Helyet az ifjúságnak! 1ső levonás

Nagyon erőteljesen kapcsolódik ez a feljegyzés a tegnapelőttihez, amennyiben itt is kezdőkről és minőségről lesz szó.

Interlude: Megígértem magamnak, hogy Star Wars fikázás nem lesz, de nem volt még oly balfrásznak tett ígéretem, melyet betartottam volna, így előbb egy kis lament a jó dolgokat felfaló profitéhség és internet ebből fakadó álnoksága fölött. Történt ugyanis, már vagy egy évtizeddel ezelőtt, hogy a jó Lucas (aki, mint tudjuk, szintén a világ legokosabb embere, vö midikloriánok) egy független internetes site-ra/szervezetre, az AtomFilm-re bízta a SW Fan Film Competition, vagy mi a szösz organizálását. Ez a műfaj és tematika ugyan enyhe hányingert hoz rám, de nyerítve röhögni szeretek, így legalább a paródia kategóriát megnézem, megnéztem, visszamenőleg is. Kétezerhatban aztán egy valódi remekmű született Sith’d címmel egy bizonyos Brian Silva rendezésében, mely azóta is a kedvencem. Történt azonban azóta más is. Az AtomFilm jó biznisznek látszott, kétszer is gazdát cserélt, és mostanra a Sith’d eltűnt az oldalról, de eltűnt a netről is. Tegnap órák hosszat kerestem mindenféle variációban, és nem találtam meg! Dear Sirs,
Please, show me the costs of maintaining an archivum able to keep the works of your own former competition winners. Maybe I can support ComedyCentral with some petty cash to avoid the obvious economical collapse caused by this kind of archiving activity. Best Regards and with full respect fuck your site, you bastards!

E kis kitérő után térjünk vissza az eredeti témára, miről persze halvány fogalmad sem lehet, nyájas olvasó! Oly jó szívvel veszem, hogy nem kell többé kiegészítenem a nyájast csürhéssel, mivel úgy hallottam a csürhe feloszlott vagy legalábbis kezes bárányokká változtak, így mindnyájan egy meleg, békés, közös akolban bégethetünk!

Vagy nem? A bárányok sem hallgatnak?

Úgy hallottam, nem. Bégetésnek álcázott röfögés a mindenható magas (vagy magos?) minőségről elért valamihez, ami eddig nem volt, de miután lett, természetszerű, hogy azonnal megtámadtassék, és szarba aláztassék. Hogy mire is gondolok?

Van ez az izé.
Ez a Meztelen Ügynök, amiről valóban jó lenne tudni, mi is akar lenni, de ami, akármi is legyen, a boldog emlékű Roham (azért boldog, mert már csak emlék) óta az első komolyabb (Vedd képletesen, egyelőre, plíz, kérlek!) kezdeményezés rendszeresen megjelenő fantasztikus irodalmi magazin létrehozására.

A bajok persze számosak az Ügynökkel, koncepcionálisan elhibázott formájában, küllemében és szerkesztési elvében.

1. Forma. Úgy gondolom, az Ügynök létrehozói a fiatalabb generációból kerülnek ki, emiatt nem érezhetnek nosztalgiát a klub és fanzinkorszak rettenetes produktumai iránt, melyeket a technika és az ideológia akkori állása miatt többnyire az A4 vagy A5 formátum, és a tűzőkapcsos kivitel jellemzett (a stencilen szerencsésen túlhaladtunk már). Mégis, valamilyen ismeretlen oknál fogva (talán anyagi?), a magazin formája ezt a világot idézi, erőteljesen sugalmazva, hogy tartalomban is hasonló szintet várhatunk.

2. Küllem. A „túlszponzorált fanzin” külső (© Csupor Béla, nem erre a kiadványra vonatkozóan), a gyenge kivitelezésű, átgondolatlan vizuális orgia kívül-belül, a döglött színnyomás a borítón, a koncepció nélküli, talán bulvárparódia, talán egyszerűen csak ügyetlen grafikai tervezés és tipográfia, az illusztrációk reménytelen technikai és művészi gyöngeségei és tobzódása (az illusztrációkra majd külön kitérek), az összevissza tördelés, csak megerősíti a fentebb jelzett érzést, az „Ingyen se kéne!” fölhorgadását a potenciális befogadóban. A Roham magazin késői számainak vizuális tartalma ugyan hányingert váltott ki minden jóérzésű emberből, a tördelés és tipográfia azonban a kezdetektől a végig bivalyerős, következetes, profi igényességet sugárzott.

3. Szerkesztés. A legfőbb baj, hogy szerkesztési/szerkesztői koncepciónak nyomát sem találni. Nincs világos üzenet, hogy mit is akar ez a kiadvány, milyen olvasóközönséget céloz, milyen tematika/világnézet szerint közöl, milyen színvonalú szerzőkkel dolgozik etc. A címlapon ugyan ott virít, hogy „Szórakoztató Irodalmi Magazin”, a „szórakoztató” azonban manapság szinte bármilyen sajtótermékre áll a Blikktől a National Geographic-ig bezárólag, az irodalom meg, ugye, Fejős Évike, Lakatos Levente, Steiner Kristóf és társaik írói debütációi óta elég sikamlós és szuttyogós valami lett. Az a közönség pedig, akikhez az irodalmi tartalom szól (lásd később) nem elsősorban szórakozás céljából olvas. Fájóan hiányzik mindezek, vagy legalábbis egy részük deklarálása valamiféle szerkesztői üzenetben, legalább a legelső számban. A szerk. üz. helyét itt valamiféle parodisztikus novellaszerűség, a magazin kerete foglalja el, a szerkesztő tollából. Idáig jutván az olvasóban megvilágosodik, hogy a szórakoztató mit is jelenthet a címlapon: a szerkesztő bizonyára kiválóan szórakozott közben.

Koncepciónak azonban mindez kevés. Annál is kevesebb, ha a koncepció arra szorítkozik, hogy a szerkesztő írásait közöljük, meg még amelyik haveré belefér, és lehetőleg mindent illusztráljunk agyon, hátha az olvasó nem tudja elképzelni, mi is áll a szövegekben. Ez a két vonás megint csak tipikus jellemzője a fanzinkorszaknak. (Meg a Rohamnak) És nem működik! Sohasem működött.
Legelsőbben: ha csak nem Asimov az illető, a szerkesztő lehetőleg ne közölje saját írásait saját magazinjában. Hadd mondjam ki egyenesen: ez tilos! Nem csupán azért, mert etikátlan, hanem, mert szakmailag sem védhető.
Olyan csiklandós érzést okoz ez a torokban.
Másodszor: ha már elvileg van (irodalmi) szerkesztője a lapnak, akkor (irodalmi) szerkesszen szegény! Ennek első lépése a gondos válogatás, majd, ha szükséges, a válogatott művekbe való aktív beavatkozás. Abból semmi érdemleges nem jön ki, ha mindent, ami beesik a szerkesztőségbe, válogatás nélkül, ahogy van, az utcára lökünk. Legfeljebb betördeljük, de már az elemi helyesírásra/nyelv és szóhasználatra etc. sem ügyelünk túlságosan. Meg teszünk mellé illusztrációt. Galore.
Harmadszor: ha már a képszerkesztő és az irodalmi szerkesztő nyilvánvalóan ugyanaz a személy (sőt, ők ketten nagyrészt közös halmazt alkotnak a grafikussal is), tudni kellene, hogy mire való az irodalmi illusztráció. Nem másra, mint a szöveg vizuális támogatására – ha alapja a szöveg. Az illusztrációnak nem dolga elmondani, hogy mi van odaírva, hanem arról kell beszélni, hogy egy más kifejezésmódban alkotó személyre hogyan hatott. Más kérdés, ha az illusztrációnak semmi köze sincs a szöveghez, csupán helykitöltő, hangulatfestő, etc. Akkor mindent szabad a grafikusnak, és a képszerkesztő dolga, hogy odaillő illusztrációt illesszen adott helyre. Egyik esetben sem működik azonban, hogy a szöveget agyonnyomjuk illusztrációk özönével. Éppen ellenkező hatást ér el az egész. A kép nem támogatja a szöveget, szétesik az egész, agyonnyomják a befogadót. A Roham késői számainak képi világától az ember gyomra kifordult, de az illusztrációk sohasem nyomták agyon a szöveget, az egyensúly megmaradt.
Ez alkalmazott műfaj – a megrendelő a szöveg. Nem elsősorban a grafikus, pláne nem a képszerkesztő művészi ambícióinak kiélésére a cél – persze az is szükséges, de egyensúlyíra kellene törekedni.
Magáról a képi minőségről (is) majd holnap értekezek, túl fáradt vagyok most folytatni. Azt tudni kell még ennyi szarházás után részemről is, hogy a zord/röhejes/szánalmas/forradalmi (kinek-kinek vérmérséklete és ízlésbeli állapota szerint) fizikai külső nem annyira rossz irodalmi belsőt takar, mint amilyenre a vizuális megjelenés alapján számítanánk. Ez ugyebár meglepetés (nekem is az volt, a fentiek után nem kevés prekoncepcióval nyúltam hozzá [vö. csipesz]), mert a szarházók közül nyilván kevesen olvasták el/végig.

Interlude: Egy megjegyzés kérte, hogy az e-bookos kerekasztalról részletesebben számoljak be. Hadd valljam be: nincs túl sok kedvem, mivel
1. az első feléről lekéstem
2. a második felén csak számomra érdektelen vagy felháborító/elrettentő dolgokról esett szó
3. az asztal személyi állománya kissé kétséges volt előttem (nem azért, mert én akartam kinn ülni).
Pár dolog nyilvánvalóbb, mint egy évvel ezelőtt:
1. A kiadók-terjesztők minden valószínűség szerint valamiféle kartellt fognak alkotni, így az e-book ár pár évig lehetetlenül magas lesz
2. Ha annak idején Guttenberg kizárólag a gazdasági hatásokkal törődött volna, mint az e-bookmakerek (kiadók, terjesztők) most, nem lenne nyomtatott könyv.
3. Nem fogják fel valójában új közegként
4. Az e-paper valamiféle fétis a többség szemében az LCD-vel szemben – nettó agyalágyultság.
5. Leereszkedett és terjeng az e-read lila köde.
6. Pártunk és kormányunk szabályozási/törvényalkotó baszdühe ide is ki fog terjedni
7. Létezik egy megközelítés, mely a papírkorszak végének felháborító elveit viszi tovább: tudniillik azt, hogy a szerző, aki pedig egy könyv elsődleges és legfőbb értékét teremti, az általa teremtett tartalommal együtt le van szarva. Kb. az e-booknál nem az a lényeg, hogy mit olvasunk benne, hanem az, ahogyan olvasunk.
8. Egyelőre több múlik a pénzügyi szolgáltatón, mint az e-könyvkészítőkön.
9. Eldőlni látszik, bár még futják a köröket, hogy lezárás vagy nem lezárás.
10. Szeretnék egy olyan világban élni, ahol a nők: nők, a férfiak pedig: férfiak.
+1 A decemberi Írószövetségbeli találkozónkon az elmúlt egy év e-book tanulságairól lészen szó.

SF napozás

Nem volt tanulságok nélküli ez az izé. Mármint ez az SF portal-Avana sci-fi nap szombaton.

A részvétel persze a szokásos: a különféle sci-fi szervezetek honlapjainak több száz/ több ezer fős látogatottsága valamiképpen mindig ugyanazt a három tucat arcot eredményezi a rendezvényeken, akiket már olyan jól ismerek. (Igazságtalan vagyok: voltak számomra újak is – erre még visszatérek) Szeretlek benneteket, de olyan ez már lassan, mint egy régi házasság: ki ez a vénasszony, aki az ágyamban horkol?
Mindenesetre a Trombitásban este többen ünnepeltük a sci-fi nap létét, mint magán a sci-fi napon.

A programban először volt az az olasz valami, hogy bebizonyítsa az emberi ostobaság végtelenségét. Nehogy megzavarjam az ünnepi áhítatot, csak illendőségből nem nyerítettem végig a filmet. Különös tekintettel a kisköcsög dzsedi-re, aki lerobbant fénykardját szikráztatta, mint egy kiürült benzines öngyújtót, majd javítgatta valami űberforrasztópákával, mondván, hogy valami mágnesgyűrú, vagy miafasz levált benne, és így nem működik (vö. anyád fénykardja). Nem az gáz, hogy ez poén, hanem, hogy a gyűrűszart egészen komolyan gondolták, és a poén az alkotók szándéka szerint a kisdzsedi köcsögségében rejlett. Haha.
Az olaszok adták a világnak Dantét, Leonardót, Machiavellit, Brunót, Galileit, Verdit, Fellinit meg Ecót. Most ez van. Berlusconi meg a Dark Ressurection.
A tanulság mellesleg, hogy – nem csak a kötésig eladósodott dél-európaiaknak, de úgy nagyjából az egész civilizált világnak – le kéne már valahogy szakadni a Szart Varrsz univerzumról, mielőtt totál impotenssé válik mindenki.
Nekem mindenestre szimpatikusabb az efféle fanfiction:



A mediterrán néplélek nyújtotta vizuális és intellektuális orgia után Szélesi próbálta megmagyarázni a bizonyítványt, hogy a forgatókönyvírás immár nyolcvan éve kőbe vésett szabályai ellenére miért is határ szar a filmfelhozatal kilencven százaléka – beleértve természetesen a talján filmcsinálók fentebb említett remekét. Számomra Sanyi előadásának két legnagyobb tanulsága, hogy milyen szánalmasan bedrótozott az a csodálatos emberi agyvelő és, hogy a filmkészítés nem egyéb, mint kifinomult tömegmanipuláció.
Nagyjából úgy működünk, mint a Shrek karácsonyi rövidfilmben Kandúr: meglátunk egy lelógó bojtot, és kapát-kaszát meg az agyunk jobbik felét eldobva játszani kezdünk vele.
A macskák legalább időnként csinálnak értelmes dolgokat is. Például dorombolnak, és egyes hisztérikus/ezoterikus tanok szerint ez az egyik legmagasabb szintű energiaátadás. Mármint a doromb.
Ha Sanyinak igaza van – és miért ne lenne? –, művészetről és esztétikáról csacsogni teljesen fölösleges, mert csak az emberi agytörzset kell a kellően időzített pillanatokban a megfelelő érzékszerven keresztül buzerálni.
(Ide tartozik nyilván, hogy az emberi evolúció eljutott arra szintre, hogy a mozikban alapból nyolc deci kólát adnak egy film meg a gallon pattogatott kuki mellé – kiválasztószerveink kapacitása örvendetesen növekszik.)

Ezután volt a kisteremben a Szekértáborbontás, ami arra lenne hivatott, hogy összehozza azt, ami már jó ideje különvált és úgy is akar maradni, kivéve persze, ha nem uralhatja az egészet, mert akkor még békül is, hátha a békétől boldoguló bárányok a legteljesebb szeretet, egyetértés és demokrácia közepette maguk fölé emelik.
Hogy erre az eseményre én miért is kaptam meghívást, máig sem tudom, sem utóda, sem boldog őse nem vagyok egyetlen SF-be involválódott szervezetnek, honlapnak, baráti társaságnak, (vér)Nyuszi rokonainak, barátainak és üzletfeleinek, de még a konkurenciájuknak sem. Nem akarok kibékülni senkivel, és velem sem akar kibékülni senki. Sajnos akkor kellett e jeles gyülekezést ott hagynom, amikor a résztvevők értésemre adták, hogy elmúltak már az azok az idők, amikor bizonyos szervezetek, honlapok, baráti társaságok, (vér)Nyuszi rokonai, barátai és üzletfelei, vagy ezek konkurenciájának ún. rajongótáborai nem tekintette embernek a nem hozzájuk tartozó lényeket. (Vö. amikor boldogult anyám pakisztániakra vonatkozó morgolódásomat így intézte: „Ne bántsd őket fiam, ők is csak élőlények!). Ez bizonyára így van. Mármint hogy mások ma az idők, etc. Örvendezzünk. Halleluja! Azt nem tudom, hogy egyébként mire jutottak, betegágynál volt jelenésem, de biztosan lesz majd erről tudósítás a neten. Galore.

Addig vissza se’ tudtam térni, amíg a színpadon le nem kellett ülnöm mindenféle szerkesztők társaságában a feljövendő SF írónemzedékről tartandó kerekasztalhoz, ami téglalap alakú volt. Előre készültem, aztán úgy jártam, mint a paraszt a műrepülőn a harmadik bukfenc után: A fene se’ gondolta, hogy az egész a nyakamba is folyik.
Eljutottam abba az állapotba, hogy ha azt hallom, minőség, előveszem a Browningomat.
Az kerekasztalt ugyanis egyre oda-odafelé gördítették, hogy a kezdő írók produktumainak két vagy még kevesebb százaléka üti meg az egyáltalán olvasható minőséget. Sajnos e kijelentéssel több baj van.
A legfontosabb, hogy alapvető definíciók hiányoznak ahhoz, hogy ilyet mondhassunk.

• Mi a kezdő író? A tizenkét éves csitri és a mangán/SW-on/BG-án (etc.) cseperedő kamaszgyerek, aki lila lelkét locsolja vagy tesztoszteron tolulását ömleszti tinta formájában a papírra, respectively? Vagy az a kezdő író, aki rendszeresen publikál itt-ott novellákat, esetleg valamilyen íróképzésnek képzelt/csúfolt/hazudott kollektív onanizálásban is részt vesz, de önálló kötete még nincs? Vagy a szépirodalom írásából foglakozásszerűen élő két tucatnyi emberen kívül mindenki, beleértve az előző két kérdésben felsoroltakat is?
• Mi az az áhított minőség? Ez a kérdést fel is tettem Lőrinczy Juditnak [Jud] (SF mag), aki villogó szablyájú valkűrként védi a magyar olvasók szürkeállományát a hazai silány minőségtől, bátran kijelentve, hogy tízből e szerencsétlen írások közül csupán kettő olvasható úgy-ahogy, de azok sem ütik meg valójában a mértéket. Választ nem kaptam, mert azt nem fogadom el válasznak, Vágó úr, hogy nagyjából az a minőség, ami angol nyelven megjelenik, mert azokat ő, Lőrinczy Judit [Jud] (SF mag) bezzeg tíz esetből kilencszer olvashatónak, sőt kiválónak is tartja. Judit kapott némi támogatást a nézők soraiból Takács Gábortól [acélpatkány] (SF mag), de ennek is az volt a lényege, hogy az a minőség, amit ő, Takács Gábortól [acélpatkány] (SF mag) minőségnek tart. Ami persze kortárs angolszász, természetesen.

Ez persze több tanulsághoz vezet.
Mivel az említetteken kívül az SF mag több prominense szájából halottam már ugyanezeket, az ember hajlamos azt gondolni, hogy az a minőségnek két alapfeltétele van :

1. angolul megjelenik
2. az SF mag azt mondja rá, hogy minőség

Hát, e tekintetben bizony valóban a megjelenő magyar írások maximum egy tízezred százaléka minőségi vagy még kevesebb, mert már az első feltétel is igen kevéssé teljesül, a második feltételhez pedig ráadásul egy követ kell fújni a fent nevezett jószolgálati szervezettel – amihez nem mindenkinek van hajlandósága. Persze, ez az exkluzív társaság nem is fogad be akárkit. (Mondjuk elvileg is nehéz, mert akit előzőleg leszarháztak, tehát a kilencvenkilenc százalék, az eleve kizárja magát magas köreikből saját alacsony minőségével.)
Reménykedjünk mindenesetre, hogy az SF mag mielőbb rátalál azokra a potenciális géniuszokra, akikből angol nyelven, saját szájízük szerint alkotó írókat nevelnek, és akkor itt lesz a Kánaán, nem jelenik meg többé silány minőségű fantasztikus írás kis hazánkban, sőt, magunk alá gyűrjük az egész angolszász piacot.

Nem kenyerem sem a paródia, sem a horror, itt abba is hagyom, nézzük meg komolyan és rettegés nélkül, mi is folyik itt!


1/a. Nem akarom magamat ismételni, hogy a kortárs angolszász megjelenések zömükben semmivel sem jobbak, mint a magyar átlag (most a könnyebbség kedvéért vegyük szigorúan az science fiction tematikát – Gaiman vagy Palahniuk nem ér!), kb. tíz százalékuk a maradandó alkotás. Döntse ezt el persze ki-ki maga – de hadd ne higgyük már el az SF mag mélyen tisztelt korifeusainak bemondásra, hogy csak másod(sokad)rendű irodalmat alkothatunk őangolszászságaik mögött! Mi lesz, ha az SF mag felfedez más nyelveket is? Még hátrébb szarháznak bennünket? Van még hova?
1/b. Összehasonlítani az angolszász nyelvterület félmilliárdhoz közeli létszámú natív olvasójtáborának (majd kétmilliárd a másodnyelvűekkel együtt), és az ebből extrapolálható számú alkotók irodalmi potenciálját a maximum tizenötmilliós magyarságéval, hozzászámítva gyönyörű nyelvi börtönünket is, hát…, hm…, felveti a sportszerűtlenség látszatát. Ha angolszász nyelvterületen tizenöt-húszévente jelenik meg egy Gaimanhoz vagy Cardhoz fogható nagyság, statisztikailag mikorra várható az örökérvényű magyar SF remekmű?
Vessük csak szépen össze az angolszász termés nagy átlagát és a magyart – mindjárt keskenyedne az Örök Kárhozat (feltételezett) Szakadéka.
2/c. Meg kellene gondolni, hogy ha egyszer megdől a nyelvtudás monopólium, és tömegesen szembesül az istenadta olvasó a sokat és egekig magasztalt angolszász minőséggel, esetleg kiderül, hogy a király gardróbja kihívásokkal küzd! Mi lesz akkor? Mi lesz az a Holdbéli minőség, melyet a magyar író sehogyan sem képes elérni?
3/d. Élt egyszer egy Kurt Vonnegut nevű angolszász író, akivel szívesen dübörgök együtt, és aki mellesleg (mármint amellett, hogy velem dübörög) ennek az unfairségnek kiváló leírását adta Kékszakáll című regényében:

„Úgy gondolom, ennek az okát azokban az időkben kell keresnünk, amikor az embereknek kis, rokoni közösségekben kellett élniük, talán ötvenes vagy legfeljebb százas csoportokban. És az evolúció vagy az Isten vagy valami egyéb úgy rendezte genetikailag a dolgokat, hogy a kis családok működjenek, hogy felviduljanak, hogy mindegyikben lehetett valaki, aki történeteket tudott mesélni a tábortűznél, és valaki más, aki képeket festett a barlangok falára, és valaki más, aki nem félt semmitől és így tovább.Ezt gondolom én. És egy ilyen rendszernek ma már nincs értelme, mert a mérsékelt tehetséget egyszerűen értelmetlenné tette a nyomtatott sajtó és a rádió és a televízió és a műholdak és a hasonlók. Egy mérsékelten tehetséges személynek, aki ezer évvel ezelőtt a közösség féltett kincse lett volna, ma másfajta munkát kell keresnie, mert a modern tömegkommunikáció révén eleve világbajnokokkal kénytelen naponta versenyre kelni. Az egész bolygó nagyon jól elvan azzal a kábé tucatnyi bajnoki teljesítménnyel az emberi szaktudás különböző területein. A mérsékelten tehetséges személynek persze palackba zárva kell tartania a tehetségét…”

és

„Az ő illusztrációi hatására akárhány fiatal művész felhagyott a művészettel, mondván: ’Istenem, sohasem leszek képes ilyen csodálatosat csinálni.’”

Na persze, 1987-hez képest most ott tartunk, hogy a liberalizmus önkifejezés-mítoszán felnőtt generációknak már nem veszi el a kedvét a világbajnoki kihívás. De nyugi! Ha az önmérséklet és önkritika a múlté is, a belső kétkedés helyét örömmel átveszik a minőség felkent papjai, és odaokádják a szemedbe az őszintét, mondván:

„Sohasem leszel képes ilyen csodálatosat csinálni, csimota!”

2/a. Ha már a szakadéknál, fair playnél tartottunk, annak (önjelölt) őre is van (volt). Mármint a Szakadéknak. Egészen addig a bizonyos kérdésig a töketlen fecskéről…
Kik hát a Magyar Fantasztikus Irodalmi Minőség Örök Kárhozat Szakadékának Önjelölt Őrei? Ki határozza meg a minőséget?
Nem extrapoláció, ha azt állítom, hogy az SF mag szerint természetesen az SF mag.
De miért kell ezt bárkinek elfogadnia?
Mi az Sf mag? Kik az SF mag?
Ki adott éppen nekik autoritást vagy miféle teljesítmény hatalmazta fel őket, hogy a minőség őrizőjeként, sőt meghatározójaként lépjenek fel?
Egy meglehetősen kétes hírnevű internetes site-tal (vö: ól) és néhány darab néhány kötetes íróval megerősített háromtucatnyi SF rajongó/kezdő író (Szinonímák) gyülekezetének (Titkolózva összehozott!!!! Egek! talán üldüzte volna őket valaki?) kellene meghatározni az egész minőségét?
Miért is?
Miért is pont ez a bizonyos, néhány darab néhány kötetes íróval megerősített háromtucatnyi SF rajongó/kezdő író gyülekezete a meghatározó, és miért nem a többi, néhány darab néhány kötetes íróval megerősített háromtucatnyi SF rajongó/kezdő író gyülekezete?
Ja, hogy más gatheringet nem erősít a néhai rpg.hu? Ez bizony behozhatatlan hátrány. Virtuális hangerőben.
Ha már itt vagyunk, ha az ól átföstődik, akol lesz, a gyesznyók máris ma született báránnyá változnak?

Egyszer kérdeztem vissza, hogy milyen fecske, magyar vagy amerikai, és máris csak az üres lózungok meg az angolszász bódulat jött válasz helyett.
2/b. Igen, azt mondtam, hogy szükség van a középszerre, és ez természetesen már helyben úgy jött le, hogy én kizárólag középszert akarok (egyesekben úgy, hogy magam is középszerű vagyok, még egyesebbekben – nyilván –, hogy még a középszerre is irigyen nézek), pedig csupán azt mondtam, hogy az egész irodalomban (meg a sportban, pl.) a zsenik felnövekvése a középszerű művek tömege nélkül lehetetlen volna. Hogy nem lesznek zseniális művek, ha minden indulást a csupán Holdban létező magas minőség jelszavával csírájában elfojtunk (lásd előbb Vonnegutnál), szanaszét szarházunk, ha már akkor elvesszük a kedvét a kezdő írónak, mielőtt megmutathatta volna, mit is tud valójában. De nyilván senkinek sem érdeke, hogy rajta kívül zseniális írók tűnjenek föl. Nekem sem.
2/c. Megértem én, hogy a genetikán nem változtathatunk. Ha valaki a világegyetem urának született, ha felsőbbrendű lény, félisten és makulátlan irodalmi géniusz, annak a közönséges halandók nem többek rongynál, akikbe legfenebb a cipőjét törli, és akikbe vitriolos tollát mártja (márcsa) de – bármilyen hihetetlen, a leszarházottak is emberek. Fáj nekik. Különösen akkor, ha méltatlan és méltánytalan, indok és érv nélküli a szarházás.Az a temérdek sértés, melyet kritika címén hint a tisztelt gyülekezet, vissza fog ütni. Felnő/felnőtt az a generáció, aki a jelenlegi sértegetőkhöz hasonlóan nem fogadja el a jelenlegi sértegetők „minőségét”. Szar lesz akkor. Fogak csikorognak majd. De késő lesz.
Szóltam.
2/d. Megírtam már korábban, hogy lehet gurunak lenni, de ha a guruságon túl a guru produktuma a közelében sincs annak, amit guruként hirdet, akkor a guruság hitelét veszíti. Márpedig ezen már túl vagyunk. Mégis fennáll a határtalan önbizalom és a parttalan lenézése mindazoknak, akik kívül állanak. Meddig?

Na, mindezek tanulságain el lehet gondolkodni, fel lehet fújni a torokzacskókat, vagy homokba lehet dugni a buksi fejeket. Kinek, kinek szimpátiája és vérmérséklete szerint.

Vissza a szombatba!
A Threthon Gyűrű átadását ugrottam, de első alkalommal a Gyűrű a legmegfelelőbb személyhez került. Juhász Viktor, gratulálok!

Utána már „csak” az e-book kerekasztal maradt a Kossuth Klubban. Szintén nem tanulságok nélkül.
Sajnos számomra az első súlyosabb tanulság az, hogy a papíros kiadáshoz/terjesztéshez hasonlóan az e-read irányadói is valahová az egyéb szempontok közé sorolják az olvasó igényeit. Azzal pedig, hogy minden művészeti alkotásban az értékteremtés kilencven százalékban a művészen múlik, nagyon szélsőségesen: a művész nélkül nincs alkotás, nem is óhajtanak mit kezdeni.
Ha nem tartalom, alkotója és a befogadója lesz az egyenrangúan elsődleges szempont az e-bookban, hanem csupasz és obskurus gazdasági érdekek, akkor kár is elkezdeni!
De biztosan csupán én vagyok túlságosan régi vágású.

És nap hivatalos része ezzel lezárul, maradt az ünneplés a Trombitásban, ahonnan leléptem egy marcipán Darth Vader társaságában, mielőtt Szélesi énekelni kezdhetett volna. Ugyan botfülű vagyok és kissé nagyot is hallok, de vannak dolgok, melyeknek már a koncepciója is riaszt.

Mielőtt azonban eljöttem volna, egy egészen biztosnak tűnő forrásból megtudtam, hogy annak idején egy bizonyos V. úr kifejezett kérésére került föl az a bizonyos Hannibal Lektor-féle Diagnózis „kritika”, és az is megerősítést nyert, amit régóta tudtam, hogy ugyanis kicsoda Hannibal Lektor.

Utálom, ha igazam van.

Az utolsó tanulságok: Ne menj SF napra, ha nem akarsz leégni, vagy ha mindenképpen elmész, legalább vigyél magaddal SF naptejet!

A mű vész

El.
Én pedig meg.

Befejeztem a KIMTE Budapest 200 pályázatának zsűrizését, melybe úgy kerültem bele, mint Júdea helytartója egy kis zsidó szekta hitvalló fohászába, magyarán, a Nagy Író Zsűritag ideje fogytán megkértek erre az utolsó pillanatban egy balekot. Hozzáteszem, nem a Nagy Írót minősítem ezzel – ideje mindenkinek fogyhat. Viszont, hiába szeretem ezt csinálni, mivel immár másodszor esik hasonló: nagyon nem esik jól! Nem a kispadhoz számítom magam. Sose ültem rajta. Nem is fogok.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ebben a hangulatban értékeltem a beküldött műveket, ez a hangulat csak most, a munka elvégzése után desztillálódott le, és töltött még egy ujjnyit a

Interlude: Mögöttem két tizenkét év körüli kislányka a jelzáloghitelekről beszélget.

keserű pohárba. Salut!
A novellákról nem beszélek itten, annak megvan a maga helye (ahol nyilván megint csak nem kéri ki senki a véleményemet, valószínűleg – mórság, kötelesség, mehetés), hanem úgy esett, hogy e pályázatra kapcsolódó zenei produkciók is érkeztek az irodalmi alkotások mellé.

(Képzőmívészeti alkotások is, de mivel a grafikában érdekelt vagyok, inkább azokról sem írok most)

A versek és zeneművek viszont kiolvasztották az esztétikai biztosítékomat, pedig pár éve kénytelen voltam jó vastag dróttal megpatkolni.

1. A versforma NEM azt jelenti, hogy mindent szabad az olvasóval. Ellenkezőleg. A vers, szabad, vagy kötött, több kell, hogy legyen világmegváltó gondolatok leltárszerű sorolásánál, vagy az ún. lírai én érzelmi

Interlude: a buszra most felszállt egy kifejezetten szépnek mondható ifjú hölgy, káprázatos alakkal – a manapság divatba jött lógó ülepű nadrágban, melyet ilyen kialakításban eddig nem láttam: lógó ülepű sztreccsnadrág. Ehhez többet most hozzá sem teszek.

kitöréseinek pléhlavórjánál (vö. okád).
A vers a legmagasabb szintű irodalmi absztrakció, az általános legerőteljesebb megjelenítése még akkor is, ha konkrétan a költő kisszerű lelke vonyít is benne.
A vers a legtömörebb művészi kifejezési mód, hatalma van. Egyetlen párszavas kép egész sorsokat mesél el, hatásosabban, mint egész oldalnyi ömlengés.

A rímek…
Hajaj!
A rímek, ha vannak, a magyarban különösen fontosak. Minden magyar költőnek saját ríme van, miért kell megelégedni a legelemibb közhelyekkel?
Szóval, verset az írjon, aki IGAZÁN tud, mert jobban fáj, mint egy félrement kispróza.
Mindez akkor is igaz, ha verset véletlenül dalszövegnek hívják. Még akkor is, ha "csupán" rapnak szánt szöveg.

2. A zene, hogy építészeti hasonlattal éljek, előbb barlang volt, aztán sátor, majd fogadó, aztán kolostor, templom. Volt kor, amikor katedrálissá nőtt, aztán palota lett, majd laboratórium és üzemcsarnok. Ma – pláza. Aki úgy gondolja, hogy számára kielégítő zenei klisékből újabb krómmmal vagy kínai gyártmányú álegzotikummal „feldobott” plázabutikot vagy diszkót építeni, hogy kényelmesen kiszolgálja a tömegízlést – tegye! Lelke rajta. De inkább ne pályázzon ezzel ott, ahol elméletileg valamiféle intellektuális kihívás érhető tetten a pályázati kiírásban.

3. Szánalmas, hogy a sci-fi zenei megjelenítése megmarad az elektronikus szintetizátorok hangzásvilágánál – ráadásul poposítva. Bátortalanul megjegyzem, ez az ország a Solaris zenekar hazája. Tehát lehetséges másképpen…

Állottmese

La Rochelle ostroma idején esett, bár ennek az égvilágon semmi jelentősége sincsen, lévén történetünk színhelye és mondott franczia város között több ezer mérföld a távolság, és lehet, hogy nem is akkor történt, illetve, hogy melyik ostromra is gondolok tulajdonképpen, lévén szegény La Rochelle folyton ostrom alatt álló vár, hogy Madár fészkére rátaláltak a szürkevarjúk, és a szülők kétségbeesett védekezésére fittyet hányva, agyonvágták a még röpképtelen fiókákat. Maguk a szülők is csak azért maradtak életben, mert a fészek pusztultával szomorúan vijjogva elröpültek.
          A szürkevarjú nagyon okos madár, van neki éntudta meg minden, és csapatban képes vadászni, ha akar, tisztára, mint a magyarok, így a fentieken sok csodálkoznivaló nincsen. Legfeljebb, hogy, mint a magyarok, néha akarnak.
          Mármint csapatban vadászni. De történetünk szempontjából sem a magyaroknak, sem a francziáknak, sem egyéb nációnak sincsen semmi jelentősége, így ezt most hagyjuk is abba!
          A lényeg!
          Madár a dúlás idején éppen nem volt otthon, lévén a legjobban fejlett, csaknem röpülni tudó fióka, hanem elcsavargott a magas tölgy ág-rengetegében, hogy le-lehuppanva egynémely ágakról alantabb fekvő lombozati szintekre, majd csőrével-karmával vissza-, sőt felsőbb gallyakra felkapaszkodván tökéletesen elvesszen. Nem is szokott ebből általában baj történni, hiszen az alkony közeledtével a szülőmadarak mindig megkeresték a szökevényt, és büszke vijjogással, bár mit tagadjam, a horgas csőrök csípéseit és koppintásait is bőséggel osztogatva, hazaterelték az engedetlent. Baj abból származott volna, ha Madár a földre zuhan, de a szülők tudták, hogy valójában képes már annyi szárnycsapásra, hogy felküszködje magát a legalsóbb ágra, ha túléli a zuhanást, a földet érést, és az örökké éber ragadozókat.
          De Madár akkor sem zuhant a földre, igaz, szokás szerint elveszett, és ha lehet, a szokásosnál is alaposabban, hiszen az ő korában a fióka minden nappal erősebb és ügyesebb, ami az elveszés szempontjából napról-napra nagyobb szintkülönbségeket jelent a lomb útvesztőben. Az alkony közeledett, majd teljesen az égre borította rongyos, homályló leplét, hogy a költőiségnek is adjunk, a szülők meg sehol, és Madár kezdte magát valóban elveszettnek érezni. Hallotta ugyan a vijjogást, a károgást, az egész ribilliót, hogyne hallotta volna, hiszen az egér motoszkálását is képes volt már meghallani az avarban, de abban a kis koponyában, melynek legnagyobb részét amúgy is a szemek teszik ki, nem vonódnak le túlságosan elvont összefüggések. Különben is, Madár a történet idején még csak fióka volt – ne várjunk tőle túlságosan sokat.
          Az est is leszállt, majd éjszakává mélyült a sötétség, de a szülők csak nem jöttek, a vijjogás és károgás már rég elhallgatott, és Madár rettentően éhes lett, és, bár nem fázott, jól esett volna a testvérei közé bújni…
          Végül elunta az éhséget és a rettegést, behúzódott a törzs mellé, és a durva kéreghez lapulva álomba merült.

          Nem tudhatjuk, hogy álmodott-e, de nyugtalanul, meg-megremegve aludt, és nem sokkal hajnalhasadás után máris felébredt – még kétségbeejtőbb éhség és szomjúság mardosását érezve hasában.
          Tétován elindult arrafelé, ahol a fészket sejtette, de csak még jobban eltévedt, és gyengébb lévén, mint előző nap, egyre csak lefelé tartott, ahol a tölgy lombja még terebélyesebb. Abból viszont, hogy elkerülte a varjak támadását, tudjuk már jól, tollasodó hősünk a szerencse kegyeltje – bizony az elveszett Madár némi bolyongás után fészekre lelt!
          Természetesen nem saját fészkükre, csak egy hevenyészett, meglehetősen ócskának tűnő, de utóbb felette kényelmesnek bizonyuló gerlefészekre, melyet a gerlepár azon meggondolásból rakott éppen a sólymok tölgyfájára, és újított fel a maga tehetségéből évről-évre, mert tudták, hogy az ég rablólovagjai nem vadásznak saját fészkük közelében. A számítás addig fényesen bevált – ennek biztonságban felnőtt gerle generációk az elturbékolhatói.
          Madár nem is találta üresen a gerlefészket: két pállott szájú, borzas, szürke és kövér gerlefióka tátogatott benne. Madár ugyan még nem vadászott, de a szülők olykor-olykor már félig eleven zsákmánnyal tértek haza, és hősünk tudta jól, hogy mi a különbség zsákmány és étel között: hogy tudniillik az előbbit meg kell ölni, hogy az utóbbivá váljék. Rendelkezett is az öléshez szolgálatos instrumentumokkal, így buzgón használatba véve őket, nem okozott néki gondot, hogy az egyik gerlefiókát némi birkózás után azonmód le ne vágja – tiltakozott az istenadta, nem akaródzott neki vacsora lenni, de mit tehetett?
          A másikat nem bántotta, sőt, miközben a testvérét falatozta, a maga nyelvén biztató, bár gyermekesen megfogalmazott szózatot intézett hozzá a galamb- és sólyomlét közötti különbségekről. A gerlefióka ettől úgy megilletődött, hogy becsukta tátogó száját, és nem is nyitotta ki, még akkor sem, amikor a gerlepár hazatért, és megkísérelt némi begytejet beléöklendezni.
          Bezzeg Madár!
          Ő aztán, még elnehezülten az elfogyasztott gerlefiókától, már tátotta is csőrét az édes csemege után: evett kettőjük helyett is. Gerlemama és gerlepapa, még annyira sem lévén az elme bajnokai, mint hősünk, láthatóan csak a létszámmal törődtek, fiókáik ötven százalékának csodálatos minőségi változása még csak meg sem torpantotta tápláló buzgalmukat.

          A második gerlefiókát öt nap múlva fogyasztotta el. Addigra az istenadta megszokta már új testvére jelenlétét, sőt saját testmelegét sem sajnálta tőle a hűvösebb éjszakákon – galambnak lenni nem túlságosan bonyolult dolog. A gerlefióka étvágya persze hamar visszatért, és az öt nap alatt még terebélyesebb lett, Madár nem is tudta az egészet fölfalni, a maradékot sajnálkozó vijjogással szórta ki a fészekből, csak a begy finom pehelytollaiból tartott meg egy jó csomónyit, hogy a fészek puhább legyen.
          El is döntötte magában, hogy ha saját fészke lesz, nem fogja olyan puritán módon berendezni, amilyen a szüleié volt.

          A gerlepár meggyászolta a veszteséget, de gyászukat legyűrve minden tápláló tudományukat megmaradt „fiókájuk” felnevelésére fordították. Madár nem akart hálátlannak tűnni, csakhogy a gerlefióka emlékének elmúltával a begytej egyre kevésbé tűnt megfelelően táplálónak számára, főként, hogy „fiókájuk” örömteli cseperedését látva a gerlepár olyasmit kezdett felöklendezni, ami egyre kevésbé tűnt tejnek, hanem egyre inkább mindenféle rosszul megőrölt magok pépjének.
          Jólnevelt ragadozóhoz illően Madár undorodott az ilyesmitől, így egyre éhesebb és mohóbb szemeket meresztett nevelőszüleire, akik ezt teljesen félreértelmezvén még buzgóbban hordták neki a magpépet.

          Végül nem bírta a tovább Madár, és előbb gerlemama, majd egy héttel később gerlepapa is ugyanúgy végezték, mint jobb gerlesorsra érdemes fiókáik.

          A gerlefészekből szárnyra kapó fiatal sólyom, nevelőszülei emlékére mindenesetre megfogadta, hogy saját fészekfájának közelében soha többé nem vadászik, így szolgáltatva utólagos és teljesen hiábavaló igazolást gerlemama és gerlepapa gondolkodásának.
          Persze, aki szegény, nem számolhat mindennel, víznek járásával, Globális Környezeti Átrendeződéssel, svájcifrank árfolyammal, Déli Hadseregcsoporttal, törökvésszel, tatár- és varjúdúlással és a dúlásból megmenekülő fiókával.
          De ez már a szegények baja!

          Itt a vége futsal véle!

          Ennek a történetnek az égvilágos semmilyen tanulsága nincsen.
          Aki esetleg mégis akar ilyet, a fontolja meg a következőket:

„Madarat tolláról, embert ellenségéről ismerni meg.” (© Névtelen)
„Amit ma megehetsz, nem áll el holnapig.”
„Aki sólymot nevel, ne csodálkozzon, ha a bögyében végzi.”
„Így megy ez!”

          És így tovább.
          Ha van ötleted, küldd be egészen bátran, megígérem, hogy nem sorsolunk ki közötted semmit!

          Személyes kedvencem egyébként a következő:

„A forradalmat felfalják gyermekei.”

          Ugye, mennyivel igazabb ez, mint az eredeti!? Miszerint:

„A forradalom felfalja gyermekeit.”

          Ugyan már!
          Ezt nyilván az a burzsoázia ötölte ki, akit saját győztes forradalmai (Nagy Franczia és Nagy Októberi) és hatalomra jutása után a lehetséges proletárforradalom igen csak kényelmetlenül érintett volna. Nosza meg is tett mindent a revolúció – minden revolúció – lejáratására ilyesféle bon mot-kal.

Nehéz istennek lenni

Bizonyára így lehet, ha már a rendezőnek is akkora föladat megrendezni egy színielőadást, hogy nem is nagyon képes mit kezdeni vele. Sőt, tulajdonképpen istennek könnyebb lenni – nincs közönség. Meg darab se’

Úgy szerettem volna csupa jót mondani erről az egészről! Hogy megörültem, amikor láttam a hírt: újra itthon az előadás – és elvileg meg tudom nézni, belefér térbe és időbe. Meg nagylányom is van már, aki elkísér, mert egyedül színházba (se’) nem szeretek… És nemzetközi sikerek. Hiszen itten a kultúra főáramába – na jó, élcsapatába – került bele letagadhatatlanul sci-fi eredetű valami. Valami elkezdődött.
Na, itt baj – valami…

Darabról a Mundruczó Kornél által rendezett Nehéz istennek lenni előadás kapcsán, csakúgy, mint egy istennél, sem lehet beszélni. Előadás van, rendezés van, válami ván [1] – darab nincs.
Tudom, nem könnyű probléma a színielőadás rendezés, és nem könnyű problémákkal előfordul, hogy nem birkózik meg velük a legzseniálisabb ember sem – vannak ilyen problémák, vannak ilyen előadások. Például jelen esetben. Pedig, hasonlóan az isten dolgához, előadást tényleg könnyebb rendezni, mint darabot, mert darab itt se kell, csak a színészek meg a rendező. Aztán majd lesz valahogy. Közönség itt se’ követelmény.

Az irodalmi anyag, a Nehéz istennek lenni című Sztrugackij regény, a fivérek egyébként sem gyönge életművének egyik legerősebb darabja. Látszólag a legkönnyedebb: „fantasy”, kardok és boszorkányság, középkor, de valójában igen sokrétű, sokértelmű, bátor. Mint általában, a fivérek ebben a regényben is inkább kérdéseket tesznek fel, mint kész válaszokkal szolgálnak mások problémafelvetéseire, és rendes szokásuk szerint nyitva hagyják kellemetlen kérdéseiket. Hogy jobban fájjon.
De nem a regényről akarok írni, az akkora munka, hogy belefogni sem merek, hanem az előadásról, melynek tegnapelőtt közönsége voltam. Közönség, hangsúlyozom. Nem értek a színházhoz, és nem is akarok „érteni” hozzá, közönség akarok maradni, és élvezni egy jó, hibátlan előadást. Hát ez elmaradt. A neten lelhető hozzáértő vélemények szinte egyöntetűen lekendeznek az előadásért. De azért akad kivétel, hasonló következtetéssel [2] – hogy legyen kivel együtt dübörögnöm megint.

Tételezzük fel, hogy lehet darabot, forgatókönyvet – mittudomén! – írni a regényből [3]. Mi hiányzott ehhez a dramatizáló(k) részéről?
1. A szöveg megértése. A Trafó előadásának legfontosabb anyagi feltétele, mármint a darab, elkészülte már itt vakvágányra vagy – legyek inkább stílszerű! –, zsákutcába futott. A darabírók a szöveg legnyilvánvalóbb értelmét ragadták ki az egészből, és nem vette észre, hogy ez az elem önmagában, helyezze bármilyen környezetbe, nem áll meg. Túlságosan általános, túlságosan agyoncsócsált, túlságosan agyon moralizált, etc.
2. A darabírókból (rendezőből) hiányzott a tudás, hogy sci-fit rendezzen, hogy egyáltalán, tudja, mi az a sci-fi (tágabban fantasztikum) és merje fölhasználni/kihasználni azt a szabadságot, melyet a tematika nyújtani tud.
3. Bátorság. Gyáván és lakájlélekkel ilyes mondanivalóhoz nem nyúlunk. Egyszerűen nem ildomos.
4. Témaismeret. Ha már a témát kiragadják a környezetéből, és mai viszonyok közé helyezik, valamennyire ismerni kellene a realitást, a valódi nyomort és aljasságát, nemcsak azt az átszublimált, „művészi” elképzelést a való világ szubhumán részéről, amely itten elénk állt. Ebben az esetben a hitelesség alapkövetelmény kellene, hogy legyen, akár a Grand kanyon mélységű mondanivaló közvetítésének rovására is. Vagy éppen azért.
5. Egyértelmű művészi szándék. Tudni kellene, hogy az avantgárd és a polgárpukkasztás, vizuális botrányokozás etc. ma már más dimenziókba süllyedt, mint akár harminc évvel ezelőtt is. A nyomor, az emberi aljasság talán erőteljesebben nyilvánul meg, ha kevésbé explicit formában tálalják – vagy naturálisabban. Ez a nyálas, művészieskedő középút, csupasz pinákkal és szottyadt férfiseggekkel, meg sárral, nem vezet túl messzire. A szimbólumokkal is óvatosan kellene bánni, mert szavatossági idejük van, és ha nem figyelnek rájuk, maguktól megromlanak.
6. Végül, és ez igazán fáj, színházi gondolkodás. Hiszen Mundruczó képzett, végzett színész és rendező, ismernie illene a közönség érzékszervi befogadóképességének határait, így a színpadi geometriát és geográfiát. Tudnia illene, hogy mi a különbség a film képi világa, az utómunkálatok tervezett, kiszámítható, és a színpad spontán és azonnali hatása között. Meglehet, hogy a Filmművészetin a filmrendezőknek nem oktatnak színpadi dramaturgiát és minden egyebet, ami a vásznat megkülönbözteti a színpadtól – de ezt egyszerűen nem hiszem. Talán csak elfelejtette. Szintúgy jó lenne már valakinek elmondani a színházcsinálóknak, hogy a zene, bár ig-gggggen divatos, és a színészanyag is egyre inkább alkalmas rá [6], a legnagyobb érzelmi hatású művészi kifejezőeszköz, éppen ezért, mert ilyen, könnyedén a visszájára fordít, zárójelbe tesz minden hatást.

A fikázás persze a legkönnyebb műfaj, így kénytelen vagyok kifejteni a fentieket.

1. A regény nem csupán a beavatkozás és be nem avatkozás kérdéséről és a beavatkozás minkéntjéről tesz fel kérdéseket (észre kellene venni, hogy kimondatlanul is!). Arkanar bolygóján (minden humanoidok lakta bolygón, ahová a kommunista Föld emberei eljutottak) ugyanis az olyan ún. progresszorok, mint Rumata, aktívan beavatkoznak. Nem megfigyelők, nem kísérletezők [4], ahogy az előadás sugallja, hanem progresszorok, ahogy nevük mutatja, fejlesztők, előremozdítók, haladásra ösztönzők. A történelmüket nem veszik el – nem vehetik el – a helybéliektől, de úgy alakítják, hogy általában, az embertömegek számára összességében kevesebb szenvedést okozzon. Ettől természetesen az egyének még szenvednek. Az eredeti – és az előadásbéli – Rumata tettéhez is ez adja a kulcsot. Ameddig a borzalom explicite nem tolakodott be a magánéletébe (a regényben szerelmét megölik, az előadásban csaknem – lásd 3. pont), addig szépen progresszorkodott (a feudalizmjus anarchikus formájának abszolutizmusba történő átmenete fölött bábáskodott, csökkentve az ilyen átmenetek áldozatinak számát, lerövidítve az átmenet idejét). Amikor azonban Kirát megölik, úgy dönt, hogy aktívan beavatkozik, és mivel tudja, hogy erre valójában nincsen módja, pillanatnyi elmezavarában, ő, a képzett történész, úgy gondolja, elegendő eltávolítani (megölni) a legveszélyesebb emberi vadállatokat, és minden megoldódik. A könyv nyitott kérdése, hogy igaza volt-e ebben. Amit a regény sugall, hogy még az olyan fejlett erkölcsiségű lények is, mint Rumata, igen sokáig vakok tudnak lenni az emberi aljasságra és az ebből eredő szenvedésre. Egészen addig, amíg személyesen nem érintettek általa. Hogy sok progresszor végül beleroppan ebbe, az világosan kiderül a Delelő ciklus további műveiből – ahhoz, hogy valamiféle megközelítése legyen valakinek a Nehéz istennek lenni-hez, azokat is illik tehát elolvasni (lásd 2. pont).
Az előadás hamvába holt (ölt), és kissé aljas kísérletet tesz ennek a morális problémának a felfejtésére, amikor az előadás végén egy nyilvánvalóan kamu fogással megpróbálják bevonni a közönséget, bebizonyítván, hogy ugyanolyan közömbösek vagyunk, mint bárki más (cinkos, aki béna). Természetesen az előadást irányító szerep tüstént kinyilatkoztatja, hogy „nem tűr civileket a kamionján”, megadva így az erkölcsi feloldozást a kamuzásba bele nem menő közönségnek. Kíváncsi vagyok azonban, hogy mi történne, ha még e kinyilatkozás előtt jelentkezik egy kicsi, szőke lány? Akkor mi a vége az előadásnak.
Lányom ugyanis jelentkezni akart, de miután önvizsgálatot tartott (nem kicsi és nem szőke) és nem jelentkezett. Mivel pedig TUDTAM hogy ez jár a fejében, így egyrészt drukkoltam, hogy tegye meg, jelentkezzen, másrészt tartottam attól, hogy mégis megteszi, a színészek belemennek a játékba, és agyonsározza magát a platón. Hát kell az nekem? Ennyit egyúttal az előadás nyújtotta katartikus élményről.)
Világos, hogy a regény egyik üzenetét – szándékosan? – félreértelmezték, és olcsó moralizálásba váltották át, a többit pedig észre sem vették, vagy figyelmen kívül hagyták. Azért különösen szembetűnő ez, mert még a beavatkozás/be nem avatkozás üzenete sem Rumata mészárlása során válik világossá, hanem Rumata és a helybéli orvos-tudós Budah (Budha? :-) ) doktor lekváros bukta fölötti beszélgetése során. És ugyanekkor hangzik el a regény legfontosabb mondata is: „Ha istennek tudnám képzelni magamat, azzá lennék!”
Rumata tragédiája, hogy nem képes istenné képzelni magát – ennek minden következményével együtt.
A „szerzők” által elszalasztott/kihagyott további lehetőségekről logikailag inkább következő két pont szól.

2. A regény: sci-fi. Annak valamennyi attribútumával és következményével, és ezt figyelmen kívül hagyni – vagy inkább nem tudni mit kezdeni vele, újabb rétegeket töröl el az eredeti jelentésekből. Mivel az eredeti árnyalatok közül amúgy is csak a legharsányabb lila maradt meg, ezek a hiányok már nem is fájnának annyira, ha a sci-fi hozzá nem értés nem fajult volna rettenetes gagyizásba [5].
Ha valaki a sci-fit a huszonegyedik században a Mézga család és az Omega együttes szintje alól közelíti meg, ha valakinek a sci-fi fehér füstben vonagló, alulról megvilágított emberalak, illetve mákos képernyő, a la Köbüki, az ne dolgozzon fel tudományos fantasztikus témát! Már csak azért sem, mert a gondolkodó ember esetleg tovább spekulál ezeken a baklövéseken, és arra jut, hogy az illető minden tematikát hasonló alapossággal képes feldolgozni. Ha valakinek idegen világok felsőbbrendű lényeit a fehér öltönyben megejtett mocsári ladikázás teszi, ha valaki képes a felsőbb rendű lény szájába adni, hogy felsőbb rendű (hiszen ők utaztak ide hozzánk, és sikeresen közénk helyezték Rumata nevű ügynöküket) világuk (közelebbről meg nem nevezett) problémáira a Föld legalacsonyabb rendű értelmes létformáinak megfigyelése adja a megoldást, az legalábbis zavarosan gondolkodik. És a gondolkodó ember esetleg tovább spekulál ezeken, és arra jut, hogy az illető minden mást hasonló zavarossággal gondol át.
Hogy miért kellett egyáltalán a regény eredeti szituációját visszájára fordítani, már a következő pontban keresendő a válasz.
Természetesen meggondolandó, hogy a sci-fi gagyizás nem szándékos-e. Nem azért gagyiznak-e, hogy az egész sci-fiségét zárójelbe tegyék? Még csak nem is egyszerű, kétkezi sci-fi utálatból (hiszen valaki a szerzők közül nyilvánvalóan olvasta a könyvet), hanem, hogy a témát, üzenetet közelebb hozzák a nézőhöz. Esetleg, mert a mainstream nem bocsátaná meg nekik, hogy a tematikához nyúltak.
Lehet. De ha így is van, ezt, mint sci-fi író és olvasó én nem tudom megbocsátani.

3. A „gyáva” és „lakájlélek” erős szavak. Sértőek. Nem tudom azonban másképpen jellemezni azt a szerzői attitűdöt, mely erre az eredményre vezet.
Sokrétű bátortalanság mutatkozik itt meg.
Elsősorban abban, hogy az eredeti szöveg sci-fi jellegét, és egyértelmű kommunista/marxista alapállását és üzeneteit egyszerűen figyelmen kívül hagyták, sőt visszájára fordítva megtagadják. Gyávaság, nem egyszerűen fantáziátlanság, nem elképzelni, nem azt üzenni, hogy a Földön is megszűnhet a szenvedés, megszűnhet az aljasság, létezhet igazságos társadalmi újratermelésen alapuló társadalom, hanem éppen az ellenkezőjét. Vagyis, hogy ez csupán idegen bolygókon lehetséges, sőt ott sem „problémamentes”, bármi is legyen ez a probléma. Itt, bájos bolygónkon minden ilyen felszabadítási kísérletnek csak mészárlás lehet a vége…
Talán nem is gyávaság. Talán csak egyszerű lakájtempó. Nem marunk bele kenyéradó gazdánk, a tőke kezébe, nem mutatunk neki alternatívát (a nyolcvanas évek közepe óta a tőkeaplologéták és lakáj politikusok állandó jelszava a „nincs alternatíva”, még elméletben sem, még a fantázia világában sem), még akkor is, ha tudjuk, hogy működése embertelen, egyre embertelenebb, hiszen éppen azért csináltuk ezt a darabot, hogy ezt megmutassuk. Nem. Zsíros fesztiválszereplések és sikerek, a lakájmédia és megmondóemberek zajos tetszése csábítóbb az igazság kimondásánál.
Hogy nem vállalják fel egy kommunista szöveg kommunistaságát, az persze lehet világnézeti kérdés, sőt, aktív kommunistaelleneség is. Sugalmazza ezt Károly „forradalmának” (talán minden forradalomnak) eleve nevetséges helyzetből indítása, nevetséges terv szerinti végrehajtása, és tragikomédiába fulladó végkifejlete. Azonban, ha valaki ennyire rossz véleménynel van a kommunizmusról, miért nyúl egyáltalán egy kommunista szöveghez? Miért nyúlja le? Paródiát kíván csinálni? Hiszen azzal saját mondanivalóját is zárójelbe teszi, lejáratja.
Hogy a kontraszt nagyobb legyen, mégis kénytelen vagyok visszatérni a regény egyik üzenetéhez, mely nyilvánvalóan marxi, és amelynek kimondásához az ennek ellenkezőjét hirdető (puskatussal az emberekbe beleverő) a bolsevik-sztálinista Szovjetunióban igen nagy bátorság kellett. Hogy tudniillik az emberektől nem szabad elvenni a történelmüket, ahogy Trockij (és Lenin) elméleti alapjain a sztálini gyakorlat tette.
Gyávaság lehet a sci-fi fel nem vállalása is, és gyávaság, hogy a tematikai és színházi eszköztár legkézenfekvőbb megoldásaival megelégszenek közvetítő közegül. A kamionplató ugyanis, minden ellenkező véleménnyel ellentétben nem bátorság, hanem egyfajta modern színházi rutin egyenes következménye. Behódolás az alternativitás kliséhalmazainak. De ez már a következő pontokba tartozik.

4. Ha felszínesen szemléljük, tiszteletreméltó bátorságra vall a témaválasztás, a mindent átfogó (a tudástól a munkaerőn keresztül a puszta testig terjedő) kizsákmányolás, a politikai mocsok (mocskos politikus, és az őt mocskos eszközökkel lejáratni kívánók), aljasság és kiszolgáltatottság, etc. – egy velejéig romlott társadalom ábrázolása. Hogy mindezt miért nem lehetett Arkanarban hagyni, ahol mindez hatványozottabban és brutálisabban történhet, elvégre a legsötétebb középkort váltja fel éppen a kapitalizmus felé masírozó abszolút monarchia, az rejtély, de ha már így esett, hát legyen a földi mocsok valóban mocsok, a földi aljasság valóban aljasság, a földi kizsákmányolás valóban kizsákmányolás.
Az előadásban nem az.
Szépelgést kaptunk helyette, a mocsok kliséit és közhelyeit. Szar helyett sarat. Hideg aljasság helyett többnyire (lásd később) kétségbeesett őrület-paródiát. Az egyik legnagyobb ellentmondása az előadásnak, hogy ha már nyilvánvalóan hökkenteni akar, a székhez szögezni a brutalitással, akkor miért nem teszi.
Miért nem választottak valódi témát a stilizáció helyett? Miért állítottak fel tökéletesen valószínűtlen alapszituációt? Miért nem hozták be az élet valódi abszurditását a művi, rutinos helyett, miért nem a felfokozott realitás zsibbasztó irrealitását választották a művészeté helyett?
Mire jók az elidegenítő hatások, ha katarzist akarnak, morális megújulást, de legalább arculcsapást?
Miért kamuztak ebben is, mint a sci-fiben?
Hiszen az én ablakomból, a Nagy Fuvaros utcában minden csütörtökön (most már gyakrabban is, ahogy a szesz romboló ereje egyre gyorsabban marja szét az agyakat és az emberséget) brutálisabb és aljasabb előadást láthatok és hallhatok. A nyomor, a kiszolgáltatottság, a kizsákmányolás, a csontokba ivódott aljasság, a függés és a bűn egyfajta szolidaritásának olyan bugyrait, amiről – úgy tetszik – a művészet nem szívesen vesz tudomást, csak a felszínt vakargatja – fakéssel. Szívesen vendégül látok inspirációra vágyó szerzőket!
Miért kamuznak a nyelvvel is?
Alig találhatók nyelvi rétegek az előadásban, még az idegenek is alig különülnek el a kamion utasaitól. Mintha erre csak Mami alakjának megformálásakor ügyeltek volna. Láng Annamária élt is a lehetőséggel, amennyire tudott. A kamionsofőr, Derzsi János magától hozott egy nyelvi szintet, ebben a szerzőknek semmi szerepét nem látom. Omar nyelve pedig egyenesen katasztrófa: ha valaki nem tud arab-angol akcentust, az ne helyettesítse be magyar-angol akcentussal, mert lerombolja a figurát [7].
Miért stilizált az argó és a szleng?
Elismerem, nem lenne értelme kiállni a színpadra a:

„Té geci geci! Hát a rák egye ki a faszodat. Tee fasszopó geci vagy, geeci!”

mondattal, mert nehezen lenne beleértelmezhető bármiféle mondanivaló a szubkultúrán kívüli ember számára, de legalább törekedni kellene valamiféle nyelvi-kifejezésbeli realitásra az „így képzelem, ahogy beszélnek ezek az emberek” helyett. Be lehetne mutatni a nyelv romlását és elaljasodást, ami bekövetkezett az elmúlt évtizedekben, és ami mindig is jelen volt a szubkultúrákban, kifejezőjeként az elaljasodásnak.
Miért agyalták ki a legostobább, legkevésbé hatásos, így a leghihetetlenebb bosszútervet, a politikus apa hasonlóan valószínűtlen bűneinek megtorlására?
Ha már az emberi kisszerűség és aljasság kipellengérezése volt a céljuk, miért ezt a nyilvánvalóan aljas környezetet választották. A nyomorban és annak határán élőket könnyű aljasként ábrázolni. Kézenfekvő.
Nem lett volna megrázóbb a polgári környezet aljasságát bemutatni? (Természetesen nem, ahhoz sokrétű bátorság szükségeltetne – lásd előző pont). Persze kísérlet erre is történt, és világos, hogy támaszkodva a közvéleménykutatási adatokra, könnyebb volt kiválasztani a legrosszabb megítélésű polgári pályát, a politikust, erre a célra. Megint csak a legkézenfekvőbb választás.

5. Manapság nem kell nagy bátorság a színpadi újításokhoz, sőt kritikai és (soha fel nem mért) közönségigény van rájuk. Szívesen láttam volna ilyesmit az avantgárd rutin (ugye, ennek a szóösszetételnek oximoronnak kellene lenni, sajnos mégsem az) helyett.
A genitáliák látványa és színpadon imitált aktus nem hoz közelebb a katarzishoz. A literszám szétlocsolt művér sem. Nem lesz nagyobb a hatás a szarul használt szlengtől sem. A kivetítők manapság már szinte kötelező kellékek, de ilyen erőteljesen támaszkodni rájuk megint csak elidegenítésbe csap át, és megpendíti a gyávaságról szóló húrokat. Az explicit brutalitást kivetítőn közvetíteni valóságsó ízt ad az egész vállalkozásnak.
A valóságsót pedig, még ha esetleg éppen a valóságsó pellengérre állítása, paródiája is a cél, hagyjuk meg inkább a kereskedelmi televíziózásnak! Hiszen még oda sem való.
Bennem ezek az olcsó eszközök végképpen lerombolták a hatást, zárójelbe tették színházilag is az egész estét. Nem vagyok színházi ember, Isten mentsen, hogy valaha is színpad közelébe kerüljek, másképpen, mint néző! Az, hogy tanácsot adjak művészeknek pedig végkép nonszensz, de erre vonatkozóan, kapcsolódva az előző pont polgári gondolatához még egy megjegyzés: Buñuel tudott avantgárd lenni öltönyös polgárok és finom beszédű úrinépek szerepeltetésével is.

6. Egy darabhoz, ha már színdarabot írunk, hozzátartozik a színpadkép is, ennek minden következményével. Ha a történet kamionplatón játszódik [8], kézenfekvőnek látszik ugyan, hogy a plató legyen a színpad és ne a színpad a plató, de ezzel fel is merült két jókora geometriai probléma.
Az egyik a nézőpontra vonatkozik, és ha Mundruczó nem elsősorban filmrendező, ez talán nem is okozott volna gondot. A filmrendező azonban nem fókuszálta össze a nézők látóterébe a cselekményt, így a lehetetlenül széles színpadképen, amelyet a plató (platók) adnak, a párhuzamos történéseket fárasztó, sokszor lehetetlen volt befogadni. Ezen nem segítettek kivetítők, sőt, fokozván a befogadandó információmennyiséget, még rontották is a közönség helyzetét. Mely egyébként is kényelmetlen volt a székek és a sorok lanyha emelkedése miatt. A rendező nyilván a harmadik sorból rendezett…
A másik geometriai buktató – és ez megint a hitelességet apasztja – hogy a kamion zárt dobozában a benne létezők nem oldalirányban, hanem a hossztengely mentén élnek. Az, hogy minden szereplő az nem létező oldalfalnak beszélt, nem a kívánt abszurd hatást adja, hanem egyszerűen nevetséges.
Ami a zenei betéteket illeti, ezek funkcióját az előfordulások többségében nem látom, hacsak arra nem jók, hogy a Zita nevű lányt alakító Kiss Diána Magdolna valóban kiváló hangját megcsodálhassam.
Néhányszor az énekbetét, amelynek többnyire még annyi indoka sincs, mint egy musicalban lenne, akkor töri meg az előadás lendületét, amikor a legnagyobb szükség lenne arra, hogy haladjon.
Tulajdonképpen az első, a Mammy Blue betéten kívül a zenének csak elidegenítő funkciója érvényesült. Ott kétségkívül a helyén volt, egyfajta ehejuhnyem, munkadal funkciót töltött be, és hangulatilag, logikailag tökéletesen illeszkedett az előadás rendjébe, illusztrálta Mami aljasságát és olcsó manipulációit, mellesleg kiváló alkalom volt a lányok bemutatására. Ennek a zenei témának halk visszatérése is helyénvaló. A többi – mintha olyan eszköz került volna a kézbe, melyről nem igazán tudott mire való. Hogy a Sztrugackij fivéreknél maradjunk: „mikroszkóppal vertek szöget a falba”.
Mellesleg szerintem a színészeket is zavarták, kizökkentették.

Annyi marad még, hogy a darab hiánya-hiányosságai után értékeljem magát az előadást, de a színházhoz nem értek, az irodalomhoz talán valamicskét, így ami föntebb áll, a darabra vonatkozik. Az előadást többen értékelték ilyen szemmel, rájuk hagynám a színházkritikát.
Csak néhány benyomás a 2011. szeptember 20-i előadásról.
Általában úgy tűnt, hogy Derzsi János és Rába Roland (mint dr. Varjassy Károly) kivételével mindenki puszta rutinból játszik. Nagy Zsolt, bármilyen kiváló színész, nem tudott mit kezdeni a Doktor megíratlan szerepével, nem találta magát. A Mamit alakító Láng Annamária kiválóan hozta a gátlástalan, cinikus ugyanakkor az aljaéletből menekülni vágyó figurát, de ehhez nem a darab hanem a színészi rutin segítette. Talán szándékos, hogy a lányok „ott se voltak”, elvégre egy kurva „nincs ott” az aktus közben, de Wéber Kata, Kiss Diána Magdolna és Tóth Orsolya akkor sem „voltak ott”, amikor az életük lett a tét. Katona László Omár szerepében tobzódott, talán túl is játszotta figura groteszkségét, alakítása inkább Commedia dell'Artéba való.
Már jeleztem, hogy a színpadkép illogikus, sokszor átláthatatlan, a kivetítős megoldások gagyik, a nézőtér fizikai megvalósítása közönségellenes.

Legalább utaztam emeletes városnéző buszon, de az se volt jó – hűvös van már ehhez.

Ha Mundruczó Kornél mindezt filmen csinálja, valódi, százfős illegális varrodával, ahol a lányok egy része kurva, és a kupleráj valóban megjelenik, ha elfelejti Rumatát, és helyette egyszerűen földi megfigyelőt állít be, ha a politikai-politikusi, forradalmi szálat bátran újra-átgondolja, akár még egészen kiváló filmet is összehozhatnak.

Jegyezetek:

[1] Ifjabb olvasók kedvéért: nézz és hallgass Rajkint. Ha már orosz kultúra.
[2] Pedig ő elvileg ért hozzá...
[3] Ez egyelőre nem bizonyított feltételezés, mindkét ismert filmkísérlet katasztrófálisra sikerült.
[4] OK. Rumata a Kísérleti Történelemtudományi Intézet munkatársa is. De elsősorban progresszor, csak másodsorban történész.
[5] Persze, abban a tágabb keretben, hogy a Szájfáj kanális vagy hogy hívják, műsorpolitikájában és önálló filmjeiben ugyanezt a gagyizást űzi fennállása óta, az előadás ezen „üzenetét” kissé más megvilágításba helyezi. Ha magunk is a fészkünkbe szarunk, ne csodálkozzunk, ha más is ezt teszi.
[6] Egyfajta kontraszelekció figyelhető meg a képzésben a zenés formákban otthonosság javára.
[7] Egyáltalán, miért kellett a szadista, perverz kategórián aluli pornórendezőnek arabnak lenni? Hány arab pornórendező van a szakmában? Talán csak nem egyfajta rasszizmus érhető itt tetten?
[8] Hogy a kamionra helyezett, vándorló varroda ötlete mennyire valóságos, valóságellenes, még akkor is, ha a varroda fedőtevékenység, nemigen érdemes kitérni – létezik az ún. művészi szabadság is. De hogy ez a varroda, három (3) varrónővel/ kurvákkal a KÍNAIAKnak termeljen, az túlmegy az abszurdon. Az nonszensz. És csak egyetlen felesleges mondat a szövegben. Mellesleg jólmenő kupi sem üzemeltethető három lánnyal – van a termelőeszköz avulásnak egy határa ugyanis. Főleg, hogy a színpadkép szerint az aktushoz nincsen hely a varrodában. Két kamiont ugyanis nem visz el egyetlen sofőr…

Nincs bocsánat

Van egy embertípus, aki képtelen megbocsátani valós vagy vélt sérelmeket, sőt a legelemibb bírálatot sem. Remélem legalább nem hetedíziglen megy el, mert akkor jaj a leszármazottaimnak...

Az ilyen élőlény nem mulaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy beléd törölje a lábát, vagy, ha ezt adott hlyzetben/közegben nem érzi saját imázsára nézve komilfónak, legalább ne kicsinyileljen, a gyalázkodás és bosszú legenyhébb formájaként. Még olyan piciny körben sem hagyja ki a lehetőséget, ahol ennek látszólag az égvilágon semmi jelentősége sincsen.

De mégis van.

Szóval, itt és most üzenem, mivel kissé fölbasztam magam:

1. Bár semmi köze sincs ahhoz, hogy mit olvasok magyarul és mit angolul, Le Guin-től véletlenül mindkét nyelven elolvastam az Earthsee ciklust, a The Dispossessed-et, a Rocannon's World-öt, a Planet of Exile-t, a City of Illusion-t, a The Left Hand of Darkness-t.

2. Ha egyszer a segítségét kérem, nem azért teszem, hogy utólag kiforgassa, amit hallott, és úgy tálalja, ahogyan tette. Azért kértem a segítségét, mert tisztelem a munkáját, és a segítségével reméltem gyorsabban hozzájutni egy anyaghoz. Bocs, többé nem teszem.

+1 A fentiekhez kapcsolódva minden magtalannak is szól: Nem csak ti olvastok angolul, kedveseim! Bármennyire is ezt hiszitek és terjesztitek.

Nevet direkt nem írok, mert nyilván azonmód személyeskedő barommá válok.

Rossz a PR-om.

Update (110926):

Mint a példa mutatja, a harag pocsék tanácsadó. Javítás:
"véletlenül mindkét nyelven elolvastam az Earthsea ciklust, a The Dispossessed-et, a The Left Hand of Darkness-t és angolul a Rocannon's World-öt, a Planet of Exile-t, a City of Illusion-t."
Kegyelem sincsen. Figyelnek. És nem szeretnek. Rossz a PR-om,
Brühühühü!

Bitszag

Mond gyilkosa a kanapén ült. A pisztolya – ősöreg, de jó karban lévő Glock, csak a régi filmekben látni már ilyet – mellette hevert a kanapén. Kissé zavartan simogatta az ölébe fészkelődött macskát, Mond vén kandúrját, Káint.
          „A macskám elárult engem” gondolta Mond derűsen.
          A pisztoly nem riasztotta meg, sőt valamennyire megnyugtatta. Ha valamelyik ultramodern, célkövetős, mikrorobbanófejes rakétafegyver heverne a kanapéján, komoly bajban lenne – egy profi csábította volna el a macskáját. Ez mégiscsak amatőr.
          Letette a kést a hosszú komódra, a limlomok emléktárgyak közé.

          Az író a hátsó ajtón jött be, tíz perccel azelőtt, éppen idejében észrevéve a riasztó kikapcsolt állapotát, hogy automatikusan ne élesítse vissza a kódjával, és ne riassza saját jelenlétével a rendőröket.
          „Akik úgyse érnek ki időben” gondolta Mond némi elégedettséggel. „A világban ez legalább biztos pont.” Tudta, hogy valaki behatolt a lakásba, mert sohasem felejtette el élesíteni a riasztót, mielőtt elment hazulról. Káin miatt.
          Valaki mégis behatolt a lakásba, valamiképpen kikapcsolta a külső személy által kikapcsolhatatlanként eladott zsák szar! riasztót. „Profi betörő. Még itt lehet” gondolta Mond. „Talán Káin se’ slisszolt ki…” vigasztalta magát.
          Egyelőre nem hatolt beljebb a lakásba. A másik biztos pont, hogy a betörő nincs a konyhában. Megdicsérte magát az éleselméjű következtetésért, és amilyen nesztelenül csak tudta, elővette a gines palackot, és meghúzta az üveget, majd a késtartóból magához vette kedvenc, harmincöt centiméteres szeletelőkését.
          A belső felügyeleti rendszer vizuális inputjait a hűtőszekrény képernyőjére is lehívhatta. Az emeleten a hálószobákban nyomát sem látta a betöréssel járó felfordulásnak, úgy tűnt, minden úgy maradt, ahogy hagyta. „Már amennyire emlékszem a reggelre. Vagy bármelyikre. Jobban oda kellene figyelni az életemre.” De jól tudta, hogy úgysem fog már sohasem.
          A betörő a nappaliban ült, a kanapén, és egyáltalán nem látszott betörőnek. Valami feketéllett az ölében, és valami feketéllett mellette a bézsszínű bőrön. Valamire várt.
          Vagy valakire. Rám.
          Mond már tudta, az ember azért ül ott, hogy őt megölje.
          Csak azt nem tudta, hogy miért.
          A kíváncsiság felülkerekedett egyébként is ingatag életösztönén, és nesztelenül megindult a nappali felé.

          Káin természetesen előbb vette észre a konyha felől érkező gazdáját, mint a gyilkos Amatőr, hangos dobbanással leugrott az ember öléből, és Mond elé szaladt. Mintha nem egy vadidegen ujjainak gépies simogatását élvezte volna egy fél pillanattal azelőtt, nyolcas alakú pályákat leírva, hangosan dorombolva, felemelt farokkal gazdája lábaihoz törleszkedett.
          – Áruló! – sziszegte Mond hangtalanul. „Túlságosan sokat hagyom egyedül…” gondolta sajnálkozva, és lehajolt, karjába emelte a macskát. Hagyta, hogy az állat kényelmesen elfészkelje magát, majd hosszú bundájába túrva belépett a nappaliba – nem látta értelmét, hogy tovább az ajtókeret mögött rejtőzködjön.
          – Ki maga? – remélte, hogy a meglepetés ereje az ő oldalán van, és az Amatőr nem puffantja le ijedtében.
          Az Amatőr frissen kapott nevéhez illően viselkedett. Mond hangjára az ajtó felé kapta a fejét, azután a pisztolyra nézett, egy hosszú pillanatig megbámulta, mintha először látná, majd felkapta, és bizonytalanul az íróra szögezte. A Glock torkolata vészesen ingadozva hol Mond szeme közé, hol a nappali egészen különböző irányaiba nézett. Az író belebandzsított a csőbe, majd visszatartotta magát, hogy tekintetével a lehetséges célpontok bizonytalan irányait kövesse, inkább alaposan megnézte gyilkosát.
          Alacsonynak látszott, egészségtelenül keskeny testtel, pálcikaszerű végtagokkal, a kanapé látszólag be sem süppedt alatta. Ujjai, mintha csak felerősíteni akarnák teste vékonyságát, póklábakként ölelték a pisztoly markolatát és egymást. Arca szíjas, bőrszíne egészségtelenül sápadt, már-már hullamód sárga, a szeme beesett és karikás, ajka keskeny és száraz. Az orr uralta azt az arcot, római fővezérhez méltó hatalmas sasorr, éles kontrasztban a behúzott állal, és magas, keskeny koponyával.
          „Ez az orr! Valahol már láttam. Kell nekem egy ilyen orr! Római fővezérre én hasonlítok… Remélem.” Mond önkéntelenül pózba vágta magát, mintha latin tógát viselne. Bíborszegélyest… Tudta, hogy a póz, karján a macskával, több mint nevetséges.
          Az Amatőr fekete vászonnadrágba és hosszú ujjú fekete pamutgarbóba bújtatta keskeny testét ninja orgyilkos, micsoda pojáca!, de a hatást lerontotta, hogy fakó, seszínű, száraz haját lófarokba fogta össze a tarkóján.
          – Johnny Pointer vagyok – mutatkozott be –, és azért jöttem, hogy megöljem magát!
          Először nézett Mond szemébe, és az író nem látott zavart vagy őrültséget a tiszta, mogyorószín szempárban. Elszántságot annál inkább.
          Mond nagyot nyelt, és kiesett klasszikus pózából. „Ez tényleg lelő! Nem kellett volna bejönni! Szépen csendben kimenni, ahogy bejöttem, és hívni a zsarukat… Késő bánat!”
          – Nézze, Mr. Pointer! Nem ismerem magát, és nem hiszem, hogy akaratlanul vétettem magának valaha is. Ha igen, bocsánatát kérem, aztán felejtsük el ezt az incidenst!
          – Johnny. Mindenki Johnnynak hív! Én nem felejtek, Mond!
          – Rendben. Megöl. Megteheti, magánál a fegyver… De jogom van tudni, hogy miért halok meg!
          – Éppenséggel nincsen joga, de úgyis el akartam mondani… Azért ölöm meg, mert maga sci-fi író. Megölöm valamennyi sci-írót az országban. Ezzel a pisztollyal. Magával kezdem, mert magát ismerem… Ilyen egyszerű.
          – Értem – válaszolta Mond kiszáradó torokkal, pedig csak azt értette, hogy tiszta tekintete ellenére Johnny Pointer mégiscsak őrült. Csak egy őrült akarhat lemészárolni minden sci-fi írót. – Akkor sem ismerem magát, Mr. Poin…, Johnny.
          – Dehogynem! Tizennyolc évvel ezelőtt a Mittelfeld Egyetemen dolgozott, nem? Mielőtt profi író lett… Nem rémlik?
          – Nem vagyok profi író… – tiltakozott Mond erőtlenül. Ha bebizonyítja, hogy nem író, a bolond talán meggondolja magát. – Ne haragudjon, de nem rémlik… Maga is a Tanszéken volt akkoriban?
          – Nem voltam a Molekuláris Virológia tanszéken! – az Amatőr türelmetlenül felcsattant, a pisztollyal olyan mozdulatot tett, mintha legyet hessentene.
          – Vigyázzon, ember!
          – Ugyan mire? Megtehetném, hogy szétlövöm a térdét, és azután kényelmesen elmondhatom, hogy miért is teszem, amit teszek. De nem akarok feleslegesen fájdalmat okozni senkinek. Maga meghallgat, aztán lelövöm. Ilyen tiszta az ügy. Nem akarok felesleges fájdalmat… Üljön le a földre!
          – Hogy?
          – Üljön le a földre! Ott, ahol van… Tegye már le az a kurva macskát! Ne akarja, hogy szétlőjem a térdét!
          Mond engedelmeskedett. Káin puhán a padlóra ugrott, sértődötten visszanézett, és a kanapéhoz sétát.
          – Úgy! Üljön törökülésbe, és tegye a kezét a térdére. Mindkettőt!
          „Tarkón lő majd, mint egy disznót! Ha feláll, hátra kell vetni magam, ki a folyosóra… Beszéltetni! Beszélteteni!”
          – Még mindig nem tudom, hogy kicsoda maga, Johnny.
          – Volt egy kutatás a hemagglutinin mutációk térképezésére…
          – Már emlékszem! Maga írta a pozíció súlyozó programot. DISPOSE… Emlékszem. Senkit sem érdekelt… Amiatt hagytam ott az akadémiai szférát… Tíz évvel korábban lehetett volna influenza meg nátha vakcina… Eh…! De magának akkor szakálla volt!
          – Részletkérdés. Most már tudja, ki vagyok. Elmondom, miért akarom megölni. A többi kurvapecérrel együtt.
          – Mindnyájunkat? Nem tud annyi golyót venni a Glockjába, ahányan sci-fit írnak manapság…
          – Ne viccelődjön ezzel! Annyit ölök meg, amennyit tudok, ha eleget kicsinálok, a többinek csak elmegy a kedve attól, hogy baromságokat irkáljon össze!
          – Magának tematikai kifogásai vannak! – csodálkozott rá Mond. „Ha az őrültségbe rendszer csúszik bele, annál veszélyesebb… Beszéltetni kell!” – Mondja meg, hogy mit írtam rosszul semmit… mindent, és boldogan visszavonom!
          – Már késő! Maga életveszélyes dolgokat publikált! Emlékszik? Háromfázisú vírusfegyver…
          – Higgye el, voltak morális dilemmáim és álmatlan éjszakáim miatta. De szerencsére azt se vette senki komolyan…
          – Nono. Azt nem tudhatja! Mindig akad valami barom, aki komolyan veszi magukat! Bármi baromságot, amit kiötlenek! Az emberek rühellik ezt a világot és a maguk fantáziabirodalmait akarják. Némelyiknek baromnak meg is van a hatalma hozzá, hogy megvalósítsa. Az ipar kétségbeesett marketingbarmai pedig állandóan azt szondázzák, mit lehetne a népre sózni. Sci-fivel aztán bármit! A porszívók úgy néznek ki, hogy minden változtatás nélkül kellékek lehetnének valami olcsóbb sci-fi filmben… Már vannak repülő autók, Mond! Képzelje el, hogy valahol valaki időgépet épít, vagy a maga inteinjeivel játszik.
          Mond beleborzongott a gondolatba, de nem hagyta magát.
          – Azt hiszi, hogy nélkülünk megállna a technológiai fejlődés?
          – Nem vagyok hülye. De nehezebben fordulna esztelen irányokba. Maguk törik fel az ugart és trágyázzák meg a talajt, amiből a kézzelfogható baromságok kinőnek. Kimossák az emberek agyát, torz szükségleteket teremtenek. A szükséglet meg árut szül…
          – Tudtommal semmiféle szükséglet nem született az írásaim alapján… Pláne nem áru. Most gazdag ember lennék… Ha valaki elhányta magát tőlük, már örülhetek…
          – Ezt nem tudja öniróniával elütni…! Tudom jól, hogy a maga írásaiból nem lett termék! De csak azért, mert nem olyan témákban írt. Nem tehetek kivételt! Valamennyiüknek pusztulni kell! Azért kezdem magával, mert magát ismerem. Tudtam, hogy hol lakik, tudtam, hogy milyen a riasztója, tudtam, hogy ugyanazt a jelszót használja mindenütt… Én nem felejtek, Mond.
          Mond elvörösödött:
          – Nem fogom többé… Megígérem.
          – Ez már nem fontos. Akar imádkozni? Igyekezzen! Öt perc múlva halott lesz.
          – Anyám! Ha engem véletlenül is választott, valami csak kiváltotta magában ezt a gyilkos szándékot, Johnny!
          – Hát persze! Elveszítettem a munkámat…
          – De hisz maga volt az egyik legjobb bioinformatikus az egyetemen!
          – A legjobb vagyok – válaszolta Pointer sötéten. – De nem tudok többé dolgozni. Platformváltás történt.
          – Ne mondja, hogy nem tudott lépést tartani egy platformváltással!
          – De mondom. Ezzel nem tudtam. Fizikailag. Mindig is gyenge volt a fizikumom. Ezért lettem informatikus. Nem bírom a gesztusvezérelt információtechnológiát. Nem bírok lépést tartani azokkal a kigyúrt barmokkal, akik képesek napi tizenkét órát ugrándozni meg hadonászni, meg nyújtózkodni, meg hajolgatni a gesztustérben. Öt percig se bírom… És, hát a szagot se bírom…
          – Micsoda?
          – A szagot. Tudja maga is, egy gépterem régen sem volt éppen virágillatú. Épp’ maga írta valahol: „Szemét módon élő, szemetet evő emberek meg szemét műanyag kipárolgásai.” Most olyan a gépterem szaga, mint egy futballöltözőé… Méghogy platformváltás…
          – Ó – az írótól nem tellett többre. – Izé… Johnny. Tudja, hogy én sohasem írtam ilyesmiről… Mindig is ellene voltam, hülyeségnek tartottam.
          – Tudom. De nem számít. Valakik maguk közül éppen elég ideig tömték ezzel a szarral a nép fejét. A hülyeség meg gyökeret vert. Mindig a hülyeség ver gyökeret. Mostanra ez lett a menő. Van egy generáció, akik már csak így tudnak programozni. Az enyém meg többnyire így nem. Én biztosan nem. Tudja, hogy van: ha valami divatba jön, minden, ami nem divatos, a kukába megy. Készüljön, Mond!
          Pointer erősen megmarkolta a pisztolyt. Mond látta, hogy a szeme összeszűkül, ujja a ravaszra görbül…