A zifjúság éhes madara*****

Lányomnak, aki a küszöbökön áll.

Fiatalnak lenni jó dolog. Az ember izmai és bőre feszes, egészen sokáig kibírja alvás nélkül, képtelen mennyiségű szeszt képes bevedelni (Ebbe az utolsó tagmondatba szépen bele lehet akaszkodni, azért írtam ide.).

A szexről nem is szólva. Illetve itt lehetnek gondok, mert az egyedül nem olyan izgalmas. Hetedszerre sem. Warnirung! Ez itt az irónia helye.

Az embert olyankor a szexuális gátlásokon túl nemigen zavarják egyéb behatároló tényezők.

Legkevésbé a tények és a logika.

Ez sokszor jó, mert

• a kamasz igazságérzete, főleg, ha kívülről irányítják, közmondásosan pengeéles.


• többnyire kíméletlenül, az ön- és közveszélyességig őszinte, viszont gyakran ugyanezt az őszinteséget egyszerűen mások bántására használja.


• ítéletalkotása sebes és ellentmondást nem tűrő. Ebben legfőbb vezérelve, hogy az idősebbek (vén fingok, de akár a mindössze két évvel idősebb testvér) csak ostobaságokat beszélhetnek, és/vagy szándékosan ki akarják őt használni. Legfőbb szellemi vezérei tehát saját korosztályából kerülnek ki, vagy – és ez az igazán tragikus – az őt valójában kihasználó, de a kamasz nyelvén értő gátlástalan felnőttek közül (user). E tárgyban alapmű a Twist Olivér vagy az American History X. (Természetesen vannak a kamaszok nyelvén értő, azokat ezen a kétes időszakon bölcsen átvezérlő felnőttek. A népességben egy kicsivel magasabb arányban, mint az amuri leopárd a nagymacskák között.)


• külső tekintélyt nem tisztel, csak a maga vagy csordája által elfogadott tekintélyeket, de azokat aztán fenntartás és kritika nélkül.


• ha egyszer elkötelezte magát valamihez, ahhoz saját érdekei ellenében is ragaszkodik, egészen a legközelebbi elkötelezésig.


• a kamasz bátor is, többnyire esztelenül, ha a fizikai veszély elhanyagolásáról van szó.


• esztelenül bátor és kíméletlen akkor is, ha – főleg csapatban – megfelelő, magától, csordájától élesen megkülönböztethető, de valamilyen szinten mindenképpen gyengébb célpontot talál. E tárgyban is referencia mű a Legyek ura*.

Sokszor vitathatatlanul rossz, amikor

a kamasz felelőtlen, megbízhatatlan, kíméletlen, szemtelen, ok nélkül és oktalanul lázad, miközben teljesen védtelen mindenféle ártalmatlan vagy ártalmas, de normális ember számára mindenképpen elkerülhető behatással szemben.

A kamasz szellemi kiegyensúlyozatlanságának alapja minden valószínűség szerint biológiai: a legújabb kutatások** szerint a serdülő agy az újradrótozódása során egy olyan kegyelmi állapotba kerül – évekre –, melyben a legegyszerűbb kérdésekben felmerülő döntések meghozatalának ideje is szignifikánsan hosszabb, mint akár felnőtt-, akár kisgyerekkorban. A döntések minőségéről, melyet ez a fajta bizonytalanság okoz, ne is beszéljünk! Azt mindenki ismeri, akinek kamasza van a családban.

Nincs is nagyobb baj a kamaszsággal egészen addig, amíg vagy userek befolyása alá nem kerül, vagy – a fejlett országokra jellemző tendencia szerint – kamaszkora kitolódik harmincéves koráig, vagy tovább (arra nézve, hogy a döntési gátoltság kiterjed-e erre a korosztályra, nem készültek felmérések és nem végeztek vizsgálatokat). Az előbbi esetben károsodott, hülye felnőttek, az utóbbi esetben egy mélységében felelőtlen társadalom az eredmény.

A fiatalság mítosza minden ismert tény ellenére – úgy tűnik – megállíthatatlanul terjed a modern világban. Nem csak térben, földrajzilag és kulturálisan, hanem a generációk között is paradox módon egyre ifjabb korosztályokat mérgezve meg. Láttam Kaliforniában, de még Egerben is hetvenéves tinilányokat, ismerek fiatal felnőtteket, akik kiskamasznak és kiskamaszokat, akik hatéves kölyöknek akartak látszani. A kisgyerek szerencsére józanabb annál, mintsem kisbaba akarjon lenni.

Mondhatnád hogy ez örök, és ártalmatlan emberi vágy. Ez általában igaz is. Az ember egy bizonyos kor után érezvén a test kopását, visszavágyik az ifjúságába – nagyvonalúan elfeledkezve minden akkori nyomoráról. Ezt használja ki a mindenkori nosztalgiaipar. Akinek igénye van rá, fizesse meg, akik kaszálnak, azok gazdagodjanak! Minden rendben.

Csakhogy a mítosz terjedése nem állt meg a nosztalgiánál.

A gazdaságban egyre inkább uralkodóvá válik a szemlélet, hogy a szakértelem értéktelenebb az ifjúságnál. Ez egy oldalról érthető: az ember ötven alatt sokkal munkabíróbb, sokkal jobban idomítható, elvileg kreatívabb is***. Hogy ez hová fog vezetni társadalmi szinten, az már látható. Egyénileg odavezet, hogy a fiatal embereket gyorsan kiszipolyozzák, majd lecserélik egy fiatalabbra. Van olyan multicég Magyarországon, mely felvételi rendszerét úgy alakította ki, hogy huszonnégy évesnél idősebbek ne kerülhessen be. Hogy mikor kerülnek selejtbe, azt nem tudom.

Ajánlott film a Jó társaságban Denis Quaiddel, Topher Grace-szel és a gyönyörű, tehetséges Scarlett Johanssonnal.

Mindehhez buzgón asszisztál a tömegmédia és a szórakoztatóipar is, ahol az eredmény az egyévados tinisztárocskák feltűnés, és a tinikultúra térnyerése. Hogy a kultúrára ez mekkora csapás, már látható. Egyénileg a kifacsart és eldobott sztárocskák tragédiái a figyelmeztető jelek.
A hármas (gazdasági, média és nosztalgia) nyomás az ifjúság látszatának őrült hajszolásához vezetett. Ez a tendencia különösen a gazdag országokban figyelhető meg és a szépségipar hihetetlen mérvű felvirágzása a legbiztosabb jele. Kötelező olvasmányok e tárgyban Bret Easton Ellis regényei.

Azt hiszem, a legnagyobb kárt egyénileg a mítosz akkor okozza, amikor áldozata rádöbben, hogy becsapták.

Amikor rájön, hogy az ifjúságának szóló hízelgő szavak még addig sem tartottak, mint az ifjúsága, amikor rádöbben, hogy az ígéretek az előremenetéről és a karrierjéről mind hamisak voltak, mert a valódi pozíciókat középkorú, vagy valóban vén afszok és picsák töltik be, amikor rájön, hogy a „piacot” nem csaphatja be saját korának meghamisításával, amikor az álca már nem segít és ott áll „öregen” egy olyan társadalomban, mely értéktelennek és feleslegesnek tekinti – ereje teljében. Amikor rádöbben, hogy a mítosz magával az ifjúsággal, az idő könyörtelen múlásával foszlik széjjel. Számára legalábbis.

Jellemző példa erre a magyar politikai paletta „megifjodása” a rencerváltáskor Viktoromék képében. Akik azóta is elhitetik ifjú követőikkel, hogy őket nem egy egyszeri és kivételes történelmi konstelláció dobta be a politikai elitbe, hanem saját tehetségük, szorgalmuk és kitartó munkájuk****. És a fiatal tömegek ezt el is hiszik, és aktívan politizálnak, sokan annak reményében, hogy majd ők is politikusok lesznek. Soha. Viktoromék generációja - az én generációm - olyan fiatalon került be az „elitbe”, hogy két emberöltőre foglalja le a politikai pozíciókat. Akik ma fiatalon a Viktoromékhoz hasonló üstökösszerű politikai karrierre várnak, azok gondoljanak szegény előnytelen külsejű Károly hercegre, aki örökös trónörökös marad, egyszerűen mert az édesanyja olyan hosszú életű, és helyette inkább ésszerű lesz a trónra ültetni valamelyik fiát.

Ugyanez történt a könyvkiadással, az írói léttel (Maradjunk a sci-finél!). A rencerváltáskor az én generációm úgy gondolta, hogy eljött az ő ideje, a kuczkai monopóliumnak vége, és a legjobb mód, hogy kiadja saját írásait, ha kiadót alapít. Mára a túlélő kiadókban hozzám hasonló korú, vagy idősebb írók és szerkesztők ülnek, akik értelemszerűen a saját ízlésük szerint ítélnek kéziratok fölött. És a saját ízlésük nagyon sokszor bizony nem az ifjúság ízlése. Ez van. Ezzel számolni kell.

* Bár amit ír, igaz, nem szeretem Golding könyvét, mert gyerekgyűlölet és totális meg nem értés árad belőle.
** Nature 442, 865 - 867 (23 Aug 2006) News Feature
*** Elvileg. Egyrészről a hierarchiában gyakran egyáltalán nincs is szükség kreativitásra, mert ez a funkció a főnökségnek tartatott fenn, másrészről a kreativitást a tudás és szakértelem hiánya sőt maga a karrier(hajhászás) is igencsak le tudja fékezni.
**** Kedvenc mondatom a Senki bolondjából. Paul Newman***** nyert a lóversenyen, és ezt a bárban ünnepli. A kommentár ehhez így hangzik: „Az intelligencia, az előnyös külső és a kitartó munka meghozat gyümölcsét.” „Intelligence, hard work and good looks finally pay off.”
***** Egészen véletlenül a Tennessee Williams darabból készült filmben is ő volt a főszereplő.

Netikett

„Az etikett, az etikett,
Mire tanít az etikett?
Hát arra, hogy bármi is adódik,
A halat késsel sose edd.
De arról megfeledkezett
Az etikett, az etikett,
Mi illendőbb az emberöléshez:
Ágyú, gáz, vagy bajonett?
Ó, ó, etikett,
Csak a halottak tudnak illemet.”

Hubay Miklós-Vas István-Ránki György: Egy szerelem három éjszakája

A netikett szabályai az Internet hőskorából származnak, amikor a userek általában ismerték és tiszteletben tartották egymást. Abból az időből, amikor az éretlen kamaszok még nem özönölték el a Hálót, hogy annak névtelensége mögé rejtőzve tombolják ki el- és lefojtott szexuális ösztöneiket és gátlásaikat.
A vadliberalizmus nevében tehát minden védelmet megad a névtelenséghez és semmit sem a névtelen károkozás ellenében. Nem véd a gyalázkodás, a gátlástalan vádaskodás és a hazudozás ellenében, éppen fordítva, a gyalázkodókat, gátlástalan vádaskodókat és hazudozókat védi.

Azt az etikettet, amelyhez csak az egyik félnek kell tartania magát, úgy hívják, hogy csendőrpertu. Azok az idők pedig remélem örökre elmúltak.

A valódi társas etikett egy működő világban a felek bemutatkozásával kezdődött, és a tegeződés egyáltalán akkor jött szóba, ha azt a tekintélyesebb (idősebb, nő etc.) kezdeményezte. Egy olyas kedélyes kifejezés, mint a „prosztatanyaló” el sem hangozhatott épelméjű körökben. A sértések egy még boldogabb korban párbajjal végződtek. Cyrano de Bergerac rulez!

Ez egy sivárabb, és silányabb, de mindenképpen gyávább világ.

Ameddig lehet, én is tartom magam a szabályaihoz, nem firtatom tehát Utóvédharcos és kedves zsidózó barátom kilétét, meg békáét sem, minek?, de amikor a felém irányuló szándékos károkozás merül fel, egy plágiumvád pedig nyilvánvalóan, és kézzelfoghatóan az, akkor bizony önvédelemből felfedem a vádlók valódi kilétét.

Csodaidők

Megkaptam a Csodaidőket, és ebből az alkalomból, egy örvendetest hírt is kell közölnöm a fantasztikum rajongóival.

Warnírung!
Mielőtt folytatnám, közölnöm kell, hogy az itt következőkben senki NE keressen iróniát, egészen komolyan írom, amit írok!

Szóval, a hónap elején a nagy tudású Alexandrás eladó taknyos azért nem találta a könyvet, mert a szórakoztató irodalomnál kerestem.
Nos, és ez első önálló regénytől igen örvendetes, a Csodaidők, legalábbis a Dob utca sarkán álló könyvpalotában, nem az első emeleti karanténban, hanem a második emeleten, a szépirodalomnál, ott is a világirodalmi részen található.

Ha valamennyire is érdekelne, hogy én viszont hol vagyok, most sárgulnom kellene az irigységtől. Mivel szerencsére nem érdekel, így csak örülök. Nem hiszem, hogy a jég tört volna meg, de jólesik azt hinni.

Recenzió egylőre nem várható, mert nagy a lemaradás, és abból is csak kettő kerül fel ma:

Iain M. Banks - Emlékezz Phlebasra (Consider Phlebas)
Christopher Moore – Biff evangéliuma

A moderálásra visszatérve, ha nem lettem volna világos, egy hozzászólásban kedélyes zsidózás forgott fönn, melyet annak ellenére, hogy nem ellenem irányult, rendje és módja szerint megszüntettem. És meg is fogok.

Örvendetes, hogy a nicknevek okozta káosz tisztult némiképp, Ámon (Fejér Sándor, rpg.hu) tehát nem Jud Lorin (Lőrinczy Judit, rpg.hu, Delta Műhely), nem is ismerik egymást, mindössze szeretnek vállvetve valótlanságokat hinteni.
Egyszer talán azt is megérjük, hogy mindenki szépen bemutatkozik, mint egy valahai, működő és emberi világban. Bár erre kevés az esély.
Ha a másik tábor tagjainak személye nem is érdekel, azoké viszont igen, akit a fentebb ízlésű urak és hölgyek prosztanyálazóknak neveznek. Mivel minden barátom és ismerősöm (különösen a békák, gőték és orvosi piócák) kifejezetten tartózkodik az ilyesmitől, tudván, hogy felsebzett végbéllel nehéz az élet (legalábbis kellemetlen) még egy ogrénak is, ezek a személyek csakis általam ismeretlenek lehetnek. (Zsidózó embertársunk is. Shalom!) Ismeretlenül is tehát, a nevükben megkérem a fentebb stílű, erkölcsű és ízlésű vendégsereget, hogy tartózkodjon az ilyes jelzőktől.
Tudom, hogy szartok rá, de azért kösz!

Moderálás

Ha az urak, hölgyek nem moderálják magukat, bármennyire is elveim ellen való, kénytelen vagyok megtenni.
Törzsi hovatartozás és nemi orientáció taglalását amint meglátom, kitörlöm.
Bármennyire is jólesett valekinek, bocs. Ez nem az a terep.

Miért írunk fantasztikus történeteket?

Valamilyen általam ismeretlen (na jó, vicceltem, nagyon is ismert, muhahaha!) okból és mechanizmussal Hannibal Lector Diagnózis „kritikája“ felkerült a Fantasya.hu-ra is. Miért ne? A másik tábor fejébe vette, hogy megvédi tőlem az olvasót, mind ízlés, mind idegrendszer és - most figyelj! -, pénztárca szintjén. Ez nagyon dícséretes és önzetlen tett, hölgyeim és uraim!
Viszont ezúttal kvázi vita alakult ki az összekacsintós, baráti muhahaha helyett, gondolom azért, mert félhazai terepen azért elhangoznak más vélemények is, melyek vitatják Lector uram vagy hölgyem kitételeit.
Ezen vélemények közül egyet tartok igazán fontosnak, mely az ún. kritika legfőbb gyengéjére (Elfogultság, hölgyeim és uraim! Méghozzá negatív. Csak folyvást, csak tessék! Farkától a fejéig hat méter, fejétől a farkáig hat méter ez együtt tiz-zen-két méter! Ja, lehet, hogy nincs is farka? Akkor bocs.) világított rá. Ez a hozzászólás ihlette a hosszúra nyúlt bevezető után meghúzódó szerény eszmefuttatást.
Miről is van szó?
Hannibal Lector úr vagy úrhölgy „kritikája“ a lélektani hitelesség mellett (Erről majd külön, feleim!) leginkább azt kifogásolja a regényben, hogy fantasztikus. Megkérdőjelezi a felvázolt társadalmi berendezkedést, a „megjósolt“ történelmi és technológiai változásokat. Teszi ezt olyan vehemenciával, mely helyénvaló lenne egy futurológiai (állattenyésztőknek futorológiai, muhahaha!) PhD értekezés esetében (remélem az első fajta nem létezik, bár sok afszság van a Nap alatt), de egy fantasztikus történeten a fantáziát számonkérni, hm, hát, hogy is mondjam?, nem is tudom… talán illetlenség?
(A módszer* magárt beszél. Viszont a tisztelt Lector úr vagy úrhölgy elgondolkodhatna azon, hogy ilyen módon kiragadhatnék részeket az ő regényéből, és számonkérhetném, hogy vajh, milyen magyarázatot tud adni az előforduló fantasztikus elemekre. Melyek viszont valóban minden természet- és társadalomtudományos alapot nélkülöznek.)
Ezzel nem akarom azt sugallni, hogy a t. Lector úrnak vagy úrhölgynek bármiben is igaza lenne a Diagnózist illetően, viszont a könyvemet sem kívánom elemezni. Azt most elmondom, hogy miért (a gyengék kedvéért): egy könyvet vagy megért valaki, az olvasás folyamatának részeként, esetleg utólag, ha annyira elgondolkodtató a szöveg, vagy nem ért meg. A nem értés persze kétrétegű: az agykapacitás elégtelen volta, és/vagy a megérteni nem akarás/szándékos félreértelmezés szent dühe akadályoz. Az első fajta olvasónak nem kell magyarázni, a második fajtának pedig felesleges. Mivel a Diagnózis olvasói közül szép számmal akadtak olyanok, akik magyarázat nélkül is megértették szöveget, felesleges munkát pedig nagyon rossz motiváltsággal végzek, a magyarázkodás ezúttal is elmarad. Mindössze felhívnám a figyelmet a könyv hátső borítóján található szerény megjelölésre: „fantasztikus regény“. Ezzel nem arra akartunk utalni, hogy milyen fantasztikusan jó könyvet tart a kezében az olvasó (Azt! Warnírung! Ez itt az irónia helye, annak, aki képtelen rá, hogy felismerje. **), hanem arra, hogy egy társadalmi disztópia nem igazán sorolható a tisztán tudományos fantasztikus irodalom témakörébe egyszerűen a társadalomtudományok elégtelen definíciós háttere, spekulatív volta miatt.
Én azt állítom, hogy lehetséges a regényben felvázolt társadalom, a t. Lector úr vagy úrhölgy azt, hogy nem. Ezt patthelyzetnek hívják, és jelenleg nem ismerek tudományt, tudományos módszert, mely ebből az egyensúlyból kimozdíthatná. Természetesen szeretném azt hinni, hogy a kaptárvilág, és a hozzávezető események sohasem valósulnak meg, és – mivel nagy valószínűséggel nem is fognak - , tehát badarságokat írtam, viszont egészen szerénytelenül, az együtt dübörgés nyilvánvaló szándékával elmondanám, hogy sem a Szép új világ, sem a Mi, sem az 1984, sem az Állatfarm, sem az 451 Farenheit disztópiái nem valósultak meg. Az említett regények szerzői tehát nyilvánvalóan badarságokat írtak. Szathmári Sándornak nagy szerencséje van: a Kazohinia még létrejöhet. A behinek legalábbis fölöslegben rendelkezésre állnak hozzá. (Warnírung! Ez itt az irónia helye, annak, aki képtelen rá, hogy felismerje.)
Mindazonáltal egyetlen ún. ostobaságra kitérnék. (A módszer*, jellegéből következően hajlamos a ferdítésre és összemosásra.) A könyvben azt állítom, hogy a történelem nagy személyiségei (juntái) által alapított birodalmak/rendszerek jobbára a következő generációval, de lehet, hogy két-három generációval később eltűntek, összeomlottak az alapító nélkül. Nem a birodalmakról általában beszéltem tehát, hanem Kűrosz, Nagy Sándor, Nagy Károly, Dzsingisz kán, V. Henrik, Mátyás, I. Szulejmán***, Napoleon, bolsevikok-Sztálin, nácik-Hitler és fasiszták-Mussolini-Franco, legutóbb Pinocet birodalmairól/rendszereiről. Bolivar csaknem megteremtette az egységes Latin-Amerikát, de halálával a dolog elbukott. Mózes csak egy kicsit ment fel a hegyre a főnökével dumálni, és a jó izráéliták azonnal visszatértek szeretett bálványaikhoz. Jó, a perzsa birodalom egy kicsivel később bukott el, mint egy pár generáció, de egyetlen kivétel csak próbára teszi a szabályt, nem rombolja le. A szervesen, fokozatosan kialakuló birodalmakról, melyeket nem egyetlen személyiség, hanem az alapító nép tehetsége, akarata, ambíciói etc. hozott létre (Róma), nem beszéltem, mivel a könyvben nem erről van szó. Lehet, hogy a jó Lector úr vagy úrhölgy nem is olvasta volna a teljes szöveget? Mivel mindketten tudjuk, hogy ki-kicsoda, ez természetesen kizárt, tehát marad a kérdés: miért kell elferdíteni tényeket? (OK. Mindenki tudja, hogy miért, undorító, álnaív kérdés volt. Abcúg!)
Viszont a regényben előforduló természettudományos/technológiai fantáziák hitelességéért a tudomány mai állása szerint természetesen kezeskedem.
Egyébként, ha még nem is így lenne (De így van. Warnírung! Ez itt az irónia helye, annak, aki képtelen rá, hogy felismerje.), az irodalomnak régi, jól bevált eszköze a túlzás, az abszurditásig, groteszkig elmenő sarkítás. Eszköz, hogy az embert a lehető legszélsősegesebb viszonyok között mutathassunk be. Egy irodalmi eszköz használatának számonkérése egy irodalmi művön egyszerűen intervenció. A használatának milyenségét természetesen meg lehet kérdőjelezni, de az egészen más lapra tartozik.
Well, a hosszú bevezető után akkor jöjjön a lényeg: miért írunk fantasztikus történeteket?
A post címe természetesen kissé nagyképű: fogalmam sincsen, hogy más miért ír fantasztikus történeteket – valójában. A Terra szerzői önvallomásokban felrajzolódik egyfajta kép, de mint minden olyasmi, mely önvallomásokra épít, homályos és félrevezető lehet. Egyszóval, csak annyit tudok, hogy ÉN miért írok fantasztikus történeteket…

Csak!

Egy rosszindulatú ogre itt abbahagyná, és röhögve belefordulna a mocsarába a kecskebékák, gőték és orvosi piócák közé. Én majd később teszem! Gondolom már sejted, miért…

Bővebben sem igen tudok mást mondani, mert hiába keresek magyarázatot, attól tartok, a valódi ok olyan mélyen van, ahová nem tudok lehatolni. Egyszerűen nem tudok mást, még ha meg is próbálom, próbáltam – mindössze kétszer életemben –, a végén valami fantasztikus jön, jött ki belőle. De az is meglehet, hogy nem is akarok, mert azon kívül, hogy egy zsáner karanténjába zárom magam (bagatell!), a fantasztikum olyan hihetetlen tematikai és kifejezésbeli szabadsággal ajándékoz meg, melyet egyetlen másik zsáner, mainstream, literary fiction (akármi is az) sem. Talán nem véletlen, hogy napjaink sikeres és ünnepelt mágikus realista szerzői éppen magreált írnak. És elsősorban nem a könnyen elérhető közönségsikerre gondolok.
A fantasztikum szabadsága lehetővé teszi az írónak, hogy munkájának objektumát , az embert, szinte teszőleges helyzetbe belehelyezze (lásd fejjebb), és vizsgálhassa annak reakcióit. Szerelem, hatalom, felelősség-felelőtlenség, a realizmusban nehezen elérhető nézőpontokból közelíthetők meg.
A fantasztikum adta szabadság egy másik vetülete - számomra legalábbis - az ötletek, gondolatkísérletek „kipróbálásának“ lehetősége. Realista környezetben erre egyszerűen nincsen lehetőség. Jó és egyben rettenetesen rossz példa erre Joan Slonczewski esete: a jó asszony szakmai rögeszméit és fantamagóriáit rendre az ártatlan olvasókon teszteli, nem a tudományos nyilvánosság előtt.
A kifejezésbeni szabadságnak és az irodalmi karanténnak egy sajátos eredménye, hogy nem kell törődnöm a mainstream és a magasirodalom általában önkényes de legtöbbször divatirányzatok által megszabott írott és íratlan szabályaival. Nem kötelező átvennem a posztmodernt például, ha nem akarom. Ezzel nem azt állítom, hogy a fantasztikumban nem léteznek divatáramlatok, sajnos nagyon is léteznek, és tendencia, hogy az új generációs szerkesztők a felfedezni vélt divatoknak hódolnak (Tessék csak megnézni az amerikai sci-fi magazinok irodalmi „kínálatát“, vagy gondoljunk a cyberpunk kétes diadalútjára!) valós és rémületes, de a szerzők, és különösen a jó szerzők, ezeket a divatáramlatokat nagy ívben szarják le, és mivel a zsáner olvasótábora meglehetősen fanatikus, a szerzők ezen szabadsága általában tiszeteletben tartatik.
Egészen személyes motiváció, mely a gondolkodásmódomból következik: hajlamos vagyok a tudományos eredményekből következő forgatókönyveket inkább a negatívakat látni. Ezeknek a forgatókönyveknek a „leforgatásához“ megint csak a fantasztikum adja meg a legtágasabb, legkényelmesebb - és legodaillőbb kereteket.
Ugyancsak személyes vonzalom a zsánerhez, hogy itt találtam meg az a szikár, sallangmentes stílust a fivéreknél, Zsoldosnál, Dick-nél, de akár Asimovnál is (Hadd ne soroljak fel mindenkit, akit lehetne!) amely számomra a gondolatközléshez és történetmeséléshez szükséges és elegendő. Ez az ízlésem, ha úgy teszik.
Valójában ezek persze csak utólagos spekulációk: amikor írom őket, fogalmam sincs, miért írok fantasztikus történeteket.
Természetesen másoknak egészen mások lehetnek a motivációi, és bizonyára többen akadnak olyanok, aki világosan – nálam világosabban – meg tudják fogalmazni őket. Ha elküldenétek, Odo bizonyára össze tudna kalapálni belőle egy jó ki esszét a Soláriára.

* A módszer nem új. A marxizmus és leninizmus klasszikusai előszeretettel használták. De asszem már a felvilágosodott franciák is. Az alap a célpont nevetségessé tétele, mert az ember csoportlény lévén imád együtt röhögni a hordával, különösen, ha a hiearachiában magasabb szinten lévők humora villantatik meg. Ez az együttröhögés erősíti a csoportudatot és hozzájárul az ellenfél dehumanizálásához. Mindenképpen hasznos tehát. Eddig ez szimpla humánetológia. A módszer szerint készült ún. kritikában ez úgy csapódik le, hogy a szöveg kiragadott részeit mutatjuk a röhögőknek egy egészen torzult tükrön át, és nem törődünk/bölcsen hallgatunk azokról a tényekről, melyek magában a szövegben esetleg oldalakkal, fejezetekkel később ezeket a nevetségesnek tűnő részeket normális optikába helyezik. A lényeg az együtt-muhahaha.
A módszer rendkívül hálás és kényelmes. Röhögést besöpörni mindenkor jó, és egy ilyen „kritika“ megírása nem kíván túlzott megerőltetést. Valójában el sem kell olvasni a művet. Találomra belelapozva minden szövegben találhatók értelmetlennek tűnő részek.
Figyelmeztetnék viszont minden módszerrel élőt, hogy a hordán kívül nem biztos, hogy minden olyasmi nevetséges, amely a hordán belül az volt. Egy másik hordában esetleg kőbaltával fejbe csapják a „jó poén“ elsütőjét. (Warnírung! Ez itt az irónia helye.),
A magam részéről mindenesetre nem tartom stílusosnak, ha az ún. kritika fő volumenét a műből származó idézetek teszik ki. Valamint azt sem tartom igazán helyénvalónak, hogy a kritika szórakoztató műfajjá lép elő egyes helyeken: nem szórakozni akarok mások rovására elkövetett szellemeskedéseken, hanem a legobjektívebb (abszolútumra nem törekedhetünk, ogrék, bocs emberek vagyunk) információt, véleményt egy alkotásról.
Az előző postban kicsikét demonstrálni próbáltam a módszert ezúttal az eddigi használói egyikén.
** Döbbenetes, hogy irónia felismeréséért felelős agyterületek mennyire működésképtelenek (sorvadás vagy szándékos kikapcsolás) a magyarságban! Pár posttal előbb, amikor az elfogultságról írtam, beszúrtam egy (ön)ironikus megjegyzést a tehetségről. Ez - a módszer* szellemében, tehát anélkül, hogy az idéző utalt volna arra, hogy a megjegyzés az (ön)elfogultságot hivatott demonstrálni egy, az elfogultságról szóló postban – szent borzadállyal idéződött a fantasya.hu fórumán, bizonytandó reménytelen nagyképűségemet. Függetlenül attól, hogy aki bármilyen nyilvánosság előtt önként megjelenik, az nyilvánvalóan valamiféle tehetséget vindikál magának, már csak a bátorsága (írásban, interneten, álnéven/névtelenül –fenenagy bátorság egyébként) által is, különben kussolna, és tudván, hogy magas ízlésű, erkölcsű és mit tudom én még milyen magas mijű másik oldal a tehetség létezését tagadja (lásd előző post), kijelentem, hogy aki a saját tehetségét tagadja az vagy hazudik, vagy hülye, vagy egészen sajátos módon gőgös – vagy mindezek teszőleges arányú keveréke.
Viszont, hogy elkerüljem az efféle félreértéseket, ez a figyelmeztetés „(Warnírung! Ez itt az irónia helye.)“ mindig belekerül majd a szöveg megfelelő helyére. Azoktól az olvasóktól, akiknek említett agyterületei funkcióképesek, elnézést kérek.
*** Nagy Szulejmán alatt érte el az ottomán birodalom maximális potenciáját. És ez egyértelműen a szultán sokoldalú tehetségének köszönhető (még költő is volt, nem is akármilyen). Utódai alatt a birodalom története a lassú hanyatlás története (ükunokája, IV. Murad talán helyrekalapálhatta volna, ha nem issza halálba magát huszonhét évesen.). A hanyatlás a méretekből és a tehetlenségből következően (iszlám) persze évszázadokig tartott, de történelmi tény.

Wyquin said...

Bár eldöntöttem, hogy nem érdemes olyasvalakikkel kommunikálni, akik:

• Működésképtelen telepaták
• Nincsenek tisztában az idézőjel értelmével és használatával,

Mivel Wyquin egyik megjegyzésében a csacskaságanak olyan ragyogó égkövét találtam, melyet érdems a széles nyilvánossággal megosztani, kivételt teszek, először és utoljára itt egy post a fenti címmel.
Bemelegítésül:

Wyquin said... Kérlek, döntsd el végre, hogy az írás szakma-e, mert ha nem, mint korábban állítottad, akkor elég nehéz szakmailag súlyos kijelentéseket tenni.

Mivel sehol sem állítottam, hogy az íróság (nem az írás) nem szakma, ez természetesen értelmezhetelen. Amit én mondtam és mondok, hogy az írás egészében nem tanítható, tanulható, mert nagyobb részben tehetség kérdése. Ami tanítható, az az írástechnika/technológia. Mint írtam, ha nem így lenne, a kiadott remekművek súlya alatt már megsüllyedt volna a kontinentális talapzat. Az íróság viszont szakma, és akik űzik, bizony tehetnek szakmai kijelentéseket – mert esetleg értenek hozzá, és nem könyvekből félig megemésztett/visszaböfögött féligazságok alapján teszik. És, főleg nem mondanak ilyen nagyívű csacskaságot, mint

Wyquin said... Az íráshoz nem kell tehetség.

Íme, ez a mondat, mely kristályos igazságával beragyogja évezredek ostobaság ködével terhelt levegőjét! Az irói szakma végre tudja mihez tartani magát. Fellélegezhetünk, az irány megadatott, a jövő ragyogó, hamarosan megszületnek a Dévényi novellában leírt Író-gépek, és egészében feleslegessé válik még a gépelés is. Tetszőleges nyelven alkothatunk, és hintaszékeinkben ringatózva, koktélt szürcsölve, bezsebelhetjük a honoráriumot. És nem csak mi, akárki, aki a gépet beszerzi. Vigyázzon tehát minden jelenkori író, nehogy valami feltörekvő Író-gép tulajdonos eltulajdonítsa jól megérdemelt babérkoszorúját.
Volt egy bolsevik jelmondat: „írók, alkossatok remekműveket!”
Az aranykor visszatér. Éljen és virágozzék a kapitalista sematizmus!
Mellesleg a mondat zárojelbe teszi olyan egyedi tehetségek létét, mint Shakespeare vagy József Attila.
És persze Wyquin saját munkáságát is, amely esetében az állítást készséggel elhinném, ha olvastam volna tőle egyáltalán valami. E téren tehát még van esély a bizonyításra.
Nem tudom, hogy mit szólna a másik tábor holdudvarába tartozó írók közül mondjuk László Zoltán vagy Kleinheinz Csilla (akiket kimagasló írói tehetségnek tartok), ha ezek után egyszerűen tehetségtelennek mondanám őket?
Persze mindez feleleges, mert briliáns logikájú kommntezőm így folytatja (cáfolja meg önmagát):

Wyquin said... Az olvasható írásokhoz sem. A jó írások éppen abban különböznek az olvashatótól és az olvashatatlantól, hogy megvan a szerzőben az a szikra, ami kiemelheti művét a tömegből… …Írni nem könnyű dolog, időigényes is, kell hozzá ugyanaz a belső hajtóerő, mint minden képzőművészeti tevékenységhez. Ez pedig azért nincs meg mindenkiben. Bár véleményem szerint még így is többekben akad belőle, mint ahány embernek tehetség adatott.

Persze magam is megvilágosodtam: kedves kommentezőmnek ugyannyi fogalma van a „tehetség” szó jelentéséről, mint az idézőjel használatáról. Bizony, az írás nem könnyű dolog: szókincs, stílus, műveltség, logika etc. kell hozzá. Tehetség persze nem, mint tudjuk.
A hajtóerő (ambíció?) igen érdekes kérdés, de nem hiszem, hogy csak ambícióból – izomból – jó írások születnének. A Solariára ugyanattól a szerzőktől tucatszám felkerült olvashatalanságok ezt ékesen bizonyítják. Jaj, elfelejtettem, azok a szerencsétlenek elfelejtették elvégezni Wyquin íróiskoláit...

Levezetésképpen egy pár kisebb sziporka:

Wyquin said... De hogy az utolsó mondatra is reagáljak, mert az már valóban az érveléstechnikai ostobaság egyik kiemelkedő példája: a gépírás speciel tanítható és tanulható, mégsem süllyedt meg a kontinentális talapzat a gépírással előállítható irományok súlyától.

Bizony, az érvelsétechnikai ostobaságé, vagy az írástudatlanságé, hogy úgy idézünk, hogy az eredeti szövegből pont a lényeget kihagyjuk: a remekművek súlyáról írtam, nem a géppapíréról. Melelsleg az iróniaérzéketlenségé és a műveletlenségé is: valami hozzád hasonló pihentagyú, de jócskán kreatívabb alak egyszer kiszámolta, hogy ha a National Geographic számait nem dobták volna ki a megjelenésük óta, az észak-amerikai kontinens mennyit süllyedt volna…
Wyquin said... Ez a kijelentésed egyenesen nevetséges, mert mégis mit fogsz tenni, ha egyesek hisznek a kritikák íróinak? Elhallgattatod a kritikust? Megtiltod a TE potenciális olvasóidnak, hogy bizonyos site-okat, kritikusokat, írásokat olvassanak? TE, a monopolizálás nagy ellensége?

A fals telepátia tiopikus esete némi elvakult ostobassággal keverve. Valahol írtam volna, hogy a ti módszereitekkel kívánok élni. Az egyetlen eszközöm a hülyeség ellen, hogy nem fogom be a pofámat – a nyilvánosság.

Wyquin said... Persze éppilyen mulatságos a helyesírással szembeni ellenállás, vagy az, hogy te nem fogadod el King vagy Card írásról szóló véleményét.

Ez, barátom jól mutatja azt a gondolkodást, mely szerint az írás tanítható.
Nem, a kanonizált dolgok bizony sokszor értelmetlenek, vagy értelmetlenséget szülnek. A konkurencia, mamut és buldog logikája a nyelv belső logikájával (egyértelműség) ellentétes dolgot eredményezett: barikád. És ennek lüke többértelműségén nem javít az akadémiai kanonizálás. Természetesen magyar akadémikus sohasem vallaná be, hogy tévedett. Nagyon is elképzelhető, hogy az angol szavak szarrá nyirbálása a nyolcvanas években pártutasításra történt. Egy rendszerrel később, és az angol előretörésével ezt esetleg át is lehetne értékelni. Nme a helyesírással, az ostoba túlbuzgalommal szemben tanúsítok ellenállást.
Ha ismernéd a rajongásomat Card és King iránt, nem írnál ilyen zöldséget. Tisztelem mindkettőjük véleményét az írásról, de azt, ami a műveikből leszűrhető, nem azt, amit jó pénzért leírtak, és maguk sem tartanak be.
Ha te tankönyvek szerint/alapján akarsz írni: tedd. De kérlek, ne kényszeríts erre másokat! Nincs hozzá autoritásod. :-))))))

Valamiért idetartozik, bár nem Wyquin said..., hanem Amon (Jud Lorin? Whoever!)
ps.: még egy jótanács, legközelebb bízd egy profira a borítótervezést, persze előfordul, hogy ő is koppint, de azért az esélye kevesebb. S lehet némi anatómia is lesz a képen...
Azt annak idején már Rorimack felé is reagáltam, hogy az, akinek a képzőművészet perspektivikus rövidülés/torzulás technikájáról/jelenségéről fogalma sincsen, inkább ne osztogasson művészeti anatómiai tanácsokat. A koppintást már tisztáztam (megpróbáltam), de kedves Amon barátomat a tények sohasem tántorították el meggyőződésétől. De ez mindegy is.

A megjegyzés egyébként tele volt fals telepátiával is, ennek fényében a valótlanságok-mások-szájába-adás jobb kritériuma az ignorálásnak, mint az idézőjel vagy a képzőművészeti alapok nem ismerete. Ehhez tartom magam.