Parall

Mielőtt rátérnék a párhuzamosok címben ígért találkozására a cyberspace-ben, ahol a geometria nem egészen euklidészi, hanem inkább teljesen eszement, el kell oszlassak egy tévedést, melyet valamiképpen az előző postok sugalltak.

Nem vagyok az e-read ellenére, sőt, kifejezetten örülök, az iPad-nek és társainak, mint az e-read terjesztésre szolgáló eszközöknek, és egy könnycseppet sem ejtek a könyvpiacért jelenlegi formájában [1].

A Terrán kifejezetten az e-readre készülök. Az őrült, káros, kizárólag profithajtotta üzleti modellek nem tetszenek, és próbálok tenni lépéseket – no nem ellenük, ekkora ambícióim nincsenek – hanem csak az általuk okozott kár mérséklésének irányában.

Visszatérve a párhuzamosokra: az ember annyi baromságba botlik a neten, hogy a nyilvánosság előtt magukat önkéntelenül leleplező szerencsétleneken röhöghetné végig az életét. De valahol mégis szomorú és szánalmas ez az egész, amikor ambíciók és tehetségek olyan távolságra esnek egymástól, mint ide a tau Ceti…

Mindegy. Képzeld el a következő szituációt!

1899 egy napfényes reggelén egy növendék meghallgatást kért a Tbiliszi Teológiai Szeminárium diakónusától.
– Hát mi a bajod, fiam? – kérdezte a jóságos Spiridon atya. – Nem ízlett a zabkása? Hideg volt a csája?
– A zabkása olyan volt mindig, atyám! A teácska pedig olyan meleg, amilyennek lenni kell…
– Hát akkor?
– Ez az egész, atyám! – Mutatott körbe széles mozdulattal a növendék. – Túlnőttem ezen, atyám! Kicsi nekem ez a szeminárium.
– Kicsi? Nagyobb cellát akarsz?
– Félreértett, atyám. Isten nem elég hozzám! Ez az egész keresztény cucc. Alázat meg szegénység meg minden. – A növendék hangja unott lett. – Kinőttem ezt. Érzem, hogy nagyra vagyok hívatva, és Isten ehhez nem elég…
– Értem – mondta szomorúan Spiridon atya –, bár én nem ismerek nagyobb elhívatást, mint a keresztényi szolgálat…
– Pedig van! – tört ki a növendék. – Én egész népemet fogom…
– Tudom. – Ezúttal a perjel lett unott. Legyintett. – Nem középiskolás fokon!
– Honnan tudja, atyám? – Jött kissé zavarba a növendék.
– Most mondhatnám, hogy az egyház mindent tud, de rád ez ebben a pillanatban nem tenne jó benyomást. Egyszerűen öreg vagyok, fiam, és annyiszor szembesültem már ezzel az ostobasággal, hogy kívülről tudom, mit mondotok…
– De nem! Én komolyan gondolom. És meg is teszem!
– Persze, fiam. És hol?
– Oroszországban!. Aztán az egész világon! Vannak mások is, akik már túlléptek ezen! Csatlakozom hozzájuk! Vezetni fogom őket! Kereszténység! Alázat! Bah! Még a logónk is olyan snassz! Van sokkal jobb!
– Van? Jobb? – Húzta fel a szemöldökét az atya. Ettől olyan lett, mint az öreg Nimoy.
– Éppen, hogy jobb! – Düllesztette ki a mellét a növendék. – Egy ötágú vörös csillagot képzeljen maga elé, atyám! Micsoda szimbolika! Micsoda szín! Hát nem jobb, mint ez az unalmas, semmitmondó kereszt? Soha, senki nem tudta megmagyarázni nekem például, hogy miért van három szára… Krisztus Urunknak csak két keze volt, nem? Meg ott van az a ferde szar… Lábító? Minek? Miért nem egyenesen karszék?
Spiridon atya jósága addig tartott ki. A növendéket négy markos szerzetes testvér kicipelte a szeminárium udvarára, és a többi növendék okulására kancsukával jól helyben hagyták.
Másnap megszökött.

Az atyának nem volt egészen igaza. Néhány évtized múlva az egykori szemináriumi növendék valóban az egész népét… Meg még másokat is… És nem középiskolás fokon… De Sztálin az Sztálin…



Különös, hogy egy ártatlan, felfújt szóvicc, mennyire telibe tud találni emberi jellemeket illetően…

Más:

Dear Doctor,

I received your letter, with that strange and disturbingly uncharacteristic, rather desperate voice about the slight changes in the work of the editorial room of our favourite journal, The Stand, where you usually publish your – I could say, rather silly – biographic writings about the insignificant author of these rows, claiming them as adventures.
Indeed, as you mentioned, some unfortunate and undesirable tendencies seems to have risen at The Stand. But please, my friend, I think your feeling – I even could risk, your fears –, about these tendencies are exaggerate ones and they stand without any solid basis. There were no real changes at the journal just there some unfortunate choices were made. I think if you continue your excellent work with the quality attached inseparably to your character for years, there will be no problems.
Nevertheless, even if everything will change and turn wrong and never again a story of you will be published by them: where will be The Stand after a hundred years and where will be you, Dr. Watson?

Yours sincerely

SH

PS: Considering what you mentioned about the bad habit of making excrement from our own work I need some mesmeric address to check and afterwards maybe I will able to make some measures.

Jegyzetek:

[1] A Libriben vettem egy igazi könyvet, és a nejlontasakba becsempészték Frei Álorgyilkostbérelek Tamás új regényének promóját (Részlettel! Absza meg!). Kértem én azt? Ugye nem…

Retro

Csak most jutott eszembe és most is csupán azért, mert érdekes dolgot (lásd később) láttam véletlenül „tisztelőim” nyájas (csürhés) karáról, hogy nagy undoromban nem fejeztem be a kritikai sorozatot. Éppen az maradt le, amiért tulajdonképpen elkezdtem írni.
Tanulság: a csömör (továbbra sem az irodalomtörténetileg oly jelentős HÉV vonal egyik végállomása) rossz tanácsadó.
Rosszkedvem nyáron is áthúzódó telét [1] ugyanis egy csúnya és aljas fórumvita okozta még tavaly, a Solarián.

Nem óhajtom listázni azt a tömérdek aljasságot, mely e vita kapcsán előjött, mindössze az időzítésre hívnám fel a figyelmet. A téma éppen akkor vetődött föl, amikor az írószövetség honlapján publikáltak az és drága Diganózisomról egy véleményt. Ami eddig rendben van, hiszen, ha írói munkásságom bármely szeletéről pozitív vélemény vetődik föl, nyájas (csürhés) „tisztelőim” azonnal igyekeznek cáfolni, vagy legalábbis szanaszét szarházni azt. Csakhogy itten úgy keverődött (föl) a dolog (vö. szennyvíz), hogy rajtam keresztül (vagyis azért, mert valaki e kurzus résztvevő közül pozitíven merte megítélni a Diagnózist) a Sárdi Margit féle sci-fi kurzus és a szakosztály egész tevékenysége is megkérdőjeleződött. Azt mondom, még ez is beleférne – ha másokat hülyéznek le azért, mert jónak találnak engem, tulajdonképpen továbbra is engem szapulnak: cél elérődött, lehet koccintani, eljutni az orgazmusig genitáliák kézzel-szájjal való izgatása által, tűzijátékot kilőni, etc. (Hogy mégis miért nem fér bele, arról később)). Azonban érdemes megfigyelni a téma felvetésének időzítését: az írószövetség honlapjára 2009. szeptember végétől kerülnek fel ezek a kritikák, vélemények, recenziók, melyek az ELTE sci-fi kurzus tanulmányi aktivitásán belül keletkeznek (lásd később). Nem a Diagnózis volt az első és más művekről (mindről?) hasonlóan pozitív hangnemű írások születtek. Ez három dolgot jelenthet:

1. Valóban olyan katasztrofálisan szarul írok, hogy minden más ott elemzett írás magasan veri a Dignózist, a vélemény szerzője tehát éppen olyan segghülye, mint én.
2. Valamennyi ott publikált írás egyformán hülyék szerzeménye – beleértve Margitot is, és erre éppen akkor döbbentek rá a vita kirobbantói.
3. Csak a Diagnózis – vagyis inkább én – szúrja – szúrom – még mindig egyesek szemét.

Megpróbáltam kideríteni, vajon a három lehetőség közül melyik fedheti a valóságot.

A kettes számú lehetőséget elvetném, Vágó úr! Egyrészt, mert ez azt jelentené, hogy a sok segghülye dicséretei valójában határ szar művekre vonatkoznak, beleértve a fanyalgók vélhető kedvenceit is. Az pedig még nem esett (nem eshet, vö lehetelenség) meg, ugyebár, hogy kedvenceinket leszarházzuk. Azzal az eshetőséggel nem szívesen foglakoznék, hogy a zümmögőkórus Margit munkásságát en block, kurzusostul, tanítványostul dobná a kukába. A „vitában” részt vevő szakosztálytagokat megkértem a levelezőlistán, hogy véleményüket talán egyenesben, szemtől-szemben osszák meg Margittal a legközelebbi szakosztályösszejövetelen. Erre tudtommal nem kerül sor, ezt jóakaratúan vehetem Margit munkája hallgatólagos elismerésének (rosszakaratúan egyszerűen gyáva aljasságnak). Az állítás másik fele, hogy csak akkor vették észre, talán hihető: ha feltételezzük, hogy az első fél jogos, és a „vitatkozók” ingerküszöbét éppen akkor, tucatnyi írás publikálása után sikerült átütni. Mindez azonban együtt kissé valószínűtlen.

Akkor nézzük az első lehetőséget! Ennek bizonyítása egyszerű: ha sikerül bebizonyítani, hogy a Diagnózis annyira szar, amennyire a vitatkozók sugallják, szegény XY segghülye volta automatikusan bizonyítódik. Erre a bizonyításra a kritikák szolgálnak, ha lennének – ezek hiányában marad a fellehető vélemények kritikai összevetése. Itt sajnos kizárólag az internetre hagyatkozhatunk, mert nyomtatott vélemény e tárgyban sem született. Kritikai összevetésen pedig nem a tartalmi elemzésüket (vö. öncenzúra), hanem szerzőjük hozzám fűződő viszonyának megállapítását – vagyis a szövegek objektivitása farbakúrásának nagyságrendjét értem.

Hát, a kép legalábbis vegyes, ha a skálát a remekműtől az olvashatatlan betűhalmazig húzzuk, és ha valaki mindezeket elolvassa, a könyvtől bizonyára még azelőtt elmegy a kedve, mielőtt kézbe vehetné (de nem veheti, mer’ nem kapni, hehehe, bár a Tuan végre kinyomott belőle párszázat a bargain terjesztésbe). Azonban éppen emiatt, aki XY-t segghülyének nevezi, mert tetszésének hangot adott abban a recenzióban, enyhén szólva túloz, közelebbről: kibaszottul elfogult – nem XY-nal, akit valószínűleg hozzám hasonlóan nem ismer, hanem velem szemben.

Így minden jel arra mutat, hogy mégiscsak a harmadik lehetőség állt fenn: ez az egész pocskondia nekem szólt.

Gratulálok!

Gyönyörű demonstrációja ez az egész annak, hogy hová vezet a valódi kritika hiánya – a zavaroshoz és a benne halászáshoz (vö: HaszonLeső Harcsa). Nem bízom benne, hogy észre tértek [2], nektek így jó minden.

Most már csak azon kellene elgondolkozni a tisztelt vita-résztvevőknek, hogy azért a kopár kis örömért cserébe, hogy azt hihették, virtuálisan farba rúghatnak, mekkora kárt okoztak. A szakosztály és Sárdi Margit kurzusa ugyanis ugyanazt a közös célt szolgálja: a hőn szeretett sci-fi irodalmi elfogadtatását. A tisztelt résztvevők, kik közül nem egy a szakosztály tagja, Margit kurzusának résztvevője, meghívott vendége, etc. volt, ezzel a kis trufával talán elvadított valakit/valakiket, aki/k a jövendő irodalmáraként esetleg tudna/tudnának tenni valamit ez ügyben, talán annyira megsértette Margitot, hogy kétszer meggondolja, tesz-e kersztbe szalmát a továbbiakban, avatott, szakmailag hiteles, hivatásos irodalmárként a zsáner érdekében.

Most utoljára ajánlom figyelmébe a tisztelt résztvevőknek, hogy az irodalmi termés nem kizárólag remekművekből áll, a hatvan százalék felejthető, harminc százalék közepes és talán csak tíz százalék az, amiért rajongani érdemes. De hogy az a tíz százalék megszülessen szükség van arra kilencvenre – anélkül nem megy.

Tehát nyugodtan várjátok csak a remekműveket és szarházzátok szét azt, ami szerintetek nem az! Így aztán elveszik minden esélyt, hogy valaki is kinőhesse magát és megalkossa azokat a remekműveket, melyekre vártok!

Végezetül, ami ezt az egészet eszembe juttatta: tudomásomra jutott (belebotlottam egy blogon), hogy egyes jó emberek ténylegesen megalapították (gondolom, alapszabály, meg nagykönyv, meg nevek kisbetűvel, meg minden) a Falkát, még logót is kreáltak maguknak.

Gratulálok!

Csak pár baj van:

1. A falka megjelölést azokra a jó emberekre használtam (figyeld meg a múlt idő használatát!), akik azidőtájt az endless, ekultura, delta vision, rpg, fantasya etc. honlapok és csatolt részek impresszumaiban közöst halmazt képeztek (vö. nyuszi rokonai, barátai és üzletfelei) továbbá ezen helyek fórumainak azon látogatóit, akik együtt csaholtak szeretett véleményvezéreikkel. Emlékezetem szerint azon szándékból, hogy a kutyaféléket (még a hiénákat se’, akikre eredetileg gondoltam) ne sértsem, jó másfél éve ezen jó emberek megjelölésére a „csürhe” megjelölést használom, mely máskülönben sertések csoportját jelöli, tagjai tehát malacok, disznók, ártányok, kanok, kocák és emsék. Semmiképpen sem farkasok (vö. átlőve oldalunk).
2. Ha valakinek csupán annyi cáfolatra telik, ha megbírálom buzgó és kártékony munkálkodását, hogy falkatagnak nyilvánítja magát, anélkül, hogy elgondolkodna, miért is bírálom – hát, ez, hm, kissé leegyszerűsítése a dolgoknak.

Mint a mellékelt ábra mutatja, logóckát magam is tudok csinálni...

E pihentető szájkarate-bemelegítés után van itt néhány bejelentés:

Kódai Richárd nagynovellájának második fele fenn van a Terrán.
Miéville The City and The City című regénye ledarálva
És egy kis szeletke Budapest szépségeiről

És persze szeretnélek ott látni szerdán hatkor az Írószövetkezetben, úgy is mint alapszervezeti, bocs, szakosztálytitkár!

Jegyzetek:

[1] Valóban rosszkedvű vagyok. De nem frusztrált. Főleg nem frusztrációm okán fröcsögöm szerteszét pesszimizmusomat, mely természetesen nem pesszimizmus, csupán nem optimizmus, vagyis nem vagyok hajlandó szép jövőnek, még inkább szép jelennek elfogadni azt a helyzetet, amikor egy kezdő írónak gyakorlatilag nincs esélye a publikációra és az olvasókra minden eddiginél igazabb Vonnegut százalékos felosztása. Azzal a sanyarú következményektől terhes ténnyel, hogy az írók említett 75%-a és az olvasók említett 90% jelentős mértékben átfedésben van.
[2] Hovatovább valóban nagyobb sértés lett a kritika elnevezés megtagadása az internetes véleményeckéktől, és a kritikus név NEM odaítélése elkövetőiknek, mintha egy írónak azt mondanák: „Te nem tudsz írni!” Dühtől elvörösödő fejek, eltorzult arcok a jelei e fura folyamatnak.