Helyet az ifjúságnak! 1ső levonás

Nagyon erőteljesen kapcsolódik ez a feljegyzés a tegnapelőttihez, amennyiben itt is kezdőkről és minőségről lesz szó.

Interlude: Megígértem magamnak, hogy Star Wars fikázás nem lesz, de nem volt még oly balfrásznak tett ígéretem, melyet betartottam volna, így előbb egy kis lament a jó dolgokat felfaló profitéhség és internet ebből fakadó álnoksága fölött. Történt ugyanis, már vagy egy évtizeddel ezelőtt, hogy a jó Lucas (aki, mint tudjuk, szintén a világ legokosabb embere, vö midikloriánok) egy független internetes site-ra/szervezetre, az AtomFilm-re bízta a SW Fan Film Competition, vagy mi a szösz organizálását. Ez a műfaj és tematika ugyan enyhe hányingert hoz rám, de nyerítve röhögni szeretek, így legalább a paródia kategóriát megnézem, megnéztem, visszamenőleg is. Kétezerhatban aztán egy valódi remekmű született Sith’d címmel egy bizonyos Brian Silva rendezésében, mely azóta is a kedvencem. Történt azonban azóta más is. Az AtomFilm jó biznisznek látszott, kétszer is gazdát cserélt, és mostanra a Sith’d eltűnt az oldalról, de eltűnt a netről is. Tegnap órák hosszat kerestem mindenféle variációban, és nem találtam meg! Dear Sirs,
Please, show me the costs of maintaining an archivum able to keep the works of your own former competition winners. Maybe I can support ComedyCentral with some petty cash to avoid the obvious economical collapse caused by this kind of archiving activity. Best Regards and with full respect fuck your site, you bastards!

E kis kitérő után térjünk vissza az eredeti témára, miről persze halvány fogalmad sem lehet, nyájas olvasó! Oly jó szívvel veszem, hogy nem kell többé kiegészítenem a nyájast csürhéssel, mivel úgy hallottam a csürhe feloszlott vagy legalábbis kezes bárányokká változtak, így mindnyájan egy meleg, békés, közös akolban bégethetünk!

Vagy nem? A bárányok sem hallgatnak?

Úgy hallottam, nem. Bégetésnek álcázott röfögés a mindenható magas (vagy magos?) minőségről elért valamihez, ami eddig nem volt, de miután lett, természetszerű, hogy azonnal megtámadtassék, és szarba aláztassék. Hogy mire is gondolok?

Van ez az izé.
Ez a Meztelen Ügynök, amiről valóban jó lenne tudni, mi is akar lenni, de ami, akármi is legyen, a boldog emlékű Roham (azért boldog, mert már csak emlék) óta az első komolyabb (Vedd képletesen, egyelőre, plíz, kérlek!) kezdeményezés rendszeresen megjelenő fantasztikus irodalmi magazin létrehozására.

A bajok persze számosak az Ügynökkel, koncepcionálisan elhibázott formájában, küllemében és szerkesztési elvében.

1. Forma. Úgy gondolom, az Ügynök létrehozói a fiatalabb generációból kerülnek ki, emiatt nem érezhetnek nosztalgiát a klub és fanzinkorszak rettenetes produktumai iránt, melyeket a technika és az ideológia akkori állása miatt többnyire az A4 vagy A5 formátum, és a tűzőkapcsos kivitel jellemzett (a stencilen szerencsésen túlhaladtunk már). Mégis, valamilyen ismeretlen oknál fogva (talán anyagi?), a magazin formája ezt a világot idézi, erőteljesen sugalmazva, hogy tartalomban is hasonló szintet várhatunk.

2. Küllem. A „túlszponzorált fanzin” külső (© Csupor Béla, nem erre a kiadványra vonatkozóan), a gyenge kivitelezésű, átgondolatlan vizuális orgia kívül-belül, a döglött színnyomás a borítón, a koncepció nélküli, talán bulvárparódia, talán egyszerűen csak ügyetlen grafikai tervezés és tipográfia, az illusztrációk reménytelen technikai és művészi gyöngeségei és tobzódása (az illusztrációkra majd külön kitérek), az összevissza tördelés, csak megerősíti a fentebb jelzett érzést, az „Ingyen se kéne!” fölhorgadását a potenciális befogadóban. A Roham magazin késői számainak vizuális tartalma ugyan hányingert váltott ki minden jóérzésű emberből, a tördelés és tipográfia azonban a kezdetektől a végig bivalyerős, következetes, profi igényességet sugárzott.

3. Szerkesztés. A legfőbb baj, hogy szerkesztési/szerkesztői koncepciónak nyomát sem találni. Nincs világos üzenet, hogy mit is akar ez a kiadvány, milyen olvasóközönséget céloz, milyen tematika/világnézet szerint közöl, milyen színvonalú szerzőkkel dolgozik etc. A címlapon ugyan ott virít, hogy „Szórakoztató Irodalmi Magazin”, a „szórakoztató” azonban manapság szinte bármilyen sajtótermékre áll a Blikktől a National Geographic-ig bezárólag, az irodalom meg, ugye, Fejős Évike, Lakatos Levente, Steiner Kristóf és társaik írói debütációi óta elég sikamlós és szuttyogós valami lett. Az a közönség pedig, akikhez az irodalmi tartalom szól (lásd később) nem elsősorban szórakozás céljából olvas. Fájóan hiányzik mindezek, vagy legalábbis egy részük deklarálása valamiféle szerkesztői üzenetben, legalább a legelső számban. A szerk. üz. helyét itt valamiféle parodisztikus novellaszerűség, a magazin kerete foglalja el, a szerkesztő tollából. Idáig jutván az olvasóban megvilágosodik, hogy a szórakoztató mit is jelenthet a címlapon: a szerkesztő bizonyára kiválóan szórakozott közben.

Koncepciónak azonban mindez kevés. Annál is kevesebb, ha a koncepció arra szorítkozik, hogy a szerkesztő írásait közöljük, meg még amelyik haveré belefér, és lehetőleg mindent illusztráljunk agyon, hátha az olvasó nem tudja elképzelni, mi is áll a szövegekben. Ez a két vonás megint csak tipikus jellemzője a fanzinkorszaknak. (Meg a Rohamnak) És nem működik! Sohasem működött.
Legelsőbben: ha csak nem Asimov az illető, a szerkesztő lehetőleg ne közölje saját írásait saját magazinjában. Hadd mondjam ki egyenesen: ez tilos! Nem csupán azért, mert etikátlan, hanem, mert szakmailag sem védhető.
Olyan csiklandós érzést okoz ez a torokban.
Másodszor: ha már elvileg van (irodalmi) szerkesztője a lapnak, akkor (irodalmi) szerkesszen szegény! Ennek első lépése a gondos válogatás, majd, ha szükséges, a válogatott művekbe való aktív beavatkozás. Abból semmi érdemleges nem jön ki, ha mindent, ami beesik a szerkesztőségbe, válogatás nélkül, ahogy van, az utcára lökünk. Legfeljebb betördeljük, de már az elemi helyesírásra/nyelv és szóhasználatra etc. sem ügyelünk túlságosan. Meg teszünk mellé illusztrációt. Galore.
Harmadszor: ha már a képszerkesztő és az irodalmi szerkesztő nyilvánvalóan ugyanaz a személy (sőt, ők ketten nagyrészt közös halmazt alkotnak a grafikussal is), tudni kellene, hogy mire való az irodalmi illusztráció. Nem másra, mint a szöveg vizuális támogatására – ha alapja a szöveg. Az illusztrációnak nem dolga elmondani, hogy mi van odaírva, hanem arról kell beszélni, hogy egy más kifejezésmódban alkotó személyre hogyan hatott. Más kérdés, ha az illusztrációnak semmi köze sincs a szöveghez, csupán helykitöltő, hangulatfestő, etc. Akkor mindent szabad a grafikusnak, és a képszerkesztő dolga, hogy odaillő illusztrációt illesszen adott helyre. Egyik esetben sem működik azonban, hogy a szöveget agyonnyomjuk illusztrációk özönével. Éppen ellenkező hatást ér el az egész. A kép nem támogatja a szöveget, szétesik az egész, agyonnyomják a befogadót. A Roham késői számainak képi világától az ember gyomra kifordult, de az illusztrációk sohasem nyomták agyon a szöveget, az egyensúly megmaradt.
Ez alkalmazott műfaj – a megrendelő a szöveg. Nem elsősorban a grafikus, pláne nem a képszerkesztő művészi ambícióinak kiélésére a cél – persze az is szükséges, de egyensúlyíra kellene törekedni.
Magáról a képi minőségről (is) majd holnap értekezek, túl fáradt vagyok most folytatni. Azt tudni kell még ennyi szarházás után részemről is, hogy a zord/röhejes/szánalmas/forradalmi (kinek-kinek vérmérséklete és ízlésbeli állapota szerint) fizikai külső nem annyira rossz irodalmi belsőt takar, mint amilyenre a vizuális megjelenés alapján számítanánk. Ez ugyebár meglepetés (nekem is az volt, a fentiek után nem kevés prekoncepcióval nyúltam hozzá [vö. csipesz]), mert a szarházók közül nyilván kevesen olvasták el/végig.

Interlude: Egy megjegyzés kérte, hogy az e-bookos kerekasztalról részletesebben számoljak be. Hadd valljam be: nincs túl sok kedvem, mivel
1. az első feléről lekéstem
2. a második felén csak számomra érdektelen vagy felháborító/elrettentő dolgokról esett szó
3. az asztal személyi állománya kissé kétséges volt előttem (nem azért, mert én akartam kinn ülni).
Pár dolog nyilvánvalóbb, mint egy évvel ezelőtt:
1. A kiadók-terjesztők minden valószínűség szerint valamiféle kartellt fognak alkotni, így az e-book ár pár évig lehetetlenül magas lesz
2. Ha annak idején Guttenberg kizárólag a gazdasági hatásokkal törődött volna, mint az e-bookmakerek (kiadók, terjesztők) most, nem lenne nyomtatott könyv.
3. Nem fogják fel valójában új közegként
4. Az e-paper valamiféle fétis a többség szemében az LCD-vel szemben – nettó agyalágyultság.
5. Leereszkedett és terjeng az e-read lila köde.
6. Pártunk és kormányunk szabályozási/törvényalkotó baszdühe ide is ki fog terjedni
7. Létezik egy megközelítés, mely a papírkorszak végének felháborító elveit viszi tovább: tudniillik azt, hogy a szerző, aki pedig egy könyv elsődleges és legfőbb értékét teremti, az általa teremtett tartalommal együtt le van szarva. Kb. az e-booknál nem az a lényeg, hogy mit olvasunk benne, hanem az, ahogyan olvasunk.
8. Egyelőre több múlik a pénzügyi szolgáltatón, mint az e-könyvkészítőkön.
9. Eldőlni látszik, bár még futják a köröket, hogy lezárás vagy nem lezárás.
10. Szeretnék egy olyan világban élni, ahol a nők: nők, a férfiak pedig: férfiak.
+1 A decemberi Írószövetségbeli találkozónkon az elmúlt egy év e-book tanulságairól lészen szó.

SF napozás

Nem volt tanulságok nélküli ez az izé. Mármint ez az SF portal-Avana sci-fi nap szombaton.

A részvétel persze a szokásos: a különféle sci-fi szervezetek honlapjainak több száz/ több ezer fős látogatottsága valamiképpen mindig ugyanazt a három tucat arcot eredményezi a rendezvényeken, akiket már olyan jól ismerek. (Igazságtalan vagyok: voltak számomra újak is – erre még visszatérek) Szeretlek benneteket, de olyan ez már lassan, mint egy régi házasság: ki ez a vénasszony, aki az ágyamban horkol?
Mindenesetre a Trombitásban este többen ünnepeltük a sci-fi nap létét, mint magán a sci-fi napon.

A programban először volt az az olasz valami, hogy bebizonyítsa az emberi ostobaság végtelenségét. Nehogy megzavarjam az ünnepi áhítatot, csak illendőségből nem nyerítettem végig a filmet. Különös tekintettel a kisköcsög dzsedi-re, aki lerobbant fénykardját szikráztatta, mint egy kiürült benzines öngyújtót, majd javítgatta valami űberforrasztópákával, mondván, hogy valami mágnesgyűrú, vagy miafasz levált benne, és így nem működik (vö. anyád fénykardja). Nem az gáz, hogy ez poén, hanem, hogy a gyűrűszart egészen komolyan gondolták, és a poén az alkotók szándéka szerint a kisdzsedi köcsögségében rejlett. Haha.
Az olaszok adták a világnak Dantét, Leonardót, Machiavellit, Brunót, Galileit, Verdit, Fellinit meg Ecót. Most ez van. Berlusconi meg a Dark Ressurection.
A tanulság mellesleg, hogy – nem csak a kötésig eladósodott dél-európaiaknak, de úgy nagyjából az egész civilizált világnak – le kéne már valahogy szakadni a Szart Varrsz univerzumról, mielőtt totál impotenssé válik mindenki.
Nekem mindenestre szimpatikusabb az efféle fanfiction:



A mediterrán néplélek nyújtotta vizuális és intellektuális orgia után Szélesi próbálta megmagyarázni a bizonyítványt, hogy a forgatókönyvírás immár nyolcvan éve kőbe vésett szabályai ellenére miért is határ szar a filmfelhozatal kilencven százaléka – beleértve természetesen a talján filmcsinálók fentebb említett remekét. Számomra Sanyi előadásának két legnagyobb tanulsága, hogy milyen szánalmasan bedrótozott az a csodálatos emberi agyvelő és, hogy a filmkészítés nem egyéb, mint kifinomult tömegmanipuláció.
Nagyjából úgy működünk, mint a Shrek karácsonyi rövidfilmben Kandúr: meglátunk egy lelógó bojtot, és kapát-kaszát meg az agyunk jobbik felét eldobva játszani kezdünk vele.
A macskák legalább időnként csinálnak értelmes dolgokat is. Például dorombolnak, és egyes hisztérikus/ezoterikus tanok szerint ez az egyik legmagasabb szintű energiaátadás. Mármint a doromb.
Ha Sanyinak igaza van – és miért ne lenne? –, művészetről és esztétikáról csacsogni teljesen fölösleges, mert csak az emberi agytörzset kell a kellően időzített pillanatokban a megfelelő érzékszerven keresztül buzerálni.
(Ide tartozik nyilván, hogy az emberi evolúció eljutott arra szintre, hogy a mozikban alapból nyolc deci kólát adnak egy film meg a gallon pattogatott kuki mellé – kiválasztószerveink kapacitása örvendetesen növekszik.)

Ezután volt a kisteremben a Szekértáborbontás, ami arra lenne hivatott, hogy összehozza azt, ami már jó ideje különvált és úgy is akar maradni, kivéve persze, ha nem uralhatja az egészet, mert akkor még békül is, hátha a békétől boldoguló bárányok a legteljesebb szeretet, egyetértés és demokrácia közepette maguk fölé emelik.
Hogy erre az eseményre én miért is kaptam meghívást, máig sem tudom, sem utóda, sem boldog őse nem vagyok egyetlen SF-be involválódott szervezetnek, honlapnak, baráti társaságnak, (vér)Nyuszi rokonainak, barátainak és üzletfeleinek, de még a konkurenciájuknak sem. Nem akarok kibékülni senkivel, és velem sem akar kibékülni senki. Sajnos akkor kellett e jeles gyülekezést ott hagynom, amikor a résztvevők értésemre adták, hogy elmúltak már az azok az idők, amikor bizonyos szervezetek, honlapok, baráti társaságok, (vér)Nyuszi rokonai, barátai és üzletfelei, vagy ezek konkurenciájának ún. rajongótáborai nem tekintette embernek a nem hozzájuk tartozó lényeket. (Vö. amikor boldogult anyám pakisztániakra vonatkozó morgolódásomat így intézte: „Ne bántsd őket fiam, ők is csak élőlények!). Ez bizonyára így van. Mármint hogy mások ma az idők, etc. Örvendezzünk. Halleluja! Azt nem tudom, hogy egyébként mire jutottak, betegágynál volt jelenésem, de biztosan lesz majd erről tudósítás a neten. Galore.

Addig vissza se’ tudtam térni, amíg a színpadon le nem kellett ülnöm mindenféle szerkesztők társaságában a feljövendő SF írónemzedékről tartandó kerekasztalhoz, ami téglalap alakú volt. Előre készültem, aztán úgy jártam, mint a paraszt a műrepülőn a harmadik bukfenc után: A fene se’ gondolta, hogy az egész a nyakamba is folyik.
Eljutottam abba az állapotba, hogy ha azt hallom, minőség, előveszem a Browningomat.
Az kerekasztalt ugyanis egyre oda-odafelé gördítették, hogy a kezdő írók produktumainak két vagy még kevesebb százaléka üti meg az egyáltalán olvasható minőséget. Sajnos e kijelentéssel több baj van.
A legfontosabb, hogy alapvető definíciók hiányoznak ahhoz, hogy ilyet mondhassunk.

• Mi a kezdő író? A tizenkét éves csitri és a mangán/SW-on/BG-án (etc.) cseperedő kamaszgyerek, aki lila lelkét locsolja vagy tesztoszteron tolulását ömleszti tinta formájában a papírra, respectively? Vagy az a kezdő író, aki rendszeresen publikál itt-ott novellákat, esetleg valamilyen íróképzésnek képzelt/csúfolt/hazudott kollektív onanizálásban is részt vesz, de önálló kötete még nincs? Vagy a szépirodalom írásából foglakozásszerűen élő két tucatnyi emberen kívül mindenki, beleértve az előző két kérdésben felsoroltakat is?
• Mi az az áhított minőség? Ez a kérdést fel is tettem Lőrinczy Juditnak [Jud] (SF mag), aki villogó szablyájú valkűrként védi a magyar olvasók szürkeállományát a hazai silány minőségtől, bátran kijelentve, hogy tízből e szerencsétlen írások közül csupán kettő olvasható úgy-ahogy, de azok sem ütik meg valójában a mértéket. Választ nem kaptam, mert azt nem fogadom el válasznak, Vágó úr, hogy nagyjából az a minőség, ami angol nyelven megjelenik, mert azokat ő, Lőrinczy Judit [Jud] (SF mag) bezzeg tíz esetből kilencszer olvashatónak, sőt kiválónak is tartja. Judit kapott némi támogatást a nézők soraiból Takács Gábortól [acélpatkány] (SF mag), de ennek is az volt a lényege, hogy az a minőség, amit ő, Takács Gábortól [acélpatkány] (SF mag) minőségnek tart. Ami persze kortárs angolszász, természetesen.

Ez persze több tanulsághoz vezet.
Mivel az említetteken kívül az SF mag több prominense szájából halottam már ugyanezeket, az ember hajlamos azt gondolni, hogy az a minőségnek két alapfeltétele van :

1. angolul megjelenik
2. az SF mag azt mondja rá, hogy minőség

Hát, e tekintetben bizony valóban a megjelenő magyar írások maximum egy tízezred százaléka minőségi vagy még kevesebb, mert már az első feltétel is igen kevéssé teljesül, a második feltételhez pedig ráadásul egy követ kell fújni a fent nevezett jószolgálati szervezettel – amihez nem mindenkinek van hajlandósága. Persze, ez az exkluzív társaság nem is fogad be akárkit. (Mondjuk elvileg is nehéz, mert akit előzőleg leszarháztak, tehát a kilencvenkilenc százalék, az eleve kizárja magát magas köreikből saját alacsony minőségével.)
Reménykedjünk mindenesetre, hogy az SF mag mielőbb rátalál azokra a potenciális géniuszokra, akikből angol nyelven, saját szájízük szerint alkotó írókat nevelnek, és akkor itt lesz a Kánaán, nem jelenik meg többé silány minőségű fantasztikus írás kis hazánkban, sőt, magunk alá gyűrjük az egész angolszász piacot.

Nem kenyerem sem a paródia, sem a horror, itt abba is hagyom, nézzük meg komolyan és rettegés nélkül, mi is folyik itt!


1/a. Nem akarom magamat ismételni, hogy a kortárs angolszász megjelenések zömükben semmivel sem jobbak, mint a magyar átlag (most a könnyebbség kedvéért vegyük szigorúan az science fiction tematikát – Gaiman vagy Palahniuk nem ér!), kb. tíz százalékuk a maradandó alkotás. Döntse ezt el persze ki-ki maga – de hadd ne higgyük már el az SF mag mélyen tisztelt korifeusainak bemondásra, hogy csak másod(sokad)rendű irodalmat alkothatunk őangolszászságaik mögött! Mi lesz, ha az SF mag felfedez más nyelveket is? Még hátrébb szarháznak bennünket? Van még hova?
1/b. Összehasonlítani az angolszász nyelvterület félmilliárdhoz közeli létszámú natív olvasójtáborának (majd kétmilliárd a másodnyelvűekkel együtt), és az ebből extrapolálható számú alkotók irodalmi potenciálját a maximum tizenötmilliós magyarságéval, hozzászámítva gyönyörű nyelvi börtönünket is, hát…, hm…, felveti a sportszerűtlenség látszatát. Ha angolszász nyelvterületen tizenöt-húszévente jelenik meg egy Gaimanhoz vagy Cardhoz fogható nagyság, statisztikailag mikorra várható az örökérvényű magyar SF remekmű?
Vessük csak szépen össze az angolszász termés nagy átlagát és a magyart – mindjárt keskenyedne az Örök Kárhozat (feltételezett) Szakadéka.
2/c. Meg kellene gondolni, hogy ha egyszer megdől a nyelvtudás monopólium, és tömegesen szembesül az istenadta olvasó a sokat és egekig magasztalt angolszász minőséggel, esetleg kiderül, hogy a király gardróbja kihívásokkal küzd! Mi lesz akkor? Mi lesz az a Holdbéli minőség, melyet a magyar író sehogyan sem képes elérni?
3/d. Élt egyszer egy Kurt Vonnegut nevű angolszász író, akivel szívesen dübörgök együtt, és aki mellesleg (mármint amellett, hogy velem dübörög) ennek az unfairségnek kiváló leírását adta Kékszakáll című regényében:

„Úgy gondolom, ennek az okát azokban az időkben kell keresnünk, amikor az embereknek kis, rokoni közösségekben kellett élniük, talán ötvenes vagy legfeljebb százas csoportokban. És az evolúció vagy az Isten vagy valami egyéb úgy rendezte genetikailag a dolgokat, hogy a kis családok működjenek, hogy felviduljanak, hogy mindegyikben lehetett valaki, aki történeteket tudott mesélni a tábortűznél, és valaki más, aki képeket festett a barlangok falára, és valaki más, aki nem félt semmitől és így tovább.Ezt gondolom én. És egy ilyen rendszernek ma már nincs értelme, mert a mérsékelt tehetséget egyszerűen értelmetlenné tette a nyomtatott sajtó és a rádió és a televízió és a műholdak és a hasonlók. Egy mérsékelten tehetséges személynek, aki ezer évvel ezelőtt a közösség féltett kincse lett volna, ma másfajta munkát kell keresnie, mert a modern tömegkommunikáció révén eleve világbajnokokkal kénytelen naponta versenyre kelni. Az egész bolygó nagyon jól elvan azzal a kábé tucatnyi bajnoki teljesítménnyel az emberi szaktudás különböző területein. A mérsékelten tehetséges személynek persze palackba zárva kell tartania a tehetségét…”

és

„Az ő illusztrációi hatására akárhány fiatal művész felhagyott a művészettel, mondván: ’Istenem, sohasem leszek képes ilyen csodálatosat csinálni.’”

Na persze, 1987-hez képest most ott tartunk, hogy a liberalizmus önkifejezés-mítoszán felnőtt generációknak már nem veszi el a kedvét a világbajnoki kihívás. De nyugi! Ha az önmérséklet és önkritika a múlté is, a belső kétkedés helyét örömmel átveszik a minőség felkent papjai, és odaokádják a szemedbe az őszintét, mondván:

„Sohasem leszel képes ilyen csodálatosat csinálni, csimota!”

2/a. Ha már a szakadéknál, fair playnél tartottunk, annak (önjelölt) őre is van (volt). Mármint a Szakadéknak. Egészen addig a bizonyos kérdésig a töketlen fecskéről…
Kik hát a Magyar Fantasztikus Irodalmi Minőség Örök Kárhozat Szakadékának Önjelölt Őrei? Ki határozza meg a minőséget?
Nem extrapoláció, ha azt állítom, hogy az SF mag szerint természetesen az SF mag.
De miért kell ezt bárkinek elfogadnia?
Mi az Sf mag? Kik az SF mag?
Ki adott éppen nekik autoritást vagy miféle teljesítmény hatalmazta fel őket, hogy a minőség őrizőjeként, sőt meghatározójaként lépjenek fel?
Egy meglehetősen kétes hírnevű internetes site-tal (vö: ól) és néhány darab néhány kötetes íróval megerősített háromtucatnyi SF rajongó/kezdő író (Szinonímák) gyülekezetének (Titkolózva összehozott!!!! Egek! talán üldüzte volna őket valaki?) kellene meghatározni az egész minőségét?
Miért is?
Miért is pont ez a bizonyos, néhány darab néhány kötetes íróval megerősített háromtucatnyi SF rajongó/kezdő író gyülekezete a meghatározó, és miért nem a többi, néhány darab néhány kötetes íróval megerősített háromtucatnyi SF rajongó/kezdő író gyülekezete?
Ja, hogy más gatheringet nem erősít a néhai rpg.hu? Ez bizony behozhatatlan hátrány. Virtuális hangerőben.
Ha már itt vagyunk, ha az ól átföstődik, akol lesz, a gyesznyók máris ma született báránnyá változnak?

Egyszer kérdeztem vissza, hogy milyen fecske, magyar vagy amerikai, és máris csak az üres lózungok meg az angolszász bódulat jött válasz helyett.
2/b. Igen, azt mondtam, hogy szükség van a középszerre, és ez természetesen már helyben úgy jött le, hogy én kizárólag középszert akarok (egyesekben úgy, hogy magam is középszerű vagyok, még egyesebbekben – nyilván –, hogy még a középszerre is irigyen nézek), pedig csupán azt mondtam, hogy az egész irodalomban (meg a sportban, pl.) a zsenik felnövekvése a középszerű művek tömege nélkül lehetetlen volna. Hogy nem lesznek zseniális művek, ha minden indulást a csupán Holdban létező magas minőség jelszavával csírájában elfojtunk (lásd előbb Vonnegutnál), szanaszét szarházunk, ha már akkor elvesszük a kedvét a kezdő írónak, mielőtt megmutathatta volna, mit is tud valójában. De nyilván senkinek sem érdeke, hogy rajta kívül zseniális írók tűnjenek föl. Nekem sem.
2/c. Megértem én, hogy a genetikán nem változtathatunk. Ha valaki a világegyetem urának született, ha felsőbbrendű lény, félisten és makulátlan irodalmi géniusz, annak a közönséges halandók nem többek rongynál, akikbe legfenebb a cipőjét törli, és akikbe vitriolos tollát mártja (márcsa) de – bármilyen hihetetlen, a leszarházottak is emberek. Fáj nekik. Különösen akkor, ha méltatlan és méltánytalan, indok és érv nélküli a szarházás.Az a temérdek sértés, melyet kritika címén hint a tisztelt gyülekezet, vissza fog ütni. Felnő/felnőtt az a generáció, aki a jelenlegi sértegetőkhöz hasonlóan nem fogadja el a jelenlegi sértegetők „minőségét”. Szar lesz akkor. Fogak csikorognak majd. De késő lesz.
Szóltam.
2/d. Megírtam már korábban, hogy lehet gurunak lenni, de ha a guruságon túl a guru produktuma a közelében sincs annak, amit guruként hirdet, akkor a guruság hitelét veszíti. Márpedig ezen már túl vagyunk. Mégis fennáll a határtalan önbizalom és a parttalan lenézése mindazoknak, akik kívül állanak. Meddig?

Na, mindezek tanulságain el lehet gondolkodni, fel lehet fújni a torokzacskókat, vagy homokba lehet dugni a buksi fejeket. Kinek, kinek szimpátiája és vérmérséklete szerint.

Vissza a szombatba!
A Threthon Gyűrű átadását ugrottam, de első alkalommal a Gyűrű a legmegfelelőbb személyhez került. Juhász Viktor, gratulálok!

Utána már „csak” az e-book kerekasztal maradt a Kossuth Klubban. Szintén nem tanulságok nélkül.
Sajnos számomra az első súlyosabb tanulság az, hogy a papíros kiadáshoz/terjesztéshez hasonlóan az e-read irányadói is valahová az egyéb szempontok közé sorolják az olvasó igényeit. Azzal pedig, hogy minden művészeti alkotásban az értékteremtés kilencven százalékban a művészen múlik, nagyon szélsőségesen: a művész nélkül nincs alkotás, nem is óhajtanak mit kezdeni.
Ha nem tartalom, alkotója és a befogadója lesz az egyenrangúan elsődleges szempont az e-bookban, hanem csupasz és obskurus gazdasági érdekek, akkor kár is elkezdeni!
De biztosan csupán én vagyok túlságosan régi vágású.

És nap hivatalos része ezzel lezárul, maradt az ünneplés a Trombitásban, ahonnan leléptem egy marcipán Darth Vader társaságában, mielőtt Szélesi énekelni kezdhetett volna. Ugyan botfülű vagyok és kissé nagyot is hallok, de vannak dolgok, melyeknek már a koncepciója is riaszt.

Mielőtt azonban eljöttem volna, egy egészen biztosnak tűnő forrásból megtudtam, hogy annak idején egy bizonyos V. úr kifejezett kérésére került föl az a bizonyos Hannibal Lektor-féle Diagnózis „kritika”, és az is megerősítést nyert, amit régóta tudtam, hogy ugyanis kicsoda Hannibal Lektor.

Utálom, ha igazam van.

Az utolsó tanulságok: Ne menj SF napra, ha nem akarsz leégni, vagy ha mindenképpen elmész, legalább vigyél magaddal SF naptejet!