Helyet az ifjúságnak! 2ik levonás

A Meztelen Ügynök feljegyzéseknek ez a legmocsarasabb tagja, mivel Magyarországon mind a műbírálatnak, mind a műbírálat befogadásnak a legrosszabb hagyományai érvényesülnek. Szóval, ha eddig nem voltak nagy sértődések, mostantól biztosan lesznek.

Én pedig nagyképű, bunkó, igazságtalan etc. leszek.

Az VAGYOK.

De ez mindegy.

Elsőbben is elfogultságaimat szeretném tisztázni:

1. A kiadvány alkotói közül eddig tudomásom szerint még ismeretlenül sem vesztem össze (Ritka öröm, mi? Bár kissé kopár…)

2. A kiadvány alkotói közül egyet személyes elég jól ismerek. Bukros Zsolttal korábban dolgoztam az Új Galaxisban, és remélem a megújuló (ez a szar örökké megújulásra szorul, olyan, mint a módszerváltás utáni országunk, furevör) Terrában is fogunk, még mielőtt Zsolt elfoglalt és profi íróvá növi ki magát. Pozitív elfogultságom a műveivel szemben valószínűleg érvényesül, bár a rendszerem ezeket a hajlamokat inkább elnyomja, mint támogatja – hacsak nem akarok szándékosan hazudni magamnak.

Néhány más alkotóval, köztük a túlságosan is lelkes Andy Baron szerkesztővel, összeültünk az SFportál-Avana SF nap utáni vacsorán. Nem vesztünk össze, nem is paktáltunk le, bár távozásom után ők talán meghallgatták Szélesi éneklését, és esetleg megváltozott tudatállapotba kerültek. Mindazonáltal csak Andy Baron írásait tudom azonosítani az értékeltek közül, mivel süket vagyok (csaknem, mint az ágyú), és a neveket megrögzötten elfelejtem. Arcokat nem… Szóval Bukros Zsolton kívül részemről semmiféle elfogultság nem érvényesül az írásokkal szemben.

3. Hagyományosan ellenséges vagyok az ún. paródiával (valójában a többnyire ócska college humorral) szemben.

4. Hagyományosan enyhe hányinger fog el az egyes szám első személyű elbeszélésmódtól – a rossz értelemben vett amatőrség szinte csalhatatlanul biztos jelének tekintem.

5. Két dologra különösen érzékeny vagyok: a rajzokra és a versekre. Nem bírom a kialakulatlan vizuális teljesítményt, különösen nem az ún. művészetnek álcázott/ideologizált/hazudott technikai tökéletlenséget. Kicsinyes és kötekedő leszek ettől.

Szerencsére versek nem jelentek meg az Ügynök első számában.

Az Ügynök novelláit úgy értékeltem, mintha az ÚG valamelyik pályázatára érkeztek volna, azaz az Irodalmi Térbe helyeztem őket, és ott elfoglalt koordinátáik szerint kaptak pontot. Az Irodalmi Térről itt olvashatsz, nem írok róla ehelyt többet azon kívül, hogy a szokásos 0-tól 10-ig terjedő pontozási rendszerekben az itteni 6 pont egynek felel meg. Az IT pontszám maximuma 17,32 (ilyen még nem volt, bár nem zárom ki elméleti lehetőségét – törekedjünk a tökéletesssségre, esetleg magosabb szempontból: „Írók! Alkossatok remekműveket!”) és az ÚG-ben általában csak a 10 pontnál többet elérő művekkel foglalkoztam. Volt olyan szerencsés idő, amikor szinte csak a még többet érőkkel.

Elvileg létezhetne olyan írás is, mely az abszolút origóban foglal helyet, azonban, ha jobban belegondolunk, valami gondolat a legrosszabb írásban is előfordul, így nulla pontot ez a rendszer sohasem ad. Bevallom, a praxisban akadtak írások, melyeket meg sem kíséreltem elhelyezni az Irodalmi térben. Egyszerűen, mert olyan súlyos elmebetegséget sugároztak, melybe nem kívántam belebonyolódni. Tudod, az ilyesmi ragályos. Mármint az elmebaj. Tényleg.

Én végigolvastam őket…

Az ÚG-s gyakorlattal ellentétben, ahol véleményt csak a visszautasított írások szerzői kaptak, a közöltek íróival szerkesztés közben cseréltünk eszmét, itt mindegyik műről írok valamit.

Nem kell azonban azt gondolni, hogy a tíz pont fölötti művek így, ahogy vannak közlésre valók. Lófaszt! Egy kis szerkesztés, slicing-dicing mindegyiknél szükséges lett volna publikálás előtt.

Úgy gondolom, az IT-ben elfoglalt hely, különösen a síkvektorok részletes ismerete elég jó támpontot ad a szerzőnek erősségei/gyengeségei felismerésére, most azonban biztos vagyok benne, hogy a látogatók kilencvenkilenc százaléka nem veszi a fáradságot, hogy megpróbálja megérteni a rendszert. Nem is követi a linket, pláne nem olvassa el, különösen nem lesz hajlandó elgondolkodni rajta.

Ráadásul a blogger idióta motorja a csinos táblázatokból valami iromba böhöncöt rekódolt, és nincs idegem mindegyikben kiütni ezt a faszságot - elnézést!

Tudom, hogy egy virtuális kézlegyintéssel elintézed az egészet, mondván: „Hülye fasz, mérni akarja a mérhetetlent!” vagy „Idióta balfrász újabb piti rögeszméje.” etc.

Hadd osszam meg veled! Tudod, ragadós…

Akkor kezdjük!

Andy Baron – Meztelen ügynök

Tengely	Sík			Koordináták/2	Pont
	S-G	S-E	G-E
S	5	5	0	5
G	2	0	5	3,5	6,18
E	0	1	1	1

Ha az abszolút koordinátákat nézed, akkor egy közepesen megírt, kevéssé átgondolt írást jelenik meg, melynek még nagyobb baja az eredetiség hiánya.

Ha síkokra lebontva nézed, akkor a stílus-gondolatiság vektor azt mondja: közepes stílusban, de az írói mesterség híjával megírt novellát olvashatsz. A mesterségbeli hiányosságok egyrészt terjedelmiek: az ötlethez és mondanivalóhoz képest a három oldalnyi terjedelem is erős túlzás. Másodsorban a manapság szinte alapkövetelményként felmerülő jellemábrázolás hiányzik, ez még klisék szintjén is alig érhető tetten. Harmadrészt a felismerhető írói szándék, nevezetesen a paródia sikerületlen voltát itt is „díjazom”: ha nem megy, nem kell erőltetni az ilyesmit – ez meggondolás kérdése.

Ha a stílus-eredetiséget nézed, azt látod, hogy nem létezik írói hang [1]. Konkrétan itt az unalomig ismert, bennfenteskedő college humor akarná jelenteni a stílust, amivel személy szerint már torkig vagyok. A paródia rosszul sikerült megvalósítását, mint stilisztikai elemet itt kellett számon kérnem.

A sci-fiben a gondolatiság-eredetiség különösen fontos, hiszen – különösen a novellák – az ún. ötletre épülnek. Nos, ebben az esetben az ötlet eredetisége meglehetősen sok kívánnivalót hagy maga után. A humor minőségét itt inkább negatívan veszem számba a gondolatiság megítélésekor. Sörözés közben az ilyesmi elég szórakoztató – az irodalomban azonban ebben a században már abszurditásként sem érvényesül.

Nestor Fairlane – Démonparfüm

Tengely	Sík			Koordináták/2	Pont
	S-G	S-E	G-E
S	7	7	0	7
G	7	0	6	6,5	10,36
E	0	5	3	4

Bukros Zsolt a legmegbízhatóbb színvonalú szerző a hazai kezdők közül. Történetmondásban, jellemábrázolásban, főleg, ha kalandokról esik szó, már nem sokat kell hozzátennie veleszületett mesélőtehetségéhez. Dolgoztunk együtt – együttműködő készsége minden szerkesztő álma. Ami a novella IT pontjaiból is látszik, egyetlen téren gyengébb – saját írói hangját (annak ellenére, hogy az írásait stílusuk alapján, mint most is, máris felismerem) és a kalandtörténeteknél valamivel mélyebb saját tematikáját még fel kell fedeznie. Biztos vagyok benne, hogy megjönnek ezek is.

Boros György László – Isten lábnyoma

Tengely	Sík			Koordináták/2	Pont
	S-G	S-E	G-E
S	6	6	0	6
G	6	0	8	7	10,49
E	0	3	7	5

Ennek az írásnak a meggondoltság és a tematikai eredetiség az erőssége – ezek emelik a kötet élmezőnyébe. Az alapötlet kiváló, szellemes és minden tekintetben korszerű, a megoldás, bár kiszámítható, de általában váratlan, a megvalósítás az írói mesterség szempontjából szinte kifogástalan. A hiányosság leginkább stiláris: hiányzik belőle az erő, frissesség és a törekvés az eredetiségre.

Urbánszki László – Tűzben égsz majd

Tengely	Sík			Koordináták/2	Pont
	S-G	S-E	G-E
S	4	4	0	4
G	2	0	5	3,5	5,68
E	0	3	1	2

Nehézkesség, átgondolatlanság, és az eredetiség jó messzire kerülése jellemzi ezt az írást – irodalmi közhelyek, fogalmazás: a legrosszabb fajta középiskolás irodalomdolgozatot idézi. Egy történelmi témát nem szabad így feldolgozni – különösen, ha az ötlet is minden eredetiséget nélkülöz. Legalább stílusban kellene ilyenkor valamit mutatni. Ha még az sincs, minek megírni és/vagy megjelenteni az olyan írást?

Urbánszki László – Az íjász

Tengely	Sík			Koordináták/2	Pont
	S-G	S-E	G-E
S	4	4	0	4
G	3	0	6	4,5	6,96
E	0	3	4	3,5

Egy kissé jobb az előzőnél, de ezt csupán az alapgondolat kissé eredetibb volta okozza – optikai csalódás. Sok tanulnivaló van még itt, és kellene a szándék, hogy az író túllépjen a közepes, tizenkilencedik századi prózán. Ha pedig történelmi témáról van szó, melynek a fantasztikumhoz semmi köze (No time travellers, please!), a stiláris anakronizmus (általában minden anakronizmus) megbocsáthatatlan bűn: a tatárjárás idejének gyermeke nem gondolkodik huszadik századi módon és szóhasználattal.

Andy Baron – Szép álmokat, testvér!

Tengely	Sík			Koordináták/2	Pont
	S-G	S-E	G-E
S	4	4	0	4
G	2	0	7	4,5	6,73
E	0	3	3	3

Ez az írás mind a megvalósítás, mind a koncepció (ötlet) terén átgondolatlan. A koncepció így természetesen könnyedén maradt eredetiség híján: a hibernációs/mélyálmos űrutazás téma végtelenbe tartó számú feldolgozásának újabb kísérlete. Az eredetiség hiánya önmagában nem baj, ha az irodalmi megvalósítás elfedi ezt a hiányosságot. Itt nem ez történt: az írás már terjedelmében is körülbelül háromszorosa annak, amit az ötlet megkívánna. A zavaros tematizálás nem javít, csak ront a helyzeten: amíg az ember abban a hitben ringathatja magét, hogy valami abszurdot olvas, még reménykedik, amint azonban az abszurditás ellaposodik, és felrémlik az elcsépelt sci-fi klisé, minden remény oda.

Héder Ingrid – Ecc, pecc, megdöglesz!

Tengely	Sík			Koordináták/2	Pont
	S-G	S-E	G-E
S	4	4	0	4
G	2	0	3	2,5	5,34
E	0	4	1	2,5

Nem a kötet leggyengébb írása, de a legfeleslegesebb – tematikája folytán. Horrort, thrillert, krimit azért írnak általában, mert rémíteni, borzongatni, gondolkodtatni akarnak, vagy mindezeket együtt. Itt mintha valami traumát, gyűlöletet próbált volna kiírni magából a szerző. Az ún. borzalmak öncélú ábrázolása nem vezet sehová, különösen, ha valójában nem is ábrázolják őket. Az őrült sorozatgyilkos témája annyira elcsépelt már, hogy tulajdonképpen csak a zseniális színészi játék képes életben tartani – filmen. Ha valaki képes megírni Antony Hopkins Hannibál figuráját, úgy, hogy ne tűnjön koppintásnak, hogy új és eredeti legyen – le a kalappal, írja! Itt erről szó sincs. Az irodalmi megvalósítás is kétséges, bár a szerző fejlődőképesnek tűnik.

Ha már mindenképpen muszáj írnia (mert az írónak muszáj), akkor írjon! De előtte találja meg a hangját és a témáját, ne akarjon olyan buszra szállni, amely már évekkel ezelőtt elment.

Bora László –Váratlan szövetséges

Tengely	Sík			Koordináták/2	Pont
	S-G	S-E	G-E
S	4	4	0	4
G	2	0	5	3,5	5,68
E	0	3	1	2

A kaland paródia tematikailag veszélyes küzdőtér. Nagyágyúkkal kell megküzdeni annak, aki beszáll, még Magyarországon is. A vesztesek nyugalma egy dolog, eleve vesztesként kezdeni egy másik. Ha van választás, hogy ne szálljunk be ebbe a mezőnybe, akkor ne tegyük! Annyi mindenről lehet még érni, és annyi mindenféleképpen máshogy. Lásd bővebben az első novellánál.

Bökös Borbála – Üzenet a múltból

Tengely	Sík			Koordináták/2	Pont
	S-G	S-E	G-E
S	7	7	0	7
G	5	0	8	6,5	10,01
E	0	3	3	3

Egészen jó írás, sokrétű, hitelesség felé hajló jellemábrázolással. A fantasztikum a lehető legfinomabban, szinte észrevétlenül van jelen, abban az értelemben, amit igencsak kedvelek: talpunk alatt kvantumszél fütyül.

A hitelességet azonban az ábrázolás túlhatározottsága rontja. Ekkora terjedelemben felesleges, kontraproduktív ennyire kibontani a szereplő éneket. Bizony át kellene gondolni az irodalmi megvalósítást: a téma nagyobb terjedelemért, kibontásért kiált. Legalább egy kisregényt képes a hátára venni. Biztatom az írót, hogy próbálkozzon meg az átírással. Azt viszont át kellene gondolni, hogy mekkora valószínűséggel jutottak ki a fogva tartottak levelei a haláltáborokból – a történet hitelességét más nem veszélyezteti.

Nestor Fairlane – A bosszú törvénye

Tengely	Sík			Koordináták/2	Pont
	S-G	S-E	G-E
S	7	7	0	7
G	4	0	7	5,5	10,21
E	0	5	5	5

Eredeti alapgondolat, kiváló ábrázolások – kínzón didaktikus, totális csőd befejezés. Ez rejlik a Stílus-Gondolatiság síkon kiugróan alacsony (Zsolthoz képest) 4 pont mögött. Korai, kiforratlan írásnak tűnik, megérdemelt volna egy átírást a megjelentetés előtt. Erre lenne jó az irodalmi szerkesztő.

A novellára egyébként ugyanaz áll, mint amit a Démonparfümnél írtam.

Mickey Long – Nő a tét

Tengely	Sík			Koordináták/2	Pont
	S-G	S-E	G-E
S	3	3	0	3
G	2	0	2	2	3,74
E	0	1	1	1

Átgondolatlan, meggondolatlan, kiforratlan, gyengén, a sovánka ötlethez képest óriási terjedelemben megírt, klisés kalandtörténet, az eredetiség szikrája nélkül. Mindez leszállított árú college humorral spékelve. A végeredmény mindannak farbakúrása, amit irodalomnak gondolunk, beleértve a lektűrt is.

Az írónak talán másféle olvasmány- és filmélményekre lenne szüksége, és kicsivel több önfegyelemre a publikálás előtt. Nem kell minden kósza ötletet megírni, pláne nem kell minden írást első változatban megjelentetni. Sokszor a végsőnek hitt változatban sem. Ha pedig valaki mindenáron meg kíván ragadni a kalandoknál, az tanuljon Morgantól, Dietz-től, vagy Szélesitől, Fonyóditól, vagy akár Bukros úrtól, ha már egy szerkesztőségbe kerültek. De valakitől mindenképpen!

Mickey Long – Ébredés

Tengely	Sík			Koordináták/2	Pont
	S-G	S-E	G-E
S	5	5	0	5
G	2	0	3	2,5	5,94
E	0	2	2	2

Minden áll, ami az előzőre, bár valamivel gondosabb munka. Legalább nincs benne college humor. Van viszont bőven divatos urban fantasy klisé a legolcsóbb minőségből.

Andy Baron – Zokniverzum

Tengely	Sík			Koordináták/2	Pont
	S-G	S-E	G-E
S	5	5	0	5
G	5	0	7	6	8,77
E	0	1	7	4

Ez már helyes iránynak látszik, ha valaki mindenáron humort, iróniát, abszurdot akar a sci-fibe vinni. (Ti. nem okvetlenül muszáj. [1]) Persze a megvalósítás még messze jár a jótól: gyenge közepes. Az írás terjedelme jócskán meghaladja a kívánatost, a nyelvezet nehézkes, közhelyes fordulatokkal, a narráció zavaros.

Andy Baron – Köztünk vannak

Tengely	Sík			Koordináták/2	Pont
	S-G	S-E	G-E
S	5	5	0	5
G	2	0	7	4,5	8,38
E	0	5	5	5

Bár az ötlet nem igazán eredeti, és a megvalósításban ugyanazok a gyengeségek érhetők tetten ebben a műben komoly ígéret lenne. (Már ha nem jelent volna meg…) Sokkal gondosabban ki kellett volna dolgozni, a fordulatot váratlanná tenni a legvégén – így az egész: ejaculatio praecox. Meg kell tanulni az információ visszatartásának módját ilyen helyzetben, nem az ötletünkben gyönyörködve nyilvánvalóvá tenni az első adandó alkalommal (az illusztrációkról se’ feledkezzünk meg!), meg- és elhatározni a megfelelő terjedelmet. Ebben a koncepcióban az írás túlságosan hosszú az ötlethez képest. Egy hosszabb változat, fordulatosabban, valamiféle kísérlettel szereplők ábrázolására, a fordulatban rejlő feszültség fenntartására sokkal jobb eredményt hozna.

Nestor Fairlane – A látnok

Tengely	Sík			Koordináták/2	Pont
	S-G	S-E	G-E
S	7	7	0	7
G	7	0	7	7	11,58
E	0	5	7	6

A kiadvány legerősebb írása. Ötletes, átgondolt, megfelelő terjedelmű, arányos.

Kovács Flórián – Méregzöld album

Tengely	Sík			Koordináták/2	Pont
	S-G	S-E	G-E
S	6	6	0	6
G	5	0	7	6	10,39
E	0	5	7	6

Ez is erős írás. Ami hiányzik belőle az egy csipetnyi szakma – kissé hosszú lett. A tartalom rettenete és az elbeszélés hideg közönye kiválóan ellenpontozza egymást.

Az jutott eszembe közben, hogy milyen szörnyeteg korban is élünk, amelyben sorra születnek ilyen tartalmú írások. A reménynek még az illúziójával sem találkozhatunk, mintha fiatal íróink nem látnának semmi jót, szépet a jelenben és a közeljövőben.

Nestor Fairlane – Páncélosok

Tengely	Sík			Koordináták/2	Pont
	S-G	S-E	G-E
S	7	7	0	7
G	2	0	8	5	9,29
E	0	5	2	3,5

Valamiféle ujjgyakorlatnak tűnik, a tehetséges kezdő bemelegítése, játék, kísérlet – ennek megfelelően túlságosan terjedelmes. Természetesen még nem túlságosan eredeti, a kezdő rácsodálkozása a tematikára világosan tetten érhető.

Az ilyesmit nem publikáljuk, de nem is dobjuk ki: meghagyjuk az irodalomtörténészeknek, hogy a halálunk után csámcsogjanak rajta, és/vagy az élősködő örökösöknek, hogy facsarjanak ki belőle egy kis pénzt valami ostoba szerkesztőből. :-)

? – Soli El (majdnem összes) története

Tengely	Sík			Koordináták/2	Pont
	S-G	S-E	G-E
S	3	3	0	3
G	1	0	3	2	4,12
E	0	1	3	2

Az előszó méltó párja, abszolút szerzői és szerkesztői tévedés. Inkább nem is elemzem.

Pár szót az illusztrációkról. Itt keményebb leszek, és felteszem, egyébként is jobban fáj a képzőművészeti teljesítmény bírálata az alkotónak, mint az irodalmi produktumé – egyszerűen, mert a képzőművészeti a ritkább és sokrétűbb tehetség. De üsse kő, ha vágni kell, és a vágás segít, vágjunk mindig minél mélyebbre!

A képzőművészeti ábrázolás sokszintűsége két dologgal bizonyosan együtt jár: a hibák sokkal nehezebben korrigálhatók, ha korrigálhatók egyáltalán, és még több gyakorlás és alázat szükségeltetne ahhoz, hogy valaki vegye a bátorságot a széles nyilvánosság elé járuláshoz.

Az Ügynök illusztrációi esetében ehhez az összetett problémakörhöz még hozzájárul, hogy a novellák jó része paródia, és ilyenkor nagy a kísértés, hogy a hozzájuk tartozó vizuális tartalom valamiféle karikatúra legyen. Ráadásul a magazinban találhatók elkülönített karikatúra szekciók is. A karikatúránál pedig – miként a képregénynél – alapkövetelmény, hogy a vizuális tartalom önmagában is ellássa a célt, amit a szöveg szándékol, azaz a karikatúra poénja vizuálisan is megjelenjen, a kép ne csupán illusztrálja azt – magyarán látható képi humorra van szükség.

Mivel az ügynök illusztrátorai/illusztrátora/szerkesztője a fent leírt túlnövekedett fába vágta a fejszéjét, minden együtt állt a képi katasztrófához.

Általában elmondható, hogy ilyen nyomdai grafikai minőséggel magára valamit is adó kiadvány nem jöhet elő. A ceruzaskicc nem nyomdai forma, még akkor sem, ha időközben feltalálódott a scanner és a digitális szerkesztés. Egy nyomdába kerülő illusztráción tiszta vonalak, jól definiált tónusok legyenek (hacsak nem éppen az ellenkezője a cél, de a sci-fiben ez nem jellemző) – magyarán letisztult, befejezett művek kerüljenek a képszerkesztő elé. A reszketeg, szőrös ceruzavonal, hacsak nincs külön vizuális üzenete, csupán egyet árul el: az alkotó rossz értelemben vett amatőrizmusát.

A Roham képi tartalmáról például sok mindent el lehet mondani a vegytiszta okádék jelzőtől a zseniálisig, de egy jellemző igaz volt rá szinte a belterj végső felbuzgásáig: a grafikai megjelenés nem volt amatőr.

Általában az is követelmény lenne, hogy a vizuális alkotó ne álljon addig a szélesebb nyilvánosság elé, amíg a szakma a kisujjában nincs – magyarán, grafikus addig dolgozzon a fiókba vagy a családnak, haveri körnek, amíg nem rajzol úgy, mint az ördög.

Különösen igaz ez a sci-fi-re. A sci-fi befogadói kilencvenöt százalékban realista megvalósítást akarnak, még akkor is, ha a téma fantasztikus. Nincs itt ellentmondás: a sci-fi tárgya az ember – fantasztikus helyzetekben. A lehető legreálisabb ember a lehető legfantasztikusabb helyzetekben – nem is lehet igazán másképpen ábrázolni, legalábbis a sci-fi vizuális kifejezése még nem találta meg ennek formáját.

Realizmusról viszont ott, ahol alapvető és mély rajztechnikai, anatómiai, drapéria, kompozíciós és tárgykultúra hiányosságok vannak, kár beszélni. Kegyes öncsalás, ha a rajztechnikai hiányosságot az alkotó azzal fedezi, hogy groteszk és/vagy fantasztikus témát ábrázol – ha hiány van a rajtudásban, az ilyesmi nem takarja el, csak még nyilvánvalóbbá teszi. És egy kissé nevetségessé.

Nem azt mondom, hogy teljesen reménytelen, a rajzok mennyisége nagy elszántságot, a minőségük létező (bár olykor nehezen felfedezhető) potenciált sejtet, de hogy jó legyen valaki, ahhoz – mint mindenhez – tízezer órányi gyakorlás szükséges. Az anatómiát, drapériát, kompozíciót meg lehet tanulni, tárgykultúrát lehet szerezni. De kár volt ebben a fázisban kijönni ezzekkel.

Már az előző feljegyzésben is utaltam rá: túl sok a rajz a magazinban. Az alkotó(k) publikálási baszdühe érthető, de nem elfogadható – nem önmagunknak rajzolunk, hanem a magazin forgatóinak. Ilyen mennyiségű illusztráció kontraproduktív, annál is inkább, mert egy jobbára ötletre, poénra, meglepetésre épülő tematikában, kifejezésmódban az illusztráció könnyen megölheti éppen a textuális váratlanságot. Ráadásul némely illusztrációnál szinte érződik a verítékszag: „Kell ide egy rajz. Kell ide egy rajz.”. Nem sokkal jobb a helyzet ott sem, ahol az illusztrátor láthatóan tobzódott a témában – a mennyiség az istennek sem csapott át minőségbe.

Felhívnám az alkotók figyelmét néhány vizuális mélypontra: a 13. oldalon látható valami, a 22. oldal máglyára vetett nőalakja, a Vigyázz, kész, rajz! szekció darabjai, az 55. oldalon a küzdelem.

Külön megjegyzést érdemel az Andy Baron által jegyzett Pályaválasztási Tanácsok szekció, mely valahol a karikatúra és minimális terjedelmű (egy kocka) képregény között áll. Ilyesmit csupán akkor szabad csinálni, ha mind a vizuális, mind a textuális humorban a csúcsot képes nyújtani az alkotó. Ha csak az egyik is gyengébb, billen az egész. Ez a rovat nem tudja, merre dőljön. Az ilyen fajta humor nagyon rendben van sörközi állapotban, kollégiumi szobákban – irodalmi környezetben több mint kétséges.

Hát, a végére értem. Ami eddig ez ügyben részemről esett, jobbára ténymegállapítás.

A következő feljegyzés arról szól majd, mihez is kellene kezdeni – szigorúan szerintem – az Ügynökkel, és – hadd nevezzem a továbbiakban így! – az Ügynök-jelenséggel, nekünk, befogadóknak és nekik, alkotóknak.

Jegyzetek:

[1] Egy későbbi feljegyzésben kitérek majd arra, miért lehetetlen szinte elvileg is, hogy ilyesmit leljünk a paródiában.

Helyet az ifjúságnak! 1ső levonás

Nagyon erőteljesen kapcsolódik ez a feljegyzés a tegnapelőttihez, amennyiben itt is kezdőkről és minőségről lesz szó.

Interlude: Megígértem magamnak, hogy Star Wars fikázás nem lesz, de nem volt még oly balfrásznak tett ígéretem, melyet betartottam volna, így előbb egy kis lament a jó dolgokat felfaló profitéhség és internet ebből fakadó álnoksága fölött. Történt ugyanis, már vagy egy évtizeddel ezelőtt, hogy a jó Lucas (aki, mint tudjuk, szintén a világ legokosabb embere, vö midikloriánok) egy független internetes site-ra/szervezetre, az AtomFilm-re bízta a SW Fan Film Competition, vagy mi a szösz organizálását. Ez a műfaj és tematika ugyan enyhe hányingert hoz rám, de nyerítve röhögni szeretek, így legalább a paródia kategóriát megnézem, megnéztem, visszamenőleg is. Kétezerhatban aztán egy valódi remekmű született Sith’d címmel egy bizonyos Brian Silva rendezésében, mely azóta is a kedvencem. Történt azonban azóta más is. Az AtomFilm jó biznisznek látszott, kétszer is gazdát cserélt, és mostanra a Sith’d eltűnt az oldalról, de eltűnt a netről is. Tegnap órák hosszat kerestem mindenféle variációban, és nem találtam meg! Dear Sirs,
Please, show me the costs of maintaining an archivum able to keep the works of your own former competition winners. Maybe I can support ComedyCentral with some petty cash to avoid the obvious economical collapse caused by this kind of archiving activity. Best Regards and with full respect fuck your site, you bastards!

E kis kitérő után térjünk vissza az eredeti témára, miről persze halvány fogalmad sem lehet, nyájas olvasó! Oly jó szívvel veszem, hogy nem kell többé kiegészítenem a nyájast csürhéssel, mivel úgy hallottam a csürhe feloszlott vagy legalábbis kezes bárányokká változtak, így mindnyájan egy meleg, békés, közös akolban bégethetünk!

Vagy nem? A bárányok sem hallgatnak?

Úgy hallottam, nem. Bégetésnek álcázott röfögés a mindenható magas (vagy magos?) minőségről elért valamihez, ami eddig nem volt, de miután lett, természetszerű, hogy azonnal megtámadtassék, és szarba aláztassék. Hogy mire is gondolok?

Van ez az izé.
Ez a Meztelen Ügynök, amiről valóban jó lenne tudni, mi is akar lenni, de ami, akármi is legyen, a boldog emlékű Roham (azért boldog, mert már csak emlék) óta az első komolyabb (Vedd képletesen, egyelőre, plíz, kérlek!) kezdeményezés rendszeresen megjelenő fantasztikus irodalmi magazin létrehozására.

A bajok persze számosak az Ügynökkel, koncepcionálisan elhibázott formájában, küllemében és szerkesztési elvében.

1. Forma. Úgy gondolom, az Ügynök létrehozói a fiatalabb generációból kerülnek ki, emiatt nem érezhetnek nosztalgiát a klub és fanzinkorszak rettenetes produktumai iránt, melyeket a technika és az ideológia akkori állása miatt többnyire az A4 vagy A5 formátum, és a tűzőkapcsos kivitel jellemzett (a stencilen szerencsésen túlhaladtunk már). Mégis, valamilyen ismeretlen oknál fogva (talán anyagi?), a magazin formája ezt a világot idézi, erőteljesen sugalmazva, hogy tartalomban is hasonló szintet várhatunk.

2. Küllem. A „túlszponzorált fanzin” külső (© Csupor Béla, nem erre a kiadványra vonatkozóan), a gyenge kivitelezésű, átgondolatlan vizuális orgia kívül-belül, a döglött színnyomás a borítón, a koncepció nélküli, talán bulvárparódia, talán egyszerűen csak ügyetlen grafikai tervezés és tipográfia, az illusztrációk reménytelen technikai és művészi gyöngeségei és tobzódása (az illusztrációkra majd külön kitérek), az összevissza tördelés, csak megerősíti a fentebb jelzett érzést, az „Ingyen se kéne!” fölhorgadását a potenciális befogadóban. A Roham magazin késői számainak vizuális tartalma ugyan hányingert váltott ki minden jóérzésű emberből, a tördelés és tipográfia azonban a kezdetektől a végig bivalyerős, következetes, profi igényességet sugárzott.

3. Szerkesztés. A legfőbb baj, hogy szerkesztési/szerkesztői koncepciónak nyomát sem találni. Nincs világos üzenet, hogy mit is akar ez a kiadvány, milyen olvasóközönséget céloz, milyen tematika/világnézet szerint közöl, milyen színvonalú szerzőkkel dolgozik etc. A címlapon ugyan ott virít, hogy „Szórakoztató Irodalmi Magazin”, a „szórakoztató” azonban manapság szinte bármilyen sajtótermékre áll a Blikktől a National Geographic-ig bezárólag, az irodalom meg, ugye, Fejős Évike, Lakatos Levente, Steiner Kristóf és társaik írói debütációi óta elég sikamlós és szuttyogós valami lett. Az a közönség pedig, akikhez az irodalmi tartalom szól (lásd később) nem elsősorban szórakozás céljából olvas. Fájóan hiányzik mindezek, vagy legalábbis egy részük deklarálása valamiféle szerkesztői üzenetben, legalább a legelső számban. A szerk. üz. helyét itt valamiféle parodisztikus novellaszerűség, a magazin kerete foglalja el, a szerkesztő tollából. Idáig jutván az olvasóban megvilágosodik, hogy a szórakoztató mit is jelenthet a címlapon: a szerkesztő bizonyára kiválóan szórakozott közben.

Koncepciónak azonban mindez kevés. Annál is kevesebb, ha a koncepció arra szorítkozik, hogy a szerkesztő írásait közöljük, meg még amelyik haveré belefér, és lehetőleg mindent illusztráljunk agyon, hátha az olvasó nem tudja elképzelni, mi is áll a szövegekben. Ez a két vonás megint csak tipikus jellemzője a fanzinkorszaknak. (Meg a Rohamnak) És nem működik! Sohasem működött.
Legelsőbben: ha csak nem Asimov az illető, a szerkesztő lehetőleg ne közölje saját írásait saját magazinjában. Hadd mondjam ki egyenesen: ez tilos! Nem csupán azért, mert etikátlan, hanem, mert szakmailag sem védhető.
Olyan csiklandós érzést okoz ez a torokban.
Másodszor: ha már elvileg van (irodalmi) szerkesztője a lapnak, akkor (irodalmi) szerkesszen szegény! Ennek első lépése a gondos válogatás, majd, ha szükséges, a válogatott művekbe való aktív beavatkozás. Abból semmi érdemleges nem jön ki, ha mindent, ami beesik a szerkesztőségbe, válogatás nélkül, ahogy van, az utcára lökünk. Legfeljebb betördeljük, de már az elemi helyesírásra/nyelv és szóhasználatra etc. sem ügyelünk túlságosan. Meg teszünk mellé illusztrációt. Galore.
Harmadszor: ha már a képszerkesztő és az irodalmi szerkesztő nyilvánvalóan ugyanaz a személy (sőt, ők ketten nagyrészt közös halmazt alkotnak a grafikussal is), tudni kellene, hogy mire való az irodalmi illusztráció. Nem másra, mint a szöveg vizuális támogatására – ha alapja a szöveg. Az illusztrációnak nem dolga elmondani, hogy mi van odaírva, hanem arról kell beszélni, hogy egy más kifejezésmódban alkotó személyre hogyan hatott. Más kérdés, ha az illusztrációnak semmi köze sincs a szöveghez, csupán helykitöltő, hangulatfestő, etc. Akkor mindent szabad a grafikusnak, és a képszerkesztő dolga, hogy odaillő illusztrációt illesszen adott helyre. Egyik esetben sem működik azonban, hogy a szöveget agyonnyomjuk illusztrációk özönével. Éppen ellenkező hatást ér el az egész. A kép nem támogatja a szöveget, szétesik az egész, agyonnyomják a befogadót. A Roham késői számainak képi világától az ember gyomra kifordult, de az illusztrációk sohasem nyomták agyon a szöveget, az egyensúly megmaradt.
Ez alkalmazott műfaj – a megrendelő a szöveg. Nem elsősorban a grafikus, pláne nem a képszerkesztő művészi ambícióinak kiélésére a cél – persze az is szükséges, de egyensúlyíra kellene törekedni.
Magáról a képi minőségről (is) majd holnap értekezek, túl fáradt vagyok most folytatni. Azt tudni kell még ennyi szarházás után részemről is, hogy a zord/röhejes/szánalmas/forradalmi (kinek-kinek vérmérséklete és ízlésbeli állapota szerint) fizikai külső nem annyira rossz irodalmi belsőt takar, mint amilyenre a vizuális megjelenés alapján számítanánk. Ez ugyebár meglepetés (nekem is az volt, a fentiek után nem kevés prekoncepcióval nyúltam hozzá [vö. csipesz]), mert a szarházók közül nyilván kevesen olvasták el/végig.

Interlude: Egy megjegyzés kérte, hogy az e-bookos kerekasztalról részletesebben számoljak be. Hadd valljam be: nincs túl sok kedvem, mivel
1. az első feléről lekéstem
2. a második felén csak számomra érdektelen vagy felháborító/elrettentő dolgokról esett szó
3. az asztal személyi állománya kissé kétséges volt előttem (nem azért, mert én akartam kinn ülni).
Pár dolog nyilvánvalóbb, mint egy évvel ezelőtt:
1. A kiadók-terjesztők minden valószínűség szerint valamiféle kartellt fognak alkotni, így az e-book ár pár évig lehetetlenül magas lesz
2. Ha annak idején Guttenberg kizárólag a gazdasági hatásokkal törődött volna, mint az e-bookmakerek (kiadók, terjesztők) most, nem lenne nyomtatott könyv.
3. Nem fogják fel valójában új közegként
4. Az e-paper valamiféle fétis a többség szemében az LCD-vel szemben – nettó agyalágyultság.
5. Leereszkedett és terjeng az e-read lila köde.
6. Pártunk és kormányunk szabályozási/törvényalkotó baszdühe ide is ki fog terjedni
7. Létezik egy megközelítés, mely a papírkorszak végének felháborító elveit viszi tovább: tudniillik azt, hogy a szerző, aki pedig egy könyv elsődleges és legfőbb értékét teremti, az általa teremtett tartalommal együtt le van szarva. Kb. az e-booknál nem az a lényeg, hogy mit olvasunk benne, hanem az, ahogyan olvasunk.
8. Egyelőre több múlik a pénzügyi szolgáltatón, mint az e-könyvkészítőkön.
9. Eldőlni látszik, bár még futják a köröket, hogy lezárás vagy nem lezárás.
10. Szeretnék egy olyan világban élni, ahol a nők: nők, a férfiak pedig: férfiak.
+1 A decemberi Írószövetségbeli találkozónkon az elmúlt egy év e-book tanulságairól lészen szó.

SF napozás

Nem volt tanulságok nélküli ez az izé. Mármint ez az SF portal-Avana sci-fi nap szombaton.

A részvétel persze a szokásos: a különféle sci-fi szervezetek honlapjainak több száz/ több ezer fős látogatottsága valamiképpen mindig ugyanazt a három tucat arcot eredményezi a rendezvényeken, akiket már olyan jól ismerek. (Igazságtalan vagyok: voltak számomra újak is – erre még visszatérek) Szeretlek benneteket, de olyan ez már lassan, mint egy régi házasság: ki ez a vénasszony, aki az ágyamban horkol?
Mindenesetre a Trombitásban este többen ünnepeltük a sci-fi nap létét, mint magán a sci-fi napon.

A programban először volt az az olasz valami, hogy bebizonyítsa az emberi ostobaság végtelenségét. Nehogy megzavarjam az ünnepi áhítatot, csak illendőségből nem nyerítettem végig a filmet. Különös tekintettel a kisköcsög dzsedi-re, aki lerobbant fénykardját szikráztatta, mint egy kiürült benzines öngyújtót, majd javítgatta valami űberforrasztópákával, mondván, hogy valami mágnesgyűrú, vagy miafasz levált benne, és így nem működik (vö. anyád fénykardja). Nem az gáz, hogy ez poén, hanem, hogy a gyűrűszart egészen komolyan gondolták, és a poén az alkotók szándéka szerint a kisdzsedi köcsögségében rejlett. Haha.
Az olaszok adták a világnak Dantét, Leonardót, Machiavellit, Brunót, Galileit, Verdit, Fellinit meg Ecót. Most ez van. Berlusconi meg a Dark Ressurection.
A tanulság mellesleg, hogy – nem csak a kötésig eladósodott dél-európaiaknak, de úgy nagyjából az egész civilizált világnak – le kéne már valahogy szakadni a Szart Varrsz univerzumról, mielőtt totál impotenssé válik mindenki.
Nekem mindenestre szimpatikusabb az efféle fanfiction:



A mediterrán néplélek nyújtotta vizuális és intellektuális orgia után Szélesi próbálta megmagyarázni a bizonyítványt, hogy a forgatókönyvírás immár nyolcvan éve kőbe vésett szabályai ellenére miért is határ szar a filmfelhozatal kilencven százaléka – beleértve természetesen a talján filmcsinálók fentebb említett remekét. Számomra Sanyi előadásának két legnagyobb tanulsága, hogy milyen szánalmasan bedrótozott az a csodálatos emberi agyvelő és, hogy a filmkészítés nem egyéb, mint kifinomult tömegmanipuláció.
Nagyjából úgy működünk, mint a Shrek karácsonyi rövidfilmben Kandúr: meglátunk egy lelógó bojtot, és kapát-kaszát meg az agyunk jobbik felét eldobva játszani kezdünk vele.
A macskák legalább időnként csinálnak értelmes dolgokat is. Például dorombolnak, és egyes hisztérikus/ezoterikus tanok szerint ez az egyik legmagasabb szintű energiaátadás. Mármint a doromb.
Ha Sanyinak igaza van – és miért ne lenne? –, művészetről és esztétikáról csacsogni teljesen fölösleges, mert csak az emberi agytörzset kell a kellően időzített pillanatokban a megfelelő érzékszerven keresztül buzerálni.
(Ide tartozik nyilván, hogy az emberi evolúció eljutott arra szintre, hogy a mozikban alapból nyolc deci kólát adnak egy film meg a gallon pattogatott kuki mellé – kiválasztószerveink kapacitása örvendetesen növekszik.)

Ezután volt a kisteremben a Szekértáborbontás, ami arra lenne hivatott, hogy összehozza azt, ami már jó ideje különvált és úgy is akar maradni, kivéve persze, ha nem uralhatja az egészet, mert akkor még békül is, hátha a békétől boldoguló bárányok a legteljesebb szeretet, egyetértés és demokrácia közepette maguk fölé emelik.
Hogy erre az eseményre én miért is kaptam meghívást, máig sem tudom, sem utóda, sem boldog őse nem vagyok egyetlen SF-be involválódott szervezetnek, honlapnak, baráti társaságnak, (vér)Nyuszi rokonainak, barátainak és üzletfeleinek, de még a konkurenciájuknak sem. Nem akarok kibékülni senkivel, és velem sem akar kibékülni senki. Sajnos akkor kellett e jeles gyülekezést ott hagynom, amikor a résztvevők értésemre adták, hogy elmúltak már az azok az idők, amikor bizonyos szervezetek, honlapok, baráti társaságok, (vér)Nyuszi rokonai, barátai és üzletfelei, vagy ezek konkurenciájának ún. rajongótáborai nem tekintette embernek a nem hozzájuk tartozó lényeket. (Vö. amikor boldogult anyám pakisztániakra vonatkozó morgolódásomat így intézte: „Ne bántsd őket fiam, ők is csak élőlények!). Ez bizonyára így van. Mármint hogy mások ma az idők, etc. Örvendezzünk. Halleluja! Azt nem tudom, hogy egyébként mire jutottak, betegágynál volt jelenésem, de biztosan lesz majd erről tudósítás a neten. Galore.

Addig vissza se’ tudtam térni, amíg a színpadon le nem kellett ülnöm mindenféle szerkesztők társaságában a feljövendő SF írónemzedékről tartandó kerekasztalhoz, ami téglalap alakú volt. Előre készültem, aztán úgy jártam, mint a paraszt a műrepülőn a harmadik bukfenc után: A fene se’ gondolta, hogy az egész a nyakamba is folyik.
Eljutottam abba az állapotba, hogy ha azt hallom, minőség, előveszem a Browningomat.
Az kerekasztalt ugyanis egyre oda-odafelé gördítették, hogy a kezdő írók produktumainak két vagy még kevesebb százaléka üti meg az egyáltalán olvasható minőséget. Sajnos e kijelentéssel több baj van.
A legfontosabb, hogy alapvető definíciók hiányoznak ahhoz, hogy ilyet mondhassunk.

• Mi a kezdő író? A tizenkét éves csitri és a mangán/SW-on/BG-án (etc.) cseperedő kamaszgyerek, aki lila lelkét locsolja vagy tesztoszteron tolulását ömleszti tinta formájában a papírra, respectively? Vagy az a kezdő író, aki rendszeresen publikál itt-ott novellákat, esetleg valamilyen íróképzésnek képzelt/csúfolt/hazudott kollektív onanizálásban is részt vesz, de önálló kötete még nincs? Vagy a szépirodalom írásából foglakozásszerűen élő két tucatnyi emberen kívül mindenki, beleértve az előző két kérdésben felsoroltakat is?
• Mi az az áhított minőség? Ez a kérdést fel is tettem Lőrinczy Juditnak [Jud] (SF mag), aki villogó szablyájú valkűrként védi a magyar olvasók szürkeállományát a hazai silány minőségtől, bátran kijelentve, hogy tízből e szerencsétlen írások közül csupán kettő olvasható úgy-ahogy, de azok sem ütik meg valójában a mértéket. Választ nem kaptam, mert azt nem fogadom el válasznak, Vágó úr, hogy nagyjából az a minőség, ami angol nyelven megjelenik, mert azokat ő, Lőrinczy Judit [Jud] (SF mag) bezzeg tíz esetből kilencszer olvashatónak, sőt kiválónak is tartja. Judit kapott némi támogatást a nézők soraiból Takács Gábortól [acélpatkány] (SF mag), de ennek is az volt a lényege, hogy az a minőség, amit ő, Takács Gábortól [acélpatkány] (SF mag) minőségnek tart. Ami persze kortárs angolszász, természetesen.

Ez persze több tanulsághoz vezet.
Mivel az említetteken kívül az SF mag több prominense szájából halottam már ugyanezeket, az ember hajlamos azt gondolni, hogy az a minőségnek két alapfeltétele van :

1. angolul megjelenik
2. az SF mag azt mondja rá, hogy minőség

Hát, e tekintetben bizony valóban a megjelenő magyar írások maximum egy tízezred százaléka minőségi vagy még kevesebb, mert már az első feltétel is igen kevéssé teljesül, a második feltételhez pedig ráadásul egy követ kell fújni a fent nevezett jószolgálati szervezettel – amihez nem mindenkinek van hajlandósága. Persze, ez az exkluzív társaság nem is fogad be akárkit. (Mondjuk elvileg is nehéz, mert akit előzőleg leszarháztak, tehát a kilencvenkilenc százalék, az eleve kizárja magát magas köreikből saját alacsony minőségével.)
Reménykedjünk mindenesetre, hogy az SF mag mielőbb rátalál azokra a potenciális géniuszokra, akikből angol nyelven, saját szájízük szerint alkotó írókat nevelnek, és akkor itt lesz a Kánaán, nem jelenik meg többé silány minőségű fantasztikus írás kis hazánkban, sőt, magunk alá gyűrjük az egész angolszász piacot.

Nem kenyerem sem a paródia, sem a horror, itt abba is hagyom, nézzük meg komolyan és rettegés nélkül, mi is folyik itt!


1/a. Nem akarom magamat ismételni, hogy a kortárs angolszász megjelenések zömükben semmivel sem jobbak, mint a magyar átlag (most a könnyebbség kedvéért vegyük szigorúan az science fiction tematikát – Gaiman vagy Palahniuk nem ér!), kb. tíz százalékuk a maradandó alkotás. Döntse ezt el persze ki-ki maga – de hadd ne higgyük már el az SF mag mélyen tisztelt korifeusainak bemondásra, hogy csak másod(sokad)rendű irodalmat alkothatunk őangolszászságaik mögött! Mi lesz, ha az SF mag felfedez más nyelveket is? Még hátrébb szarháznak bennünket? Van még hova?
1/b. Összehasonlítani az angolszász nyelvterület félmilliárdhoz közeli létszámú natív olvasójtáborának (majd kétmilliárd a másodnyelvűekkel együtt), és az ebből extrapolálható számú alkotók irodalmi potenciálját a maximum tizenötmilliós magyarságéval, hozzászámítva gyönyörű nyelvi börtönünket is, hát…, hm…, felveti a sportszerűtlenség látszatát. Ha angolszász nyelvterületen tizenöt-húszévente jelenik meg egy Gaimanhoz vagy Cardhoz fogható nagyság, statisztikailag mikorra várható az örökérvényű magyar SF remekmű?
Vessük csak szépen össze az angolszász termés nagy átlagát és a magyart – mindjárt keskenyedne az Örök Kárhozat (feltételezett) Szakadéka.
2/c. Meg kellene gondolni, hogy ha egyszer megdől a nyelvtudás monopólium, és tömegesen szembesül az istenadta olvasó a sokat és egekig magasztalt angolszász minőséggel, esetleg kiderül, hogy a király gardróbja kihívásokkal küzd! Mi lesz akkor? Mi lesz az a Holdbéli minőség, melyet a magyar író sehogyan sem képes elérni?
3/d. Élt egyszer egy Kurt Vonnegut nevű angolszász író, akivel szívesen dübörgök együtt, és aki mellesleg (mármint amellett, hogy velem dübörög) ennek az unfairségnek kiváló leírását adta Kékszakáll című regényében:

„Úgy gondolom, ennek az okát azokban az időkben kell keresnünk, amikor az embereknek kis, rokoni közösségekben kellett élniük, talán ötvenes vagy legfeljebb százas csoportokban. És az evolúció vagy az Isten vagy valami egyéb úgy rendezte genetikailag a dolgokat, hogy a kis családok működjenek, hogy felviduljanak, hogy mindegyikben lehetett valaki, aki történeteket tudott mesélni a tábortűznél, és valaki más, aki képeket festett a barlangok falára, és valaki más, aki nem félt semmitől és így tovább.Ezt gondolom én. És egy ilyen rendszernek ma már nincs értelme, mert a mérsékelt tehetséget egyszerűen értelmetlenné tette a nyomtatott sajtó és a rádió és a televízió és a műholdak és a hasonlók. Egy mérsékelten tehetséges személynek, aki ezer évvel ezelőtt a közösség féltett kincse lett volna, ma másfajta munkát kell keresnie, mert a modern tömegkommunikáció révén eleve világbajnokokkal kénytelen naponta versenyre kelni. Az egész bolygó nagyon jól elvan azzal a kábé tucatnyi bajnoki teljesítménnyel az emberi szaktudás különböző területein. A mérsékelten tehetséges személynek persze palackba zárva kell tartania a tehetségét…”

és

„Az ő illusztrációi hatására akárhány fiatal művész felhagyott a művészettel, mondván: ’Istenem, sohasem leszek képes ilyen csodálatosat csinálni.’”

Na persze, 1987-hez képest most ott tartunk, hogy a liberalizmus önkifejezés-mítoszán felnőtt generációknak már nem veszi el a kedvét a világbajnoki kihívás. De nyugi! Ha az önmérséklet és önkritika a múlté is, a belső kétkedés helyét örömmel átveszik a minőség felkent papjai, és odaokádják a szemedbe az őszintét, mondván:

„Sohasem leszel képes ilyen csodálatosat csinálni, csimota!”

2/a. Ha már a szakadéknál, fair playnél tartottunk, annak (önjelölt) őre is van (volt). Mármint a Szakadéknak. Egészen addig a bizonyos kérdésig a töketlen fecskéről…
Kik hát a Magyar Fantasztikus Irodalmi Minőség Örök Kárhozat Szakadékának Önjelölt Őrei? Ki határozza meg a minőséget?
Nem extrapoláció, ha azt állítom, hogy az SF mag szerint természetesen az SF mag.
De miért kell ezt bárkinek elfogadnia?
Mi az Sf mag? Kik az SF mag?
Ki adott éppen nekik autoritást vagy miféle teljesítmény hatalmazta fel őket, hogy a minőség őrizőjeként, sőt meghatározójaként lépjenek fel?
Egy meglehetősen kétes hírnevű internetes site-tal (vö: ól) és néhány darab néhány kötetes íróval megerősített háromtucatnyi SF rajongó/kezdő író (Szinonímák) gyülekezetének (Titkolózva összehozott!!!! Egek! talán üldüzte volna őket valaki?) kellene meghatározni az egész minőségét?
Miért is?
Miért is pont ez a bizonyos, néhány darab néhány kötetes íróval megerősített háromtucatnyi SF rajongó/kezdő író gyülekezete a meghatározó, és miért nem a többi, néhány darab néhány kötetes íróval megerősített háromtucatnyi SF rajongó/kezdő író gyülekezete?
Ja, hogy más gatheringet nem erősít a néhai rpg.hu? Ez bizony behozhatatlan hátrány. Virtuális hangerőben.
Ha már itt vagyunk, ha az ól átföstődik, akol lesz, a gyesznyók máris ma született báránnyá változnak?

Egyszer kérdeztem vissza, hogy milyen fecske, magyar vagy amerikai, és máris csak az üres lózungok meg az angolszász bódulat jött válasz helyett.
2/b. Igen, azt mondtam, hogy szükség van a középszerre, és ez természetesen már helyben úgy jött le, hogy én kizárólag középszert akarok (egyesekben úgy, hogy magam is középszerű vagyok, még egyesebbekben – nyilván –, hogy még a középszerre is irigyen nézek), pedig csupán azt mondtam, hogy az egész irodalomban (meg a sportban, pl.) a zsenik felnövekvése a középszerű művek tömege nélkül lehetetlen volna. Hogy nem lesznek zseniális művek, ha minden indulást a csupán Holdban létező magas minőség jelszavával csírájában elfojtunk (lásd előbb Vonnegutnál), szanaszét szarházunk, ha már akkor elvesszük a kedvét a kezdő írónak, mielőtt megmutathatta volna, mit is tud valójában. De nyilván senkinek sem érdeke, hogy rajta kívül zseniális írók tűnjenek föl. Nekem sem.
2/c. Megértem én, hogy a genetikán nem változtathatunk. Ha valaki a világegyetem urának született, ha felsőbbrendű lény, félisten és makulátlan irodalmi géniusz, annak a közönséges halandók nem többek rongynál, akikbe legfenebb a cipőjét törli, és akikbe vitriolos tollát mártja (márcsa) de – bármilyen hihetetlen, a leszarházottak is emberek. Fáj nekik. Különösen akkor, ha méltatlan és méltánytalan, indok és érv nélküli a szarházás.Az a temérdek sértés, melyet kritika címén hint a tisztelt gyülekezet, vissza fog ütni. Felnő/felnőtt az a generáció, aki a jelenlegi sértegetőkhöz hasonlóan nem fogadja el a jelenlegi sértegetők „minőségét”. Szar lesz akkor. Fogak csikorognak majd. De késő lesz.
Szóltam.
2/d. Megírtam már korábban, hogy lehet gurunak lenni, de ha a guruságon túl a guru produktuma a közelében sincs annak, amit guruként hirdet, akkor a guruság hitelét veszíti. Márpedig ezen már túl vagyunk. Mégis fennáll a határtalan önbizalom és a parttalan lenézése mindazoknak, akik kívül állanak. Meddig?

Na, mindezek tanulságain el lehet gondolkodni, fel lehet fújni a torokzacskókat, vagy homokba lehet dugni a buksi fejeket. Kinek, kinek szimpátiája és vérmérséklete szerint.

Vissza a szombatba!
A Threthon Gyűrű átadását ugrottam, de első alkalommal a Gyűrű a legmegfelelőbb személyhez került. Juhász Viktor, gratulálok!

Utána már „csak” az e-book kerekasztal maradt a Kossuth Klubban. Szintén nem tanulságok nélkül.
Sajnos számomra az első súlyosabb tanulság az, hogy a papíros kiadáshoz/terjesztéshez hasonlóan az e-read irányadói is valahová az egyéb szempontok közé sorolják az olvasó igényeit. Azzal pedig, hogy minden művészeti alkotásban az értékteremtés kilencven százalékban a művészen múlik, nagyon szélsőségesen: a művész nélkül nincs alkotás, nem is óhajtanak mit kezdeni.
Ha nem tartalom, alkotója és a befogadója lesz az egyenrangúan elsődleges szempont az e-bookban, hanem csupasz és obskurus gazdasági érdekek, akkor kár is elkezdeni!
De biztosan csupán én vagyok túlságosan régi vágású.

És nap hivatalos része ezzel lezárul, maradt az ünneplés a Trombitásban, ahonnan leléptem egy marcipán Darth Vader társaságában, mielőtt Szélesi énekelni kezdhetett volna. Ugyan botfülű vagyok és kissé nagyot is hallok, de vannak dolgok, melyeknek már a koncepciója is riaszt.

Mielőtt azonban eljöttem volna, egy egészen biztosnak tűnő forrásból megtudtam, hogy annak idején egy bizonyos V. úr kifejezett kérésére került föl az a bizonyos Hannibal Lektor-féle Diagnózis „kritika”, és az is megerősítést nyert, amit régóta tudtam, hogy ugyanis kicsoda Hannibal Lektor.

Utálom, ha igazam van.

Az utolsó tanulságok: Ne menj SF napra, ha nem akarsz leégni, vagy ha mindenképpen elmész, legalább vigyél magaddal SF naptejet!

A mű vész

El.
Én pedig meg.

Befejeztem a KIMTE Budapest 200 pályázatának zsűrizését, melybe úgy kerültem bele, mint Júdea helytartója egy kis zsidó szekta hitvalló fohászába, magyarán, a Nagy Író Zsűritag ideje fogytán megkértek erre az utolsó pillanatban egy balekot. Hozzáteszem, nem a Nagy Írót minősítem ezzel – ideje mindenkinek fogyhat. Viszont, hiába szeretem ezt csinálni, mivel immár másodszor esik hasonló: nagyon nem esik jól! Nem a kispadhoz számítom magam. Sose ültem rajta. Nem is fogok.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ebben a hangulatban értékeltem a beküldött műveket, ez a hangulat csak most, a munka elvégzése után desztillálódott le, és töltött még egy ujjnyit a

Interlude: Mögöttem két tizenkét év körüli kislányka a jelzáloghitelekről beszélget.

keserű pohárba. Salut!
A novellákról nem beszélek itten, annak megvan a maga helye (ahol nyilván megint csak nem kéri ki senki a véleményemet, valószínűleg – mórság, kötelesség, mehetés), hanem úgy esett, hogy e pályázatra kapcsolódó zenei produkciók is érkeztek az irodalmi alkotások mellé.

(Képzőmívészeti alkotások is, de mivel a grafikában érdekelt vagyok, inkább azokról sem írok most)

A versek és zeneművek viszont kiolvasztották az esztétikai biztosítékomat, pedig pár éve kénytelen voltam jó vastag dróttal megpatkolni.

1. A versforma NEM azt jelenti, hogy mindent szabad az olvasóval. Ellenkezőleg. A vers, szabad, vagy kötött, több kell, hogy legyen világmegváltó gondolatok leltárszerű sorolásánál, vagy az ún. lírai én érzelmi

Interlude: a buszra most felszállt egy kifejezetten szépnek mondható ifjú hölgy, káprázatos alakkal – a manapság divatba jött lógó ülepű nadrágban, melyet ilyen kialakításban eddig nem láttam: lógó ülepű sztreccsnadrág. Ehhez többet most hozzá sem teszek.

kitöréseinek pléhlavórjánál (vö. okád).
A vers a legmagasabb szintű irodalmi absztrakció, az általános legerőteljesebb megjelenítése még akkor is, ha konkrétan a költő kisszerű lelke vonyít is benne.
A vers a legtömörebb művészi kifejezési mód, hatalma van. Egyetlen párszavas kép egész sorsokat mesél el, hatásosabban, mint egész oldalnyi ömlengés.

A rímek…
Hajaj!
A rímek, ha vannak, a magyarban különösen fontosak. Minden magyar költőnek saját ríme van, miért kell megelégedni a legelemibb közhelyekkel?
Szóval, verset az írjon, aki IGAZÁN tud, mert jobban fáj, mint egy félrement kispróza.
Mindez akkor is igaz, ha verset véletlenül dalszövegnek hívják. Még akkor is, ha "csupán" rapnak szánt szöveg.

2. A zene, hogy építészeti hasonlattal éljek, előbb barlang volt, aztán sátor, majd fogadó, aztán kolostor, templom. Volt kor, amikor katedrálissá nőtt, aztán palota lett, majd laboratórium és üzemcsarnok. Ma – pláza. Aki úgy gondolja, hogy számára kielégítő zenei klisékből újabb krómmmal vagy kínai gyártmányú álegzotikummal „feldobott” plázabutikot vagy diszkót építeni, hogy kényelmesen kiszolgálja a tömegízlést – tegye! Lelke rajta. De inkább ne pályázzon ezzel ott, ahol elméletileg valamiféle intellektuális kihívás érhető tetten a pályázati kiírásban.

3. Szánalmas, hogy a sci-fi zenei megjelenítése megmarad az elektronikus szintetizátorok hangzásvilágánál – ráadásul poposítva. Bátortalanul megjegyzem, ez az ország a Solaris zenekar hazája. Tehát lehetséges másképpen…