Nem tudom bizonyítani, hogy a zsáner gyilkosai szándékosan teszik, amit tesznek. Hadd legyek jóhiszemű: hatalmas önzéssel párosult tudatlanság, meggondolatlanság vezeti inkább őket. Szerencse, hogy nem vörösiszappal foglakoznak, hanem „csak” irodalommal. Bár ki tudja, a marhaság kiömlése nem azonnal öl, de annál alaposabban, és a hatás elhúzódik.
Itthon ez a gyilkolás talán nem ilyen ártatlan, talán egyéb (piaci) okai is vannak a beteges személyes sikervágyakon, túlfejlett ambíción és egón túl, hiszen időről-időre felbukkannak a durva ízlés- és piacmonopolizálási kísérletek, melyek közül még az eleve meddő második a kevésbé zavaró. Az izlésterror viszont annál veszélyesebb. Ez a sajnálatosan Alsó Merániai és nem magyar sajátosság, de ettől éppen annyira fáj és természetesen nemcsak a sci-fire, de minden intellektuális területre érvényes. Érdekes módon nemigen fordult még elő, hogy a favágóknak, vájároknak, aratóknak valaki nem favágók, vájárok és mezőgazdászok próbálják diktálni, hogy mit és hogyan csináljanak [1].
Már leírtam, elmondtam: Cory Doctorow Módszere [2] nálunk csak korlátozottan működik. Itt, a temérdek világ-legokosabb-embere és az egyszerű, zsigeri irigység nem hagyja, hogy gurusága sikerét meglovagolva legyen valaki sikeres író. Sőt. Az irodalom nálunk visszavág. Egyébként itt még guru se nagyon lehetsz. Nem úgy működik a magyarság. Ugocsa non coronat! Eb ura guru!
Ettől még guru és írói ambíciójú ifjú tehetségeink csak osztják az észt, mely bölcsesség sajnálatosan [3] kimerül abban, hogy úgy és azt kell írni, mint azt a divatos angolszász kortársak teszik, hogy ún. korszerű, modern sci-fit kell írni, etc.
Hogy miért is ezt kell tenni, hogy miért annyival jobb, mondjuk, a felmérhetetlen életművű Ted Chiang, mint mondjuk László Zoltán, azt természetesen nem tudható. Csak. Persze általában nem is Zoli a negatív példa, hanem azok, akik makacsul elutasítják ezt a direktívát, és írják a magukét, ami eszükbe jut. Szóval, hadd legyek szerénytelen: mitől annyival jobb, mondjuk, a felmérhetetlen életművű Ted Chiang, mint mondjuk Antal József?
Erre viszonylag egyszerű lenne válaszolni, ha az ízlésdiktátum nem információhiányon alapulna. A guruk újabb és újabb generációja ugyanazt használja ki, amit a boldog emlékezetű Walhalla a kilencvenes években: a (döntő) többség nem olvas eredeti angol nyelven, vagy nem veszi a fáradságot, hogy megszerezze a külföldön megjelenő összes szarságot, hanem megelégszik a magyar nyelvű megjelenésekkel. Az alsómerán könyvpiactól sújtott kiadók pedig nemigen kényeztetnek kortársakkal [4]. Így guruink azt mondanak, amit akarnak. A Galaktika azért novellaszinten igyekszik, közöl ezt-azt a kortársaktól, így például Ted Chiang impozáns életművének majd harmada már megjelent magyarul, a fenti kérdés speciel megválaszolható. Hadd ne én tegyem!
Van ám más is, méghozzá az, amiért tulajdonképpen ez és az előző bejegyzés született. A Galaktika (Bassza meg! Annyiszor leírom itt, hogy az már reklám!), bizonyára az olvasói tömegek követelésére, hősies elhatározással úgy döntött, hogy Cory Doctorowot is kiadja. Méghozzá a példaképül állított szerző egy nem is oly régi regényét, a Kis Testvért, így páratlan lehetőségünk adódott, hogy az igazodásunk ajánlott (követelt!) irányvonalát végre élesben megismerjük.
Kellett már! A magam részéről nagyon vártam, mert tanulni szerettem volna. Komolyan. Nem a Módszert [2]! Írást! Hátha McBain és a Sztugackijok mellé új példaképet találok. Volt már rá példa, B. Akunyin az írói álneve gazembernek!
Nos, a Könyvismertetéseken ott a véleményem a könyvről, mint irodalmi teljesítményről. Itt, mivel a tematikus megközelítést az irodalmi elemzésben elvetem, tartalmilag esek neki – annak a szem előtt tartásával, hogy ez a tartalom mennyiben illeszkedik hozzá, illetve folyománya a Módszernek.
Ne kételkedjünk abban, hogy C. Doctorow éppen úgy gondolta [5] az egészet, ahogy leírta! Fogadjuk el azt is alapfeltevésnek azt is, hogy a szöveg főszereplője a szerző valamilyen szintű megjelenítése! Megtehetjük ezt különösen akkor, ha ezt a szereplőt a szerző időről-időre kinyilatkoztatásszerű véleményformálásra kényszeríti, ha ez a szereplő szájbarágóan újra meg újra a szerző szócsövéül szolgál, és közben a narráció nem határolódik el a szereplő véleményeitől még az irónia szintjén sem.
A regény témája a szabadság. Szép téma, hatalmas téma, hálás téma. Örökérvényű és örökké népszerű – mindig modern, mindig divatban van.
Az a kurva ördög azonban megint elrejtőzött a részletek közé. Amilyen gonosz, képes elkúrni a legszentebb dolgokat. Nem nyughatott a szabadságtól sem, pedig C. Doctorow milyen szépen elképzelte ezt az egészet, érzem, ahogy igyekezett, beleadott apait, de főleg anyait –, nem, az ödögnek bele kellett rondítania – persze éppen ezért ördög.
Elsőször is, nézzük a szabadság mennyiségét:
A szabadság annak az embertípusnak hívószava és vezérelve, akinek C. Doctorow kiváló példája. Hogy ez a típus mit ért szabadságon, az természetesen más tészta. Nyilvánvalóan az individuum korlátlan szabadsága, amire gondolnak. Hogy ez a szabadság összeegyeztethetetlen a társadalmi léttel, az ezt az embertípust, így a szerzőt nem zavarja – ha az ő szabadsága nem sérül, a többieké le van szarva, ellenben, ha az a legkisebb csorbát is szenvedi, az egész világnak a feje tetejére KELL állnia, hogy a dolog rendeződjön. Az az ellentmondás sem zavarja, hogy amint ezt a szabadságot a teljes civilizációra kiterjeszti, mindenki szabadságának, beleértve a sajátját is – kampeca. Természetesen valójában dehogy akarja ő ezt a szabadságot mindenkire kiterjeszteni – csupán csak a retorika szintjén (vö. bolsevizmus). Ez az embertípus nem lát tovább önmagánál, és mivel eredendően dogmatikus, nem is akar és tud más megoldásokat találni és keresni – viszont szómágia szintjén képes elhitetni mindenki mással, hogy amit magáról gondol, az másra is vonatkozik.
Másodszor, a szabadság minőségét:
Egyrészről azt gondolnánk, a korlátlan individuális szabadság, ha már korlátlan, akkor mindenre és mindenkire terjedjen ki, a szabadság legyen abszolút. A Kis Testvér persze másképpen gondolja: mindent szabad neki, kifejezetten a kamasznak, semmi olyat a felnőtteknek, (25 felett!) ami a kamaszoknak az ő nagy szabadságát korlátozná. Beleértve az iskolai fegyelmet, természetesen. És természetesen az (iszlám) terroristáknak sem szabad saját szabadságukat érvényesíteni, és felrutyvasztani Kis Testvérünket, aki ennek útjában áll.
Másrészről mire is terjed ki Kis Testvérünk szabadságigénye? Hagyják őt csalni az iskolában, lógni onnan, internetezni, műhekkerkedni (bevallottan mástól veszi a hekkeléshez szükséges tudást, sőt magát a szoftvert), agyi fejlettségének megfelelően játszani, esztelenül, csordában bulizni etc. Az eszébe sem jut, hogy mindezek a kisstílű szabadságok azért járnak neki, mert egy olyan gazdag társadalomba született bele, ahol az egyénnek szabadságában áll halálra unni, vagy hülyíteni magát – és ez a szabadság csakis mások szabadságának rovására valósulhat meg. Kis Testvérünk nem mondja, hogy szabadságot a szteroidpor-hegyeket védőfelszerelés nélkül lapátoló kínai kortársának, nem mondja, hogy szabadságot az Afrikában katonának besorozott gyerekeknek, az indiai csillámőrlőben rostáló suhancnak, a dél-amerikai drogbárók túszaiként élő kamaszoknak, egyáltalán mindazon gyerekeknek és kamaszoknak, akiket kényszermunkára, prostitúcióra, bűnözésre kényszerítenek világszerte, és miért ne: minden olyan felnőttnek is, aki elnyomásban él. Ők nagyságrendekkel többen vannak, mint Kis Testvérünk. Csak éppen ő szarja le őket, nagy ívben.
Harmadrészt a szabadság minősége, mint az irodalmi téma minőségének tükre. Rendben, a jó író mindig aktívan reagál a kor társadalmi jelenségeire (az elefántcsonttornyot most hagyjuk, jó!), de ha csöpögő nyállal keresi a divatost, a korszerűt, az aktuálist, csupán a könnyű siker reményében, akkor baj van. Mert az ebből fakadó irodalmi minőség visszahat a témára, jelen esetben a szabadságra. Így keletkezik az ilyen rész-szabadság történet, ráadásul éppen mert divatos, hát motívumaiban is képtelenül az eredetiségre. Az élet minden területére kiterjedő távfelügyeleti rendszerekről Brin jóval korábban írt már, a Szükségállapot (The Siege) című film (Denzel Washington és Bruce Willis, ha nem ugrik be a magyar címe) a terror-szabadság kapcsolatáról, a terrorra adott hibás válaszokról, és ezek összecsengésről a terroristák taktikai céljaival szólt – csak sokkal jobban –, az internethozzáférés, mint szabadságeszmény egyidős az internettel, a kamaszok szabadságjoga sem mai téma már, bár – talán éppen C. Doctorow hatására, és akkor jaj nékünk! – a Post egyik megmondóembere filozofált mostanában félig komolyan a választói korhatár tizenöt évre szállításáról [6].
A C. Doctorow Módszer egy másik fogása is szembetűnően megjelenik a könyvben: a szigorúan célközönségnek szánt mondanivaló és kifejezésmód. Ami irodalmilag annyira gajra vágja a szöveget az, hogy ez a célközönség éppen a szövegben annyira felmagasztalt kamaszok, akiknek az igényszintje – mondjuk így! – sajátságos. Hogy aztán a szöveg helyenként prédikációk formájában még ehhez sem alkalmazkodik, az már mindenestül az író és nem közönsége hibája. Bizony, nagy tartalmi ellentmondás, hogy a prédikálás ellen prédikálunk.
Nos, azon kívül, hogy ez a követendőnek kikiáltott példa sem irodalmilag, sem tartalmilag semmiféle újat, jelentőset – követendőt nem hoz, még veszélyes is. Mivel divatos témát ábrázol és célközönségnek íródott, meg is találja a közönségét, és természetesen sikert is arat. A sikernek pedig számos toxikus tulajdonsága közül az egyik legveszélyesebb az utólagos önigazolás: nem lehet már tudni, hogy azért sikeres valami, mert jó és igaz, vagy azért hisszük jónak és igaznak, mert sikeres.
A kamaszvilágban, ahol éppen az agyak újradótozása folyik teljes gőzzel, éppen az ítéletalkotás minősége zuhan jókorát, így a kamasz ítélete heves és többnyire fals – különös tekintettel a szabadságra, melynek kereteit éppen kamasz szereti a tűréshatáron túl feszegetni. Aki viszont otthon van ebben a minőségben, beszél ezen a nyelven, szinte biztos sikerre számíthat. Elég csúnya dolog ezt az állapotot tudatosan kihasználni. Még csúnyább, ha legérzékenyebb nemzedéki ellentét toposzt, a szabadság kérdését használja ki valaki.
Ez a könyv ugyanis gyatrasága mellett veszélyes. A szabadság Bibliájának tetszik azok számára, akik a legkiéhezettebbek a szabadságra, miközben fogalmuk sincs arról, valójában mit akarnak, mit értenek szabadságon. Így aztán elhiszik minden szavát. És emlékezz, mi a jelszava ennek a regénynek:
Meg tudná mondani valaki, mi szükség van a nemzedéki szakadék szélesítésére [7] akkor amikor már nemzedékeken belül (a mai huszonharminc évesek, és a tizennyolc évesek között, sőt, a tízévesek és tizenhat évesek között, etc.) is szakadékok tátongnak (nemcsak Alsó Merániában)? Számolt azzal az író, hogy mit szabadíthat el? Remélem, nem. Remélem, nem tudatos ez egész. De ki tudja?
Nos, itt van előttünk egy azok közül, akit utánoznunk kellene. Gondoljuk már meg még egyszer! Csakugyan ez a kiút? A tematikai modernség? Ez a fajta tematikai modernség?
Másodkézből tudom, hogy mi a stratégiája és taktikája az oroszországi fantasztikus könyvkiadóknak. Csak orosz és angolszász cuccot adnak ki, mondván, a közönség csak arra vevő. Olyan bizonyos ez? Abban az országban, amelynek Szovjetunió korában az én generációm még az egész világból kapott merítését? Mikor veszik észre a zsákutcát. Talán soha – óriási, önmagában életképes piac, és nekik is meglehetnek a guruik…
Hogy kellene-e nemzeti fantasztikus irodalom, lehetséges lenne-e, arról a következő posztban.
Jegyzetek
[1] Pontosítsunk! Alsó Merániában ez is megeshetett: 1948 után egy teljes évtizedig, amikor a bolsevik ideológia és gyakorlat uralkodott az országban. Az idevágó vicc:
Józsi bácsi csendesen aratja a téeszcsé búzáját. Kaszál. Arra jár a minisztériumi emberek fekete Pobjedája, meglátják az öreget, kiugranak a kocsiból, kifaggatják, hogy mit csinál. A legfiatalabb minisztériumi ember megkéri Józsi bácsit, hogy mutatná meg a kaszálást. Az öreg suhint egy párat, dől a búza. „Nem jó ez, elvtársam!” kiált föl a legfiatalabb minisztériumi ember. „Hát szereljen fel még egy pengét arra kaszára, hogy amikor visszafelé suhint, akkor is vágjon! Mindjárt kétszer annyit tud learatni!” Azzal a minisztériumi emberek visszaszállnak a kocsiba, és elhúznak. Józsi bácsi az ÁVÓra gondol, és másnap reggel felveret még egy pengét a kaszájára. Keservesen halad, de nem akarja meghazudtolni a minisztériumi okosokat, hát dupla erővel dolgozik, hogy legalább annyira haladjon, mint előtte. Délután megint arra keveredik a határjáró autó, a minisztériumi emberek kiugranak, a legfiatalabb elégedetten nézi, ahogy Józsi bácsi suhogtatja a kétpengés kaszát. Megint eszébe jut valami, mert esze az van őnéki! „Jóember, ez így nem jó! Csak levágja ezt az izét, aztán ott hagyja! Ez nem elég termelékeny. Erősítsen az övére egy olyan hogyishívjákot, az elvtárs, na… Gereblyét, ez az! És azzal azonnal össze is gyűjti, amit levágott! Meglátja elvtársam, háromszor annyit tud majd learatni!” Azzal a minisztériumi emberek el. Józsi bácsi majdnem elsírja magát, de nincs mit tenni, másnap gereblyét drótoz a nadrágszíjára – és még rosszabbul halad. Mit ad Isten, megint jő a fekete autó. A minisztériumiak kiszállnak, Józsi bácsi kaszál és gereblyéz egyszerre, a fiatal nagyon elégedetten nézi a küszködő embert, és már nyitná a száját, amikor az öreg földhöz vágja a kaszát, lerángatja magáról a gereblyét, és rohanni kezd a tarlón! „Küggyék csak az ÁVÓt, vigyenek csak el, de én ugyan meg nem hallgatom az elvtársakat! Még kitanálják nekem, hogy akasszak viharlámpát a tökömre, oszt’ éccaka is tudok aratni!”
Kezeket a szívre!
Miben különbözik a bolsi gyakorlat a mai internetguruk gyakorlatától? Az életedre ugyan nem törnek, de ÁVÓ és Recsk helyett ma névtelen internetkommandók, bérbloggerek és hálózati internálás van.
Ma legalább a szegény favágókat, vájárokat és aratókat békén hagyják. Persze, nemigen léteznek favágók, vájárok és aratók…
[2] Fedezd föl az internetnek azt a tulajdonságát, mely a szerves kémia Markovnyikov szabályára emlékeztet: a több még többet vonz! Légy aktív! Légy kíméletlen! Mond meg az őszintét, az mindig szimpi és tetszik a netköznek, különösen, ha az előző generációk ellen szól! Gyűjts (net)barátokat a meglévő kapcsolati hálód mellé. Légy megkerülhetetlen szakmai tekintély! Önjelölt bár, de ne félj, az internet legitimál! Közben folyamatosan szondázz a lehetséges közönséged után kutatva, térképezd föl az ízlésüket, érdeklődési körüket, nyelvi rétegeiket, etc. Légy résen! Formáld az ízlést a tehetségednek, írói hajlamaidnak, témáidnak (Melyeket gondosan a korszellemhez {vö. zeitgeist} illeszkedően választasz, ugyebár! Most nem lehet lazaság, l’art pour l’art, elvtársam! Még nincs itt a te időd.) megfelelően, és ha lehetséges lehetetleníts el, tégy nevetségessé minden mást. Internetes barátaid követni fognak. Hamarosan az tetszik majd nekik is, ami neked. Most gyere elő az írásaiddal, melyek száz százalékig kiszolgálják azt az ízlést, amit te magad építettél föl! Kész! Voila! Sikeres író lettél. A dolog hosszadalmas, sok időt és rengeteg munkát kíván, és persze már az induláskor megfelelő kapcsolati hálót.
[3] Sajnos ifjú guruink többsége elemi szövegértelmezési zavarokkal küzd, empatikus kézségük pedig nagyjából Dr. Klicsko szintjén van a tizenkettedik menet táján…
[4] Ezért nemigen hibáztathatom őket. A tőkeerejük nem engedi meg, hogy ennél többet tegyenek, mert a felvevőpiac – igen, ti, drágáim! – igencsak silány. De azért megteszik a magukét. A Tuan például ki mert adni Hamiltont.
Mondjuk, vannak rettentő példák: valamely nem nagy nevű kiadó klasszikus sci-fi novella válogatásokkal áll elő. Gimme a break! Nem fogják föl, hogy ezzel tele a piac, az antikváriumokban már hegyekben állnak a régi Galaktikák is – nemzedékváltás történt, elvtársak! –, ők biztosra akarnak menni, és nem kockáztatnak holmi újdonsággal. Tudom, hogy szinte lehetetlen, de érthetetlen, hogy a Galaktika évente egy Metagalaktika formájában miért nem adja aki az előző évi The Year’s Best-et… Nagyobb piaci siker lenne, mint mondjuk a ClipArt…
[5] Nem biztos, hogy ma is így gondolja, de egy könyv zárvány az időben, szerzője elmeállapotának pillanatfelvétele.
[6] Meg Szentmihályi Szabó Péter. Ad absurdum feszíti a gondolatot egy most megjelent egypercesében: hároméves korig leszállítani a korhatárt, és ezzel párhuzamosan meghúzni a felsőt ötven évben…
[7] A szélesítést szó szerint értem. Nem lehet, főleg nem kell senkit Szélesíteni, Sanyiból csak egy van. Remélem, hogy a Coca Cola matricájából is…
Itthon ez a gyilkolás talán nem ilyen ártatlan, talán egyéb (piaci) okai is vannak a beteges személyes sikervágyakon, túlfejlett ambíción és egón túl, hiszen időről-időre felbukkannak a durva ízlés- és piacmonopolizálási kísérletek, melyek közül még az eleve meddő második a kevésbé zavaró. Az izlésterror viszont annál veszélyesebb. Ez a sajnálatosan Alsó Merániai és nem magyar sajátosság, de ettől éppen annyira fáj és természetesen nemcsak a sci-fire, de minden intellektuális területre érvényes. Érdekes módon nemigen fordult még elő, hogy a favágóknak, vájároknak, aratóknak valaki nem favágók, vájárok és mezőgazdászok próbálják diktálni, hogy mit és hogyan csináljanak [1].
Már leírtam, elmondtam: Cory Doctorow Módszere [2] nálunk csak korlátozottan működik. Itt, a temérdek világ-legokosabb-embere és az egyszerű, zsigeri irigység nem hagyja, hogy gurusága sikerét meglovagolva legyen valaki sikeres író. Sőt. Az irodalom nálunk visszavág. Egyébként itt még guru se nagyon lehetsz. Nem úgy működik a magyarság. Ugocsa non coronat! Eb ura guru!
Ettől még guru és írói ambíciójú ifjú tehetségeink csak osztják az észt, mely bölcsesség sajnálatosan [3] kimerül abban, hogy úgy és azt kell írni, mint azt a divatos angolszász kortársak teszik, hogy ún. korszerű, modern sci-fit kell írni, etc.
Hogy miért is ezt kell tenni, hogy miért annyival jobb, mondjuk, a felmérhetetlen életművű Ted Chiang, mint mondjuk László Zoltán, azt természetesen nem tudható. Csak. Persze általában nem is Zoli a negatív példa, hanem azok, akik makacsul elutasítják ezt a direktívát, és írják a magukét, ami eszükbe jut. Szóval, hadd legyek szerénytelen: mitől annyival jobb, mondjuk, a felmérhetetlen életművű Ted Chiang, mint mondjuk Antal József?
Erre viszonylag egyszerű lenne válaszolni, ha az ízlésdiktátum nem információhiányon alapulna. A guruk újabb és újabb generációja ugyanazt használja ki, amit a boldog emlékezetű Walhalla a kilencvenes években: a (döntő) többség nem olvas eredeti angol nyelven, vagy nem veszi a fáradságot, hogy megszerezze a külföldön megjelenő összes szarságot, hanem megelégszik a magyar nyelvű megjelenésekkel. Az alsómerán könyvpiactól sújtott kiadók pedig nemigen kényeztetnek kortársakkal [4]. Így guruink azt mondanak, amit akarnak. A Galaktika azért novellaszinten igyekszik, közöl ezt-azt a kortársaktól, így például Ted Chiang impozáns életművének majd harmada már megjelent magyarul, a fenti kérdés speciel megválaszolható. Hadd ne én tegyem!
Van ám más is, méghozzá az, amiért tulajdonképpen ez és az előző bejegyzés született. A Galaktika (Bassza meg! Annyiszor leírom itt, hogy az már reklám!), bizonyára az olvasói tömegek követelésére, hősies elhatározással úgy döntött, hogy Cory Doctorowot is kiadja. Méghozzá a példaképül állított szerző egy nem is oly régi regényét, a Kis Testvért, így páratlan lehetőségünk adódott, hogy az igazodásunk ajánlott (követelt!) irányvonalát végre élesben megismerjük.
Kellett már! A magam részéről nagyon vártam, mert tanulni szerettem volna. Komolyan. Nem a Módszert [2]! Írást! Hátha McBain és a Sztugackijok mellé új példaképet találok. Volt már rá példa, B. Akunyin az írói álneve gazembernek!
Nos, a Könyvismertetéseken ott a véleményem a könyvről, mint irodalmi teljesítményről. Itt, mivel a tematikus megközelítést az irodalmi elemzésben elvetem, tartalmilag esek neki – annak a szem előtt tartásával, hogy ez a tartalom mennyiben illeszkedik hozzá, illetve folyománya a Módszernek.
Ne kételkedjünk abban, hogy C. Doctorow éppen úgy gondolta [5] az egészet, ahogy leírta! Fogadjuk el azt is alapfeltevésnek azt is, hogy a szöveg főszereplője a szerző valamilyen szintű megjelenítése! Megtehetjük ezt különösen akkor, ha ezt a szereplőt a szerző időről-időre kinyilatkoztatásszerű véleményformálásra kényszeríti, ha ez a szereplő szájbarágóan újra meg újra a szerző szócsövéül szolgál, és közben a narráció nem határolódik el a szereplő véleményeitől még az irónia szintjén sem.
A regény témája a szabadság. Szép téma, hatalmas téma, hálás téma. Örökérvényű és örökké népszerű – mindig modern, mindig divatban van.
Az a kurva ördög azonban megint elrejtőzött a részletek közé. Amilyen gonosz, képes elkúrni a legszentebb dolgokat. Nem nyughatott a szabadságtól sem, pedig C. Doctorow milyen szépen elképzelte ezt az egészet, érzem, ahogy igyekezett, beleadott apait, de főleg anyait –, nem, az ödögnek bele kellett rondítania – persze éppen ezért ördög.
Elsőször is, nézzük a szabadság mennyiségét:
A szabadság annak az embertípusnak hívószava és vezérelve, akinek C. Doctorow kiváló példája. Hogy ez a típus mit ért szabadságon, az természetesen más tészta. Nyilvánvalóan az individuum korlátlan szabadsága, amire gondolnak. Hogy ez a szabadság összeegyeztethetetlen a társadalmi léttel, az ezt az embertípust, így a szerzőt nem zavarja – ha az ő szabadsága nem sérül, a többieké le van szarva, ellenben, ha az a legkisebb csorbát is szenvedi, az egész világnak a feje tetejére KELL állnia, hogy a dolog rendeződjön. Az az ellentmondás sem zavarja, hogy amint ezt a szabadságot a teljes civilizációra kiterjeszti, mindenki szabadságának, beleértve a sajátját is – kampeca. Természetesen valójában dehogy akarja ő ezt a szabadságot mindenkire kiterjeszteni – csupán csak a retorika szintjén (vö. bolsevizmus). Ez az embertípus nem lát tovább önmagánál, és mivel eredendően dogmatikus, nem is akar és tud más megoldásokat találni és keresni – viszont szómágia szintjén képes elhitetni mindenki mással, hogy amit magáról gondol, az másra is vonatkozik.
Másodszor, a szabadság minőségét:
Egyrészről azt gondolnánk, a korlátlan individuális szabadság, ha már korlátlan, akkor mindenre és mindenkire terjedjen ki, a szabadság legyen abszolút. A Kis Testvér persze másképpen gondolja: mindent szabad neki, kifejezetten a kamasznak, semmi olyat a felnőtteknek, (25 felett!) ami a kamaszoknak az ő nagy szabadságát korlátozná. Beleértve az iskolai fegyelmet, természetesen. És természetesen az (iszlám) terroristáknak sem szabad saját szabadságukat érvényesíteni, és felrutyvasztani Kis Testvérünket, aki ennek útjában áll.
Másrészről mire is terjed ki Kis Testvérünk szabadságigénye? Hagyják őt csalni az iskolában, lógni onnan, internetezni, műhekkerkedni (bevallottan mástól veszi a hekkeléshez szükséges tudást, sőt magát a szoftvert), agyi fejlettségének megfelelően játszani, esztelenül, csordában bulizni etc. Az eszébe sem jut, hogy mindezek a kisstílű szabadságok azért járnak neki, mert egy olyan gazdag társadalomba született bele, ahol az egyénnek szabadságában áll halálra unni, vagy hülyíteni magát – és ez a szabadság csakis mások szabadságának rovására valósulhat meg. Kis Testvérünk nem mondja, hogy szabadságot a szteroidpor-hegyeket védőfelszerelés nélkül lapátoló kínai kortársának, nem mondja, hogy szabadságot az Afrikában katonának besorozott gyerekeknek, az indiai csillámőrlőben rostáló suhancnak, a dél-amerikai drogbárók túszaiként élő kamaszoknak, egyáltalán mindazon gyerekeknek és kamaszoknak, akiket kényszermunkára, prostitúcióra, bűnözésre kényszerítenek világszerte, és miért ne: minden olyan felnőttnek is, aki elnyomásban él. Ők nagyságrendekkel többen vannak, mint Kis Testvérünk. Csak éppen ő szarja le őket, nagy ívben.
Harmadrészt a szabadság minősége, mint az irodalmi téma minőségének tükre. Rendben, a jó író mindig aktívan reagál a kor társadalmi jelenségeire (az elefántcsonttornyot most hagyjuk, jó!), de ha csöpögő nyállal keresi a divatost, a korszerűt, az aktuálist, csupán a könnyű siker reményében, akkor baj van. Mert az ebből fakadó irodalmi minőség visszahat a témára, jelen esetben a szabadságra. Így keletkezik az ilyen rész-szabadság történet, ráadásul éppen mert divatos, hát motívumaiban is képtelenül az eredetiségre. Az élet minden területére kiterjedő távfelügyeleti rendszerekről Brin jóval korábban írt már, a Szükségállapot (The Siege) című film (Denzel Washington és Bruce Willis, ha nem ugrik be a magyar címe) a terror-szabadság kapcsolatáról, a terrorra adott hibás válaszokról, és ezek összecsengésről a terroristák taktikai céljaival szólt – csak sokkal jobban –, az internethozzáférés, mint szabadságeszmény egyidős az internettel, a kamaszok szabadságjoga sem mai téma már, bár – talán éppen C. Doctorow hatására, és akkor jaj nékünk! – a Post egyik megmondóembere filozofált mostanában félig komolyan a választói korhatár tizenöt évre szállításáról [6].
A C. Doctorow Módszer egy másik fogása is szembetűnően megjelenik a könyvben: a szigorúan célközönségnek szánt mondanivaló és kifejezésmód. Ami irodalmilag annyira gajra vágja a szöveget az, hogy ez a célközönség éppen a szövegben annyira felmagasztalt kamaszok, akiknek az igényszintje – mondjuk így! – sajátságos. Hogy aztán a szöveg helyenként prédikációk formájában még ehhez sem alkalmazkodik, az már mindenestül az író és nem közönsége hibája. Bizony, nagy tartalmi ellentmondás, hogy a prédikálás ellen prédikálunk.
Nos, azon kívül, hogy ez a követendőnek kikiáltott példa sem irodalmilag, sem tartalmilag semmiféle újat, jelentőset – követendőt nem hoz, még veszélyes is. Mivel divatos témát ábrázol és célközönségnek íródott, meg is találja a közönségét, és természetesen sikert is arat. A sikernek pedig számos toxikus tulajdonsága közül az egyik legveszélyesebb az utólagos önigazolás: nem lehet már tudni, hogy azért sikeres valami, mert jó és igaz, vagy azért hisszük jónak és igaznak, mert sikeres.
A kamaszvilágban, ahol éppen az agyak újradótozása folyik teljes gőzzel, éppen az ítéletalkotás minősége zuhan jókorát, így a kamasz ítélete heves és többnyire fals – különös tekintettel a szabadságra, melynek kereteit éppen kamasz szereti a tűréshatáron túl feszegetni. Aki viszont otthon van ebben a minőségben, beszél ezen a nyelven, szinte biztos sikerre számíthat. Elég csúnya dolog ezt az állapotot tudatosan kihasználni. Még csúnyább, ha legérzékenyebb nemzedéki ellentét toposzt, a szabadság kérdését használja ki valaki.
Ez a könyv ugyanis gyatrasága mellett veszélyes. A szabadság Bibliájának tetszik azok számára, akik a legkiéhezettebbek a szabadságra, miközben fogalmuk sincs arról, valójában mit akarnak, mit értenek szabadságon. Így aztán elhiszik minden szavát. És emlékezz, mi a jelszava ennek a regénynek:
„25 év fölött ne bízz senkiben!”
Meg tudná mondani valaki, mi szükség van a nemzedéki szakadék szélesítésére [7] akkor amikor már nemzedékeken belül (a mai huszonharminc évesek, és a tizennyolc évesek között, sőt, a tízévesek és tizenhat évesek között, etc.) is szakadékok tátongnak (nemcsak Alsó Merániában)? Számolt azzal az író, hogy mit szabadíthat el? Remélem, nem. Remélem, nem tudatos ez egész. De ki tudja?
Nos, itt van előttünk egy azok közül, akit utánoznunk kellene. Gondoljuk már meg még egyszer! Csakugyan ez a kiút? A tematikai modernség? Ez a fajta tematikai modernség?
Másodkézből tudom, hogy mi a stratégiája és taktikája az oroszországi fantasztikus könyvkiadóknak. Csak orosz és angolszász cuccot adnak ki, mondván, a közönség csak arra vevő. Olyan bizonyos ez? Abban az országban, amelynek Szovjetunió korában az én generációm még az egész világból kapott merítését? Mikor veszik észre a zsákutcát. Talán soha – óriási, önmagában életképes piac, és nekik is meglehetnek a guruik…
Hogy kellene-e nemzeti fantasztikus irodalom, lehetséges lenne-e, arról a következő posztban.
Jegyzetek
[1] Pontosítsunk! Alsó Merániában ez is megeshetett: 1948 után egy teljes évtizedig, amikor a bolsevik ideológia és gyakorlat uralkodott az országban. Az idevágó vicc:
Józsi bácsi csendesen aratja a téeszcsé búzáját. Kaszál. Arra jár a minisztériumi emberek fekete Pobjedája, meglátják az öreget, kiugranak a kocsiból, kifaggatják, hogy mit csinál. A legfiatalabb minisztériumi ember megkéri Józsi bácsit, hogy mutatná meg a kaszálást. Az öreg suhint egy párat, dől a búza. „Nem jó ez, elvtársam!” kiált föl a legfiatalabb minisztériumi ember. „Hát szereljen fel még egy pengét arra kaszára, hogy amikor visszafelé suhint, akkor is vágjon! Mindjárt kétszer annyit tud learatni!” Azzal a minisztériumi emberek visszaszállnak a kocsiba, és elhúznak. Józsi bácsi az ÁVÓra gondol, és másnap reggel felveret még egy pengét a kaszájára. Keservesen halad, de nem akarja meghazudtolni a minisztériumi okosokat, hát dupla erővel dolgozik, hogy legalább annyira haladjon, mint előtte. Délután megint arra keveredik a határjáró autó, a minisztériumi emberek kiugranak, a legfiatalabb elégedetten nézi, ahogy Józsi bácsi suhogtatja a kétpengés kaszát. Megint eszébe jut valami, mert esze az van őnéki! „Jóember, ez így nem jó! Csak levágja ezt az izét, aztán ott hagyja! Ez nem elég termelékeny. Erősítsen az övére egy olyan hogyishívjákot, az elvtárs, na… Gereblyét, ez az! És azzal azonnal össze is gyűjti, amit levágott! Meglátja elvtársam, háromszor annyit tud majd learatni!” Azzal a minisztériumi emberek el. Józsi bácsi majdnem elsírja magát, de nincs mit tenni, másnap gereblyét drótoz a nadrágszíjára – és még rosszabbul halad. Mit ad Isten, megint jő a fekete autó. A minisztériumiak kiszállnak, Józsi bácsi kaszál és gereblyéz egyszerre, a fiatal nagyon elégedetten nézi a küszködő embert, és már nyitná a száját, amikor az öreg földhöz vágja a kaszát, lerángatja magáról a gereblyét, és rohanni kezd a tarlón! „Küggyék csak az ÁVÓt, vigyenek csak el, de én ugyan meg nem hallgatom az elvtársakat! Még kitanálják nekem, hogy akasszak viharlámpát a tökömre, oszt’ éccaka is tudok aratni!”
Kezeket a szívre!
Miben különbözik a bolsi gyakorlat a mai internetguruk gyakorlatától? Az életedre ugyan nem törnek, de ÁVÓ és Recsk helyett ma névtelen internetkommandók, bérbloggerek és hálózati internálás van.
Ma legalább a szegény favágókat, vájárokat és aratókat békén hagyják. Persze, nemigen léteznek favágók, vájárok és aratók…
[2] Fedezd föl az internetnek azt a tulajdonságát, mely a szerves kémia Markovnyikov szabályára emlékeztet: a több még többet vonz! Légy aktív! Légy kíméletlen! Mond meg az őszintét, az mindig szimpi és tetszik a netköznek, különösen, ha az előző generációk ellen szól! Gyűjts (net)barátokat a meglévő kapcsolati hálód mellé. Légy megkerülhetetlen szakmai tekintély! Önjelölt bár, de ne félj, az internet legitimál! Közben folyamatosan szondázz a lehetséges közönséged után kutatva, térképezd föl az ízlésüket, érdeklődési körüket, nyelvi rétegeiket, etc. Légy résen! Formáld az ízlést a tehetségednek, írói hajlamaidnak, témáidnak (Melyeket gondosan a korszellemhez {vö. zeitgeist} illeszkedően választasz, ugyebár! Most nem lehet lazaság, l’art pour l’art, elvtársam! Még nincs itt a te időd.) megfelelően, és ha lehetséges lehetetleníts el, tégy nevetségessé minden mást. Internetes barátaid követni fognak. Hamarosan az tetszik majd nekik is, ami neked. Most gyere elő az írásaiddal, melyek száz százalékig kiszolgálják azt az ízlést, amit te magad építettél föl! Kész! Voila! Sikeres író lettél. A dolog hosszadalmas, sok időt és rengeteg munkát kíván, és persze már az induláskor megfelelő kapcsolati hálót.
[3] Sajnos ifjú guruink többsége elemi szövegértelmezési zavarokkal küzd, empatikus kézségük pedig nagyjából Dr. Klicsko szintjén van a tizenkettedik menet táján…
[4] Ezért nemigen hibáztathatom őket. A tőkeerejük nem engedi meg, hogy ennél többet tegyenek, mert a felvevőpiac – igen, ti, drágáim! – igencsak silány. De azért megteszik a magukét. A Tuan például ki mert adni Hamiltont.
Mondjuk, vannak rettentő példák: valamely nem nagy nevű kiadó klasszikus sci-fi novella válogatásokkal áll elő. Gimme a break! Nem fogják föl, hogy ezzel tele a piac, az antikváriumokban már hegyekben állnak a régi Galaktikák is – nemzedékváltás történt, elvtársak! –, ők biztosra akarnak menni, és nem kockáztatnak holmi újdonsággal. Tudom, hogy szinte lehetetlen, de érthetetlen, hogy a Galaktika évente egy Metagalaktika formájában miért nem adja aki az előző évi The Year’s Best-et… Nagyobb piaci siker lenne, mint mondjuk a ClipArt…
[5] Nem biztos, hogy ma is így gondolja, de egy könyv zárvány az időben, szerzője elmeállapotának pillanatfelvétele.
[6] Meg Szentmihályi Szabó Péter. Ad absurdum feszíti a gondolatot egy most megjelent egypercesében: hároméves korig leszállítani a korhatárt, és ezzel párhuzamosan meghúzni a felsőt ötven évben…
[7] A szélesítést szó szerint értem. Nem lehet, főleg nem kell senkit Szélesíteni, Sanyiból csak egy van. Remélem, hogy a Coca Cola matricájából is…
