El.
Én pedig meg.
Befejeztem a KIMTE Budapest 200 pályázatának zsűrizését, melybe úgy kerültem bele, mint Júdea helytartója egy kis zsidó szekta hitvalló fohászába, magyarán, a Nagy Író Zsűritag ideje fogytán megkértek erre az utolsó pillanatban egy balekot. Hozzáteszem, nem a Nagy Írót minősítem ezzel – ideje mindenkinek fogyhat. Viszont, hiába szeretem ezt csinálni, mivel immár másodszor esik hasonló: nagyon nem esik jól! Nem a kispadhoz számítom magam. Sose ültem rajta. Nem is fogok.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ebben a hangulatban értékeltem a beküldött műveket, ez a hangulat csak most, a munka elvégzése után desztillálódott le, és töltött még egy ujjnyit a
keserű pohárba. Salut!
A novellákról nem beszélek itten, annak megvan a maga helye (ahol nyilván megint csak nem kéri ki senki a véleményemet, valószínűleg – mórság, kötelesség, mehetés), hanem úgy esett, hogy e pályázatra kapcsolódó zenei produkciók is érkeztek az irodalmi alkotások mellé.
(Képzőmívészeti alkotások is, de mivel a grafikában érdekelt vagyok, inkább azokról sem írok most)
A versek és zeneművek viszont kiolvasztották az esztétikai biztosítékomat, pedig pár éve kénytelen voltam jó vastag dróttal megpatkolni.
1. A versforma NEM azt jelenti, hogy mindent szabad az olvasóval. Ellenkezőleg. A vers, szabad, vagy kötött, több kell, hogy legyen világmegváltó gondolatok leltárszerű sorolásánál, vagy az ún. lírai én érzelmi
kitöréseinek pléhlavórjánál (vö. okád).
A vers a legmagasabb szintű irodalmi absztrakció, az általános legerőteljesebb megjelenítése még akkor is, ha konkrétan a költő kisszerű lelke vonyít is benne.
A vers a legtömörebb művészi kifejezési mód, hatalma van. Egyetlen párszavas kép egész sorsokat mesél el, hatásosabban, mint egész oldalnyi ömlengés.
A rímek…
Hajaj!
A rímek, ha vannak, a magyarban különösen fontosak. Minden magyar költőnek saját ríme van, miért kell megelégedni a legelemibb közhelyekkel?
Szóval, verset az írjon, aki IGAZÁN tud, mert jobban fáj, mint egy félrement kispróza.
Mindez akkor is igaz, ha verset véletlenül dalszövegnek hívják. Még akkor is, ha "csupán" rapnak szánt szöveg.
2. A zene, hogy építészeti hasonlattal éljek, előbb barlang volt, aztán sátor, majd fogadó, aztán kolostor, templom. Volt kor, amikor katedrálissá nőtt, aztán palota lett, majd laboratórium és üzemcsarnok. Ma – pláza. Aki úgy gondolja, hogy számára kielégítő zenei klisékből újabb krómmmal vagy kínai gyártmányú álegzotikummal „feldobott” plázabutikot vagy diszkót építeni, hogy kényelmesen kiszolgálja a tömegízlést – tegye! Lelke rajta. De inkább ne pályázzon ezzel ott, ahol elméletileg valamiféle intellektuális kihívás érhető tetten a pályázati kiírásban.
3. Szánalmas, hogy a sci-fi zenei megjelenítése megmarad az elektronikus szintetizátorok hangzásvilágánál – ráadásul poposítva. Bátortalanul megjegyzem, ez az ország a Solaris zenekar hazája. Tehát lehetséges másképpen…
Én pedig meg.
Befejeztem a KIMTE Budapest 200 pályázatának zsűrizését, melybe úgy kerültem bele, mint Júdea helytartója egy kis zsidó szekta hitvalló fohászába, magyarán, a Nagy Író Zsűritag ideje fogytán megkértek erre az utolsó pillanatban egy balekot. Hozzáteszem, nem a Nagy Írót minősítem ezzel – ideje mindenkinek fogyhat. Viszont, hiába szeretem ezt csinálni, mivel immár másodszor esik hasonló: nagyon nem esik jól! Nem a kispadhoz számítom magam. Sose ültem rajta. Nem is fogok.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ebben a hangulatban értékeltem a beküldött műveket, ez a hangulat csak most, a munka elvégzése után desztillálódott le, és töltött még egy ujjnyit a
Interlude: Mögöttem két tizenkét év körüli kislányka a jelzáloghitelekről beszélget.
keserű pohárba. Salut!
A novellákról nem beszélek itten, annak megvan a maga helye (ahol nyilván megint csak nem kéri ki senki a véleményemet, valószínűleg – mórság, kötelesség, mehetés), hanem úgy esett, hogy e pályázatra kapcsolódó zenei produkciók is érkeztek az irodalmi alkotások mellé.
(Képzőmívészeti alkotások is, de mivel a grafikában érdekelt vagyok, inkább azokról sem írok most)
A versek és zeneművek viszont kiolvasztották az esztétikai biztosítékomat, pedig pár éve kénytelen voltam jó vastag dróttal megpatkolni.
1. A versforma NEM azt jelenti, hogy mindent szabad az olvasóval. Ellenkezőleg. A vers, szabad, vagy kötött, több kell, hogy legyen világmegváltó gondolatok leltárszerű sorolásánál, vagy az ún. lírai én érzelmi
Interlude: a buszra most felszállt egy kifejezetten szépnek mondható ifjú hölgy, káprázatos alakkal – a manapság divatba jött lógó ülepű nadrágban, melyet ilyen kialakításban eddig nem láttam: lógó ülepű sztreccsnadrág. Ehhez többet most hozzá sem teszek.
kitöréseinek pléhlavórjánál (vö. okád).
A vers a legmagasabb szintű irodalmi absztrakció, az általános legerőteljesebb megjelenítése még akkor is, ha konkrétan a költő kisszerű lelke vonyít is benne.
A vers a legtömörebb művészi kifejezési mód, hatalma van. Egyetlen párszavas kép egész sorsokat mesél el, hatásosabban, mint egész oldalnyi ömlengés.
A rímek…
Hajaj!
A rímek, ha vannak, a magyarban különösen fontosak. Minden magyar költőnek saját ríme van, miért kell megelégedni a legelemibb közhelyekkel?
Szóval, verset az írjon, aki IGAZÁN tud, mert jobban fáj, mint egy félrement kispróza.
Mindez akkor is igaz, ha verset véletlenül dalszövegnek hívják. Még akkor is, ha "csupán" rapnak szánt szöveg.
2. A zene, hogy építészeti hasonlattal éljek, előbb barlang volt, aztán sátor, majd fogadó, aztán kolostor, templom. Volt kor, amikor katedrálissá nőtt, aztán palota lett, majd laboratórium és üzemcsarnok. Ma – pláza. Aki úgy gondolja, hogy számára kielégítő zenei klisékből újabb krómmmal vagy kínai gyártmányú álegzotikummal „feldobott” plázabutikot vagy diszkót építeni, hogy kényelmesen kiszolgálja a tömegízlést – tegye! Lelke rajta. De inkább ne pályázzon ezzel ott, ahol elméletileg valamiféle intellektuális kihívás érhető tetten a pályázati kiírásban.
3. Szánalmas, hogy a sci-fi zenei megjelenítése megmarad az elektronikus szintetizátorok hangzásvilágánál – ráadásul poposítva. Bátortalanul megjegyzem, ez az ország a Solaris zenekar hazája. Tehát lehetséges másképpen…
