
Kényelmes viselet, mivel tetszőlegesen tágítható, sőt, annál tágabb, minél szűkebb az elismert művészet köre. Kényelmes, mert a sikertelenség szorító nyakravalója helyett a bohém nemtörődömség laza sáljaként viselhető, kényelmes, mert egyenruhaként igazolhatja, és mindent eltakaró köpenyként elfedheti a legreménytelenebb alkalmatlanságot és tehetségtelenséget is. Kényelmes, mert bohócruhaként viselve röhögéssel vagy halotti lepelként magunkra öltve sírással és fogaknak csikorgatásával feledhetjük és feledtethetjük sikertelenségünk valódi okait. Sőt, akár azt is megengedi, hogy semmit sem viseljünk, így a botrány mögé bújva érjük el ugyanezt. Tartós, mint az angol posztó, lassan száz éve viseli minden rendű, rangú és nemű, magát művésznek valló lélek, akik az elismerés hiányát teszik nem létező művészi díjaik vitrinjébe, és alájuk az avantgárd előregyártott címke-kifogásait ragasztják: „annyival előrébb jár, hogy kora meg nem ért(het)i művészetét” „a begyöpösödött/reakciós kritika áldozata” „az alacsony kispolgári ízlés nem ér fel e művészi magaslathoz” „a tömeg nem tűri a művészi erőt” „szarok rátok!” etc.
Száz év sok idő, legalább öt, ha nem kétszer annyi művészgeneráció koptatta/koptatja az avantgárdot és veti rá saját tehetsége vagy tehetségtelensége rikító foltjait. Ennyi idő alatt már „minden ki lett találva”, minden fogást (olcsóbbat-eredetibbet) kihasználtak, minden motívumot, sőt még ellenkezőjükbe fordított változataikat is feléltek, minden botrány kipattant és elült, a mindenkori avantgárd legtehetségesebbjei pedig rendre az establishment részévé váltak, művészetük kanonizálódott. Sőt, saját vezérelvét (függetlenség) látványosan farba kúrva maga az avantgárd is intézményesült, „kanonizálta” saját motívumait és fogásait, megszülettek saját sznobjai. Lo and behold! Manapság elég egy öreg deszkára a tőled megszokott és elvárt figurákból (védjegy) felkenni kettőt-hármat, fúrni bele két lyukat és az avantgárd piacon máris minimum kétszázezer pénzért kínálja a galéria, ha még a neved is rápacsmagolod (áruvédjegy). Mint akármily mosóporé.
Száz év nagy idő, és nagyjából már feleannyi idő óta az avantgárd valójában semmi újat sem tud felmutatni, Buñuel és Dalí felemelkedésének végére nagyjából minden nóvumot kitaláltak, mindenfajta botrányt felkavartak, minden pózt felöltöttek, amelyekkel a mai avantgárd operál. A tündöklő újdonságoknak tételezett megnyilvánulások valójában ötven-százéves, avítt ócskaságok [5], az eredeti, „művészi” viselkedés évszázados pózok és begyakorolt szerepek maskarádéja [6]. Kilencvenkilenc százalékban az egész ön és mások ismétlésének halmaza. Az az egy százalék, a valódi avantgárd pedig szépen elveszik a zajban. Tehát miről is beszélünk, hol az élcsapat, mely előttünk jár, irányt mutat, cafatokra tépeti magát a művészi befogadtatás elaknásított mezején? Ha végigjárod a modern galériákat, többnyire ásító, agyonmagyarázott [7] unalom fakad a falakon, az irodalomban és koncerteken a régről ismert trágárságok és/vagy elkopott álprimitívség mímeli a függetlenség és egyenes beszéd hangzását. De, még ha eredeti kifejezésre is találsz, az is hamar modorosságba fordul (védjegy), majd sivár önismétlésbe – a művész: áru [8]. Bár ez nem egyedül az avantgárd hibája, és természetesen érvényes a művészeti főáramlatokra is.
Szép a rút…
Persze az avantgárd nem hülye, főleg elüzletiesedett formájában nem az: nevéhez méltóan előre menekül. Ha már eredeti nem tud lenni, eredetiségre törekvő hajlamát, mely kötelező gyakorlat ebben a művészi megnyilvánulásban, szélsőségességben éli ki.
Könnyű a dolga: az emberi világ erkölcsei fellazultak, sőt elveszőben vannak, folyamatosan relativizálja saját értékeit, mondjuk elég beteges, randa és torz is szegény, sőt a korral egyre betegesebb, randább és torzabb lesz [9] és most éppen egyensúlyát veszítve, részegen tántorog saját sírja felé. Szélsőséges kor, a szélsőséges kifejezőeszközök így adekvát művészi válasznak tűnnek. Ha a világ beteg, rút és torz, hát ábrázoljuk még betegebbnek [10], rútabbnak és torzabbnak (legyünk rútak és torzak, ha már részei vagyunk), ha a világ hülye, mutassuk még hülyébbnek (legyünk magunk is hülyék, ha már részei vagyunk), ha a világ erkölcstelen, mutassuk még erkölcstelenebbnek (legyünk magunk is még erkölcstelenebbek, ha már részei vagyunk)! Ez konzekvens, szép program…
Csak, hát…, khm…, izé…, éppen előre (vö. élcsapat) nem visz, hanem egy lefelé pörgő spirálisba, a világ ugyanis a művészetek tükrében szereti szemlélni magát, és ha abban torzat és rútságot lát, még szélsőségesebb lesz, még jobban elrútúl és eltorzul. Két [11] okból is: Egyrészt, mert az egyre torzabb és hülyébb világ fel sem ismeri saját rútságát és eltorzult mivoltát, és mivel tükre – művészet – a torzat és rútat emeli esztétikává, ennek az esztétikának kíván még jobban megfelelni: torzabb és rútabb lesz.
Másrészt felismeri saját rútságát és torz mivoltát, de ettől megsértődik, és haragjában még rútabb és torzabb lesz.
A rút, a torz ábrázolása, esztétikai értékké emelése más szempontból is kifizetődő: kisebb befektetéssel megvalósítható. Ha lusta vagy – uram bocsá' – vagy/és nem elég ügyes a kezed, hogy jól rajzolj, fess, vagy formázz, a torzat ábrázolva ezt tökéletesen elpalástolhatod. Sokan kiválóan ki is használják ezt. Az álprimitív ábrázolások nemigen különböztethetők meg a valóban primitív, restség okán vagy tehetség híján primitívre sikerült megnyilvánulásoktól – sőt! Hacsak az álprimitív alkotó valahol másutt meg nem mutatja valódi tehetségét. De ez olyan ritka virtus lenne, amelyre kevesen képesek, ráadásul üzletileg sem kifizetődő. Mert a virtus, a bátorság az nagyjából kihalt az avantgárdból: kihasználva a művészet jelképrendszerét, mint a helyre tett óvodás, nem mondja ki többé, hogy fasz, pina, szar, hanem kuncogva, kacsintgatva utalgat rá. Ebben nagy segítség az álprimitivizmus, mely könnyedén felismerhetetlenné/többértelművé torzítja még ezeket a jelképeket is. Az ógörög szép, megtermett falloszt állított az út közepére, az avantgárd művész a fallosz többszörös utalások mögé rejtett szimbólumát, és még büszke is magára, amikor összekacsint a bennfentesekkel: "Mekkora faszt mutattam nekik és a barmok észre se vették!". Micsoda fegyvertény álgenitáliákat formázni disznóbőrből, habgumiból, vagy akármiből, és várni a befogadóra tett hatást! Pedig lehet ezt becsületesen is csinálni: H.G. Giger bizonyára komplett elmebeteg, de ha ő faszokat festett, akkor azok faszok is. Ha koituszokat, akkor azok szép, nyálkás (Meg cuppogó; sajnos hang nincs hozzájuk, na itt lenne értelme a gesamtkunstwerkének!) koituszok. Akár tapétamintában is.
…és rút a szép…,
A torz esztétikává emelésének következménye az a fajta eltorzult látás, mely a szépet nem képes többé befogadni, felismerni, sőt a felismert szépséget is igyekszik elrútítani, legalábbis rútnak feltüntetni, ha az sem megy, eltagadni. Ennek következtében a szépség helye szűkül, eltűnik a világból – megint egy lefelé szűkülő spirálisban kerülünk, a szépség helyét fokozatosan torzság tölti ki, mely tovább csökkenti a szépség iránti igényt, és a szépség befogadásának, felismerésének lehetőségeit, mely tovább torzít és így tovább.
A levéltetű, amikor a rózsabimbó felé közeledik, bizonyára gyönyörűnek látja, de nem esztétikai értelemben, hanem mint utódai felnevelő helyét, a kiszívható nedvek gazdag lelőhelyét. A petéiből kikelt utódok már egyáltalán nem is látják a rózsát, csak a felszínén vonszolják magukat, szívogatják nedveit, beteggé és ocsmánnyá (a sorvadás és önmaguk látványa által) teszik. Meg is ölik végül, természetesen [12].
Mint a rózsa, a nyelv esztétikája is több réteggel bír és ezen esztétikai rétegek egyikének eltorzítása sem következmények nélküli – különös tekintettel arra, hogy a nyelv maga is mém, vagyis teljes és hatékony evolúciós eszköztárral bír saját terjesztésére (vakon arra, hogy "egészséges" vagy torz, továbbá, hogy média a maga eltorzult szerkezetével és esztétikájával, ám annál hatásosabb eszközeivel kiválóan alkalmas a nyelvromlás terjesztésére és rögzítésére. Ehhez még csak nem is szükséges avantgárd vagy egyéb művészi mozgalom – tanúi vagyunk nap mint nap. Mert az eltorzított nyelvezet minden hangoztatott szándék ellenére nem a nyelv gyarapodásához, gazdagításához, a nyelvi torzulások csökkenéséhez, hanem éppen ellenkezőleg, a nyelv szegényítéséhez, a torzulás növeléséhez vezet.
Az egészséges, arányos emberi test önmagában esztétikai érték. Torz pózokba csavarása, extrementumokkal, testfolyadékokkal – ezek utánzataival, mert igazán bátrak nem vagyunk, ugyebár! – befedése, torz helyzetekbe, torz környezetbe helyezése azonban minden hangoztatott szándék ellenére nem a világ, hanem az "alkotó" rútságáról beszél – különös tekintettel, ha az így kapott alkotásért a "beteg világtól" még fizetséget is elfogad [12]. Akkortól ez bizony nem avantgárd, hanem a legalantasabb pornóipar.
Innen csak egy lépés az erőszak, és onnan egy balhaugrás a halál szélsőséges ábrázolása.
Az erőszak és a halál nem esztétikus. Semmilyen formájuk sem az: az előbbi az esztétika tagadása, az utóbbi az esztétika hiánya. A kísérlet, hogy esztétikai rangra emeljük őket, még nem szélsőségesen torzított ábrázolásukban sem tagadásukhoz, hanem elfogadásukhoz vezet (erőkultusz és dekadencia), így minden hangoztatott szándék ellenére, sőt ellenében az erőszak és halál terjedését okozza. Ha pénz is kerül a dologba – onnantól, mint az előző bekezdés vége.
Sicc, mocsokba, ködbe szét!
Az avantgárd törekvések torz vonulatai mögé általában azt az ideológiát szokás felsorakoztatni, hogy a torzulás csupán válasz a világ torzulásaira, azok bírálta, kiemelése, a szélsőségekre azért van szükség, hogy a világot ráébresszük saját szélsősségeire, etc.
Hogy mennyire hibás, önmagában forgó (sőt spirális) – ön- és közveszélyes okoskodás "a pofon ütjük a közízlést", próbáltam mutatni feljebb. Most csak még négy további érv, arra, miért is hiábavaló – egyébként tagadhatatlanul meglévő – alkotó energiákat és – Jaj! Igen! – tehetségeket ebben az irányban felszabadítani és kibontakoztatni. Vagyis energiát és tehetséget eltékozolni.
Az első a fentiek logikáját követi egy negyedik kimenetelben [11]: a világ már annyira beteg és torz, annyira magas ingerküszöbe a szélsőségek tekintetében, hogy avantgárdunk szánalmas erőfeszítéseiről, melyekkel a képébe igyekszik vágni az igazságot, tudomást sem vesz. Valóban, abban a világban, ahol Győzike vagy Majka az ízlésformáló erő, Orsika az író, Fletónk meg Viktorom a politikusok, és Mihályi Péter [13] formálja a közgazdaságtant, közgondolkodást és filozófiát, miféle szélsőség lenne képes átütni a közönyös ostobaság falát?
A másik érv szintúgy prózai, csak még hányingert keltőbb: a szélsőséges irányzatok sikerre éhes, vagy éppen sikertől jóllakott tagjai, valamint az underground lét egyik vagy másik oldalán lebegésből eredő kiszolgáltatottság miatt könnyű áldozata bármiféle ideológiának. Akár még rendszerellenes dühök becsatornázására is használhatja a hatalom.
A harmadik érv legalább olyan gyomorkavaró, mint az alkotások, melyek ebből a világlátásból születtek. Léteznek ugyanis valóban beteg emberek, a pszichopatológia hatókörébe sorolandó szerencsétlenek (születetten, terhelés vagy vegyszerek által károsodva), akik vagy a betegségük mellett még művészi tehetséggel is megáldattak/megverettek, vagy terápiájuk része a művészi tevékenység. Alkotásaik így ab ovo torzak, betegesek [14]. Ezt a beteg világlátást esztétikává emelni az egészre, egészségesre nézve veszélyes, hasznot húzni belőle pedig különösen visszataszító. Ugyanebbe a pszichiátriai vonalba tartozó kérdés, hogy vajon miféle hatással vannak ezek az alkotások beteg elmékre? Mit váltanak ki belőlük, nem lehetnek-e ilyen betegségek, összeroppanások okozói?
A negyedik érv a felelősség kérdése: vajon helyes-e az érzékeny, lázadni mindig kész serdülők hajlamait ilyen irányba torzítani/kihasználni? Szabad-e lefelé szűkülő spirálba hajszolni a jövőt.
Természetesen érvelhetünk akárhogy: a megélhetési avantgárd [15] csak akkor mozdul el torzképeinek gyártásáról, ha majd a divat mást diktál, addig tömegével fogunk szembesülni a szélsőségekkel. Megjósolom, még torzabb, még betegesebb formáikkal.
De felteszem a kérdést, nem kellene-e a valódi élcsapatnak, az igazi avantgárdnak hagyni ezeket saját mocskukban és ködükben tobzódni? Nem kellene-e az avantgárdnak ezúttal a másik irányba elmozdulni?
A szépség felé.
Szépség és erő
Persze nem a jehovista kiadványok, vagy a szoc-, nac- és kapreál "műveire" gondolok. Minden művészi ág bizonyította már, hogy képes a szépség ábrázolására úgy, hogy ne váljon giccsé, vagy ne fulladjon unalomba. Ha már úgysem létezik új, ha már úgyis mindent kitaláltak legalább egyszer, ha már maga az avantgárd is évtizedek óta ismétli magát, nem lehetne visszanyúlni a változatosság kedvéért ezekhez a hagyományokhoz?
Hogy mi haszna lenne?
Talán válaszolna a szélsőségek által felvetett valamennyi problémára, talán csak némelyikre, de már akkor is annyival előrébb lennénk:
Az egyre torzabb és hülyébb világ felismerné saját rútságát és eltorzult mivoltát mert tükre – művészet – valódi esztétikát tart elé, és ennek az esztétikának kíván még jobban megfelelni: szebb és jobb lesz.
A világ nem megsértődne a felismerésen, hanem képes lenne kinevetni magát, eképpen felülemelkedve nyomorán, és így lesz szebb és jobb.
Felismerné, hogy tükre nem torz, az igazat mutatja, és nem a tükröt összetörve, hanem önmagán változtatva tünteti el torzképét: szebb és jobb lesz.
A világ ingerküszöbe leszállna a szélsőségek tekintetében, tudomást sem venne a torzulásokról, és tenne ellenük. A szépség talán képes lenne átütni a közönyös ostobaság falát?
Hatalom és ideológia nehezebben találna fogást a szépség ábrázolásán. Bár valószínűleg ezt is képes abszolválni, mint annyi mindent.
Beteg emberek valós terápiájának része a művészi tevékenység, a szép megmutatása. Bár nem tudom nem lehet-e negatív hatással a szép beteg elmékre? Mit váltana ki belőlük, nem lehetne-e ilyen betegségek, összeroppanások okozója? Nem tudom…
Táguló, emelkedő spirálba kényszerítenénk a jövőt, ha gyermekeinket a szépre tanítanánk.
Természetesen a szépség nem lehet kizárólagos recept, árnyoldala, a torz nélkül nem is lehetne meg. De az inga leng és most éppen annyival túlnyúlt a másik oldal felé, hogy az egyensúly beálltához szükséges az ellenkező irányú túllendülés.
Éljen a szép!
PS: Ha elsőként kitalálod, miért is írtam mindezt, kapsz egy sört a Trombiban. Vagy bort. Vagy Tuan-kólát.
Jegyzetek
[1] Horribile dictu neoavantgárd. Valójában ezt a kifejezést kellene használni hivatalosan végig a szövegben, mert itt nem a művészettörténet által avantgárdnak nevezett művészi megmozdulásokról, hanem mai koppintásaikról (na jó, újrafelfedezés, újraértelmezés, blablabla…) folyik a szófosás. Azonban a mai neoavantgardisták még véletlenül sem biggyesztik önmegjelölésük elé a neo szócskát (Nagyon helyesen: mi a pöcs lenne az újelőörs?), így én is megspórolom azt a sok leütést.
[2] Az akarat, tudás és képesség nagyjából a XIX. század közepétől [3] nemcsak belső, hanem külső tényezőket (összejátszásukat, ugyebár) is jelent általában a világon, de különös tekintettel K. und K. Európára, még különösebb tekintettel Alsó Merániára. Magyarországon az képes sikeres művész lenni, aki be akar és tud tagozódni a kontraszelektált [4] brancsok körébe. A sajátságos, hogy ugyanezen kontraszelekciós motívumok magán az avantgárdon belül is érvényesülnek, létezhetne ekképpen avantgárd és még avantgárdabb, már ha az elsőnek is lenne egyáltalán értelme.
[3] 1847-ben a senkiházi kis szalontai jegyző, aki nem tartozott sem brancshoz, sem vérvonalhoz, pusztán alkotása erejével – Nem makaón! – elnyerte a Kisfaludy Társaság irodalmi díját. Nincs fantáziám: el sem tudom képzelni azt a fajta kegyelmi állapotot, amelyben a kontraszelekció ily kevéssé fejti ki hatását.
[4] Művészetkritikai/világnézeti, baráti/iskolatársi, rokoni/törzsi, ideológiai/politikai kontraszelekciók súlyuk és aljasságuk növekvő sorrendjében. Természetesen tetszőleges kombinációjukban érvényre juthatnak.
[5] Alsó Merániában a helyzet még rosszabb hagyományos Nyugat majmolásunk miatt, bár meg kell hagyni, abban gyorsak vagyunk, s leggyorsabbjaink hamar afféle gurukká válnak az avantgárdban is. Legrégibb, mára kanonizált avantgárd gurunk művészeti hagyatéka két mondatban összefoglalható: a művész legyen független – mindenáron és anyagi függetlenségét jó házassággal biztosítsa. A szó szerinti tanításokat itt nem idézném. A konzekvenciák viszont rettenetesek.
[6] Hallgatom Nicót és a Velvet Underground-ot születésem évéből, és azok a pózaik, melyeket már előttük is felismerhetett az ember az avantgárd korai szakaszaiban, köszönnek vissza a nyolcvanas években a hazai underground zenekarok előadásaiban. Ezért szerettem inkább kazettáról (Kalózfelvétel, minősíthetetlen hangminőség, ámde!) hallgatni a Bizottságot, Kontrollt vagy a Európa Kiadót: nem láttam a pózaikat…
[7] Külön iparág a hivatásos modern művészeti esztétika, melynek mesteremberei oldalak százain keresztül képesek rágni a semmit, hangzatos, többnyire idegen, sokszor oda nem illő szakkifejezések és körmondatok kupacai mögé rejteni az analizált művészi semmitmondást, igénytelenséget és szélhámosságot. Olyan ez, mint a tudományos fantasztikum technoblablája. Első olvasatra értelmesnek tűnik, de ha egy kicsit is megkaparod, a vékony máz alól az abszolút vákuum hideg értelmetlenségét találod. Amikor az Alapítványban a Birodalom és Anakreón közötti szerződést a szimbolikus logika eszközeivel analizálták, az öt oldalnyi szövegből két sor maradt – ezekre az esztétizáló szövegekre alkalmazva valószínűleg üres lap lenne az eredmény. Egyébként terjedelemtől függetlenül hatalmas verbális és intellektuális teljesítmény a semmi dicsérete és esztétizálása. Akár díjat is lehetne osztani legjobb művelőinek. Egyszer olvastam egy doktori értekezést (Doctor Liberalium Artium, ne röhögj!), melyet az Iparművészeti Egyetemen védtek meg. Well…
[8] Nem elgépelés. A művész lett áru. Nem a műveit, a tehetségét bocsátja áruba. Kénytelen erre, mert a vevő nem csupán a művet, hanem a művészt is szeretné magáénak. Vermeer még nem volt áru, csak a képei, önmagukért: kit érdekelt akkor, hogy Vermeer festette őket vagy akárki más, a lényeg, hogy önmagukban tetszettek a vevőnek. Talán akkor kezdődött, amikor Picasso először kapott pénzt a puszta aláírásáért… József Attilánk mindenesetre már jól tudta ezt 1932-ben.
[9] A jó öreg HPL hogy előre látta ezt az Innmouth-t benépesítő lakosság sorsának leírásában…
[10] A „beteg” jelző a mai tiniszlengben pozitív kicsengésű, tetszést fejez ki… A nyelv a leghitványabb áruló.
[11] Elméletileg létezik egy harmadik forgatókönyv is: a világ felismeri, hogy nemcsak önmaga, de tükre is torz, és sértett haragjában összetöri a tükröt. Erre azonban egyre kisebb az esély – a mai tükör túlságosan drága, túlságosan sok pénzt ölnek bele – egy egész piacot táplál.
[12] E hasonlat további kedves rétege, amikor a hangyák kihasználják a levéltetveket, és a rózsából kivont koncentrált, édes nedveket lefejik róluk.
[13] Csak, hogy képben legyél: Foglakozása: reformer.
[14] Azt a valamit, mely miatt ez az egész hosszú jeremiáda kipattant belőlem, bevittem a mókahelyemre, tesztképpen. Orvos kollégám, aki pszichiáternek készült, sápadtan nézte végig a képeket, és kijelentette, hogy súlyosan skizofrén pácienseknél látott ilyesmit. Lányom elkérte, mert egyik osztálytársa pszichiáternek készül, és talán esettanulmányt látna benne…
[15] Művészi alkalmatlanság palástolása, kontraszelekció, extraprofit, etc.
