Lost in trans

Nem értem. Egy kiadó kiír egy regény pályázatot, komolytalan, de legalább komolyan vehető díjjal.
A Kossuth kiadó, az a kiadó tudni illik, amely a Kozmosz Fantasztikus Könyvek előtt biza a Kossuth Fantasztikus Könyvek sorozatot adta ki, mondjuk a Nehéz istennek lenni vagy a Vénusz üzlet.
Az a kiadó többek között lektűrt adott ki és lektűrt ad ki, és a pályázat arról szól, hogy lektűrt várnak M. Crichton és R. Cook szellemében.

Erre azok a jóemberek, akik íróként szintén nem adtak és adnak ki mást a kezükből, mint lektűrt és olvasóként kilószám forgatják a kezükben a science fictionnak nevezett lektűrt, ezek a jóemberek leállnak fikázni a pályázatot és Crichtont.

A jóemberek kategorikusan kijelentik, hogy Crichton nem szépirodalom, miután halálba fanyalogták magukat a modern irodalmon, mondván, hogy azok depressziósak és nem a közönséghez szólnak, és egyes klasszikusokon is, elavulást emlegetve. (Igen, ebben az országban egyes ifjak SMS hadjáraton követelték a Pál utcai fiúk tananyagból való törlését. Valaki a Solárián ugyanezt kívánta Gogollal. (Nem Google, hülye!))

Azt hittem az Amerikai Egyesült Államokban élnek a legmegrögzöttebb hipokriták.
Tévedni emberi dolog.

Az egész hazai sci-fi/fantasy mezőnyben nincs olyasvalaki, aki Crichton írói-szépírói munkásságának csak a közelébe is érne. Nem volumenre gondolok. Nem csak irodalmi, de tudományos vonatkozásban sem. És ugyanebben az egész halmazban nincs senki, aki nem szeretne mondjuk olyan könyvet írni, mint a Jurassic Park. Pláne nincs olyan, aki nem szeretné zsebrevágni a piciny töredékét annak, amit Crichton azért az egy könyvért kapott. Aki ezt tagadná, az most küldje el a segédeit, mert azt enyhén szólva itt és most őszintétlennek nevezem. Mint kihívott fél, a fegyvert én választom, és ígérem fájdalommentes, ámbár egészen tudományos lesz…

Az Androméda törzs – filmen – volt, ami először a sci-fi felé lökött. Nem a Star Wars.
És irányzatot teremtett az irodalomban. Hol, melyik magyar sci-fiben található meg helyzeteknek, karaktereknek, atmoszférának – tudománynak és tudományfilozófiának olyan mesteri ábrázolása, mint az Androméda törzsben? Tudom, a legfőbb baj Crichtonnal, hogy a tudomány őfelségét úgy látja, amilyen valójában – mezítelennek. Szociopatának. Veszélyesnek. Mert az.
A Jurassic Park volt az – filmen és könyvben –, mely gyerekek millióit fordította az őslénytan és a sci-fi felé. Lehetséges, hogy a sci-fi kicsiny, ámde üzleti érdekeknek hamarosan áldozatul eső reneszánszát is ennek a filmnek köszönhetjük.

Cook Kómája irányzatot teremtett – filmen és könyvben.

Kik vagyunk mi, hogy ezt fikázzuk?
Tudom, magyarországi lakosok. A világ egyenként és együttesen a leg, a leg, a leg-jei. (szovjet rajzfilm, valaki tán emlékszik...)

Szeretném hinni, hogy a magyarságnak nem az a lényege, amivel a legutóbbi évezredben lépten nyomon találkozom. Nagy ábránd. Öreg amerikás magyar barátom, aki nyolcvannyolc évével három magyarországi kivándorló hullámmal is találkozott tudna mesélni.

Budapest újrafelfedezése projektem ma a Körúttól délre eső kerületekkel gazdagodott. Messziről láttam a Kerepesi temetőt is, de oda vissza csak Borival megyünk majd, ha a meleg elül, s ő meg visszatér a lófrontból a Földi Paradicsomból. Az Orczy téren az építészet merész és sikeres kísérlete fogadott, melynek három éve még csak kezdetei látszódtak. Jó érzés tudni, hogy lehet megvalósulni látni efféle álmokat és a modern építészet képes tetszetős, fantáziadús, élő épületeket alkotni. És még tőke is van hozzá. Van, amit nem kúrtak el. Vajh, miért és hogyan?

Csemege bolt a Király utcában. Mivel Pesti nem vagyok, nekem sohasem volt Majakovszkij – ami fura állapot: szeretném Majakovszkíj utcának nevezni, „proletár vagyok, mit szaporítsam a szót“, de nem áll rá a szám, nekem biza Király utca, így olyan vagyok, mint akinek a bolsik negyvennyócban mindenét elvették, és otthon, dacból, sohasem nevezte Majakovszkijnak. Hah! Én!) A bolt szinte éjjel nappali nyitvatartású, az árak maradhatósak, bár a Túró Rudi kissé derága (A falj föl háromévnyi Túrórudi projektenk szintén az elején tartok – anyagi és test-karbantartási okokból.) de van választék, és a hangszóróból nem tücctücc szól, hanem valami magyaros rock.

Holnap megyek vissza Starjánba.

Közben jött egy mél Odótól, hogy a Diagnózis, meg egy bejegyzés Watson-tól, aki gratulál. megyek megnézem, hátha hivatalosan is látok valamit. Ha nem, holnap megtudom, mi is a való.
megint sikerül lemaradni egy díjátadásrul. Nemzeti sport ogréknál. Tuggyátok, gyerekek eccer a vasvillás parasztok a Mária Valagrend Nagy Csillagával akartak tőrbe, illetve villahegyre csalni. Az összes szaharcsimbókokkal. Mármint a Valagrend.

Heat shock

Emberek!

mi volt veletek július 16-án, amikor rekord számban viziteltetek nálam?
Watson?

On Da Rails

(Jé, visszakaptam a toolbart! Akkor most mi van?)

Hajnal, az Akácfa utcában de Lorian-oroszlánok üvöltenek rám a falról, egy másik korból, múlból, jövőből, mindegy, jóképűek, utánam néznek. Macskák.
Keleti, a piros tiszti fazéksapka fehér blúzzal és miniszoknyával igen szexi.
A vonat huszonöt percet áll Gödöllőn, következésképpen a csatlakozásnak nem hűlt, hanem felforrósodott helye lesz Hatvanban, és lőn, a háromórás út négyórássá nyúlik, Voila! a sínek meglágyultak, mondá a kalauz, és elhiszem neki, és elképzelem, ahogy olvadt Milkaként csúsznak le az acélszalagok a töltésről, lesz itt krampácsolás, emberek! Arccal el a vasút felől! a hőség letáris, az agyak is lágyulnak, a Meki akksija meg lemerült, épp csak a verset fejeztem be.
Kedves Odo! Igazad van, hogy csak annyi kell, Bori két hét távolságban legyen és a poétikai rutin máris beindul hívatlanul. Nem kapcsoltam le, talán a hőség ment az agyamra, előtte itt egy kín-pén, újabb névváltozat a Hősök terére: Hősokk tere. Geszty-kulálok itten.

Az én városom

Az én városom nem létezik, noha
utcáit taposom, nőire várok
kopott kövein. Létezett valaha?
Hiába hiszem, mélyen benne járok

éppen, egyszerre elsiet, mint a nő,
ki elomló szemmel nézett rám elébb,
tekintete kihűl hirtelen, nem ő,
– valaki a közös jövőnkből, eképp

nemlétező –, néz át rajtam hidegen,
otthagy azon az abszolút idegen
helyen, mivé az én városom válik

egy perc alatt, mivé szerteszét mállik
az otthonos múlt-múlt-múlt századi kő,
– helyére tolakszik a sóvár jövő.

Hercegnőm,
én városom, fémből és kőből és fából
és cserépből és üvegből és cementből
összehordott tűnékeny-örök szeretőm!
Őrizd még magad! Ne hagyd, hogy valóságod
dőre ígéretek repesszék szerteszét!
Maradj meg rejtett szegletekben, az Idő
hasadékaiban, hogy megmutassalak
lányomnak, fiamnak.

A kisvonat – uraságtól levetett darab – légkondicionált legalább, hüvösen hatolunk Nógrád mélyibe, a magyar ipar szánalmas emlékei, nem műemlékei, s nem is emlékművei közé, a gazzal felvert állomásokra, az aknázómolytól szenvedő vadgesztenyefák közé (szárazság és hőség) …TR…-ba, akármi is legyen a szerencsétlen hely, a szemet gyönyörködtető harmóniával megtervezett és megépített, mostanra vandál módon elpusztított kis indóházzal, Lőrincibe, ahol már nincs fonó, se fésüs, se fésűtlen, mert túl drága volt a meló ára – a kínai rabszolgamunkához képest valóban, de százszorosan fogjuk még megfizetni Tőke uraság e pillanatnyi extraprofitját, bele a tarjáni betonteknőbe.

A HUNGAROCON első napja, első síró olvasó találkozóm, megismertem Ilonát, aki Ágnes, és nagyon tudja, hogy mit csinál, Diagnózist hatan ha olvasták a közonségből, hiába a remek terjesztés!, így bolond a játék, ha a nemlétező olvasóval találkozol, de a közönségben ott ül Vankó Andris, felismertem a mackót, bár sohasem láttam, bár haja nélkül, és tényleg csak tizenhét éves, de nem szeretnék pofont kapni tőle, valahogy tudom, hogy csípőből elfordulva ütne, ahogy kell, és ja, már miatta egyedül érdemes volt küszködni a Terrával, ha fiam eléri ezt a kort és ilyen lesz, nagyon büszke apa leszek. A CON első napja, rajtunk kívül egy író jelen, Szélesi Sanyi, az egész CON rémísztően kicsi, mint a hímnemű rajongók (+szerzők) többsége (hatvan kiló, average, miért? Kétszázhúsz fontommal tényleg egy ogre vagyok) és nyilvánvaló, hogy csupán a megszállottság hajtja előre az egészet, szégyen gyalázat, hogy a kiadók egyike sincs jelen…
Bódi Ildikó, köszönöm, a nemlétező közösség nevében.
A falon ambíciózus, bár jobbára értékelhetelen képzőművészeti alkotások: egyszerűen nem hiszem el, hogy ennyi tudódik. Az ún. képregényekről szó se tétessék! Volt pár kompozícióban izgalmas, tiszta cucc, de ők profik, ha jól láttam Papp? és Kuklis?, a művészi logó kissé értelmezhetelen.
Az ezotéria nem az én asztalom, sörrentettünk egy kicsit inkább, Leffe, nem löhet elkúrni, mert nem a kishazában csinálják, a varázslat ebben van, a jó sörhöz jó víz kell, nem a Hernádé vagy a Dunáé…
Bizonyos tulajdonviszonyok tisztázódtak, a kép a fantasztikum körül még sötétebb. Szemem kerekre tágult, a világgal ismerkedő csecsemőé. Ez az ország egyre valószínűbb, hogy elveszett. De aki megtalálja, annak se lesz öröme benne: magyarok vagy ilyesmik lakják.
Vonat vissza, az alkonyban nézem az ipari nyomort, egy állomáson kamaszfiúk ülnek a padon, hatalmas fák fölöttük, dac az arcukon, nem kell nekik ez a világ, a ritka vonatokat bámulják, talán nincs internetük, talán nem is kell nekik, azoknak a tévéje bizonyosan nem kell, egyszer majd rájönnek talán erejükre, de akkor már késő lesz., most valószínűleg nem foglakoznak azzal, miért ilyen értetlenül szar a világ, a csajok másképpen érthetelen világa érdekesebb – mindenképp izgalmasabb. De ha Che kézen fogná őket és bevezetné a forradalomba, mennének, ebben bizonyos vagyok.

Make love AND war! Szeretkezz ÉS háborúzz!

Hatvanban a makacs, fiatalsága erejétől megrészegült ostobaság üvöltözik – biza, nem minden kétkezi munkának van méltósága, bár sokáig így hittem. Ez nem azt jelenti, hogy a szellemi munkára viszont igaz a kitétel.
Gödöllőn a fülkébe száll négy kamaszlány, jövőre érettségi, most buliból vagy horribile dictu buliba? Este tízkor?, mindegy, nem az én lányaim, gyönyörűek, hamarosan németből felsőfokúzik egyikük, de négyük IQ-ja ebben a korban, ebben az állapotban így együtt annyit tesz ki, mint a szultán négy lovának kora, miket Mikes szerént a fejedelem elé küldött hintóba fogtak. A kutatás a kamasz agy rewireingjéről nap mint nap fényes igazolódik, csupán az a kérdés, akkor miért ez a világ mércéje mostanság? De kamaszok még és hamvasak (nem a lovak) és huszonöt éves korukra bölcsek és talán romlottak lesznek. Már most is isznak, Jagermeistert sörrel, amely férfinak is letáris keverék. Mindezt azért tudom, mert a Napvihar kb. annyira köt le, mint a lánykák beszélgetése. Mindkettőtől a hátamon futkos a hideg. Bárcsak jobban bírta volna az öreg Meki akkuja!

Napvihar, annyira izgalmas, hogy inkább az utószót olvasom, és csikorgatom a fogam, pedig nem szoktam, mert OK, tükrözzenek az egész könyvben teljesen feleslegesen, de abssza meg!, jó húsz éve írtam a Vénus kisregényben a tükrökről, amelyek nem (csak) azért kellenek, hogy a bolygó további fűtését megakadályozzák, hanem azért, hogy a lehetelenül lassan forgó bolygón nappal-éjszaka ritmust teremtsenek, kiegyenlítsék az éjszakai és nappali oldal hőmérskletkülönbségét. Erre ez a két nagyképű köcsög a Vénusz-tükör cuccot csak úgy, az utószóban, mellesleg bedobja. Nehogy valaki megírja, és ne hivatkozzon rájuk. Abszák meg!

A Keletiből gyalog haza, a hetesre elvből, metrópótló buszra (tudtommal Genfben betiltották, mint a legembertelenebb cuccok egyikét) dacból nem szállok, de gyalogoltam ettől többet otthon, és ott mérföld a mérték, az utcán valószínűtlen emberek valószínűtlen dolgaik után – az esti Pest megszokása távlati, ötéves terveken átnyúló föladat, elvtársaim!

Ebben a hazában Győzike és Majka lett a mérték. És sokan még azt se viszik át.

Talán létesíteni kellene egy kötélverő üzemet. Lesz keletje, amikor a politikusokat akasztani fogják. Bár én a golyó pártján vagyok.

Ja, kedves politikus polgártársam! Ha tömegsírba fognak lőni, az utolsó üzenetedet, már ha akarsz és képes vagy ilyet írni, ceruzával vesd papírra, mert az emberi tetemekből kikerülő zsír a tintát elmossa!

Known Space

Meg oktalan állatjai a googli fejlesztőinek, eltűnt a toolbar, helyette billentyűkombinációkat adanak szerkesztéshez! Utálom, hogy a számítástechnika lüke kamaszok kezébe került. Ezek eccer kipusztítják merő ökörségből az emberiséget. Fiúk! Akkor nem lesz undo!

Nem erről akartam írni.

A macska lenyúlt megint egy dögönyözésre és kedvem támadt egy kzin novellához.

Csak ennyi.

Ja, a nyelv változik. Szegényedik. Zavarosodik. Szerintem. És a világ ájult hódolata minden iránt, ami fiatal a felelős ezért is. Szerintem. Győzike vagy Majka vagy Dundika majd szótárat is ír nekünk. Az Index meg nyelkönyvet, különös tekintettel az igekötők egyszerűsített használatára. Nektek. Nekem nem. Akkor majd annyira sem értjük majd egymást, mint most.

Talán csak Kína évezredes tradicionalitásában lehet bízni. De ahhoz meg semmi kedvem.

Ja, pritív állat vagyok, de néha szeretek nevekkel ökörködni. Nézd csak meg milyen szép neve van a finn államfőnek! Tarja Halonen. Szeretem ezt a pasast. Egy örömteli, ámde rövid periódust kivéve három évig nem ettem tarját.

Monty Python Live

Éppen egy hónapja vagyok itthon.
Az ember végül mindent megszokhat, ezért vagyunk mi a legszélesebb földrajzi határok között a maga erejéből elterjedt nem egysejtű parazita, valószínűleg az ogrék is (ha van mocsár, és itt biztosan van, minden tekintetben, parafrazálva: „Nagy készletünk van lecsapolhatalan mocsarakból.“), tehát én is, bár a magyar rögvaló váratlanul felmerülő szegletei még mindig sokkolóan hatnak rám. Olyan valószínűtlen, Monty Python-os fíling, várod, hogy előugorjon Clease egy hirdetőoszlop mögül, kiderüljön, hogy játék az egész, és végre rátérjünk a lényegre: buziskodjuk egy jót!
Nem érzem otthon magam úgy, mint Washingtonban, de ez egyéni nyomor, persze. Csak az a gond, hogy ez nem úgy tűnik, mint ami változni fog. Ezt az országot elkúrták 1990-ben, nem kicsit, nagyon, de amikor három éve elmentem még nagyjából túlélhető volt. Ezalatt aztán igazán elkúrták, nem kicsit, de valószínűleg helyrehozhatalanul. Legalábbis most nemzethalált vizionálok, ami, ha valaki egy kicsit is ismer, mindig távol állt tőlem.
Nemzet Csalogánya, Viktorom s ti, többi „hősök“, köszönöm!

Újpesten jártam, életem első, remélhetőleg sokáig utolsó jobinterjúján (Van remény, András! Lehet, hogy diplomával és doktori fokozattal se kell külföldre szaladni, ha a szakmában (kutatás/fejlesztés), de nem az akadémiai szférában akar az ember dolgozni – megélni…), a városnak az a része szíven ütött, valamit még őrzött az én elmerült régi, otthonos világomból, azt, amelyet még a szülőfalumban, a szülővárosomban sem találok, találtam. Például nem volt egy internet café sem. Aztán végigsétáltam az Andrássy-n, le (Mér le? Csak!) a Hősök terétől, (Át kellene keresztelni Hőség terének, ha már ebben a kurva országban ilyen kurva meleg van!) és a Köröndön kedvem támadt leülni. Hogy mér‘? Nem azé‘ mer elfáradtam, tough amerikás magyar ogre nem fárad el, üldözze bár öt falunyi vasvillás paraszt! Hanem mer‘ ha egy kicsit hunyorítva néztem a forgalmat, letompítottam egyébként is süket fülemet, és kizártam a tudatomból a bűzt, pillanatokra a DC hasonló tereinek egyikén érezhettem magam. De nem ültem le. Meleg van. Asszem egy darabig oda fogunk járni Borival, alkonyattájban, ha majd nem lesz ekkora hőség.

Éppen egy hónapja vagyok itthon.
Egy kis sci-fi, nem akartam igazán beleszállni a Galaktika novellák kritikájába, főleg mivel egy kivételével nem olvastam őket.
Well, most megtettem.

Warnírung! Ez nem a kritika kritikája akar lenni. Vélemény.

Az őszinte.
Na az leszek én.
Nem mondom, hogy a tehetséges kezdőnek nem jár bíztatás, de…
A tehetséges kezdőtől is elvárható, hogy a saját maga teremtette világban hiteles legyen: ha a hazugság a kikezdhetelen norma, akkor a szereplőknek illene még a névelőkben is hazudnia. Mint a Mézga Aladár az űrben aktuális kalandjában, azon a bolygón, ahol biza mindenki hazudik.
Azt már nem várom el, hogy akkor bizony már gondolkodás közben is hazudniuk kellene. Illusztratíve, ha a mentor a tanítványáról gondolkodik, akkor biza meg sem fordulhatna a fejében, hogy a fiú lelenc, hanem úgy kellene rágondolni, mint saját fiára. Ha extremitásokról szól az ötlet, akkor menjünk el az extremitásokig! Illendő.
Egyébként pedig kurva hosszú az ötlethez képest. Maximum két oldalban jobban megvalósítható lenne, megkockáztatom, még akár egypercesben is.
Ha a szerző képes lesz a fejlődésre, szép jövő előtt áll, mint író, s mi is mint olvasók.

Százezer Armstrong
Őszinte leszek.
Nem azért mert sezlony talán megtömött békepipával fogad majd holnapután Starjánban (Azzal is nagyot leht ütni ugyebár, s a fehér ember ügyesen, nagyiparilag gyártott a jó indiánoknak pipafejű tomahawkot, kb. Olyasféle cinizmus ez, mint a békeharc, ugye, elvtársak!, és, ennek itt a végén lehet, azért elszívja majd egyedül, még otthon.), hanem azért mert általában az vagyok.
László Zoli most a generációja legnagyobb sci-fi szerzője, és csak rajta áll, hogy a zsáner legnagyobbja legyen. Érdekesen hangzik? Ja, az, sajnos.
Annak, hogy most általánosan a legnagyobb legyen nem az az akadálya, hogy vannak egyéb generációk is, meg még én, aki szintén a legnagyobb, most és mindörökre, kész, bár ogrék ugyebár nem számítanak, mert hosszú életüek lévén valóban a hal(l)hatatlanságnak írunk, hanem a saját személyisége.
Ez jól lemérhető a novellán.
Dühöngtem rajta. Mert olyan, mintha két ember írta volna, vagy ugyanaz az író két fejlődési szakaszában (idő), vagy ugyanaz az író két lelkiállapotban/ambícióval.
Az eleje, szerencsére nem a veleje, olyan átlagos írókörös cucc, amiben az író nem az íróságával, hanem az ún. fentebb stíllel próbálja lenyűgözni az olvasót (vagy írókörös társait) önnön nagyságáról, zsenijéről, whatever!, a második felére aztán, ahogy ez elfelejtődik, előkerül a valóban zseniális ÍRÓ, az érzékeny, okos, a jövőért aggódó, azt bölcsen mérlegelő*, emberi sorsokon, életeken, a történeten és a nyersanyagon – a nyelven – virtuózan játszó MŰVÉSZ (Ki nem szarja le, mit gondolnak a hivatalos irodalom kufárai! [Akik egy Faludyt úgy hagytak meghalni, hogy nem került be a tankönyvekbe!]).
Emiatt aztán az eleje üresnek, feleslegesnek is hat a második fél mellett.
Mire gondolok?
A colour locale görcsös megteremtésének igyekezetére, amely Gibsonosan, de Gibson ereje nélkül, (és már Gibsonnál is minek?) villant be riói motívumokat, odáig elhatolva, hogy az utcaneveket kurzívval szedi**. Vagy amikor a hősnő deklaráltan portugálul beszél, az árus pedig néha kurzívval nyomatékosítja saját portugálját. Pedig a leghülyébb olvasó is tudja, hogy Rióban vagyunk. Egy jó író mondja neki, hát elhiszi. Két sorból. De az okosabbja, ha szájába rágják, kételkedni kezd: miért akarja ez az alak ennyire elhiteni velem, hogy Rio és nem a Józsefváros?
A nagyszabású, ámde önmagukba omló körmondatok, melyben jelzők válnak értelmetlenné. Pl.: „ozmózisosan mozgó, nyirkos légtömeg“. Kéne tudni, hogy mi az ozmózis – temészetesen az amőbaszerű mozgás felbukkan az olvasóban, de az ozmózis attól még ozmózis, kell az a kiabszott hártya. Ráadásul helyesen: „ozmotikusan“. Vagy: a hektikus szó tüdőbajost, köhögőst (beteget) jelent, tudtommal nincs „zaklatott“ jelentése, nem lehet tehát a fiatalságtól hangos Rio jelzője, legalábbis nem abban a mondatban, szövegösszefüggésben. Vagy: „a lehajtott konyakok utóíze a francia cigaretta aromájával keveredve tapadós felületté állt össze szájpadlásán“. Well az utóíz és aroma, mint elvont fogalmak még versben sem állnak össze felületté. Vagy: a riói éjjelnappalis valószínűleg nem ismeri azt a szót, hogy skanzen, ha már a gondolataiban vélünk vájkálni. De meglehet, ezek a hősnő gondolatai, csak nem sikerült egyértelműsíteni.
Na mindegy, illetve nem mindegy. Ilyemi. Ha ezek és hasonlók elmúlnak, egyszer majd olvasunk egy hibátlan alkotást.
A második felet valóban oldalakon keresztül analizálhatná az ember. LN Peters megtette. Ha van lelkierőtök, olvassátok el azt.
Bizonyára vannak, akik ebben a részben gyenge dolognak, hibának tartják, hogy az egyébként vérprofi hősnő érzelmeinek engedve valósággal kihívja maga ellen Raoult. Mint akit állandóan azzal vádolnak, hogy a hőseim érzelmi reakciói megalapozatlanok, hirtelenek etc., csak üdvözölni tudom ezt a megoldást.
A kritika cím részével nem értek egyet igazán: csak ironikus értelmezésben fogadható el. Nem Armstrongok mennek a Marsra. Távolról sem.
És ha Armstrong szimbólum, az első ember a Holdon, akkor a Mars Armstrongja nyilvánvalóan nem azok a százezrek, aki odatelepülnek, hanem az***, aki előszöt teszi a lábát a rozsdaporba. Százezer Cortéz vagy Százezer Pizarro követi, talán…

*Kis elégtétellel töltött el, hogy az iszlámról szóló Soláriás vitában az iszlám egyik ultraliberális védelmezője alig egy év múlva ezeket írta le, még ha úgy is tünteti fel, hogy az antagonista (ha van a történetben egyáltalán antagonista) véleménye, tehát helytelen:
„– Ó, az örökös szenvelgő liberalizmusotok! – Raoul szép szemében gúny szikrázott. – Tudod, az tett be nektek. Az a semmire sem jó relativizmus. Amikor a berlini és párizsi mecsetekben az imámok már nyiltan hirdették a Nyugat elpusztítását, ti még mindig multikulturalizmusról és toleranciáról beszéltetek! Magatoknak köszönhettétek a bombákat, meg a többit!“
Well…

**Bizonyos mágikus cuccok kurzivált kiemelése már a Nagatéban is fejcsóválásra készetett. Minek?

*** Tudjátok mi lesz az első szava?
Nem? Gondoltam. A lányom lesz az a személy, és a film alapján megbeszéltük, hogy ezek a súlyos szavak lesznek: „It wasn’t me!“ – „Nem én voltam.“

Éppen egy hónapja vagyok itthon.
Már két hete elolvastam a Holtpontot, úgy döntöttem, hogy a magyar kiadás elolvasása előtt megcsinálom az ismertetést, a hétvégére talán fenn lesz.
Most a Napviharral szenvedek Clarke-től és Baxtertől. Egyelőre hagyjuk!

Terrának is kellene lenni, de ahogy Réthy Ákos örökbecsű levele mondta, „35 Reamur fokban nem érünk rá ilyen szarságokkal foglakozni“. Legalábbis nem kaptam közölhető kéziratot az utóbbi hetekben. Mi van? Flesy?

Éppen egy hónapja vagyok itthon.
Épp mint három éve, frissen Wahingtonba érkezvén, egyedül egy macskával, Nora Jonest és Sheryl Crow-t hallgatok, hogy velem legyen, aki éppen nincs velem. Fura kényszerpályákon pörög az élet kereke.