Olvasni a sorok között.
Ennek a népnek bőven volt ideje megtanulni ezt a művészetet a cenzúrák évszázadai alatt, meg is tanulta, kitűnően, csak éppen, mint általában mindent, ezt is túlzásba visszük. Ott is olvasunk a sorok között, ahol nincs semmi, és ha nincs, hát odaolvasunk valamit – nem bírjuk ki, ha nincs ott semmi.
Szeptemberi első posztom NEM a csalódottságról vagy a csömörről vagy effélékről szólt. Éppen ellenkezőleg: amikor annyira elkúródott már minden, hogy kvázi az ország megint egy vesztes háború utáni állapotban van (Alapállapotunk lenne? Azért állunk állandóan sorba lófaszért, hogy ezt az alsómerán léleknek oly kedves szintet elérjük? Ki tudja?), gazdaságilag, morálisan, egészségileg, mindenhogy: az már valami szabadság-féle.
Ott újra lehet kezdeni az egyénnek is.
Pláne, ha nincsenek megszálló hatalmak, ordas eszméket állami gondolkodásmóddá tevő szörnyállamok, akik a hazai ordasokat táplálhatnák.
Ott újra lehet kezdeni. Ez van.
Ami nincs, azok a párhuzamok a Horthy rendszerrel, a korai Rákosi rendszerrel. A politológus urak a nembalabbikkal riogatnak, fidesz diktatúrával, etc., vonják a párhuzamokat, melyek persze majd a végtelenben találkoznak a valósággal: nincs jelen Európában sem a bolsevizmus, sem a nácizmus, de még a fasizmus sem állami szinten operatív formában (bár elismerem, lenne rá igény). A hazai szélsőségeinknek nincs külföldi „hátországa”. Nem ömlik a Reichsmark számolatlanul a nembalabbikba, nem ömlik a rubel számolatlanul valamilyen bolsi pártba. Nem lepett el a Wehrmacht meg a Waffen SS, hogy hatalomba segítse a nyilasokat, nem lepett el a Vörös hadsereg, hogy hatalomba ültesse a bolsikat (Lo and behold! A személyi összetétel alig változott – szánalmasan kicsiny csőcselékünk, csakúgy, mint most.). Ami van, azt most magunktól kúrtuk el, senki sem erőltetett bele ebbe a nemzeti szintű postwar syndrome-ba. És, hogy magunk másztunk bele, magunk is mászhatunk ki belőle. Újra lehet kezdeni.
Csak éppen másképpen muszáj.
Tévedtem, Beleragadtam a papírra nyomtatott szó mézgájába, azt gondoltam, Alsó Merániában is számít, hogy valami kiadó kiad. Lófaszt! Nálunk nem. Ebben a szét- és farbakúrt könyvszakmában semmit sem számít. Abban a nagyon személyes, kétoldalú kapcsolatban, ami minden szöveg születésekor olvasó és író között keletkezik, az alsómerán kiadóknak és terjesztőknek nincs kitüntetett helye. Elkúrták.
Az első szerelmét az ember inkább ne a kuplerájban keresse, ha lehet…
Persze megtévedhet az ember, és amikor rájön, hogy amit tisztes háznak hisz, a valójában harmadosztájú kupleráj, amatőr prostikkal, de ami még fájóbb, amatőr madámmal, hát kicsit mérges lesz; de olyasféle kegyelmi állapotban, ahol most vagyunk, ezen fölül lehet – kell – emelkedni, be lehet magunk mögött baszni a kupi ajtaját, és továbblépni. Újrakezdeni.
Nem vagyok az internet nagy barátja, de van benne lehetőség – éppen ezért kezd belelógni Jobs hosszú farka –, amit ki kell használni, meg lehet – kell – próbálni, hogy ne a hosszú farok modell legyen a győztes, legalábbis ne egyetlen hosszú farok legyen a kizárólagos forrása (Lelki szeid előtt látod e buzgó forrást fölfelé lövellni? Ah ja, das ist eine schöne Spritzposition!) az írott malasztnak…
Ez most egy program.
Ezek meg más, friss bejegyzések:
Vörös Zászló
A temető könyve
Ennek a népnek bőven volt ideje megtanulni ezt a művészetet a cenzúrák évszázadai alatt, meg is tanulta, kitűnően, csak éppen, mint általában mindent, ezt is túlzásba visszük. Ott is olvasunk a sorok között, ahol nincs semmi, és ha nincs, hát odaolvasunk valamit – nem bírjuk ki, ha nincs ott semmi.
Szeptemberi első posztom NEM a csalódottságról vagy a csömörről vagy effélékről szólt. Éppen ellenkezőleg: amikor annyira elkúródott már minden, hogy kvázi az ország megint egy vesztes háború utáni állapotban van (Alapállapotunk lenne? Azért állunk állandóan sorba lófaszért, hogy ezt az alsómerán léleknek oly kedves szintet elérjük? Ki tudja?), gazdaságilag, morálisan, egészségileg, mindenhogy: az már valami szabadság-féle.
Ott újra lehet kezdeni az egyénnek is.
Pláne, ha nincsenek megszálló hatalmak, ordas eszméket állami gondolkodásmóddá tevő szörnyállamok, akik a hazai ordasokat táplálhatnák.
Ott újra lehet kezdeni. Ez van.
Ami nincs, azok a párhuzamok a Horthy rendszerrel, a korai Rákosi rendszerrel. A politológus urak a nembalabbikkal riogatnak, fidesz diktatúrával, etc., vonják a párhuzamokat, melyek persze majd a végtelenben találkoznak a valósággal: nincs jelen Európában sem a bolsevizmus, sem a nácizmus, de még a fasizmus sem állami szinten operatív formában (bár elismerem, lenne rá igény). A hazai szélsőségeinknek nincs külföldi „hátországa”. Nem ömlik a Reichsmark számolatlanul a nembalabbikba, nem ömlik a rubel számolatlanul valamilyen bolsi pártba. Nem lepett el a Wehrmacht meg a Waffen SS, hogy hatalomba segítse a nyilasokat, nem lepett el a Vörös hadsereg, hogy hatalomba ültesse a bolsikat (Lo and behold! A személyi összetétel alig változott – szánalmasan kicsiny csőcselékünk, csakúgy, mint most.). Ami van, azt most magunktól kúrtuk el, senki sem erőltetett bele ebbe a nemzeti szintű postwar syndrome-ba. És, hogy magunk másztunk bele, magunk is mászhatunk ki belőle. Újra lehet kezdeni.
Csak éppen másképpen muszáj.
Tévedtem, Beleragadtam a papírra nyomtatott szó mézgájába, azt gondoltam, Alsó Merániában is számít, hogy valami kiadó kiad. Lófaszt! Nálunk nem. Ebben a szét- és farbakúrt könyvszakmában semmit sem számít. Abban a nagyon személyes, kétoldalú kapcsolatban, ami minden szöveg születésekor olvasó és író között keletkezik, az alsómerán kiadóknak és terjesztőknek nincs kitüntetett helye. Elkúrták.
Az első szerelmét az ember inkább ne a kuplerájban keresse, ha lehet…
Persze megtévedhet az ember, és amikor rájön, hogy amit tisztes háznak hisz, a valójában harmadosztájú kupleráj, amatőr prostikkal, de ami még fájóbb, amatőr madámmal, hát kicsit mérges lesz; de olyasféle kegyelmi állapotban, ahol most vagyunk, ezen fölül lehet – kell – emelkedni, be lehet magunk mögött baszni a kupi ajtaját, és továbblépni. Újrakezdeni.
Nem vagyok az internet nagy barátja, de van benne lehetőség – éppen ezért kezd belelógni Jobs hosszú farka –, amit ki kell használni, meg lehet – kell – próbálni, hogy ne a hosszú farok modell legyen a győztes, legalábbis ne egyetlen hosszú farok legyen a kizárólagos forrása (Lelki szeid előtt látod e buzgó forrást fölfelé lövellni? Ah ja, das ist eine schöne Spritzposition!) az írott malasztnak…
Ez most egy program.
Ezek meg más, friss bejegyzések:
Vörös Zászló
A temető könyve