A hónap mottója

Saját gondolataink kifejezésének joga azonban csak akkor ér bármit is, ha képesek vagyunk arra, hogy saját gondolataink legyenek."
Eric Fromm

2009. június 27., szombat

Collective Mannerism #3

Magam részéről végeztem a Preyer novellák előzsűrizésével, csaknem nyolcvan írás brutális négy nap alatt. Bár a Kollektív modorosságok negyedik fajtája, a

4. Humorizálás
– hál' Istennek – mérsékelten fordult elő közöttük, ha már ezt kezdtem el, be is fejeztem.

Élhetnék itt a bon mot-val a humor és a tréfa viszonyáról, ha nem vált volna annyira közhelyessé, hogy már hibásan is használják, így csak a szerkesztői tapasztalat statisztikája vezeti föl a tárgy problematikáját: a hozzám került írások jó húsz százaléka valamiféle humoros, szatirikus, parodisztikus, jó esetben ironikus hangot üt meg. Témától függően ez az arány változik, az ÚG 14. anyagához érkezett novellák csaknem a fele ilyen volt [1]. A jelenségről első indulatomban írtam már, itt csak továbbgondolás és a rendszerbe foglalás okán kerül újra elő.

A humorizálás terjedése ismét az oktatástól, sőt magától az az irodalomtól is csaknem teljesen független, az ember mélyen gyökerező biopszichológiai [2] tulajdonságai miatt valószínűleg kiirthatatlan. Arról van szó, hogy a hím, különösen a fiatal hím menthetetlenül humorizál – még akkor is, ha nem igazán tud. Humorizál egyrészt a saját falkában betöltött szerepének megerősítése, javítása miatt, másrész, hogy megnevettesse a nőket. Ez nagyon rendjén is van a kollégiumi szobában, a diszkóban, a strandon vagy a presszóasztalnál, bajom akkor lesz tőle [3], ha – okkal-ok nélkül – novellákban manifesztálódik, melyeket – absza meg! – nekem kell elolvasnom.

Az irodalmi humor sikerét a közönség, a mennyiség és a minőség viszonya határozza meg. Nagy különbség van ugyanis a ”mű” megítélésben, akkor ha a haverok és/vagy a csaj olvassa (akik életének a szerző humora integráns része, félszavakból megértik a poénokat, a humorforrás közös, tolerált), vagy a vadidegen olvasó vagy szerkesztő (akinek esetleg humorérzéke más irányú, a poénok felét nem érti, vagy nem tartja érdemesnek/értelmesnek, toleranciaszintje máshol helyezkedik el). A Karinthy-Kosztolányi féle asztaltársaság egész életén keresztül vadul szívatta egymást, humorizáltak, mégsem hozta be egyikük sem ezt a nyers formát az irodalmi közegbe. Kosztolányi legfeljebb ironizált, Karinthy paródiái pedig, bár nyilván az említett forrásból is táplálkoztak, végsőkig finomított, csiszolt irodalmiasított formában jelentkeztek. Egyszerűen tudták, érezték – a tehetség, ugyebár? –, hogy a tágabb olvasóközönségük mennyi és milyen humort igényel vagy visel el.

Mert a humornak mennyiségi gátja is van. Az immunválaszhoz hasonlóan, a túl sok humor deszenzitiválja a befogadót [4]: nevetés helyett félmosoly, később ideges arcrándulás a jelei az érzéketlenségnek. Különösen, ha kevéssé értheto, belterjes humorral bombázzák az embert. Valószínűleg van olyan közönségréteg, melynél ez sohasem következik be, könnyesre röhögi magát a századik beköpésen is, de, mint szerkesztő és író, szeretem azt hinni, a fantasztikumban ez nem így van – a gyakorlat azt mutatja, ez szép, de hamis illúzió lehet. A humor irodalmi formái sokkal közvetlenebb mennyiségi gáttal is szembesülnek: a kiadással. A jó kiadók nagyon is tisztában vannak az olvasói túltelítettség jelenségével, és egyszerűen nem engednek a piacra adott időben, adott mennyiségnél több humoros írást. A zsánerkiadóknak még inkább ügyelni kell az egyensúlyra, a paródia ugyanis könnyedén önmaga paródiájává válik, vagy – ebből egyenesen következően – zsánerparódiává. A paródia pedig kétélű fegyver, ha túl jól sikerül, ha túl mélyre vág, ha túl sokat röhögünk a zsáner inherens modorosságain, szűk témaválasztásán, ostoba ismétlődésein, esetleg később a nem humorosnak szánt írásokat sem vesszük már egészen komolyan [5]. A humor másféle mennyiségi aspektusa egyben a minőség tartományába visz át. Ez az adott íráson belüli mennyiséget jelenti: így, ha egyetlen szavunk sem vehető komolyan bohózatot kapunk (Skrull!, Gűrűkúra), mely a legkönnyebben megy át zsánerparódiává; ha komoly álcában hülyéskedünk, paródia az eredmény (Rozsdamentes Acélpatkány); ha egészen komoly szövegben csak a helyzetek abszurditásában vagy a nyelvi kifejezésben adagoljuk a humort, szatíra (Moldova, Hašek); de humorosak lehetünk implicit módon, rejtve, finoman fűszerezve, egyszerűen csak iróniakusan, mint Lem, Hrabal, Saramago vagy Marquez. Az abszurd és groteszk teljes volumenében humor, csak éppen itt maga a humor minősége más, mint az előbbiekben.

A humor szélsőséges minőségi megítélése egyszerű: jó humor vagy rossz humor. A befogadó szempontjából ez természetesen így igaz, és a marxi-hegeli mennyiségi-minőségi átcsapás a humor esetében kifejezetten érvényesül. A túlzott mennyiség – szinte biztosan – negatív minőségbe csap át, még akkor is, ha kifogástalanul jó humorból jön az áldás, a rossz humor pedig egyenesen megöli önmagát. Azonban a kevés humor sem szükségszerűen jelent jó minőséget, mert a humor fajtái önmagukban is minőségi különbségeket hordoznak. A nyers, altesti humortól (Tiroli szexfilmek), a helyzetkomikumon (Chaplin) és paródiákon (Karithy) keresztül, a nyelvi humorig (Vian, Esterházy, Sebeők), az iróniáig és az abszurdig/groteszkig (Örkény) széles a paletta. Különös, számomra megmagyarázhatatlan jelensége a humornak, hogy az abszurdra/groteszkre mintha fordítva lenne érvényes a mennyiségi-minőségi átcsapás. Ad absurdum kell elvinni mindkettőt, hogy hassanak, csakis száz százalékban adagolva működőképesek, ha ez alá megyünk, elveszítik erejüket, és humoros helyett nevetségessé válnak – rosszabb esetben modorossággá [6].

Létezik egy igen szánalmas formája a humornak, a célt tévesztett tréfa, mely a fentiekhez hasonlóan nem humoros, hanem nevetséges végeredményt ad. Előfordul az a baleset is, hogy az író nem veszi észre, hogy átlépte a humor és nevetségesség határát, sőt, amikor az írás szándéktalanul, egyszerűen a leírtak abszurditása, helytelensége miatt válik nevetségessé, amikor az író észre sem veszi, hogy mekkora bődületes hülyeséget követ el. Mivel azonban az irodalomban ezek a balesetek általában azonnal elnyerik méltó büntetésüket, nem válnak modorossággá.

Kívül is esnének a mostani tárgykörön, ha a sci-fi nem lenne közönségénél fogva olyan sajátos zsáner, ahol még a szimpla hülyeség is megerősítést képes nyerni és követőkre, rajongókra találni. Jólesne persze mindenért a CP-t felelőssé tenni (Snow Crashtől Accelerandóig bezárólag), de ez szimpla leegyszerűsítés és igazságtalanság lenne. A humoros sci-fi azelőtt is létezett, bár kétségtelen, hogy a CP beemelte az irodalomba a nerd-ök generációit, ezek a soha fel nem növő kamaszok pedig éppen a legkiszolgáltatottabb elszenvedői, és legproliferikusabb teremtői a jópofi colege humornak. A CP deklaráltan le akarta nyomni a klasszikus sci-fit, és ehhez hozzátartozott volna az a fajta nyelvi megújulás is, amelyet alapítói szerettek volna elérni. Ambícióikat mérsékelt sikerrel valósították meg – ennek része a laza, szlenges, humoros stílus is. Kétségtelenül vonzó a fiatal hímek számára, különösen, hogy még sikeres is.

Magyarországon ehhez hozzáadódik Rejtő Jenő páratlan és generációkon átívelo sikere. Rejtő akaratlanul is iskolát teremtett, és hetven éve már minden végzős gimnáziumi évfolyamban P Howard epigonok tucatjai várnak ugrásra készen, hogy a mester nyomába lépjenek. Amire persze csak keveseknek van esélye: a humorosan írni tudás különös tehetséget kíván, stílusérzéket, fogékonyságot az iróniára és öniróniára, eredeti gondolkodást. Ritka kincsek ezek, melyeket ráadásul csiszolni is érdemes, sőt kötelező.

Mivel pedig Rejtőnek, és a rejtői hatáskeltésnek a következő generációban szép számmal felbukkantak tehetséges követői is, gondolja meg mindenki kétszer, mielőtt az ő nyomdokukba lép! Nézzen szembe önmagával, hogy képes-e valójában versenyezni az elődökkel, és a kortársakkal. Mert epigonnak lenni a humorban nem elég. Csak nevetséges lesz tőle az ember.

A titok természetesen humorban is az egyensúly. A legjobb hatást a különféle humorkategóriák keverésével, gondos mennyiségi adagolásával érhetjük el. Ha csak egyféle humorfajtához ragaszkodunk, és azt ontjuk nyakló nélkül, menthetetlenül modorossá válunk.

Jegyzetek:

[1] Talán Dévényi aranyköpésének általánosítása okán.
[2] Ezt a tudományt most találtam ki. A pszichológia és a biológia (szervezettan, szerkezetbiológia, biokémia, molekuláris genetika, etológia, ökológia) valamiféle összeházasítása, mely a lelki folyamatokat nem kizárólag holmi ködös psziché fogalommal próbálja leírni, magyarázni, mint a hagyományos pszichológia, tudomást sem véve az ember biológiai beágyazottságáról, hanem bevonja a vizsgálatba a lélek és tudat fiziológiai és molekuláris hátterét, humán-humán, humán-nem humán környezet kölcsönhatásait is. Nem kétlem ugyanis, hogy egy-két évtizeden belül (ha lesz egy-két évtizedünk) képesek leszünk követni az agy molekuláris állapotát. Ma még persze olyan egyszerű molekula szintjét sem tudjuk veszélyes beavatkozás nélkül mérni , mint a szerotonin, de bízom benne, hogy nem is sokára sejtszinten képesek leszünk erre.
[3] Heveny allergiás reakciót vált ki, mely a fej elvörösödésében és indulatszavak kitörésében nyilvánul meg. Az egyetlen segítség azonnal jó írás olvasása.
[4] Azért viselem olyan fájdalmasan a Farkas-Németh Attila féle szóviccözönt a Trombiban, mert a GAMFon két félévet töltöttem egy tankörben a szóviccvilágbajnokkal, és deszenzitiválódtam. Az érettségi szünetben, annak idején, elolvastam valamennyi Rejtő könyvet. Utána évekig nem tudtam kinyitni egyet sem.
[5] Talán mulatságos, de én tragédiának élem meg, hogy a Gyalog galopp óta nem tudok komolyan tekinteni a középkorban játszódó filmekre, különös tekintettel az Arthur mondakörre, a Brian élete óta a Jézus élete filmekben keresgélem Brian anyját (a Ben Hur e tekintetben a legrosszabb, de még a Passiónál is előfordult), a Sean Connery-Audrey Hepburn féle Robin Hood feldolgozás után pedig ez a témakör ébreszt bennem sunyi röhögést. A space fantasyt az Űrgolyhók óta nem veszem egészen komolyan. Könyvben a Skrull! (műfaja: tahóság) lépi át a határt, mely után a kalandos sci-fi egésze, de még a disztópiák is a kukába kerülnek.
[6] Murakami hatástalansága irányomban talán ezzel is magyarázható, de mivel nem értem, hogy mit és minek ír, lehet, hogy még ezt is félreértem, és nem is abszurd egyáltalán… Jó lenne már, ha valaki egyszer felvilágosítana!

2009. június 26., péntek

Warnung

Csak jelezném, hogy a politikai blogra feltettem egy bejegyzést:

A nemtudás fája

Mivel nem volt ma nagy kedvem 66 Preyer Hugó Novellapályázatra küldött írás előzsűrizse után modorosságokkal foglakozni... És még van hátra nyolc.

Jó hír, hogy legalább egy igazi remekművet is találtam közöttük. A jövő nem egészen reménytelen.

2009. június 25., csütörtök

Chat

Az élet írta. Ma bűnöztem. Amíg vártam az áramhiányra, szóba elegyedtem ezzel a költővel, aki csak költ, de nem ír. Asszem tanulságos. Az a Kázmér és Huba strip jut az eszembe, amikor a kisfiú a tigrisével a légy röptét figyelve végül is meghatározza a férfibarátság értelmét.

11:01 AM Peter: halló halló
11:02 AM me: haló, haló
Peter: maga mindig csak jön-megy!
aztán sose futunk össze
me: mer én!
Peter: kibaszott jó volt a tegnap éjszakai posztod
me: What?
11:03 AM Peter: melyik része nem érthető, he?
me: A tegnap és az éjszaka...
Peter: lehet hogy ma éjszaka
kissé összemosódott
mindenesetre állat volt
11:04 AM me: Tehát, az irodalmi közhelyre gondolsz?
Peter: arra biz
a világnak több szerkesztőre van szüksége
me: Irodalmi közhely mint állat. Igen, szarva van, nagy vörös orra ésrettenetes büdös...
Peter: kénköves?
11:05 AM me: Nem, náthás. És fingszagú...
A világnak olyan írókra van szüksége, akik öntetszelgés helyett (mellett) gondolkodnak. És akkor a szerkesztő lesz állat. Kihalt állat.
11:06 AM Peter: nem, attól tartok a szerkesztő nem halhat ki
11:07 AM me: Én is ugyanezt félem. DE addig lenne munkám - ha fizetnének érte egy fillért is. NA majd legközelebb.
Peter: én például lassan negyedik éve írok úgy, hogy csak névben vannak szerkesztőim
akik valójában lófaszt se szerkesztenek
11:08 AM de hogy lehet egyszerre írónak lenni és szerkesztőnek is?
ez nem olyan mint egyszerre futni száz métert és maratont?
me: Az a kérdés, hogy mit írsz?
Az internetes műfajokat kinyírná a szerkesztés
11:09 AM Peter: szerintem egyáltalán nem
az internet az nem műfaj
me: tE MEG UGYE NEM VAGY MÁSRA HAJLANDÓ. pEDIG AKKOR ÚGY MEGSZERKESZTENÉLEK, HOGY BELEZŐDÜLNÉ!
Peter: de most komolyan, attól lesz más az írásom hogy megnyomom a print gombot?
me: neM AZT MONTAM, HOGY AZ INTERNET MŰFAJ, HANEM HOGY INTERNETES FŰFAJOK.
11:10 AM Peter: értem én
me: Zöldek persze. Caps lock rulez!
Peter: csak szerintem nincs internetes műfaj
me: Na, a jó szerkesztő szerintem a betűbuzi olvasó.
Már egyből cáfollak: létezik blogregény...
11:11 AM Peter: ááááááááááááá
me: A web2 szarságok műfajcsírák. Interaktív írás valójaában ezen a médiumon képzelhető el. Más kérdés, hogy kit érdekel.
11:12 AM JA, Fejős Évike úgy definiálta a Csajokat, ami nyomtatásban jött ki, hogy internetes szappanopera csajoknak...
Peter: jézus fasza
11:13 AM mindenesetre attól tartok én nem erre gondoltam
me: Ez az az testrész, melyre nem illik hivatkozni. Ugyanis egyből elárulja, hogy őkelme csak egy kikeresztelkedett zsidó...
Mire teccett gondolni?
11:14 AM Peter: pusztán csak arra, hogy a szerkesztők feladata alulértékelt, talán azért is, mert sok olyan ember kapja ezen a címen a fizetését, aki valójában nem ezt csinálja
11:15 AM és hogy ez egy ugyanolyan tarentó, mint írni tudni vagy festeni vagy gyorsan futni
me: A print gombot elmulasztottam. AZ intenetes írás folytonos, és ineraktív. Ezt a nyomtatás csak megmerevíti.
11:16 AM A szerkesztő munkáját a kiadók és szerzők feleslegleges pénzkidobásnak tekintik, és/vagy összekeverik/olvasztják a korrektorral és lektorral.
11:17 AM Peter: oké, ez lehet, mert én is akartam csinálni egyszer egy könyvet a belsőségből, aztán rájöttem, hogy semmi értelme. viszont az a része, amelyik betűkből áll, és nem linkekből vgay képekből vagy videóból, az ugyanolyan szöveg, mint bármi más. és minden szövegnek jót tesz a szerkesztés. szerintem.
me: Szerintem nem tehetség kell hozzá, hanem bátorság. Szerkesztőként sikerült szereznem egy olyan ádáz gyűlölőt, aki még a néhai vitéz urakon is túltesz. Pedig azok még embernek sem tekintettek.
Peter: mindenesetre olvastam a múltkor egy remek írást, ami részben arről szól: http://arstechnica.com/staff/fatbits/2009/05/hypercritical.ars
11:18 AM me: No, ezt majd megnézem.
Peter: feltétlenül
és mikor szerkesztenél engem? ha non-interaktív, papíron is megélő dolgokat is írnék?
11:19 AM me: JA, és még az internetes műfajok sebezhetősége az, hogy kiesenek az időből, valóban pillanatműfajok, és nagyon erős szövegnek kell ahhoz lenni, hogy aktualitását vesztve is megmaradjon. Mint pl a az örmény autóversenyződ.
11:20 AM Már megint leírtam, hogy ződ, ez valami tünet máma...
Peter: ja, az mondjuk nem volt rossz
me: Akkor szerkesztenélek, ha történetet írnál...
Peter: szinte csak történetet írok!
me: DE most nem, mert mennem kell véralvadást mérni...
11:21 AM Peter: ezt megértem
me: Nem történetet írsz, saját magadat és a világra adott reflexióidat írod.
Peter: kellemes kaszkádokat kívánok
me: Véralvadási jacuzzi...
Peter: haha
me: NA, ez a szöveg lesz ma esti blogbejegyzésem...
Peter: ezt fejtsd ki egyszer, mert nem teljesen értem
11:22 AM mindenesetre
nem találkozunk valamikor?
me: MAj borok mellett. ha eccer a pesti oldalra keverecc
Peter: keveredek én minden nap, ott van a dolgozószobám
me: Mármint kifejt. DE, mikor. Jövő héttől szalma leszek.
Peter: a jövő hét az nekem is jó
me: A dolog és munka szavak jelentésével tisztában tetszik lenni?
11:23 AM Keress. Engem, meg pénzt!
Peter: e?
me: Erre gondoltam.Most tényleg
alvadok.ű
Peter: űű!
11:24 AM me: Jól van, Csita. Nesze a banán.
Peter: lol
na jó
gotta go
me: Én csak elütöttem egyszer, de te kétszer, és még felkijáltójel is...
Peter: jövőhét
fura helyen van az ű betűm,
me: NO future!
Peter: tudtad, hogy a brit és az amerikai billentyűzet másmilyen?
11:25 AM teljesen meglepődtem!
me: Az enter sarkában. Kurva anglo soviniszta harvergyártók!
Peter: igen!
és a tilde is máshol van
cserébe van egy dedikált gomb a § és a ± karaktereknek
me: Mert a britek és az amerikaiak másmilyenek...
Peter: elmebeteg
11:26 AM ekkora a jogászok és a matematikusok aránya?
me: elmehetek?
Peter: mehetsz
örültem
me: A jogászoké igen.
Nem érteni rím...
Peter: nem vagyok én a rímek barátja
11:27 AM me: abszd meg!
Költő..
Peter: viszont!
meg kell mutatnom a legújabb prodzsektemet
me: Pénisznagyobbítás. Hm...
Peter: bazsó gáborral megfejtettük, mi az istenre jó ez a céltalan hülyeség
mármint a twitty
11:28 AM na de most már tényleg megyek mert mindjárt felkelnek a feljebbvalóim odaát

Az első link első oldalát tanítani kellene minden ún. művészi kreatívitást igénylő szakma oskoláiban (Vonnegut Magyaroszágon megszerezhetelen Kékszakállával együtt), a második oldal merő bullshit.

A második link pedig kiválóan demonstrálja, hogyan kell a tehetségünket nem aprópénzre, hanem fosos galambszarra váltani (vö. Keleti pályaudvar, Lotz terembe vezető folyosó).

Collective Mannerism #2

2. Egyes szám első személy – Annyiszor beszéltem már erről, hogy lassan maga lesz modorosság [1]. De nem véletlenül teszem: ez az elbeszélésmód úgy terjed, mint a pestis, lassan védjegyévé válik a fantasztikus írásoknak, különösen a kezdők írásainak, és hozzájárul az elitirodalom részéről a lesajnáló beskatulyázásokhoz. Ugyanis valóban növeli a stiláris egyhangúságot.

Használója közben éppen azt veszíti el önmaga számára, ami miatt – tudatosan vagy öntudatlanul – éppen ezt az elbeszélésmódot választotta: az eredetiséget és a kifejezőerőt. Mellesleg – ami az egész fantasztikus zsáner szempontjából lényegesebb – az elbeszélésmód stiláris ereje általában, a többi szerző számára is csökken, mert az olvasói ingerküszöb emelkedik. Annak a varázslata kopik meg, silányul trükké, hogy az olvasó mindennél könnyebben beleolvad(hat) a történet szereplőjébe.

Az egyes szám első személy burjánzásához nem kell a gimnáziumi kontraszelekció. Egyrészt az ilyen modorban megírt írások sikere vonzza a kezdőt ehhez a narrációhoz, másrészt az elbeszélésmód látszólagos könnyűsége: „Csak magamat kell a történetbe helyeznem, és elmesélnem, hogy mi történik/történt.” Valójában, ha valaki jól (kielégítően) akarja csinálni, ez a fajta narráció jóval több tehetséget, rutint, odafigyelést és koncentrációt igényel, mint a klasszikus, harmadik személyű elbeszélés.

Könnyű beleesni a csapdába: ez a narráció nemcsak olvasóját ragadja magával, hanem a szerzőjét is. Valóban beleéljük magunkat a hős szerepébe, úgy mondjuk el, mintha velünk esne/esett volna meg a cselekmény. És ha beindul a mesélőkedv, bizony gyakran megesik, hogy az ész, a logika diszkréten visszavonul, és magára zárja az ajtót – mert tudja, hogy könnyen megerőszakolják.

Ha már csapda, hát halálos is – amennyiben a nevetségesség öl. A rosszul megvalósított E1 ugyanis nevetséges hatást ér el.

Az egyes szám első személyű narráció jelen és múlt idejű megvalósításának közös logikai farba kúrása az indokolatlanság, mely azonban nem egyformán halálos a két időnél. Jelen időben az eredmény letális: csak az érzékszervi sérültek, a szellemi fogyatékosok, súlyos demenciában szenvedők, az őrültek és egészen kis gyerekek magyarázzák ugyanis önmaguknak a szimultán eseményeket és a világot [1/ii.]. Mindig csodálkozom, hogy a szerzők milyen alapon tételezik fel hősükről, hogy mondjuk heveny lövöldözés közben világuk kétezer éves történelmének eseményeit futtatja le gondolatban. És milyen alapon tételezik fel az olvasóikról, hogy ezt beveszik [2]?
A múlt idejű elbeszélés indokának hiánya általában nem komikus, csak kényelmetlen üresség érzetet hagy (Ha túl vagy már Brin Dettóján, észreveheted, mennyit kínlódik szegény író a narráció indoklásán, szimultán diktált beszámolók, beépített diktafonok, etc.). Kinek is mesél ez az alak? És miért? De ha meg is van az indok, ezzel újabb táynéraknát helyez maga alá a szerző az ihlet hímes (tehénszaros?) mezején. A múlt idejű E1 elbeszélés indoklása ugyanis egyéb, főként formai következményekkel jár. Mert miért is mesélünk el valamit?
  • A haverok körében vagyunk [3],
  • El akarjuk kápráztatni a csajt,
  • Mesélünk a gyereknek,
  • Naplót írunk [4],
  • Levelet írunk [5],
  • Jelentést, jegyzőkönyvet írunk, és ez a megkövetelt/megszokott forma [6],
  • Újságcikket írunk,
  • Szépirodalmi művet írunk,
  • Bármi más lófaszt írunk.
Viszont valamennyi felsorolt és fel nem sorolt változatnak, még a bármi más lófasz kategóriának is léteznek írott/íratlan formai szabályai, melyet illik az elbeszélés során betartani. Még ha a haveroknak is mesélünk, léteznek jobbára íratlan szabályok: a kötetlenség, a szinte kötelező szleng, bennfentes poénok, összekacsintások. Ha a haveroknak fentebb irodalmi stílben mondjuk el történetünket, az ugyancsak nevetséges végeredményt ad – hacsak nem éppen a paródia cél vagy éppen végzős klasszika filológus évfolyamtársak baráti körébe pottyantunk. De az az elbeszélés, mely erről szól, kit érdekel?! Nem is írta meg senki, még a klasszika filológusok sem…
A múlt idejű elbeszélésnek ezen kívül létezik egy sajátos, igen komikus logikai melléfogása: amikor az elbeszélő a történet végén egyszerűen fogja magát, és meghal [7]. Anélkül, hogy mondókáját bárkinek elmond(hat)ta volna. Ilyen esetben jöhet a kifogás, hogy a halál előtti uccsó pillanatban lepereg az élet... Ez egyrészt bizonyítatlan állítás, másrészt maga is bődületes (irodalmi) közhely, harmadrészt... Nem fura, hogy az egész életéből ily részletességgel éppen a novella cselekménye pereg le a szerencsétlen előtt...?*

Tehát vigyázzunk az elbeszélés sodrával! A szívünkből írunk, de a szívünkből az út író kezünkhöz az agyunkon át vezessen! Ha már annyira beleéltük magunkat a történetbe, tegyük fel magunkban a kérdést: én így gondolkodnék hasonló helyzetben. A válasz mindig készen áll.

* Update: E1 jelen időben, ha egyébként rendben van az elbeszélésmód, az elbeszélő halála nem okoz logikai problémát – ha ott annak rendje és módja szerint véget ér az elbeszélés, vagy más narrátor veszi át a szöveget, és a hős nem ír még halála után is... [7]

Jegyzetek:

[1] Joggal szememre vetheti bárki, hogy lám, lám, bort iszom és – legyünk trendik! – ízetlen zöld teát prédikálok, merthogy a Justitia egyes szám első személyű, ráadásul jelen idejű elbeszélés. Hogy úgy van! Csakhogy: i. Nem általában az E1 ellen beszélek, hanem az indok nélküli, orrba-szájba bevetése ellen. Az ügyetlen, átgondolatlan használata ellen [3-6]; ii. Mivel Darázs vak, a maradék érzékszerveiből érkező információk feldolgozása, átdolgozása vizuális jellegű információvá – vagyis a szimultán világmagyarázat – nem mutatja gyengeelméjűnek a narrátort. Amikor pedig Szemén keresztül lát, a nézőpont racionalizálása enged meg némi magyarázkodást. Csaltam, no! A Justitia narrációja emiatt még az első könyvben sem igen véti azokat az ügyetlenségeket, amelyek miatt ez az elbeszélésmód nevetségessé, okafogyottá, esetlenné szokott válni. A másik két könyvben pedig egyre fokozottabban, következetesebben és kifejezettebben érvényesül az az elv, amelyet szerkesztőként követelek meg: E1 jelen időben a narrátor ne magyarázza magának a világot vagy jó indokkal tegye; iii. A regény első könyvét 1992-ben vetettem papírra, amikor – mi tagadás – kezdő voltam magam is. Például még megvolt temérdek hajam 80 százaléka… Minden hajszál kb. tíz leütött karakter. Szélesi nem véletlenül kopaszabb nálam...
[2] Minden alap nélkül, de sajnos teljes joggal. Ez a narráció „kinevelte” a maga kritikátlan rajongótáborát.
[3] Szélesi Láthatatlan városának elbeszélője Szélesi maga, olvasás közben ott ülsz vele a Trombitás asztalánál, hallgatod ezeket a hihetetlen, XXI. századi, mégis mikszáthi anekdotákat, és fel sem merül benned a narráció indokolatlansága, sőt el sem tudod képzelni másképpen elmondva – amúgy lenne hiteltelen. Vagy a Fivérek Fiú a pokolból című kisregényében (in Metagalaktika 2), amelyet mindig fel szoktam hozni illusztrációképpen, Réce egyetlen odavetett szava, „fiúk”, helyre teszi az egész elbeszélést. Onnantól tudjuk, hogy Réce bajtársainak, bolygótársainak meséli el földi kalandját.
[4] Zsoldos Péter: A Viking visszatér, Távoli tűz, Az utolsó kísértés.
[5] Kovács Ákos Debbie állatkertje, John Cuckoo levele,
in Új Galaxis 14.; Antal József A harmadik fázis, Allen Mond levele, in Galaktika 206 .
[6] Megint csak a Fivérek! Bogár a hangyabolyban, Lev Albakin jelentései a környezeti katasztrófa sújtotta bolygóról,
in Metagalaktika 6.
[7] Ennek kiváló paródiáját adja a Monty Python a Gyalog galopp barlangi jelenetében: a feliratnál, ahol végül valamelyik kretén kijelenti, hogy aki éppen meghal, az nem írja le, hogy „aaaaaa”. Legutóbb magyar nyelven, nyomtatásban Csepregi Tamás egyébként nagyszerű, és ígéretes könyvében követődött el ez a baki – mindjárt többször is.

2009. június 24., szerda

Collective Mannerism

Angolban a mannerism modorosságot, a Mannerism az általam oly kedvelt barokk előfutárát, a manierizmust jelöli. Az utóbbit szeressük, az előbbit sújcsa dógozó népünk haragja és megvetése...

A kollektív modorosság első látásra oximoron. A modorosság elviekben egyetlen művészre jellemző mesterkéltség, többnyire indokolhatatlan stílusjegy és/vagy tartalmatlan önismétlés [1]. Alsó Meránia azonban olyan csodaország, melyben bizonyos modorosságok fertőző mémként terjednek adott írógenerációkban. A jelenség okának magyarázatára nem vállalkozom, csak gyanítom, hogy a magyar kontraszelekciós automatizmusok egyik mellékterméke.

Az egyéni modorosság önmagában legfeljebb idegesítő/elviselhetetlen, a kollektív formája azonban nevetséges, hiszen ezt a fajta modorosságot éppen azért veszi fel, aki fölveszi, mert ki akar tűnni, egyedi, különleges, ütős stílust akar – ehhez képest minden harmadik kéziratban ugyanazt találja az ember, és felmerül benne a kérdés, hogy vajon miért is nem veszi észre az illető, hogy olyan távol került az eredetiségtől, amilyen távolra csak lehet [2].

Most, hogy immár kétszáznál több kezdő szerzőtől származó kéziratot elolvastam az elmúlt két évben, ezek a kollektív modorosságok szépen körvonalazódó csoportokba rendeződnek. Közreadom őket, hátha akad olyan kezdő, aki magára/modorosságaira ismer, és a következőkben tudatosan küzd ellenük.

  1. Irodalmi közhelyek
  2. Egyes szám első személyű elbeszélésmód
  3. Lírizálás prózában
  4. Humorizálás ok és készség nélkül
  5. Kis színesek
  6. Anglicizmusok-germanizmusok
  7. Szleng ok nélkül
  8. Tördelési-tipográfiai modorosságok: nagyszabásúsítás, idegen/egzotikus kifejezés dőlt betűvel, etc.
1. Irodalmi közhelyek – Ugyan igen sokan esküsznek a szépírás taníthatóságára, és kedvükre idézgetnek mindenféle amerikai forrásokból, melyek az ún. creative writing oktatására szolgálnak, produktumaik alapján ezek az íróképzők arról nyilvánvalóan megfeledkeznek, hogy ugyanazon források egyik közös alapintelme szerint a szerzőnek kerülnie kell az irodalmi közhelyeket.

Tudom, hogy ez nagyon nehéz. A magyar irodalomoktatás elitista és konzervatív, a magyartanárokba mélyen belegyökeresedett Kazinczy “fentebb stíl” eszméje, maguk a magyartanárok is kontraszelekciós mechanizmusok végtermékei, és még a jobbak is hajlamosak a könnyebb utat választani. A gimnáziumi irodalomdolgozatokban így hemzsegnek az irodalmi közhelyek, melyeket a legtöbb tanár nemhogy irtana, inkább példaként állít, eképpen megerősítve alkalmazójukban használatukat és átvételükre buzdítva addig nem használóikat. Természetesen, a közhelyek alkalmazása a diáknak is előnyös, egyrészt kényelmes, másrészt sikert hoz a tanárnál, harmadrészt jó érdemjegyben ki is fizetődik [3]. Ezen a módon a közhely alkalmazója és befogadó közönsége (melyek ráadásul átfedő halmazok) már a gimnáziumban kialakul. Ha az irodalomból ötös gimnazista elhatározza, hogy szépíró lesz, és az oktatási/felvételi rendszer ezt támogatja is [4] senki se’ csodálkozzon, hogy valami olyasmivé is válik – szinte törvényszerű pályakép. Csakhogy, ha ezt az ötöst közhelyes fogalmazásokkal érte el, ugyanilyen közhelyesen fog írni. Egészséges [5] rendszerben a könyörtelen, és kvázi elfogulatlan kritika az ilyeneket kivégzi. A kontraszelektált rendszerben azonban előfordulhat, hogy a közhelyes szerző is sikeres lesz, így közhelyessége és közhelyei a siker által legitimációt nyernek. Ráadásul a közhelyesség elfogadására nevelt közönség immár kontraszelekció nélkül is elfogadja, sőt, tovább legitimálja ezt a sikert.

Így aztán hamar oda jutunk, hogy a írók egymás közhelyeit kezdik puffogtatni, és a szépirodalomnak szánt szövegekben a gimnáziumi dolgozatok fordulatai jelennek meg egyre nagyobb számban [7].

Furcsa fintora az írásnak, hogy az irodalmi közhelyek előszeretettel bukkannak föl hivatalos szövegekben[3], többnyire eltorzult formában. Ilyen viszonylatban a jelenség komikus. Csakúgy, mint a modern újságírás (média) és politikai közbeszéd kollektív modorosságai (böszmeségei). Tragikomédiává fordul azonban a helyezet, ha szépirodalminak szánt szövegekben bukkannak fel ezeknek a fogalmazványoknak közhelyes, silány fordulatai szándék és funkció nélkül (azaz ex- vagy implicit idézetként) [6].

Eredetiséget, hölgyeim és uraim! De nem minden áron, természetesen.

Update:
Közkívánatra néhány hirtelen összeszedett példa:

"tudomással bír a történtekről"
"a látvány, ami a szeme elé tárult, arra késztette"
"törte meg a bekövetkezett csendet"
"gondolatai a szeretett nő körül forogtak"
"figyelemfelkeltő külsővel bírt"
"jellegzetességeket viselt magán"
"mondta kis hezitálás után"
"a másik is hasonló képet mutatott"
"a bolygók bonyolult egyensúlyi helyzete végett XXXX erősen imbolygó mozgással rendelkezett"
"figyelt fel rá a kiaknázható ásványkincsek végett"
"pillanatról pillanatra nőtt a feszültség"
"éles helyzetre nagyon ritkán került sor"
"végtelen hosszúnak tűnt az a pár perc"
"átvette a szerepét a látomások terén"
"szíve őrülten kezdett zakatolni, hátát kiverte a félelem hideg verejtéke"
"de tetteiket egész fajuk védelme sarkallta"
"már-már epileptikus rohamhoz hasonló rángatózásba torkolló robot"
"minden mozdulata MMMMM-ról árulkodik"
"a szállító a GGGG-t volt hívatott furikázni"
"az asztal roskadozott a HHHH tekintélyes súlya alatt"
"reggel a természet hívására ébredt"
"elég jól megismerték egymást, de voltak még fekete foltok mindkettejük számára"

A gyűjtemény folyamatosan bővül, de mindezek nem azért kerülnek ide, hogy szörnyűködjön vagy mulasson bárki is! Ezekhez hasonlókat, biza, kollégák, még ti is elkövettek!

Update 2.0:
Közben kiötlöttem, hogyan is győződhetsz meg, közhelyet írtál vagy sem: ha visszaolvasva könnyűzenei sláger [9] vagy katolikus/anglikán/jehovista templomi ének [10] rémlik fel előtted, akkor nagy valószínűséggel sikerült méretes közhelyet replikálni.

Jegyzetek

[1] Ilyen modorosság nálam az angol szavak és kifejezések beszúrása. Sajnos ahogy térben és időben távolodom az Államoktól és álmaimtól, ezek is kikopnak…
[2] Egymásnak ellentmondó okok működnek közre az ilyesfajta modorosság terjedésében. Az alapvető ok nyilvánvalóan az, hogy a szerző nem a megfelelő irodalmi bázissal rendelkezik, magyarán nem a megfelelő könyveket olvasta, olvassa, nem a megfelelő számban. Egyrészt kevés értékes, másrészt túl sok értéktelen művet olvas. Az is ok lehet, hogy a kezdő írók nem ismerik egymás munkáit, vagy ellenkezőleg, nagyon is jól ismerik, és hasonló kultúrcsoportba tartozván tetszéssel fogadnak, és átvesznek bizonyos modorosságokat. Ez utóbbi eset valószínűsíti, hogy a kollektív modorosságok futótűzként az internet megjelenése után terjedtek el.
[3] Az élősködők a biológiában akkor sikeresek, ha a gazdaszervezetnek valamiféle evolúciós előnyt adnak – szimbiózis alakul ki. Az irodalmi közhely, mint mém eképpen szimbiózisban él a gimnazistával. E szimbiózis folytatódhat akkor is, ha a gimnazista felnő, és nem is foglakozik tovább irodalommal. Mondjuk hivatalnok lesz, és közhelyes jelentései tetszést aratnak főnökei körében, a bennük található közhelyek pedig elterjednek a hivatalban, majd az egész hivatali nyelvben. A mém önsokszorozódása ekkor hatalmas szelekciós előnyhöz jut. Még gyorsabb lesz a terjedése, ha gimnazistánk a tömegmédiában kezd dolgozni, a közhely sokszorozódása ekkor olyan nagyságrendbe lép, hogy hatással lesz a befogadó kultúrára, gyöngíti a nyelvi immunrendszert a közhelyeség ellenében, így a kultúra egyre sebezhetőbbé lesz velük szemben.
[4] Mondjuk, kikerül a felvételi rendszerből az a szűrő, melyet a szóbeli felvételi jelent, ahol a professzor – elméletileg – kiválogathatja saját tanítványait. Másrészről maga az oktatási rendszer rejti el magában, és passzírozza át robusztus perisztaltikáján a valójában tehetségtelen, de igyekvő hallgatókat, és farag belőlük a végén irodalomtanárt vagy mindenféle irodalomelmélettel foglakozó “jószagembert”.
[5] Azaz ahol a kontraszelekció átlagos mértékű.
[6] Horribile dictu, az is előfordul rövid, ámde annál fájdalmasabb [7] praxisomban, hogy valaki a Nemzet Csalogányának, Gy. F. elkövetőnek szónoki fordulatát, az elhíresült “Nem kicsit. Nagyon.”-t próbálta alkalmazni olyan szövegben, melyet szerkesztettem. Vér folyt ottan, elvtársak. Patakvér.
[7] "A hal Jónásnak [8] fájt, Jónás a halnak". Azok a sorsüldözött tehetségek, akiket velem hoz(ott) össze balsorsuk, tapasztalhatják a kommentekben a “Fogalmazás”, “Irodalmi közhely!”, etc. indulatos közbevetéseket, egyéb kommentár nélkül. Törvényszerű módon minél tehetségesebb valaki, annál kevesebb közhelyet alkalmaz, de még ők sem mindig mentesek tőle.
[8] Családnevünk nagyanyai ágon.
[9] Vesd össze Alla Pugacsova Millió rózsaszál című slágerével. Igazán döbbenetes férfielőadó szájából saját elektromos zongora kíséretével.
[10]Ez nem vallásellenes kijelentés – tény, hogy a vallásos éneke többsége döbbenetes giccs. Lehet, hogy így van a reformált keresztény egyházak énekeivel is, de azokat nem ismerem.

2009. június 22., hétfő

One Man Show

Nagyon ellene vagyok minden ilyesminek, de nem sikerült elkerülni, így, ha lehetne, mélyen hallgatnék róla. Mivel viszont az amúgy is kicsiny fülemet többen is csonkig rágták érte, hát azért se írok az Írószövetségbeli könyvbemutatókról (Justitia és Új Galaxis 14.). Írt róla Ágota.

Viszont Csupor Bélát, mint az ÚG honlap fenntartóját nem hagyhattam cserben, így az est kevésbé nyilvános, ÚG-s részéről felvázoltam valamicske képet.

Ennek konklúziója, ha lusta lennél átklikkelni, hogy – mivel az Új Galaxis írógárdája olyan kurva jó – a 17. számtól kezdve a témát demokratikusan választanánk – mert ugyebár ezek a kurva jó írók arról írnak, amit mondasz nekik –, olvasók, szerzők és szerkesztő – természetesen az interneten, és a szerkesztő vétójogával, hihihihi. Viva la contra revolutión!

Előzetes vízióim a lehetséges választékból, nem erő vagy szimpátia szerint, csak úgy:

  • A Fehér Lovas –Biológiai apokalipszis: természetes járványok; összeomló-átalakuló ökoszisztéma; biológiai hadviselés és következményei.
  • Etűdök génzongorára – A DNS szép új világa: áldás vagy átok?; a biotechnológia forradalma és ellenforradalma; énem és a génem,
  • Előttem az utódom – Az ember után: transz-, poszt- és szubhumán jövőképek.
  • Kurzweil keringő – Technológiai szingularitás: amiből következik és ami utána következik.
  • Mi a nanó? – A nem ismert nanotartomány: áldás vagy átok?; a nanotechnológia forradalma és ellenforradalma.
  • MI van? – A Mesterséges Intelligencia: vetély- vagy segítőtárs?; tükörkép vagy új istenség?
  • Virtualito – Nem való világok.
  • Konzolkovbojok – Cyberpunk és postcyberpunk: globalizáció-, indusztrializáció- és információtechnológia-kritika – immár a (fájdalmas) tapasztalatok fényében.
  • Kibern-etika – Robotok, androidok, kiborgok.
  • Időjárásjelentés – Időgépek és utasaik.
  • "Mit neveznek szerelemnek?" – Szerelem és erotika SF zsánerben.
  • 1848-ban nem így volt – Alternatív történelmek.
  • Az idegen szép? – Találkozók hazai pályán és idegenben: földönkívüliek a Földön és földiek kívül a Földön; az idegenek vendégségben és vendégfogadás közben; békés találkozás vagy konfliktus; lehetséges-e a fajok közötti megértés?
Tehát, ha van igényed valamire ezen kívül is (Jó hír! Nem vagy igénytelen!), írd meg nyugodtan az ujgalaxis@gmail.com címre. Ha értelmes igény, bővíti a listát. Ha nem, mégis igénytelen vagy. De nem áruljuk el senkinek...

Az Új Galaxis 14. száma egyébként megjelenése óta az Alexandta Top Antológia tizedik helye körül táncol. Bármit is jelent ez, jó hír, mert ha veszik, akkor a Kódex biztosan kiadja...

A Jutitiának állítólag szeptemberben lesz bemutatója az Alexandrában (Nyárást, i.e. 35 Reamur fokban nem érnek rá ilyen szarságokkal foglakozni, addig tehát be kell érnünk sarkantyúnk megbaszásával.), addigra talán a szerkesztőn, az írón és Timin kívül legalább még egy valaki elolvassa, ergo lesz miről beszélni. Ez okból e témában szeptemberig lehetőleg juss lesz.

Megírtam azt a könyvismertetést, melyet úgy ítélek, hogy egy lépéssel közelebb áll ahhoz, amit könnyű irodalomkritikának neveznék: Csepregi Tamás: Szintetikus álom.