Bizonyára így lehet, ha már a rendezőnek is akkora föladat megrendezni egy színielőadást, hogy nem is nagyon képes mit kezdeni vele. Sőt, tulajdonképpen istennek könnyebb lenni – nincs közönség. Meg darab se’
Úgy szerettem volna csupa jót mondani erről az egészről! Hogy megörültem, amikor láttam a hírt: újra itthon az előadás – és elvileg meg tudom nézni, belefér térbe és időbe. Meg nagylányom is van már, aki elkísér, mert egyedül színházba (se’) nem szeretek… És nemzetközi sikerek. Hiszen itten a kultúra főáramába – na jó, élcsapatába – került bele letagadhatatlanul sci-fi eredetű valami. Valami elkezdődött.
Na, itt baj – valami…
Darabról a Mundruczó Kornél által rendezett Nehéz istennek lenni előadás kapcsán, csakúgy, mint egy istennél, sem lehet beszélni. Előadás van, rendezés van, válami ván [1] – darab nincs.
Tudom, nem könnyű probléma a színielőadás rendezés, és nem könnyű problémákkal előfordul, hogy nem birkózik meg velük a legzseniálisabb ember sem – vannak ilyen problémák, vannak ilyen előadások. Például jelen esetben. Pedig, hasonlóan az isten dolgához, előadást tényleg könnyebb rendezni, mint darabot, mert darab itt se kell, csak a színészek meg a rendező. Aztán majd lesz valahogy. Közönség itt se’ követelmény.
Az irodalmi anyag, a Nehéz istennek lenni című Sztrugackij regény, a fivérek egyébként sem gyönge életművének egyik legerősebb darabja. Látszólag a legkönnyedebb: „fantasy”, kardok és boszorkányság, középkor, de valójában igen sokrétű, sokértelmű, bátor. Mint általában, a fivérek ebben a regényben is inkább kérdéseket tesznek fel, mint kész válaszokkal szolgálnak mások problémafelvetéseire, és rendes szokásuk szerint nyitva hagyják kellemetlen kérdéseiket. Hogy jobban fájjon.
De nem a regényről akarok írni, az akkora munka, hogy belefogni sem merek, hanem az előadásról, melynek tegnapelőtt közönsége voltam. Közönség, hangsúlyozom. Nem értek a színházhoz, és nem is akarok „érteni” hozzá, közönség akarok maradni, és élvezni egy jó, hibátlan előadást. Hát ez elmaradt. A neten lelhető hozzáértő vélemények szinte egyöntetűen lekendeznek az előadásért. De azért akad kivétel, hasonló következtetéssel [2] – hogy legyen kivel együtt dübörögnöm megint.
Tételezzük fel, hogy lehet darabot, forgatókönyvet – mittudomén! – írni a regényből [3]. Mi hiányzott ehhez a dramatizáló(k) részéről?
1. A szöveg megértése. A Trafó előadásának legfontosabb anyagi feltétele, mármint a darab, elkészülte már itt vakvágányra vagy – legyek inkább stílszerű! –, zsákutcába futott. A darabírók a szöveg legnyilvánvalóbb értelmét ragadták ki az egészből, és nem vette észre, hogy ez az elem önmagában, helyezze bármilyen környezetbe, nem áll meg. Túlságosan általános, túlságosan agyoncsócsált, túlságosan agyon moralizált, etc.
2. A darabírókból (rendezőből) hiányzott a tudás, hogy sci-fit rendezzen, hogy egyáltalán, tudja, mi az a sci-fi (tágabban fantasztikum) és merje fölhasználni/kihasználni azt a szabadságot, melyet a tematika nyújtani tud.
3. Bátorság. Gyáván és lakájlélekkel ilyes mondanivalóhoz nem nyúlunk. Egyszerűen nem ildomos.
4. Témaismeret. Ha már a témát kiragadják a környezetéből, és mai viszonyok közé helyezik, valamennyire ismerni kellene a realitást, a valódi nyomort és aljasságát, nemcsak azt az átszublimált, „művészi” elképzelést a való világ szubhumán részéről, amely itten elénk állt. Ebben az esetben a hitelesség alapkövetelmény kellene, hogy legyen, akár a Grand kanyon mélységű mondanivaló közvetítésének rovására is. Vagy éppen azért.
5. Egyértelmű művészi szándék. Tudni kellene, hogy az avantgárd és a polgárpukkasztás, vizuális botrányokozás etc. ma már más dimenziókba süllyedt, mint akár harminc évvel ezelőtt is. A nyomor, az emberi aljasság talán erőteljesebben nyilvánul meg, ha kevésbé explicit formában tálalják – vagy naturálisabban. Ez a nyálas, művészieskedő középút, csupasz pinákkal és szottyadt férfiseggekkel, meg sárral, nem vezet túl messzire. A szimbólumokkal is óvatosan kellene bánni, mert szavatossági idejük van, és ha nem figyelnek rájuk, maguktól megromlanak.
6. Végül, és ez igazán fáj, színházi gondolkodás. Hiszen Mundruczó képzett, végzett színész és rendező, ismernie illene a közönség érzékszervi befogadóképességének határait, így a színpadi geometriát és geográfiát. Tudnia illene, hogy mi a különbség a film képi világa, az utómunkálatok tervezett, kiszámítható, és a színpad spontán és azonnali hatása között. Meglehet, hogy a Filmművészetin a filmrendezőknek nem oktatnak színpadi dramaturgiát és minden egyebet, ami a vásznat megkülönbözteti a színpadtól – de ezt egyszerűen nem hiszem. Talán csak elfelejtette. Szintúgy jó lenne már valakinek elmondani a színházcsinálóknak, hogy a zene, bár ig-gggggen divatos, és a színészanyag is egyre inkább alkalmas rá [6], a legnagyobb érzelmi hatású művészi kifejezőeszköz, éppen ezért, mert ilyen, könnyedén a visszájára fordít, zárójelbe tesz minden hatást.
A fikázás persze a legkönnyebb műfaj, így kénytelen vagyok kifejteni a fentieket.
1. A regény nem csupán a beavatkozás és be nem avatkozás kérdéséről és a beavatkozás minkéntjéről tesz fel kérdéseket (észre kellene venni, hogy kimondatlanul is!). Arkanar bolygóján (minden humanoidok lakta bolygón, ahová a kommunista Föld emberei eljutottak) ugyanis az olyan ún. progresszorok, mint Rumata, aktívan beavatkoznak. Nem megfigyelők, nem kísérletezők [4], ahogy az előadás sugallja, hanem progresszorok, ahogy nevük mutatja, fejlesztők, előremozdítók, haladásra ösztönzők. A történelmüket nem veszik el – nem vehetik el – a helybéliektől, de úgy alakítják, hogy általában, az embertömegek számára összességében kevesebb szenvedést okozzon. Ettől természetesen az egyének még szenvednek. Az eredeti – és az előadásbéli – Rumata tettéhez is ez adja a kulcsot. Ameddig a borzalom explicite nem tolakodott be a magánéletébe (a regényben szerelmét megölik, az előadásban csaknem – lásd 3. pont), addig szépen progresszorkodott (a feudalizmjus anarchikus formájának abszolutizmusba történő átmenete fölött bábáskodott, csökkentve az ilyen átmenetek áldozatinak számát, lerövidítve az átmenet idejét). Amikor azonban Kirát megölik, úgy dönt, hogy aktívan beavatkozik, és mivel tudja, hogy erre valójában nincsen módja, pillanatnyi elmezavarában, ő, a képzett történész, úgy gondolja, elegendő eltávolítani (megölni) a legveszélyesebb emberi vadállatokat, és minden megoldódik. A könyv nyitott kérdése, hogy igaza volt-e ebben. Amit a regény sugall, hogy még az olyan fejlett erkölcsiségű lények is, mint Rumata, igen sokáig vakok tudnak lenni az emberi aljasságra és az ebből eredő szenvedésre. Egészen addig, amíg személyesen nem érintettek általa. Hogy sok progresszor végül beleroppan ebbe, az világosan kiderül a Delelő ciklus további műveiből – ahhoz, hogy valamiféle megközelítése legyen valakinek a Nehéz istennek lenni-hez, azokat is illik tehát elolvasni (lásd 2. pont).
Az előadás hamvába holt (ölt), és kissé aljas kísérletet tesz ennek a morális problémának a felfejtésére, amikor az előadás végén egy nyilvánvalóan kamu fogással megpróbálják bevonni a közönséget, bebizonyítván, hogy ugyanolyan közömbösek vagyunk, mint bárki más (cinkos, aki béna). Természetesen az előadást irányító szerep tüstént kinyilatkoztatja, hogy „nem tűr civileket a kamionján”, megadva így az erkölcsi feloldozást a kamuzásba bele nem menő közönségnek. Kíváncsi vagyok azonban, hogy mi történne, ha még e kinyilatkozás előtt jelentkezik egy kicsi, szőke lány? Akkor mi a vége az előadásnak.
Lányom ugyanis jelentkezni akart, de miután önvizsgálatot tartott (nem kicsi és nem szőke) és nem jelentkezett. Mivel pedig TUDTAM hogy ez jár a fejében, így egyrészt drukkoltam, hogy tegye meg, jelentkezzen, másrészt tartottam attól, hogy mégis megteszi, a színészek belemennek a játékba, és agyonsározza magát a platón. Hát kell az nekem? Ennyit egyúttal az előadás nyújtotta katartikus élményről.)
Világos, hogy a regény egyik üzenetét – szándékosan? – félreértelmezték, és olcsó moralizálásba váltották át, a többit pedig észre sem vették, vagy figyelmen kívül hagyták. Azért különösen szembetűnő ez, mert még a beavatkozás/be nem avatkozás üzenete sem Rumata mészárlása során válik világossá, hanem Rumata és a helybéli orvos-tudós Budah (Budha? :-) ) doktor lekváros bukta fölötti beszélgetése során. És ugyanekkor hangzik el a regény legfontosabb mondata is: „Ha istennek tudnám képzelni magamat, azzá lennék!”
Rumata tragédiája, hogy nem képes istenné képzelni magát – ennek minden következményével együtt.
A „szerzők” által elszalasztott/kihagyott további lehetőségekről logikailag inkább következő két pont szól.
2. A regény: sci-fi. Annak valamennyi attribútumával és következményével, és ezt figyelmen kívül hagyni – vagy inkább nem tudni mit kezdeni vele, újabb rétegeket töröl el az eredeti jelentésekből. Mivel az eredeti árnyalatok közül amúgy is csak a legharsányabb lila maradt meg, ezek a hiányok már nem is fájnának annyira, ha a sci-fi hozzá nem értés nem fajult volna rettenetes gagyizásba [5].
Ha valaki a sci-fit a huszonegyedik században a Mézga család és az Omega együttes szintje alól közelíti meg, ha valakinek a sci-fi fehér füstben vonagló, alulról megvilágított emberalak, illetve mákos képernyő, a la Köbüki, az ne dolgozzon fel tudományos fantasztikus témát! Már csak azért sem, mert a gondolkodó ember esetleg tovább spekulál ezeken a baklövéseken, és arra jut, hogy az illető minden tematikát hasonló alapossággal képes feldolgozni. Ha valakinek idegen világok felsőbbrendű lényeit a fehér öltönyben megejtett mocsári ladikázás teszi, ha valaki képes a felsőbb rendű lény szájába adni, hogy felsőbb rendű (hiszen ők utaztak ide hozzánk, és sikeresen közénk helyezték Rumata nevű ügynöküket) világuk (közelebbről meg nem nevezett) problémáira a Föld legalacsonyabb rendű értelmes létformáinak megfigyelése adja a megoldást, az legalábbis zavarosan gondolkodik. És a gondolkodó ember esetleg tovább spekulál ezeken, és arra jut, hogy az illető minden mást hasonló zavarossággal gondol át.
Hogy miért kellett egyáltalán a regény eredeti szituációját visszájára fordítani, már a következő pontban keresendő a válasz.
Természetesen meggondolandó, hogy a sci-fi gagyizás nem szándékos-e. Nem azért gagyiznak-e, hogy az egész sci-fiségét zárójelbe tegyék? Még csak nem is egyszerű, kétkezi sci-fi utálatból (hiszen valaki a szerzők közül nyilvánvalóan olvasta a könyvet), hanem, hogy a témát, üzenetet közelebb hozzák a nézőhöz. Esetleg, mert a mainstream nem bocsátaná meg nekik, hogy a tematikához nyúltak.
Lehet. De ha így is van, ezt, mint sci-fi író és olvasó én nem tudom megbocsátani.
3. A „gyáva” és „lakájlélek” erős szavak. Sértőek. Nem tudom azonban másképpen jellemezni azt a szerzői attitűdöt, mely erre az eredményre vezet.
Sokrétű bátortalanság mutatkozik itt meg.
Elsősorban abban, hogy az eredeti szöveg sci-fi jellegét, és egyértelmű kommunista/marxista alapállását és üzeneteit egyszerűen figyelmen kívül hagyták, sőt visszájára fordítva megtagadják. Gyávaság, nem egyszerűen fantáziátlanság, nem elképzelni, nem azt üzenni, hogy a Földön is megszűnhet a szenvedés, megszűnhet az aljasság, létezhet igazságos társadalmi újratermelésen alapuló társadalom, hanem éppen az ellenkezőjét. Vagyis, hogy ez csupán idegen bolygókon lehetséges, sőt ott sem „problémamentes”, bármi is legyen ez a probléma. Itt, bájos bolygónkon minden ilyen felszabadítási kísérletnek csak mészárlás lehet a vége…
Talán nem is gyávaság. Talán csak egyszerű lakájtempó. Nem marunk bele kenyéradó gazdánk, a tőke kezébe, nem mutatunk neki alternatívát (a nyolcvanas évek közepe óta a tőkeaplologéták és lakáj politikusok állandó jelszava a „nincs alternatíva”, még elméletben sem, még a fantázia világában sem), még akkor is, ha tudjuk, hogy működése embertelen, egyre embertelenebb, hiszen éppen azért csináltuk ezt a darabot, hogy ezt megmutassuk. Nem. Zsíros fesztiválszereplések és sikerek, a lakájmédia és megmondóemberek zajos tetszése csábítóbb az igazság kimondásánál.
Hogy nem vállalják fel egy kommunista szöveg kommunistaságát, az persze lehet világnézeti kérdés, sőt, aktív kommunistaelleneség is. Sugalmazza ezt Károly „forradalmának” (talán minden forradalomnak) eleve nevetséges helyzetből indítása, nevetséges terv szerinti végrehajtása, és tragikomédiába fulladó végkifejlete. Azonban, ha valaki ennyire rossz véleménynel van a kommunizmusról, miért nyúl egyáltalán egy kommunista szöveghez? Miért nyúlja le? Paródiát kíván csinálni? Hiszen azzal saját mondanivalóját is zárójelbe teszi, lejáratja.
Hogy a kontraszt nagyobb legyen, mégis kénytelen vagyok visszatérni a regény egyik üzenetéhez, mely nyilvánvalóan marxi, és amelynek kimondásához az ennek ellenkezőjét hirdető (puskatussal az emberekbe beleverő) a bolsevik-sztálinista Szovjetunióban igen nagy bátorság kellett. Hogy tudniillik az emberektől nem szabad elvenni a történelmüket, ahogy Trockij (és Lenin) elméleti alapjain a sztálini gyakorlat tette.
Gyávaság lehet a sci-fi fel nem vállalása is, és gyávaság, hogy a tematikai és színházi eszköztár legkézenfekvőbb megoldásaival megelégszenek közvetítő közegül. A kamionplató ugyanis, minden ellenkező véleménnyel ellentétben nem bátorság, hanem egyfajta modern színházi rutin egyenes következménye. Behódolás az alternativitás kliséhalmazainak. De ez már a következő pontokba tartozik.
4. Ha felszínesen szemléljük, tiszteletreméltó bátorságra vall a témaválasztás, a mindent átfogó (a tudástól a munkaerőn keresztül a puszta testig terjedő) kizsákmányolás, a politikai mocsok (mocskos politikus, és az őt mocskos eszközökkel lejáratni kívánók), aljasság és kiszolgáltatottság, etc. – egy velejéig romlott társadalom ábrázolása. Hogy mindezt miért nem lehetett Arkanarban hagyni, ahol mindez hatványozottabban és brutálisabban történhet, elvégre a legsötétebb középkort váltja fel éppen a kapitalizmus felé masírozó abszolút monarchia, az rejtély, de ha már így esett, hát legyen a földi mocsok valóban mocsok, a földi aljasság valóban aljasság, a földi kizsákmányolás valóban kizsákmányolás.
Az előadásban nem az.
Szépelgést kaptunk helyette, a mocsok kliséit és közhelyeit. Szar helyett sarat. Hideg aljasság helyett többnyire (lásd később) kétségbeesett őrület-paródiát. Az egyik legnagyobb ellentmondása az előadásnak, hogy ha már nyilvánvalóan hökkenteni akar, a székhez szögezni a brutalitással, akkor miért nem teszi.
Miért nem választottak valódi témát a stilizáció helyett? Miért állítottak fel tökéletesen valószínűtlen alapszituációt? Miért nem hozták be az élet valódi abszurditását a művi, rutinos helyett, miért nem a felfokozott realitás zsibbasztó irrealitását választották a művészeté helyett?
Mire jók az elidegenítő hatások, ha katarzist akarnak, morális megújulást, de legalább arculcsapást?
Miért kamuztak ebben is, mint a sci-fiben?
Hiszen az én ablakomból, a Nagy Fuvaros utcában minden csütörtökön (most már gyakrabban is, ahogy a szesz romboló ereje egyre gyorsabban marja szét az agyakat és az emberséget) brutálisabb és aljasabb előadást láthatok és hallhatok. A nyomor, a kiszolgáltatottság, a kizsákmányolás, a csontokba ivódott aljasság, a függés és a bűn egyfajta szolidaritásának olyan bugyrait, amiről – úgy tetszik – a művészet nem szívesen vesz tudomást, csak a felszínt vakargatja – fakéssel. Szívesen vendégül látok inspirációra vágyó szerzőket!
Miért kamuznak a nyelvvel is?
Alig találhatók nyelvi rétegek az előadásban, még az idegenek is alig különülnek el a kamion utasaitól. Mintha erre csak Mami alakjának megformálásakor ügyeltek volna. Láng Annamária élt is a lehetőséggel, amennyire tudott. A kamionsofőr, Derzsi János magától hozott egy nyelvi szintet, ebben a szerzőknek semmi szerepét nem látom. Omar nyelve pedig egyenesen katasztrófa: ha valaki nem tud arab-angol akcentust, az ne helyettesítse be magyar-angol akcentussal, mert lerombolja a figurát [7].
Miért stilizált az argó és a szleng?
Elismerem, nem lenne értelme kiállni a színpadra a:
mondattal, mert nehezen lenne beleértelmezhető bármiféle mondanivaló a szubkultúrán kívüli ember számára, de legalább törekedni kellene valamiféle nyelvi-kifejezésbeli realitásra az „így képzelem, ahogy beszélnek ezek az emberek” helyett. Be lehetne mutatni a nyelv romlását és elaljasodást, ami bekövetkezett az elmúlt évtizedekben, és ami mindig is jelen volt a szubkultúrákban, kifejezőjeként az elaljasodásnak.
Miért agyalták ki a legostobább, legkevésbé hatásos, így a leghihetetlenebb bosszútervet, a politikus apa hasonlóan valószínűtlen bűneinek megtorlására?
Ha már az emberi kisszerűség és aljasság kipellengérezése volt a céljuk, miért ezt a nyilvánvalóan aljas környezetet választották. A nyomorban és annak határán élőket könnyű aljasként ábrázolni. Kézenfekvő.
Nem lett volna megrázóbb a polgári környezet aljasságát bemutatni? (Természetesen nem, ahhoz sokrétű bátorság szükségeltetne – lásd előző pont). Persze kísérlet erre is történt, és világos, hogy támaszkodva a közvéleménykutatási adatokra, könnyebb volt kiválasztani a legrosszabb megítélésű polgári pályát, a politikust, erre a célra. Megint csak a legkézenfekvőbb választás.
5. Manapság nem kell nagy bátorság a színpadi újításokhoz, sőt kritikai és (soha fel nem mért) közönségigény van rájuk. Szívesen láttam volna ilyesmit az avantgárd rutin (ugye, ennek a szóösszetételnek oximoronnak kellene lenni, sajnos mégsem az) helyett.
A genitáliák látványa és színpadon imitált aktus nem hoz közelebb a katarzishoz. A literszám szétlocsolt művér sem. Nem lesz nagyobb a hatás a szarul használt szlengtől sem. A kivetítők manapság már szinte kötelező kellékek, de ilyen erőteljesen támaszkodni rájuk megint csak elidegenítésbe csap át, és megpendíti a gyávaságról szóló húrokat. Az explicit brutalitást kivetítőn közvetíteni valóságsó ízt ad az egész vállalkozásnak.
A valóságsót pedig, még ha esetleg éppen a valóságsó pellengérre állítása, paródiája is a cél, hagyjuk meg inkább a kereskedelmi televíziózásnak! Hiszen még oda sem való.
Bennem ezek az olcsó eszközök végképpen lerombolták a hatást, zárójelbe tették színházilag is az egész estét. Nem vagyok színházi ember, Isten mentsen, hogy valaha is színpad közelébe kerüljek, másképpen, mint néző! Az, hogy tanácsot adjak művészeknek pedig végkép nonszensz, de erre vonatkozóan, kapcsolódva az előző pont polgári gondolatához még egy megjegyzés: Buñuel tudott avantgárd lenni öltönyös polgárok és finom beszédű úrinépek szerepeltetésével is.
6. Egy darabhoz, ha már színdarabot írunk, hozzátartozik a színpadkép is, ennek minden következményével. Ha a történet kamionplatón játszódik [8], kézenfekvőnek látszik ugyan, hogy a plató legyen a színpad és ne a színpad a plató, de ezzel fel is merült két jókora geometriai probléma.
Az egyik a nézőpontra vonatkozik, és ha Mundruczó nem elsősorban filmrendező, ez talán nem is okozott volna gondot. A filmrendező azonban nem fókuszálta össze a nézők látóterébe a cselekményt, így a lehetetlenül széles színpadképen, amelyet a plató (platók) adnak, a párhuzamos történéseket fárasztó, sokszor lehetetlen volt befogadni. Ezen nem segítettek kivetítők, sőt, fokozván a befogadandó információmennyiséget, még rontották is a közönség helyzetét. Mely egyébként is kényelmetlen volt a székek és a sorok lanyha emelkedése miatt. A rendező nyilván a harmadik sorból rendezett…
A másik geometriai buktató – és ez megint a hitelességet apasztja – hogy a kamion zárt dobozában a benne létezők nem oldalirányban, hanem a hossztengely mentén élnek. Az, hogy minden szereplő az nem létező oldalfalnak beszélt, nem a kívánt abszurd hatást adja, hanem egyszerűen nevetséges.
Ami a zenei betéteket illeti, ezek funkcióját az előfordulások többségében nem látom, hacsak arra nem jók, hogy a Zita nevű lányt alakító Kiss Diána Magdolna valóban kiváló hangját megcsodálhassam.
Néhányszor az énekbetét, amelynek többnyire még annyi indoka sincs, mint egy musicalban lenne, akkor töri meg az előadás lendületét, amikor a legnagyobb szükség lenne arra, hogy haladjon.
Tulajdonképpen az első, a Mammy Blue betéten kívül a zenének csak elidegenítő funkciója érvényesült. Ott kétségkívül a helyén volt, egyfajta ehejuhnyem, munkadal funkciót töltött be, és hangulatilag, logikailag tökéletesen illeszkedett az előadás rendjébe, illusztrálta Mami aljasságát és olcsó manipulációit, mellesleg kiváló alkalom volt a lányok bemutatására. Ennek a zenei témának halk visszatérése is helyénvaló. A többi – mintha olyan eszköz került volna a kézbe, melyről nem igazán tudott mire való. Hogy a Sztrugackij fivéreknél maradjunk: „mikroszkóppal vertek szöget a falba”.
Mellesleg szerintem a színészeket is zavarták, kizökkentették.
Annyi marad még, hogy a darab hiánya-hiányosságai után értékeljem magát az előadást, de a színházhoz nem értek, az irodalomhoz talán valamicskét, így ami föntebb áll, a darabra vonatkozik. Az előadást többen értékelték ilyen szemmel, rájuk hagynám a színházkritikát.
Csak néhány benyomás a 2011. szeptember 20-i előadásról.
Általában úgy tűnt, hogy Derzsi János és Rába Roland (mint dr. Varjassy Károly) kivételével mindenki puszta rutinból játszik. Nagy Zsolt, bármilyen kiváló színész, nem tudott mit kezdeni a Doktor megíratlan szerepével, nem találta magát. A Mamit alakító Láng Annamária kiválóan hozta a gátlástalan, cinikus ugyanakkor az aljaéletből menekülni vágyó figurát, de ehhez nem a darab hanem a színészi rutin segítette. Talán szándékos, hogy a lányok „ott se voltak”, elvégre egy kurva „nincs ott” az aktus közben, de Wéber Kata, Kiss Diána Magdolna és Tóth Orsolya akkor sem „voltak ott”, amikor az életük lett a tét. Katona László Omár szerepében tobzódott, talán túl is játszotta figura groteszkségét, alakítása inkább Commedia dell'Artéba való.
Már jeleztem, hogy a színpadkép illogikus, sokszor átláthatatlan, a kivetítős megoldások gagyik, a nézőtér fizikai megvalósítása közönségellenes.
Legalább utaztam emeletes városnéző buszon, de az se volt jó – hűvös van már ehhez.
Ha Mundruczó Kornél mindezt filmen csinálja, valódi, százfős illegális varrodával, ahol a lányok egy része kurva, és a kupleráj valóban megjelenik, ha elfelejti Rumatát, és helyette egyszerűen földi megfigyelőt állít be, ha a politikai-politikusi, forradalmi szálat bátran újra-átgondolja, akár még egészen kiváló filmet is összehozhatnak.
Jegyezetek:
[1] Ifjabb olvasók kedvéért: nézz és hallgass Rajkint. Ha már orosz kultúra.
[2] Pedig ő elvileg ért hozzá...
[3] Ez egyelőre nem bizonyított feltételezés, mindkét ismert filmkísérlet katasztrófálisra sikerült.
[4] OK. Rumata a Kísérleti Történelemtudományi Intézet munkatársa is. De elsősorban progresszor, csak másodsorban történész.
[5] Persze, abban a tágabb keretben, hogy a Szájfáj kanális vagy hogy hívják, műsorpolitikájában és önálló filmjeiben ugyanezt a gagyizást űzi fennállása óta, az előadás ezen „üzenetét” kissé más megvilágításba helyezi. Ha magunk is a fészkünkbe szarunk, ne csodálkozzunk, ha más is ezt teszi.
[6] Egyfajta kontraszelekció figyelhető meg a képzésben a zenés formákban otthonosság javára.
[7] Egyáltalán, miért kellett a szadista, perverz kategórián aluli pornórendezőnek arabnak lenni? Hány arab pornórendező van a szakmában? Talán csak nem egyfajta rasszizmus érhető itt tetten?
[8] Hogy a kamionra helyezett, vándorló varroda ötlete mennyire valóságos, valóságellenes, még akkor is, ha a varroda fedőtevékenység, nemigen érdemes kitérni – létezik az ún. művészi szabadság is. De hogy ez a varroda, három (3) varrónővel/ kurvákkal a KÍNAIAKnak termeljen, az túlmegy az abszurdon. Az nonszensz. És csak egyetlen felesleges mondat a szövegben. Mellesleg jólmenő kupi sem üzemeltethető három lánnyal – van a termelőeszköz avulásnak egy határa ugyanis. Főleg, hogy a színpadkép szerint az aktushoz nincsen hely a varrodában. Két kamiont ugyanis nem visz el egyetlen sofőr…
Úgy szerettem volna csupa jót mondani erről az egészről! Hogy megörültem, amikor láttam a hírt: újra itthon az előadás – és elvileg meg tudom nézni, belefér térbe és időbe. Meg nagylányom is van már, aki elkísér, mert egyedül színházba (se’) nem szeretek… És nemzetközi sikerek. Hiszen itten a kultúra főáramába – na jó, élcsapatába – került bele letagadhatatlanul sci-fi eredetű valami. Valami elkezdődött.
Na, itt baj – valami…
Darabról a Mundruczó Kornél által rendezett Nehéz istennek lenni előadás kapcsán, csakúgy, mint egy istennél, sem lehet beszélni. Előadás van, rendezés van, válami ván [1] – darab nincs.
Tudom, nem könnyű probléma a színielőadás rendezés, és nem könnyű problémákkal előfordul, hogy nem birkózik meg velük a legzseniálisabb ember sem – vannak ilyen problémák, vannak ilyen előadások. Például jelen esetben. Pedig, hasonlóan az isten dolgához, előadást tényleg könnyebb rendezni, mint darabot, mert darab itt se kell, csak a színészek meg a rendező. Aztán majd lesz valahogy. Közönség itt se’ követelmény.
Az irodalmi anyag, a Nehéz istennek lenni című Sztrugackij regény, a fivérek egyébként sem gyönge életművének egyik legerősebb darabja. Látszólag a legkönnyedebb: „fantasy”, kardok és boszorkányság, középkor, de valójában igen sokrétű, sokértelmű, bátor. Mint általában, a fivérek ebben a regényben is inkább kérdéseket tesznek fel, mint kész válaszokkal szolgálnak mások problémafelvetéseire, és rendes szokásuk szerint nyitva hagyják kellemetlen kérdéseiket. Hogy jobban fájjon.
De nem a regényről akarok írni, az akkora munka, hogy belefogni sem merek, hanem az előadásról, melynek tegnapelőtt közönsége voltam. Közönség, hangsúlyozom. Nem értek a színházhoz, és nem is akarok „érteni” hozzá, közönség akarok maradni, és élvezni egy jó, hibátlan előadást. Hát ez elmaradt. A neten lelhető hozzáértő vélemények szinte egyöntetűen lekendeznek az előadásért. De azért akad kivétel, hasonló következtetéssel [2] – hogy legyen kivel együtt dübörögnöm megint.
Tételezzük fel, hogy lehet darabot, forgatókönyvet – mittudomén! – írni a regényből [3]. Mi hiányzott ehhez a dramatizáló(k) részéről?
1. A szöveg megértése. A Trafó előadásának legfontosabb anyagi feltétele, mármint a darab, elkészülte már itt vakvágányra vagy – legyek inkább stílszerű! –, zsákutcába futott. A darabírók a szöveg legnyilvánvalóbb értelmét ragadták ki az egészből, és nem vette észre, hogy ez az elem önmagában, helyezze bármilyen környezetbe, nem áll meg. Túlságosan általános, túlságosan agyoncsócsált, túlságosan agyon moralizált, etc.
2. A darabírókból (rendezőből) hiányzott a tudás, hogy sci-fit rendezzen, hogy egyáltalán, tudja, mi az a sci-fi (tágabban fantasztikum) és merje fölhasználni/kihasználni azt a szabadságot, melyet a tematika nyújtani tud.
3. Bátorság. Gyáván és lakájlélekkel ilyes mondanivalóhoz nem nyúlunk. Egyszerűen nem ildomos.
4. Témaismeret. Ha már a témát kiragadják a környezetéből, és mai viszonyok közé helyezik, valamennyire ismerni kellene a realitást, a valódi nyomort és aljasságát, nemcsak azt az átszublimált, „művészi” elképzelést a való világ szubhumán részéről, amely itten elénk állt. Ebben az esetben a hitelesség alapkövetelmény kellene, hogy legyen, akár a Grand kanyon mélységű mondanivaló közvetítésének rovására is. Vagy éppen azért.
5. Egyértelmű művészi szándék. Tudni kellene, hogy az avantgárd és a polgárpukkasztás, vizuális botrányokozás etc. ma már más dimenziókba süllyedt, mint akár harminc évvel ezelőtt is. A nyomor, az emberi aljasság talán erőteljesebben nyilvánul meg, ha kevésbé explicit formában tálalják – vagy naturálisabban. Ez a nyálas, művészieskedő középút, csupasz pinákkal és szottyadt férfiseggekkel, meg sárral, nem vezet túl messzire. A szimbólumokkal is óvatosan kellene bánni, mert szavatossági idejük van, és ha nem figyelnek rájuk, maguktól megromlanak.
6. Végül, és ez igazán fáj, színházi gondolkodás. Hiszen Mundruczó képzett, végzett színész és rendező, ismernie illene a közönség érzékszervi befogadóképességének határait, így a színpadi geometriát és geográfiát. Tudnia illene, hogy mi a különbség a film képi világa, az utómunkálatok tervezett, kiszámítható, és a színpad spontán és azonnali hatása között. Meglehet, hogy a Filmművészetin a filmrendezőknek nem oktatnak színpadi dramaturgiát és minden egyebet, ami a vásznat megkülönbözteti a színpadtól – de ezt egyszerűen nem hiszem. Talán csak elfelejtette. Szintúgy jó lenne már valakinek elmondani a színházcsinálóknak, hogy a zene, bár ig-gggggen divatos, és a színészanyag is egyre inkább alkalmas rá [6], a legnagyobb érzelmi hatású művészi kifejezőeszköz, éppen ezért, mert ilyen, könnyedén a visszájára fordít, zárójelbe tesz minden hatást.
A fikázás persze a legkönnyebb műfaj, így kénytelen vagyok kifejteni a fentieket.
1. A regény nem csupán a beavatkozás és be nem avatkozás kérdéséről és a beavatkozás minkéntjéről tesz fel kérdéseket (észre kellene venni, hogy kimondatlanul is!). Arkanar bolygóján (minden humanoidok lakta bolygón, ahová a kommunista Föld emberei eljutottak) ugyanis az olyan ún. progresszorok, mint Rumata, aktívan beavatkoznak. Nem megfigyelők, nem kísérletezők [4], ahogy az előadás sugallja, hanem progresszorok, ahogy nevük mutatja, fejlesztők, előremozdítók, haladásra ösztönzők. A történelmüket nem veszik el – nem vehetik el – a helybéliektől, de úgy alakítják, hogy általában, az embertömegek számára összességében kevesebb szenvedést okozzon. Ettől természetesen az egyének még szenvednek. Az eredeti – és az előadásbéli – Rumata tettéhez is ez adja a kulcsot. Ameddig a borzalom explicite nem tolakodott be a magánéletébe (a regényben szerelmét megölik, az előadásban csaknem – lásd 3. pont), addig szépen progresszorkodott (a feudalizmjus anarchikus formájának abszolutizmusba történő átmenete fölött bábáskodott, csökkentve az ilyen átmenetek áldozatinak számát, lerövidítve az átmenet idejét). Amikor azonban Kirát megölik, úgy dönt, hogy aktívan beavatkozik, és mivel tudja, hogy erre valójában nincsen módja, pillanatnyi elmezavarában, ő, a képzett történész, úgy gondolja, elegendő eltávolítani (megölni) a legveszélyesebb emberi vadállatokat, és minden megoldódik. A könyv nyitott kérdése, hogy igaza volt-e ebben. Amit a regény sugall, hogy még az olyan fejlett erkölcsiségű lények is, mint Rumata, igen sokáig vakok tudnak lenni az emberi aljasságra és az ebből eredő szenvedésre. Egészen addig, amíg személyesen nem érintettek általa. Hogy sok progresszor végül beleroppan ebbe, az világosan kiderül a Delelő ciklus további műveiből – ahhoz, hogy valamiféle megközelítése legyen valakinek a Nehéz istennek lenni-hez, azokat is illik tehát elolvasni (lásd 2. pont).
Az előadás hamvába holt (ölt), és kissé aljas kísérletet tesz ennek a morális problémának a felfejtésére, amikor az előadás végén egy nyilvánvalóan kamu fogással megpróbálják bevonni a közönséget, bebizonyítván, hogy ugyanolyan közömbösek vagyunk, mint bárki más (cinkos, aki béna). Természetesen az előadást irányító szerep tüstént kinyilatkoztatja, hogy „nem tűr civileket a kamionján”, megadva így az erkölcsi feloldozást a kamuzásba bele nem menő közönségnek. Kíváncsi vagyok azonban, hogy mi történne, ha még e kinyilatkozás előtt jelentkezik egy kicsi, szőke lány? Akkor mi a vége az előadásnak.
Lányom ugyanis jelentkezni akart, de miután önvizsgálatot tartott (nem kicsi és nem szőke) és nem jelentkezett. Mivel pedig TUDTAM hogy ez jár a fejében, így egyrészt drukkoltam, hogy tegye meg, jelentkezzen, másrészt tartottam attól, hogy mégis megteszi, a színészek belemennek a játékba, és agyonsározza magát a platón. Hát kell az nekem? Ennyit egyúttal az előadás nyújtotta katartikus élményről.)
Világos, hogy a regény egyik üzenetét – szándékosan? – félreértelmezték, és olcsó moralizálásba váltották át, a többit pedig észre sem vették, vagy figyelmen kívül hagyták. Azért különösen szembetűnő ez, mert még a beavatkozás/be nem avatkozás üzenete sem Rumata mészárlása során válik világossá, hanem Rumata és a helybéli orvos-tudós Budah (Budha? :-) ) doktor lekváros bukta fölötti beszélgetése során. És ugyanekkor hangzik el a regény legfontosabb mondata is: „Ha istennek tudnám képzelni magamat, azzá lennék!”
Rumata tragédiája, hogy nem képes istenné képzelni magát – ennek minden következményével együtt.
A „szerzők” által elszalasztott/kihagyott további lehetőségekről logikailag inkább következő két pont szól.
2. A regény: sci-fi. Annak valamennyi attribútumával és következményével, és ezt figyelmen kívül hagyni – vagy inkább nem tudni mit kezdeni vele, újabb rétegeket töröl el az eredeti jelentésekből. Mivel az eredeti árnyalatok közül amúgy is csak a legharsányabb lila maradt meg, ezek a hiányok már nem is fájnának annyira, ha a sci-fi hozzá nem értés nem fajult volna rettenetes gagyizásba [5].
Ha valaki a sci-fit a huszonegyedik században a Mézga család és az Omega együttes szintje alól közelíti meg, ha valakinek a sci-fi fehér füstben vonagló, alulról megvilágított emberalak, illetve mákos képernyő, a la Köbüki, az ne dolgozzon fel tudományos fantasztikus témát! Már csak azért sem, mert a gondolkodó ember esetleg tovább spekulál ezeken a baklövéseken, és arra jut, hogy az illető minden tematikát hasonló alapossággal képes feldolgozni. Ha valakinek idegen világok felsőbbrendű lényeit a fehér öltönyben megejtett mocsári ladikázás teszi, ha valaki képes a felsőbb rendű lény szájába adni, hogy felsőbb rendű (hiszen ők utaztak ide hozzánk, és sikeresen közénk helyezték Rumata nevű ügynöküket) világuk (közelebbről meg nem nevezett) problémáira a Föld legalacsonyabb rendű értelmes létformáinak megfigyelése adja a megoldást, az legalábbis zavarosan gondolkodik. És a gondolkodó ember esetleg tovább spekulál ezeken, és arra jut, hogy az illető minden mást hasonló zavarossággal gondol át.
Hogy miért kellett egyáltalán a regény eredeti szituációját visszájára fordítani, már a következő pontban keresendő a válasz.
Természetesen meggondolandó, hogy a sci-fi gagyizás nem szándékos-e. Nem azért gagyiznak-e, hogy az egész sci-fiségét zárójelbe tegyék? Még csak nem is egyszerű, kétkezi sci-fi utálatból (hiszen valaki a szerzők közül nyilvánvalóan olvasta a könyvet), hanem, hogy a témát, üzenetet közelebb hozzák a nézőhöz. Esetleg, mert a mainstream nem bocsátaná meg nekik, hogy a tematikához nyúltak.
Lehet. De ha így is van, ezt, mint sci-fi író és olvasó én nem tudom megbocsátani.
3. A „gyáva” és „lakájlélek” erős szavak. Sértőek. Nem tudom azonban másképpen jellemezni azt a szerzői attitűdöt, mely erre az eredményre vezet.
Sokrétű bátortalanság mutatkozik itt meg.
Elsősorban abban, hogy az eredeti szöveg sci-fi jellegét, és egyértelmű kommunista/marxista alapállását és üzeneteit egyszerűen figyelmen kívül hagyták, sőt visszájára fordítva megtagadják. Gyávaság, nem egyszerűen fantáziátlanság, nem elképzelni, nem azt üzenni, hogy a Földön is megszűnhet a szenvedés, megszűnhet az aljasság, létezhet igazságos társadalmi újratermelésen alapuló társadalom, hanem éppen az ellenkezőjét. Vagyis, hogy ez csupán idegen bolygókon lehetséges, sőt ott sem „problémamentes”, bármi is legyen ez a probléma. Itt, bájos bolygónkon minden ilyen felszabadítási kísérletnek csak mészárlás lehet a vége…
Talán nem is gyávaság. Talán csak egyszerű lakájtempó. Nem marunk bele kenyéradó gazdánk, a tőke kezébe, nem mutatunk neki alternatívát (a nyolcvanas évek közepe óta a tőkeaplologéták és lakáj politikusok állandó jelszava a „nincs alternatíva”, még elméletben sem, még a fantázia világában sem), még akkor is, ha tudjuk, hogy működése embertelen, egyre embertelenebb, hiszen éppen azért csináltuk ezt a darabot, hogy ezt megmutassuk. Nem. Zsíros fesztiválszereplések és sikerek, a lakájmédia és megmondóemberek zajos tetszése csábítóbb az igazság kimondásánál.
Hogy nem vállalják fel egy kommunista szöveg kommunistaságát, az persze lehet világnézeti kérdés, sőt, aktív kommunistaelleneség is. Sugalmazza ezt Károly „forradalmának” (talán minden forradalomnak) eleve nevetséges helyzetből indítása, nevetséges terv szerinti végrehajtása, és tragikomédiába fulladó végkifejlete. Azonban, ha valaki ennyire rossz véleménynel van a kommunizmusról, miért nyúl egyáltalán egy kommunista szöveghez? Miért nyúlja le? Paródiát kíván csinálni? Hiszen azzal saját mondanivalóját is zárójelbe teszi, lejáratja.
Hogy a kontraszt nagyobb legyen, mégis kénytelen vagyok visszatérni a regény egyik üzenetéhez, mely nyilvánvalóan marxi, és amelynek kimondásához az ennek ellenkezőjét hirdető (puskatussal az emberekbe beleverő) a bolsevik-sztálinista Szovjetunióban igen nagy bátorság kellett. Hogy tudniillik az emberektől nem szabad elvenni a történelmüket, ahogy Trockij (és Lenin) elméleti alapjain a sztálini gyakorlat tette.
Gyávaság lehet a sci-fi fel nem vállalása is, és gyávaság, hogy a tematikai és színházi eszköztár legkézenfekvőbb megoldásaival megelégszenek közvetítő közegül. A kamionplató ugyanis, minden ellenkező véleménnyel ellentétben nem bátorság, hanem egyfajta modern színházi rutin egyenes következménye. Behódolás az alternativitás kliséhalmazainak. De ez már a következő pontokba tartozik.
4. Ha felszínesen szemléljük, tiszteletreméltó bátorságra vall a témaválasztás, a mindent átfogó (a tudástól a munkaerőn keresztül a puszta testig terjedő) kizsákmányolás, a politikai mocsok (mocskos politikus, és az őt mocskos eszközökkel lejáratni kívánók), aljasság és kiszolgáltatottság, etc. – egy velejéig romlott társadalom ábrázolása. Hogy mindezt miért nem lehetett Arkanarban hagyni, ahol mindez hatványozottabban és brutálisabban történhet, elvégre a legsötétebb középkort váltja fel éppen a kapitalizmus felé masírozó abszolút monarchia, az rejtély, de ha már így esett, hát legyen a földi mocsok valóban mocsok, a földi aljasság valóban aljasság, a földi kizsákmányolás valóban kizsákmányolás.
Az előadásban nem az.
Szépelgést kaptunk helyette, a mocsok kliséit és közhelyeit. Szar helyett sarat. Hideg aljasság helyett többnyire (lásd később) kétségbeesett őrület-paródiát. Az egyik legnagyobb ellentmondása az előadásnak, hogy ha már nyilvánvalóan hökkenteni akar, a székhez szögezni a brutalitással, akkor miért nem teszi.
Miért nem választottak valódi témát a stilizáció helyett? Miért állítottak fel tökéletesen valószínűtlen alapszituációt? Miért nem hozták be az élet valódi abszurditását a művi, rutinos helyett, miért nem a felfokozott realitás zsibbasztó irrealitását választották a művészeté helyett?
Mire jók az elidegenítő hatások, ha katarzist akarnak, morális megújulást, de legalább arculcsapást?
Miért kamuztak ebben is, mint a sci-fiben?
Hiszen az én ablakomból, a Nagy Fuvaros utcában minden csütörtökön (most már gyakrabban is, ahogy a szesz romboló ereje egyre gyorsabban marja szét az agyakat és az emberséget) brutálisabb és aljasabb előadást láthatok és hallhatok. A nyomor, a kiszolgáltatottság, a kizsákmányolás, a csontokba ivódott aljasság, a függés és a bűn egyfajta szolidaritásának olyan bugyrait, amiről – úgy tetszik – a művészet nem szívesen vesz tudomást, csak a felszínt vakargatja – fakéssel. Szívesen vendégül látok inspirációra vágyó szerzőket!
Miért kamuznak a nyelvvel is?
Alig találhatók nyelvi rétegek az előadásban, még az idegenek is alig különülnek el a kamion utasaitól. Mintha erre csak Mami alakjának megformálásakor ügyeltek volna. Láng Annamária élt is a lehetőséggel, amennyire tudott. A kamionsofőr, Derzsi János magától hozott egy nyelvi szintet, ebben a szerzőknek semmi szerepét nem látom. Omar nyelve pedig egyenesen katasztrófa: ha valaki nem tud arab-angol akcentust, az ne helyettesítse be magyar-angol akcentussal, mert lerombolja a figurát [7].
Miért stilizált az argó és a szleng?
Elismerem, nem lenne értelme kiállni a színpadra a:
„Té geci geci! Hát a rák egye ki a faszodat. Tee fasszopó geci vagy, geeci!”
mondattal, mert nehezen lenne beleértelmezhető bármiféle mondanivaló a szubkultúrán kívüli ember számára, de legalább törekedni kellene valamiféle nyelvi-kifejezésbeli realitásra az „így képzelem, ahogy beszélnek ezek az emberek” helyett. Be lehetne mutatni a nyelv romlását és elaljasodást, ami bekövetkezett az elmúlt évtizedekben, és ami mindig is jelen volt a szubkultúrákban, kifejezőjeként az elaljasodásnak.
Miért agyalták ki a legostobább, legkevésbé hatásos, így a leghihetetlenebb bosszútervet, a politikus apa hasonlóan valószínűtlen bűneinek megtorlására?
Ha már az emberi kisszerűség és aljasság kipellengérezése volt a céljuk, miért ezt a nyilvánvalóan aljas környezetet választották. A nyomorban és annak határán élőket könnyű aljasként ábrázolni. Kézenfekvő.
Nem lett volna megrázóbb a polgári környezet aljasságát bemutatni? (Természetesen nem, ahhoz sokrétű bátorság szükségeltetne – lásd előző pont). Persze kísérlet erre is történt, és világos, hogy támaszkodva a közvéleménykutatási adatokra, könnyebb volt kiválasztani a legrosszabb megítélésű polgári pályát, a politikust, erre a célra. Megint csak a legkézenfekvőbb választás.
5. Manapság nem kell nagy bátorság a színpadi újításokhoz, sőt kritikai és (soha fel nem mért) közönségigény van rájuk. Szívesen láttam volna ilyesmit az avantgárd rutin (ugye, ennek a szóösszetételnek oximoronnak kellene lenni, sajnos mégsem az) helyett.
A genitáliák látványa és színpadon imitált aktus nem hoz közelebb a katarzishoz. A literszám szétlocsolt művér sem. Nem lesz nagyobb a hatás a szarul használt szlengtől sem. A kivetítők manapság már szinte kötelező kellékek, de ilyen erőteljesen támaszkodni rájuk megint csak elidegenítésbe csap át, és megpendíti a gyávaságról szóló húrokat. Az explicit brutalitást kivetítőn közvetíteni valóságsó ízt ad az egész vállalkozásnak.
A valóságsót pedig, még ha esetleg éppen a valóságsó pellengérre állítása, paródiája is a cél, hagyjuk meg inkább a kereskedelmi televíziózásnak! Hiszen még oda sem való.
Bennem ezek az olcsó eszközök végképpen lerombolták a hatást, zárójelbe tették színházilag is az egész estét. Nem vagyok színházi ember, Isten mentsen, hogy valaha is színpad közelébe kerüljek, másképpen, mint néző! Az, hogy tanácsot adjak művészeknek pedig végkép nonszensz, de erre vonatkozóan, kapcsolódva az előző pont polgári gondolatához még egy megjegyzés: Buñuel tudott avantgárd lenni öltönyös polgárok és finom beszédű úrinépek szerepeltetésével is.
6. Egy darabhoz, ha már színdarabot írunk, hozzátartozik a színpadkép is, ennek minden következményével. Ha a történet kamionplatón játszódik [8], kézenfekvőnek látszik ugyan, hogy a plató legyen a színpad és ne a színpad a plató, de ezzel fel is merült két jókora geometriai probléma.
Az egyik a nézőpontra vonatkozik, és ha Mundruczó nem elsősorban filmrendező, ez talán nem is okozott volna gondot. A filmrendező azonban nem fókuszálta össze a nézők látóterébe a cselekményt, így a lehetetlenül széles színpadképen, amelyet a plató (platók) adnak, a párhuzamos történéseket fárasztó, sokszor lehetetlen volt befogadni. Ezen nem segítettek kivetítők, sőt, fokozván a befogadandó információmennyiséget, még rontották is a közönség helyzetét. Mely egyébként is kényelmetlen volt a székek és a sorok lanyha emelkedése miatt. A rendező nyilván a harmadik sorból rendezett…
A másik geometriai buktató – és ez megint a hitelességet apasztja – hogy a kamion zárt dobozában a benne létezők nem oldalirányban, hanem a hossztengely mentén élnek. Az, hogy minden szereplő az nem létező oldalfalnak beszélt, nem a kívánt abszurd hatást adja, hanem egyszerűen nevetséges.
Ami a zenei betéteket illeti, ezek funkcióját az előfordulások többségében nem látom, hacsak arra nem jók, hogy a Zita nevű lányt alakító Kiss Diána Magdolna valóban kiváló hangját megcsodálhassam.
Néhányszor az énekbetét, amelynek többnyire még annyi indoka sincs, mint egy musicalban lenne, akkor töri meg az előadás lendületét, amikor a legnagyobb szükség lenne arra, hogy haladjon.
Tulajdonképpen az első, a Mammy Blue betéten kívül a zenének csak elidegenítő funkciója érvényesült. Ott kétségkívül a helyén volt, egyfajta ehejuhnyem, munkadal funkciót töltött be, és hangulatilag, logikailag tökéletesen illeszkedett az előadás rendjébe, illusztrálta Mami aljasságát és olcsó manipulációit, mellesleg kiváló alkalom volt a lányok bemutatására. Ennek a zenei témának halk visszatérése is helyénvaló. A többi – mintha olyan eszköz került volna a kézbe, melyről nem igazán tudott mire való. Hogy a Sztrugackij fivéreknél maradjunk: „mikroszkóppal vertek szöget a falba”.
Mellesleg szerintem a színészeket is zavarták, kizökkentették.
Annyi marad még, hogy a darab hiánya-hiányosságai után értékeljem magát az előadást, de a színházhoz nem értek, az irodalomhoz talán valamicskét, így ami föntebb áll, a darabra vonatkozik. Az előadást többen értékelték ilyen szemmel, rájuk hagynám a színházkritikát.
Csak néhány benyomás a 2011. szeptember 20-i előadásról.
Általában úgy tűnt, hogy Derzsi János és Rába Roland (mint dr. Varjassy Károly) kivételével mindenki puszta rutinból játszik. Nagy Zsolt, bármilyen kiváló színész, nem tudott mit kezdeni a Doktor megíratlan szerepével, nem találta magát. A Mamit alakító Láng Annamária kiválóan hozta a gátlástalan, cinikus ugyanakkor az aljaéletből menekülni vágyó figurát, de ehhez nem a darab hanem a színészi rutin segítette. Talán szándékos, hogy a lányok „ott se voltak”, elvégre egy kurva „nincs ott” az aktus közben, de Wéber Kata, Kiss Diána Magdolna és Tóth Orsolya akkor sem „voltak ott”, amikor az életük lett a tét. Katona László Omár szerepében tobzódott, talán túl is játszotta figura groteszkségét, alakítása inkább Commedia dell'Artéba való.
Már jeleztem, hogy a színpadkép illogikus, sokszor átláthatatlan, a kivetítős megoldások gagyik, a nézőtér fizikai megvalósítása közönségellenes.
Legalább utaztam emeletes városnéző buszon, de az se volt jó – hűvös van már ehhez.
Ha Mundruczó Kornél mindezt filmen csinálja, valódi, százfős illegális varrodával, ahol a lányok egy része kurva, és a kupleráj valóban megjelenik, ha elfelejti Rumatát, és helyette egyszerűen földi megfigyelőt állít be, ha a politikai-politikusi, forradalmi szálat bátran újra-átgondolja, akár még egészen kiváló filmet is összehozhatnak.
Jegyezetek:
[1] Ifjabb olvasók kedvéért: nézz és hallgass Rajkint. Ha már orosz kultúra.
[2] Pedig ő elvileg ért hozzá...
[3] Ez egyelőre nem bizonyított feltételezés, mindkét ismert filmkísérlet katasztrófálisra sikerült.
[4] OK. Rumata a Kísérleti Történelemtudományi Intézet munkatársa is. De elsősorban progresszor, csak másodsorban történész.
[5] Persze, abban a tágabb keretben, hogy a Szájfáj kanális vagy hogy hívják, műsorpolitikájában és önálló filmjeiben ugyanezt a gagyizást űzi fennállása óta, az előadás ezen „üzenetét” kissé más megvilágításba helyezi. Ha magunk is a fészkünkbe szarunk, ne csodálkozzunk, ha más is ezt teszi.
[6] Egyfajta kontraszelekció figyelhető meg a képzésben a zenés formákban otthonosság javára.
[7] Egyáltalán, miért kellett a szadista, perverz kategórián aluli pornórendezőnek arabnak lenni? Hány arab pornórendező van a szakmában? Talán csak nem egyfajta rasszizmus érhető itt tetten?
[8] Hogy a kamionra helyezett, vándorló varroda ötlete mennyire valóságos, valóságellenes, még akkor is, ha a varroda fedőtevékenység, nemigen érdemes kitérni – létezik az ún. művészi szabadság is. De hogy ez a varroda, három (3) varrónővel/ kurvákkal a KÍNAIAKnak termeljen, az túlmegy az abszurdon. Az nonszensz. És csak egyetlen felesleges mondat a szövegben. Mellesleg jólmenő kupi sem üzemeltethető három lánnyal – van a termelőeszköz avulásnak egy határa ugyanis. Főleg, hogy a színpadkép szerint az aktushoz nincsen hely a varrodában. Két kamiont ugyanis nem visz el egyetlen sofőr…
