Nem volt tanulságok nélküli ez az izé. Mármint ez az SF portal-Avana sci-fi nap szombaton.
A részvétel persze a szokásos: a különféle sci-fi szervezetek honlapjainak több száz/ több ezer fős látogatottsága valamiképpen mindig ugyanazt a három tucat arcot eredményezi a rendezvényeken, akiket már olyan jól ismerek. (Igazságtalan vagyok: voltak számomra újak is – erre még visszatérek) Szeretlek benneteket, de olyan ez már lassan, mint egy régi házasság: ki ez a vénasszony, aki az ágyamban horkol?
Mindenesetre a Trombitásban este többen ünnepeltük a sci-fi nap létét, mint magán a sci-fi napon.
A programban először volt az az olasz valami, hogy bebizonyítsa az emberi ostobaság végtelenségét. Nehogy megzavarjam az ünnepi áhítatot, csak illendőségből nem nyerítettem végig a filmet. Különös tekintettel a kisköcsög dzsedi-re, aki lerobbant fénykardját szikráztatta, mint egy kiürült benzines öngyújtót, majd javítgatta valami űberforrasztópákával, mondván, hogy valami mágnesgyűrú, vagy miafasz levált benne, és így nem működik (vö. anyád fénykardja). Nem az gáz, hogy ez poén, hanem, hogy a gyűrűszart egészen komolyan gondolták, és a poén az alkotók szándéka szerint a kisdzsedi köcsögségében rejlett. Haha.
Az olaszok adták a világnak Dantét, Leonardót, Machiavellit, Brunót, Galileit, Verdit, Fellinit meg Ecót. Most ez van. Berlusconi meg a Dark Ressurection.
A tanulság mellesleg, hogy – nem csak a kötésig eladósodott dél-európaiaknak, de úgy nagyjából az egész civilizált világnak – le kéne már valahogy szakadni a Szart Varrsz univerzumról, mielőtt totál impotenssé válik mindenki.
Nekem mindenestre szimpatikusabb az efféle fanfiction:
A mediterrán néplélek nyújtotta vizuális és intellektuális orgia után Szélesi próbálta megmagyarázni a bizonyítványt, hogy a forgatókönyvírás immár nyolcvan éve kőbe vésett szabályai ellenére miért is határ szar a filmfelhozatal kilencven százaléka – beleértve természetesen a talján filmcsinálók fentebb említett remekét. Számomra Sanyi előadásának két legnagyobb tanulsága, hogy milyen szánalmasan bedrótozott az a csodálatos emberi agyvelő és, hogy a filmkészítés nem egyéb, mint kifinomult tömegmanipuláció.
Nagyjából úgy működünk, mint a Shrek karácsonyi rövidfilmben Kandúr: meglátunk egy lelógó bojtot, és kapát-kaszát meg az agyunk jobbik felét eldobva játszani kezdünk vele.
A macskák legalább időnként csinálnak értelmes dolgokat is. Például dorombolnak, és egyes hisztérikus/ezoterikus tanok szerint ez az egyik legmagasabb szintű energiaátadás. Mármint a doromb.
Ha Sanyinak igaza van – és miért ne lenne? –, művészetről és esztétikáról csacsogni teljesen fölösleges, mert csak az emberi agytörzset kell a kellően időzített pillanatokban a megfelelő érzékszerven keresztül buzerálni.
(Ide tartozik nyilván, hogy az emberi evolúció eljutott arra szintre, hogy a mozikban alapból nyolc deci kólát adnak egy film meg a gallon pattogatott kuki mellé – kiválasztószerveink kapacitása örvendetesen növekszik.)
Ezután volt a kisteremben a Szekértáborbontás, ami arra lenne hivatott, hogy összehozza azt, ami már jó ideje különvált és úgy is akar maradni, kivéve persze, ha nem uralhatja az egészet, mert akkor még békül is, hátha a békétől boldoguló bárányok a legteljesebb szeretet, egyetértés és demokrácia közepette maguk fölé emelik.
Hogy erre az eseményre én miért is kaptam meghívást, máig sem tudom, sem utóda, sem boldog őse nem vagyok egyetlen SF-be involválódott szervezetnek, honlapnak, baráti társaságnak, (vér)Nyuszi rokonainak, barátainak és üzletfeleinek, de még a konkurenciájuknak sem. Nem akarok kibékülni senkivel, és velem sem akar kibékülni senki. Sajnos akkor kellett e jeles gyülekezést ott hagynom, amikor a résztvevők értésemre adták, hogy elmúltak már az azok az idők, amikor bizonyos szervezetek, honlapok, baráti társaságok, (vér)Nyuszi rokonai, barátai és üzletfelei, vagy ezek konkurenciájának ún. rajongótáborai nem tekintette embernek a nem hozzájuk tartozó lényeket. (Vö. amikor boldogult anyám pakisztániakra vonatkozó morgolódásomat így intézte: „Ne bántsd őket fiam, ők is csak élőlények!). Ez bizonyára így van. Mármint hogy mások ma az idők, etc. Örvendezzünk. Halleluja! Azt nem tudom, hogy egyébként mire jutottak, betegágynál volt jelenésem, de biztosan lesz majd erről tudósítás a neten. Galore.
Addig vissza se’ tudtam térni, amíg a színpadon le nem kellett ülnöm mindenféle szerkesztők társaságában a feljövendő SF írónemzedékről tartandó kerekasztalhoz, ami téglalap alakú volt. Előre készültem, aztán úgy jártam, mint a paraszt a műrepülőn a harmadik bukfenc után: A fene se’ gondolta, hogy az egész a nyakamba is folyik.
Eljutottam abba az állapotba, hogy ha azt hallom, minőség, előveszem a Browningomat.
Az kerekasztalt ugyanis egyre oda-odafelé gördítették, hogy a kezdő írók produktumainak két vagy még kevesebb százaléka üti meg az egyáltalán olvasható minőséget. Sajnos e kijelentéssel több baj van.
A legfontosabb, hogy alapvető definíciók hiányoznak ahhoz, hogy ilyet mondhassunk.
Mivel az említetteken kívül az SF mag több prominense szájából halottam már ugyanezeket, az ember hajlamos azt gondolni, hogy az a minőségnek két alapfeltétele van :
Hát, e tekintetben bizony valóban a megjelenő magyar írások maximum egy tízezred százaléka minőségi vagy még kevesebb, mert már az első feltétel is igen kevéssé teljesül, a második feltételhez pedig ráadásul egy követ kell fújni a fent nevezett jószolgálati szervezettel – amihez nem mindenkinek van hajlandósága. Persze, ez az exkluzív társaság nem is fogad be akárkit. (Mondjuk elvileg is nehéz, mert akit előzőleg leszarháztak, tehát a kilencvenkilenc százalék, az eleve kizárja magát magas köreikből saját alacsony minőségével.)
Reménykedjünk mindenesetre, hogy az SF mag mielőbb rátalál azokra a potenciális géniuszokra, akikből angol nyelven, saját szájízük szerint alkotó írókat nevelnek, és akkor itt lesz a Kánaán, nem jelenik meg többé silány minőségű fantasztikus írás kis hazánkban, sőt, magunk alá gyűrjük az egész angolszász piacot.
Nem kenyerem sem a paródia, sem a horror, itt abba is hagyom, nézzük meg komolyan és rettegés nélkül, mi is folyik itt!
1/a. Nem akarom magamat ismételni, hogy a kortárs angolszász megjelenések zömükben semmivel sem jobbak, mint a magyar átlag (most a könnyebbség kedvéért vegyük szigorúan az science fiction tematikát – Gaiman vagy Palahniuk nem ér!), kb. tíz százalékuk a maradandó alkotás. Döntse ezt el persze ki-ki maga – de hadd ne higgyük már el az SF mag mélyen tisztelt korifeusainak bemondásra, hogy csak másod(sokad)rendű irodalmat alkothatunk őangolszászságaik mögött! Mi lesz, ha az SF mag felfedez más nyelveket is? Még hátrébb szarháznak bennünket? Van még hova?
1/b. Összehasonlítani az angolszász nyelvterület félmilliárdhoz közeli létszámú natív olvasójtáborának (majd kétmilliárd a másodnyelvűekkel együtt), és az ebből extrapolálható számú alkotók irodalmi potenciálját a maximum tizenötmilliós magyarságéval, hozzászámítva gyönyörű nyelvi börtönünket is, hát…, hm…, felveti a sportszerűtlenség látszatát. Ha angolszász nyelvterületen tizenöt-húszévente jelenik meg egy Gaimanhoz vagy Cardhoz fogható nagyság, statisztikailag mikorra várható az örökérvényű magyar SF remekmű?
Vessük csak szépen össze az angolszász termés nagy átlagát és a magyart – mindjárt keskenyedne az Örök Kárhozat (feltételezett) Szakadéka.
2/c. Meg kellene gondolni, hogy ha egyszer megdől a nyelvtudás monopólium, és tömegesen szembesül az istenadta olvasó a sokat és egekig magasztalt angolszász minőséggel, esetleg kiderül, hogy a király gardróbja kihívásokkal küzd! Mi lesz akkor? Mi lesz az a Holdbéli minőség, melyet a magyar író sehogyan sem képes elérni?
3/d. Élt egyszer egy Kurt Vonnegut nevű angolszász író, akivel szívesen dübörgök együtt, és aki mellesleg (mármint amellett, hogy velem dübörög) ennek az unfairségnek kiváló leírását adta Kékszakáll című regényében:
és
Kik hát a Magyar Fantasztikus Irodalmi Minőség Örök Kárhozat Szakadékának Önjelölt Őrei? Ki határozza meg a minőséget?
Nem extrapoláció, ha azt állítom, hogy az SF mag szerint természetesen az SF mag.
De miért kell ezt bárkinek elfogadnia?
Mi az Sf mag? Kik az SF mag?
Ki adott éppen nekik autoritást vagy miféle teljesítmény hatalmazta fel őket, hogy a minőség őrizőjeként, sőt meghatározójaként lépjenek fel?
Egy meglehetősen kétes hírnevű internetes site-tal (vö: ól) és néhány darab néhány kötetes íróval megerősített háromtucatnyi SF rajongó/kezdő író (Szinonímák) gyülekezetének (Titkolózva összehozott!!!! Egek! talán üldüzte volna őket valaki?) kellene meghatározni az egész minőségét?
Miért is?
Miért is pont ez a bizonyos, néhány darab néhány kötetes íróval megerősített háromtucatnyi SF rajongó/kezdő író gyülekezete a meghatározó, és miért nem a többi, néhány darab néhány kötetes íróval megerősített háromtucatnyi SF rajongó/kezdő író gyülekezete?
Ja, hogy más gatheringet nem erősít a néhai rpg.hu? Ez bizony behozhatatlan hátrány. Virtuális hangerőben.
Ha már itt vagyunk, ha az ól átföstődik, akol lesz, a gyesznyók máris ma született báránnyá változnak?
Egyszer kérdeztem vissza, hogy milyen fecske, magyar vagy amerikai, és máris csak az üres lózungok meg az angolszász bódulat jött válasz helyett.
2/b. Igen, azt mondtam, hogy szükség van a középszerre, és ez természetesen már helyben úgy jött le, hogy én kizárólag középszert akarok (egyesekben úgy, hogy magam is középszerű vagyok, még egyesebbekben – nyilván –, hogy még a középszerre is irigyen nézek), pedig csupán azt mondtam, hogy az egész irodalomban (meg a sportban, pl.) a zsenik felnövekvése a középszerű művek tömege nélkül lehetetlen volna. Hogy nem lesznek zseniális művek, ha minden indulást a csupán Holdban létező magas minőség jelszavával csírájában elfojtunk (lásd előbb Vonnegutnál), szanaszét szarházunk, ha már akkor elvesszük a kedvét a kezdő írónak, mielőtt megmutathatta volna, mit is tud valójában. De nyilván senkinek sem érdeke, hogy rajta kívül zseniális írók tűnjenek föl. Nekem sem.
2/c. Megértem én, hogy a genetikán nem változtathatunk. Ha valaki a világegyetem urának született, ha felsőbbrendű lény, félisten és makulátlan irodalmi géniusz, annak a közönséges halandók nem többek rongynál, akikbe legfenebb a cipőjét törli, és akikbe vitriolos tollát mártja (márcsa) de – bármilyen hihetetlen, a leszarházottak is emberek. Fáj nekik. Különösen akkor, ha méltatlan és méltánytalan, indok és érv nélküli a szarházás.Az a temérdek sértés, melyet kritika címén hint a tisztelt gyülekezet, vissza fog ütni. Felnő/felnőtt az a generáció, aki a jelenlegi sértegetőkhöz hasonlóan nem fogadja el a jelenlegi sértegetők „minőségét”. Szar lesz akkor. Fogak csikorognak majd. De késő lesz.
Szóltam.
2/d. Megírtam már korábban, hogy lehet gurunak lenni, de ha a guruságon túl a guru produktuma a közelében sincs annak, amit guruként hirdet, akkor a guruság hitelét veszíti. Márpedig ezen már túl vagyunk. Mégis fennáll a határtalan önbizalom és a parttalan lenézése mindazoknak, akik kívül állanak. Meddig?
Na, mindezek tanulságain el lehet gondolkodni, fel lehet fújni a torokzacskókat, vagy homokba lehet dugni a buksi fejeket. Kinek, kinek szimpátiája és vérmérséklete szerint.
Vissza a szombatba!
A Threthon Gyűrű átadását ugrottam, de első alkalommal a Gyűrű a legmegfelelőbb személyhez került. Juhász Viktor, gratulálok!
Utána már „csak” az e-book kerekasztal maradt a Kossuth Klubban. Szintén nem tanulságok nélkül.
Sajnos számomra az első súlyosabb tanulság az, hogy a papíros kiadáshoz/terjesztéshez hasonlóan az e-read irányadói is valahová az egyéb szempontok közé sorolják az olvasó igényeit. Azzal pedig, hogy minden művészeti alkotásban az értékteremtés kilencven százalékban a művészen múlik, nagyon szélsőségesen: a művész nélkül nincs alkotás, nem is óhajtanak mit kezdeni.
Ha nem tartalom, alkotója és a befogadója lesz az egyenrangúan elsődleges szempont az e-bookban, hanem csupasz és obskurus gazdasági érdekek, akkor kár is elkezdeni!
De biztosan csupán én vagyok túlságosan régi vágású.
És nap hivatalos része ezzel lezárul, maradt az ünneplés a Trombitásban, ahonnan leléptem egy marcipán Darth Vader társaságában, mielőtt Szélesi énekelni kezdhetett volna. Ugyan botfülű vagyok és kissé nagyot is hallok, de vannak dolgok, melyeknek már a koncepciója is riaszt.
Mielőtt azonban eljöttem volna, egy egészen biztosnak tűnő forrásból megtudtam, hogy annak idején egy bizonyos V. úr kifejezett kérésére került föl az a bizonyos Hannibal Lektor-féle Diagnózis „kritika”, és az is megerősítést nyert, amit régóta tudtam, hogy ugyanis kicsoda Hannibal Lektor.
Utálom, ha igazam van.
Az utolsó tanulságok: Ne menj SF napra, ha nem akarsz leégni, vagy ha mindenképpen elmész, legalább vigyél magaddal SF naptejet!
A részvétel persze a szokásos: a különféle sci-fi szervezetek honlapjainak több száz/ több ezer fős látogatottsága valamiképpen mindig ugyanazt a három tucat arcot eredményezi a rendezvényeken, akiket már olyan jól ismerek. (Igazságtalan vagyok: voltak számomra újak is – erre még visszatérek) Szeretlek benneteket, de olyan ez már lassan, mint egy régi házasság: ki ez a vénasszony, aki az ágyamban horkol?
Mindenesetre a Trombitásban este többen ünnepeltük a sci-fi nap létét, mint magán a sci-fi napon.
A programban először volt az az olasz valami, hogy bebizonyítsa az emberi ostobaság végtelenségét. Nehogy megzavarjam az ünnepi áhítatot, csak illendőségből nem nyerítettem végig a filmet. Különös tekintettel a kisköcsög dzsedi-re, aki lerobbant fénykardját szikráztatta, mint egy kiürült benzines öngyújtót, majd javítgatta valami űberforrasztópákával, mondván, hogy valami mágnesgyűrú, vagy miafasz levált benne, és így nem működik (vö. anyád fénykardja). Nem az gáz, hogy ez poén, hanem, hogy a gyűrűszart egészen komolyan gondolták, és a poén az alkotók szándéka szerint a kisdzsedi köcsögségében rejlett. Haha.
Az olaszok adták a világnak Dantét, Leonardót, Machiavellit, Brunót, Galileit, Verdit, Fellinit meg Ecót. Most ez van. Berlusconi meg a Dark Ressurection.
A tanulság mellesleg, hogy – nem csak a kötésig eladósodott dél-európaiaknak, de úgy nagyjából az egész civilizált világnak – le kéne már valahogy szakadni a Szart Varrsz univerzumról, mielőtt totál impotenssé válik mindenki.
Nekem mindenestre szimpatikusabb az efféle fanfiction:
A mediterrán néplélek nyújtotta vizuális és intellektuális orgia után Szélesi próbálta megmagyarázni a bizonyítványt, hogy a forgatókönyvírás immár nyolcvan éve kőbe vésett szabályai ellenére miért is határ szar a filmfelhozatal kilencven százaléka – beleértve természetesen a talján filmcsinálók fentebb említett remekét. Számomra Sanyi előadásának két legnagyobb tanulsága, hogy milyen szánalmasan bedrótozott az a csodálatos emberi agyvelő és, hogy a filmkészítés nem egyéb, mint kifinomult tömegmanipuláció.
Nagyjából úgy működünk, mint a Shrek karácsonyi rövidfilmben Kandúr: meglátunk egy lelógó bojtot, és kapát-kaszát meg az agyunk jobbik felét eldobva játszani kezdünk vele.
A macskák legalább időnként csinálnak értelmes dolgokat is. Például dorombolnak, és egyes hisztérikus/ezoterikus tanok szerint ez az egyik legmagasabb szintű energiaátadás. Mármint a doromb.
Ha Sanyinak igaza van – és miért ne lenne? –, művészetről és esztétikáról csacsogni teljesen fölösleges, mert csak az emberi agytörzset kell a kellően időzített pillanatokban a megfelelő érzékszerven keresztül buzerálni.
(Ide tartozik nyilván, hogy az emberi evolúció eljutott arra szintre, hogy a mozikban alapból nyolc deci kólát adnak egy film meg a gallon pattogatott kuki mellé – kiválasztószerveink kapacitása örvendetesen növekszik.)
Ezután volt a kisteremben a Szekértáborbontás, ami arra lenne hivatott, hogy összehozza azt, ami már jó ideje különvált és úgy is akar maradni, kivéve persze, ha nem uralhatja az egészet, mert akkor még békül is, hátha a békétől boldoguló bárányok a legteljesebb szeretet, egyetértés és demokrácia közepette maguk fölé emelik.
Hogy erre az eseményre én miért is kaptam meghívást, máig sem tudom, sem utóda, sem boldog őse nem vagyok egyetlen SF-be involválódott szervezetnek, honlapnak, baráti társaságnak, (vér)Nyuszi rokonainak, barátainak és üzletfeleinek, de még a konkurenciájuknak sem. Nem akarok kibékülni senkivel, és velem sem akar kibékülni senki. Sajnos akkor kellett e jeles gyülekezést ott hagynom, amikor a résztvevők értésemre adták, hogy elmúltak már az azok az idők, amikor bizonyos szervezetek, honlapok, baráti társaságok, (vér)Nyuszi rokonai, barátai és üzletfelei, vagy ezek konkurenciájának ún. rajongótáborai nem tekintette embernek a nem hozzájuk tartozó lényeket. (Vö. amikor boldogult anyám pakisztániakra vonatkozó morgolódásomat így intézte: „Ne bántsd őket fiam, ők is csak élőlények!). Ez bizonyára így van. Mármint hogy mások ma az idők, etc. Örvendezzünk. Halleluja! Azt nem tudom, hogy egyébként mire jutottak, betegágynál volt jelenésem, de biztosan lesz majd erről tudósítás a neten. Galore.
Addig vissza se’ tudtam térni, amíg a színpadon le nem kellett ülnöm mindenféle szerkesztők társaságában a feljövendő SF írónemzedékről tartandó kerekasztalhoz, ami téglalap alakú volt. Előre készültem, aztán úgy jártam, mint a paraszt a műrepülőn a harmadik bukfenc után: A fene se’ gondolta, hogy az egész a nyakamba is folyik.
Eljutottam abba az állapotba, hogy ha azt hallom, minőség, előveszem a Browningomat.
Az kerekasztalt ugyanis egyre oda-odafelé gördítették, hogy a kezdő írók produktumainak két vagy még kevesebb százaléka üti meg az egyáltalán olvasható minőséget. Sajnos e kijelentéssel több baj van.
A legfontosabb, hogy alapvető definíciók hiányoznak ahhoz, hogy ilyet mondhassunk.
- Mi a kezdő író? A tizenkét éves csitri és a mangán/SW-on/BG-án (etc.) cseperedő kamaszgyerek, aki lila lelkét locsolja vagy tesztoszteron tolulását ömleszti tinta formájában a papírra, respectively? Vagy az a kezdő író, aki rendszeresen publikál itt-ott novellákat, esetleg valamilyen íróképzésnek képzelt/csúfolt/hazudott kollektív onanizálásban is részt vesz, de önálló kötete még nincs? Vagy a szépirodalom írásából foglakozásszerűen élő két tucatnyi emberen kívül mindenki, beleértve az előző két kérdésben felsoroltakat is?
- Mi az az áhított minőség? Ez a kérdést fel is tettem Lőrinczy Juditnak [Jud] (SF mag), aki villogó szablyájú valkűrként védi a magyar olvasók szürkeállományát a hazai silány minőségtől, bátran kijelentve, hogy tízből e szerencsétlen írások közül csupán kettő olvasható úgy-ahogy, de azok sem ütik meg valójában a mértéket. Választ nem kaptam, mert azt nem fogadom el válasznak, Vágó úr, hogy nagyjából az a minőség, ami angol nyelven megjelenik, mert azokat ő, Lőrinczy Judit [Jud] (SF mag) bezzeg tíz esetből kilencszer olvashatónak, sőt kiválónak is tartja. Judit kapott némi támogatást a nézők soraiból Takács Gábortól [acélpatkány] (SF mag), de ennek is az volt a lényege, hogy az a minőség, amit ő, Takács Gábortól [acélpatkány] (SF mag) minőségnek tart. Ami persze kortárs angolszász, természetesen.
Mivel az említetteken kívül az SF mag több prominense szájából halottam már ugyanezeket, az ember hajlamos azt gondolni, hogy az a minőségnek két alapfeltétele van :
- angolul megjelenik
- az SF mag azt mondja rá, hogy minőség
Hát, e tekintetben bizony valóban a megjelenő magyar írások maximum egy tízezred százaléka minőségi vagy még kevesebb, mert már az első feltétel is igen kevéssé teljesül, a második feltételhez pedig ráadásul egy követ kell fújni a fent nevezett jószolgálati szervezettel – amihez nem mindenkinek van hajlandósága. Persze, ez az exkluzív társaság nem is fogad be akárkit. (Mondjuk elvileg is nehéz, mert akit előzőleg leszarháztak, tehát a kilencvenkilenc százalék, az eleve kizárja magát magas köreikből saját alacsony minőségével.)
Reménykedjünk mindenesetre, hogy az SF mag mielőbb rátalál azokra a potenciális géniuszokra, akikből angol nyelven, saját szájízük szerint alkotó írókat nevelnek, és akkor itt lesz a Kánaán, nem jelenik meg többé silány minőségű fantasztikus írás kis hazánkban, sőt, magunk alá gyűrjük az egész angolszász piacot.
Nem kenyerem sem a paródia, sem a horror, itt abba is hagyom, nézzük meg komolyan és rettegés nélkül, mi is folyik itt!
1/a. Nem akarom magamat ismételni, hogy a kortárs angolszász megjelenések zömükben semmivel sem jobbak, mint a magyar átlag (most a könnyebbség kedvéért vegyük szigorúan az science fiction tematikát – Gaiman vagy Palahniuk nem ér!), kb. tíz százalékuk a maradandó alkotás. Döntse ezt el persze ki-ki maga – de hadd ne higgyük már el az SF mag mélyen tisztelt korifeusainak bemondásra, hogy csak másod(sokad)rendű irodalmat alkothatunk őangolszászságaik mögött! Mi lesz, ha az SF mag felfedez más nyelveket is? Még hátrébb szarháznak bennünket? Van még hova?
1/b. Összehasonlítani az angolszász nyelvterület félmilliárdhoz közeli létszámú natív olvasójtáborának (majd kétmilliárd a másodnyelvűekkel együtt), és az ebből extrapolálható számú alkotók irodalmi potenciálját a maximum tizenötmilliós magyarságéval, hozzászámítva gyönyörű nyelvi börtönünket is, hát…, hm…, felveti a sportszerűtlenség látszatát. Ha angolszász nyelvterületen tizenöt-húszévente jelenik meg egy Gaimanhoz vagy Cardhoz fogható nagyság, statisztikailag mikorra várható az örökérvényű magyar SF remekmű?
Vessük csak szépen össze az angolszász termés nagy átlagát és a magyart – mindjárt keskenyedne az Örök Kárhozat (feltételezett) Szakadéka.
2/c. Meg kellene gondolni, hogy ha egyszer megdől a nyelvtudás monopólium, és tömegesen szembesül az istenadta olvasó a sokat és egekig magasztalt angolszász minőséggel, esetleg kiderül, hogy a király gardróbja kihívásokkal küzd! Mi lesz akkor? Mi lesz az a Holdbéli minőség, melyet a magyar író sehogyan sem képes elérni?
3/d. Élt egyszer egy Kurt Vonnegut nevű angolszász író, akivel szívesen dübörgök együtt, és aki mellesleg (mármint amellett, hogy velem dübörög) ennek az unfairségnek kiváló leírását adta Kékszakáll című regényében:
„Úgy gondolom, ennek az okát azokban az időkben kell keresnünk, amikor az embereknek kis, rokoni közösségekben kellett élniük, talán ötvenes vagy legfeljebb százas csoportokban. És az evolúció vagy az Isten vagy valami egyéb úgy rendezte genetikailag a dolgokat, hogy a kis családok működjenek, hogy felviduljanak, hogy mindegyikben lehetett valaki, aki történeteket tudott mesélni a tábortűznél, és valaki más, aki képeket festett a barlangok falára, és valaki más, aki nem félt semmitől és így tovább.Ezt gondolom én. És egy ilyen rendszernek ma már nincs értelme, mert a mérsékelt tehetséget egyszerűen értelmetlenné tette a nyomtatott sajtó és a rádió és a televízió és a műholdak és a hasonlók. Egy mérsékelten tehetséges személynek, aki ezer évvel ezelőtt a közösség féltett kincse lett volna, ma másfajta munkát kell keresnie, mert a modern tömegkommunikáció révén eleve világbajnokokkal kénytelen naponta versenyre kelni. Az egész bolygó nagyon jól elvan azzal a kábé tucatnyi bajnoki teljesítménnyel az emberi szaktudás különböző területein. A mérsékelten tehetséges személynek persze palackba zárva kell tartania a tehetségét…”
és
„Az ő illusztrációi hatására akárhány fiatal művész felhagyott a művészettel, mondván: ’Istenem, sohasem leszek képes ilyen csodálatosat csinálni.’”Na persze, 1987-hez képest most ott tartunk, hogy a liberalizmus önkifejezés-mítoszán felnőtt generációknak már nem veszi el a kedvét a világbajnoki kihívás. De nyugi! Ha az önmérséklet és önkritika a múlté is, a belső kétkedés helyét örömmel átveszik a minőség felkent papjai, és odaokádják a szemedbe az őszintét, mondván:
„Sohasem leszel képes ilyen csodálatosat csinálni, csimota!”2/a. Ha már a szakadéknál, fair playnél tartottunk, annak (önjelölt) őre is van (volt). Mármint a Szakadéknak. Egészen addig a bizonyos kérdésig a töketlen fecskéről…
Kik hát a Magyar Fantasztikus Irodalmi Minőség Örök Kárhozat Szakadékának Önjelölt Őrei? Ki határozza meg a minőséget?
Nem extrapoláció, ha azt állítom, hogy az SF mag szerint természetesen az SF mag.
De miért kell ezt bárkinek elfogadnia?
Mi az Sf mag? Kik az SF mag?
Ki adott éppen nekik autoritást vagy miféle teljesítmény hatalmazta fel őket, hogy a minőség őrizőjeként, sőt meghatározójaként lépjenek fel?
Egy meglehetősen kétes hírnevű internetes site-tal (vö: ól) és néhány darab néhány kötetes íróval megerősített háromtucatnyi SF rajongó/kezdő író (Szinonímák) gyülekezetének (Titkolózva összehozott!!!! Egek! talán üldüzte volna őket valaki?) kellene meghatározni az egész minőségét?
Miért is?
Miért is pont ez a bizonyos, néhány darab néhány kötetes íróval megerősített háromtucatnyi SF rajongó/kezdő író gyülekezete a meghatározó, és miért nem a többi, néhány darab néhány kötetes íróval megerősített háromtucatnyi SF rajongó/kezdő író gyülekezete?
Ja, hogy más gatheringet nem erősít a néhai rpg.hu? Ez bizony behozhatatlan hátrány. Virtuális hangerőben.
Ha már itt vagyunk, ha az ól átföstődik, akol lesz, a gyesznyók máris ma született báránnyá változnak?
Egyszer kérdeztem vissza, hogy milyen fecske, magyar vagy amerikai, és máris csak az üres lózungok meg az angolszász bódulat jött válasz helyett.
2/b. Igen, azt mondtam, hogy szükség van a középszerre, és ez természetesen már helyben úgy jött le, hogy én kizárólag középszert akarok (egyesekben úgy, hogy magam is középszerű vagyok, még egyesebbekben – nyilván –, hogy még a középszerre is irigyen nézek), pedig csupán azt mondtam, hogy az egész irodalomban (meg a sportban, pl.) a zsenik felnövekvése a középszerű művek tömege nélkül lehetetlen volna. Hogy nem lesznek zseniális művek, ha minden indulást a csupán Holdban létező magas minőség jelszavával csírájában elfojtunk (lásd előbb Vonnegutnál), szanaszét szarházunk, ha már akkor elvesszük a kedvét a kezdő írónak, mielőtt megmutathatta volna, mit is tud valójában. De nyilván senkinek sem érdeke, hogy rajta kívül zseniális írók tűnjenek föl. Nekem sem.
2/c. Megértem én, hogy a genetikán nem változtathatunk. Ha valaki a világegyetem urának született, ha felsőbbrendű lény, félisten és makulátlan irodalmi géniusz, annak a közönséges halandók nem többek rongynál, akikbe legfenebb a cipőjét törli, és akikbe vitriolos tollát mártja (márcsa) de – bármilyen hihetetlen, a leszarházottak is emberek. Fáj nekik. Különösen akkor, ha méltatlan és méltánytalan, indok és érv nélküli a szarházás.Az a temérdek sértés, melyet kritika címén hint a tisztelt gyülekezet, vissza fog ütni. Felnő/felnőtt az a generáció, aki a jelenlegi sértegetőkhöz hasonlóan nem fogadja el a jelenlegi sértegetők „minőségét”. Szar lesz akkor. Fogak csikorognak majd. De késő lesz.
Szóltam.
2/d. Megírtam már korábban, hogy lehet gurunak lenni, de ha a guruságon túl a guru produktuma a közelében sincs annak, amit guruként hirdet, akkor a guruság hitelét veszíti. Márpedig ezen már túl vagyunk. Mégis fennáll a határtalan önbizalom és a parttalan lenézése mindazoknak, akik kívül állanak. Meddig?
Na, mindezek tanulságain el lehet gondolkodni, fel lehet fújni a torokzacskókat, vagy homokba lehet dugni a buksi fejeket. Kinek, kinek szimpátiája és vérmérséklete szerint.
Vissza a szombatba!
A Threthon Gyűrű átadását ugrottam, de első alkalommal a Gyűrű a legmegfelelőbb személyhez került. Juhász Viktor, gratulálok!
Utána már „csak” az e-book kerekasztal maradt a Kossuth Klubban. Szintén nem tanulságok nélkül.
Sajnos számomra az első súlyosabb tanulság az, hogy a papíros kiadáshoz/terjesztéshez hasonlóan az e-read irányadói is valahová az egyéb szempontok közé sorolják az olvasó igényeit. Azzal pedig, hogy minden művészeti alkotásban az értékteremtés kilencven százalékban a művészen múlik, nagyon szélsőségesen: a művész nélkül nincs alkotás, nem is óhajtanak mit kezdeni.
Ha nem tartalom, alkotója és a befogadója lesz az egyenrangúan elsődleges szempont az e-bookban, hanem csupasz és obskurus gazdasági érdekek, akkor kár is elkezdeni!
De biztosan csupán én vagyok túlságosan régi vágású.
És nap hivatalos része ezzel lezárul, maradt az ünneplés a Trombitásban, ahonnan leléptem egy marcipán Darth Vader társaságában, mielőtt Szélesi énekelni kezdhetett volna. Ugyan botfülű vagyok és kissé nagyot is hallok, de vannak dolgok, melyeknek már a koncepciója is riaszt.
Mielőtt azonban eljöttem volna, egy egészen biztosnak tűnő forrásból megtudtam, hogy annak idején egy bizonyos V. úr kifejezett kérésére került föl az a bizonyos Hannibal Lektor-féle Diagnózis „kritika”, és az is megerősítést nyert, amit régóta tudtam, hogy ugyanis kicsoda Hannibal Lektor.
Utálom, ha igazam van.
Az utolsó tanulságok: Ne menj SF napra, ha nem akarsz leégni, vagy ha mindenképpen elmész, legalább vigyél magaddal SF naptejet!
1 megjegyzés:
Üdv.
Szeretnék többet hallani az e-könyves kerekasztalról a te tolmácsolásodban!
Megjegyzés küldése