Létezik a fantasztikum legnagyobb élő magyar kritikusának véleményétől árnyaltabb elemzés is a Diagnózisról.
Sándor, köszönöm!
Pedig ezen bejegyzés szerzőjével is milyen parádésan összevesztünk - a vallásról alkotott kölönböző véleményünk okán.
Viszont nem hinném, hogy a Kaptárvilágnak egészében bármiféle előzménye is lenne. Részletek bizonyára.
Ha már Diagnózis, a Svájcban érdekes törvény lép életbe.
2007. február 3., szombat
2007. február 2., péntek
(n+2).
Folytatva Bloommal, és a kirohanásával King díja ellen, ha már ezt az estét is elkúrom vele (blogot vezetni az egyik leghiábavalóbb, és az értelmes írástól a legkényelmesebb, ámbár tökéletesen átlátszó kifogással távoltartó tevékenység).
Nem tudom követted-e a linket. Akár így, akár úgy, ismételjük át nagy vonalakban hogy is néz ki! Sokat tanulhatsz belőle.
Az Internet tetves dezorganizált vagy inorganizált?, whateever!, mivolta okoz némi zavart: a Wikipédiás idézetet nem tartalmazza a refenciaként megjelölt link! Az idézet Bloomnak a The New York Times-nak adott reakciójából való. De így még jobb, mert a többlépcsős folyamat kap még egy indítófokozatot.
Szóval a bostoni cikkben, mely viszont az LA Times-ban jelent meg, ajvé! Bloom elég kétes fogásokat alkalmaz.
Először is a NY Timesnak adott reflexióban egyszerűen hülyének deklarálja a díj adományozóit. Ez megalapozza a régi "Király új ruhája" trükköt: ha hasonlóan gondolkodsz, ellentmondasz ennek az állításnak, azt merészeled hinni, hogy Kingnek van bármiféle irodalmi értéke - te is hülye vagy.
Másodszorra az LA Times cikkben erről a platformról indulva jajonghat egy kicsit az amerikai kultúra hanyatlásán, fokozhatja az NY times-féle állítás negatív tartalmát (minden érv nélkül, természetesen).
Harmadszorra innen elegáns ívben megtérhet a másik ősellenséghez, a Harry Potterhez és írójához, és szét-szarházhatja.
Negyedszerre, ismét csak minden bizonyíték nélkül állítja, hogy a Harry Potter gyermek-olvasói nem fognak mást olvasni(1).
Ötödszörre, még azt is megengedheti magának, hogy ezt az állítást negálja, annak King azon tréfája ürügyén, hogy azok a gyerekek, akiket Rowlings vett rá az olvasásra, felnőve King olvasók lesznek...
Hatodszorra, még mindig semmiféle érvet fel nem hozva King értéktelensége mellett, csupáncsak saját tekintélyét, természetesen felemlegeti kedves barátait(2), rokonait és üzletfeleit, akik viszont igazán nagyot tettek hozzá az irodalomhoz.
Annyival mindezt ki kell egészíteni, hogy ugyanez a Bloom szerkesztőként három - 3 - kritikai kötetet jegyez, melyek King munkáságát érintik. Nyilvánvalóan szép summa pénzt zsebrerakva értük. (3) De persze más az üzlet és a más a szórakozás...
Az itt a kérdés, hogy egy kritikus, egy bölcsész, akinek a dolga az lenne, hogy az olvasót tájékoztassa (4) - ha lehet, mesterségéhez illő alázattal, ha semmiképpen nem, legalább hüvös visszafogottsággal -, miként engedheti meg magának (belsőleg és intézményesen), hogy személyes érzelmeit, félelmeit, ízlését és - hadd kockáztasam meg! - irigységét ilyen szenny módon zúdítsa elő, kihasználva nem elhanyagolható befolyását. (Ha áttúrod a Netet, elég sok blogot találsz, ahol nagyjából ugyanez a kérdés tevődik fel.)
De emögött a kérdés mögött ott bujkál egy másik kérdés: hogyan tehet szert egyetlen személy ekkora befolyásra? (Ha az Amazonon beütöd Harold Bloom nevét, annyi találatot kapsz, hogy nem győzöd végigpörgetni, a nevével védjegyelt különféle kritikai sorozatokból van vagy egy tucat, valószínűleg generációkat formált saját képmására a Yalen (A sexual harrasment vádat most hanyagoljuk, egyszerűen nem hiszem el.)).
Ezekre a kérdésre van válasz, mégpedig egészen egyszerű.
Ha kellően sokszor, kellően hangosan hirdeted magadról, hogy a bölcsek köve a zsebedben lapul, és mindezt rokonaid, barátaid és üzletfeleid viszonossági alapon ugyanilyen frekvenciával és amplitúdóval megteszik irányodban, a világ egy idő után rezignáltan tudomásul veszi, hogy tényleg, mekkora zseni is vagy. A világ ugyanis lusta, utál gondolkodni és nem szeret vitatkozni, szar a memóriája és nagy a tehetelensége. Ha egyszer elterjed rólad, hogy mekkora zseni vagy, a Király új ruhája trükk miatt többé senki sem kérdőjelezi meg. Hogy milyen hatással van mindez a pszichédre, (kölcsönhatás és tyúk-tojás probléma szintjén) abba most ne menjünk bele!
Continuing with Bloom and his tirade against King's award, if I screw up already this night too, anyway. To keep a blog is among the most convenient and the most fruitless activities keeping you away from the sensible writing.
I dunno, you could follow that link. Either you could or couldn't, let's go over it roughly. You can learn a lot from it, indeed.
The Internet is a lousy, dis- or inorganized, or both, whatever!, stuff, so, that link can cause some confusion. It simply not contains that quote what is in the Wikipedia article. Because of the Wiki quote is from an interview was given to The New York Times. And the link is on a bostonian article originally was published at The Los Angeles Times. Grrr.
With the boost of the NY Times interview, in the LA Times paper Bloom applied some questionable techniques:
First, in the reflexion given to the NY Timesnak he declares the awarding board as a bunch of idiots. It makes a basis for the old "Emperor's new cloths" trick: if you think similarly, you are a wise man, otherwise , if you doubt his statement, if you dare think about granting any literary values to King - you are an idiot too.
Second, already in the LA Times article, from this platform he can lament a little on the deplorable state of the American culture and increase the negative content of the NY Times statement. Of course without any visible argument, simply on the basis of his credits.
Third, with an elegant arc, he can be gathered to his other old enemies, Harry Potter and his author and can disgrace her.
Fourth, again without any evidence and argument, he claims the young readers of Harry Potter ain't going to read any other literature. (1)
Fifth, he even afford to negate his claim, upon the pretext of King's joke about the children who read Rowlings now, will became good King-readers tomorrow...
Sixth, still without any arguments about why King's works are so worthless save his on credits, of course he lists his own friends (2) and relations as the real valuable contributors of the literature.
Here a rider has to be added to this nice job. The same Bloom edited three - 3 - critical volumes about King's works. Obviously he pockets all the profit of them what an editor can. (3) Of course the business and the pleasure should be divided...
Right now, that is the question, whether a critic, a scholar whose job is supposingly to orient readers (4) - if it's possible in all submission fitting this profession or, if it's totally impossible at least with a cool self-resraint -, how to afford himself (intrinsically and institutionally) expessing his personal emotions, fears, cultural taste and - let me to risk! - his jealousness on this filthy way, capitalizing his great credit and influence. (If you dig the Net a little, you'll find several blogs where the same question was posed.)
But, beyond this question there is another one: how can anyone gathered so many credits and influence? On the Amazon.com a search with the keywords "Harold Bloom" results in so many hits you'll be tired to check all of them. There are at least a dozen of critical book series trademarked with his name and he prepareth generations of scholars in his image at the Yale. (Forget the sexual harrasment blame, I simply can not believe in it)
There is an quite simple answer.
If you advertised yourself as the exclusive owner of the Philosopher's Stone with the proper frequency and amplitude and your friends and relations - with the principle of reciprocity, of course - repeat this with the proper frequency and amplitude, the world is going to acknowledge that you are an unquestionable genius. The world, being a lazy, unintelligent bastard, has almost zero memory capacity and has almost infinite inertia. Thus if once the knowledge about your genius mind has been spread, because of this inertia combined with the "Emperor's new cloths" trick, there will be no one who dares questioning your credits. Let's no drown into those swampy ideas how your brain can be influenced by this process (interactions and the "hen and egg" problem).
Jegyzetek - Notes:
(1) Fognak. Ismerőseim gyerekei a HP előtt gyakorlatilag nemigen olvastak semmit, azóta már az n. könyvnél tartnak. Most éppen a Diagnózisnál, hogy Kinggel is együtt dübörögjek egy kicsit. (mosoly) / They will. Kids from an acquaintance family hardly read any book before HP. Now they read n-th book.
(2) Kedvelem Roth Portnoy kórját. Még mindig. De magát Rothot már nem kedvelem annyira, mióta megtanultam, hogy a bájos "siksze" (shiksa) szó valódi jelentése jiddisben egyszerűen kurva. Mint ahogy a "shikszelke" (shikselke) a goj kislány, aki kis kurva. Talán ezzel kellett volna kezdeni a könyvet.../ I liked the Portnoy's Complaint by Philip Roth. I still like it. But I like Roth himself less since when I learned the meaning of the word "shiksa". It means "whore" in jiddish as the "shikselke" means little gentile whore. Maybe the book should be started with this translative explanation...
(3) Stephen King (Bloom's Modern Critical Views) Fogy ár./Price 45 USD.
Stephen King (Modern Critical Views Series) Fogy ár./Price 45 USD.
Stephen King (Bloom's Biocritiques) Fogy ár./Price 35 USD.
(4) Egy S. Shirazi nevű valaki a Printculture című blogon a kritika négy fajtáját különbözteti meg:
Nem tudom követted-e a linket. Akár így, akár úgy, ismételjük át nagy vonalakban hogy is néz ki! Sokat tanulhatsz belőle.
Az Internet tetves dezorganizált vagy inorganizált?, whateever!, mivolta okoz némi zavart: a Wikipédiás idézetet nem tartalmazza a refenciaként megjelölt link! Az idézet Bloomnak a The New York Times-nak adott reakciójából való. De így még jobb, mert a többlépcsős folyamat kap még egy indítófokozatot.
Szóval a bostoni cikkben, mely viszont az LA Times-ban jelent meg, ajvé! Bloom elég kétes fogásokat alkalmaz.
Először is a NY Timesnak adott reflexióban egyszerűen hülyének deklarálja a díj adományozóit. Ez megalapozza a régi "Király új ruhája" trükköt: ha hasonlóan gondolkodsz, ellentmondasz ennek az állításnak, azt merészeled hinni, hogy Kingnek van bármiféle irodalmi értéke - te is hülye vagy.
Másodszorra az LA Times cikkben erről a platformról indulva jajonghat egy kicsit az amerikai kultúra hanyatlásán, fokozhatja az NY times-féle állítás negatív tartalmát (minden érv nélkül, természetesen).
Harmadszorra innen elegáns ívben megtérhet a másik ősellenséghez, a Harry Potterhez és írójához, és szét-szarházhatja.
Negyedszerre, ismét csak minden bizonyíték nélkül állítja, hogy a Harry Potter gyermek-olvasói nem fognak mást olvasni(1).
Ötödszörre, még azt is megengedheti magának, hogy ezt az állítást negálja, annak King azon tréfája ürügyén, hogy azok a gyerekek, akiket Rowlings vett rá az olvasásra, felnőve King olvasók lesznek...
Hatodszorra, még mindig semmiféle érvet fel nem hozva King értéktelensége mellett, csupáncsak saját tekintélyét, természetesen felemlegeti kedves barátait(2), rokonait és üzletfeleit, akik viszont igazán nagyot tettek hozzá az irodalomhoz.
Annyival mindezt ki kell egészíteni, hogy ugyanez a Bloom szerkesztőként három - 3 - kritikai kötetet jegyez, melyek King munkáságát érintik. Nyilvánvalóan szép summa pénzt zsebrerakva értük. (3) De persze más az üzlet és a más a szórakozás...
Az itt a kérdés, hogy egy kritikus, egy bölcsész, akinek a dolga az lenne, hogy az olvasót tájékoztassa (4) - ha lehet, mesterségéhez illő alázattal, ha semmiképpen nem, legalább hüvös visszafogottsággal -, miként engedheti meg magának (belsőleg és intézményesen), hogy személyes érzelmeit, félelmeit, ízlését és - hadd kockáztasam meg! - irigységét ilyen szenny módon zúdítsa elő, kihasználva nem elhanyagolható befolyását. (Ha áttúrod a Netet, elég sok blogot találsz, ahol nagyjából ugyanez a kérdés tevődik fel.)
De emögött a kérdés mögött ott bujkál egy másik kérdés: hogyan tehet szert egyetlen személy ekkora befolyásra? (Ha az Amazonon beütöd Harold Bloom nevét, annyi találatot kapsz, hogy nem győzöd végigpörgetni, a nevével védjegyelt különféle kritikai sorozatokból van vagy egy tucat, valószínűleg generációkat formált saját képmására a Yalen (A sexual harrasment vádat most hanyagoljuk, egyszerűen nem hiszem el.)).
Ezekre a kérdésre van válasz, mégpedig egészen egyszerű.
Ha kellően sokszor, kellően hangosan hirdeted magadról, hogy a bölcsek köve a zsebedben lapul, és mindezt rokonaid, barátaid és üzletfeleid viszonossági alapon ugyanilyen frekvenciával és amplitúdóval megteszik irányodban, a világ egy idő után rezignáltan tudomásul veszi, hogy tényleg, mekkora zseni is vagy. A világ ugyanis lusta, utál gondolkodni és nem szeret vitatkozni, szar a memóriája és nagy a tehetelensége. Ha egyszer elterjed rólad, hogy mekkora zseni vagy, a Király új ruhája trükk miatt többé senki sem kérdőjelezi meg. Hogy milyen hatással van mindez a pszichédre, (kölcsönhatás és tyúk-tojás probléma szintjén) abba most ne menjünk bele!
Continuing with Bloom and his tirade against King's award, if I screw up already this night too, anyway. To keep a blog is among the most convenient and the most fruitless activities keeping you away from the sensible writing.
I dunno, you could follow that link. Either you could or couldn't, let's go over it roughly. You can learn a lot from it, indeed.
The Internet is a lousy, dis- or inorganized, or both, whatever!, stuff, so, that link can cause some confusion. It simply not contains that quote what is in the Wikipedia article. Because of the Wiki quote is from an interview was given to The New York Times. And the link is on a bostonian article originally was published at The Los Angeles Times. Grrr.
With the boost of the NY Times interview, in the LA Times paper Bloom applied some questionable techniques:
First, in the reflexion given to the NY Timesnak he declares the awarding board as a bunch of idiots. It makes a basis for the old "Emperor's new cloths" trick: if you think similarly, you are a wise man, otherwise , if you doubt his statement, if you dare think about granting any literary values to King - you are an idiot too.
Second, already in the LA Times article, from this platform he can lament a little on the deplorable state of the American culture and increase the negative content of the NY Times statement. Of course without any visible argument, simply on the basis of his credits.
Third, with an elegant arc, he can be gathered to his other old enemies, Harry Potter and his author and can disgrace her.
Fourth, again without any evidence and argument, he claims the young readers of Harry Potter ain't going to read any other literature. (1)
Fifth, he even afford to negate his claim, upon the pretext of King's joke about the children who read Rowlings now, will became good King-readers tomorrow...
Sixth, still without any arguments about why King's works are so worthless save his on credits, of course he lists his own friends (2) and relations as the real valuable contributors of the literature.
Here a rider has to be added to this nice job. The same Bloom edited three - 3 - critical volumes about King's works. Obviously he pockets all the profit of them what an editor can. (3) Of course the business and the pleasure should be divided...
Right now, that is the question, whether a critic, a scholar whose job is supposingly to orient readers (4) - if it's possible in all submission fitting this profession or, if it's totally impossible at least with a cool self-resraint -, how to afford himself (intrinsically and institutionally) expessing his personal emotions, fears, cultural taste and - let me to risk! - his jealousness on this filthy way, capitalizing his great credit and influence. (If you dig the Net a little, you'll find several blogs where the same question was posed.)
But, beyond this question there is another one: how can anyone gathered so many credits and influence? On the Amazon.com a search with the keywords "Harold Bloom" results in so many hits you'll be tired to check all of them. There are at least a dozen of critical book series trademarked with his name and he prepareth generations of scholars in his image at the Yale. (Forget the sexual harrasment blame, I simply can not believe in it)
There is an quite simple answer.
If you advertised yourself as the exclusive owner of the Philosopher's Stone with the proper frequency and amplitude and your friends and relations - with the principle of reciprocity, of course - repeat this with the proper frequency and amplitude, the world is going to acknowledge that you are an unquestionable genius. The world, being a lazy, unintelligent bastard, has almost zero memory capacity and has almost infinite inertia. Thus if once the knowledge about your genius mind has been spread, because of this inertia combined with the "Emperor's new cloths" trick, there will be no one who dares questioning your credits. Let's no drown into those swampy ideas how your brain can be influenced by this process (interactions and the "hen and egg" problem).
Jegyzetek - Notes:
(1) Fognak. Ismerőseim gyerekei a HP előtt gyakorlatilag nemigen olvastak semmit, azóta már az n. könyvnél tartnak. Most éppen a Diagnózisnál, hogy Kinggel is együtt dübörögjek egy kicsit. (mosoly) / They will. Kids from an acquaintance family hardly read any book before HP. Now they read n-th book.
(2) Kedvelem Roth Portnoy kórját. Még mindig. De magát Rothot már nem kedvelem annyira, mióta megtanultam, hogy a bájos "siksze" (shiksa) szó valódi jelentése jiddisben egyszerűen kurva. Mint ahogy a "shikszelke" (shikselke) a goj kislány, aki kis kurva. Talán ezzel kellett volna kezdeni a könyvet.../ I liked the Portnoy's Complaint by Philip Roth. I still like it. But I like Roth himself less since when I learned the meaning of the word "shiksa". It means "whore" in jiddish as the "shikselke" means little gentile whore. Maybe the book should be started with this translative explanation...
(3) Stephen King (Bloom's Modern Critical Views) Fogy ár./Price 45 USD.
Stephen King (Modern Critical Views Series) Fogy ár./Price 45 USD.
Stephen King (Bloom's Biocritiques) Fogy ár./Price 35 USD.
(4) Egy S. Shirazi nevű valaki a Printculture című blogon a kritika négy fajtáját különbözteti meg:
- ars poetica és manifesztum
- értékelő kritika (többnyire könyvismertetés)
- értelmezés és kommentár
- az irodalmat a kritikus nézőpontja hirdetésének eszközeként használó történelmi, életrajzi, pszichológiai, nyelvészeti, erkölcsi és filozófiai kritika
- ars poetica and manifesto
- evaluative criticism, which today largely occurs in book reviews
- interpretation and commentary
- the many varieties of historical, social, biographical, psychological, linguistic, moral and philosophical criticism, which mostly use literature to make some other kind of point.
Pallas
Feministáknak, és mindenkinek, aki a science fictiont általában, és a Diagnózist különösen ocsmány hívsoviniszta macsó kitalálmánynak tartja, ajánlom ezt a kis esszét:
To the feminists and everyone else who takes the science fiction as a male chauvinist, macho construction, I suggest this essay:
To the feminists and everyone else who takes the science fiction as a male chauvinist, macho construction, I suggest this essay:
(n+1).
Utánanéztem ennek a Harold Bloomnak. Sok minden tisztázódott ám! Ő egy IGAZÁN NAGY és MEGHATÁROZÓ KIRITIKUS nemcsak súlyra és nemcsak angolszász viszonylatban, hanem világméretekben is! Bizony!
Például 1994-ben az Esquire magazinban közzétette annak 278 könyvnek a listáját, amelyeket addigra már minden magára valamit is adó embernek el kellett volna olvasni. Bizony! A listát megtalálod a litearyjunk-on.
Attól egy kicsit árnyalatabb a kép, mint amit a Wikipédia mutat, például annak ellenére, hogy szarba se veszi a posztmodent - úgy általában - Vonnegut Macskabölcsőjét felvette a listájára. (Sőt egy egész kötetet szerkesztett össze az Ötös számú vágóhíd kritikáiból, és mellesleg Saramago-t a világ legjobb élő írójának tartja. Van amiben egyetértünk, de ez megint csak együtt dübörgés, ugyebár.*) Viszont lefogadom, hogy Esterházytól még nem olvasott semmit. (Mosoly)
A lista egyébként szomorúan egyoldalú, és még ha figyelembe is vesszük, hogy még a művelt amerikai olvasó se nagyon tud semmit a nem angolszász szerzőkről. Egyszerűen Bloom nagyon is személyes, és nagyon is konzervatív ízlését és baráti körét tartalmazza. Ettől bárki, aki csak egy kicsit is olvasottabb, sokkal teljesebb listát képes felállítani.
Mindegy.
Bloom alapműve, a Western Canon, ugyanabból az évből kissé teljesebb képet mutat. Például a világot Amerikán kívül. Kevésbé elfogultan. Példának okáért szerepel benne Lem! Borges. Bulgakov. Calvino. Capek. Cortázar. Wells... Az amerikai szerzők között pedig, lo and behold!, Le Guin, a Sötétség balkeze!
És, most kapaszkodj meg!, József Attila, A semmi ágán ül szívem... Bizony.
Mikor ezt írom Springsteentől a Darkness on the Edge of Town-t hallgatom.
I checked that Bloom. Great discovery for a poor mind like mine. He is the MOST RELEVANT AND HEAVY-WEIGHTED CRITIC in the States and outside. Aye! So he is.
Even if you count his body-fat content only.
Shame for me!
For example, he published a booklist in the Esquire magazine in 1994. entitled "278 Books You Should Have Read By Now", Aye! So he is. You can check it here.
This picture has a little more shade than the Wikipedia shows, e.g. the Cat's cradle by Vonnegut is on it despite Bloom give a shit for the postmodern - en gross. (He even edited a whole volume from the critics of the Slaughterhouse Five by Vonnegut, and takes Saramago for the greatest living writer.) Still, I bet, he has never read anything from Esterházy...
But the list itself is still seriously and incurably unbalanced even if we consider an average American literate person's knowledge about the non-English literature. It simply mirrors Bloom's very conservative and very private taste and his intimate friends. Anyone with a minimum level of literacy can build a most accurate list.
It doesn't matter.
The Western Canon, his fundamental work from the same year gives a more complete view. A less biased view. There is life outside America. The was a Lem in Poland. There was a Borges and a Cortázar in Argentina. A Bulgakov in the Soviet Union. A Calvino in Italy. Capek in Bohemia. Wells in England... Even, in the States, lo and behold!, a lady, Ursula K. Le Guin, who wrote the novel The Left Hand of Darkness.
And, grab strongly some firm stuff around you!, Perched on Nothing's Branch by József Attila. So he is.
When I'm writing this, I'm listening the album Darkness on the Edge of Town by the Boss.
Például 1994-ben az Esquire magazinban közzétette annak 278 könyvnek a listáját, amelyeket addigra már minden magára valamit is adó embernek el kellett volna olvasni. Bizony! A listát megtalálod a litearyjunk-on.
Attól egy kicsit árnyalatabb a kép, mint amit a Wikipédia mutat, például annak ellenére, hogy szarba se veszi a posztmodent - úgy általában - Vonnegut Macskabölcsőjét felvette a listájára. (Sőt egy egész kötetet szerkesztett össze az Ötös számú vágóhíd kritikáiból, és mellesleg Saramago-t a világ legjobb élő írójának tartja. Van amiben egyetértünk, de ez megint csak együtt dübörgés, ugyebár.*) Viszont lefogadom, hogy Esterházytól még nem olvasott semmit. (Mosoly)
A lista egyébként szomorúan egyoldalú, és még ha figyelembe is vesszük, hogy még a művelt amerikai olvasó se nagyon tud semmit a nem angolszász szerzőkről. Egyszerűen Bloom nagyon is személyes, és nagyon is konzervatív ízlését és baráti körét tartalmazza. Ettől bárki, aki csak egy kicsit is olvasottabb, sokkal teljesebb listát képes felállítani.
Mindegy.
Bloom alapműve, a Western Canon, ugyanabból az évből kissé teljesebb képet mutat. Például a világot Amerikán kívül. Kevésbé elfogultan. Példának okáért szerepel benne Lem! Borges. Bulgakov. Calvino. Capek. Cortázar. Wells... Az amerikai szerzők között pedig, lo and behold!, Le Guin, a Sötétség balkeze!
És, most kapaszkodj meg!, József Attila, A semmi ágán ül szívem... Bizony.
Mikor ezt írom Springsteentől a Darkness on the Edge of Town-t hallgatom.
I checked that Bloom. Great discovery for a poor mind like mine. He is the MOST RELEVANT AND HEAVY-WEIGHTED CRITIC in the States and outside. Aye! So he is.
Even if you count his body-fat content only.
Shame for me!
For example, he published a booklist in the Esquire magazine in 1994. entitled "278 Books You Should Have Read By Now", Aye! So he is. You can check it here.
This picture has a little more shade than the Wikipedia shows, e.g. the Cat's cradle by Vonnegut is on it despite Bloom give a shit for the postmodern - en gross. (He even edited a whole volume from the critics of the Slaughterhouse Five by Vonnegut, and takes Saramago for the greatest living writer.) Still, I bet, he has never read anything from Esterházy...
But the list itself is still seriously and incurably unbalanced even if we consider an average American literate person's knowledge about the non-English literature. It simply mirrors Bloom's very conservative and very private taste and his intimate friends. Anyone with a minimum level of literacy can build a most accurate list.
It doesn't matter.
The Western Canon, his fundamental work from the same year gives a more complete view. A less biased view. There is life outside America. The was a Lem in Poland. There was a Borges and a Cortázar in Argentina. A Bulgakov in the Soviet Union. A Calvino in Italy. Capek in Bohemia. Wells in England... Even, in the States, lo and behold!, a lady, Ursula K. Le Guin, who wrote the novel The Left Hand of Darkness.
And, grab strongly some firm stuff around you!, Perched on Nothing's Branch by József Attila. So he is.
When I'm writing this, I'm listening the album Darkness on the Edge of Town by the Boss.
2007. február 1., csütörtök
Dark Ride of Critical Spirit n.
Miközben King után molyoltam egy kicsit a Wikipédián, elém ugrott egy Harold Bloom nevű illető mondata Kingről:
"Ő az az ember, aki olyasmiket ír, amelyeket valaha filléres regényeknek neveztek. Csupán saját idiotizmusuk bizonyítéka, hogy képesek azt hinni (mármint a díj adományozói, ez hányadék ugyanis egy irodalmi díj kapcsán öklendeződött föl), bármilyen irodalmi érték, esztétikai teljesítmény vagy bármiféle jele a találékony emberi inteligenciának megtalálható bennük."
Nos ez a túlsúlyos (öncenzúra) az, aki képtelen volt esztétikai értéket találni többek között a marxista és postmodern művészetben... Szóval Gorkij, Majakovszkij, Lengyel József, Umberto Eco, Shalman Rushdie, José Saramago és Esterházy Péter szart se érnek...
De olvasd el az egész elemzést inkább!
While I raked some info in the Wikipedia about King, a monstrous paragraph dashed at me:
"He is a man who writes what used to be called penny dreadfuls. That they could believe that there is any literary value there or any aesthetic accomplishment or signs of an inventive human intelligence is simply a testimony to their own idiocy."
Well, that overweight (self censorship) who is notoriously unable to find aesthetic values in the Marxist and Post-modern arts too. Some thoughts about Maxim Gorky, Vladimir Mayakovsky, Umberto Eco, Esterházy Péter...
But, just read the whole stuff yourself!
"Ő az az ember, aki olyasmiket ír, amelyeket valaha filléres regényeknek neveztek. Csupán saját idiotizmusuk bizonyítéka, hogy képesek azt hinni (mármint a díj adományozói, ez hányadék ugyanis egy irodalmi díj kapcsán öklendeződött föl), bármilyen irodalmi érték, esztétikai teljesítmény vagy bármiféle jele a találékony emberi inteligenciának megtalálható bennük."
Nos ez a túlsúlyos (öncenzúra) az, aki képtelen volt esztétikai értéket találni többek között a marxista és postmodern művészetben... Szóval Gorkij, Majakovszkij, Lengyel József, Umberto Eco, Shalman Rushdie, José Saramago és Esterházy Péter szart se érnek...
De olvasd el az egész elemzést inkább!
While I raked some info in the Wikipedia about King, a monstrous paragraph dashed at me:
"He is a man who writes what used to be called penny dreadfuls. That they could believe that there is any literary value there or any aesthetic accomplishment or signs of an inventive human intelligence is simply a testimony to their own idiocy."
Well, that overweight (self censorship) who is notoriously unable to find aesthetic values in the Marxist and Post-modern arts too. Some thoughts about Maxim Gorky, Vladimir Mayakovsky, Umberto Eco, Esterházy Péter...
But, just read the whole stuff yourself!
Green Mile
Nézem a Halálsoron (The Green Mile)-t, két nap alatt másodszor, és rácsodálkozom, hogy milyen jó filmeket is lehet csinálni szinte a semmiből, ha az embernek jó színészei vannak. Meg jó könyve.
Nem olvastam Stephen King eredetijét (fogom), de ez a film idáig az egyetlen, amely nem mainstream King műből készült, és nézhető. (Az Évszázad vihara szintén jó minisorozat, de az eleve filmre íródott. A Dreamcathcher meg majdnem sikerült, bár ott meg szerintem a könyv volt gyengébb.)
Vissza a Mile-ba. Kedvenc óriásom, Michael Clarke Duncan, alakítása kivívta a kritikusok elismerését is, mégis, valahogy az egész film eltűnt a süllyesztőben, pedig mély érzelmi és gondolati - vallási - tartalma is van a remek szórakozáson kívül.
Mókás nevű indián kedvencem, Graham Greene, csak egy epizódnyi villanásra tűnt fel a filmben, de itt is Kicking Bird-höz méltóan mókás frizurát kapott - kivégzése előtt.
Mondjuk, hogy a Mile így sikerült, valószínűleg a nagyban a rendező érdeme is. Frank Darabont rendezte ugyanis a szintén King kisregényből készült Shawshank Redemptiont, ami valódi remekmű, és valószínűleg csak azért nem nyerte meg a neki járó Oscart, mert abban az évben (1995) véletlenül egy Forest Gump című másik remeklés nyert... Kérsz csokoládét?
Naaa, mindezt csak azért, mert ez a rendező Kinggel esetleg esélyes lenne egy jó Dark Tower leforgatására.
I've just watched The Green Mile movie, second time within two days and I wonder how little stuff can produce great films if you have good actors. And a good book.
I haven't read the original novel by Stephen King (I will) but it seems to me that so far this one is the only watchable movie was produced from a non-mainstream King piece. (There is the Storm of the Century a affordable rather good mini TV series but that was written directly on screen. The Dreamcathcher is almost a success, though I think the book was rather weak.)
Back to the Mile! My favorite giant, Michael Clarke Duncan, received critical acclaim for his performance, however, somehow, this movie was vaporized from the collective motion picture subconscious. Despite its all deep emotional, intellectual - religious - contents besides the big entertainment it gives.
My native American favorite, Graham Greene with his funny name, appeared just for a blink in this stuff, but he received a Kicking-Birdian hilarious hairdo - right before his execution.
The key of the Mile's success probably the personality of the director Frank Darabont. From the King's novella, he directed the Shawshank Redemptiont too, which is also a masterpiece. It didn't won any Oscar from its seven nominations - probably because of in 1995 another masterpiece harvested everything. That other one's title was simply a name: Forest Gump... You want a chocolate?
Well, all this much ado just for expressing a little hope. Maybe King and Darabont will teamed up once again and produce a veeery goood Dark Tower film.
Nem olvastam Stephen King eredetijét (fogom), de ez a film idáig az egyetlen, amely nem mainstream King műből készült, és nézhető. (Az Évszázad vihara szintén jó minisorozat, de az eleve filmre íródott. A Dreamcathcher meg majdnem sikerült, bár ott meg szerintem a könyv volt gyengébb.)
Vissza a Mile-ba. Kedvenc óriásom, Michael Clarke Duncan, alakítása kivívta a kritikusok elismerését is, mégis, valahogy az egész film eltűnt a süllyesztőben, pedig mély érzelmi és gondolati - vallási - tartalma is van a remek szórakozáson kívül.
Mókás nevű indián kedvencem, Graham Greene, csak egy epizódnyi villanásra tűnt fel a filmben, de itt is Kicking Bird-höz méltóan mókás frizurát kapott - kivégzése előtt.
Mondjuk, hogy a Mile így sikerült, valószínűleg a nagyban a rendező érdeme is. Frank Darabont rendezte ugyanis a szintén King kisregényből készült Shawshank Redemptiont, ami valódi remekmű, és valószínűleg csak azért nem nyerte meg a neki járó Oscart, mert abban az évben (1995) véletlenül egy Forest Gump című másik remeklés nyert... Kérsz csokoládét?
Naaa, mindezt csak azért, mert ez a rendező Kinggel esetleg esélyes lenne egy jó Dark Tower leforgatására.
I've just watched The Green Mile movie, second time within two days and I wonder how little stuff can produce great films if you have good actors. And a good book.
I haven't read the original novel by Stephen King (I will) but it seems to me that so far this one is the only watchable movie was produced from a non-mainstream King piece. (There is the Storm of the Century a affordable rather good mini TV series but that was written directly on screen. The Dreamcathcher is almost a success, though I think the book was rather weak.)
Back to the Mile! My favorite giant, Michael Clarke Duncan, received critical acclaim for his performance, however, somehow, this movie was vaporized from the collective motion picture subconscious. Despite its all deep emotional, intellectual - religious - contents besides the big entertainment it gives.
My native American favorite, Graham Greene with his funny name, appeared just for a blink in this stuff, but he received a Kicking-Birdian hilarious hairdo - right before his execution.
The key of the Mile's success probably the personality of the director Frank Darabont. From the King's novella, he directed the Shawshank Redemptiont too, which is also a masterpiece. It didn't won any Oscar from its seven nominations - probably because of in 1995 another masterpiece harvested everything. That other one's title was simply a name: Forest Gump... You want a chocolate?
Well, all this much ado just for expressing a little hope. Maybe King and Darabont will teamed up once again and produce a veeery goood Dark Tower film.
2007. január 31., szerda
science freaktion
Találd ki, hogy mit ad a scifi channel kedd esténként!
Pankrációt!
Guess what is on every Tuesday on the SciFi channel!
Wrestling...
Pankrációt!
Guess what is on every Tuesday on the SciFi channel!
Wrestling...
Last Crash
Nem akarom magamra haragítani loop_1 kollégát, ez az utolsó, hogy belekapok a Snow Crash-be.
Érdekes írói fogás, hogy kitalálunk egy mondatot, melyről azonnal elhisszük, hogy a világirodalom legzseniálisabb mondata, szépen a szájába adjuk egy szereplőnknek, aztán egy másik szereplővel zseniálisnak tételezzük az első szereplőt, mert megfogalmazta azt a bizonyos mondatot. Hogy jobban nyomatékosítsuk a mondat zsenialitását, pár oldallal később ismételjük még el.
Nice! Ehhez képest Stross önimádata merő szerénység.
Eddig csak olyamiről hallottam, hogy baráti szerzők egymás (öncenzúra)-át szopják, az teljesen új, hogy egy szerző a sajátját.
Ezt kapd ki Mr. Wolfe! Vagy be...
És ugye milyen fasza gyerekek vagyunk, hogy a regényünk főhősét Főhősnek hívják? Mit meg nem merünk csinálni a hülye olvasóval! Hömbörödom a röhögéstől...
Valami egészen zavaros az időrenddel is. Van egy biztos dátum: 1944. amikor Hiro apukáját besorozták. Az eccerűség kedvéért legyen ekkor húsz éves. Azt is tudjuk, hogy nyolcvanévesen halt meg, pár évvel a regényidő előtt. Ami tehát nagyjából 2010, mivel azt is tudjuk, hogy Hiro még nincsen harmincéves, és a kedves apuka jó középkorú volt, amikor Főhős született.
Kérdezem, hogyan és mikor alakulhatott ki az a lakóközösség-városállam rendszer, amelynek oly nagy szerepe van az első 8 fejezetben? Mikor esett szét az Egyesült Államok? Vagy semmi sem történt? Ugyanis a kedves apuka haláláig (kb. 2004.) az Államok hadseregében szolgált...
Végezetül: minden valamirevaló drámában az a bizonyos puska, amely a falon függ, elsül. A japán kardok oly sokszor felemlegetődtek, hogy már el is koptak, de eddig még alma sem hámozódott velük...
Érdekes írói fogás, hogy kitalálunk egy mondatot, melyről azonnal elhisszük, hogy a világirodalom legzseniálisabb mondata, szépen a szájába adjuk egy szereplőnknek, aztán egy másik szereplővel zseniálisnak tételezzük az első szereplőt, mert megfogalmazta azt a bizonyos mondatot. Hogy jobban nyomatékosítsuk a mondat zsenialitását, pár oldallal később ismételjük még el.
Nice! Ehhez képest Stross önimádata merő szerénység.
Eddig csak olyamiről hallottam, hogy baráti szerzők egymás (öncenzúra)-át szopják, az teljesen új, hogy egy szerző a sajátját.
Ezt kapd ki Mr. Wolfe! Vagy be...
És ugye milyen fasza gyerekek vagyunk, hogy a regényünk főhősét Főhősnek hívják? Mit meg nem merünk csinálni a hülye olvasóval! Hömbörödom a röhögéstől...
Valami egészen zavaros az időrenddel is. Van egy biztos dátum: 1944. amikor Hiro apukáját besorozták. Az eccerűség kedvéért legyen ekkor húsz éves. Azt is tudjuk, hogy nyolcvanévesen halt meg, pár évvel a regényidő előtt. Ami tehát nagyjából 2010, mivel azt is tudjuk, hogy Hiro még nincsen harmincéves, és a kedves apuka jó középkorú volt, amikor Főhős született.
Kérdezem, hogyan és mikor alakulhatott ki az a lakóközösség-városállam rendszer, amelynek oly nagy szerepe van az első 8 fejezetben? Mikor esett szét az Egyesült Államok? Vagy semmi sem történt? Ugyanis a kedves apuka haláláig (kb. 2004.) az Államok hadseregében szolgált...
Végezetül: minden valamirevaló drámában az a bizonyos puska, amely a falon függ, elsül. A japán kardok oly sokszor felemlegetődtek, hogy már el is koptak, de eddig még alma sem hámozódott velük...
2007. január 30., kedd
Obso-late
Most tettem le a könyvet, mert féltem, hogy ha még egyszer meglátom benne leírva, hogy "franchise", soha többé nem nyitom ki.
Kínosabb ez, mint az Accelerando, mert az legalább nem magyarázott az arcomba hajolva és ordítva alapfogalmakat, nem isméltelgette folyamatosan a kettő hatványait, mint valami kabbalisztikus bűvigét, és nem verte bele az orromat minden, az író által kitalált szójátékba, melyet láthatóan a zsáner alapfogalmául szánt... (Nem lett az.)
A kor, az látszik, de nagyon. Átkozott évek!
OK. Elavultam, a világ elszaladt mellettem, de absza meg, 1992-ben, kis suttyó, Corel Draw-val dolgoztam a Balogh Tibor nyomdájában, és tudtam, hogy a retuspisztoly ideje lejárt.
Még a cím szavatossága is lejárt, már szinte a megírásakor: a meki valóban fekete-fehér képcsővel operált abban az időben, az enyém is, de a PC-ken ződ vagy narancs karakterek villogtak, ráadásul, ugyebár az alaposan, húsz oldalon keresztül elmagyarázott virtuális valóságban, de az igaziban sem, (eddig) nyoma sincsen képernyőnek. Mi a bánatért nevezne el valaki egy új, menő drogot egy elavult technológiáról...?
Gibson azelőtt tíz évvel jelentette meg a Johnny Mnemonicot (a novellát) amelyben sokkal hihetőbb VR-t ír le, anélkül, hogy a szájamba rágná...
That's a difference - engine!
Most, hogy a többi cyberpunkot is megismerem, kezd még jobban elmélyedni a tiszteletem Gibson iránt.
Kínosabb ez, mint az Accelerando, mert az legalább nem magyarázott az arcomba hajolva és ordítva alapfogalmakat, nem isméltelgette folyamatosan a kettő hatványait, mint valami kabbalisztikus bűvigét, és nem verte bele az orromat minden, az író által kitalált szójátékba, melyet láthatóan a zsáner alapfogalmául szánt... (Nem lett az.)
A kor, az látszik, de nagyon. Átkozott évek!
OK. Elavultam, a világ elszaladt mellettem, de absza meg, 1992-ben, kis suttyó, Corel Draw-val dolgoztam a Balogh Tibor nyomdájában, és tudtam, hogy a retuspisztoly ideje lejárt.
Még a cím szavatossága is lejárt, már szinte a megírásakor: a meki valóban fekete-fehér képcsővel operált abban az időben, az enyém is, de a PC-ken ződ vagy narancs karakterek villogtak, ráadásul, ugyebár az alaposan, húsz oldalon keresztül elmagyarázott virtuális valóságban, de az igaziban sem, (eddig) nyoma sincsen képernyőnek. Mi a bánatért nevezne el valaki egy új, menő drogot egy elavult technológiáról...?
Gibson azelőtt tíz évvel jelentette meg a Johnny Mnemonicot (a novellát) amelyben sokkal hihetőbb VR-t ír le, anélkül, hogy a szájamba rágná...
That's a difference - engine!
Most, hogy a többi cyberpunkot is megismerem, kezd még jobban elmélyedni a tiszteletem Gibson iránt.
2007. január 29., hétfő
Crash!
Kísértést érzek, hogy olyat tegyek, mint még soha, és ne olvassam végig a Snow Crasht.
Egyszerűen nem értem, hogy ugyanazok, akik egyre a contemporary science fiction kiadását követelik, mit találnak ebben a könyvben.
Ezt a regényt 1992-ben adták ki először, tehát feltételezhetően kb. két évvel azelőtt kezdődött a megírása - ma 2007-et írunk, és legalábbis mindaz, ami az első huszonhét oldalon leíródott menthetetlenül és végérvényesen elavult.
Csakúgy, mint a stílus: érdemes a mai tizenhuszonéveveseknek bekezdéseken keresztül szájbarágósan, de bennfentes nagyképűen magyarázgatni az optikai adatátvitelről, virtuális valóságról, a kettes számrendszer alapjairól, japán kardokról, miközben nem történik semmi?
Nem nevetséges huszonegyedik századi szemmel az író tobzódása egy általa kitalált nyelvi lelemény körül, úgy, hogy többször, több oldalról próbálja elmagyarázni (szó szrint, ember!), az olvasó szájába rágni, mekkora poén és teljesítmény is a "logo" és a "glow" - kiejtve "glo" összeolvasztása egyetlen szóvá: "loglo"?
Gimme a break!
Ami igazán elszomorít, hogy Stross tíz évvel később sem jutott túl a jövő ezen parodisztikus bemutatásán. Ugyanebben a lehangoló, csak még szárazabb és élvezhetetlenebb stílusban.
De bennem van a hiba. Én Frank Lloyd Wright építészetét se szeretem...
Talán a kíváncsiság vágányon tart. De mindenki megkönnyebbülésére, hosszabb véleményt erről nem fogok írni. Nem éri meg a leütéseket.
Egyszerűen nem értem, hogy ugyanazok, akik egyre a contemporary science fiction kiadását követelik, mit találnak ebben a könyvben.
Ezt a regényt 1992-ben adták ki először, tehát feltételezhetően kb. két évvel azelőtt kezdődött a megírása - ma 2007-et írunk, és legalábbis mindaz, ami az első huszonhét oldalon leíródott menthetetlenül és végérvényesen elavult.
Csakúgy, mint a stílus: érdemes a mai tizenhuszonéveveseknek bekezdéseken keresztül szájbarágósan, de bennfentes nagyképűen magyarázgatni az optikai adatátvitelről, virtuális valóságról, a kettes számrendszer alapjairól, japán kardokról, miközben nem történik semmi?
Nem nevetséges huszonegyedik századi szemmel az író tobzódása egy általa kitalált nyelvi lelemény körül, úgy, hogy többször, több oldalról próbálja elmagyarázni (szó szrint, ember!), az olvasó szájába rágni, mekkora poén és teljesítmény is a "logo" és a "glow" - kiejtve "glo" összeolvasztása egyetlen szóvá: "loglo"?
Gimme a break!
Ami igazán elszomorít, hogy Stross tíz évvel később sem jutott túl a jövő ezen parodisztikus bemutatásán. Ugyanebben a lehangoló, csak még szárazabb és élvezhetetlenebb stílusban.
De bennem van a hiba. Én Frank Lloyd Wright építészetét se szeretem...
Talán a kíváncsiság vágányon tart. De mindenki megkönnyebbülésére, hosszabb véleményt erről nem fogok írni. Nem éri meg a leütéseket.
2007. január 28., vasárnap
Done
Az Amerikai istenekről írt véleményt megtalálhatod itt.
Elkezdtem viszont a Snow Crash-t, melyenek bármit is állít a magyar fantasztikum legnagyobb élő kritikusa, sőt annál inkább, az Odo által felvetett Hószakadás mindhárom réteget (MacIntosh, hó, drog) visszaadandó tökéletes magyar címe lett volna. Ugyanis nem oly sok régi magyar Meki felhasználó leledzik kis honunkban. Mindegy. Volna, tudod...
Az eddig elolvasott húsz oldal azt sugallja nékem, hogy a cyberpunk második generációja nemigen képes egyébre, mint a műfaj rosszul sikerült paródiáját adni.
Hogy ezekben a szerzőkben az általuk vázolt jövőtől való félelem, vagy ellenkezőleg, az általuk vázolt jövő eljövetelének várakozása (sürgetése) munkál, azt nem tudom. Mindenesetre nem teszik. Vagy csak egyszerűn képtelen vagyok magamévá tenni a humorukat és nagyképűségüket.
A hiba úgyis bennem van.
Elkezdtem viszont a Snow Crash-t, melyenek bármit is állít a magyar fantasztikum legnagyobb élő kritikusa, sőt annál inkább, az Odo által felvetett Hószakadás mindhárom réteget (MacIntosh, hó, drog) visszaadandó tökéletes magyar címe lett volna. Ugyanis nem oly sok régi magyar Meki felhasználó leledzik kis honunkban. Mindegy. Volna, tudod...
Az eddig elolvasott húsz oldal azt sugallja nékem, hogy a cyberpunk második generációja nemigen képes egyébre, mint a műfaj rosszul sikerült paródiáját adni.
Hogy ezekben a szerzőkben az általuk vázolt jövőtől való félelem, vagy ellenkezőleg, az általuk vázolt jövő eljövetelének várakozása (sürgetése) munkál, azt nem tudom. Mindenesetre nem teszik. Vagy csak egyszerűn képtelen vagyok magamévá tenni a humorukat és nagyképűségüket.
A hiba úgyis bennem van.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
