A hónap mottója

Saját gondolataink kifejezésének joga azonban csak akkor ér bármit is, ha képesek vagyunk arra, hogy saját gondolataink legyenek."
Eric Fromm

2015. december 24., csütörtök

ROMA végnapjai 1.

„Ha a szabadság valamit jelent, akkor azt, hogy elmondhatjuk másoknak azt is, amit nem akarnak hallani.” 
George Orwell:

ROMA kétszer bukott el.
Először, amikor a köztársasági eszme reformálhatóságának lehetőségét mind az OPTIMATÁK, mind a POPULÁRISOK feladták, hogy az egész végül a kor Ferencjóskájának, OCTAVIANVS-nak az ölébe hulljon.
Másodszor, amikor lényegét feladva saját filozófiai ellentettjére, a barbárokra bízta fennmaradását.
Most az első bukásról lesz szó.

Vajon mit érzett Cicero, amikor utoljára hagyta el egészben Rómát, hogy elmeneküljön a PROSCRIPTIO oly sajnálatos mellékhatásai elől, mint a lefejezés, nem értve, vagy nagyon is értve, hogyan is fordulhatott ellene saját világa, a civilizáció, aminek civilizálásában neki magának is olyan nagy szerepe volt?
NIMIRVM, a jó Marcus Tullius csak azt nem vette észre, hogy élő anakronizmussá vált. A világ elmozdult, és az olyan őskövületek, mint ő, akik makacsul ragaszkodnak holmi erkölcsökhöz, köztársasági eszményekhez, ilyesmikhez, immár ellenségei az újnak. Ami újságából fakadóan kíméletlen, és szűkkeblű, így nagy ívben szarik arra, mit is tett egy ilyen őskövület azért a civilizációért, amit éppen a sarkaiból készül kiforgatni.
NOTA BENE, ez még nem Róma vége – hol voltak még a barbárok a kapuktól?! (Nyugi, már megérkeztek, rendben, és köszönik, jól vannak, de rólunk majd a következő posztban.) Csak a köztársaság vége (ami úgy volt köztársaság, ahogyan demokrácia a liberálisnak csúfolt XX.-XXI. századi polgári demokrácia, de ez tényleg AD REM NIHIL INTEREST), viszont ez a kurva köztársaság az erkölcseivel meg az eszményeivel éppen az a világ volt, amibe Cicero belenőtt és megöregedett. A VILÁG, AMICI. Úgyis, mint az egész, MERETRICIVS MVNDVS.

Jómagam pár éve egyre gyakrabban érzem úgy, hogy vége annak a világnak, amibe belenőttem és megöregedtem (legalábbis jó úton vagyok az öregség felé). Egyre gyakrabban érzem, hogy behinek között egyetlen kazohinként járok, és ez az őrületbe forduló világ elvárja, hogy éles sarkú rézkockákat kössek lánccal a térdemre, hogy minden lépésre fájdalmasan a sípcsontomhoz verődjenek, és mindehhez még jó képet is vágjak, sőt terjesszem ezt nagyszerű és kényelmes viseletet, mint a haladás és a jövő kétségbevonhatatlan szimbólumát.
Az utóbbi esztendőig nem is volt ezzel baj, csak meg kellett állni, hogy embertársaimat faruk megvakargatásával és „Vaké! Vaké!” kiáltásokkal üdvözöljem, és minden normálisnak tetszett. Azonban ez a MERETRICIVS MVNDVS, az egész nyugati fele legalábbis, ezen már valahogy túl is szaladt. Manapság a nyugati világban behinnek lenni teljesen kazo. A „Vaké! Vaké!” senkinek még csak fel sem tűnik már. Az abnormalitás normává vált (SIC, múlt időben). Éppen, hogy nem kötelező. Mert ez olyan mámorosan felszabadító…
Mint a hólabda kezdett nőni az őrület, most már a lavinánál tartunk, és szépen sodor is magával mindent. A lavina nem is jó hasonlat, mert akinek elég jók a reflexei, azt nem éri el… Olyan ez inkább, mint amikor a szabad gyök (angolul árulkodóbb néven free radical), a molekulák kötőerőit bontja föl, hogy a roncsokból újra előállva, újabb molekulát csesszen széjjel. Megállíthatatlanul. A freonokból kiszabaduló klórgyök például ezt teszi az ózonnal. Az eredmény az ózonlyuk. Ami nem a mesebeli varázsló ANVSa („Totó, azt hiszem, már nem Kansasban vagyunk! Kell még valamit mondanom, Ildikó?”), hanem olyan része a légkörnek, ahol az élettel csak nagyon körülményesen összeegyeztethető, nagyenergiájú ibolyántúli sugarak ömlenek befelé, a földfelszín irányába. Pont, ahol mi élünk.
Hát, a világomban (MEI MERETRICII MVNDI) most egy csomó csinos lyuk tátong, és ömlik befelé az UV társadalmi megfelelője, az ún. „szabadság”. Hogy a szabadságot a függetlenséggel keverik össze ezek az egészen free radikálisok, (vö. létező liberális), nem az ő hibájuk: a tőke világában semmi sem az, aminek látszik, hanem bármi annak látszik, aminek a hatalmon lévők láttatni akarják. Hát ilyen (vak)buzgó élőlények ezek a free radikálisok, nem pihennek, most is tágítják éppen ezt a lyukat, szabadság(uk) nevében, ami éppen kéznél van, azzal szaggatják szét a társadalom kötőerőit.
Hanem, hogy a világom erodálására, végső soron összeomlasztására ki a fasz hatalmazta – vagy legalább kérte – fel őket, senki sem tudja. Én biztosan nem. Még választott képviselőim útján sem.
Mindenesetre tőlem – bárkitől? – tejesen függetlenül úgy tesznek, mintha az ő szabadságuk valami nekik mindenképpen kijáró jutalom vagy kiváltság lenne, miközben a mindenkinek járó szabadság prédikálása közben látványos ívben szarnak mindenki más szabadságára. Persze az is lehet, hogy ez a jutalmazás valóban megtörtént, csak éppen én maradtam le erről is szokás szerint, mint a szaftos pletykákról és az ingyenpénzekről általában. Élhetetlen vagyok, na.
Élhetetlen voltam akkor is, amikor a szabadság – függetlenség, mert én sem láttam akkoriban a különbséget –megszállottjává váltam pár évre. Legalábbis igyekeztem nem visszaélni a szabadságvágyammal. Nem bicikliztem szemben a forgalommal egyirányú utcában, de legfőképpen nem követeltem ki, hogy jogom legyen ehhez az őrülethez a szabadság és a környezetnek az ő védelme nevében. Nem hugyoztam és szartam az alujárókba és nem borogattam ki a kukákat, de legfőképpen nem követeltem ki mások számára a jogot mindezekhez – az emberi méltóság és a szabadság nevében. Nem éltem drogokkal, hogy a szétrohadó testem és agyam további fenntartásának költségeit a társadalom egészére hárítsam, de legfőképpen nem követeltem jogot ehhez a méltóság és szabadság nevében. Persze, mivel oda és vissza is élhetetlen vagyok, mindezen jogok követelése révén nem szereztem jól fizető ösztön- és szakértői díjakat, alapítványi fizetéseket, ETC.
Közben nem is tudtam, hogy bár a „szabadság” efféle vadhajtásai tulajdonképpen ártalmatlan, inert molekulák, de az első jelei a free radikálisok (ön)pusztító őrültségének. Afféle puhatolózások, hogy mennyit hajlandó elviselni a társadalom.

Megdöbbentően sokat.
Annyit, hogy akár saját önfeladására is hajlandó. Mint az ózonréteg.
De már lyukad. Hasad. Kezd szétesni.
Hogy miért tűrjük ezt, nem tudni az okát, pedig de.
Tudjuk, de nem valljuk be. Ugyanis mindnyájan tőkeapologéták vagyunk, a kapitalizmus foglyai (magunk szavaztuk ide magunkat).
Mindkettő szépen elműködget addig, amíg AD ABSVRDVM nem jutnak. A kérdés, hogy e bűbájos páros melyik tagja melyik ér el előbb a falig, és melyik pusztul bele.
Nem mellékesen velünk együtt. Mert itt olyan nincs, hogy kívülálló néző vagy. Ezen a Senkise Nevet a Végén táblán mindannyian bábuk vagyunk.

Gyanítom, hogy mindenképpen a liberalizmus lesz az elsőként pusztuló.

Ha a liberalizmus jut előbb a végletekig, azért pusztul el, mert nem lesznek hordozói – ha az atomizált társadalom valamiképpen túlélné saját atomizálódását, akkor az egyedeknek nem lenne szüksége többé a szabadság ideológiára, ha pedig nem élné túl, nos, akkor a kihalt vagy a kőkorba visszazuhant Homo Sapiensnek végképpen nincs szüksége liberalizmusra.
Jó az esély, hogy ez következik be, mivel már a közelében járunk. A létező liberálisok annyira jutottak már nagy absztrakcióban és inverzióban, hogy elfeledték, ők maguk is emberből vannak, biológiai alapú, véletlen működésű, társas sejtautomaták, és nem csak csodálatosan letisztult racionális szellemük lebeg valahol a semmi két partja között.
Annyira jutottak már a valóság tagadásban, hogy az egészen free radikálisok tagadják a lét és fajfenntartás alapvető ösztöneit. Tagadják, hogy egy civilizáció addig áll fönn, amíg léteznek tagjai. Tagadják, hogy a civilizációt emberek alkotják, és ezek az emberek biológiai lények, sőt! HORRIBILE DICTV szexuális úton jönnek létre. A biológiai szexet is tagadják. A férfit és a nőt.

E végső tagadásnak két oka van.

Az egyik ok a liberális ideológia absztrakciós és redukciós mechanizmusaiban keresendő.
Egyfelől a szabadságjogok absztrakt kiterjesztésének vég nélküli folytatásához újabb és újabb célcsoportok szükségeltetnek. Most éppen a nők, akik, lévén létszámarányuk kicsit magasabb ötven százaléknál, kisebbségnek nem igazán hazudhatók, így másféle elnyomás alá kell, hogy essenek, mi alól felszabadítandók pluszjogok által. Ez az elnyomás fakadjon akkor a nemek közötti különbségből, és az elnyomók legyenek a férfiak! ECCE JVRIS NOVVS! Lehet újabb és újabb köröket futni, jogokat kreálni.
Másfelől a szabadság gazdasági egyenlőségre redukálásának következményét, a „minden ember egyenlő” nonszensz mantráját mi erősítené meg jobban, mintha eltöröljük azt az alap egyenlőtlenséget, a férfi és nő közötti különbséget is. Ennek fényében ugyan mi különbség lehet egy eritreai férfi és egy norvég kamaszlány között? Ami meg van, sötétben úgysem látszik. Pláne, ha a norvég kamaszlányt három másik eritreai fogja le.

A második pőre gazdasági.
Egyrészről a szabadságjogok minden határon túl terjesztése nyilván jól jövedelmez kiterjesztőinek és garantáltatóinak. Egész csomó ún. civil szervezetet lehet fenntartani, pénzelni ilyen alapon.
Másrészről a tőke logikájából következően.
Attól a kapitalizmustól, amitől bő százötven éve Marx és Engels borzadva számolt be, és a földi pokolnak tartott, idáig, a még mélyebb bugyorba jutottunk. Akkor ők ketten szépen leírták, hogy a nők (és gyerekek) bérmunkába kényszerítésének két oka van: a férfi munkabérek letörése és újabb kizsákmányolható munkaerő piacra terelése. A tőkést a profit rövid távú maximalizálása során nem érdekli, hogy a nők munkába állásával a család gyakorlatilag ebek harmincadjára kerülhet.
Ha nem kerül, éppen azért van, mert a nők a tőke számára az optimális munkaerő. Nem csupán azért, mert valójában szuperemberek, egy nap lenyomnak két és fél műszakot, hanem azért, mert kevésbé hajlamosak lázongásra, kevésbé hierarchikusak és vezetőközpontúak, mások kiszolgálását kevésbé veszik lelkükre, rendszeretőek, kurvára tűrik a monotóniát, jók a finommotorikus készségeik, szívósabbak és tovább élnek, mint a férfiak, a klimax után gyakorlatilag nemtelenek, legalábbis nem hormonvezéreltek életük végéig, mint a férfiak. Az, hogy havonta ki vannak téve a hormonális változások okozta érzelmi és intellektuális hullámzásnak, talán még ki is használható ellenükben.
De a családok felbomlása kifejezetten jól jön a tőkének mai stádiumában, amikor a termelésről a profit áthúzódik a fogyasztásba. Az DIVINE ET IMPERA elve sohasem jött még ilyen jól, mint a fogyasztói társadalom kialakításánál. Az atomizált embernél nincsen jobb fogyasztó, mert társadalmi viszonyait kizárólag fogyasztása révén éli ki, és atomizáltsága miatt szervezett radikalizmusra (forradalom) elvileg képtelen.

Ha valamilyen csoda folytán viszont a kapitalizmus jutna el AD ABSVRDVM odáig, hogy belső ellentmondásait már nincs hová kitelepíteni, mielőtt a liberalizmus végleg atomizálja a társadalmat, az szintén a liberalizmus végét jelentené, mivel ez a totális államkapitalizmus globális eljövetele is lenne egyúttal.
A történelmi példák jól mutatják, hogy személytelen totális állam, hazudhatja ugyan magát liberálisnak, vagy hazudhatja a létező liberalizmus a szabadság legfelsőbb fokának, nem tűr el semmiféle szabadságot a sajátján kívül. Az bizony Orwell világa, az ellenkező irányból megközelítve.

Ennyi jutott eszembe két vezérhím átgondolatlan és kiprovokált szavai keltette fuvallatról a kis magyar biliben.

Hogy mi van Ciceróval?
Hát, mi, rómaiak bő kétezer évvel ezelőtt már minden túlestünk, ami ma a nyugati világban történik. Cicero elmondta a véleményét egy bizonyos MARCVS ANTONIVS-ról Filippikák formájában, és bizony ezt dicső elődöm, de különösen annak felesége nem vette jó néven. Amikor pedig OCTAVIANVS egyoldalúan felmondta a szponzori szerződést Ciceró felé, az történt, hogy a derék Marcus Tullius hirtelen a PROSCRIBTIO előkelő helyén találta magát. Nagyon előkelő helyén, hiszen a listát saját kezűleg ANTIONIVS írta. A rómaiak pedig az efféle listákat igen komolyan vették, így aztán ROMÁba csak a jó Ciceró feje került vissza, azt pedig megkaparintotta dicső elődöm neje, FVLVIA BAMBVLA, és kötőtűvel jól átszurkálta a nyelvét.
Nevezzük ezt korabeli véleményterrornak.
A nők olyan szélsőségesek.