Magam részéről végeztem a Preyer novellák előzsűrizésével, csaknem nyolcvan írás brutális négy nap alatt. Bár a Kollektív modorosságok negyedik fajtája, a
4. Humorizálás – hál' Istennek – mérsékelten fordult elő közöttük, ha már ezt kezdtem el, be is fejeztem.
Élhetnék itt a bon mot-val a humor és a tréfa viszonyáról, ha nem vált volna annyira közhelyessé, hogy már hibásan is használják, így csak a szerkesztői tapasztalat statisztikája vezeti föl a tárgy problematikáját: a hozzám került írások jó húsz százaléka valamiféle humoros, szatirikus, parodisztikus, jó esetben ironikus hangot üt meg. Témától függően ez az arány változik, az ÚG 14. anyagához érkezett novellák csaknem a fele ilyen volt [1]. A jelenségről első indulatomban írtam már, itt csak továbbgondolás és a rendszerbe foglalás okán kerül újra elő.
A humorizálás terjedése ismét az oktatástól, sőt magától az az irodalomtól is csaknem teljesen független, az ember mélyen gyökerező biopszichológiai [2] tulajdonságai miatt valószínűleg kiirthatatlan. Arról van szó, hogy a hím, különösen a fiatal hím menthetetlenül humorizál – még akkor is, ha nem igazán tud. Humorizál egyrészt a saját falkában betöltött szerepének megerősítése, javítása miatt, másrész, hogy megnevettesse a nőket. Ez nagyon rendjén is van a kollégiumi szobában, a diszkóban, a strandon vagy a presszóasztalnál, bajom akkor lesz tőle [3], ha – okkal-ok nélkül – novellákban manifesztálódik, melyeket – absza meg! – nekem kell elolvasnom.
Az irodalmi humor sikerét a közönség, a mennyiség és a minőség viszonya határozza meg. Nagy különbség van ugyanis a ”mű” megítélésben, akkor ha a haverok és/vagy a csaj olvassa (akik életének a szerző humora integráns része, félszavakból megértik a poénokat, a humorforrás közös, tolerált), vagy a vadidegen olvasó vagy szerkesztő (akinek esetleg humorérzéke más irányú, a poénok felét nem érti, vagy nem tartja érdemesnek/értelmesnek, toleranciaszintje máshol helyezkedik el). A Karinthy-Kosztolányi féle asztaltársaság egész életén keresztül vadul szívatta egymást, humorizáltak, mégsem hozta be egyikük sem ezt a nyers formát az irodalmi közegbe. Kosztolányi legfeljebb ironizált, Karinthy paródiái pedig, bár nyilván az említett forrásból is táplálkoztak, végsőkig finomított, csiszolt irodalmiasított formában jelentkeztek. Egyszerűen tudták, érezték – a tehetség, ugyebár? –, hogy a tágabb olvasóközönségük mennyi és milyen humort igényel vagy visel el.
Mert a humornak mennyiségi gátja is van. Az immunválaszhoz hasonlóan, a túl sok humor deszenzitiválja a befogadót [4]: nevetés helyett félmosoly, később ideges arcrándulás a jelei az érzéketlenségnek. Különösen, ha kevéssé értheto, belterjes humorral bombázzák az embert. Valószínűleg van olyan közönségréteg, melynél ez sohasem következik be, könnyesre röhögi magát a századik beköpésen is, de, mint szerkesztő és író, szeretem azt hinni, a fantasztikumban ez nem így van – a gyakorlat azt mutatja, ez szép, de hamis illúzió lehet. A humor irodalmi formái sokkal közvetlenebb mennyiségi gáttal is szembesülnek: a kiadással. A jó kiadók nagyon is tisztában vannak az olvasói túltelítettség jelenségével, és egyszerűen nem engednek a piacra adott időben, adott mennyiségnél több humoros írást. A zsánerkiadóknak még inkább ügyelni kell az egyensúlyra, a paródia ugyanis könnyedén önmaga paródiájává válik, vagy – ebből egyenesen következően – zsánerparódiává. A paródia pedig kétélű fegyver, ha túl jól sikerül, ha túl mélyre vág, ha túl sokat röhögünk a zsáner inherens modorosságain, szűk témaválasztásán, ostoba ismétlődésein, esetleg később a nem humorosnak szánt írásokat sem vesszük már egészen komolyan [5]. A humor másféle mennyiségi aspektusa egyben a minőség tartományába visz át. Ez az adott íráson belüli mennyiséget jelenti: így, ha egyetlen szavunk sem vehető komolyan bohózatot kapunk (Skrull!, Gűrűkúra), mely a legkönnyebben megy át zsánerparódiává; ha komoly álcában hülyéskedünk, paródia az eredmény (Rozsdamentes Acélpatkány); ha egészen komoly szövegben csak a helyzetek abszurditásában vagy a nyelvi kifejezésben adagoljuk a humort, szatíra (Moldova, Hašek); de humorosak lehetünk implicit módon, rejtve, finoman fűszerezve, egyszerűen csak iróniakusan, mint Lem, Hrabal, Saramago vagy Marquez. Az abszurd és groteszk teljes volumenében humor, csak éppen itt maga a humor minősége más, mint az előbbiekben.
A humor szélsőséges minőségi megítélése egyszerű: jó humor vagy rossz humor. A befogadó szempontjából ez természetesen így igaz, és a marxi-hegeli mennyiségi-minőségi átcsapás a humor esetében kifejezetten érvényesül. A túlzott mennyiség – szinte biztosan – negatív minőségbe csap át, még akkor is, ha kifogástalanul jó humorból jön az áldás, a rossz humor pedig egyenesen megöli önmagát. Azonban a kevés humor sem szükségszerűen jelent jó minőséget, mert a humor fajtái önmagukban is minőségi különbségeket hordoznak. A nyers, altesti humortól (Tiroli szexfilmek), a helyzetkomikumon (Chaplin) és paródiákon (Karithy) keresztül, a nyelvi humorig (Vian, Esterházy, Sebeők), az iróniáig és az abszurdig/groteszkig (Örkény) széles a paletta. Különös, számomra megmagyarázhatatlan jelensége a humornak, hogy az abszurdra/groteszkre mintha fordítva lenne érvényes a mennyiségi-minőségi átcsapás. Ad absurdum kell elvinni mindkettőt, hogy hassanak, csakis száz százalékban adagolva működőképesek, ha ez alá megyünk, elveszítik erejüket, és humoros helyett nevetségessé válnak – rosszabb esetben modorossággá [6].
Létezik egy igen szánalmas formája a humornak, a célt tévesztett tréfa, mely a fentiekhez hasonlóan nem humoros, hanem nevetséges végeredményt ad. Előfordul az a baleset is, hogy az író nem veszi észre, hogy átlépte a humor és nevetségesség határát, sőt, amikor az írás szándéktalanul, egyszerűen a leírtak abszurditása, helytelensége miatt válik nevetségessé, amikor az író észre sem veszi, hogy mekkora bődületes hülyeséget követ el. Mivel azonban az irodalomban ezek a balesetek általában azonnal elnyerik méltó büntetésüket, nem válnak modorossággá.
Kívül is esnének a mostani tárgykörön, ha a sci-fi nem lenne közönségénél fogva olyan sajátos zsáner, ahol még a szimpla hülyeség is megerősítést képes nyerni és követőkre, rajongókra találni. Jólesne persze mindenért a CP-t felelőssé tenni (Snow Crashtől Accelerandóig bezárólag), de ez szimpla leegyszerűsítés és igazságtalanság lenne. A humoros sci-fi azelőtt is létezett, bár kétségtelen, hogy a CP beemelte az irodalomba a nerd-ök generációit, ezek a soha fel nem növő kamaszok pedig éppen a legkiszolgáltatottabb elszenvedői, és legproliferikusabb teremtői a jópofi colege humornak. A CP deklaráltan le akarta nyomni a klasszikus sci-fit, és ehhez hozzátartozott volna az a fajta nyelvi megújulás is, amelyet alapítói szerettek volna elérni. Ambícióikat mérsékelt sikerrel valósították meg – ennek része a laza, szlenges, humoros stílus is. Kétségtelenül vonzó a fiatal hímek számára, különösen, hogy még sikeres is.
Magyarországon ehhez hozzáadódik Rejtő Jenő páratlan és generációkon átívelo sikere. Rejtő akaratlanul is iskolát teremtett, és hetven éve már minden végzős gimnáziumi évfolyamban P Howard epigonok tucatjai várnak ugrásra készen, hogy a mester nyomába lépjenek. Amire persze csak keveseknek van esélye: a humorosan írni tudás különös tehetséget kíván, stílusérzéket, fogékonyságot az iróniára és öniróniára, eredeti gondolkodást. Ritka kincsek ezek, melyeket ráadásul csiszolni is érdemes, sőt kötelező.
Mivel pedig Rejtőnek, és a rejtői hatáskeltésnek a következő generációban szép számmal felbukkantak tehetséges követői is, gondolja meg mindenki kétszer, mielőtt az ő nyomdokukba lép! Nézzen szembe önmagával, hogy képes-e valójában versenyezni az elődökkel, és a kortársakkal. Mert epigonnak lenni a humorban nem elég. Csak nevetséges lesz tőle az ember.
A titok természetesen humorban is az egyensúly. A legjobb hatást a különféle humorkategóriák keverésével, gondos mennyiségi adagolásával érhetjük el. Ha csak egyféle humorfajtához ragaszkodunk, és azt ontjuk nyakló nélkül, menthetetlenül modorossá válunk.
Jegyzetek:
[1] Talán Dévényi aranyköpésének általánosítása okán.
[2] Ezt a tudományt most találtam ki. A pszichológia és a biológia (szervezettan, szerkezetbiológia, biokémia, molekuláris genetika, etológia, ökológia) valamiféle összeházasítása, mely a lelki folyamatokat nem kizárólag holmi ködös psziché fogalommal próbálja leírni, magyarázni, mint a hagyományos pszichológia, tudomást sem véve az ember biológiai beágyazottságáról, hanem bevonja a vizsgálatba a lélek és tudat fiziológiai és molekuláris hátterét, humán-humán, humán-nem humán környezet kölcsönhatásait is. Nem kétlem ugyanis, hogy egy-két évtizeden belül (ha lesz egy-két évtizedünk) képesek leszünk követni az agy molekuláris állapotát. Ma még persze olyan egyszerű molekula szintjét sem tudjuk veszélyes beavatkozás nélkül mérni , mint a szerotonin, de bízom benne, hogy nem is sokára sejtszinten képesek leszünk erre.
[3] Heveny allergiás reakciót vált ki, mely a fej elvörösödésében és indulatszavak kitörésében nyilvánul meg. Az egyetlen segítség azonnal jó írás olvasása.
[4] Azért viselem olyan fájdalmasan a Farkas-Németh Attila féle szóviccözönt a Trombiban, mert a GAMFon két félévet töltöttem egy tankörben a szóviccvilágbajnokkal, és deszenzitiválódtam. Az érettségi szünetben, annak idején, elolvastam valamennyi Rejtő könyvet. Utána évekig nem tudtam kinyitni egyet sem.
[5] Talán mulatságos, de én tragédiának élem meg, hogy a Gyalog galopp óta nem tudok komolyan tekinteni a középkorban játszódó filmekre, különös tekintettel az Arthur mondakörre, a Brian élete óta a Jézus élete filmekben keresgélem Brian anyját (a Ben Hur e tekintetben a legrosszabb, de még a Passiónál is előfordult), a Sean Connery-Audrey Hepburn féle Robin Hood feldolgozás után pedig ez a témakör ébreszt bennem sunyi röhögést. A space fantasyt az Űrgolyhók óta nem veszem egészen komolyan. Könyvben a Skrull! (műfaja: tahóság) lépi át a határt, mely után a kalandos sci-fi egésze, de még a disztópiák is a kukába kerülnek.
[6] Murakami hatástalansága irányomban talán ezzel is magyarázható, de mivel nem értem, hogy mit és minek ír, lehet, hogy még ezt is félreértem, és nem is abszurd egyáltalán… Jó lenne már, ha valaki egyszer felvilágosítana!
4. Humorizálás – hál' Istennek – mérsékelten fordult elő közöttük, ha már ezt kezdtem el, be is fejeztem.
Élhetnék itt a bon mot-val a humor és a tréfa viszonyáról, ha nem vált volna annyira közhelyessé, hogy már hibásan is használják, így csak a szerkesztői tapasztalat statisztikája vezeti föl a tárgy problematikáját: a hozzám került írások jó húsz százaléka valamiféle humoros, szatirikus, parodisztikus, jó esetben ironikus hangot üt meg. Témától függően ez az arány változik, az ÚG 14. anyagához érkezett novellák csaknem a fele ilyen volt [1]. A jelenségről első indulatomban írtam már, itt csak továbbgondolás és a rendszerbe foglalás okán kerül újra elő.
A humorizálás terjedése ismét az oktatástól, sőt magától az az irodalomtól is csaknem teljesen független, az ember mélyen gyökerező biopszichológiai [2] tulajdonságai miatt valószínűleg kiirthatatlan. Arról van szó, hogy a hím, különösen a fiatal hím menthetetlenül humorizál – még akkor is, ha nem igazán tud. Humorizál egyrészt a saját falkában betöltött szerepének megerősítése, javítása miatt, másrész, hogy megnevettesse a nőket. Ez nagyon rendjén is van a kollégiumi szobában, a diszkóban, a strandon vagy a presszóasztalnál, bajom akkor lesz tőle [3], ha – okkal-ok nélkül – novellákban manifesztálódik, melyeket – absza meg! – nekem kell elolvasnom.
Az irodalmi humor sikerét a közönség, a mennyiség és a minőség viszonya határozza meg. Nagy különbség van ugyanis a ”mű” megítélésben, akkor ha a haverok és/vagy a csaj olvassa (akik életének a szerző humora integráns része, félszavakból megértik a poénokat, a humorforrás közös, tolerált), vagy a vadidegen olvasó vagy szerkesztő (akinek esetleg humorérzéke más irányú, a poénok felét nem érti, vagy nem tartja érdemesnek/értelmesnek, toleranciaszintje máshol helyezkedik el). A Karinthy-Kosztolányi féle asztaltársaság egész életén keresztül vadul szívatta egymást, humorizáltak, mégsem hozta be egyikük sem ezt a nyers formát az irodalmi közegbe. Kosztolányi legfeljebb ironizált, Karinthy paródiái pedig, bár nyilván az említett forrásból is táplálkoztak, végsőkig finomított, csiszolt irodalmiasított formában jelentkeztek. Egyszerűen tudták, érezték – a tehetség, ugyebár? –, hogy a tágabb olvasóközönségük mennyi és milyen humort igényel vagy visel el.
Mert a humornak mennyiségi gátja is van. Az immunválaszhoz hasonlóan, a túl sok humor deszenzitiválja a befogadót [4]: nevetés helyett félmosoly, később ideges arcrándulás a jelei az érzéketlenségnek. Különösen, ha kevéssé értheto, belterjes humorral bombázzák az embert. Valószínűleg van olyan közönségréteg, melynél ez sohasem következik be, könnyesre röhögi magát a századik beköpésen is, de, mint szerkesztő és író, szeretem azt hinni, a fantasztikumban ez nem így van – a gyakorlat azt mutatja, ez szép, de hamis illúzió lehet. A humor irodalmi formái sokkal közvetlenebb mennyiségi gáttal is szembesülnek: a kiadással. A jó kiadók nagyon is tisztában vannak az olvasói túltelítettség jelenségével, és egyszerűen nem engednek a piacra adott időben, adott mennyiségnél több humoros írást. A zsánerkiadóknak még inkább ügyelni kell az egyensúlyra, a paródia ugyanis könnyedén önmaga paródiájává válik, vagy – ebből egyenesen következően – zsánerparódiává. A paródia pedig kétélű fegyver, ha túl jól sikerül, ha túl mélyre vág, ha túl sokat röhögünk a zsáner inherens modorosságain, szűk témaválasztásán, ostoba ismétlődésein, esetleg később a nem humorosnak szánt írásokat sem vesszük már egészen komolyan [5]. A humor másféle mennyiségi aspektusa egyben a minőség tartományába visz át. Ez az adott íráson belüli mennyiséget jelenti: így, ha egyetlen szavunk sem vehető komolyan bohózatot kapunk (Skrull!, Gűrűkúra), mely a legkönnyebben megy át zsánerparódiává; ha komoly álcában hülyéskedünk, paródia az eredmény (Rozsdamentes Acélpatkány); ha egészen komoly szövegben csak a helyzetek abszurditásában vagy a nyelvi kifejezésben adagoljuk a humort, szatíra (Moldova, Hašek); de humorosak lehetünk implicit módon, rejtve, finoman fűszerezve, egyszerűen csak iróniakusan, mint Lem, Hrabal, Saramago vagy Marquez. Az abszurd és groteszk teljes volumenében humor, csak éppen itt maga a humor minősége más, mint az előbbiekben.
A humor szélsőséges minőségi megítélése egyszerű: jó humor vagy rossz humor. A befogadó szempontjából ez természetesen így igaz, és a marxi-hegeli mennyiségi-minőségi átcsapás a humor esetében kifejezetten érvényesül. A túlzott mennyiség – szinte biztosan – negatív minőségbe csap át, még akkor is, ha kifogástalanul jó humorból jön az áldás, a rossz humor pedig egyenesen megöli önmagát. Azonban a kevés humor sem szükségszerűen jelent jó minőséget, mert a humor fajtái önmagukban is minőségi különbségeket hordoznak. A nyers, altesti humortól (Tiroli szexfilmek), a helyzetkomikumon (Chaplin) és paródiákon (Karithy) keresztül, a nyelvi humorig (Vian, Esterházy, Sebeők), az iróniáig és az abszurdig/groteszkig (Örkény) széles a paletta. Különös, számomra megmagyarázhatatlan jelensége a humornak, hogy az abszurdra/groteszkre mintha fordítva lenne érvényes a mennyiségi-minőségi átcsapás. Ad absurdum kell elvinni mindkettőt, hogy hassanak, csakis száz százalékban adagolva működőképesek, ha ez alá megyünk, elveszítik erejüket, és humoros helyett nevetségessé válnak – rosszabb esetben modorossággá [6].
Létezik egy igen szánalmas formája a humornak, a célt tévesztett tréfa, mely a fentiekhez hasonlóan nem humoros, hanem nevetséges végeredményt ad. Előfordul az a baleset is, hogy az író nem veszi észre, hogy átlépte a humor és nevetségesség határát, sőt, amikor az írás szándéktalanul, egyszerűen a leírtak abszurditása, helytelensége miatt válik nevetségessé, amikor az író észre sem veszi, hogy mekkora bődületes hülyeséget követ el. Mivel azonban az irodalomban ezek a balesetek általában azonnal elnyerik méltó büntetésüket, nem válnak modorossággá.
Kívül is esnének a mostani tárgykörön, ha a sci-fi nem lenne közönségénél fogva olyan sajátos zsáner, ahol még a szimpla hülyeség is megerősítést képes nyerni és követőkre, rajongókra találni. Jólesne persze mindenért a CP-t felelőssé tenni (Snow Crashtől Accelerandóig bezárólag), de ez szimpla leegyszerűsítés és igazságtalanság lenne. A humoros sci-fi azelőtt is létezett, bár kétségtelen, hogy a CP beemelte az irodalomba a nerd-ök generációit, ezek a soha fel nem növő kamaszok pedig éppen a legkiszolgáltatottabb elszenvedői, és legproliferikusabb teremtői a jópofi colege humornak. A CP deklaráltan le akarta nyomni a klasszikus sci-fit, és ehhez hozzátartozott volna az a fajta nyelvi megújulás is, amelyet alapítói szerettek volna elérni. Ambícióikat mérsékelt sikerrel valósították meg – ennek része a laza, szlenges, humoros stílus is. Kétségtelenül vonzó a fiatal hímek számára, különösen, hogy még sikeres is.
Magyarországon ehhez hozzáadódik Rejtő Jenő páratlan és generációkon átívelo sikere. Rejtő akaratlanul is iskolát teremtett, és hetven éve már minden végzős gimnáziumi évfolyamban P Howard epigonok tucatjai várnak ugrásra készen, hogy a mester nyomába lépjenek. Amire persze csak keveseknek van esélye: a humorosan írni tudás különös tehetséget kíván, stílusérzéket, fogékonyságot az iróniára és öniróniára, eredeti gondolkodást. Ritka kincsek ezek, melyeket ráadásul csiszolni is érdemes, sőt kötelező.
Mivel pedig Rejtőnek, és a rejtői hatáskeltésnek a következő generációban szép számmal felbukkantak tehetséges követői is, gondolja meg mindenki kétszer, mielőtt az ő nyomdokukba lép! Nézzen szembe önmagával, hogy képes-e valójában versenyezni az elődökkel, és a kortársakkal. Mert epigonnak lenni a humorban nem elég. Csak nevetséges lesz tőle az ember.
A titok természetesen humorban is az egyensúly. A legjobb hatást a különféle humorkategóriák keverésével, gondos mennyiségi adagolásával érhetjük el. Ha csak egyféle humorfajtához ragaszkodunk, és azt ontjuk nyakló nélkül, menthetetlenül modorossá válunk.
Jegyzetek:
[1] Talán Dévényi aranyköpésének általánosítása okán.
[2] Ezt a tudományt most találtam ki. A pszichológia és a biológia (szervezettan, szerkezetbiológia, biokémia, molekuláris genetika, etológia, ökológia) valamiféle összeházasítása, mely a lelki folyamatokat nem kizárólag holmi ködös psziché fogalommal próbálja leírni, magyarázni, mint a hagyományos pszichológia, tudomást sem véve az ember biológiai beágyazottságáról, hanem bevonja a vizsgálatba a lélek és tudat fiziológiai és molekuláris hátterét, humán-humán, humán-nem humán környezet kölcsönhatásait is. Nem kétlem ugyanis, hogy egy-két évtizeden belül (ha lesz egy-két évtizedünk) képesek leszünk követni az agy molekuláris állapotát. Ma még persze olyan egyszerű molekula szintjét sem tudjuk veszélyes beavatkozás nélkül mérni , mint a szerotonin, de bízom benne, hogy nem is sokára sejtszinten képesek leszünk erre.
[3] Heveny allergiás reakciót vált ki, mely a fej elvörösödésében és indulatszavak kitörésében nyilvánul meg. Az egyetlen segítség azonnal jó írás olvasása.
[4] Azért viselem olyan fájdalmasan a Farkas-Németh Attila féle szóviccözönt a Trombiban, mert a GAMFon két félévet töltöttem egy tankörben a szóviccvilágbajnokkal, és deszenzitiválódtam. Az érettségi szünetben, annak idején, elolvastam valamennyi Rejtő könyvet. Utána évekig nem tudtam kinyitni egyet sem.
[5] Talán mulatságos, de én tragédiának élem meg, hogy a Gyalog galopp óta nem tudok komolyan tekinteni a középkorban játszódó filmekre, különös tekintettel az Arthur mondakörre, a Brian élete óta a Jézus élete filmekben keresgélem Brian anyját (a Ben Hur e tekintetben a legrosszabb, de még a Passiónál is előfordult), a Sean Connery-Audrey Hepburn féle Robin Hood feldolgozás után pedig ez a témakör ébreszt bennem sunyi röhögést. A space fantasyt az Űrgolyhók óta nem veszem egészen komolyan. Könyvben a Skrull! (műfaja: tahóság) lépi át a határt, mely után a kalandos sci-fi egésze, de még a disztópiák is a kukába kerülnek.
[6] Murakami hatástalansága irányomban talán ezzel is magyarázható, de mivel nem értem, hogy mit és minek ír, lehet, hogy még ezt is félreértem, és nem is abszurd egyáltalán… Jó lenne már, ha valaki egyszer felvilágosítana!
