Bocs, azért voltam bunkó, mert minden szabad (nem mókahelyen töltött) pillanatomat lefoglalta egy határidős munka (melynek határidejéről valójában – Ó, alsómerán móka- és cégszervezés! – szinte csak utólag értesültem*).
Könyvillusztrációról van szó, melyet ezúttal minden kontraszelekció nélkül, egy ugyan zárt, de sokszereplős pályázaton nyertem. A Cartaphilus új sorozatot indít, Illusztrált klasszikusok gyűjtőcímen, amelyben kanonizált szerzők ritkán kiadott, általában offprint művei jelennek meg. Elsőként József Attila Szabad ötletek jegyzéke, Villon versek, és Petőfi A hóhér kötele című egyetlen regénye.
Az utóbbit illusztráltam, részben a XIX. századi metszet-illusztrációk és árny-zsánerek modorában, de mai vegyítésben és olyan kivágásokkal, melyek száz-kétszáz évvel ezelőtt nem voltak divatban**.
A védőborító hátsó grafikáját mutatom, egyelőre még nincs meg a pofája a könyvnek, de ami késik, nem múlik*.
Nagyon remélem, hogy a sorozat többi terve is megvalósul. Engem elsősorban Petőfi felvidéki útinaplója érint, amelyet megint én csinálok majd, és egy olyan terv, ami, ha bejön, a kiadó elsőként jelentet meg olyan szöveget, mely megszületése óta, százötven éve vár magyar kiadásra.
Ami Petőfi regényét illeti: inkább érdekes, mint élvezetes olvasmány. Sándorunk nem a legjobb prózáját mutatja (a felvidéki levelek igazán sziporkázó, szellemes, humoros, pimasz – igazi Petőfi), viszont több szempontból is tanulságos szöveg. Egyik legnagyobb költőnk ritka prózai műve, nem gyenge írás (bár valószínűleg abban az országban, ahol Fejős Évike első négy, hm, regényéből százötvenezer példány fogy, kevesen élvezik majd), de legfőképpen kiváló szemléltetőeszköz minden író számára, hogy milyen veszélyes, még a legnagyobbaknak is, belemerevedni egy zsánerbe, a zsánert kísérő pózokba – és saját pózainkba***. A Hóhér kötele mindenestül a XIX. század eleji romantika állatorvosi lova. Félreértés ne essék: az állatorvosi ló nem döglött, csak sok baja van.
Aki szereti ezt a hősi, nagyszabású romantikát (semmi köze a XX. és XXI. század romantikusnak csúfolt nyálfolyamaihoz), az talál benne kedvére való történetet, hősöket – legfőképpen pózokat. A történet többnyire éjjel, és sokszor temetőben vagy sír közelében halad. Így megy ez.
Én jobban szerettem azokat a részeket, ahol Petőfi önmagát adta, ahol őszintén átizzott a szerző mániás depressziója, szorongása, önérzete és ironikus (ön és köz) humora – pózoktól mentesen. Ahol szinte krisztusi együttérzést mutat az elesettek, részegesek, könnyű nők iránt. Ahol megmutatkozik a fiúutód iránti vágya, és őszintén bevallja, hogy még nem alkalmas az apaszerepre.
A borító a romantikát mutatja majd, de a hátsó kép a könyv lényegét adja, a részvétet, barátságot, nagyvonalúságot és elnézést a ksiebb hibák iránt.
Ja, talán nem véletlen, hogy a negatív hőst, a kisstílű főgonoszt Ternyeinek hívják… :-)
Nem szívesen beszélnék, reagálnék egyébként az Avanával történtekre, de ha valaki dumálni akar róla, a gyulai CON-on lent leszek végig.
* A könyv ugyan szeptemberi megjelenés, de a Könyvjelzőbe már július közepén le kell adni a borítót… Alsó Merániában nyáron még a fotoszintézis is szabadságolja magát.
** Tapasztalataim szerint a mai közönség is meglehetős értetlenséggel fogad egy provokatív erős rövidülést, szokatlan perspektívát vagy halszemoptikát.
*** Érdemes megnézni, miként csinál bohócot Atkinson a Fekete Vipera harmadik sorozatában az érdemes Byronból és cimboráiból.
