A mű vész

El.
Én pedig meg.

Befejeztem a KIMTE Budapest 200 pályázatának zsűrizését, melybe úgy kerültem bele, mint Júdea helytartója egy kis zsidó szekta hitvalló fohászába, magyarán, a Nagy Író Zsűritag ideje fogytán megkértek erre az utolsó pillanatban egy balekot. Hozzáteszem, nem a Nagy Írót minősítem ezzel – ideje mindenkinek fogyhat. Viszont, hiába szeretem ezt csinálni, mivel immár másodszor esik hasonló: nagyon nem esik jól! Nem a kispadhoz számítom magam. Sose ültem rajta. Nem is fogok.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ebben a hangulatban értékeltem a beküldött műveket, ez a hangulat csak most, a munka elvégzése után desztillálódott le, és töltött még egy ujjnyit a

Interlude: Mögöttem két tizenkét év körüli kislányka a jelzáloghitelekről beszélget.

keserű pohárba. Salut!
A novellákról nem beszélek itten, annak megvan a maga helye (ahol nyilván megint csak nem kéri ki senki a véleményemet, valószínűleg – mórság, kötelesség, mehetés), hanem úgy esett, hogy e pályázatra kapcsolódó zenei produkciók is érkeztek az irodalmi alkotások mellé.

(Képzőmívészeti alkotások is, de mivel a grafikában érdekelt vagyok, inkább azokról sem írok most)

A versek és zeneművek viszont kiolvasztották az esztétikai biztosítékomat, pedig pár éve kénytelen voltam jó vastag dróttal megpatkolni.

1. A versforma NEM azt jelenti, hogy mindent szabad az olvasóval. Ellenkezőleg. A vers, szabad, vagy kötött, több kell, hogy legyen világmegváltó gondolatok leltárszerű sorolásánál, vagy az ún. lírai én érzelmi

Interlude: a buszra most felszállt egy kifejezetten szépnek mondható ifjú hölgy, káprázatos alakkal – a manapság divatba jött lógó ülepű nadrágban, melyet ilyen kialakításban eddig nem láttam: lógó ülepű sztreccsnadrág. Ehhez többet most hozzá sem teszek.

kitöréseinek pléhlavórjánál (vö. okád).
A vers a legmagasabb szintű irodalmi absztrakció, az általános legerőteljesebb megjelenítése még akkor is, ha konkrétan a költő kisszerű lelke vonyít is benne.
A vers a legtömörebb művészi kifejezési mód, hatalma van. Egyetlen párszavas kép egész sorsokat mesél el, hatásosabban, mint egész oldalnyi ömlengés.

A rímek…
Hajaj!
A rímek, ha vannak, a magyarban különösen fontosak. Minden magyar költőnek saját ríme van, miért kell megelégedni a legelemibb közhelyekkel?
Szóval, verset az írjon, aki IGAZÁN tud, mert jobban fáj, mint egy félrement kispróza.
Mindez akkor is igaz, ha verset véletlenül dalszövegnek hívják. Még akkor is, ha "csupán" rapnak szánt szöveg.

2. A zene, hogy építészeti hasonlattal éljek, előbb barlang volt, aztán sátor, majd fogadó, aztán kolostor, templom. Volt kor, amikor katedrálissá nőtt, aztán palota lett, majd laboratórium és üzemcsarnok. Ma – pláza. Aki úgy gondolja, hogy számára kielégítő zenei klisékből újabb krómmmal vagy kínai gyártmányú álegzotikummal „feldobott” plázabutikot vagy diszkót építeni, hogy kényelmesen kiszolgálja a tömegízlést – tegye! Lelke rajta. De inkább ne pályázzon ezzel ott, ahol elméletileg valamiféle intellektuális kihívás érhető tetten a pályázati kiírásban.

3. Szánalmas, hogy a sci-fi zenei megjelenítése megmarad az elektronikus szintetizátorok hangzásvilágánál – ráadásul poposítva. Bátortalanul megjegyzem, ez az ország a Solaris zenekar hazája. Tehát lehetséges másképpen…

Local Storms

Úgy tetszik a magyar fantasztikus közvélemény nemigen tud mit kezdeni még azzal a pályázati bőséggel sem, amely mostanában ránk zuhant.

Mindenki gyanakszik.

Mire is?
Leginkább a pályáztatók szándékaira.

Miért?
Vegyük már észre, elvtársak, hogy a kapitalizmusnak nevezett elosztási rendszerben élünk már tizenhat éve. Amely a profiton kívül más szentséget nem ismer. Jófejségból senki sem ír ki pályázatot.
Egy kiadó által kiírt pályázat nem egyéb, mint reklámfogás, nem lehet más. Normális kiadói gyakorlatban a kézirat ugyanis házhoz jön.
A felszisszenésre okot adó díj összegek ennek fényében talán nem is olyan magasak. (Abszolút értelemben sem, természtesen.)
Szóval, itt nemigen van mire gyanakodni. Az érdekekviszonyok itten tiszták, kérem. Nagyjábul.

A mindenféle látszólag nonprofit szervezet esetében másképpen van. Magyarországon ugyanis nyoma sincs egyelőre az önzetlen magán-mecenatúrának. Még az is előfordulhat, hogy egy díj mögött nem egy egyház, szekta, hanem, horribile dictu egy párt áll. A hab a tortán, hogy kiadó mögött is állhat egyeház, szervezet, párt.

Ebben a mocsadékban szerintem egyelőre az Avana díjai azok, melyek mögött nemigen fedezhetők fel ilyesféle érdekek.
(És a fentiek fényében érthetőek a díjak dehonesztálására irányuló lépések.)

Erről az alapról kiindulva a Zsoldos-díj lehet az a díj, mely valóban orientáló, meghatározó. Ha tiszta, az elvi határok között legégyértelműbb szabály és kiírási rendszert áll fenn, ha a zsűrivel szemben nem merülnek fel komolyabb kétségek. Ebben, mint megtudtam, a legtöbbet az Avana tagsága és közgyűlése tehet. Hát tegyen! És mindenki, aki nem ellenérdekelt ebben, támogassa a díjakat és az Avanát.

PS: Nem vagyok az Avana tagja, és nem azért írom ezeket, hogy nyaljak a díjakért. A legegyenesebb húzás természetesen az lenne, ha most visszavonnám a jelöléseimet. De barátaim, hülye azért nem vagyok.