Először úgy hittem, szegény drótostótok és szabók csak azért kerülnek a címbe, hogy hasonlítson valamire*. Azután átgondoltam. Végül is, a felsorolásban, miszerint
az olvasó miért ne lehetne drótostót vagy szabó?
Ez a sorrend természetesen csupán az internet kritikátlan és kritikán aluli ún. erkölcsisége miatt alakult mára így. Normálisan az
sorrenddel írható le a folyamat. Ráadásul bizony a prenetwork (értsd bármilyen hálózatra!) korszakban nem is minden író lépett a Kritikus és Guru fázisba: még, ha el is Gurusodott az illető, a Kritikus fázis esetleg akár el is maradhatott, és nem minden Kritikus lett Guru. Bár egy bizonyos emberfajta esetében a Kritikusság és a Guruság elkerülhetetlen volt, elkerülhetetlen és elkerülhetetlen lesz – különösen Alsó Merániában.
Vegyük észre, hogy a rovarok teljes átalakulására hajaz ez a folyamat, így az Olvasó petéjéből az Író lárvája [1] bújik elő, majd a Kritikus bábjából kifejlett rovarként mászik elő a Guru.
Az analógiánál maradva a hálózati világban átalakult sorrend: az Olvasó petéjéből a (net)Kritikus lárvája [2] kel ki, amely (net)Guruvá bábozódik, és ebből a bábból búvik elő a kifejlett rovar, az Író.
Széplelkek kedvéért: nem minden rovar pillangó, vagy rózsabogár. A dög- és trágyabogarak, nyüvek és a piaci légy is ugyanezen a folyamaton esnek át…
Az írás, különösen a tudományos fantasztikusnak nevezett dolgok írása valami olyasmi, amit mindig mindenki jobban tud annál, mint aki csinálja [3]. Nem is volt ezzel sok baj a hálózati kommunikáció jelen állapotának elterjedéséig [4]. Az irodalmi kibicek addig-addig értettek jobban hozzá, míg maguk is alkottak egy jó nagyot, talán (biztosan) meg is kerestek vele valami kiadót-szerkesztőt, aztán vagy közölődtek és megnyugodott az ő szépséges, nagy alsómerán lelkük, vagy nem közölődtek, és ettől kritikai érzékük tovább finomodott (ez itt az irónia helye!). Ha a siker ilyen vagy olyan (többnyire olyan) okból elkerülte őket, esélyük sem volt, hogy Kritikussá, pláne Guruvá váljanak: ezeket az időtöltéseket annak idején az irodalmi teljesítmény (vagy a pártmunka, illetve a „brancs”, de tekintsünk el most ezektől) szokta volt legitimálni. Csak az pofázhatott bele más munkájába, aki előtte igazolta hozzáértését – vagy, mint író, vagy mint irodalmár.
Ez most úgy hangzik, mintha az evangéliumokban szegény Jézus szájába adott [5] szálka és gerenda mentén kezdenék érvelni, vagyis ahogy manapság mondani szokás: „Mielőtt beleugatsz valamibe, elébb tegyé’ má’le valamit a zasztalra, ecsém!”
Hát nem! Mindenki abba ugat bele, amibe akar, mindenki azt kritizál, amit akar, mindenki annak guruja, aminek akar (legalábbis aminek a hívek elismerik). Nincs ezzel semmi baj.
Az a jó a kibiceléssel, hogy a kibicelőtől nem követel meg semmiféle teljesítményt. A probléma akkor jelentkezhet, ha a kibic kezébe nyomják a leosztott lapokat. Mer’ mi van, ha játékosként veszít? Ha elfogják a huszonegyest?
Attól kezdve biza kikezdődik az a megelőlegezett hitelesség, melyet kibic korában nagy, kinyilatkozott okosságokkal kivívott magának. Előfordulhat, hogy nem engedik többet az asztalhoz…
Irodalomra lefordítva, akkor kell vigyázni, ha a (net)Kritikus és/vagy (net)Guru komolyan kezdi venni magát [6] és Író lesz. Akkor biza föl köll kötni a guru-alsóneműt, amikor bábjukból kibújva, mint író, a nyilvánosság elé lépnek: valamennyi gurukorukban vagy előbb, (net)kritikusként számon kért szarság attól kezdve az ő orrukra is ráhúzható.
Aki tehát – mondjuk – állandóan remekműveket kér számon másokon, annak kutya kötelessége remekművekkel előrukkolni, minden megjelenésében.
Ha nem így van – és ahogy tapasztalom, a guruk egyre-másra megjelenő írásain [7], nagyon nem így van – egész guruságuk hiteltelenné válik.
Ha pedig ez a helyzet, a guruk számára egyetlen erkölcsös tett maradna. A néma csend.
De persze nem így történik, a guru éppen azért guru, mert ahhoz az emberfajtához tartozik, aki nem tudja még elképzelni sem, hogy ne ő határozza meg, mit tegyenek mások, mit szeressenek mások, mit és hogyan értsenek mások, mi tetsszen másoknak, egyáltalán jónak és rossznak egyedüli tudója (vö. Isten, illetve Ádám és Éva közvetlenül almazabálás után). Ráadásul ezen a kis irodalmi szemétdombon, esetleg? (vö. „Véletlenül? Véletlenül?) éppen azért választja valaki a guruság rögtelen, ámde annál sárosabb útját, hogy könnyebben író lehessen.
Hogy is megy ez?
A jó guru másodsorban [9] okos, ezért nem áll elő rögtön irodalmi munkásságával (bár valószínűleg annak egy jó része már a mindenféle táraiban lapul (vö. háttér)). A jó guru elébb kritizál. Mindent és mindenkit. Természetesen semmi sem jó neki, semmi sem ELÉG jó neki, semmiképpen sem üti meg azokat a gondosan válogatott mércéket (vö. validated and unvalidated standards), melyeket leendő gurunk a kritizáltak és a közönség elé tár. A gondos válogatás létkérdés, az eljövendő guruság ezen áll vagy bukik. Figyelj! Először is kell egy csipetnyi a nagy, többség által megkérdőjelezhetetlen klasszikusokból. Ezek a szerencsétlen, divatja- és idejétmúlt vén (halott, az az igazi) köcsögök azért kellenek a standard mixture-be, mert i.) mutatják, hogy a Kritikus, eljövendő Guru, ismeri ám őket; ii.) a Kritikus, potenciális Guru, elismeri őket; iii.) így a Kritikus, Guru-aspiráns saját ítéleteit ezekkel a jóemberekkel legitimálja, mert azok jók, mindenki tudja, hogy jók, és ha a Kritikus, Guru szereti őket, máris belopja magát a köznek az ő nagy szívébe. Amint a Kritikusság Gurusággá alakul, ezek a klasszikusok előbb óvatosan fikázhatók, majd az új standardokkal szembeállítva bátran szarházhatók szanaszét. Az időzítés ezekben kulcsfontosságú! A Kritikusság megalapozásánál elengedhetetlen, hogy értékítéletünk nagy vonalakban egyebe essen a közével. Nota bene, még nem mi diktálunk, még csak készülünk arra (vö. a kommunizmus alapjainak lerakása)! De miért is kell majdan szétszarháznunk a klasszikusokat? Mert a Guruként felállítandó önkényes standardok csak úgy lesznek standardok, ha olyan meghaladhatatlanul, megkerülhetetlenül jók, hogy a köz elfogadja őket standardként. Erre, ha valóban kritikus szemmel nézünk, az esély kicsi. De ha a standarddá tenni kívánt cuccról notóriusan, következetesen és meglehetős hangerővel állítjuk, hogy jobb a régi standardoknál, vagyis a klasszikusoknál, a köz előbb-utóbb elhiszi. Különösen előnyös, ha ezek az új standardok nehezen hozzáférhetőek, mondjuk nem jelennek meg alsómeránul. Akkor, már csak a „király új ruhája” effektusban is bízva, a jóemberek elhiszik nekünk, hogy az új standardok az érvényesek. Természetesen az aktív és potenciális konkurenciát szanaszét kell szarházni mind a régi, mind az új standardok szerint. Biztos, ami biztos. Mert közelg már Guruságunk ideje. Ilyenkor már nem árt, ha kapcsolatainkat kiépítjük a kiadók felé, egyelőre inkább szakmai, mint irodalmi szöveggel igyekszünk képbe kerülni, mert előrébb tekintünk mi a Guruságnál, hiszen azokban a tárakban azóta még több kézirat lapul – mink írók akarunk lenni… A Guruvá avatás így gyorsan eljő: netes jelenlétünket véleményünk nyomtatott megjelenése nyomatékosítja, aláhúzza, megvastagítja (vö. félkövér). És ha Guruk vagyunk, már úgy tekerhetjük, csavarhatjuk, pödörhetjük a köz ízlését, mint egyszeri enzim a dezoxiribonukleinsavat. Ha pedig a köz ízlése a miénk, előbújhatunk végre bábunkból (egyes rovarfajoknál gubó, de például az imádkzósáska petecsomója, na az valami!), és megmutathatjuk, mit érünk, mint író. A siker szinte garantált: a publikum azt várja (mit várja: kiéhezett rá!), amit elébe teszünk, hiszen évek szorgos munkájával etettük éppen ennek ígéretével. Különösen akkor lehetsz sikeres, ha Guruként nem egyedül, hanem kollektívában lépsz fel (vö. fitnesssssstúdió) [8].
Vannak erre nyugati példák, mely égtájról jövő minden szemetet úgy szeret követni az alsómerán nemzet: Cory Doctorownak például sikerült. És neki még az a könnyűsége sem volt, hogy olyan közönséget vezet meg, aki csak benne bízhat, mint forrásban. Bizony nem kis teljesítmény a teljes anyanyelvi mezőnyben bedumálni magunkat a legjobbnak véltek közé. Persze, ha azokat legjobbakat [10] használtuk standardnak elébb, megy a dolog. Egy olyan naív, idiótamód becsületes társadalomban, mint az amerikai, mindenképp.
Alsó Merániában látszólag könnyebb. Viszont, ha publikálunk, nagyon vigyázni kell! Irigy és éber az alsómerán, nem lehet hibázni. Amíg csak az észt osztod, csügg a szódon, mint a szentíráson, de, ha a professzióban hibázol, véged van. Mert mindenki potenciális guru. Olyan, mint te…
Természetesen a fenti szöveg fikció, az írói fantáziátlanság terméke. Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, helyzetekk és intézményekkel csak a véletlen és az alsómerán viszonyok műve
* Vö. Le Carré Tinker, Tailor, Soldier, Spy
illetve
Jegyzetek:
[1] A magyar a féreg szót többféle állatfajtára (Különböző osztályokból, sőt törzsekből, honjaim! A nyelvi megokolatlanság érhető tetten itt.) használja, többek között például rovarlárvákra is. Ez nem szükségszerűen jelenti azt, hogy minden író féreg.
[2] Természetesen nem szükségszerűen minden (net)Kritikus féreg.
[3] Alsó Merániában szerintem nincs olyan foglakozás, időtöltés, talán a bányászatot kivéve (ebben sem vagyok biztos), amivel ne lenne ugyanígy. A tízmillió kibic országa vagyunk.
[4] Vagyis – legalábbis gyönyörű kis hazánkban – a nem digitális, ámde annál undokabb hálózatok telepedtek rá az irodalomra bűzös valagukkal.
[5] Még ha valóban mondott is volna a Megváltó ilyes szamárságot, minden valószínűséggel erkölcsi, és nem szakmai kérdésekre értette. Ott van helye ilyesminek, elvégre erkölcsileg tényleg nem igazolható, hogy a gyesznók okítsanak ki nemgyesznókat a moslékevés bűnös voltáról, bordélyba járó uarságok a kurvákat a kurvaság erkölcstelen mivoltáról…
[6] Az a fajta olcsó siker, amelyet a net ígér, nagy kísértés, hogy valaki megtegye ezt a lépést. És guruként esetleg még nagyobb esélye is, hogy kiadódjon a MŰ. A guru ugyanis általában nem ül a babérjain, hanem nyüzsög és sündörög. Szem előtt van. A kiadói szemek előtt.
[7] Felzúdulást és élénk tiltakozást keltett az a kijelentésem, hogy a sci-fiben minden fan, de főként minden ún. kritikát publikáló egyén, író is egyben. Pedig bujkál kifelé a szög az zsákbul, vagyis, hogy hasonlatnál maradjak, Író a Guruból és Kritikusból. Hát tessék olvasni! És ítélni [8].
[8] Ein problem megfan, hogy a Kritikát éppen azok monopolizálják, akik most Guruból Írók akarnak lenni. Holló meg a hollónak, ugyebár szemét ki nem vájja.
[9] Elsősorban gátlástalan. Harmadsorban nyüzsgő. Rovartani példával: a döglégy ilyen lárvakorában és kifejlett egyedként… De az legalább bábkorában lapít és kussol.
[10] Nyuszi rokonai, barátai és üzletfelei…
Olvasó, Kritikus, Guru, Író,
az olvasó miért ne lehetne drótostót vagy szabó?
Ez a sorrend természetesen csupán az internet kritikátlan és kritikán aluli ún. erkölcsisége miatt alakult mára így. Normálisan az
Olvasó, Író, (Kritikus), ((Guru))
sorrenddel írható le a folyamat. Ráadásul bizony a prenetwork (értsd bármilyen hálózatra!) korszakban nem is minden író lépett a Kritikus és Guru fázisba: még, ha el is Gurusodott az illető, a Kritikus fázis esetleg akár el is maradhatott, és nem minden Kritikus lett Guru. Bár egy bizonyos emberfajta esetében a Kritikusság és a Guruság elkerülhetetlen volt, elkerülhetetlen és elkerülhetetlen lesz – különösen Alsó Merániában.
Vegyük észre, hogy a rovarok teljes átalakulására hajaz ez a folyamat, így az Olvasó petéjéből az Író lárvája [1] bújik elő, majd a Kritikus bábjából kifejlett rovarként mászik elő a Guru.
Az analógiánál maradva a hálózati világban átalakult sorrend: az Olvasó petéjéből a (net)Kritikus lárvája [2] kel ki, amely (net)Guruvá bábozódik, és ebből a bábból búvik elő a kifejlett rovar, az Író.
Széplelkek kedvéért: nem minden rovar pillangó, vagy rózsabogár. A dög- és trágyabogarak, nyüvek és a piaci légy is ugyanezen a folyamaton esnek át…
Az írás, különösen a tudományos fantasztikusnak nevezett dolgok írása valami olyasmi, amit mindig mindenki jobban tud annál, mint aki csinálja [3]. Nem is volt ezzel sok baj a hálózati kommunikáció jelen állapotának elterjedéséig [4]. Az irodalmi kibicek addig-addig értettek jobban hozzá, míg maguk is alkottak egy jó nagyot, talán (biztosan) meg is kerestek vele valami kiadót-szerkesztőt, aztán vagy közölődtek és megnyugodott az ő szépséges, nagy alsómerán lelkük, vagy nem közölődtek, és ettől kritikai érzékük tovább finomodott (ez itt az irónia helye!). Ha a siker ilyen vagy olyan (többnyire olyan) okból elkerülte őket, esélyük sem volt, hogy Kritikussá, pláne Guruvá váljanak: ezeket az időtöltéseket annak idején az irodalmi teljesítmény (vagy a pártmunka, illetve a „brancs”, de tekintsünk el most ezektől) szokta volt legitimálni. Csak az pofázhatott bele más munkájába, aki előtte igazolta hozzáértését – vagy, mint író, vagy mint irodalmár.
Ez most úgy hangzik, mintha az evangéliumokban szegény Jézus szájába adott [5] szálka és gerenda mentén kezdenék érvelni, vagyis ahogy manapság mondani szokás: „Mielőtt beleugatsz valamibe, elébb tegyé’ má’le valamit a zasztalra, ecsém!”
Hát nem! Mindenki abba ugat bele, amibe akar, mindenki azt kritizál, amit akar, mindenki annak guruja, aminek akar (legalábbis aminek a hívek elismerik). Nincs ezzel semmi baj.
Az a jó a kibiceléssel, hogy a kibicelőtől nem követel meg semmiféle teljesítményt. A probléma akkor jelentkezhet, ha a kibic kezébe nyomják a leosztott lapokat. Mer’ mi van, ha játékosként veszít? Ha elfogják a huszonegyest?
Attól kezdve biza kikezdődik az a megelőlegezett hitelesség, melyet kibic korában nagy, kinyilatkozott okosságokkal kivívott magának. Előfordulhat, hogy nem engedik többet az asztalhoz…
Irodalomra lefordítva, akkor kell vigyázni, ha a (net)Kritikus és/vagy (net)Guru komolyan kezdi venni magát [6] és Író lesz. Akkor biza föl köll kötni a guru-alsóneműt, amikor bábjukból kibújva, mint író, a nyilvánosság elé lépnek: valamennyi gurukorukban vagy előbb, (net)kritikusként számon kért szarság attól kezdve az ő orrukra is ráhúzható.
Aki tehát – mondjuk – állandóan remekműveket kér számon másokon, annak kutya kötelessége remekművekkel előrukkolni, minden megjelenésében.
Ha nem így van – és ahogy tapasztalom, a guruk egyre-másra megjelenő írásain [7], nagyon nem így van – egész guruságuk hiteltelenné válik.
Ha pedig ez a helyzet, a guruk számára egyetlen erkölcsös tett maradna. A néma csend.
De persze nem így történik, a guru éppen azért guru, mert ahhoz az emberfajtához tartozik, aki nem tudja még elképzelni sem, hogy ne ő határozza meg, mit tegyenek mások, mit szeressenek mások, mit és hogyan értsenek mások, mi tetsszen másoknak, egyáltalán jónak és rossznak egyedüli tudója (vö. Isten, illetve Ádám és Éva közvetlenül almazabálás után). Ráadásul ezen a kis irodalmi szemétdombon, esetleg? (vö. „Véletlenül? Véletlenül?) éppen azért választja valaki a guruság rögtelen, ámde annál sárosabb útját, hogy könnyebben író lehessen.
Hogy is megy ez?
A jó guru másodsorban [9] okos, ezért nem áll elő rögtön irodalmi munkásságával (bár valószínűleg annak egy jó része már a mindenféle táraiban lapul (vö. háttér)). A jó guru elébb kritizál. Mindent és mindenkit. Természetesen semmi sem jó neki, semmi sem ELÉG jó neki, semmiképpen sem üti meg azokat a gondosan válogatott mércéket (vö. validated and unvalidated standards), melyeket leendő gurunk a kritizáltak és a közönség elé tár. A gondos válogatás létkérdés, az eljövendő guruság ezen áll vagy bukik. Figyelj! Először is kell egy csipetnyi a nagy, többség által megkérdőjelezhetetlen klasszikusokból. Ezek a szerencsétlen, divatja- és idejétmúlt vén (halott, az az igazi) köcsögök azért kellenek a standard mixture-be, mert i.) mutatják, hogy a Kritikus, eljövendő Guru, ismeri ám őket; ii.) a Kritikus, potenciális Guru, elismeri őket; iii.) így a Kritikus, Guru-aspiráns saját ítéleteit ezekkel a jóemberekkel legitimálja, mert azok jók, mindenki tudja, hogy jók, és ha a Kritikus, Guru szereti őket, máris belopja magát a köznek az ő nagy szívébe. Amint a Kritikusság Gurusággá alakul, ezek a klasszikusok előbb óvatosan fikázhatók, majd az új standardokkal szembeállítva bátran szarházhatók szanaszét. Az időzítés ezekben kulcsfontosságú! A Kritikusság megalapozásánál elengedhetetlen, hogy értékítéletünk nagy vonalakban egyebe essen a közével. Nota bene, még nem mi diktálunk, még csak készülünk arra (vö. a kommunizmus alapjainak lerakása)! De miért is kell majdan szétszarháznunk a klasszikusokat? Mert a Guruként felállítandó önkényes standardok csak úgy lesznek standardok, ha olyan meghaladhatatlanul, megkerülhetetlenül jók, hogy a köz elfogadja őket standardként. Erre, ha valóban kritikus szemmel nézünk, az esély kicsi. De ha a standarddá tenni kívánt cuccról notóriusan, következetesen és meglehetős hangerővel állítjuk, hogy jobb a régi standardoknál, vagyis a klasszikusoknál, a köz előbb-utóbb elhiszi. Különösen előnyös, ha ezek az új standardok nehezen hozzáférhetőek, mondjuk nem jelennek meg alsómeránul. Akkor, már csak a „király új ruhája” effektusban is bízva, a jóemberek elhiszik nekünk, hogy az új standardok az érvényesek. Természetesen az aktív és potenciális konkurenciát szanaszét kell szarházni mind a régi, mind az új standardok szerint. Biztos, ami biztos. Mert közelg már Guruságunk ideje. Ilyenkor már nem árt, ha kapcsolatainkat kiépítjük a kiadók felé, egyelőre inkább szakmai, mint irodalmi szöveggel igyekszünk képbe kerülni, mert előrébb tekintünk mi a Guruságnál, hiszen azokban a tárakban azóta még több kézirat lapul – mink írók akarunk lenni… A Guruvá avatás így gyorsan eljő: netes jelenlétünket véleményünk nyomtatott megjelenése nyomatékosítja, aláhúzza, megvastagítja (vö. félkövér). És ha Guruk vagyunk, már úgy tekerhetjük, csavarhatjuk, pödörhetjük a köz ízlését, mint egyszeri enzim a dezoxiribonukleinsavat. Ha pedig a köz ízlése a miénk, előbújhatunk végre bábunkból (egyes rovarfajoknál gubó, de például az imádkzósáska petecsomója, na az valami!), és megmutathatjuk, mit érünk, mint író. A siker szinte garantált: a publikum azt várja (mit várja: kiéhezett rá!), amit elébe teszünk, hiszen évek szorgos munkájával etettük éppen ennek ígéretével. Különösen akkor lehetsz sikeres, ha Guruként nem egyedül, hanem kollektívában lépsz fel (vö. fitnesssssstúdió) [8].
Vannak erre nyugati példák, mely égtájról jövő minden szemetet úgy szeret követni az alsómerán nemzet: Cory Doctorownak például sikerült. És neki még az a könnyűsége sem volt, hogy olyan közönséget vezet meg, aki csak benne bízhat, mint forrásban. Bizony nem kis teljesítmény a teljes anyanyelvi mezőnyben bedumálni magunkat a legjobbnak véltek közé. Persze, ha azokat legjobbakat [10] használtuk standardnak elébb, megy a dolog. Egy olyan naív, idiótamód becsületes társadalomban, mint az amerikai, mindenképp.
Alsó Merániában látszólag könnyebb. Viszont, ha publikálunk, nagyon vigyázni kell! Irigy és éber az alsómerán, nem lehet hibázni. Amíg csak az észt osztod, csügg a szódon, mint a szentíráson, de, ha a professzióban hibázol, véged van. Mert mindenki potenciális guru. Olyan, mint te…
Természetesen a fenti szöveg fikció, az írói fantáziátlanság terméke. Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, helyzetekk és intézményekkel csak a véletlen és az alsómerán viszonyok műve
* Vö. Le Carré Tinker, Tailor, Soldier, Spy
illetve
Tinker, Tailor,
Soldier, Sailor,
Rich Man, Poor Man,
Beggar Man, Thief.
Soldier, Sailor,
Rich Man, Poor Man,
Beggar Man, Thief.
Jegyzetek:
[1] A magyar a féreg szót többféle állatfajtára (Különböző osztályokból, sőt törzsekből, honjaim! A nyelvi megokolatlanság érhető tetten itt.) használja, többek között például rovarlárvákra is. Ez nem szükségszerűen jelenti azt, hogy minden író féreg.
[2] Természetesen nem szükségszerűen minden (net)Kritikus féreg.
[3] Alsó Merániában szerintem nincs olyan foglakozás, időtöltés, talán a bányászatot kivéve (ebben sem vagyok biztos), amivel ne lenne ugyanígy. A tízmillió kibic országa vagyunk.
[4] Vagyis – legalábbis gyönyörű kis hazánkban – a nem digitális, ámde annál undokabb hálózatok telepedtek rá az irodalomra bűzös valagukkal.
[5] Még ha valóban mondott is volna a Megváltó ilyes szamárságot, minden valószínűséggel erkölcsi, és nem szakmai kérdésekre értette. Ott van helye ilyesminek, elvégre erkölcsileg tényleg nem igazolható, hogy a gyesznók okítsanak ki nemgyesznókat a moslékevés bűnös voltáról, bordélyba járó uarságok a kurvákat a kurvaság erkölcstelen mivoltáról…
[6] Az a fajta olcsó siker, amelyet a net ígér, nagy kísértés, hogy valaki megtegye ezt a lépést. És guruként esetleg még nagyobb esélye is, hogy kiadódjon a MŰ. A guru ugyanis általában nem ül a babérjain, hanem nyüzsög és sündörög. Szem előtt van. A kiadói szemek előtt.
[7] Felzúdulást és élénk tiltakozást keltett az a kijelentésem, hogy a sci-fiben minden fan, de főként minden ún. kritikát publikáló egyén, író is egyben. Pedig bujkál kifelé a szög az zsákbul, vagyis, hogy hasonlatnál maradjak, Író a Guruból és Kritikusból. Hát tessék olvasni! És ítélni [8].
[8] Ein problem megfan, hogy a Kritikát éppen azok monopolizálják, akik most Guruból Írók akarnak lenni. Holló meg a hollónak, ugyebár szemét ki nem vájja.
[9] Elsősorban gátlástalan. Harmadsorban nyüzsgő. Rovartani példával: a döglégy ilyen lárvakorában és kifejlett egyedként… De az legalább bábkorában lapít és kussol.
[10] Nyuszi rokonai, barátai és üzletfelei…
