Some Fact(s) About Decomposition IV.

Remélem tudod, hogy meg vagy mérgezve!
Sőt, ahogy ezeket olvasod, egyre jobban megmérgeződsz!
Mint Guillaume tehenei...

Meglepő, hogy hosszúra nyúló, ámde tökéletesen érdektelen töprengéseim egyáltalán visszhangra leltek, pláne oly magas körökben, mint az esztétikai csalhatatlanságáról és erkölcsi makulátlanságáról ismert gyülekezet, és közülük is maga az üldözött ártatlanság és szakmai tökély szólalt meg.
Sokak nevében.
Nos, ez az óriási különbség. Én itt egyedül a magam nevében szólalok föl, és nem vindikálom a jogot, hogy bárki más nevében kikérjem magamnak az esztétikai csalhatatlanság, erkölcsi makulátlanság és szakmai tökély nevében történt és történő hunczfottságokat.
Minden esztétikától és szakmai tökélytől mentes, mocskos és tisztálatlan ogre lelkem mindig örül, amikor a parasztok vasvillát ragadva, lobogó fáklyákkal közelítik mocsaramat, mert azt jelenti, valamit jól csináltam, zavartam a köreiket.

Booooooo!

That’s all, folks!

Térjünk a lényegre!

Ha a szöveget vírusként fogjuk fel, mely az egyik gazdaszervezettől (az írótól) több másik gazdaszervezetig (olvasók) „akar” eljutni, akkor az analógiát fenntartva rá kell jönnünk, hogy vírusunk, mint a valódi molekuláris élősködök, magától nem terjed. Kell (kellett, lásd később) neki köztes gazda (kiadó) [1], hogy fertőzőképes formát öltsön (könyv), és kell (kellett? Lásd később!) neki mindenféle vektor (terjesztők) [2], hogy eljusson a céljáig.
A többi már szinte megy magától, bár a környezeti tényezők (kritika, recepció, kereslet, divatáramlatok, etc.) befolyásolhatják a fertőzés lefolyását és a virulenciát.

Vannak vírusok, melyek heves immunreakciót váltanak ki, akkor is, ha tetszetős külsőbe bújnak…
Vannak vírusok (retrovírus) melyek szépen beépítik magukat a gazda saját örökítőanyagába, és hamarosan más szövegek létrehozásának inicializálói lehetnek – ezeket a szövegeket másként remekműként ismerjük… [3]

Mielőtt azonban végképp beleszerelmesednék saját hasonlatomba (melyet ráadásul Dawkinstól loptam, ha jól tudom), és elkezdeném önmagammal azt csinálni, amit a kisragadozók és (sci-fi) írók gerincük hajlékonyságánál fogva időnkét elkövetnek saját genitáliákjukkal önnön nagyságuk fölötti örvendezés fokozásaképpen (mármint nem a kisragadozók nyalogatják a golyóikat emiatt), ideje a lényegre térni és folytatni a sci-fi potenciális gyilkosainak analízisét.
Valódi profiler munka – utálom, utálnak érte, veszélyes, nem szeretem és nem is nekem való…

Továbbá, mielőtt megvizsgálnám a kiadást és a terjesztést, nem árt tisztázni, hogyan látom a könyv, mint áru lényegét. Értékalapon – mivel még mindig és mindörökké marxista vagyok és maradok. Az olvasó, amikor megvesz egy könyvet, számára szellemi-morális-újratermelési (szórakozás), szakkönyvnél gyakorlati értéket is jelentő terméket vásárol. Ezt az értéket – szerintem – szépirodalom esetén 90%-ban maga szöveg jelenti, 10% a külcsín, a könyv megjelenése (a képeskönyv speciális esetét hagyjuk!). A hozzáadott érték fő forrása tehát a szerző, nem elhanyagolható, de jelentősen kisebb részben a kiadó [4]. Azonban a jelenlegi és jövőbeli piaci modellek egyike sem ismeri el ezt az egyszerű arányosságot, a szakma úgy viselkedik, mintha fordított lenne a helyzet. A szerzők tehát vagy hülyék, hogy belemennek ebbe a megalázó és igazságtalan viszonyba, vagy kilátástalannak érzik, hogy szembeszálljanak ezzel a korrupt, unfair, szabadpiacinak nevezett, de valójában monopolisztikus rendszerrel. Ez az alapszituáció a mai könnypiacon.

Először, mivel – a vírus hasonlathoz utolszor visszatérve – ma Alsó Merániában a vektoron múlik minden, velük fogok egy kicsit elmolyolgatni. Ennek oka, hogy bár a kiadók következnének a fertőzési sorban, az Új Galaxis miatt kicsit berágtam az Alexandrára. Megkeresett ugyanis a Kódex, hogy október ötödikéig küldjem el a címlapot, mert ha aznap nem küldik el Dezsőnknek, akkor nem fog megjelenni az idén…

What?!

Nem elég, hogy november közepe után már nem vesznek be könyvet, most már ez is? Nem kellene két, vagy itt, Kelet Jurópban stílusosan öt évre előre valamennyi borítót beküldeni, heti megjelenési lebontásban?

Gimme a break!

Terjesztésrül

A terminológia hamis, legalábbis nálunk, elvégre, amikor nyelvünket megújították, egyik alapkövetelmény az egyértelműség volt – de annak már kétszáz éve, az értékrelativizmus érájában ez éppen így van jól: ne lehessen tudni, miről is beszélünk.
Amerikában a terjesztő (Distributor) azt jelenti, hogy nagykereskedő, és a könyvpiac logisztikai problémáira (raktározás, szállítás) kínál megoldást. A láncban utána következik a (kis)kereskedő (Retailer), aki tulajdonképpen eladja a könyvet az olvasónak. A nagy kereskedőházak, Borders, Barnes&Nobles egyben betöltik a nagy és kiskereskedelmi szerepet, de a piac akkora, és akkora méretkülönbségek vannak az ötezer lakosú Turd’s Lot és a tizenhatmilliós LA között, hogy minden méret életképes a maga helyén, és fennmarad. A Borders és a Nobles nem tiporja szarba a kisebbeket, és élni hagy más terjesztőket is. És még ott vannak kereskedőként a hipermarkett láncok is. Nem bevett gyakorlat, hogy a Distributor kiadói gyakorlatot is folytat.

Nálunk a módszerváltozás (ez a helyes kifejezés, mostanában tanultam, az ám!) után a kiskereskedelem először felvirágzott (Utcai árusok, ugye, Dezsőnk? Mily rövid is az emlékezet, még ha saját életünkről is vagyon gyűjtés! Bocs, szó.), aztán az új évezredre jól megdöglött, gyakorlatilag nincs. Nálunk a terjesztő a piac kilencven százalékát lefedve kis és nagykereskedő is egyben, sőt, ha az Alexandrát nézzük, intenzív kiadói tevékenységet is folytat, a legnagyobb kiadó, az Európa is az övé.

Hogy is néz ki a könyvpéldányból származó bevétel felosztása, egy háromszáz éve piaci és kétszáz éve demokratikus berendezkedésű, normális méretű országban, mint Amerika?

• Átlagban 10 % a szerzőé. A nagyok (King, Crichton, Palanhiuk etc.) természetesen ennél nagyobbat (nem tudni, mekkorát) harapnak, a kezdők meg kisebbet, de a kivétel csupán próbára teszi a szabályt, nem hozza.
• Átlagban 30% a kiadóé, melynek szélső értékei 25 és 32%.
• 10% a nyomdáé.
• 10% a terjesztőé. Nagy kiadók esetében. Kicsikből valószínűleg nagyobbat harapnak…
• 40% a kiskereskedőé

Ebben a viszonylatban a 90%-os értéktöbblet teremtés sehol sincs a szerző részéről, azonban, ha a könyvet piaci termékként számítjuk, akkor a különböző szereplőkre eső különböző költségvonzatokkal is számolni kell.
Inkább a haszonra, mint a bevételre kellene koncentrálni. Ilyen adataim azonban nincsenek, csak találgatni tudok.
Ha viszont így tekintjük, kiadó-szerző viszonylatban az arány jelentősen javul, a szerző költségei ugyanis minden ellenkező híreszteléssel ellentétben minimálisak, a kiadónak viszont, ha szép könyvet akar, egy csomó „ingyenélőt” meg kell fizetnie. A szerkesztő(k), lektor, grafikus, tördelő munkabére, a nyomdaköltség és marketingköltségek a kiadónál jelentkeznek. Amerikában a speciális remittenda szokások miatt az előző kiadói veszteségek is költségként jelennek meg. Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy a termék összköltségének kilencven százaléka a kiadóra esik.
Így aztán a húszdolláros árú könyvből

• az átlagszerző két dollár tiszta adózás előtti bevételhez jut,
• a kiadó elvileg hat dollár bevételéből, ha a könyv példányonkénti valós előállítási költsége az ár ötöde, vagyis négy dollár, a marketing költségek beszámításával jó, ha tisztán ugyanannyit zsebre vág, mint a szerző – adózás előtt,
• a nyomda elvi két dollárjából mondjuk egy dollár a költség, egy dollár az adózás előtti bevétel,
• ugyanezt a költséghányadot becsülhetjük a terjesztőre is, vagyis a nagyker is egyetlen adózás előtti dollárra tesz szert,
• a kiskereskedőé elvileg nyolc dollár, a költséghányad becslésem szerint két dollár, így a kiskereskedő adózás előtti bevétele hat dollár. Általában nulla kockázattal Amerikában is, a remittenda-kredit rendszer miatt.

Ebben rendszerben az értékteremtők és a közvetítők nagyjából megosztoznak a tiszta bevételen (42/58 %), a szerzőnek, mint legfőbb értékteremtőnek a részesedése a tiszta bevételekből tizenhét százalék, a másik két értékteremtőé tizenhét és nyolc százalék. Az értéket nem növelő közvetítőké ötvennyolc százalék. Nyilván ez nincs egészen jól, nem igazán ösztönző sem a szerző, sem a kiadó számára, de a kiadó legalább megél.

Mi a helyzet Alsó Merániában?

• Átlagban 7 % a szerzőé. A nagyok természetesen ennél valamivel nagyobbat (nem tudni, mekkorát) harapnak, de az ő hasznuk inkább a nevükben rejlő magasabb példányszámokból származik.
• Átlagban 15% a kiadóé, melynek szélső értékeibe nem merek belegondolni.
• 8% a nyomdáé.
• 60% a terjesztőé, ha van kisker boltja, ha nincs.
• 10% kiskereskedőé

Az adózás előtti bevételek, az átlagos 2500 Ft árú könyvnél (a könyvárak nálunk minden valószínűség szerint jócskán fölfelé nyomottak) példányonként így alakulnak:

• az átlagszerző százhetvenöt forint tiszta adózás előtti bevételhez jut,
• a kiadó elvileg háromszázhetvenöt forintnyi bevételéből, ha a könyv példányonkénti valós előállítási költsége az ár tizede, vagyis kétszázötven forint, a marketing költségek beszámításával jó, ha száz forintot zsebre vág – adózás előtt,
• a nyomda elvi kétszáz forintjából, mondjuk ötven forint a költség, százötven forint az adózás előtti bevétel,
• a terjesztő költséghányada mondjuk ugyanígy egynegyed (túlzás), tehát a „nagyker” ezeregyszázhuszönöt adózás előtti forintra tesz szert, általában nulla kockázattal a bizományosi rendszer miatt.
• a kiskereskedőé elvileg kétszázötven forint, a költséghányad becslésem szerint száz forint, így a kiskereskedő adózás előtti bevétele százötven forint. A nem terjesztői kisker hazai kockázatát nem ismerem.

A hazai rendszerben az értékteremtők és a közvetítők 25/75% arányban osztoznak a tiszta bevételen, a szerző részesedése a tiszta bevételekből tíz százalék, a másik két értékteremtőé (kiadó és nyomda) hat!!!! illetve kilenc százalék. Az értéket nem növelő közvetítőké összesen hetvenöt százalék. Az Alexandrára vetítve, ahol nagyker-kisker ugyanaz, mind a hatvanhat, ha esetleg a kiadó is, hetvenöt kurva százalék kerül a Dezsőnk zsebikéjébe. A haszon háromnegyede.
Nyilván ez kurvára-kibaszottul nincs jól! Nem igazán ösztönző a szerző, de főleg a kiadó számára. Aki ma Alsó Merániában önálló kiadót alapít, az egyszerűen megszállott, vagy pénzmosodás, vagy hülye. A könyvszakma egészére ennek a szánalmas marginnak a jelentőségét majd külön postokban próbálom megérteni.

A kiadók terjesztés által végrehajtott piaci ellehetetlenítése nem most kezdődött, de azután gyorsult föl igazán, hogy az Alexandra abba többszörös monopolhelyzetbe jutott, mely normális országokban elképzelhetetlen lenne. Az Alexandra felemelkedésének valódi pénzügyi hátterét minden valószínűség szerint százötven évre titkosították, annak a financiális mikéntje, hogyan lett az utcai könyvárusból többszörös milliárdos (ha Dezsőnk gyakorlata szerint a bizományban tárolt idegen készletet sajátunkként kezeljük, legalábbis fedezetként milliárdos hitelek mögött) örök titok marad. Bizonyos lépések azonban, melyeket az Alexandra egy méret fölött megtett, mert megtehetett, világosan láthatók, és normális országban a piaci fölénnyel való sorozatos visszaélések miatt már régen szerteszét darabolták volna az Alexandra birodalmat.
Nem vagyok jogász, nem tudom, hogy Alsó Merániában egyáltalán nem létezik-e monopóliumellenes törvénykezés, és ha igen, a határokat a létező törvényekben még a Monarchia vagy az egész KGST mérete alapján állapították-e meg. Az biztos, hogy a józan jogérzék és gazdasági gondolkodás kizárná ilyen mértékű funkcióhalmozás és kizárólagosság egy cégcsoportba koncentrálódását. Nem engedné meg a kiadás, nagykereskedelem és kiskereskedelem összeolvadását.
Nálunk ez nem történt meg, így Dezsőnk nyugodt lélekkel kizárólagossá tehette a bizományosi forgalmazást, a raklapdíjat, a kilencven napos,vagy hosszabb fizetési határidőket, a hamis eladási adatokat és a könyvbevételből való hatvanszázalékos részesedést. Ezekre az eszközökre támaszkodva nyugodtan megtehette, hogy a tőkeszegény kiadókat sorra bedöntse [5], és/vagy fingé’-húgyé’ fölvásárolja az átkosból öröklött vagy időközben felépített boltjaikkal, bolthálózatukkal együtt. Megtehette, hogy a könyvpaloták vevőcsalogató pompájával, választékával, kapcsoltárus trükkjeivel, és az Alaxandra méretéből kizsarolt engedményekkel a rajta kívül eső kiskereskedelmet szinte teljesen kivégezze, nagykereskedőként erőből diktáljon kiadónak és a maradék kiskernek. Mivel a minőség ebben a rendszerben már nem számít, megteheti, hogy a könyvszakma más rétegeit is a maga képére gyúrja – kiadói révén is(lásd később).

Nem mintha gazdasági szempontból a másik két nagy terjesztő (nagyker-kisker), a Libri és a Líra sokkal jobb lenne a Deákné, illetve Dezsőnk vásznánál. A Libri például olyan nagyker, amely csak és kizárólag más nagykereket fogad el partneréül. A nonszenszek nonszensze.

A terjesztés könyvszakmára telepedésének és monopolisztikus jellegének nemcsak gazdasági, hanem a szakma egészét érintő-ellehetetlenítő kihatásai is vannak.
Legfontosabbként kell megemlíteni az olvasók könyvfogyasztóvá silányításának folyamatát, és ennek következményeit. A fogyasztói viselkedés ördögi körben erősíti egymást az új címek száma-példányszám arány egyensúlyának eltolásával-eltolódásával az új címek javára. Képtelenség azt hinni, hogy ugyanaz, sőt szűkebb vásárlóerő, tehát az adott évben adott számú könyvet vásárlók korlátozott, és álladó csökkenő száma nem odavezet, hogy minél több új cím jelenik meg, annál alacsonyabbak a példányszámok. A terjesztői marketing hatására a könyvfogyasztó új cím függővé vált. Ez látszólag a piac színesedését jelenti, mert hiszen többféle könyv jelenik meg, de a példányszámok drasztikus csökkenése éppen, hogy a szürküléshez vezet: a kiadónak ugyanis nincs lehetősége új szerzők bevezetésére. Még ha tőkeereje meg is engedné, nem létezik az a magas példányszámban eladott, biztos hasznot hozó könyv, melynek bevétele elnyelné az új szerző esetleges bukásával járó veszteséget. Az alacsony példányszámok szerzői oldalról azt jelentik, hogy esély sincs profi íróvá válásra, mert nem lehet az írásból megélni.
A terjesztői monopóliumból fakadó eladási ellenőrizetlenség azt hozza magával, hogy a kiadók nem képesek többé felmérni saját döntéseik könyvpiaci súlyát, melynek normálisan a kritika mellett (az nincs) az a legfőbb mércéje, hogy mennyien veszik meg a könyvet. A terjesztő azonban manipulálja nemcsak az eladás körülményeit, hanem az eladási adatokat is.
Az eladás központosítása (a könyvpaloták) valószínűleg megéri a terjesztőnek rövid és hosszú távon is (a palotákat a könyvárakban mi, olvasók fizetjük meg), de következményük a kiskereskedelem tönkretétele, és ezáltal a paletta elszürkítése, az eladási lehetőségek leszűkítése. Arról nem is beszélve, hány munkahely szűnt meg ezáltal.

Amit az Alexandra kiadóként és fölvásárolt kiadói [6] által a szakmával tesz, annak hosszú távú következményeit, nem tudom, mikor heverjük ki. Az új cím kényszer a saját kiadóknál is azt jelent, hogy a kiadás ideje vészesen lerövidül, mely csakis a minőség rovására történhet – tisztességes szerkesztésre, még ha lenne is ember, idő nincsen. A címválogatás is elhirtelenül, mely szintén a minőséget ronthatja. Az is nyilvánvalóan negatív szakmai kompromisszumok szükségességét vetít előre, hogy képtelenség annyi jó szakembert találni, akik az igényelt könyv áradatot tisztességesen megcsinálnák. Csakúgy mint az, hogy ekkora címtömegnél az egy könyvre eső költségeket le kell szorítani az alacsonyabb példányszámok miatt, tehát vagy a túlterhelt profiknak fizetünk kevesebbet, vagy újabb, nem profi személyzetet fizetünk meg, szintén rosszul. Így fordulhat elő, hogy egyetemisták fordítanak ingyen könyveket, webgrafikus tanfolyamot végzett, rajzolni pálcikaember [7] szinten tudó népek tervezik a borítókat.

A kiutat leginkább a teljes alsómerán könyvpiac összeomlásában, és az azt követő romeltakarításban-újjáépítésben látom. Az internet, az e-book okozta paradigmaváltás ugyanis egyelőre várat magára, és félő, hogy arra is a terjesztői rátelepedés lesz a jellemző. Valaki kiszámította, hogy az Amazon Kindle estében hogyan alakulnának a fenti arányszámok:

• 8 % a szerzőé.
• 33% a kiadóé.
• 0% a nyomdáé.
• 0% a terjesztőé.
• 0% a kiskereskedőé
• 59% az Amazoné.

Az látszik tehát, hogy a nyomdai és terjesztési költségek nem spórolódnak meg, hanem átkerülnek az Amazonhoz – extraprofitként. Mivel az e-book olcsóbb KELL, hogy legyen a papíralapú könyvnél, az árcsökkenést a legkönnyebb fajsúlyú szereplőre, a szerzőre tolják…

Fasza, mi? Az optimistábbak azt jósolják, hogy a szélesebb e-book piac fellendülésével a szerzői arány 30% is lehet.

That's fine.

Le it be!

Ja, ha már Inomi, és, hogy Szélesinek se legyen jobb, az Ellopni egy Chagallt ismertetője(?).

Update 091007:
Mások nyomora...

Jegyzetek:
[1] A vírus analógiát fenntartva: nagyon sok köztes gazda élősködő életmódot folytat, de ezt azért nem lenne fair általánosítani minden kiadóra.
[2] A vírus analógiát fenntartva: a vektor nagyon sokszor testfolyadék (vér, nyál, takony, ondó), így az alsómerán terjesztőkre nem túlzás és igaztalan a „geci” jelző használata.
[3] Beugrottál, mi, kis hamis?! Aszitted, mi, hogy majd a retródivatból csinálok ócsó (szó)viccet…
[4] Normálisan a nyomdának ebben szerepe nem kellene, hogy legyen, azonban mivel fizikailag egyelőre a nyomda állítja elő a könyvet a nyomdai kivitel minősége befolyásolja a könyv megjelenését. Tehát értéket ad hozzá vagy vesz el belőle.
[5] A következő történet egy érdekelt közlése, csak a szereplőkre vonatkozó nem éppen hízelgő jelzőket töröltem ki belőle. Azt illusztrálja, miképpen fektette ki az Alexandra az Inomi kiadót tíz egyszerű lépésben (nem volt az három sem!). A kiadót azért nevezem meg, mivel már nem létezetik. A többi szereplő viszont nem a fantázia műve. Mivel a közlés egyoldalú, kezeld a megfelelő fenntartásokkal, és nézz utána!
„Az Inomi előnnyel indult az Alexandránál, a tulajdonosa, Bogdán Miklós ismerte Matyit. Ez azt jelentette, hogy az Alexandra átvételkor rögtön FIZETETT a könyvkontingens egy részéért, tehát a könyvek megjelenéskor nullszalldósak voltak!!!
Ebbe a paradicsomi állapotba tört be a MAGUS jogok körüli per. A M* kiadási jogait Miklós megvásárolta Gáspártól, illetve akitől kellett. A M* jogai azonban korábban tucatnyi felé hasadtak: külön árulták a kiadási jogot, a logót, a szerepjátékot, a kártyajátékot, a megfilmesítési jogot... mindent, amiből a jogtulajdonosok könnyen és minél több pénzt szerezhettek.
Ha jól emlékszem, akkor a Gémeskút Kft. megvásárolta a logó jogát és az első tevékenysége az volt, hogy a terjesztőknek írt egy ügyvédi levelet, felszólítva őket, hogy ne terjesszék az Inomi könyveit, mert úgy jogsértést követnek el és lesznek szankciók... bla-bla...
Matyi ennek örömére rögtön befagyasztotta a kifizetéseket az Inomi felé. Bogdán rögtön megborult, és nem csak a M*, hanem a MU is... Ezt több tárgyalás követte, sikertelenül. Közben a Delta többségi tulajdonos lett a Gémeskútban...
Terjesztés szintjén viszont az a helyzet állt elő, hogy Matyi árulta a könyveket, csak nem fizetett az Inominak. Egy évvel az említett levél után a felháborodott Bogdán fotókat készített az Alexandrában, hogy "lám, a könyv kint van". Csak a rendezetlen jogi helyzetre hivatkozva Matyi nem fizet neki...
Megtehette...
Aztán az Inominak vége lett, a jogokat Gáspár egy jelképes forintért átadta a Tuannak, és felsorakozott melléjük... Ez egy évig tartott, míg (cenzúra) szerzőnknek a Delta Vision (cenzúra) tulaja (Terenyei) pénzt nem ígért, így a (cenzúra) Gáspár átsorolt az ellenzékhez, és megkezdődött egy olyan komédia, ami a M* végképp tönkreteszi...
Az Inomi könyveit végül az Alexandra két-három év késéssel leszedte a polcairól. Addig is árulta az árukészletet (egyszer 50 %-ban leárazva azt, ami nem is az övé). Nem sokkal ezelőtt a Delta Vision megvette az Inomit, és az árukészletre rátenné a kezét…"

[6] Ez a tanmese arról szól, hogyan kebelezett be az Alexandra egy prosperáló, ámde kevéssé tőkeerős kis kiadót, bótostul, készletestül, kiadói gárdástul, szerzői jogostul. A kiadó ma is él és virul, ezért a nevét neduddki! A történet valódiságáért viszont szavatolok.
Hát eccer vót, hónem vót, még a mútt században, az Óperencián jóval innen, vót eccer egy iciri-piciri kis kiadó. Ezt a kis kiadót a tulajdonosa kiváló szimata, szenvedélye a könyvek és a könyvkiadás ránt vitte egyre előrébb meg előrébb, végül még saját kis bótot is nyitott az egyik forgalmas metróaluljáróba’. Ez a tulajdonos nemcsak ahho’ értett, hogy fájintos kiadási jogokat szerezzen, hanem saját kezeivel látta el az akkor még létező könyvesbótokat. Ti nem is tudjátok má gyerekek, mi az a könyvesbót! Hát az olyan csudi kis hely, ahová az ember könyvet venni járt, aki a könyveket eladta, az többnyire szerette is aztat, és a bótba, képzeljétek – haj, uram teremtőm! –, se a Fráj kávéját, se a Matyi borát nem lehetett kapni. Tán mert se Frájnak kávéja, se a Dezsőnknek bora nem vót még akkoriban. De, hogy szavamat ne felejcsem, nőtt, nőddögétt az piciri-piciri kis kiadó, és a tulajdonos elfáradt. Rábízta a terjesztést először egy kis terjesztőre, akik aztán magosrul tettek arra, hogy a kis kiadó könyvei ott vannak-e a könyvesbótok pócán vagy se. De, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, nem is lehettek, mer’ akkora mán a kis bótokat mind bedőtötte a Dezső nevű gonosz varázsló, aki a könyveket palotákba kőtöztette, amiknek, ha kacsalábuk nem kis vót, de kávézójuk bizonyosan. Akkor az iciri-piciri kis kiadó bevitte a könyveit a varázslóhoz, hogy tán terjesztgetné őket a saját palotájába’. Addig-addig terjesztgette, addig-addig nem terjesztgette a kicsiny kiadó könyveit a gonosz varázsló, amíg az végleg tönkre nem ment. Mert Dezsőnknek Attila király vót a példaképe, hun fizetett, hun nem. Jobbára nem. Amikó’ aztán az iciri-piciri kiadó már majdnem csődbe ment, a varázsló felajánlotta, hogy megvenné a kis kiadót, készletestül, bótostul, gárdástul meg szerzői jogostul és persze a tulajnak továbbra is minden kiadói szabadsága meglesz. Így is lett. Máig is félnek, ha meg nem hóttak!
A Matyi Dezső legyen holnap a vendégetek!
[7] Az esztétikai csalhatatlanság, erkölcsi makulátlanság és szakmai tökély szemében úgyis a pálcikaemberrel megrajzolt képregény az emberi szellem kiteljesedésének megközelíthetetlen Csimborasszója…

Some Fact(s)about Decomposition III.

Ahogy az előző postban írtam, egyelőre az sem világos előttem, hogy proszektúra vagy viviszekció az, amit végzek. Nem tudom biztosan, hogy a sci-fi halott-e és mennyire, csak gyanakszom [1], hogy az – legalábbis élőhalott, Undead, amiket a lányom annyira utál a Turok 2 nevű idióta lövöldözős játékban…
Sokadszorra leírom: ha halott, nem temetni akarom, hanem feléleszteni, és nem csak addig, amíg rángatózva kiharap egy zsíros falatot a könyvpiacból – nekem –, hanem úgy, hogy életben maradjon. Még jobb lenne, ha újjászületésrol lehetne beszélni. Valódi újjászületésről, nem arról a dumáról, mely a kilencvenes évek alsómerán nihilje után ezeket a mai poszmortem rángásokat reneszánsznak nevezi. Nem is olyasféle újjászületésre gondolok, mint az Egy bogár élete végén, amikor a nagy, rusnya, kövér hernyóból nagy, rusnya, kövér lepke lesz, két pici szárnnyal. Pillangót szeretnék, nagy szárnyút, színeset, elevent… Távlati és önzo célom ezzel a felélesztéssel, speciálisan itt Alsó Merániában, hogy együtt jöjjünk ki a gettóból, melybe azzal zártam magam, hogy ezt az élőhalottat választottam társamul. Nem kis föladat!
Ha nem halott, és érzéseim megcsaltak és itt van az újabb Aranykor, hát annál jobb!

Hosszú lesz, és ez csak az első lépés, de talán elolvasod, bár leginkább magamnak írtam, rendszerezési szándékkal. Ha zavar a sok “mindent mindenről jobban tudás“, azt megértem – engem is zavar. Viszont annyi kárt okozott és okoz, hogy nem akarom ezt a jelenséget, attitűdöt, mentalitást másképpen jelezni, csak a nevén nevezésével.

Szerzőkrül

Mielőtt megvizsgáljuk mennyiben járulnak hozzá maguk a szerzők a zsáner halálához, és (magyarországi [2]) gettósodásához, nem árt tisztázni a sci-fi szerző mibenlétét és etológiáját. A természetkutatás úttörőihez hasonlóan magamat fogom fölboncolni, és ebből kiindulva, meg a kollégák megnyilvánulásai és ALKOTÁSAI alapján próbálom elvégezni a meghatározásokat.

A meghatározás egyszerűnek tűnik: sci-fi író az az író, aki sci-fit ír. Rossz hír, hogy nálunk az író meghatározása éppúgy hiányzik, mint a sci-fi definíciója mindenütt, tehát előbb ezeket kellene megejteni. Sejtettem, hogy nem lesz egyszerű…!

Nem vesződöm sokat az író-meghatározással. Nem kell elméletekbe belemenni, olyasféle fenotípusos meghatározás kell mint Móczár Kis állathatározójában. Négynél több lába van? Ízeltlábú. Hat lába van? Rovar. Kemény fedőszárnya? Bogár vagy poloska. És így tovább…
Esterházy szerint író ír. Én azt gondolom, írót olvasnak. Ez – legalábbis egyes modernista-posztmodernista kísérleteket leszámítva – magában foglalja az írást. De az alsómerán irodalomban ezt nem ússzuk meg ennyivel – oly sok itt az önjelölt írózseni és oly kevés az olvasó, hogy a meghatározást ki kell terjesztenem: író az, akiről – megjelenéstől függetlenül – legalább egyetlen személy azt mondja, hogy író. Így nem zárjuk ki az önjelölt nagyságokat sem, akikre később oly nagy szükségünk lesz.
A sci-fire a magam részéről elég tág meghatározást adtam, léteznek még mindenféleképpen szűkítő tematikus és érzelmi megközelítések, valamint S. Sárdi Margit célorientált definíciója. Saját leleményemet nem óhajtom erőltetni, a többi indokolatlanul szűkít – olyasféle gyakorlati meghatározásra van szükség tehát, mint az íróság esetében, melyből nincs kibúvó. Tehát sci-fi alkotás az a fantasztikus produkció, amelyről legalább egy személy azt állítja, hogy sci-fi. Ez nem tételezi fel azt, hogy az illető tisztában is lenne azzal, mi a sci-fi.
Összefoglalva: sci-fi író az, akiről legalább egyvalaki azt mondja, hogy sci-fi író. Ugye, milyen hülyén hangzik?

Ha ezen túl vagyunk, az etológiai leírás már sétagalopp.

A sci-fi író mindenekelőtt ember [3]. Ezt senki sem tagadhatja. Viszont ez a leírás túlságosan általános. Kiterjesztésképpen, a sci-fi író az az ember, aki mindent jobban tud mindenről. Ezt valamiféle fertőzés okozhatja, egy infóvírus, mint a Snow Crashben, a sci-fivel kapcsolatos információhordozókból lehet szerezni. Világesze vírusnak neveztem el. De lehet, hogy átok ez, amelyet valami lenézett, sértődött fantasy szerző tett ránk – ez a világesze átok. Mivel mindkét feltevés egyenértékű, felváltva, szinonimaként használom őket.
Alsó Merániában ez az átok vagy fertőzés általában igaz volt minden írófélére (lásd vátesz), de a rendszerváltás? után, amikor temérdek író bizonyította be a politikában, hogy valójában a szavak többé-kevésbé érdekes, esztétikus és szórakoztató egymás mellé rendelésén kívül a világon semmihez sem ért, esetleg még ahhoz is rosszul, ez az önbizalom ma már, legalább retorika szintjén közeledni látszik a realitásokhoz.
Nem úgy az (alsómerán) sci-fi író!
A sci-fi író továbbra is a zsebében érzi a Magna Matériát, mely univerzálisan képes minden szart arannyá változtatni, beleértve a szar gondolatokat és stílust is. Ami nem is lenne baj, ha ez az öntudat nem kapna hangot minden lehetséges fórumon. A sci-fi író azt viseli a legnehezebben, ha ez a mindenről mindent jobban tudása kétlődik, kevésbé zavarja, ha irodalmi kvalitásait vonják kétségbe. Ilyen egóval aztán a sci-fi író elméje nagyon könnyen paranoiássá fordul, és ettől kezdve irodalmi kvalitásainak megkérdőjelezése automatikusan mindenről mindent jobban tudásának megkérdőjelezésévé válik. A következmény, hogy a sci-fi írót nehéz szerkeszteni – amit egyszer leírt, az úgy van jól, ahogyan leírta, harcol az utolsó határozatlan névelőért, irodalmi közhelyért, stílustörésért, hibás elbeszélésmódért, elbaltázott terjedelemért és logikai bukfencért. A sci-fi írót paranoiája sértődékennyé teszi, és ilyenkor ám örök a harag, mivel a sci-fi író nem felejt. Nem felejt és bosszúálló is, így vélt és/vagy valós sérelmek évtizedekig végigkísérik pályáját. Meg másokét.
A fentiek kiemelten igazak Alsó Meránia sci-fi íróira. Az alsómerán sci-fi író ráadásul nemcsak befelé, a zsáner felé sértett és sebzett. A népszerű irodalom és különösen a sci-fi irodalomtudományi el nem ismertsége sóvárrá és iriggyé teszi még akkor is, ha ezt soha be nem vallaná. Ő – ír, őt – olvassák. Ő tehát író. Miért kell neki amiatt a sok szemét miatt, amit az elődei az olvasókra zúdítottak, páriaként szenvednie? Hiszen irodalmi minőséget produkál, hiszen mindenki elismeri a sci-fin belül, aki meg nem, az irigy ellenség…
A sci-fi író többféle archetípusos reakcióval és tetszőleges arányú elegyükkel dolgozza fel a gettóba zártság miatt érzett sértődöttségét:

• tudomással bír a helyzetről, de nem érdekli, csak ír, és ír és ír, és zsebre vágja a bevételt (például Nemere és Lőrincz László);
• tudomást vesz a helyzetről és sértődötten ellen-sznobériával reagál, köpi a gipszet a kortárs irodalomra, művelőire, az elitirodalom példányszámaira (összemérheto az övéivel). Összefonódást vél látni az elitirodalom szerzői és kritikusai-irodalomtudósai között és ezt az összefonódást tükröző korrupciót a mecenatúrában. Az így reagáló sci-fi író lenézi nem sci-fivel fogalakozó kollégáit, azon egyszerű szintaktikai tényből kiindulva, hogy a zsáner tartalmazza a tudomány szót, így – saját tudományos-filozófiai kvalitásaitól függetlenül – azt tartja magáról, hogy ő valamiképpen (természet)tudós ember. Ez a lenézés egyaránt vonatkozik az elit és a népszerű irodalom sci-fin kívüli részére – és sikeres sci-fi szerzőkre is (pl Nemere, Lőrincz László vagy Crichton mindig szabad préda egy kis szarkázásra.). Emlékezzünk csak vissza mekkora lenézés irányul zsáneren belül a fantasy-ra! Az sci-fi sznobjai, következetesen ragaszkodván sznobériájukhoz, elutasítják az elitirodalom kísérleteit, szélhámosságnak tartava azokat;
• tudomása van a helyzetről, de nem érdekli, mert jól érzi magát a gettón belül, és nem is akar onnan kitörni.
• nem vesz tudomást a helyzetről, mert jól érzi magát a gettóban, mivel képtelen felismerni, mi is van körülötte, boldog az ötszázas példányszámmal, a háromezrestől a mennyekben érzi magát, a valódi kritikai elismerés nem hiányzik neki (azt se tudja, hogy mi az), hiszen a rajongók őt szeretik.

A sci-fi szerző nem ritkán valóban patológiásan paranoiás, nem ritkán szociopata, gyakran mániás-rögeszmés kötöznivaló elmebeteg [4]. Igen gyakran szorongásos, bipoláris és sokszor személyében frusztrált.

Nem ritka közöttünk az elvetélt természettudós, aki tudománytalan-tudományos elméleteinek hirdetésére használja a zsáner adta szabadságot.
Egyáltalán, a sci-fi hálás terep mindenféle eszmék felelősség nélküli népszerűsítésére, hiszen “csak a fantázia terméke”. Sokan szemérmetlenül ki is használják ezt.

A sci-fi szerző írói fejlődési íve különbözik az elitíró fejlődési folyamatától. A sci-fi író általában először sci-fi rajongó, zsenge korában kritikátlan, aztán egyre kritikusabb, míg végül elér arra a kritikai szintre, amikor belévág a felismerés: „Ilyet én is tudok!”. Írónk így általában elit kollégáival ellentétben nem forradalmárként, az irodalom megújítójaként kezdi a pályáját (First mover, a piaci stratégia nyelvén), hanem „mee too” stratégiával és mentalitással, azaz követi a már meglévőket, akaratlanul is utánozza őket, de nem haladja meg. A többség e szint alól nem sem jut ki (azaz valójában nem tudja), kevesen megmaradnak ezen a szinten, vagy esetleg eljutnak a „Kicsivel jobban tudom” állapotba, de nagyon ritka madár a sci-fiben az „only me” terméket felmutató, irodalmilag megújító, First moverré váló, vagy akként jelentkező szerző.

Az általános jellegű etológia után érdemes rátérni a sci-fi szerzők generációk és nemek szerinti etológiájára is, ugyanis, hasonlóan a szigeti makákókhoz [5], ég és föld a különbség a generációk és nemek között. És az analógia itt meg is szűnt, akinek nem inge, ne vegye magára. A magam részéről a makákókkal vagyok.

A sci-fi írók legidősebb generációja már több mint száz évvel ezelőtt lépett a porondra. Egyeseknek közülük még mindig nagy a hatása a zsánerre – egyszerűen azért, mert a befolyásuk az irodalom/kultúra egészére is nagy. Műveik alapján a mindent mindenről jobban tudok mentalitás rajtuk még nem uralkodott el – vagy kiválóan álcázták. Javukra írható az is, hogy valamennyien jó régen, jól meghaltak.
Ebben a generációban oly ritka a nőnemű alkotó, mint a kezdő kortárs sci-fi írónál a nem E1 elbeszélésmódban írt mű, és azon kevesek sem a feminizmus szélsőséges formáinak népszerűsítésével voltak elfoglalva irodalom és sci-fi ürügyén. Ők egyszerűen egyenlőként viselkedtek a férfiakkal és kész.
Néhány kisebb jelentőségű alsómerán író ebből a generációból megpróbálkozott fantasztikus alkotásokkal, vegyes eredménnyel. A gettó viszont még szándék szinten sem létezett. Író írt és olvasták. A magyar írókra jellemző váteszi elhivatottság viszont tombolt, és ebből később még lesz bajunk.

A következő generációt a sci-fi Aranykorának [6] írói adják. Ők azok, akik megteremtették a keményvonalas sci-fit, és akkortájt váltak szét a fantasztikum alzsánerei. Ez a kor és generáció alkotja meg egyáltalán a science fiction és az űropera fogalmát, ezek a jóemberek osztották föl – akaratlanul – az olvasókat rajongókra és azokra, akik valamilyen oknál fogva (lásd később) nem szeretik a sci-fit. Mondhatjuk, akkor ezzel kezdetét is vette a nagy rothadás és a zsánerba zárkózás.
Bár műveikben ez még mindig nem nagyon érezhető, ezek az írók kétségkívül a mindent mindenről jobban tudok mentalitás szülőatyjai. Erre – ifjabb kollégáikkal ellentétben – érezhettek némi alapot, lévén nem egy közülük aktívan a tudománnyal és technológiával foglakozó szakember. Viszont deklarációs szinten annál inkább tudták nyomatni a zsenialitásukat, gondoljunk csak a Futurians mozgalomra. Ez a mentalitás játszott abban közre, hogy az addig befogadó tágabb közönség egy (jelentősebb) része kezdett eltávolodni a számára érthetetlen technoblablával (az akkori írók legalább nagyjából értették, mit is írnak) operáló szövegektől. Az igénytelenebbje azért vált le, mert csupán szórakozni vágyott, fantasztikus kalandokat akart, nem a középiskolában megutált science könyveket viszontlátni, az igényes, humán érdeklődésű olvasót pedig egyszerűen nem érdekelte ez a vonal – és valószínűleg át is látott a technoblabla olvasófogó hívószó jellegén.
A rajongókban viszont ez a mentalitás kiváló partnerre talált, így a zsánerbe zárkózás kapott egy gyönyörű pozitív visszacsatolási kört, mely a ki-látja-a-láthatatlan-szövetet effektussal megtámogatva a mai hipokrita, kritikátlan rajongótáborok létrejöttének melegágya lett.
Bár néhány Aranykort megélt író még ma is él, a döntő többségük már valamely más dimenzióban kamatoztatja fantáziáját. Valószínűleg egy jó forró helyen.
Remélem főleg azok forognak nyárson, akik mindenféle minőségi igény nélkül a látványos, de abszolút üres kalandtörténetekkel árasztották el a piacot, jogot adva az irodalomtudománynak, hogy a sci-fi címke mellé a szemét jelzőt is zsánerre aggassa.
A Szovjetunióban színre léptek azok, akik a sci-fit ideologikus, propagandisztikus szándékokkal eszköznek tekintették. A Szovjetunióban nyoma sincs gettónak.
Alsó Meránia ebben a generációban – hál’ Istennek! – nem vett részt zsáner specialista íróval. Alsómerán sci-fi író, sőt, a kifejezés magyar megfelelője sem létezett. Irodalmunk nagyjai és kisebbjei, ha úgy tartotta kedvük, fantasztikus történeteket is írtak. Az irodalmi gettót nálunk ekkortájt más alapokon hozták létre, a szórakoztató irodalom nem záródott bele saját jogán. Ne felejtsük el továbbá, hogy ekkor alkotott Rejtő Jenő, és ennek később még igen nagy, sajátosan magyar jelentősége lesz zsánerünkre nézve. Kétségkívül, hogy akkori íróink is a világ legokosabb emberei voltak, de a műveikben ezt remekül el tudták titkolni, nem ez volt a legfontosabb.

Az ötvenes évek írói más világ, noha ugyanaz a generáció uralja a terepet. De meghalt Kornbluth, a fiatal zseni, az élő lelkiismeret, és Campbell, a szerkesztők királya megbolondult. A világ a technológia aranylövésének mámorában és az atomháború rémálmában tobzódott. Ez aztán a Kánaán a filozófiai sci-fi írónak, főleg a pesszimistább fajtának! Az akkor jelentkező új generáció már nem veszi olyan szigorúan a tudományt, inkább morális kétségeinek terepéül használta a fantasztikus hátteret.
A szemétáradat nem csitult, talán még áradóbb is lett, mert a megjelenő televízió újabb író-iparosokat juttatott munkához és fokozta a szemét iránti érdeklődést.
Nő még mindig nincs a zsánerben.
Alsó Meránia közben szovjet befolyás alá került. A sci-fi voluntarista olvasatát természetesen felismerte a rendszer, de a kultúrpolitika úgy döntött, hogy a népszerű irodalomnak ez a szelete a legveszélytelenebb az ifjúságra, agymosásra/propagandára viszont kiválóan alkalmas ugyanott, így a sci-fit ifjúsági irodalommá fokozták le, megkezdődött a szocializmus és az irodalmi gettó alapjainak lerakása, miközben a társadalmat, így az írókat is elvágták a nyugati hatásoktól és áramlatoktól. Magyarországon megjelentek hát az első sci-fi írók. Erős ideologikus töltettel, tudománynépszerűsítő szándékkal és hévvel írtak az ifjúság számára. A mindent mindenről jobban tudok mentalitás az ifjúsági művekben nem tolakszik előre, talán hiányzik is az akkori írókból: örültek, hogy lyuk van a seggükön. Az ifjúsági vonal női írókat is a zsáner közelébe vonzott, én például imádtam Fehér Klára Földrengések szigetét és Oxigéniáját… A nők sokáig immunisak voltak a világesze vírussal szemben (lásd később).
Kuczka Péter, a magyar sci-fi későbbi megmentője és/vagy hóhéra (nézőpont kérdése, a legjobb kifejezés talán a magyar sci-fi pápája lenne) egyelőre helyét keresi az irodalomban, az ultrabolsevik költeményektől eljut a forradalomig, és ez később fontos lesz.

A hatvanas évek az Új Hullámé, amely minden pozőrsége és soha el nem ért ideáljai ellenére szép eredményeket hozott: azok a sci-fi írók, akiknek művei leginkább beépültek a kultúra egészének szövetébe, ebben a korban kezdtek alkotni, vagy érték el életművük csúcsát. Ironikus, hogy éppen Moorcock, a mozgalom elindítója nem osztozott ebben. A sci-fi író ekkor fantasyt is írt, az alzsánerek közötti mesterséges határok kezdtek újra elmosódni – legalábbis angolszász nyelvterületen. Talán minezek miatt, mintha tompult volna a mindent mindenről jobban tudok mentalitás, a szövegek tisztábbak, irodalmiabbak, mondanivalójuk, üzenetük van, és ez az üzenet nem okvetlenül az író egójáról szól. Ez a mozgalom próbálta először poétikus irányokba elvinni a sci-fi prózát és kiragadni a jobbára tinédzser korosztályú célközönség számára kötelező hipokrita tematikából (Szex, kedves doktor, és még szex! És explicit erőszak.).
A nők még mindig kevesen voltak ebben a generációban, és még mindig nem a feminizmus jelentette a fő csapásirányt, bár Le Guin, mindnyájuk öreganyja – Éljen még vagy száz évig! – már behozta a zsánerbe a sajátos feminin látásmódot, tematikát (Szex, kedves doktor, és még szex!) és némi explicit feminizmust is. Viszont az ő műveiből még hiányzott a militáns feministák elvakult szexizmusa és túlteljesítő nyomulása.
A szovjet sci-fi elérte saját aranykorát, a Sztrugackij fivérek érett alkotóvá váltak. A szovjet sci-fiben nyoma sincs a mindent mindenről jobban tudok hozzáállásnak, illetve talán Jefremov ebbe az istállóba tartozik.
Stanislav Lem, ennek a mentalitásnak archetípusos írója, is ekkor került a csúcsra, és szinte azonnal meg is csömörlött a sci-fitől: az évtized végére a zsáner legkeményebb belső bírálójává vált. A fő baj viszont a mindent mindenről jobban tudással, hogy egy idő után nem veszik komolyan, így, ha még igaza is van az illetőnek, semmi hatása sincs (lásd később).
Az Új Hullám minket is elért, legalábbis egyetlen író, Zsoldos Péter személyében megteremtődött és követők nélküli egyszemélyes mozgalomként eredményeiben elérte a hazai sci-fi csúcsát. Talán, mert őt valahogy nem érte el a sci-fi szerzők világesze-átka.
1964-ben Kuczka lekerült az indexről (nem a portál, akkor még nincs internet, hehehehe), és hatvanhétre megtalálja a rést, amelybe benyomulhat. Ez a sci-fi. Hihetetlenül gyorsan kizárólagos urává válik a zsánernek, sci-fi jóformán csak az ő jóváhagyásával jelenhet meg Alsó Merániában. Ennek voltak és lesznek komoly negatív és pozitív következményei a hazai írói elmeállapotra nézve is. Komoly pozitív következmény, hogy Kuczka lerombolta az irodalmi gettó emelkedő falait, visszaemelte legalább a következő két-másfél évtizedre a sci-fit az irodalomba. Pozitívum az is, hogy az ideológiai korlátok között megpróbálta (sikeresen) integrálni az alzsánereket, egységes fantasztikumként kezelve őket. Azt is csak pozitívumként lehet fölfogni, hogy az ideológiával vállvetve állta útját a külső szemétáradatnak, és az éledező hazai szerzőgárdából csak a minőséget engedte publicitáshoz.
Az évtized végére ugyanis megjelentek a rajongói klubok is, és bennük az amatőr szerzők, egyelőre még szerényen, jobbára a „me too” szemlélettől hajtva, de már érik a gyümölcs, a klubokban fortyognak a sértődések, formálódik az első mindent mindenről jobban tudó magyar sci-fi író generáció. Hogy hatásuk nem volt és nincsen, az Kuczkának „köszönhető”. Ez a generáció többnyire publikálatlan maradt a fanzinok világán túl, aztán megkeseredve ráunt a sikertelenségre és abbahagyta az egészet. Nem tudjuk viszont, hogy a Kuczkai gát híján ki mivé nőhette volna ki esetleg magát [8].

A hetvenes évekre az Új hullám lendülete kifulladt, a zsáner újra megmerevedett, és magába zárkózott, néhány új névtől eltekintve nem sok minden új mondható el az akkor színre lépő írókról. Annyira szürke minden [9], hogy még a mindent mindenről jobban tudó attitűd is elfelejtődik. Dick végleges elborulása is ebben az évtizedben zajlik. A szürkeséget nem deríti fel a Star Wars bemutatója és sikere, csak megszületik farvizén a sci-fi író egy új típusa, a fanfiction szerző, bár ekkor még nem olyan óriási számban jelentkeznek, mint az új évezredben (lásd később).
Kezdődik a novella, mint uralkodó forma gyengülése a regénnyel szemben.
Több női író ekkor jelentkezik, és talán a hatvannyolcas hippimozgalom szabad(os)ság eszményeinek hatására a militáns feminizmus felüti a fejét a zsánerben is.
Alsó Merániában ez az Aranykor. Kuczka megjelenteti a Galaktikát, a Kozmosz Fantasztikus Könyveket. A klubmozgalom kiszélesedik, a rajongóból–író folyamat „eredményeképpen” több tucat sci-fi író jelentkezik. Kuczka hozzáállása azonban nem változik a témához: három kortárs magyar sci-fi író jut publikációhoz az évtized végére: Nemere István, Lőrincz L. László és Kasztovszky Béla.
A klubokban elszenvedett sérelmek, sértődések (egymás, Kuczka, a cudar világ) megteremtik és kimerevítik a magyar sci-fi író jellemző attitűdjét: mindent mindenről jobban tud, és mindenki üldözi. Látszólag nincs gettó, de azért Nemerét nem veszi fel soraiba az Írószövetség…

A világ eddigi utolsó sci-fi irodalmi mozgalma a nyolcvanas évtizedre tehető. Ez a cyberpunk (kritizálni nem merem, mert kapok a fejemre, tegye meg helyettem David Brin). Ez a mozgalom retorika és alkotások szintjén is előtérbe hozza az írói egót, a sci-fi író a világban is, nemcsak nálunk a mindent mindenről jobban tudó szabadalmaztatott prototípusává, (engem) idegesítő figurává válik. A CP író új fegyvereket [10] markol föl és nem fél használni őket. Az ötlet – minőségtől függetlenül – egyeduralkodóvá vált a szövegekben, az ötletözönt puffogtató író pedig sikeressé (lásd majd a Rajongókrul című részben).
Különös, de a CP úgy ér el sikereket az elitirodalom tudóinál, hogy tulajdonképpen semmiféle tematikus, de főleg irodalmi megújulást nem hoz. A siker meghozza a gyümölcsét epigonok, utánzó szemétgyárosok alakjában is. Megszületik a divattémák hiénáinak fajtája, akik főként Hollywoodon tartva szemüket, ontják a potenciális (szar) forgatókönyveket.
A cyberpunk témájánál fogva – akkor – nem sok női írót hozott, maradtak, akik voltak, olyanok, amilyenek voltak.
A Szovjetunió bolsevizmusban csalódott szerzői megírják hattyúdalaikat, és – sajnos – lassan kimúlnak a rendszerrel együtt.
Nálunk is változik? a rendszer, bár továbbra is kevés új név tűnik föl, a klubmozgalom is halódni kezd, valószínűleg az írói csalódások kioltotta ambíciók múltával, bár érezni vélvén Kuczka gyengülését, akcióznak kicsit – a magyar sci-fi mozgalmár író ekkor születik. A szerzők száma tehát csökken, elszántságuk viszont nem, és attitűdjük csak erősödik, már ami a paranoiát illeti. A CP egyelőre ekkor nincs hatással a magyar szerzőkre. A zsáner megítélése vegyes, van is gettó, meg nincs is, a Stalkert az Európa adja ki. Ifjúsági sci-fik – nem tudni mennyiben Kuczka jóváhagyásával – a Kozmosz sorozaton kívül is meg-meg jelennek, tehát ilyen írók továbbra is léteznek, bár hatásuk kicsi.

A kilencvenes évek poszt cyberpunkja ugyanazt a szürkeséget hozta, mint a poszt New Wave korszak a hetvenes években. Az új nevek nem hoznak irodalmi megújulást, viszont az írott sci-fi általános népszerűsége csökken, megcsappan a magazinok száma, az uralkodó forma a novella helyett végleg a regény lett. A csak novellista sci-fi szerző kihullott az evolúció rostáján… Hollywood lecsapott a sci-fiben rejlő látványlehetőségekre, és sci-finek nevezett, azonban a kliséken kívül azzal semmiféle rokonságban nem lévő szuperprodukciókkal újabb, rosszízű versenybe hajszolta bele a szerzők erre hajlamos részét.
Még nem számottevő, de az évtized végére meghatározóvá válik az internetes jelenlét, ahol a világesze vírus hordozása szelekciós előnyt jelent azon írók számára, akik képesek kihasználni az internet ellenőrizetlen nyilvánosságát.
A női szerzők, bár nem túlságosan, de megszaporodnak, a feminizmus erősödik, IT-ben és az új varázstudományban (biotech) járatos hölgyek erősítik a zsánert, akik azonban leginkább csak a férfiakra való rálicitálásban tűntek ki.
Szovjetunió nincs, az érzékeny, invenciózus orosz sci-fi irodalom eltűnt, Oroszországot elöntötte a visszatartott szemét (A harmadik évezredben Harry Harrison a sláger!), epigonok, „me too” szerzők a jellemzők.
Alsó Merániába is ömleni kezdett a szenny, amikor A Kuczka jelentette gát ideológiai támasz híján átszakad. Megszűnt a fantasztikum monopóliuma, a Galaktika és minden, ami addigra köré szerveződött, igen hamar kimúlt a felemás piaci rendszerben és kiadók tucatjai alakulnak, szakmai tapasztalat és szerkesztői koncepció nélkül. Közben azonban évtizedes adósságok megfizetése kezdődött. Normális országokban ez a hirtelen bőség egy új Aranykor alapja lenne, Alsó Meránia azonban ebben is különleges.
Egyrészt a magyarság nyelvi gettója megteremtette azt az írótípust, akinek a karrierje elvileg is rövid életű, mert egyetlen piaci előnyre épül: a nyelvtudásra (kifejezetten az angol nyelv ismeretére). Ezek az írók azt a helyzeti előnyt használták ki, hogy valamilyen okból (általában családi) az alsómerán átlagnál évekkel korábban megismerkedtek az angolszász sci-fi legjobb műveivel, különös tekintettel az itthon addig jobbára ismeretlen CP-ra. Nemcsak lefordították azokat (kis késéssel), de előismeretük révén, mint írók, új hangként voltak képesek megjelenni a hazai közönség előtt. Elég volt csak egy kis hazai ízt adni az egésznek, és a rajongók máris ájultan omoltak lábaik elé. Ugyanazon nevek, ugyanezen módszerrel „megújították” (beújították) a fantasyt is. Ez örvendetes cselekednek tűnne, ha valamiféle olyas koncepció lett volna a hajtóereje, minta kuczkai fantasztikum fúzió. De ezeknek az íróknak egyetlen hajtóereje a pénz volt. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy egyetlen huszárvágással megpróbálták magukévá tenni a szerepjáték piacot is. A hirtelen megjelent hazai fantasy felcsigázta az alzsáner iránti igényt a fogyasztókban, annál is inkább, mert a fantasy még mostohább helyzetben volt az átkosban, valódi tiltott gyümölcs. Ez végül odavezetett az évtized végére, hogy a fantasy divatja, és az iránta érzett vásárlói igény szinte teljesen kiszorította sci-fit. A sors igazságossága, hogy ugyanerre az időre ezek a karrierek lecsillapodtak, kifulladtak. Javarész, mert elfogyott a puskapor, másrészt, mert az ország sci-fi iránt érdeklődő része egyre inkább angolul beszélő kultúrává nőtte ki magát, harmadrészt az internet és a szabad piac révén semmi sem ismeretlen többé előttük, ami Nyugaton történik.
Másfelől a kiadói dilettantizmus a kiadási baszdühvel párosodva válogatás és koncepció nélkül, kapkodva, kamaszos szertelenséggel zúdított mindent a piacra. Amely, ne feledjük, minden elutasíttatott, amit Kuczka képviselt, így a kritikai feldolgozása ennek az áradatnak már a kezdeteknél hiányzott, megnehezítve a minőségi válogatást. Szerkesztetlenség, könyvészeti igénytelenség, pocsék fordítások, csonka sorozatok vették el az ember kedvét az élettől is, mégis ez a tohuvabohu, különös tekintettel a CP-re megtermékenyítően hatott egy újabb, rajongóból lett írói generációra, akiket viszont semmiféle szerkesztői, kritikai, könyvpiaci visszajelzés nem orientált, és a kiéhezett rajongótábor egy ideig – a csömör beálltáig – a siker illúziójával ajándékozott – vagy vert – meg. Ekkor érezhető először komolyabban Rejtő Jenő munkáságának hatása a zsáneren. Rejtő epigonok tucatjai éppen a sci-fit vagy a fantasyt találták meg arra, hogy kamaszkori olvasmányaikból felszívott és megszeretett stílust és humort az olvasókra zúdítsák. Ezek a szerzők már valódi, hardcore, mindent mindenről jobban tudó attitűddel állnak a világhoz, így meg sem fordult a fejükben, hogy a paródia nem szatíra, és mennyire kétélű fegyver – a zsáner önmaga paródiájává fordult nem egy esetben. Amikor a kilencvenes évek végére az olvasói csömör elérte ezt az írógenerációt és megtapasztalták a sikertelenséget, jó részük nem is kevéssé paranoiássá vált.
Az addigra mecenatúráját veszített elitirodalmárok (szerzők és szakértőik) kapva kaptak a külföld és hazai szemét halmainak ürügyén, hogy megszabaduljanak egy, az összeszűkült, tetves kis piacon és állami csöcsök csurranó-cseppenő adományain vetélkedő versenytárstól, és vállt-vállnak vetve sietve újra felhúzták azokat a gettófalakat, melyek a kuczkai érában oly szépen kezdtek lebomlani. A sci-fi másodrendű teljesítménnyé vált. A szerzőket azonban ez akkor még nem zavarta, szépen eltengődtek a rajongók egyre fogyatkozó, egyre inaktívabb és vásárlóerő tekintetében is vékonyodó táborán. Az ezredfordulóra kezdett kibomlani az internet, de komoly befolyásra még nem tett szert az írók különböző, egymás mellet létező generációira.

Az új évezred írójára, tartozzon bármelyik előző, vagy éppen feltörekvő új generációjához az internet tért hódítása nyomja rá a bélyegét. A net ellenőrizetlen nyilvánossága az agresszív, gátlástalan szerzői attitűdnek kedvez, a keresőmotorok letöltési számaiból kikövetkeztethető sikert a netgeneráció könnyedén – és a maga szempontjából teljes joggal – összekeveri a minőséggel, a újliberalizmus mindent relativizáló ideológiája a kritikát ott is gyurma képlékenységűvé tette, ahol egyáltalán létezett, az új kereskedelmi modellek, a self-promó fizikai lehetősége és kereskedelmi lehetőségei, a blogszféra kiterjedése új típusú hozzáállást követelnek meg az íróktól, így a harmadik évezred írója – amellett, hogy a mindent mindenről jobban tudás póza elengedhetetlenné vált számára az önreklám szempontjából – az írás mellett kénytelen elsajátítani a tömegmanipuláció eszköztárát is. És él is vele – oda meg vissza. Nyugaton a kilencvenes évek végére az aktuális generációban felébred egy más minőség iránti igény, mely legfőképp a tágabb fantasztikum felé való elmozdulásban nyilvánul meg. Örvendetes irány, bár irodalmi megújulást egyelőre nem nagyon látni mögötte: a régi, Lem által annyira kárhoztatott szerkesztési elvek, az Új Hullám két évtizedes eszközeivel megspékelve semmi újdonságot nem jelentenek. Tematikai megújulásról sem tudok beszélni, divattémák felbukkanása és követése a jellemző. A tudomány eredményei általában interpretálatlanok, mivel ezeknek a szerzőknek a többsége tökéletesen eltávolodott a valós tudománytól és a science-t jobbára a jól hangzó, de sokszor értelmezhetetlen és értelmetlen technoblabla jelenti számukra (és a rajongóik számára). Ne feledjük, háttérben a Wikipédiával mindenki olyan okos lehet, amilyen sebességgel képes kulcsszavas keresésre és a találatok visszaolvasásra! A kulcsszavas keresés mintájára megjelent a sci-fiben a kulcsszavas olvasás: a hívószavak jelenléte irodalmi és más minőségtől függetlenül elindítja az rajongóban a pavlovi reflexeket, és arra kényszeríti a szerzőt, hogy a megfelelő kulcsszavakat a megfelelő számban elhelyezze a szövegben és a szöveg körüli kommunikációjában is. A harmadik évezred írója korszerű kíván lenni, mely kijelentés valójában azt takarja, hogy megfeleljen a rajongók elvárásainak, akik viszont kulcsszavak alapján feletetnek vagy nem feleltetnek meg. Az ötletparádé így parttalanná válik, hiszen alaposabb kidolgozást nem igényel, csupán az ötlet jelenlétét.
Az internetes publikáció lehetősége (a minőség-ellenőrzés/ szerkesztés hiánya illetve elutasítása), a fanfiction divatja szinte követhetetlenül elszaporította a publikálások számát, és lehetővé tette, hogy az írói ambíciók még az előtt megjelenjenek a nyilvánosság előtt, hogy valójában megfelelő képességek és tehetség állna mögöttük. Az ebből fakadó sebek és paranoia hatása egyelőre megbecsülhetetlen, mint ahogy az is, hogy a zsáner rossz megítélést az effajta zaj (irodalmi hulladék) mennyiben befolyásolja még negatívabb irányban. Az interneten publikáló fiatal (kamasz) generáció öntudata szinte elhomályosítja a korábbi nemzedékek mindent mindenről jobban tudás attitűdjét, véleményük megfellebbezhetetlensége (mely valójában tudatlanságból fakad), agresszivitása és tömeges jelenléte már kontraproduktív az egész zsánerre nézve. Nem javít a helyzeten, ha az illetők naptárilag kinőnek a kamaszkorból, hiszen a nyugati világban egyre terjedő jelenség az örök kamaszság, annak minden mentális következményével együtt.
A nők, valószínűleg megint csak az internetnek hála, minden eddiginél nagyobb számban jelennek meg a zsánerben, de ennek pozitív vagy negatív hatásainak elemzése az irodalomkritika feladat lenne, mely viszont látványosan nem foglakozik a sci-fivel. Az biztosnak látszik, hogy ez a női írógeneráció simán a magáévá tette a férfi kollégák minden negatívumát, és nem adott az attitűdhöz sok női pluszt. A tematika színesétésben gyümölcsöző ez az újfajta, megerősödött női jelenlét.
Az új évezred első tíz éve Magyarországon kétségkívül a megújuló Galaktika és az írókörök évtizede. A magazinban öt év alatt kezdő írók tucatjai és a kilencvenes évek végére befutott néhány szerző jutott publikációhoz, összesen többen, mint a kuczkai éra egészében. A minőséget hagyjuk! Közben más kiadók köré más szerzők toborzódtak, minden helyen más kiadói koncepció és világnézet szerint, bár – néhány szélsőséges esetet leszámítva – valami átjárás létezik a kiadók és a körülöttük kialakult szekértáborok között. Ez azonban leginkább a legtehetségesebbek/sikeresebbek kiváltsága. Igen nagy a kontraszelekció és a belterj veszélye, elég csak végigtekinteni a rendszerváltozás? utáni belterjességekre az elitirodalom köreiben.
Az írókörök munkája talán most érik be, mennyiségileg legalábbis, bár szerkesztőként még mindig nem látom egyértelműen pozitívnak a hatásokat, mivel olyan írói attitűdök jelentek meg az eddig bemutatottakon kívül, melyeket veszélyesnek tartok. Egymás gerjesztése, egymást akaratlanul rossz irányba befolyásolása, a körbe besülés, a köröket domináló erősebb ebek hatásai, a köröket befolyásoló kiadói érdekek és manipulációk, a köröket jellemző modorosságok elszaporodása a produkciókban, a belterj veszélye mind olyasmi, melyekre fokozottan oda kell figyelni annak, aki arra adja a fejét, hogy írókörben fejlessze íróságát. Ezen kívül fennáll a veszélye, hogy a körök újabb szekértáborok magjaivá válnak, tovább forgácsolva a hazai közéletet, fokozva a szerzők paranoiáját.
Nem tesz jót az ügynek és az irodalmi minőségnek, hogy a legújabb írógeneráció egy jó része a kilencvenes évek sci-fi rajongóiból nőtt ki – külföldi és hazai szeméten szocializálódott.
Az internet minden tágabb értelemben föntebb vázolt nyűge és nyila jellemző a hazai sci-fi új generációjára is. Elvileg pozitív fejlemény, hogy elsősorban az internet révén a nyelveket beszélő írói réteg azonnal értesül a külföldi újdonságokról, de nem kicsi annak a veszélye, hogy a hagyományos alsómerán Nyugat-ájulat és teljesítménykényszer nem képes minőségi szelekcióra, és újabb szamárságok emelődnek be, mint minőségi előírások a zsánerbe.

A legzavaróbb az egészben, hogy az utóbbi évtizedre a sci-fi írók utolsó három-négy generációja érett össze. Ez a nagyvilágban inkább a sokszínűséget fokozza, a lehetőséget jelenti, hogy a generációk tanuljanak egymástól, alsó Merániára azonban leginkább kicsinyes ellenségeskedésektől áthatott generációs, ideológiai és álesztétikai lövászárkokkal szabdalt csatatér jellemző, sokszor még a klub érából öröklött, gyökerüket veszített, de annál veszélyesebb sérelmekkel, és a szánalmasra zsugorodott sci-fi piac méretéből következő csetepatékkal a publikációs lehetőségek fölött.

A sci-fi író nemi azonossága általában nem tart nagy érdeklődésre számot. Egyrészt, mert bár előfordul, de nem általános, hogy a sci-fi írók egymás között szaporodnának. Inkább az a szabály, hogy a sci-fi író gyereke nem sci-fi író. Ha igen, az sokszor rettenetes következményekkel jár, lásd például szegény Herbert fiát a Dűne-örökséggel. Másrészt az a kevés nő, aki az internet koráig a zsánerben jelentkezett, olyan jól beilleszkedett, sőt színesítette a tematikát, hogy értelmetlenség lett volna megkülönböztetni őket. Az internet koráig a női író, még ha militáns feminista volt, legalább nem fertőződött meg a világesze vírussal, tette a dolgát.
Az internet (valószínűleg az anonimitás) azonban képes a csajokból is a legrosszabbat kihozni [4]. Olyan nagy lett az egyenjogúság a sci-fi írók között, hogy bizony női szerzőnél is egyre gyakrabban botlik az ember a mindent mindenről jobban tudok attitűdbe, megfejelve még bőségesen feminista pózokkal és retorikával. A liberalizmus, mint végső társadalmi forma (muhahahaha) ezen is sokat rontott, a nők elnyomott kisebbségként lépnek föl (53% Alsó Merániában! Ez az, amit én kisebbségnek nevezek!), és nem tesz másképp a sci-fi írónő sem. Olyan ez, mint az Enterprise pajzsa: első lövésre húsz százalékra esik, de attól kezdve mindennek ellenáll. Tehát, ha egy női sci-fi szerző irodalmi kvalitásait kritizálod, automatikusan a gender mögé menekül, és azt visítja vissza, hogy mindezt csak azért kapja, mert nő. Na igen…

A legfontosabb, hogy a kivételeket (barátokat) leszámítva a magyar sci-fi írók egy tömbként utálják Szélesit. Ez csak vicc volt (vagy nem?) oldásképpen.

Azt mindenesetre sohasem felejtem el neki, hogy az Alexandrás Justitia bemutatón egyetlen kollégaként megjelent. Lehet, hogy nekem is a barátom? Erre oda kell figyelni, nem utálhatom ennyire nyilvánvalóan a továbbiakban…

Jegyzetek

[1] Kocsmában:
– Te, hukk! …Asszem meghótt az asszony!
– Ne má’! Honnan veszed?
– Hát… Az ágyba’ olyan, mint máskor, de nagyon gyűlik a szennyes…
[2] Ilyen vastag falakat, azt hiszem csak Alsó Merániában emeltek a sci-fi, általában véve a szórakoztató irodalom köré. Különben is: mindenki a maga gettója előtt söpörjön! Illetve gettójában.
[3] Egyesek ugyan engem nem vesznek emberszámba, a rám vonatkozó névmás az ő kommunikációjukban “az” és nem “aki”, de ez nem zavarja az etológiát. Én azt hiszem, valahol ember vagyok…
[4] Egyszer, gyanútlan, naiv, őszinte és liberális koromban (tehát 2006 előtt), a Solaria fórumán szóvá tettem, egy hölgy író esetében, hogy a Galaktikás megjelenés nem okvetlenül írói zsenialitás, hanem leginkább szerencse dolga. Az illető hölgy magánlevélben hozta tudomásomra, hogy a vipera nevű ütőszerszámmal bassza szét és meg anyámat…
[5] A szigeti makákóknál új időszámítás kezdődött miután a pelyvás magvak flotációval való tisztítását egy invenciózus fiatal nőstény felfedezte. E bájos főemlősök életszínvonala jelentősen megemelkedett, annak ellenére, hogy a (vén) hímek kifejezetten ellenezték az eljárás bevezetését, mivel ők maguk nem voltak képesek felfogni, elsajátítani és alkalmazni az újdonságot. A nőstény később átúszott a többi szigetre, és azokon is elterjesztette a gabonamosást. Máig is élnek, ha el nem mosta őket a globális éghajlati változás.
[6] Minden ellenkező híresztelés [7] ellenére az valóban aranykor volt: a megjelenések, médiumok és szerzők számát, minőségét és sokszínűségét, továbbá a kedvező társadalmi beágyazódottságot tekintve is.
[7] Illik elgondolkodni azon a logikai kapcsolaton, hogy egy kort – az ironikus felhangokat leszámítva (hihihi!) – nem véletlenül illetnek az „arany” előtaggal. Az valami jót jelent.
[8] Nincsenek illúzióim: a fanzintermést nagy vonalakban ismerve Kuczkának igaza volt. Sajnos.
[9] Az a rettenetes a szürkeségben, hogy még a nem szürkéket is magába olvasztja. Olvasom a Year Best válogatást ’76-ból és semmi emlékezetes… Mint a 2005-ös YBSF…
[10] Látszólag új. Valójában évtizedes dolgokat mikróznak újra, öntik nyakon IT és egyéb technoblablával, és öltöztetik szakadt, posztindusztriális göncökbe.

Some Fact(s) About Decomposition II.

Hogy a káposzta is jóllakjon és a kecske is megmaradjon...

A csodálatosan balul sikerült Justitia könyvbemutató után a Trombiba mentünk, ahol a Jega Jadés srácokkal is volt szerencsém megismerkedni, de erről később.

Nem számítottam tömegre, de öt főnél azért többre (plusz Szélesi és Farkas, de ők nem érnek). Well, ennyien azért többen olvasták a könyvet... Az, hogy a pofámra senki sem kíváncsi teljesen érthető, és semmiféle pro vagy contra argumentummal nem szolgál a boncolást illetően, melyben nem csupán a végredmény érdekes (a halál oka, és beáltának ideje), de maga az a kérdés, hogy rendes proszektúra, vagy viviszekció történik... Jelenleg maradjunk annyiban, én érdeklem ennyire a nagyérdemű sci-fi közönséget. [1]
Pedig szerettem volna tisztázni azokkal, akik a Justitián azt kérik számon, hogy nem hard SF, hogy vajon ki mondta, hogy az? Uganis nem én vagyok az, aki következetesen az évezred hard sci-fijét ígéri...
Mindegy. Mi azt mondtuk, még ha a Galaktika nem létező reklámkampánya nem is erre irányul, hogy ez a nők számára is élvezhető sci-fi. (Én azt, hogy női könyv, de azt hagyjuk!) Lo and behold! Az öt megjelent vendég hölgy volt. Ennyit a célközönség pozicionálásáról. És csak egyikük a kollégám, a többi ismeretlen.

A Trombiban Szélesi megtámadott, s a hont kivont szablyával óvta ellenem. Bűnöm van, tudod! Azt mondom, hogy a sci-f gettóban van Magyarországon. Még nagyobb bűnöm, hogy ezt pont én mondom, sci-fi író és antológia szerkesztő, és erre majd szépen lecsap az ellen, mármint aki nem sci-fis, és akkor majd ránk ragad ez a cimke, hogy gettóban vagyunk. Mert az újságíró éppen a gettóról beszélt Sárdi Margittal a Nemzet-interjúban. Merthogy ekkora az impactom. Ja, húsz centis impactom van, és azzal keverem a szart, és az ország irodalomtörténészei és uborkaszezonban magukat halálra unó újságírói az ajkam lesik, mikor mondom ki, hogy a sci-fi gettóban van. "Kimondta! Kimondta! Láttam! Gettó! Gettó! Gettólakók! Gettólakók! Szőrös a tenyeretek! Kormos az orrotok!" Mert majd csúfolni is fognak bennünket... A tény az, hogy a Nemzet-interjú 9-én, az én első ilyen tárgyú posztom 13-án jelent meg. Így tehát én vagyok az, aki a cimkét ellopta az úságírótól, aki ezt más forrásból tudván így, ragasztotta ránk. És Sárdi tanárnő sem igen tiltakozott a kérdés ellen.

A Jegás fiúk annyira nem látszottak a Kossuth Kiadó lieblingjének, hogy a helyzet, mely a Kiadó "Írjatok már, baszdmeg, crictoni techno thrillert, mi meg majd jól kiadjuk!" pályázatának eredményéből látszik, minden valószínűséggel nem korrupció, hanem totális szerkesztői inkompetencia folyománya. Tudniillik, abban a kiadóban, úgy tetszik, azt sem tudják, mi a sci-fi, mi a techno thriller, kicsoda Crichton, és mit írt, etc. Újabb szomorú tény a hazai sci-fi szélesebb megítéléséről. Érdekes, hogy a District 9 Indexes fogadtatásáról senki sem óhajt reagálni. Ennyire fáj a (fél)igazság, jóemberek?

Viszont olvastam, és írtam, és a blogmotor magához térte után fel is tettem Caleb Carr A halál angyala ismeretetőjét, és valamit a Lakott szigetről, amit kicsit félve, de az első kritikámnak merek nevezni.

Jegyzetek:
[1] Vagy mindenki retteg a H1N1-től. Ez utóbbiakat megnyugtatom, hogy éppen a én cégem rendelkezik a leggyorsabb és egyben legmegbízhatóbb teszttel arra nézvést, hogy ennek a H1N1 változatnak a büszke tulajdonosa-e az illető avagy sem.