A Great Hungarian Genetic Trait

Olvasni a sorok között.
Ennek a népnek bőven volt ideje megtanulni ezt a művészetet a cenzúrák évszázadai alatt, meg is tanulta, kitűnően, csak éppen, mint általában mindent, ezt is túlzásba visszük. Ott is olvasunk a sorok között, ahol nincs semmi, és ha nincs, hát odaolvasunk valamit – nem bírjuk ki, ha nincs ott semmi.

Szeptemberi első posztom NEM a csalódottságról vagy a csömörről vagy effélékről szólt. Éppen ellenkezőleg: amikor annyira elkúródott már minden, hogy kvázi az ország megint egy vesztes háború utáni állapotban van (Alapállapotunk lenne? Azért állunk állandóan sorba lófaszért, hogy ezt az alsómerán léleknek oly kedves szintet elérjük? Ki tudja?), gazdaságilag, morálisan, egészségileg, mindenhogy: az már valami szabadság-féle.

Ott újra lehet kezdeni az egyénnek is.

Pláne, ha nincsenek megszálló hatalmak, ordas eszméket állami gondolkodásmóddá tevő szörnyállamok, akik a hazai ordasokat táplálhatnák.

Ott újra lehet kezdeni. Ez van.

Ami nincs, azok a párhuzamok a Horthy rendszerrel, a korai Rákosi rendszerrel. A politológus urak a nembalabbikkal riogatnak, fidesz diktatúrával, etc., vonják a párhuzamokat, melyek persze majd a végtelenben találkoznak a valósággal: nincs jelen Európában sem a bolsevizmus, sem a nácizmus, de még a fasizmus sem állami szinten operatív formában (bár elismerem, lenne rá igény). A hazai szélsőségeinknek nincs külföldi „hátországa”. Nem ömlik a Reichsmark számolatlanul a nembalabbikba, nem ömlik a rubel számolatlanul valamilyen bolsi pártba. Nem lepett el a Wehrmacht meg a Waffen SS, hogy hatalomba segítse a nyilasokat, nem lepett el a Vörös hadsereg, hogy hatalomba ültesse a bolsikat (Lo and behold! A személyi összetétel alig változott – szánalmasan kicsiny csőcselékünk, csakúgy, mint most.). Ami van, azt most magunktól kúrtuk el, senki sem erőltetett bele ebbe a nemzeti szintű postwar syndrome-ba. És, hogy magunk másztunk bele, magunk is mászhatunk ki belőle. Újra lehet kezdeni.

Csak éppen másképpen muszáj.

Tévedtem, Beleragadtam a papírra nyomtatott szó mézgájába, azt gondoltam, Alsó Merániában is számít, hogy valami kiadó kiad. Lófaszt! Nálunk nem. Ebben a szét- és farbakúrt könyvszakmában semmit sem számít. Abban a nagyon személyes, kétoldalú kapcsolatban, ami minden szöveg születésekor olvasó és író között keletkezik, az alsómerán kiadóknak és terjesztőknek nincs kitüntetett helye. Elkúrták.

Az első szerelmét az ember inkább ne a kuplerájban keresse, ha lehet…

Persze megtévedhet az ember, és amikor rájön, hogy amit tisztes háznak hisz, a valójában harmadosztájú kupleráj, amatőr prostikkal, de ami még fájóbb, amatőr madámmal, hát kicsit mérges lesz; de olyasféle kegyelmi állapotban, ahol most vagyunk, ezen fölül lehet – kell – emelkedni, be lehet magunk mögött baszni a kupi ajtaját, és továbblépni. Újrakezdeni.

Nem vagyok az internet nagy barátja, de van benne lehetőség – éppen ezért kezd belelógni Jobs hosszú farka –, amit ki kell használni, meg lehet – kell – próbálni, hogy ne a hosszú farok modell legyen a győztes, legalábbis ne egyetlen hosszú farok legyen a kizárólagos forrása (Lelki szeid előtt látod e buzgó forrást fölfelé lövellni? Ah ja, das ist eine schöne Spritzposition!) az írott malasztnak…

Ez most egy program.

Ezek meg más, friss bejegyzések:

Vörös Zászló

A temető könyve

A Practical Approach

Van az az emberfajta, akit jobb híján pragmatikus kereszténynek nevezek.
Te is találkoztál már vele, ha eszedbe juttatom ars poeticáját, biztos felismered:

"Keresztény vagyok, nem hülye!"

Rémlik már?

Ez az alak, aki a keresztényi könyörületesség nevében az első adandó alkalommal hátba szúr, átráz, megrágalmaz, eltipor etc.
Moliere Tartuffe-je valami ilyesféle féreg, bár a pragmatikus keresztény általában nem tobzódik az ájtatosságban, mindössze úgy viseli a vallását, hogy arról azért egy pillnatra sem feledkezzhess meg. Mert miközben hátba szúr, átráz, megrágalmaz, eltipor etc. az ő nagy kereszténységében emeli magát fölibéd.

Most az ő idejük jön, évekig láthatod a diadalmas pofájukat, amint kioktatnak majd, miként kellene élned keresztényien, miközben ők minden tettükkel saját Tanítójukat gyalázzák. Mert a keresztényi életet (szerénység, szegénység, irgalmasság, spiritualizmus etc.), azt neked kell élned, hogy ők könnyebben hátba szúrhassank, átrázzanak, megrágalmazzanak, eltiporjanak etc. Mert ők keresztények, nem hülyék. A hülye, az te vagy.

A mondat ugyanis azt jelenti, hogy aki szerénységben, szegénységben, irgalmasságban, spiritualizmusban etc.-ban él, az hülye. Mint a Tanítójuk... A hülyék Jézusa.

Ez az egyik kedvenc képem Tintorettótól:



Ez pedig a kedvenc részletem róla:



Nézd milyen buzgalommal ás! Figyeld a feszülő vádliját! Ő a pragmatikus keresztények őse. A Megfeszítés idején még éppen pragmatikus izraelita vagy a római istenek pragmatikus híve... Ha az emberiség kitalál valamilyen invenciózus új vallást, annak pragmatikus követőinek is ő lesz az őse...

A Brand New Life

Na az kéne, legalábbis megpróbálkozni vele, bár kicsit nehéz ez egy olyan országban, ahol az Állatorvosi Kar hallgatói Boriékhoz járnak lovat tapogatni.

A szarul kormányzott országok állatorvosi lova vagyunk – nincs még állatorvosi lovunk sem.

Viszont állataink egyébként bőven vannak, két és négylábúak egyaránt.

Cirka például egy éve lakik nálunk.

Lehetett nyerni például 120 milliónyi EUs pénzt pályázaton állatéletmód programra, konkretno kutyafitneszre – Drégelypalánkon. Mi ehhez képest az én tervem a macskafitneszre Budán? Nem pályázatból – de egy kicsit várszemet kaptam: bele kéne vágni!

Volt pártom például az önkormányzati választásokra feladta minden gerincét és teljes múltját: az MSZP elhagyott minden vörös színt a jelöltek plakátjairól, a szekfű kifehéredett – első lépés az eltűnés felé, háttérszín (ismerős, second hand SzDSz kék, ami a rövidebb memóriájúak kedvéért nem Szódium Dodecil Szulfát, kedvelt detergensünk neve) nélkül teljes a feloldódás a semmiben. Végül is a fehérben valamennyi szín ott van... Ideológiai moslék.
A baloldali értékrend teljes átengedése a jobboldalnak: ez már több, mint politikai pornográfia, ez agyhalál.

De megkísérlem az új életet.
Valamikor július végén több felszabadító érzés járt át: újra írhatok az asztalfióknak, bátran, kötöttségek nélkül, hiszen soha többé nem kell egyezkedni semmiféle kiadóval, mivel nem óhajtok többé regényt kiadatni ebben az országban – ha valaki ki akar adni valamit, kérje szépen: nem fogja, hála Istennek; az ÚG-nek, ugye számomra vége; úgy néz ki, a sci-fi mégsem halott, csak kifogtam egy olyan időszakát Amerikában, amikor az ágyban ugyanolyan volt, de csak egyre gyűlt a szennyes... Nálam józanabb elmét is megtéveszthetett volna a látszat; azt pedig Gyulán megtanulhattuk, mi lesz a könyvpiac és az írói hivatás vége – a hosszú farok.

Mindezek együtt azt eredményezték, hogy tényleg elkezdtem újra írni (nem újraírni!), pedig már azt hittem, sohasem fogok megint. Augusztus közepére meg is lett a Vénuszlakók utolsó öt novellája – ha úgy vesszük, együtt egy újabb kiadatlan kisregény. Viszont ettől azért ravaszabb vagyok.

Az iDeal-t a hétvégétől kb. húsz oldalanként felrakom a netre, lehet olvasni, akit érdekel, és nagyjából minden novellánál nagyobb terjedelmű dologgal is járok el a későbbiekben: kurvára nem érdekel a magyar könyvpiac (including reception). A könyv az író és az olvasó magánügye, ami ezen kívül vagyon, az az ördügtül vagyon. Az internet pedig lehetővé teszi, hogy ez így is legyen. Ámen.

Emiatt még talán békét is kötök vele, beveszek egy levél Deadalont, úgy talán okádás nélkül tudom használni. Aztán meg majd megszokom. De minden tisztelet mellett, mely a gyengeelméjűeknek kijár: facebookolni nem fogok. Nincs pofám hozzá.

Most már csak azon kell imátkozni, hogy Steve Jobsot (minden tisztelet mellett) üsse meg a guta, az Apple szörnyeteg üzleti ideái haljanak meg vele együtt, és a hamvaikból szülessen minél több jól működő iPad klón, vagy valami még jobb.

Jelzőtlen jövőt!