Amióta tudatosan írónak vallom
magamat, próbálom megérteni, hogy miért is írunk.
Rengeteg faszságot össze is
hordtam már erről ezen a blogon, meg a többin is, de még csak meg se karcoltam
a felszínt.
Szóval e téren a tudásom még csak
nem is felszínes.
Nem tudom. Még azt se, hogy én miért írok. Egy biztos: nem tudok nem
írni.
Ahogy a többi grafomán sem?
Azt sem tudom, mi lett volna, ha
most, 2013-ban vagyok tizenkilenc, amikor megírtam az első kisregényemet
(borítsa hálás feledés!), vagy huszonkettő, amikor az első vállalható
novellámat (Vénuszlakók – A kutya).
Vajon rohannék kiadatni őket, hamar, minden kontrol nélkül?
Ahogy a többi grafomán is?
Az biztos, hogy akkor, amikor
tizennyolc voltam, meg huszonkettő, meg huszonöt talán lett volna hol kiadatni
a cuccot, de nékem biza eszem ágában sem volt akár meg is mutatni őket
valakinek. Emlékszem, nagyon is jól emlékszem, hogy birkóztam a Justitia első
könyvének narrációjával huszonnégy évesen, és hogy maradtam alul, és
huszonnyolc elmúltam, mire második nekifutásra úgy sikerült, ahogy akartam. Ha
kilencvenötben szűnt meg a Régi Galaktika, bizony harminc voltam, mire – nagy
rábeszélésre – beküldtem egy írást valahová. Pályázatra, összeméretkezni.
Ahogy a többi grafomán is?
Egy lófaszt!
Ma nincs se belső, se külső
kontroll! Ha van pénzed, vagy az apukádnak, a férjednek, a kitartódnak, a
pártodnak – whatever! – van pénze, minden kontroll nélkül kiadathatod magad
akár tizenkét évesen is. Még szerkesztő se kell, jó lesz a barátnő, a
tanítónéni, apa, a kitartó kitartóm, a hű párttárs – whoever! –, a lényeg, hogy
írói munkásságod gyümölcsét hamarost a kezedbe foghatod. Mind a tíz kötetet,
per ötszáz oldal, amit egyetlen kurva év csekély 365 napja alatt írtál össze.
Mert te író vagy, ugye.
Író meg ír.
Írónak a könyvét kiadják.
Tudod te, mit csinálsz?
Ja. Írsz.
Mi a fasznak, azt tudod?
Hát mer’ rajongói leveleket kapsz
a zírói honlapodon, meg ilyesmi. A Zúristen diktálja. Meg önkifejezés [1]. Ja.
Még egyszer kérdem: tudod te, mit csinálsz?
Nem úgy van, hogy írsz a hálás és
rajongó olvasóidnak! Nem, gyermekem.
Egyszerűen csak növeled a zajt.
Azt a szép fehéret. Ha már hó nincsen.
Nem az a baj, hogy közepesen
írsz: a stílusod semmilyen, a mondanivalód átlagos, a karektereid középszürkék,
a történeted mindennapos.
Amíg létezett.
Pár éve, ha szerencsénk volt,
száz új könyvből 10 olvashatatlant, 20 gyengét, 60 közepest, 5-10 kiválót és 0-5
remekművet találtunk. Ennyit jutott el hozzánk. Az a kilencszáz agyzsibbasztó katasztrófa,
amit sűrű átkok között féloldalanként a földhöz vágnál, ami a kiadott százon
kívül megszülethetett volna – mert a grafománok száma valószínűleg húsz-harminc
évvel ezelőtt sem sokkal volt kevesebb, mint manapság –, vagy nem ment át a
kiadói szűrőkön, vagy el se jutott a kiadóba, vagy többnyire meg sem íródott. Mert
az irodalom kéretlen kontárjait visszatartotta saját műveltségük
(olvasottságuk) [2], a nyomdai kapacitás szűkössége és a kiadói szerkesztők
többszörösen túlbiztosított szigora.
Mellesleg, ami a kiadott 10
olvashatatlant és 20 gyengét illeti: nincs tökéletes rendszer, pláne nincs
olyan, amit ne lehetne korrumpálni így, vagy úgy [3].
És miért a 60 közepes?
A kiadó abból él, hogy könyvet ad
ki. Ha a kiadandó remekművekre vár, éhen hal. Kiadja hát a közepeset, mert
biztosra megy: az olvasótábor zöme is közepes. A 60 kiadott és eladott kötet
árán elviseli a melléfogásokat, kivárhatja a remekműveket, horribile dictu, még kísérletezhet is.
Hát ezért szeretem én a
középszert.
Csak éppen nem szabad úgy tenni,
mintha az lenne az irodalmi non plus
ultra.
És volt még valami: a nyomdai
kapacitás szűkössége miatt az ember eleve nem 500 oldalas nagyregényben és
minimálisan trilógia formátumban gondolkodott.
Hála a technológiai fejlődésnek,
meg a liberális demokrácia és a fogyasztói kapitalizmus világméretű triumfálásának,
mára a végéhez közeledik az a folyamat, aminek az eredménye nem száz, de ezer
kiadott könyv.
Halleluja! Hát nem ez az irodalmi
Kánaán?
Nem. Az arányok az ezren belül
nem változtak. 910 olvashatatlan, 20 gyönge, 60 közepes, 5-10 kiváló és 0-5 remekmű.
Hogy a faszba találod meg őket?
Bizony, a jel per zaj viszony.
Szép fehér zajnak tűnik a
fostenger.
Jegyzetek:
[1] A létező liberalizmus egyik
legnagyobb huncfottsága, amikor bemeséli a zembereknek, hogy menyire egyediek
és kreatívak is ők. Lám, már meg is születtek az irodalom kéretlen kontárjai.
Határtalan önbizalommal és ambíciókkal.
[2] Bizonyám. A néhai wannabe kontár
író olvasónak egyáltalán nem volt kontár. Olvasott rogyásig. A baj akkor
következett be, amikor valami összekuszálódott a buksi fejeckében, és azt
kezdte gondolni, hogy olyat ő is tud írni. Aztán megpróbálta, és mivel oly
sokat olvasott, volt mivel összehasonlítani saját teljesítményét, és újra
gondolta az egészet.
[3] Ideológiai, származási
kontraszelekció vagy egyszerű, mezei korrupció.