Lelkem békésen lebeg, mosolyogva írtam az alábbiakat. Macska volt nálam, és nem féltem használni. Egy feline kisragadozó, az egy feline kisragadozó. Már neve is van: Cirka. Gereznáját azonosítottuk: fahéj színű márvány cirmos.
Igen különös érzés ráébredni a embernek, hogy egész addigi világképe valószínűleg hibás volt, és nekiállni felépíteni egy újat, most már azzal a biztos tudattal, hogy a következő is nagy valószínűséggel hibás lesz.
Velem most fordul elő negyedszer.
Az első úgy nyolcéves koromban esett, amikor – hála az Anyaszentegyház buzgó pásztorainak –, elsőáldozásra felkészülés közben elveszítettem a vallásomat és istenhitemet (Jézus szerencsére maradt).
A második nagyjából tizenöt évvel ezelőtt történt, amikor választott hivatásom, a tudomány fedte föl egyre másra olyan oldalait, melyek tökéletes tagadásban álltak mindennel, amit addig hittem róla, a világban elfoglalt helyéről és művelőiről.
A harmadik éppen három éve zajlott, amikor a csürhe működése következtében elvesztettem minden illúziómat a modern liberalizmussal kapcsolatban, és revelációszerűen helyre kerültek olyan mozaikdarabkák, melyek azelőtt erősen akadályozták a megértését bizonyos folyamatoknak és „eredményeknek”.
Az utolsó pedig a HUNGAROCONon kezdődött, és még most is zajlik, de szerencsére már nem olyan nagy világnézeti egységeket érint, mint a hit, a tudomány, vagy az ideológia, „mindössze” a sci-firől van szó. Amely nagyjából tizennégy éves koromtól mindennapi része az életemnek az olvasmányok és rajzolgatás szintjén, aztán egyetemista koromtól az írás és a komolyabb rajzolás még nagyobb teret kapott az olvasás mellett, az első publikációk után pedig akár még hivatásnak is nevezhetem, különösen most, hogy az a megtiszteltetés ér, hogy szerkesztőként dolgozhatom a következő generációval. Szóval, ez a valami nagyjából az életem, na! És szépen megcsömörlöttem az egésztől.
Pont most kellett „megvilágosodnom”!
A probléma ráadásul kettős. Egyrészt arra döbbentem rá, hogy a sci-fi, mint zsáner világszerte halott, legalábbis erősen élőhalottra hajaz, amihez Alsó Merániában hozzáadódik még az irodalmi gettó is. Zombinkat tehát gettóba zárták: szép kis helyzet! Még cifrább, ha azt mondom, hogy olyan Undead került gettóba, mely aktívan részt vett saját elzombulásában, ezt a fojtogató kényszerlakhelyet részben önmaga jelölte ki magának, és nem sok mindet tesz azért, hogy kijusson belőle. Sőt húzza magára az ajtót, nehogy kívülről ki találják nyitni.
Undorító és megrögzött szokásomhoz híven gondolkodni kezdtem ezen a jelenségen. Elsősorban a sci-fi halálán. Az eszmefuttatás néhány argumentuma majdnem olyan idős, mint magam vagyok. Egy Stanisław Lem nevű lengyel filozófus, aki mellesleg sci-fit is írt, nagyjából a születésem idején élhetett át hasonló csömört és kezdett a zsáner hangos és alapos bírálatába (Summa technologiae, Tudományos-fantasztikus irodalom és futurológia). Lem fő baja a sci-fi felszínessége, igénytelensége, megújulásra képtelensége volt. Azt is nehezményezte, hogy irodalmilag és történetvázak tekintetében semmi újat nem volt képes fölmutatni, megmaradt az üres szenzációhajhászás szintjén. Az sem tetszett neki, hogy a tudományt/technológiát csak ürügyként használják a szerzők, valójában minden tudományos meggondolást nélkülöző, szenzációhajhász fantazmagóriákban élik ki magukat, és – bármilyen ellentmondásos is – a tudományt illető fantáziájuk nevetségesen ekélyes és szegényes. Sok mindenben lehet vitatkozni Lemmel, legfőképpen amiatt, hogy megállapításait elsősorban a nyugati, közelebbről az angolszász sci-fi alkotásai alapján tette, tudomást sem véve pl. a szovjet szerzők eredményeiről (egy jó lengyelnek az orosz kultúra valószínűleg szándékolt vakfolt).
Az a probléma, hogy Lem megállapításai ma is ülnek, sőt, talán még fokozottabban. Akkoriban nem számolhatott ugyanis azzal, hogy a sci-fi sematikussá válik. A technológiai hurráoptimizmus évtizedének végén (Megyünk a Holdra, emberek!) nem számolhatott a technológia fejlődés megtorpanásával (harmincéves hiátus a közlekedési eszközök fejlődésében, harmincéves tötyörgés az energiaiparban, etc.), melyet egyébként éppen az általa jósolt kibernetikai irányváltás okozott. Nem számolhatott az átlagember csalódásával amiatt, hogy a tudomány nem képes megoldani hétköznapi problémákat, sőt látszólag szaporítja azokat. Nem számolhatott azzal sem, hogy a közönség a sci-fi által megjósolt csodák elmaradása (No flying cars, no spacecities, no maglevs, no atomic lighters, folks!) miatt megorrol magára a sci-fire is. Nem számolhatott azzal sem, hogy részben a technológiai irányváltás eredményeképpen a mozi látványvilága ilyen mértékben felhgítja a sci-fit és olyan irányokba kényszeríti, amelyek gyakorlatilag akkor is zárójelbe teszik a „tudomány” szót, ha egyébként lenne rá igény. Nem számolhatott azzal, hogy a technológia irányváltás éppen a sci-fiben hív életre új, de annál sematikusabb irányzatokat. Azzal pedig végképpen nem számolhatott, hogy ez a technológiai irányváltás nem a haladást, hanem legfőképpen a munkátlan néptömegek szórakoztatását fogja szolgálni és az olvasóból interneten csüngő konzumidióta válik (különös tekintettel a sci-fi mindenkori legpotensebb célközönségére, az ifjúságra), aki minél tudatlanabb, annál hangosabb. Azzal sem számolhatott, hogy a felnövekvő írógenerációk technológiai, természettudományos érdeklődése, de főként képessége éppen a társadalom technológiai érdektelensége/ellenessége miatt milyen alacsony lesz. Nem számolhatott azzal, hogy a kibernetikai forradalom révén végül a technológiai fejlődés megugrik, és a technológiai/természettudományos képességek terén igen gyönge sci-fi írók technológiai fantáziája messze elmarad nemcsak az elődöké mögött, de még a technológia saját fejlődése mögött is. Alibi sci-fik tömkelege lett a vége, melyek már csak nevükben őrzik a zsáner egykori vonásait, melyekben minden szélhámosság (technoblabla, szenzációhajhász plotok, melyek minél nagyobbra szabásában vetélkednek az írók, etc.) megengedett, csak a technológiai részletekkel ne kelljen vacakolni! Az olvasónak sem.
Mindezek eredménye a leszűkült piac. Kit érdekel az elszürkült fantázia, a szélhámos szerzők, ha maga a valóság izgalmasabb, és amit ígér, azt be is tartja. Optimisták figyelmébe: el kellene gondolkodni azon, hogy a legnagyobb amerikai sci-fi magazinok példányszáma nem haladja meg egy nagyságrenddel a Galaktikáét abban az országban, ahol a könyvpiac viszont legalább két nagyságrenddel nagyobb…
A halál akkor kezdődik, amikor a szervezet nem képes többé megújulni, önmagát emészti föl. Ez történik a sci-fivel tematikailag. Mégpedig azért, mert miközben gondolati (tudományos és irodalmi engedményeket (Lem az irodalmi hiányosságokra is alaposan kitér a Fantasztikum és futurológiában) tett, elment abba az irányba, melyben az ún. ötlet egyeduralkodóvá vált az irodalmi megvalósítással szemben, kinevelve azt az olvasótábort, melynek fogékonysága szinte kizárólag csak az ötletre irányul, ráadásul eléggé egyoldalúan inkább mennyiségi szemléletben. Mindezzel nincs is baj, amíg a szerzők győzik ideákkal. A probléma akkor kezdődik ha elfogynak az új ötletek. Ez be is következett a kilencvenes évekre (Card Végjátéka-Szószólója, Brin Dettója ritka fenomén), nincs már új a Napok alatt, ha utánaolvas az ember, kiderül, hogy a hatvanas évekre gyakorlatilag már mindent megírtak.
A bolsevik rendszer egyoldalúsága miatt Alsó Merániában a rendszerváltás után kitűnően megél(t) abból a kiadó és szemfüles szerző, hogy letörlessze az adósságokat, vagyis megjelentesse a klasszikussá vált nyugati darabokat, illetve idegen nyelvű jártassága alapján, bízva abban, hogy az eredeti sokára jut el Magyarországra, szépen összeollózhatott olyasmit, melyet idehaza eredetiként adhatott el (pláne, ha egy kicsit magyarra aktualizálta), de az angolszász piacon rég lerágott csont volt. Ez az írói tendencia szerencsére mára megfékeződött, de meglehetős szögeket vert be halottunk koporsójába.
Lem természetesen mit sem sejthetett arról, hogy a rendszerváltás idejére a magyar értelmiség sikeresen gettófalat rak a népszerű irodalom köré, egyszerűen azért, mert
Lem nem tudhatta, de valószínűleg megjósolta volna, hogy a magyar sci-fi részben önként sétál be ebbe a gettóba. Egészen egyszerűen azért, mert amikor az ötvenes években a bolsevik ideológia szolgálatába állt, és fölvállalta, hogy a haladó ifjúság tanítója lesz, egyúttal korosztály irodalommá is vált, majd a kuczkai érában abbéli görcsös igyekezetében, hogy ebből a kategóriából kitörjön, mindenféle funkciókat vindikált magának, sznob értelmiségi allűröket vett fel és a „tudományos” jelleget kidomborítva csaknem teljesen megfeledkezett a fikcióról, az irodalomról. (Kisebb csodával fölér Zsoldos Péter életműve ebben a közegben.) A magyar sci-fi író (és rajongó) ez időtől kezdve az univerzális világesze, a tévedhetetlen tudományismerő és stílusvirtuóz, aki lenézi a bölcsészt, mert nem képes őt követni a természettudományok világába, akit viszont ő (és átlagolvasója) nem hajlandó követni az irodalom mélységeibe. A probléma, hogy a bölcsész tényleg nem volt képes még annyi természettudományos belátásra sem, melyet a felszínes sci-fi írók műveinek megértéséhez kellene, így önvédelemből annak irodalmi értékeibe, illetve azok hiányba kapaszkodott, és az egészre ráütötte a silányság bélyegét. Többnyire nem is egészen jogtalanul. Erre a természetes válasz egyrészt az lenne, hogy az író megpróbál irodalmilag is fejlődni (Kuczkáék ezt megkísérelték, legalábbis Kasztovszki Béla tanulságtétele szerint. Az eredmény azonban visszás: egyrészt továbbra is különálló valamiként – SF munkacsoport próbálkoztak, fenntartva az akkora záródó gettót, másrészt valamiféle alázatossággal, beismerve, hogy irodalmilag bajok vannak.), egyúttal párbeszédet indít a bölcsésszel annak természettudományos felvilágosítására. Ne feledkezzünk azonban a magyar sci-fi író fentebb felvázolt jellemvonásairól! Így tehát megsértődtünk, és önként belső száműzetésbe vonultunk, azzal hitegetve magunkat, hogy a mi természettudományos „tudásunk„ felsőbb rendű a bölcsész cöncögésnél. Ez egyrészt nem igaz, másrészt az ifjúsági irodalom bélyegével homlokunkon igen nagy könnyelműség a fondor bölcsészt egyedül hagyni a kulturális irányítással, mecenatúrával. Bár nem a földön jár, a bölcsész nem hüyle, különö9sen, ha együl hagyjék a húsosfaékkal. Meg is lett az eredménye. El tudjuk képzelni azokat a pályázati pénzeket, emyleket egymás között kiosztogatak? Nem BKV nagyságredű, de megélnek belőle...
Lem nem tudhatott arról sem, hogy a gettóba a sci-fi nem egyedül vonult, rajongótábora ész nélkül követte, és a sci-fi szerzők mentalitását örömmel magáévá is tette. (Érdekes aspektus, hogy „tiszta” rajongó nemigen akad. Ha megkaparod, valamikor mindenki írt valamit.).
Hogy a magyar sci-fi közélet olyan, amilyen, az a gettólét eredménye. Ebben az évben számolták, számolják fel a Dzsumbujt, a szociológusok paradicsomát az Illatos út-Gubacsi út sarkán. Hajmeresztő, hogy a Dzsumbujban tapasztalt szociológiai jelenségek mennyire átültethetők a hazai sci-fi közéletre is!
Mert a gettólét például önfenntartó, és egy idő után, főleg a gettóba születettek hajlamosak erővel is fenntartani azt, bennmaradni a falak mögött, mert az már ismerős, nem bánt. Ez a jellemző viselkedés ma sci-fi körökben.
Be is fejezem az elemzést, mert ki illene térni egyrészt arra a kis vitára, mely a post után keletkezett, másrészt megválaszolni az ottani felvetéseket, harmadrész elemezni a vitát, végül keresni valamiféle megoldást.
Mint általában az ilyen jellegű vitákban nem sok érdemi reakció jött, még afféle tétova vélemény, is akadt mely valahol középen található a két meghatározó szélsőség, a dögletes pesszimizmus és a hurráoptimizmus között.
Ettől érdekesebb, hogy akik „birtokon belül vannak”, vagyis a befutott szerzők, sokkal rózsaszínűbbnek látják a helyzetet, mint azok, akinek nem sikerült megugrani a publikálási küszöböt. De ez természeten nem véletlen. Valahol mindenkinek igaza van, jó posztmodern liberális módra, de azért talán valami súlyzófaktort kellene rendelni az állításokhoz aszerint, ki hol áll a megjelenésben. :-)
Elgondolkoztató, hogy a publikálási hierarchiában alacsonyabban állók hajlamosabbak elfogadni a zsáner bírálatát, elgondolkodni az Undead állapoton, és reménytelenebbnek megítélni a gettó körülményeit és a kitörés esélyeit, mint azok, akik szerencsésebbek. Úgy tűnik a publikálási állapot különböző, ellenkező előjelű, de súlyos elvakultságokat szül, melyeket előbb meg kellene szüntetni, mielőtt nekiállunk delejezni a halottat, aztán vele együtt kilépni a gettókapun. A legsúlyosabb elvakultság egyébként a nem befutottak részéről merül fel. Számukra a befutott író mindenképpen tehetségtelen, csak a szerencséjének és a haverjainak köszönheti a megjelenést. Szóval a patás ürdöng maga. Legalábbis ogre. Lehet ebben akár igazság is (Én a szerencsémnek köszönhetem, hogy a pályám kezdetén minden beküldött írásom nyert a pályázatokon, és a szerencsének köszönhetem a Galaktikás ismeretséget is.), de mielőtt ilyen kijelentéseket tesz az ember, illik önvizsgálatot tartani.
Nota bene, nem labirintusban vagyunk, nem azért nem leljük a kiutat, mert nincs, vagy nehéz megtalálni, hisz’ ott az ajtó az orrunk előtt, hanem azért mert
1. nem is keressük
1.a. mert jól érezzük magunkat berekesztve
1.b. mert sikeresek vagyunk benne
1.c. mert ez az igényszintünk
1.d. mert békében elvagyunk
1.e. mert felsőbbrendűnek hisszük magunkat idebent
1.f. mert nem akarunk kijutni
4. nem tudjuk, hogyan kellene kitörni
– Megvilágosodni sohasem késő! – mondta Szidharta és máris Buddhává változott.
Annál is inkább, mert tavaly egy kicsit megnehezteltem Fonyódi Tibire a Katedrális, mint „időutazós kalandregény” ön-definiálása miatt. Most belátom, hogy igaza volt és van. Megkövetlek, Tibor bátyám! :-)
Mert ebből az egész kilátástalan nem-labirintusból Tibi útja a kiút. Lerázni a korlátokat, vállalni, hogy lektűrt írunk, de abból aztán a legjobbat, a legsikeresebbet. Nem sci-fit írni, hanem időutazós kalandregényt, űrutazásos kalandregényt, tudományos kalandregényt, űrháborús kalandregényt, techno thrillert – mit tudom én még mi egyebet, de nem azt a billogot billegtetni a fülünkben, ami a kutyának se kell. Kitágítani, nem leszűkíteni zsánerhatárokat. Közben eltanulni az elitirodalomtól, amit érdemes; pályázni, pályázni és pályázni nem kizárólag a sci-fi pályázatokra; ott és akkor az irodalmárok orra elé tolakodni, amikor lehet; megtalálni a nyitott elméket közöttük, felkérni őket irodalomkritikára egyrészt azért, hogy képben legyenek, ne idegenkedjenek ettől az újfajta lektűrtől, amit eléjük teszünk, másrészt azért, hogy tanuljunk a hibáinkból is. Lehetséges még több tucatnyi javaslat.
Egyet nem szabad: elégedetten pihenni a babérokon, és sci-fi nagy megújulásáról papolni.
Sokat segít az őszinteség – magunkhoz. Ha felmérjük, hogy mennyire szánalmasan összezsugorodott a piac, és hogy a mesterséges alzsáner határok még jobban zsugorítják. Ha megvizsgáljuk saját kvalitásainkat, összevetjük azokkal, kikre kígyót-békát kiabálunk, és csak akkor osztjuk magunknak a Messiás szerepét annak másiknak pedig Kajafásét, ha legalább olyan jól csináljuk, mint ő. Ha megvizsgáljuk, és megértjük, milyen kilátástalan helyzetben vannak a kiadók, a könyvszakma, és még a jogos bírálatokat is azokhoz a lehetőségekhez igazítjuk, amelyekkel a kiadók rendelkeznek. Ha elszámolunk azzal, hogy az állami kultúrpolitika és mecenatúra önjelölt, tolvaj, belterjes kultursznobok kezében van, és onnan semmi jót nem várhatunk, legfenebb morzsákat. Hogy kicsinyes szekértáboraink, sértődéseink a gettólét következményei. Satöbbi, satöbbi.
Sezlonynak:
A megjegyzésemben az eladott példányszám, olvasói és szakmai recepció azonos súllyal szerepelt mint minőségjelző. A példányszám természetesen nem mond semmit, különösen nem Magyarországon. De minél nagyobb, annál nagyobb a lehetőség is. A szerzőnek valódi megmérettetésre, a kiadónak valódi piaci döntésekhez.
Válaszok Kánai Andrisnak:
„AZ SF nincs válságban - avagy, BW Aldiss szavaival - mindig is abban van, mert ott a helye.”
Ezt bizonyítani illenék, mármint nem Aldisst (bár miért pont ő ne mondhatott volna szamárságokat?), hanem a nem-válságot: emelkedő példányszámokkal, olvasótáborral, megújuló témákkal, emelkedő irodalmi színvonallal, ilyesmikkel. Ezeket én nem látom, hanem többnyire éppen az ellenkezőjét. Itthon is, Amerikában is.
„AZ USA-t (angolszász piacot) tekintve egyre több a jó író, a jó novella, a jó regény. Szó sincs hanyatlásról, sőt. Kéretik olvasgatni a Year's Best SF antológiát!”
Én olvastam, András. Jó sokáig visszamenőleg is. Nincsenek új témák, nincs új nyelv, új történetváz a hetvenes évek óta. Van haladás, ha haladás az, hogy a 2008-as YBSF-ba már nem válogatták bele a posztapokaliptikus jövőben embernőket baszó mutáns kutya igen épületes történeteit, mint a 2005-ösbe, meg azt hiszem az előzőbe. De attól még divattémák vannak, melyek jobbára azért a régiek újramelegítései. Ami új és pezsgő, és érdemes a figyelemre, azt alig lehet sci-finek nevezni. Az a zsánerhatárokon mozog, mint a régi szép időkben…
„A SF rétegműfaj/tematika, soha nem fog versenyezni a krimivel, románccal vagy fantasyvel. De nem is ez a dolga.”
És ezt ki mondta? Ki véste kőbe? Senki. Így alakult, de nem volt mindig így. Most, te ezt kijelented. Mert ezt szeretnéd, vagy mert rétegműfajjá sorvadt, és ez a status quo valamiért kényelmes neked? Ráadásul nem is igaz. Odakint Crichton, Dan Brown, Lukjanyenkó, idehaza Lőrincz László éppen az ellenkezőét igazolják. nehogy most még azt is megmondd, hogy mi a sci-fi dolga, mert összecsinálom magam.
„Az SF gettófalai éppen vékonyodnak. Nem nekünk kell kilépnünk a külvilághoz; az jön közel hozzánk.”
Abban van igazság, hogy gettó hamarabb felszabadul külső segítséggel, mint belülről. De azokról a közelre jövőkről egy jellemző idézet a tavaly könyvünnepi műsorvezetőnktől (bölcsész értelmiségi). „Én még egyetlen sci-fit sem olvastam.” Vagy esetleg Kornis Mityu vagy Esterházy szavait idézzem a fikcióról általában? Ideillik még a Kossuth kiadó crichtoni sci-fi (technothriller) pályázatának nyertese is – ugyanis nem crichtoni sci-fi, hanem valami űropera… (borotvált, piercinges pinákkal, by Watson) Ennyit arról, mit tud a külvilági szakember a sci-firől.
„Magyarországon egyértelműen konjuktúrában van az SF, legalábbis érdeklődés szinten ez biztos. De ha hozzáteszem a két antológiában (plusz Terra, ofkorz) publikálókat meg az írókörösöket, akkor számomra reménykeltő a helyzet.”
Számodra, aki rendszeresen publikálsz a Galaktikában, biztosan az, azoknak a tucatjai számára, akik el se jutnak Attila szeme elé, már nem annyira. A kiadóink ugyanis amatőrök és gyávák, a jelenlegi könyvterjesztési gyakorlatban a példányszámok nem teszik lehetővé az új szerzőkkel kísérletezést. Kritika nincs, a terjesztői visszajelzések hamisak, semmire sem orientálnak. Ó, igen. Sokan, és sokat írnak. De mit, és milyen távlatokkal? Szóval, ez a konjunktúra, mint minden konjunktúra a megelőző válság fényében oly biztató. A gödör fenekéről olyan biztatóan süt a Hold… Az érdeklődést pedig kiválóan reprezentálják a rendezvények „sikerei”. Az interjúk kiváló kérdései. Nem az internet párszáz hangoskodója alapján kellene extrapolálni ilyen kijelentéseknél. Egyáltalán nem kellene extrapolálni.
„Balfrasz, ami nagyon hiányzik: jó magyar SF-regények sora. Tudsz ebben segíteni?”
A sorában nem, lassan írok. :-) Egyáltalán, segíts magadon! Eddig írtam kettőt, szerintem legalábbis jók. :-) A Justitia 2005-ben még közönségdíjas lett, azóta viszont nyilván elfeledtem írni. Ráadásul olyanokat kérnek számon rajta, amit soha senki nem ígért, olyat olvasnak bele, ami nincs benne. A Diagnózis meg nem jutott el a könyvesboltokba. Egy harmadik a Galaktikánál van, talán kijön idén, talán nem.
Ja, Kondor Vilmos Bűnös Budapestje a Könyvdarálón.
Igen különös érzés ráébredni a embernek, hogy egész addigi világképe valószínűleg hibás volt, és nekiállni felépíteni egy újat, most már azzal a biztos tudattal, hogy a következő is nagy valószínűséggel hibás lesz.
Velem most fordul elő negyedszer.
Az első úgy nyolcéves koromban esett, amikor – hála az Anyaszentegyház buzgó pásztorainak –, elsőáldozásra felkészülés közben elveszítettem a vallásomat és istenhitemet (Jézus szerencsére maradt).
A második nagyjából tizenöt évvel ezelőtt történt, amikor választott hivatásom, a tudomány fedte föl egyre másra olyan oldalait, melyek tökéletes tagadásban álltak mindennel, amit addig hittem róla, a világban elfoglalt helyéről és művelőiről.
A harmadik éppen három éve zajlott, amikor a csürhe működése következtében elvesztettem minden illúziómat a modern liberalizmussal kapcsolatban, és revelációszerűen helyre kerültek olyan mozaikdarabkák, melyek azelőtt erősen akadályozták a megértését bizonyos folyamatoknak és „eredményeknek”.
Az utolsó pedig a HUNGAROCONon kezdődött, és még most is zajlik, de szerencsére már nem olyan nagy világnézeti egységeket érint, mint a hit, a tudomány, vagy az ideológia, „mindössze” a sci-firől van szó. Amely nagyjából tizennégy éves koromtól mindennapi része az életemnek az olvasmányok és rajzolgatás szintjén, aztán egyetemista koromtól az írás és a komolyabb rajzolás még nagyobb teret kapott az olvasás mellett, az első publikációk után pedig akár még hivatásnak is nevezhetem, különösen most, hogy az a megtiszteltetés ér, hogy szerkesztőként dolgozhatom a következő generációval. Szóval, ez a valami nagyjából az életem, na! És szépen megcsömörlöttem az egésztől.
Pont most kellett „megvilágosodnom”!
A probléma ráadásul kettős. Egyrészt arra döbbentem rá, hogy a sci-fi, mint zsáner világszerte halott, legalábbis erősen élőhalottra hajaz, amihez Alsó Merániában hozzáadódik még az irodalmi gettó is. Zombinkat tehát gettóba zárták: szép kis helyzet! Még cifrább, ha azt mondom, hogy olyan Undead került gettóba, mely aktívan részt vett saját elzombulásában, ezt a fojtogató kényszerlakhelyet részben önmaga jelölte ki magának, és nem sok mindet tesz azért, hogy kijusson belőle. Sőt húzza magára az ajtót, nehogy kívülről ki találják nyitni.
Undorító és megrögzött szokásomhoz híven gondolkodni kezdtem ezen a jelenségen. Elsősorban a sci-fi halálán. Az eszmefuttatás néhány argumentuma majdnem olyan idős, mint magam vagyok. Egy Stanisław Lem nevű lengyel filozófus, aki mellesleg sci-fit is írt, nagyjából a születésem idején élhetett át hasonló csömört és kezdett a zsáner hangos és alapos bírálatába (Summa technologiae, Tudományos-fantasztikus irodalom és futurológia). Lem fő baja a sci-fi felszínessége, igénytelensége, megújulásra képtelensége volt. Azt is nehezményezte, hogy irodalmilag és történetvázak tekintetében semmi újat nem volt képes fölmutatni, megmaradt az üres szenzációhajhászás szintjén. Az sem tetszett neki, hogy a tudományt/technológiát csak ürügyként használják a szerzők, valójában minden tudományos meggondolást nélkülöző, szenzációhajhász fantazmagóriákban élik ki magukat, és – bármilyen ellentmondásos is – a tudományt illető fantáziájuk nevetségesen ekélyes és szegényes. Sok mindenben lehet vitatkozni Lemmel, legfőképpen amiatt, hogy megállapításait elsősorban a nyugati, közelebbről az angolszász sci-fi alkotásai alapján tette, tudomást sem véve pl. a szovjet szerzők eredményeiről (egy jó lengyelnek az orosz kultúra valószínűleg szándékolt vakfolt).
Az a probléma, hogy Lem megállapításai ma is ülnek, sőt, talán még fokozottabban. Akkoriban nem számolhatott ugyanis azzal, hogy a sci-fi sematikussá válik. A technológiai hurráoptimizmus évtizedének végén (Megyünk a Holdra, emberek!) nem számolhatott a technológia fejlődés megtorpanásával (harmincéves hiátus a közlekedési eszközök fejlődésében, harmincéves tötyörgés az energiaiparban, etc.), melyet egyébként éppen az általa jósolt kibernetikai irányváltás okozott. Nem számolhatott az átlagember csalódásával amiatt, hogy a tudomány nem képes megoldani hétköznapi problémákat, sőt látszólag szaporítja azokat. Nem számolhatott azzal sem, hogy a közönség a sci-fi által megjósolt csodák elmaradása (No flying cars, no spacecities, no maglevs, no atomic lighters, folks!) miatt megorrol magára a sci-fire is. Nem számolhatott azzal sem, hogy részben a technológiai irányváltás eredményeképpen a mozi látványvilága ilyen mértékben felhgítja a sci-fit és olyan irányokba kényszeríti, amelyek gyakorlatilag akkor is zárójelbe teszik a „tudomány” szót, ha egyébként lenne rá igény. Nem számolhatott azzal, hogy a technológia irányváltás éppen a sci-fiben hív életre új, de annál sematikusabb irányzatokat. Azzal pedig végképpen nem számolhatott, hogy ez a technológiai irányváltás nem a haladást, hanem legfőképpen a munkátlan néptömegek szórakoztatását fogja szolgálni és az olvasóból interneten csüngő konzumidióta válik (különös tekintettel a sci-fi mindenkori legpotensebb célközönségére, az ifjúságra), aki minél tudatlanabb, annál hangosabb. Azzal sem számolhatott, hogy a felnövekvő írógenerációk technológiai, természettudományos érdeklődése, de főként képessége éppen a társadalom technológiai érdektelensége/ellenessége miatt milyen alacsony lesz. Nem számolhatott azzal, hogy a kibernetikai forradalom révén végül a technológiai fejlődés megugrik, és a technológiai/természettudományos képességek terén igen gyönge sci-fi írók technológiai fantáziája messze elmarad nemcsak az elődöké mögött, de még a technológia saját fejlődése mögött is. Alibi sci-fik tömkelege lett a vége, melyek már csak nevükben őrzik a zsáner egykori vonásait, melyekben minden szélhámosság (technoblabla, szenzációhajhász plotok, melyek minél nagyobbra szabásában vetélkednek az írók, etc.) megengedett, csak a technológiai részletekkel ne kelljen vacakolni! Az olvasónak sem.
Mindezek eredménye a leszűkült piac. Kit érdekel az elszürkült fantázia, a szélhámos szerzők, ha maga a valóság izgalmasabb, és amit ígér, azt be is tartja. Optimisták figyelmébe: el kellene gondolkodni azon, hogy a legnagyobb amerikai sci-fi magazinok példányszáma nem haladja meg egy nagyságrenddel a Galaktikáét abban az országban, ahol a könyvpiac viszont legalább két nagyságrenddel nagyobb…
A halál akkor kezdődik, amikor a szervezet nem képes többé megújulni, önmagát emészti föl. Ez történik a sci-fivel tematikailag. Mégpedig azért, mert miközben gondolati (tudományos és irodalmi engedményeket (Lem az irodalmi hiányosságokra is alaposan kitér a Fantasztikum és futurológiában) tett, elment abba az irányba, melyben az ún. ötlet egyeduralkodóvá vált az irodalmi megvalósítással szemben, kinevelve azt az olvasótábort, melynek fogékonysága szinte kizárólag csak az ötletre irányul, ráadásul eléggé egyoldalúan inkább mennyiségi szemléletben. Mindezzel nincs is baj, amíg a szerzők győzik ideákkal. A probléma akkor kezdődik ha elfogynak az új ötletek. Ez be is következett a kilencvenes évekre (Card Végjátéka-Szószólója, Brin Dettója ritka fenomén), nincs már új a Napok alatt, ha utánaolvas az ember, kiderül, hogy a hatvanas évekre gyakorlatilag már mindent megírtak.
A bolsevik rendszer egyoldalúsága miatt Alsó Merániában a rendszerváltás után kitűnően megél(t) abból a kiadó és szemfüles szerző, hogy letörlessze az adósságokat, vagyis megjelentesse a klasszikussá vált nyugati darabokat, illetve idegen nyelvű jártassága alapján, bízva abban, hogy az eredeti sokára jut el Magyarországra, szépen összeollózhatott olyasmit, melyet idehaza eredetiként adhatott el (pláne, ha egy kicsit magyarra aktualizálta), de az angolszász piacon rég lerágott csont volt. Ez az írói tendencia szerencsére mára megfékeződött, de meglehetős szögeket vert be halottunk koporsójába.
Lem természetesen mit sem sejthetett arról, hogy a rendszerváltás idejére a magyar értelmiség sikeresen gettófalat rak a népszerű irodalom köré, egyszerűen azért, mert
- megtehette a sznob kultúrpolitika segítségével, elég volt a népszerű irodalom értéktelenségét és burzsoá csökevény voltát megfelelő helyeken kidomborítania
- létérdeke volt, mivel a lektűr komoly piaci konkurenciát jelentett a senki által nem értett és vett modernkedő irodalmároknak, irodalomtörténészeknek, egyszóval mindenkinek, aki abból él, hogy maga sem érti, amit mond.
Lem nem tudhatta, de valószínűleg megjósolta volna, hogy a magyar sci-fi részben önként sétál be ebbe a gettóba. Egészen egyszerűen azért, mert amikor az ötvenes években a bolsevik ideológia szolgálatába állt, és fölvállalta, hogy a haladó ifjúság tanítója lesz, egyúttal korosztály irodalommá is vált, majd a kuczkai érában abbéli görcsös igyekezetében, hogy ebből a kategóriából kitörjön, mindenféle funkciókat vindikált magának, sznob értelmiségi allűröket vett fel és a „tudományos” jelleget kidomborítva csaknem teljesen megfeledkezett a fikcióról, az irodalomról. (Kisebb csodával fölér Zsoldos Péter életműve ebben a közegben.) A magyar sci-fi író (és rajongó) ez időtől kezdve az univerzális világesze, a tévedhetetlen tudományismerő és stílusvirtuóz, aki lenézi a bölcsészt, mert nem képes őt követni a természettudományok világába, akit viszont ő (és átlagolvasója) nem hajlandó követni az irodalom mélységeibe. A probléma, hogy a bölcsész tényleg nem volt képes még annyi természettudományos belátásra sem, melyet a felszínes sci-fi írók műveinek megértéséhez kellene, így önvédelemből annak irodalmi értékeibe, illetve azok hiányba kapaszkodott, és az egészre ráütötte a silányság bélyegét. Többnyire nem is egészen jogtalanul. Erre a természetes válasz egyrészt az lenne, hogy az író megpróbál irodalmilag is fejlődni (Kuczkáék ezt megkísérelték, legalábbis Kasztovszki Béla tanulságtétele szerint. Az eredmény azonban visszás: egyrészt továbbra is különálló valamiként – SF munkacsoport próbálkoztak, fenntartva az akkora záródó gettót, másrészt valamiféle alázatossággal, beismerve, hogy irodalmilag bajok vannak.), egyúttal párbeszédet indít a bölcsésszel annak természettudományos felvilágosítására. Ne feledkezzünk azonban a magyar sci-fi író fentebb felvázolt jellemvonásairól! Így tehát megsértődtünk, és önként belső száműzetésbe vonultunk, azzal hitegetve magunkat, hogy a mi természettudományos „tudásunk„ felsőbb rendű a bölcsész cöncögésnél. Ez egyrészt nem igaz, másrészt az ifjúsági irodalom bélyegével homlokunkon igen nagy könnyelműség a fondor bölcsészt egyedül hagyni a kulturális irányítással, mecenatúrával. Bár nem a földön jár, a bölcsész nem hüyle, különö9sen, ha együl hagyjék a húsosfaékkal. Meg is lett az eredménye. El tudjuk képzelni azokat a pályázati pénzeket, emyleket egymás között kiosztogatak? Nem BKV nagyságredű, de megélnek belőle...
Lem nem tudhatott arról sem, hogy a gettóba a sci-fi nem egyedül vonult, rajongótábora ész nélkül követte, és a sci-fi szerzők mentalitását örömmel magáévá is tette. (Érdekes aspektus, hogy „tiszta” rajongó nemigen akad. Ha megkaparod, valamikor mindenki írt valamit.).
Hogy a magyar sci-fi közélet olyan, amilyen, az a gettólét eredménye. Ebben az évben számolták, számolják fel a Dzsumbujt, a szociológusok paradicsomát az Illatos út-Gubacsi út sarkán. Hajmeresztő, hogy a Dzsumbujban tapasztalt szociológiai jelenségek mennyire átültethetők a hazai sci-fi közéletre is!
Mert a gettólét például önfenntartó, és egy idő után, főleg a gettóba születettek hajlamosak erővel is fenntartani azt, bennmaradni a falak mögött, mert az már ismerős, nem bánt. Ez a jellemző viselkedés ma sci-fi körökben.
Be is fejezem az elemzést, mert ki illene térni egyrészt arra a kis vitára, mely a post után keletkezett, másrészt megválaszolni az ottani felvetéseket, harmadrész elemezni a vitát, végül keresni valamiféle megoldást.
Mint általában az ilyen jellegű vitákban nem sok érdemi reakció jött, még afféle tétova vélemény, is akadt mely valahol középen található a két meghatározó szélsőség, a dögletes pesszimizmus és a hurráoptimizmus között.
Ettől érdekesebb, hogy akik „birtokon belül vannak”, vagyis a befutott szerzők, sokkal rózsaszínűbbnek látják a helyzetet, mint azok, akinek nem sikerült megugrani a publikálási küszöböt. De ez természeten nem véletlen. Valahol mindenkinek igaza van, jó posztmodern liberális módra, de azért talán valami súlyzófaktort kellene rendelni az állításokhoz aszerint, ki hol áll a megjelenésben. :-)
Elgondolkoztató, hogy a publikálási hierarchiában alacsonyabban állók hajlamosabbak elfogadni a zsáner bírálatát, elgondolkodni az Undead állapoton, és reménytelenebbnek megítélni a gettó körülményeit és a kitörés esélyeit, mint azok, akik szerencsésebbek. Úgy tűnik a publikálási állapot különböző, ellenkező előjelű, de súlyos elvakultságokat szül, melyeket előbb meg kellene szüntetni, mielőtt nekiállunk delejezni a halottat, aztán vele együtt kilépni a gettókapun. A legsúlyosabb elvakultság egyébként a nem befutottak részéről merül fel. Számukra a befutott író mindenképpen tehetségtelen, csak a szerencséjének és a haverjainak köszönheti a megjelenést. Szóval a patás ürdöng maga. Legalábbis ogre. Lehet ebben akár igazság is (Én a szerencsémnek köszönhetem, hogy a pályám kezdetén minden beküldött írásom nyert a pályázatokon, és a szerencsének köszönhetem a Galaktikás ismeretséget is.), de mielőtt ilyen kijelentéseket tesz az ember, illik önvizsgálatot tartani.
Nota bene, nem labirintusban vagyunk, nem azért nem leljük a kiutat, mert nincs, vagy nehéz megtalálni, hisz’ ott az ajtó az orrunk előtt, hanem azért mert
1. nem is keressük
1.a. mert jól érezzük magunkat berekesztve
1.b. mert sikeresek vagyunk benne
1.c. mert ez az igényszintünk
1.d. mert békében elvagyunk
1.e. mert felsőbbrendűnek hisszük magunkat idebent
1.f. mert nem akarunk kijutni
- mivel nem merünk
- mivel tisztában vagyunk saját gyöngéinkkel
- sértődöttségből, csak azért se!
- tudatlanságból
- hurráoptimizmusból
4. nem tudjuk, hogyan kellene kitörni
– Megvilágosodni sohasem késő! – mondta Szidharta és máris Buddhává változott.
Annál is inkább, mert tavaly egy kicsit megnehezteltem Fonyódi Tibire a Katedrális, mint „időutazós kalandregény” ön-definiálása miatt. Most belátom, hogy igaza volt és van. Megkövetlek, Tibor bátyám! :-)
Mert ebből az egész kilátástalan nem-labirintusból Tibi útja a kiút. Lerázni a korlátokat, vállalni, hogy lektűrt írunk, de abból aztán a legjobbat, a legsikeresebbet. Nem sci-fit írni, hanem időutazós kalandregényt, űrutazásos kalandregényt, tudományos kalandregényt, űrháborús kalandregényt, techno thrillert – mit tudom én még mi egyebet, de nem azt a billogot billegtetni a fülünkben, ami a kutyának se kell. Kitágítani, nem leszűkíteni zsánerhatárokat. Közben eltanulni az elitirodalomtól, amit érdemes; pályázni, pályázni és pályázni nem kizárólag a sci-fi pályázatokra; ott és akkor az irodalmárok orra elé tolakodni, amikor lehet; megtalálni a nyitott elméket közöttük, felkérni őket irodalomkritikára egyrészt azért, hogy képben legyenek, ne idegenkedjenek ettől az újfajta lektűrtől, amit eléjük teszünk, másrészt azért, hogy tanuljunk a hibáinkból is. Lehetséges még több tucatnyi javaslat.
Egyet nem szabad: elégedetten pihenni a babérokon, és sci-fi nagy megújulásáról papolni.
Sokat segít az őszinteség – magunkhoz. Ha felmérjük, hogy mennyire szánalmasan összezsugorodott a piac, és hogy a mesterséges alzsáner határok még jobban zsugorítják. Ha megvizsgáljuk saját kvalitásainkat, összevetjük azokkal, kikre kígyót-békát kiabálunk, és csak akkor osztjuk magunknak a Messiás szerepét annak másiknak pedig Kajafásét, ha legalább olyan jól csináljuk, mint ő. Ha megvizsgáljuk, és megértjük, milyen kilátástalan helyzetben vannak a kiadók, a könyvszakma, és még a jogos bírálatokat is azokhoz a lehetőségekhez igazítjuk, amelyekkel a kiadók rendelkeznek. Ha elszámolunk azzal, hogy az állami kultúrpolitika és mecenatúra önjelölt, tolvaj, belterjes kultursznobok kezében van, és onnan semmi jót nem várhatunk, legfenebb morzsákat. Hogy kicsinyes szekértáboraink, sértődéseink a gettólét következményei. Satöbbi, satöbbi.
Sezlonynak:
A megjegyzésemben az eladott példányszám, olvasói és szakmai recepció azonos súllyal szerepelt mint minőségjelző. A példányszám természetesen nem mond semmit, különösen nem Magyarországon. De minél nagyobb, annál nagyobb a lehetőség is. A szerzőnek valódi megmérettetésre, a kiadónak valódi piaci döntésekhez.
Válaszok Kánai Andrisnak:
„AZ SF nincs válságban - avagy, BW Aldiss szavaival - mindig is abban van, mert ott a helye.”
Ezt bizonyítani illenék, mármint nem Aldisst (bár miért pont ő ne mondhatott volna szamárságokat?), hanem a nem-válságot: emelkedő példányszámokkal, olvasótáborral, megújuló témákkal, emelkedő irodalmi színvonallal, ilyesmikkel. Ezeket én nem látom, hanem többnyire éppen az ellenkezőjét. Itthon is, Amerikában is.
„AZ USA-t (angolszász piacot) tekintve egyre több a jó író, a jó novella, a jó regény. Szó sincs hanyatlásról, sőt. Kéretik olvasgatni a Year's Best SF antológiát!”
Én olvastam, András. Jó sokáig visszamenőleg is. Nincsenek új témák, nincs új nyelv, új történetváz a hetvenes évek óta. Van haladás, ha haladás az, hogy a 2008-as YBSF-ba már nem válogatták bele a posztapokaliptikus jövőben embernőket baszó mutáns kutya igen épületes történeteit, mint a 2005-ösbe, meg azt hiszem az előzőbe. De attól még divattémák vannak, melyek jobbára azért a régiek újramelegítései. Ami új és pezsgő, és érdemes a figyelemre, azt alig lehet sci-finek nevezni. Az a zsánerhatárokon mozog, mint a régi szép időkben…
„A SF rétegműfaj/tematika, soha nem fog versenyezni a krimivel, románccal vagy fantasyvel. De nem is ez a dolga.”
És ezt ki mondta? Ki véste kőbe? Senki. Így alakult, de nem volt mindig így. Most, te ezt kijelented. Mert ezt szeretnéd, vagy mert rétegműfajjá sorvadt, és ez a status quo valamiért kényelmes neked? Ráadásul nem is igaz. Odakint Crichton, Dan Brown, Lukjanyenkó, idehaza Lőrincz László éppen az ellenkezőét igazolják. nehogy most még azt is megmondd, hogy mi a sci-fi dolga, mert összecsinálom magam.
„Az SF gettófalai éppen vékonyodnak. Nem nekünk kell kilépnünk a külvilághoz; az jön közel hozzánk.”
Abban van igazság, hogy gettó hamarabb felszabadul külső segítséggel, mint belülről. De azokról a közelre jövőkről egy jellemző idézet a tavaly könyvünnepi műsorvezetőnktől (bölcsész értelmiségi). „Én még egyetlen sci-fit sem olvastam.” Vagy esetleg Kornis Mityu vagy Esterházy szavait idézzem a fikcióról általában? Ideillik még a Kossuth kiadó crichtoni sci-fi (technothriller) pályázatának nyertese is – ugyanis nem crichtoni sci-fi, hanem valami űropera… (borotvált, piercinges pinákkal, by Watson) Ennyit arról, mit tud a külvilági szakember a sci-firől.
„Magyarországon egyértelműen konjuktúrában van az SF, legalábbis érdeklődés szinten ez biztos. De ha hozzáteszem a két antológiában (plusz Terra, ofkorz) publikálókat meg az írókörösöket, akkor számomra reménykeltő a helyzet.”
Számodra, aki rendszeresen publikálsz a Galaktikában, biztosan az, azoknak a tucatjai számára, akik el se jutnak Attila szeme elé, már nem annyira. A kiadóink ugyanis amatőrök és gyávák, a jelenlegi könyvterjesztési gyakorlatban a példányszámok nem teszik lehetővé az új szerzőkkel kísérletezést. Kritika nincs, a terjesztői visszajelzések hamisak, semmire sem orientálnak. Ó, igen. Sokan, és sokat írnak. De mit, és milyen távlatokkal? Szóval, ez a konjunktúra, mint minden konjunktúra a megelőző válság fényében oly biztató. A gödör fenekéről olyan biztatóan süt a Hold… Az érdeklődést pedig kiválóan reprezentálják a rendezvények „sikerei”. Az interjúk kiváló kérdései. Nem az internet párszáz hangoskodója alapján kellene extrapolálni ilyen kijelentéseknél. Egyáltalán nem kellene extrapolálni.
„Balfrasz, ami nagyon hiányzik: jó magyar SF-regények sora. Tudsz ebben segíteni?”
A sorában nem, lassan írok. :-) Egyáltalán, segíts magadon! Eddig írtam kettőt, szerintem legalábbis jók. :-) A Justitia 2005-ben még közönségdíjas lett, azóta viszont nyilván elfeledtem írni. Ráadásul olyanokat kérnek számon rajta, amit soha senki nem ígért, olyat olvasnak bele, ami nincs benne. A Diagnózis meg nem jutott el a könyvesboltokba. Egy harmadik a Galaktikánál van, talán kijön idén, talán nem.
Ja, Kondor Vilmos Bűnös Budapestje a Könyvdarálón.
