Stadium 3.0

Mérnök vónék. A bölcsészlekek bosszantására az előző két posthoz kapcsolódva csináltam két ábrát, különös tekintettel a visszacsatolásokra. Az ábrák a Könyv, mint termék elkészültét követik végig rendszer szinten, születésétől addig, amíg eljut az olvasóig – „normális”* és magyar viszonyok között.



A folyamat minden szereplője elsősorban a Könyvpiacon találkozik, bár normális viszonyok között a szereplők között nem piaci visszacsatolások is léteznek. Normális rendszerben a két fő szereplői csoport jól elkülöníthető: a Kritika, mint speciális fogyasztó, az Olvasóval együtt adja Fogyasztókat, az Író, Kiadó és Terjesztő a Termelőket. A Könyvet az Író többé-kevésbé könyvpiac-független inputok (Olvasmányok, Ismeretek, Élmények) alapján írja meg, majd végső formáját a Kiadóval kölcsönhatásban, a Szerkesztés folyamán kapja meg. Normális viszonyok között a Szerkesztés a legerősebb visszacsatolásos folyamat, a piaci hatások csak áttételesen, a Kiadón és az Írón keresztül befolyásolják. A Kiadó ezek kívül a Könyv piaci „Sikerén” keresztül visszacsatolt az Író további munkájára. A Könyv ezután a Terjesztőhöz kerül, aki végül eljuttatja a Fogyasztókhoz. A Terjesztő jól észrevehetően az egyik legerősebb visszacsatolás generáló szereplő. Az általa fenntartott Irodalmi kínálat révén egyaránt befolyásolja az írói inputot, és az olvasói igényeket, az Eladás adataival közvetlenül visszahat az Íróra (a bukszájára), a Kiadói viselkedést pedig a terjesztési Feltételek, a Kínálat és az Eladási adatok együttesen határolják be. A legfontosabb visszacsatolás generáló szereplő normális rendszerben a Kritika. A könyvpiaci térben Recenzió és a Könyv kritikai fogadtatása (Recepció) révén közvetlenül hat a Kiadóra, a Terjesztőre és az Olvasóra, nem piaci visszacsatolásokkal az Íróra, a Kiadóra és az Olvasóra. Nagyon fontos visszacsatolás az írói inputokra gyakorolt befolyás, az Ízlésformálás, és a divat befolyásolása által, mely nem a konkrét Könyv Recepciójában, hanem a Kritika általános tevékenysége révén valósul meg. A folyamat végső szereplője, az Olvasó szintén többféle visszacsatolást produkál. Normálisan ezek közül egyetlen piaci hatás létezik: Vásárlásával közvetlenül a Terjesztésre hat vissza. A nem piaci visszacsatolásban Recepciója révén hat az Íróra és a Kiadóra. Fontos, hogy a Kritikát az olvasói fogadtatás nem befolyásolja.



A magyar viszonyok „kissé” mások. Az öt leginkább szembeszökő különbség a független Kritika hiánya, a Terjesztés dominanciája és összefonódása a Kiadással, a Kritika összefonódása a Kiadással és a Terjesztéssel és a Szerkesztés, mint kölcsönhatásos folyamat megszűnte. Ez a sajátos helyezet a visszacsatolások szinte teljes korrupcióját okozza, olyannyira, hogy még az olvasói visszacsatolások is manipuláltak, megbízhatatlanok.
Hogy a szabályozástechnikában mit jelent az, hogy egy visszacsatolás akár pozitívvá is válhat, nem részletezem. Mindenki látott már
Fontos, hogy a nem független Kritika az Olvasóra és az Íróra is csupán piaci módon, megrendelt Recenziók és manipulált Recepció révén hat vissza. Az írói input befolyásolása, az Ízlésformálás és a divat befolyásolása hasonlóan piac-manipulált.

És az on demand kiadás csak most lépett a képbe.

Aki már látott angolszász kiadású tömegkönyvet, az tudja jól, hogy a nem független Kritika milyen mókás fülszövegeket eredményez. A nyugati könyvszakma sem egészen normális, kellene egy harmadik ábra, melyben a Kritika áthúzódó blokkal, mint Fogyasztó, és mint a Termelő is szerepel. A Kiadók és Terjesztők által megrendelt Recenziók megjelenése mindenütt a világon mindennapos. Máshol azonban jelen van az erős független kritika is, mely mindent megtesz, hogy az Íróval és a Kiadóval ne szaladjon el a ló. Normális rendszerben sem garantált az olvasó eligénytelenedése, a független kritika létezése miatt azonban jóval nehezebben következik be, és ez az igénytelenség nehezebben hat vissza az Íróra és a Kiadóra.

Gondolom, a Terjesztő sehol sem más, mint fura, nehéz és éghető cuccokat áruló kereskedő.

Hazai viszonyok között a független Kritika hiányát a legnyilvánvalóbban a Szerkesztés háttérbe szorulása, megszűnte mutatja. Ez azonban már nemcsak kórtünet, hanem legalább olyan erősen, de hosszabb távra befolyásolja az egész Könyvpiac jövőjét, mint a Terjesztés dominanciája és a független Kritika hiánya. Emlékezzünk az Irodalmi kínálatra, mint írói inputot befolyásoló tényezőre.

Visszatérve a sci-fi XIX. századi irodalmi eszköztárának problémájához: a független Kritika hiánya végzetes egy olyan sérülékeny, identitászavarokkal küszködő zsáner számára, mint a fantasztikum. Mit várjunk attól az Írótól, akinek nyelvi kifejezéstárát, befogadó közönségének igényszintjét és elvárásait előre aluldefiniálják a romló oktatási rendszer és a rövid távra szóló piaci manipulációk? Mit várjunk attól, aki bármit bárhogy leírhat, valós kritikai visszhangot nem talál, munkája minőségét zsoldban álló Kritikusok állapítják meg, ha csak a hozzá hasonlóan megvezetett olvasók rajongása vagy fikázása lehet számára visszajelzés? Mit várjunk tőle, ha az esetleges külföldi eredményekhez csupán az ugyanezen rendszer által korrumpált fordításokon** keresztül juthat? Mit várhatunk az Írótól, aki végül a Terjesztő által diktált árakon, a Terjesztő által manipulált Kiadókon keresztül jut munkája gyümölcséhez. Mi várható tőle, ha egzisztenciálisan a piaci manipulációknak tökéletesen kiszolgáltatott, sikere nem kvalitásaitól, hanem a Terjesztő kénye-kedvétől függ?

Jegyzetek:

* Értsd: működő.
** A fordítás állapottya megér egy külön postot.

What is This Thing Called Criticism?

Megszületett az első két visszhang az Új Galaxis 12. számáról.

Valami általam ismeretlen oknál fogva (Álszent barom, nagyon is ismert!) Attila, az rpg.hu elszánt gonzó kritikusa (még ebben a szóösszetételben sem szívesen írom le Hatvágner Attilával kapcsolatban a kritika szót, de nincs jobb.) vette a fáradságot*, hogy ismertesse (kritizálja?) a számot, és mohicane is írt róla a blogjában.

Ez utóbbi egy olvasói vélemény, nem a kritika igényével lép föl, ezért nem is igen foglakozom vele. Az előbbivel annál inkább. Az idézetek a rpg.hu link (Soha találóbb szó, ha a másik értelmét nézzük!) mögött lehető írásból, és a kapcsolatos kommentekből valók.

Már a cím is besorolásbeli bizonytalanságról árulkodik, mintha a szerkesztő sem tudná mi is a szöveg - joggal:
„Új Galaxis 12 (kritika) (Ismertető)”

Az egyik hozzászóló szerint Attila szövege:

„Marvin 2008-05-09 13:14
ID: 1475274 Még nem értékelt [Moderátort ide]
Kevin: Szomorú, de az ott fent kritika, és a taglalt írásokról szól, részletesen taglalva, hogy irodalmi (hahaha) szempontból mi a baj velük. Egyébként te is nyugodtan hozzászólhatsz bármilyen hangnemben.”

És ez volt az egyik hozzászólás, amely végtelen szomorúsággal tölt el. Mert íme, Attila, verítékes munkával sikeresen kinevelte azt az olvasófajtát, mely egyrészről azt hiszi, hogy a kritika az, ami „ott fent van”, másrészről KRITIKÁTLANUL elfogadja annak minden sorát. Gratulálok Attilának, ez nem kis teljesítmény pár röpke év alatt, ilyen sikeres agymosásra csak a totalitárius rezsimek meg a libsik képesek!

A másik hozzászólást maga a „szerző” (Soha találóbb szó, ha a másik értelmét nézzük!) tette:

„Attila 2008-05-09 13:57
ID: 1475293 Még nem értékelt [Moderátort ide]
"Tényleg szórakoztatóbb lenne. Csak a kritikának nem a szerepe, hogy szórakoztasson..."

Nem? Mióta nem?”

És ez legalább annyira elszomorít. Mert láthatóan Attilának sincsen fogalma arról, hogy mi a kritika. Ami nem csoda. A bolsi érában a kritika és önkritika gyakorlása, mely abban a rezsimben csak negatív lehetett, nagyon eltorzította a szó jelentését. Bízom benne, hogy egy boldogabb újra megtanulja azt. A jelenkor az nem boldog. Emiatt sem.

Nem kívánok foglalkozni az ismertető teljes ÚG számra vonatkozó igazságtartalmával, a lap szándékának akaratlagos félreértésével és félremagyarázásával, a novellákra vonatkozó „ítéletek” tendenciózusságával (kiló (sic!) a lóláb és gazda szene(sic!) vs. jószág súlya), csupán a magamra vonatkozó részt idézem ide belőle, hogy mindenki láthassa, mennyire igaz az idézett két hozzászólás.

„Antal József: KindergarNet
Újramelegített Terminátor-alapsztori, melyben Skynet - itt is így híjják -, nem atomháborút, hanem kultúrális forradalmat kezd, na ja, itt kínai eredetű. És betiltja a dohányzást, az alkoholt, a drogokat, robbanómotorokat, fosszilis erőműveket meg a papírt.

Nem mondom, hogy átlátom egy zseniális mesterséges intelligencia szellemi bakugrásait, elképzelhető, hogy a felprogramozásában a bidé-lobbi is részt vett annak idején. (Meg az IT és atomenergia lobbi, elvégre azt telepítik még az elmaradott Afrikába is, hogy oda is eljusson az AI befolyása.) Felteszem, az illető szcsoti azért részletesebb és alaposabb tiltólistát készített annál, amit főszereplőnk, a lázadó jellegű ukrán cigicsempész az olvasó elé tár. A sztori végén sor kerül némi lenkenéni-stílusú lelki masszázsra a számítógép mellé állt exbarátné és a főhős között - itt már szinte vártam, hogy a csajszi öko-csasztuskáját a környéken rejtőző obligát szpecnaz-alakulat tangóharmónikán fogja kísérni.

Nemtom, inkább akkor az eredeti Terminátor.”

Hogy ebben talál-e valaki akár leghalványabb irodalmi elemzést, azt kétlem, mert nincs benne.
Ami történt, a novella spoilerezése, a téma kifigurázására tett kísérlet – továbbá hibás analógia és következtetések. A gonzó kritikusnak ugyanis könnyű a dolga – nem kell felkészültnek lennie – csak szellemes(kedő)nek. Kiemelni valamit (bármit) a szövegből, mely szellemskedésre adhat okot, és szellemeskedni. Mindössze ezt várja el a közönsége.

Ez a novella ugyanis folytatása egy előzőnek, melyet a vélemény birtokosa nyilvánvalóan nem olvasott el, pedig a bevezetőben még explicite utaltam is létezésére. Enélkül az ismeret nékül a Terminátor párhuzam ugyan fennáll, de erőltetett, bár semmiképpen sincs sok kritikai értelme: Attilának a terminátor jobban teszik. És akkor mi van?
Súlyosabb zavart okoz azonban, főleg, ha az orosz kultúrában tökéletesen járatlan az illető szerző, hogy a Lonya a Leonyid becézése, a Lonyecska pedig a Lonyáé – az orosz a magyar és a spanyol mellett becézős nyelv. Tehát Lonya – férfi.*
Ezek után: a kis szösszenet „ott fent” valóban szórakoztató? És mivel szórakozik önmagán kívül?*

Várhatóan hétfő estig nem leszek netközelben. Addig vesszetek össze nyugodtan.

Jegyzetek:

* Előző változatban „szart bele a ventillátorba” szerepelt, de az öncenzúra működésbe lépett, mert a gondolatot továbbvezetve, az következett volna, hogy az excremetumtól való ilyentén megszabadulás közben a forgó lapátok könnyen felsérthetik illetve eltávolíthatják az illető golyóit, melyből az következett volna, hogy az illetőt ez – golyók híjján - nem fenyegetheti, de még ha meg is történne ez a fajta kasztráció, akkor sem érné az illetőt nagy veszteség, mert nincs az a lemúroknál magasabb rendű nőnemű emlős, mely szexuális kapcsolatba lépne az illetővel, és mivel a világ fejlettebb felén már állati jogok is léteznek, főemlősök illetővel folytatandó szexulási viszonyának akár felemlegetése is állatvédelmi aktivisták panaszáradatát vonná maga után. Szóval ide vezetne egy meg nem gondolt gondolat, ezért az ön-kicenzúra.

The Real Color of a Hungarian Orange

Az bizony sárga.
Mint az irigységé.
Ezt most azért hozom föl, mert bármily időhiányos vagyok, néha csipegetek blogokból, és most egy igen ízletes, bár kissé már spájzszagú (nem megsértődni, archívum!) csemegére akadtam. Ugyebár itt egyes írók azon furcsa szokása állítódik ki a net pellengérére, hogy megmondják a véleményüket egy írótárs alkotásairól, horribile dictu még a negatív véleményüket is. Ami a Hackett szemében igen gusztustalan tett és nem lehet más motorja, csakis az irigység. Mármint a negatívumokra rámutatásnak. Jót azt persze szabad. Sőt, talán kötelező. bawrátok között legalábbis.
Well, SzVSz többek között ezért tartunk itt, ahol vagyunk.
Megpróbálom nem magamra venni ezt a bejegyzést, bár bizonyos dátumok, 20080210, 20080212 és 20080219 meglehetős logikai láncolatot alkotnak, és jelenleg a sci-fin belül jóformán csak magam vagyok, aki íróféle létére többé-kevésbé szabályos rendszerességgel ír arról, amit a nálánál legalábbis szentebb* írók alkotnak.
Szóval, ha mindennek ellenére esetleg mégis az én irigységem lett volna ottan kipécézve, akkor szeretnék néhány dolgot tudomásra hozni:
1. Egyáltalán nem vagyok irigy természetű
2. Ha az lennék is, a magyar fantasztikus irodalom 1973 óta (az Ellenpont megjelenése) nem produkált olyat, aminek egy teljes bekezdését íróként irigyelnem kellene. Ez nem (csupán) saját nagyságom kinyilatkoztatása, hanem egy sajnálatos tényállapot.** Ugyanis mindeközben egy Esterházyt vagy egy Temesi Ferencet minden fenntartás nélkül, intenzíven és életmű szinten, szinte soronként irigyelni tudnék. A sárga földig.
3. A recenzált külföldiek közül bizony annál többet irigylek, hadd ne soroljam, őket, lásd a könyvismertetésekben azok, akikről egyértelműen jót írtam.
4. Vannak írók, külföldiek, magyarok, akikben a potenciált látom, és komolyan haragszom rájuk, hogy ilyen vagy olyan írói hibákat elkövetnek - csupán saját túlértékelt egójuk miatt. Róluk megírom a jót és a rosszat is.
5. Mint már mondtam, sem az ellenség negatív, sem a barát pozitív véleménye nem elfogadható ítélet. Ezért az ilyesmi nem érdekel, és magam sem művelem.

Jegyzetek:

* Tudod, hogy a szenteknek az ő kis kezük miféle irányvektor szerint ábrázoltatik... :-)
** A helyzet ez:

Na, ebben az iorodalmi térben helyezd el az Ellenpont óta született műveket. De őszintén ám!
Segítek:

1. a Stílus tengelynél vedd figyelembe magát a stílust, a jellemábrázolást, az dramaturgiát, a párbeszédeket, a szerkesztést
2. a Gondolatiságnál a történetet, a filozófiai, etikai, tudományos gondolatok helyes előfordulását, a zagyválás negatív gondolatiságot jelent
3. az Eredetiség tengelyt talán nem kell magyaráznom. Vagy igen?

(Ha lenne egy kis időm, programoznám, hogy ki ki elhelyezze a maga üdvöskéit, de sajnos másra sincs.)

Friendly fire

Örömteli és hálátlan dolog barátok írásairól írni, bár az igazi barát nem sértődik meg a baráti bírálaton, viszont az igazi ellenség csak az elfogultságot látja, bármit is teszel.
Az öröm abban van, hogy a barátod ír - és az írása megjelenik.

Well, én elfogult vagyok és leszek, de azért írni fogom három ember könyvéről, akiket barátaimnak vallok. Leglőször Csóka Feri kisregényéről, egyszerűen mert azt kaptam meg elsőként és az efféle dolgaimat szeretem időrendben intézni.
Különben is, az udvariasság úgy kívánja, hogy a vendéggel foglakozzunk először, még ha ez a vendégség kényszerű is, a vendég valójában legszorosabb családunk tagja, akit "csupán" távolabb sodort a történelem. Mert Feri, lévén szlovákiai magyar író, a könyv Szlovákiában megjelent könyv, egyelőre vendégnek számít a hazai irodalmi életben*, bármennyire is részese a szlovákiainak, sőt a nemzetközinek. Sajnos. De remélem nem sokáig.

*Nem mintha mondjuk én része lennék bármilyen irodalmi életnek, de ez külön történet, és különben sem lennék olyan klub tagja, amelyik engem a soraiba fogad...

Homo Kritikusz

Nem akartam már itt megint felhozni ezt a kritikai dolgot, de

1. Szabó Sanyi a blogján posztolt egyet a fikázós kritikákról, melyeket én gonzó-kritikának nevezek, bár a kritika szót leginkább mellőzni kellene.
2. Sanyi a hozzászólók értésére adta, hogy aki érdemben már hozzászólt, az bizony az ő blogján ne vitatkozzon a hozzászólásával egyet nem értőkkel. (Ez persze nem vonatkozik Attilára, a Homo kritikuszra, és társaira, de ezen nem csodálkozom. Mindegy.)

Próbálom hát itt folytatni a vitát, mert kezdett éppen érdekesen alakulni. (Remélem nem sértem meg Sanyi kopirájtját, ha pár dolgot idézek itt, anélkül nehéz lenne. Szóval Sanyi posztjában hat pontban összefoglalta véleményét a fikázós kritikákról. Rövidítve:

1. Maga az ilyen fikázás nem botrány. Ha vagyok elég merész és publikálok valamit, akkor azzal kirakom a céltáblát, amire bárki lőhet.
2. A fikázás nem mindig személyes.
3. A fikázás nem feltétlenül lesz negatív hatással.
4. Épp ezért a szerzőnek nem kell reagálni a fikázásra, vagy ha nem bírja ki, akkor köszönje meg a művével való foglalkozást.
5. A fikázás jöhet a szekértáborosdiból is. Ha maga a cikk nem is, de a rá adott reakciók mindenképp.
6. - szerintem ez a legfontosabb - minden kritikában van igazság. Még a legnagyobb fekázásban is.

Erre több dolog történt.

1. Megjelent Watson, de hát úgyis mindig a derék doktor az első, és elnyerte az ötszázadik hozzászólónak járó díjat. Gratula neki! :-) Ez viszont a téma szempontjából érdektelen.
2. Anélkül, hogy a post megnevezte volna, megjelent minden gonzó kritikusok nagymestere, a Homo kritikusz, és neki kezdett a szokásos szánalmas magyarázkodásnak, önfényezésnek és a fikázás szerecsenmosdatásának általában. Ez főleg annak fényében szép, ha tudja az ember, hogy ha bármilyen agyonfikázott szerző a LÉT!-en mentegetni meri magát, mit kap… De erről később.
3. Előkerültek a Nagy Csúnya Farkas részéről Attila működéséhez kapcsolható kétes dolgok.
4. Odo egy bizonyos, a NCsF által felvetett cselekedet etikai hátterét bírálta
5. Attila önmagához mérten megválaszolt nekik. De erről is később.
6. Feltűntek még segédcsapatok, és az általános légkör azt sugalja, hogy fikázni szabad, a kesztyűt felvenni inkább nem.
7. Nekem bizony kurvára nem tetszett sem Sándor, sem a segédcsapatok véleménye, tehát megtettem a blog első érdemi hozzászólását ekképpen (az elütéseket kijavítottam):
1. „. Az üres, csupán a csorda szórakoztatására megeső fikázás miért ne lenne önmagában botrány? Az olcsó szórakoztatáson kívül mi célja van.? A Győzike show önmagában skandallum, megléte védhetetlen. A párhuzamot húzza meg mindenki!
2. Ja. NEM MINDIG. Általában az. Mint a haszontalan ömlengés is.
3. Nem FELTÉTLENÜL negatív. Általában az. A negatív vélemény az negatív vélemény, és pozitív hatása csak nagyon nyakatekert módon kimutatható. Egy könyv sikere nem feltétlenül az eladott példányok számában mérendő. Arról felesleges beszélni, hogy a lefikázottban micsoda rombolást csinál az ilyesmi, mert ez ugye ugyebár magánügy az egyes pontod szerint, ha már az illetőnek volt pofája a köz elé állni. És innen
4. A fikázás maga is köz elé kiállás, tehát miért ne lehetne joga a fikázott szerzőnek a fikázást fikázni? A dolog úgy áll, hogy nem teheti meg, mert ez a jelen nyakatekert etikai rendszerében már amorális, minimum nem elegáns, ráadásul az fikázó közönsége tömegénél fogva nem teszi ezt lehetővé a fikázás fórumain. Ott tartunk, hogy szarházni erkölcsös, elegáns és szórakoztató, védekezni a szarházás ellen pedig erkölcstelen, kisstílű és nevetséges. Egy boldogabb világban, ahol a gonzó-kritikus mögött nem állt a csorda és a net nyújtotta biztonság, biza egy kissé másképpen volt. Nem is igen volt gonzó kritika.
5. A megrendelt fikázás valóságossága alapján az előző állítások egyöntetűen megkérdőjelezhetők.
6. A műben lévő igazságot talán az olvasónak kellene felfedni - nem egy gonzó-kritikának. Melynek a fentiek szerint nem is célja ez.”
8. Attila persze reagált így:

"Attila:
2008. 01. 17. 8:03
Köszönöm Balfrász hozzászólását, melyben nagyszerűen demonstrálja, mennyire nem képesek kezelni a hazai szerzők a kritikát.

- Kinyilatkoztatja, hogy a negatív kritikának nincs más célja, mint az olcsó szórakoztatás. Ez a feltevés hamis, így a Győzike-show felé meginduló erkölcsi piedesztál-ácsolási hadművelet sajnos nem igazán működik.

- Kinyilatkoztatja, hogy a kritikus élőben nem merné vállalni a véleményét. Az állítás hamis, nálam legalábbis biztosan.

- Megkérdi, miért ne lehetne viszontfikázni a fikázást, kijelentve ezzel, hogy a negatív kritika csak fikázás lehet.

- Csúsztat, mivel nem arról van szó, hogy a kritizált szerzőnek _tilos_ visszatámadnia. A szerzőnek ezen jogát soha senki sem kérdőjelezi meg. Az ilyen cselekedetek ésszerűségét viszont annál inkább, tekintve a látványos önfelgyújtásokat, ami ezekből következik...

- Utal arra, hogy a negatív kritikák megrendelésre születnek. Csak magam nevében nyilatkozom, de én még sohasem írtam úgy kritikát, hogy valaki megkért, húzzam le vagy dícsérjem fel ezt vagy azt.


Teszi mindezt egy archetipikus hisztis visszavágó stílusban, amely tökéletes példája annak, hogyan _nem_ szabadna kezelni a kritikát."

9. jött a blog gazdája részéről ez:

„szs:
2008. 01. 17. 9:01
Szolgálati közlemény: úgy érzem, az álláspontját immár mindenki kifejtette, ezért a "reagálok arra amit a reagálásomra reagáltak" jellegű hozzászólásokat a "témához" kérném mellőzni. Tudom, hogy igazsátalan meg csúnyaság, de nem akarok itt nagy flémeléseket, s most mintha előszelét érezném...
Ha esetleg személyes mondanivaló akadna, akkor azt lehet közvetlenül is intézni, ha kell, segítek elérhetőséget kinyomozni, bár azért nagyjából ezek ismertek.”

A tizedik fejezet tehát itt.

Attila fentebb idézett hozzászólása kiválóan demonstrálja, hogy szerzője milyen, hm, szabad felfogásban bánik az olvasott szöveggel. (Mert olvasni bizonyára tud, ezt fényesen bizonyítja lenyűgöző írói munkássága, melyet a szerepjáték fantasyk fordításában fejtett ki.) A topik ugyanis nem általában a negatív kritikáról, hanem a fikázós kritikáról szól. Mint ahogyan a válaszomban én sem általában a negatív kritikáról beszéltem, hanem a fikázós kritikáról. Tudjuk, nem minden rovar bogár…

Tehát:
"nagyszerűen demonstrálja…"
Nem demonstrálom. Nem erről szól a hozzászólásom.

„- Kinyilatkoztatja, hogy…”
Nem nyilatkoztattam ki.

„- Kinyilatkoztatja, hogy a…”
Ezt se nyilatkoztattam ki.

„- Megkérdi, miért…”
Ezt se jelentettem ki

"- Csúsztat, mivel..."
Ki is csúsztat itt?
Időzzünk el egy kicsit! Azt mondtam, jelen helyzetben nem teheti meg, nem azt, hogy az ehhez való jogát elvitatná valaki. (Egy másik kérdés, hogy a „nincs joga valamihez” kifejezést egyesek miért értik nótóriusan csak jogi értelemben – ha érdekük úgy kívánja?) Nem teheti meg, mert „ésszerűségét megkérdőjelezik” a Homo kritikuszok és hasonszőrűek. Mert ha megteszi valaki, abból „látványos önfelgyújtások" következnek. Miért is következnek? Követte már valaki ezeket a flémeket? Általában nem fel szokta gyújtani valaki magát olyankor, hanem a fikázó vezetésével a csőcselék felgyújtja. Bizony. Még azokat is, akik esetleg az „égő” segítségére sietnek. Ez az "Önfelgyújtás", ez a legnagyobb csúsztatás az egészben. Nem csak általában ebben a post-hozzászólásban, hanem általában mindenütt, ahol ez a fajta viselkedés szóbakerül. Vegyük már észre, hogy nem arról van szó, valaki minden ürügy nélkül odamegy a LÉT!re és társaira, égetni magát, hanem arról, hogy valakit valakik emberi mivoltában a szarba aláztak és az illető - Egy bősz, vihogó hiénafalka ellenében, mert ez lényeges elem, ne feledjük! – védi magát, elégtételt akar – ahogy tud! Többnyire nem tud. De azért, mert ebben a közegben nem tud – esélye sincs -, az még nem jelenti azt, hogy önmagában égő védeni magát az embernek. Magamat idézem: "Ott tartunk, hogy szarházni erkölcsös, elegáns és szórakoztató, védekezni a szarházás ellen pedig erkölcstelen, kisstílű és nevetséges." És a kiegyensúlyozottság kedvéért a Homo kritikuszt: " tökéletes példája annak, hogyan _nem_ szabadna kezelni a kritikát" ezt kétszer, önismétlő, meglehetősen deduktív jelleggel. Hogy mindenki értse. (És itt most "kritika". Máshol "olvasói vélemény". Figyelj! Tanulj! Légy Homo kritikusz!)
Ott tartunk tehát, hogy a sértegető állít illemkódexet a sértett elé, a sértegető határozza meg, hogyan szabad fogadni a sértéseket. Erről bizony az Állatfarm jut az eszembe, arról meg a bolsi módszerek. Lesz még belőlük.

"- Utal arra, hogy…"

Bizony erre nem utaltam, hanem kimondtam. Bár megint csak nem a negatív kritikára általában értve, hanem a fikázásra leszűkítve, és ott sem azt mondtam, hogy minden fikázás megrendelésre születik.
Kurvára nem érdekel, hogy a Homo kritikusz írt-e már megrendelésre fikázást vagy nem. Azt simán benyalom, hogy pozitív dolgot csak a haverok (holdudvar) cuccairól ír – természetsen magától, és azt is, hogy fikázást mindeki másról, szintén – természetesen magától. Emberek vagyunk. Én még az se. Hogy a holdudvar egyben egy (kiadói) csoport holdudvara, meg ne érdekeljen mán senkit! Ő már csak ilyen, ez a kétféle küldetése van neki: nyalni a haveroknak, porba alázni az ellent. Finomabban: védeni az olvasóstársak érdekeit mindeféle szir-szartól. Ami szir szar történetesen, - véletlenül, véletlenül – valahogy mindig a haveri körön kívülről jön. Rendben, a bölcsek köve az övék…
Az olcsó szellemeskedés kiváltotta olcsó siker mint motiváció: az meg ugyanolyan édes, mint a jól megérdemelt.

Azt illene észrevenni – bevallani - , hogy bizony létezik megrendelésre írt fikázó kritika. Mint ahogy létezik megrendelésre írt ömlengő kritika is. Sőt még olyan is, amibe a szerző beleszól. Ez egy kurva ország!

Extrapolálni csúnya dolog, de elképzelem, hogy a Homo kritikusz ugyanilyen szabadon értelmez bármilyen írott szöveget, melyről küldetéstudatánál fogva mindenképpen közölnie kell a közzel OLVASÓI véleményét.

Mert most rátérünk a másik csúsztatáshalomra, mely mindig előkerül:

Ez úgy hangzik, hogy Homo kritikuszunk a legnagyobb kritikai tekintély, mert hogy annyiszor kritizált már, sőt szakmája ez őneki. Lásd például, amikor inti a szerzőt, hogyan fogadja az ő, a Homo kritikusz nagyívű kritikáit. Azonban, ha a kritikák minősége – azaz az, hogy nem egyebek üres fikázásnál, ahol a forma, de legfőképpen a szándék, megkérdőjelezi az esetleges tartalmat – kerül szóba, a Homo kritikusz azonnal átvedlik egyszerű olvasóvá, akinek csupán véleménye van, azt közli roppant szerényen velünk. És teszi ezt a köznek az ő érdekében, nehogy valaki ki merjen adni egyetlen fillért is olyan silány szarokra, melyek elolvasását, ő a Homo kritikusz, mintegy önmaga feláldozásával vállalta. Nemes küldetés ez! Vergessük meg gyenge vállacskáit, melyek oly szörnyű teher alatt rogyadoznak!

Aztán tegye fel magában mindeki a kérdést: Szóval most tekintély a Homo kritikusz, vagy nem?

Beszéljünk más módszerekről is, melyre Attila barátom hozzászólása remek betekintést ad:

"- Kinyilatkoztatja, hogy a negatív kritikának nincs más célja, mint az olcsó szórakoztatás. Ez a feltevés hamis…"

Tehát: a vitapartner szájába ad egy el sem hangzott, de nyilvánvalóan hamis állítást (jobb körükben ezt primitív hazugságnak nevezik, véreim!), melyet azonmód megcáfol. Ami igen könnyű, ugyebár. De még ezt sem érvekkel teszi, az olyan gagyi!, csupán azzal támasztja alá, hogy ezt bizony ő maga, a Homo kritikusz, a nagy tekintély mondta. Mely tekintély viszont, mint láttuk, ha arra kerül a sor, egyáltalán nem is létezik. Régi bolsi trükk ez is, a bolsevik világnézeti tankönyvekben bizony sokszor elhangzott bizonyításként egyetlen szó: "nyilvánvaló".

A másik módszer a vitapartner folyamatos dehonesztálása, lekicsinylése:

"Teszi mindezt egy archetipikus hisztis visszavágó stílusban…"

Szintén érvek nélkül, kijelentéssekkel, megbélyegzésekkel. Hogy van-e valóságtartalma ezeknek a megbélyegzéseknek, senkit sem érdekel. Öreg vagyok, még emlékszem, hogyan szokta Lenin evts. ilyen módon elejét és erejét venni a vitapartner érveinek.

Hogy a módszerek milyen erdeményesek, mi sem bizonyítja jobban, mint a Sanyi blogjára ezek után felkerült másik hozzászólás:

"Jud:
2008. 01. 17. 11:27

…az a nehéz bármilyen negatív kritikában, hogy nem tudjuk néha elválasztani, személyünknek szól-e, vagy az általunk létre hozott műnek, mivel utóbbira úgy tekintünk, mintha a részünk lenne... sokan a "gyermek" szót használnák rá, pedig ha jobban belegondolunk, a gyermek önálló lény, önálló élettel. ugyanez a helyzet a művel, hagyni kell, hadd éljen, egyiknek úgyis tetszik, másiknak úgysem. ezt el kell fogadni; minden véleményt elraktározni, kisajtolni még a legnegatívabból is a hasznosíthatót, a többivel meg nem foglalkozni.

mindenki, aki ír, gondoljon arra minden egyes negatív kritika után: ez most ilyen lett, de a legjobb műveket még nem írtam meg. :)"

Jud tehát átvette, hogy a vita a negatív kritkáról szól. Pedig dehogy arról! A Homo kritikusz vitte el abba az irányba, mert az eredeti tematikában – a fikázásban, melynek egyébként nagymestere - álláspontja védhetelennek bizonyulna. Ez a fajta áttematizálás szintén bolsi fogás. Számomra mindenesetre elfogadhatalan, mint érvelési taktika.

A kiegyensúlyozott, bár negatív kritika, személyeskedés, és gúny nélkül – tulajdonképpen pozitív kritika. Rávilágít a szerző számára saját gyengeségeire, az olvasót pedig megfeleően orientálja. Tehát nem azt mondja az olvasónak, hogy ne vegye meg a könyvet, nem a kritikus véleményét erőlteti az informálatlan kivülállóra, hanem felhívja a figyelmét azokra a gyengeségekre, melyek a kritikus szerint léteznek a szövegben, de ezek elfogadását vagy elvetését az olvasóra bízza. Az olvasót partnerként és nem saját közönségeként kezeli.

A Homo kritikusz, a gonzó kritikus ellenben nem olvasótársainak, hanem a közönségének írja fikázásait. Hogy is lehetne olvasótársa, ha egyszer mindenkit lebeszél a fikázott művek elolvasásáról?! Ne akarja nekem senki bemesélni, hogy valaki azért olvas el hat tucatnyi szar fantasyt, mert a közönség önfeláldozó mártírja! Vagy valóban perverz, vagy azért olvassa el (ha elolvassa, mert a fikázáshoz még az sem kell) hogy a fikázás révén a vihogó hiénafalkánál sikert érjen el! Közben bevallottan nem törődik a szerzővel és olvasótársaival. Nem használni akar, rávilágítani a hibákra, hogy a következő mű jobb legyen. Ne legyen következő mű! Ne legyen másik esély! Nem, ő ártani akar, megalázni valakit, lehetőleg minél szélesebb közönség előtt, hátha még el is jön, és felgyújtja magát az illető, és akkor aztán a triumfus teljes. Nem érdekli a szerző személye - Igen, ez sokszor még csak nem is személyes! –, a mű mindössze ürügy, lehetőség a saját géniusz fényezésére, a siker besöprésére. Nem érdekli a szerző személye, hogy mennyit árt neki, hogy az a másik is emberi lény – nem, az bűnös. Ki mert állni valamivel, ami a Homo kritikusznak ilyen vagy olyan okból nem tetszik. Hát vesszen! (És még jó, ha az ilyen vagy olyan ok a mű valódi gyengesége, esetleg a Homo kritikusz rossz napja, és nem személyes utálat, vagy uram bocsá', megrendelés.)

Közben érezteti - és bizonyára érzi is (De kurva jó lehet, remélem nincs magától írás közben többször is orgazmusa, olyan mocskos lesz tőle minden! Egyszer láttam egy konferencián, hogy az előadónak előadás közben felállt önmaga nagyszerűségétől.) -, mennyivel magasabb rendű az illetőnél. Pedig… A gúny olcsó, gúnyolódni már az óvodás is tud. Szellemesen és nem bántón megmutani valaki hibáit, na, az tudás és mesterség.

És igen, ezt az egészet a legkönnyebb az internet hazugsággépezete mögé rejtőzve, névtelenül tenni.

Ez, feleim, patologikus. És még nem is tértem ki az Odo és bigbadwolf által felvettett erkölcsi kérdésre, az egész erkölcsiségére egyáltalán. De az hova is vezetne? Talán majd meglátjuk.

Tartalomhoz a Forma -

Amfora!

Idősebbek talán értik. Fiatalabbaknak az amfora = görög köcsög.
Elég a hülyéskedésből, komolyra!

Kedves Raon barátom (aki, most már tudható, a magánban a legtévedhetelenebb ízlésű és ítéletű magyar kritikus) imigyen szóla:

"
"íme, a szempontrendszer, amit bírálathoz a hallgatóimnak adok:
1. A mű megírása. Körülmények, alkalom, címválasztás. Az olvasóval kötött paktum.
2. A mű belső világa. Üzenet, epikum, szerkezet, cselekménybonyolítás, jellemrendszer.
3. A mű külső világa. Jellemzés, leírások (lírai képesség), jelenetezés (drámai képesség), párbeszéd, nyelvhasználat.
4. Járulékos elemek. Kiadói munka, lektori munka, nyomdai munka." (idézet: Sárdi Margit)

Számomra innen teljesen egyértelmű, mi az évek óta tartó nézetkülönbségek alapvető oka. Az a zsűri, amelyik a fontossági sorrendben HARMADIK helyre teszi az írás külsőnek nevezett elemeit(lírai, drámai képességek, dialógus, NYELVHASZNÁLAT!!!), számomra nem szakmai zsűri, hanem hozzá nem értő gittegylet. Hadd fejtsem ki, miért."

Ne fejtsd ki, abszd meg, mert védhetelen lesz, bármit mondasz!

Mert ha következetesen végigviszed a logikádat oda lyukadunk ki, hogy egy formailag tökéletes párbeszédekkel, iskolában oktatott (középiskolás fokon!) jellemrábrázolási eszközökkel és dramaturgiával "megalkotott" szappanopera nyilván előkelőbb helyet foglal el az értékrendedben, mint mondjuk Temesi Ferenc Pora, vagy Esterházy Termelési regénye.

Így lett a kritikusok kedvence mondjuk Herczeg Ferenc, vagy Zilahy, amikor egy Ottlik írta az Iskola a határont. Raon barátom nyilván úgy vágta volna vissza a Welszi bárdokat, mint a taknyot: mi az a "tereh"?

Roppant szegényes elmére vall a formát a tartalom elébe helyezni, bár volt már rá péda a világ művészetében: úgy hívták, sematizmus. Egyaránt láttam erdeményeit Amerikában (kapreál), a náci Németországban (nacreál) és a szovjet tömb országaiban (szocreál). Hajmeresztő ennek követelését egy fantsztikus site szerkesztőjétől olvasni. De nem csodálkozom.

Nem érv, mert a tekintélyérvek nem azok, de talán meg kellene gondolni, hogy abban a közegben súlyos bajok vannak, ahol egy évtizedek óta az ELTE Bölcsészkarán oktató személyt gittegylet vezetőjének, az általa az ország legnagyobb bölcsészkarán oktatott és tanmenetben elfogadott elveket szakmaiatlannak minősíti egy internetes gittegyletben "publikáló" pökhendi nyikhaj.

Ismételten: én kérek elnézést!

Tintanyalók

Alakult egy íróklub, ahol amatőr írók próbálják kitanulni a szakmát.
Tinta Klub-nak nevezik magukat, legutóbb ki is adtak íróiktól egy novelláskötetet.
Na, e kötet körül kezdődött a szokásos tintanyalás, lévén, ha nem mondtam volna, ez a klub permanens szentségtörést követ el, szerzői fantasyt mernek írni a nagy „Legjobban-Én-Tudom!” (LÉT!) honlap és gonzó-kritikusainak jóváhagyása nélkül, talán ellenében, és írásaikat pofátlanul még ki is nyomtatták.

Az egész tintanyalás kór- és kortörténeti értékű, messzebbre vivő tanulságokkal, mint a vihar a tintásüvegben (a tinta ugyebár az eggyel régebbi szlengben szeszt is jelent, így a dolog újabb, igaz, nem túl mély, réteggel gazdagítható), ezért egy kicsit cincálni fogom.

(Meg azért is, mert nevem szitokszó gyanánt még ebben a vitában is felmerült egy szarjankó részéről, aki nyilvánvalóan nem ismer, és munkáimat sem olvasta.)

Első harapás - Tinta Klub

A Tinta Klub olyan kezdeményezés, melyet első közelítésben támogatni lehet, kellene, mivel írókat, fantasztikus írókat segít publikációhoz, műhelyhez.
A probléma ott lehet, hogy egy ilyen kezdeményezés csak tovább fokozza azt a – ki tudja milyen okból – folyamatosan hintett maszlagot, hogy tehetség nélkül lehet és érdemes írni, és az ún. fogások megtanulása – a mesterség! feleim, a MESTERSÉG – után bárkiből író lehet, sőt lesz.
Így működnek az ún. írókörök, ahonnan minden erőlködés ellenére csak a tehetségesek jönnek ki íróként, és ahol valóban explicite ki lehet jelenteni, hogy az íráshoz nem kell tehetség. (Az eredmény tesztelhető az DV Erato pályázatán, ahol a profik mellett véletlenül DM írókörösök nyerték el a helyezéseket. Hamarosan én is tesztelem. :-) )
Az ilyesmi általában magában hordozza a belterj és a kontraszelekciós nyomás kialakulásának valószínűségét. A Tinta Klub honlapja nagyon is belterjességet mutat, legalábbis a külvilág felé nemigen akar kommunikálni. (Kérdés, akkor minek honlap?) A kötet kritikái pedig – pro és kontra – erős kontraszelekciós nyomást sugalmaznak.

A gusztustalan az egészben, hogy a LÉT! leszarházza a Tinta Klub teljesítményét, miközben érzésem szerint az nem más, mint egy másfajta írókör, tehát ugyanazt a módszert vallja, mint a LÉT! és holdudvara (vagy viszont - a viszonyok tagadottak és tisztázásra szorulnak, ha valakit érdekel), csak esetleg kissé másképpen, más MESTERREL, vagyis a MESTERSÉGET tanítja. Az nyilvánvaló, hogy a LÉT!-en túl nincs másfajta lét, más nem tudhat fantasyt írni, mind azt majd később megláthatod. A módszer eredményességét mi sem bizonyítja jobban, minthogy a LÉT! is elismer a kötetből legalább egy jó írást, amely véletlenül nem más, mint Agendás szerzőtársam, a valóban tehetséges Honfy Ágnes Ilona alkotása. Úgy tűnik tehát, a tehetség szükségességének tagadása a tehetség burkolt elismeréséhez vezet. Miről is beszélünk?

Nem olvastam még a kötetet, és egyelőre betáblázódottam egy hónapra olvasásilag, de a történetben nem is annyira az irodalmi minőség most a lényeg, hanem a kötet fogadtatása, a szerző(k) reakciója a fogadtatásokra, és a fogadók reagálása a reagálásra.

Második harapás – fogadtatás

A fogadtatásokat olvashatod itt, itt és itt.
A megjegyzésekből láthatod, hogy miről is fogok elmélkedni a következő harapásban.
Ne lepjen meg a hasonlóság, bár semmiféle bizonyíték sincs arra, hogy a LÉT! „szerzői” és a librarian stábja között bármilyen kapcsolat is lenne, a keresztreferenciák azért sugalmaznak valamit. Az nem is meglepő, hogy két utóbbi recenzió ugyanaznap került fel a LÉT!-re, és bizonyára csupán technikai oka van, nem sietős kompenzáció, hogy az elmarasztaló darab másodiknak (sorszám alapján legalábbis), afféle elsietett kompenzációképpen jelent meg.

Megint csak: nem vitathatom az ismertetések valóságtartalmát, mivel nem olvastam a kötetet, az akár igazuk is lehet. Ezen a szinten a vélemények vélemények, a krumplileves pedig krumplileves. Vegyük észre, hogy nem a kritika szót használtam, mert egyik ismertetés sem üti meg a kritika szintjét, legfeljebb gonzó-kritikák. Véleménye pedig mindenkinek az, ami. Motivációkat ne fejtegessünk bővebben! A LÉT! óvja az olvasókat az olyan baklövésektől, hogy a holdudvaron kívül eső kötetekre időt és pénzt pazaroljon. Bár senki sem kérte ezt a dicséretes önzetlenséget, tudjuk be egyelőre küldetéstudatnak. Kösz, fiúk, lányok!

Mindeddig tehát csupa nemes dolog történt. A gáz a reakciókkal kezdődik.

Harmadik harapás – reakció

A kötet egyik (több) szerzője elkövette azt a hibát, hogy reagált a véleményekre. Méghozzá úgy, hogy védte az írásokat, saját és társai alkotásait.

Az általánosan elfogadott vélemény az, hogy az írónak el kell fogadnia kritikát, sőt, még illik is megköszönnie.
Ez általában így igaz.
Ha a várható mértékben elfogulatlan kritikáról van szó.

De mi a helyzet az elfogult kritikával, vagy akkor, ha a kritika nem is kritika, csupán egy önjelölt gonzó-kritikus véleménye (ráadásul még elfogult is)?
A liberális maszlagtól fertőzött világszemlélet szerint a szerző akkor se tegyen semmit. Ebben a világszemléletben a megtámadottnak nincs joga kiállni a maga védelmében. Ha megteszi, önmagát járatja le. Automatikusan.

Elgondolkodott már azon valaki, hogy igaz-e ez? Hogy miért mindig a hentelőknek van igazuk, sohasem az áldozatuknak? Hogy a gonzó-kritikusnak a véleményét sohasem kell bizonyítékokkal alátámasztania, elfogultságairól számot adni? Hogy nem minden esetben az acsargó tömeg birtokolja a bölcsek kövét? Hogy a tömegtermelésen kívül mi teszi a gonzó-kritikai lapokat az igazság kútfőivé? Hogy miért van mindez úgy, ahogy van? Hogy miféle érdekviszonok állnak mindezek mögött?

Valóban önmagát járatja le, aki rámutat a bírálatok esetleges negatív motivációjára, ebből fakadó hamisságára, igaztalanságára?
Önmagában, azt hiszem, nem.

A mód, ahogy teszi, fordíthatja a szimpla önvédelmi aktust nevetségességbe, teheti szánalmassá.

Nem szerencsés a bírált műveket magyarázni, nem szerencsés felvonultatni a barátok által megjelentetett ellentétes előjelű bírálatokat, nem szerencsés megjelenni saját magunk által álnéven írt ellentétes előjelű bírálattal, nem szerencsés ötven nicknéven védeni valós vagy vélt igazunkat.

Aki ezt teszi, a mai légkörben, ahol csak a tömegben megjelenő gonzó-kritikusok és holdudvaruk művelhetik a fentieket, sőt ezt tenniük dicsőség és kötelesség, valóban csak lejárathatja magát. A LÉT! rajongótáborát meggyőzni úgysem tudja, a külső szemlélő pedig csak ezeket az átlátszó manővereket látja, az azokat megelőző hasonló manőverek a másik oldal részéről addigra már eltűntek a tömeg reakciói mögött.
Sajnos az Internet, mely lehetővé teszi a gonzó-kritika terjedését, ilyen szánalmas manőverekre csábítja a sértett felet is. És ha meglépi azokat, valóban szánalmassá és nevetségessé válik. Csupán attól is, ha ezek árnyéka rávetül!

Mit lehet tenni?
Tulajdonképpen nem sokat. Független fórumon, ha van ilyen, esetleg saját blogján az író kifejtheti saját véleményét, mely lehet igaz vagy nem, de mindenképpen egy vélemény lesz más véleményekkel szembeállítva. Várhat arra, hogy megjelenjen egy-két valódi kritika, és ezek fényében levonhatja a tanulságot. Ha igazán karakán, akkor ezt a tanulságot nyilvánosan vonja le, ugyanazon a fórumon, akár pozitív rá, művére és a szituációra vonatkozóan, akár negatív.

Három dolgot semmiképpen se tegyen: ne használja a fentebb említett trükköket, ne menjen el az oroszlán barlangjába, melyet hiénafalka őriz, és ne válaszoljon nyilvánvaló provokációkra. A LÉT!-en ugyanis sokszor elhangzik az a gonzó-kritizálás védelmében, hogy a „kritikájuk” segítő szándékú. Nem gondolkodott el soha senki azon, hogy ha a kritizált szerző megjelenik körükben, és védeni, magyarázni próbálja alkotását, sohasem jön elő ez az építő szándék, csak a szarba gyalázás a Békehadtest által? Legenyhébben azt kapja, hogy szállj magadba, és gondolkozz el, hátha igazunk van.

Negyedik harapás – ellenreakció

Az ellenreakciók természetesen a „kritikák” megjegyzéseiben kezdődnek, és folytatódnak az írókörökhöz erősen kapcsolódó blogon, mely külön cimkét is szentel a témának (legalábbis ezzel tölti meg). A szokásos taktika szerint a szerencsétlenül reagáló szerző gyalázásán keresztül az egész Tinta Klub kezdeményezés céltáblává válik, leírják.
Mivel a pártatlan LÉT!-re felkerült egy, a kötetet mentegető „kritika”, az ellenreakciók ezután arra irányulhattak, hogy ez az ellenkritika ugyanattól a személytől származik, aki a reakciókat tette. Ezt bizonyítani ebben a körben természetesen nem kell, az ellenfél erkölcsi megsemmisítéséhez a vád tökéletsen elegendő. És természetesen arra a halovány próbálkozásra, miszerint a LÉT! kicsiny körei a tételezett fogással már sokszor éltek az Internet névtelensége mögé rejtőzve, még csak reagálni sem kell.

Mert valóban, az nem vitastílus, hogy „nincs jogod mást vádolni azzal, amit magad is megtettél”. Aljasságot felhánytorgatni egy másik aljasságnak is joga van, és más aljassága bizony nem menti a mi aljasságunkat.

A tanulság?

A tanulság az, hogy égetően szükség van egy színvonalas kritikai fórumra, ahol valós kritikai vélemények egyenlő eséllyel ütköznek, és nem gonzó-kritikusok rajongótáborai határozzák meg a fantasztikus irodalom színvonalát.
Ez szimplán csak annyit jelentene, hogy nincs megjegyzések rovat, vagy fórum. Tudom, ennek a fórumnak nem lenne látogatottsága.

Egyébként az utóbbi idők kritika/vélemény viharai jól mutatják, hogy a fantasztikum kritikája mennyire nem független, milyen kevésbe kerül a haveri körnek/kiadói pénznek és kapcsolatoknak az egekbe vinni vagy a sárba taposni tetszőleges művet, és mennyit érnek a megjelent vélemények.

Sturm und ????

Egy angolszász neokonzervatív, aki mellesleg akár liberális is lehetne (a mai gusztustalan értelemben), valami ilyesmit mondott:

„Gazdasági kérdésekben liberális vagyok, társadalmi kérdésekben szocialista, kulturális kérdésekben konzervatív.”

Öreg tovarisok, mint én, ezen csak hümmögnek.
Régebben ennek az öndefiníciónak minden eleme zavart többé-kevésbé, bár, amíg meg nem ismertem saját bőrömön a gazdasági liberalizmust és „eredményeit”, a legelsővel nemigen törődtem, a második mellékmondattal pedig nagyjából egyet tudtam érteni, végül is nem lehet mindenki büdöskomcsi. Ifjonti, liberális maszlagtól mérgezett agyammal legfőképpen a harmadik miatt háborogtam. Mi az, hogy kulturális konzervativizmus?! Mi van a művészi szabadsággal?!
Well, valószínűleg megöregedtem.
Elmentem a legújabb Roham megjelenés-bulijára. Ott van két sarokra, mé’ ne?
Mit tagadjam, egy darabig vártunk, késve indult, felcsíptük a két utolsó lapszámot (szerettem volna egy rózsaszínű Rohamos pólót is, de lebeszéltek), gyűlt a tömeg, kibaszottul fiatal (és kevésbé fiatal, de kibaszottul avantgard) művészfélének kezdett látszani a közönség, a kötelező garbós meg kiegészítőül hordott rajongó szemű csajokkal, burjánzott a belterj, a számat kezdte lepedékesíteni a kultúrszomj, aztán Zsombor bejelentette, hogy előbb egy zenekar emeli az est fényét. Jobban örültem volna egy úri közönség verekszik bejelentésnek, de a Sirály nem olyan hely. Az erőszakról ott legfenebb fantáziálni lehet… (Lásd később.)
Na akkor elmentünk onnan, távozóban még hallottam, hogy ez a zenekar bemutatkozó estje egyben, így menekülési motivációim újabb réteggel gazdagodtak. Az ember (ogre) felejt, most megint eszembe jutott, miért is kerültem mindig nagy ívben a művészfélék nagyobb (egy főnél számosabb) tömegeit. Mindegy, ez az Est volt, olyan amilyen, előtte alapozásképpen amúgy is szaharrá áztam hazafelé*, a magazint ki se nyitottam, amíg haza nem értem.
Akkor megtettem, bár az olvasást halogatom a fránya Miéville miatt.
Vizuális benyomások.
Az előző, mandrillos címlapú tartalmazza a sci-fi pályázat nyerteseit, az a Roham még az első számok „fantasztikus magazin” megjelölésére hajaz, noha a megjelölés már „irodalmi és művészeti magazin”. El fogom olvasni. Főleg Szabó Sanyi és Mikó Csaba írása érdekel.
Az új, a rózsaszín azonban már teljes mértékben „irodalmi és művészeti magazin”. Az önmegvalósítós fajtából. Vissza a gyökerekhez – agresszív is. Gusztustalanul agresszív.

És, lo and behold! a semmiből megteremtette magát kulturális konzervativizmusom. Úgy látszik, menthetetlenül utolért így negyven fölött. A borzasztó, hogy nem is fáj. Nem zavar.

Szóval, az én felfogásomban a művészet legenyhébben valami olyasmi, amivel együtt lehet élni. Disznódarabokból fércelt ál-emberdarabokkal (Koitusz is. Hihihi! Hűha!) szerintem nem.
Klotyóban meg nem történt ál-erőszak ál-dokumentumaival sem.
Az én felfogásomban a művészet valami gondolat. Nem az óvodás gyerek figyelemfelhívó magamutogatása a „kaki”, „pisi”, „fütyi”, etc. szavak sunyi emlegetése, ráutaló magatartás, Hihihi! Hűha! Nem skandallum botrány nélkül, nem polgárpukkasztás polgárok nélkül. Valójában pukk nélkül. Csak egy kis phü-vel, ahogy az ismert buzi viccben. Gusztustalanabb dolgok vannak földön és égen, comrade, mintsem művészetetek álmodni képes. Főleg, ha meg se próbáljátok.
Az én felfogásomban a művészet valami őszinteség. Nem a „legszívesebben felhentelnélek láncfűrésszel, s bár nem teszem, mert jólnevelt vagyok, azért tudd, hogy képes lennék rá” póza. Nem a sunyi „erőszakábrázolással az erőszak ellen” póza. Nem az én is megtenném/velem is megtehetnék póza.
Az én felfogásomban a művészet valami szabadság. Nem az éppen divatos áramlatok, galéria-tulajdonosok, és a belterjes kulturmédia rabsága. Divat erőszakosnak, gusztustalannak lenni, hogy úgymond kifejezzük, reflektáljuk a környező világ (A mi világunk, bassza meg! Mi tesszük ilyenné vagy olyanná.) erőszakosságát és gusztustalanságát. Valóban, a kabátot széttárva mutogatni könnyebb, mint változtatni, változni.
Az én felfogásomban a művészet valami eredeti. Az emberi testrészek (Koitusz is, galore. Hihihi! Hűha!) ilyentén ábrázolása festészetben és szoborban vagy két évtizede megtörtént mindnyájunk kedvenc pszichopatája, Giger által. Persze, ő nemesebb anyagokkal dogozott, nem disznóval, de ennyi még elmenne. Hozott szalonnával ugyebár… Varsányiné. A klotyóban nem történt ál-erőszak ál-dokumentumai eredetiségéről szó se tétessék. És, mindenekfölött, Ellis kicsit korábban eljátszotta a pszichopata művészt a Holdparkban.

Szóval, úgy tűnik, bár a szövegeket még nem olvastam, volt egy magazin, mely fantasztikumot közölt. Ez a gusztustalan mutáns szörnyeteg, mellyé változott már nem az a magazin. Kár érte. Őszintén.

Konzervatív konklúzióm tehát odavezet, hogy ha az avantgárd, a polgárpukkasztás etc. válik konvencióvá (mainstream, muhahaha!), akkor inkább begyöpösödött, mocsárlakó konzervált ogre leszek.

Jegyzetek:

* A héten zsinórban a harmadik este. A reggelek, a nappalok olyan tiszták, hát a fasz se cipel esernyőt (az esernyőt cipelő fasz azért egy szép kép), aztán estére „köpnek rám az angyalok”, vastagon. De ernyőt ma se hoztam, mert ha ma nem esne, úgy érezném magam, mint a búvár hencser abban a bizonyos tizenötödik évben. Ennyit az ogrék tanulékonyságáról.

Hatredom

Fan hozzászólása az előző postban megvilágított egy vakfoltot a gondolkodásomban: az olvasók egy jó része – különösen az „idősebb“ generáció –, nagy ívben szaharja le a kölönféle honlapokon folyó fandom-fórumháborúkat, „kritikai“ gerilla-hadviselést, a személyes gyűlölségeken alapuló kiadói flottatüntetéseket. Valójában jó és szórakoztató írásokat várnak, s mivel a külföldi művek megjelenése, különös tekintettel a novellákra – de a regényekkel sem sokkal rózsásabb a helyzet –, még mindig meglehetősen akadozó, hát a „könnyebb“ helyzetben lévő magyar íróktól várják ezeket.

A csendes, másképpen, de mindenképpen (hiszen az ő pénztárgépeknél kifejtett kritikájuk mondja meg valójában, hogy mit ér egy mű, egy író, egy kiadói tevékenység) kritikus tömeg érdekében kellene már befejezni ezt a fajta zsigeri ösztönökön alapuló és kihasználó állóháborút, mely az egész hazai fantasztikumot átszövi, fojtogatja.

Erre sajnos igen kis esélyt látok.

Mert itt jön be a jóhiszemű, semleges olvasó többszörös vakfoltja.
Egyrészről aki nincs benne, annak fogalma sincs arról, hogy milyen mélyről jövő, milyen régóta (évek, évtizedek) óta gyűrűző gyűlölet-óriáskígyók tekeregnek egy egy fórum-csörte mögött. Arról sem, hogy ezek az óriáskígyók többnyire milyen apró kis férgek voltak születésük idején. Rossz helyen, rossz időben elejtett, talán már kimondásuk pillanatában megbánt, óvatlan megjegyzések, kicsinyes anyagi sérelmek, etc. dagadtak Boa constrictor iraesisokká. Az Internet megjelenése sajnos nem segített a sérelmek orvoslásában, a félreértések tisztázásában, sőt, csak új, az eddieknél hatékonyabb szerévé vált a szellemi kútmérgezésnek. Lehetővé vált a gyűlölet könnyű, anonim terjesztése, annak átörökítése több generációra, s törvényszerűen a gyűlölet eszkalációjára, hiszen aki nem tudja, hogy miért kell gyűlölni, talán még vadabbul belemar a gyűlölet tárgyába, mint az, akin a valós vagy vélt sérelem esett. Egész hatredom-ok nyüzsögnek a fórumokon, készen arra, hogy bármikor, a legkisebb ürügyre összecsapjanak az ellenség hatredomjával. A scifi.hu-n a Zsoldos Péter Díj jobbítására létrejött fórumon elég volt egy nekem ismeretlen, de sok hasznos gondolattal megjelenő fórumtárs számára, hogy elhagyja a fórumot, mindössze azért, mert az AVANA lelke, Bódi Ildikó deklarálta, hogy az Egyesület nincs rosszban Szélesi Sanyival, körével, kiadójával, sőt esetleg számít rá a Díj, a HUNGAROCON képviseletében. Gimme a break!
Másrészről az Internet behozta a kiadók/szerzők számára a saját fandom kinevelésének egyelőre verhetelen eszközét. Fel kell ismerni, hogy ez a fandom nem a régi típusú fandom, amely kívülről, sok minden egyéb elolvasása után, saját értékítéle alapján „rajong“ egy-egy (többnyire sok-sok, jobb esetben az egész fantasztikum) szerző, szerzői csoport műveiért. Ez a fandom az internet mai lényegéből adódóan általában tinédzserekből verbuválódik, akik ebben a nagyon képlékeny életkorban könnyen fanatikus rajongójává válnak szinte bárminek, bárkinek, aki a nyelvükön szól hozzájuk, egyáltalán, megszólítja őket. Hagyományos értékek itt nemigen számítanak. Ez az új típusú fandom nem maga alakítja ki saját ízlésvilágát, hanem fandomgazda/gazdák (Nem a Gazda, hadd beszéljek általánosabban, minden oldalra kiterjedően! Warning! Irony.) értékrendje, ízlése, tehetsége válik számára meghatározóvá. Az új típusú fandom számára a fandomgazda az érték mércéje, véleménye a fandom véleményének meghatározója, rokon- és ellenszenve(i) a fandom rokon- és ellenszenve(i). A komplement vagy véralvadási kaszkádhoz kísértetiesen hasonlóan* itt belép egy jelentős erősítési lépés, a rokonszenv kritkátlan rajongássá, a ellenszenv kritikátlan gyűlöletté erősödik a fandomban. Amely többnyire nem ismeri sem a rokon-, sem az ellenszenv forrásait, és többnyire nem is akar tudomást venni ezekről… Lásd előző bekezdés. Hogy ez mennyire súlyos, mutatja, hogy egy-egy ún. kritika megjelenésekor a fandom mindenféle skrupulus nélkül deklarálja, hogy okvetlen elolvassa (megnézi, átéli, etc.), amiről ízlésdiktátora pozitívan nyilatkozik, és semmiképpen, amiről negatívan, sőt a fandom, miután bevallja, hogy az elítélt művet (produkciót, objektumot, etc.) nem is ismeri, bátran a „kritikusra“ licitál a szarházásban. És eljutottunk a kritika kritikájáig, mert
harmadrészt, a fandom/hatredom bázisán az Internet létrehozta az új típusú véleményalkotást/véleményformálást, nevezzük ezt a gonzó-újságírás mintájára (bár arra nézvést talán sértő lehet a kifejezés átvétele) gonzó-kritikának. A gonzó-kritikus – talán vannak kivételek, ámbár tisztelet egyátalán nem illeti őket, sőt! – eredetét tekintve általában nem kritikus a szó hagyományos értelmében. Sem képzettségben, sem intencióiban. A gonzó-kritikus így nem is kritikát ír a szó hagyományos értelmében. A hatás kedvéért annak nevezi, de ha érdekei úgy kívánják könyvismertetésnek, vagy még enyhéb színben feltüntetve szimpla véleménynek mondja. Maradjunk is ennyiben, mert a gonzó-kritika valóban nem sokkal több véleménynél. Amennyivel több – vagy kevesebb, ízlés dolga –, az a fandom bázisból következik: tudatos véleményformálás és „kritika a kritikus kedvért“. Az előbbi motivációit elemezve nagyon messzire jutnánk, de most úgyis a végeredmény számít: a fandom kritikátlanul elfogadja kritikusa véleményét, és létszámánál fogva aktívan terjeszti is a Hálón. A „kritika a kritikus kedvért“ az egyik legvisszataszítóbb vonása a gonzó-kritikának. Nem jelent mást, mint, hogy a gonzó-kritikus részben a fandom szórakoztatására írja „kritikáit“**, s az Internet intaraktivitása miatt erről visszajelzést, megerősítést is kap a rajongóktól. Igen, ebben a fura logikában a gonzó-kritikusnak van rajongótábora. A folyamat innentől öngerjesztő.*** Különösen akkor, ha a gonzó-kritikus esetleg még valami honoráriumhoz is jut mindezért. Ebben a közegben hagyományos kritika érvrendszere, sőt maga a kritika objektuma válik másodlagossá. Ezek sokszor teljesen el is tűnnek a gonzó-kritikus öntetszelgése és/vagy vélemény-monopólium építése mögött. Elég, ha a gonzó-kritikus azt állítja valamiről: „remekmű“ vagy „határ szar“, véleményét rajongói előtt nem kell indokolnia. Mivel a gonzó-kritika nem kíván túlzott szellemi befektetést, művelője eláraszthatja rajongóit gonzó-kritikáival, s a fandom ezt a mennyiségi teljesítményt – természetesen – minőségi teljesítményként fogja fel, s a gonzó-kritikust a szakmai tekintély dicsfényébe vonja.

Well, kedves Fan, ha nem lenne Internet, szarnám le nagy ívben ezt a fajta „kritikát“. Mivel azonban az Internet révén a hatredom és gonzó-kritika jelentős véleményformáló erő**** (főként egy olyan kicsi közegben, mint a magyar fantasztikum) ez távlatosan közönség formálást – még távlatosabban a közönségigény változása révén a kiadó hozzáállás megvátoztatását, formálását jelenti. Ez az én kis harcom a gonzó-kritikával puszta önvédelem: szeretnék még pár évig kiadott íróként jelen lenni a fantasztikumban.

Legalábbis addig, amíg fel nem nő egy valódi Netes nemzedék, aki átlátja az Internet csapdáit, és/vagy megjelenik egy tisztességes kritikus csapat.

Persze a változásokra pont annyi az esély, mint a hatredomok felszívódására.

Jegyzetek:

* Az említett két biokémiai enzimrendszer két dimenzióban erősít. Horizontálisan egyre aktívabb enzimek bekapcsolása révén, vertikálisan a kaszkád-lépcső enzimek koncentrációjának nagyságrendi növekedésével. Így van ez a hetredommal is: vertikálisan az ellenszenv győlöletté, a rokonszenv rajongássá válik, mert az újabb generációk gerjesztve terjesztik azt, horizontálisan pedig a forrás ismerete nélkül egyre szélesebb tábor teszi magáévá a gyűlöletet vagy a rajongást.
** Horribile dictu, egyes honlapokon pontozni lehet a „kritikát“. Kell ennél több a gonzó-kritika jellemzésére?
*** Sajnos mindez nemcsak a fantasztikumra, az irodalomra, de a kultúra minden olyan területére igaz, melyet így vagy úgy, alkalmazható a gonzó-kritika. Láttam autós magazinban, de még a Kaliber fegyver ismertetései is ebben a hangnemben íródnak.
**** Aki ezt tagadja az ostoba, vagy szándékosan hazudik. A gonzó-kritikust gyakran éri a megtámadott művek támogatói részéről az a kettős vád, hogy kritikája értéktelen fércmű, viszont annál károsabb, mert véleményformáló ereje nagy. A gonzó-kritikus ezt könnyedén hárítja: „Hogy lehet a fércműnek nagy véleményformáló ereje? Ez ellentmondás. Ha fércmű, nem lehet véleményformáló, ha véleményformáló, biztosan nem fércmű.“ A bájos kettős csúsztatás egyrészt ott van, hogy az Internet és az erre épűlő új típusú fandom révén a fércműnek ugyanolyan vagy talán még erősebb véleményformáló ereje van, mint jó, de hagyományos kritikának. Másrészt a véleményformáló erő még a hagyományos kritikában sem jelentett okvetlen minőséget.

Tigger’s song

A Disney-féle Micimackóban Bács Ferenc elbűvölő hangján így énekel Tigris:

„A tigris az mindig egy jellem,
Sőt jellem és tigris az egy!
A fejéből süvít a szellem,
A lába meg ugrik, ha megy.
És tarka-barka, nyalka farka
Van, van, van, van, van.
Egy jellemes-szellemes-kellemes tigris
Az én vagyok magam!”*

Élesebb elméjűek és Watson már most kitalálhatták, hogy a műítészek szent tehenéről, a jellemábrázolásról és azt körüllengő jótékony vagy rosszindulatú (nézőpont kérdése) homályról lesz szó.

A jellemábrázolás az epika megszületése óta kulcskérdés. A történettel** és a stílussal (szerzői eszköztár) egyenrangú eleme annak. Különösen a modern irodalomban, ahol a szerzők egyáltalán nem akarnak történetet mondani (nesze neked, epika!), vagy egészen lapos sztorikat kerekítenek esszéik köré, a jellemábrázolás első számú meghatározójává válhat a szerző írásművészetének. (Természetesen a jellemábrázolás is sokszor hiányzik a kísérleti darabokból, ahol csak a puszta stílus a művészeti/gondolati eszköz, de azt inkább hagyjuk. Megvan a maga bája és élvezeti értéke, de sokakat inkább zavar az efféle „epika”.)

A kritikusok tehát joggal várhatják el egy minőségi műtől a jellemábrázolás minőségét. A kísérleti, modern művektől, ahol ez szándékosan hiányzik, persze csacskaság számon kérni, de előfordul, előfordul.

A nagyobb baj nem a jellemábrázolás hitelességének vizsgálata, hanem maguknak az ábrázolt jellemeknek a hitelessége körül van. Ebben az író és az ítéletalkotó alapvető emberi különbségei (genetika, kulturális beágyazódás, élettapasztalat) nagy félreértésekre adnak alkalmat. Különböző életutat bejárt emberek számára bizonyos jellemek vakfoltba esnek, nemlétezők, ezért természetszerűen a létük kérdőjeleződik meg azok számára, akik nem találkoztak ezekkel a jellemekkel. Sokak számára az is nehezen elképzelhető, hogy valakinek az a jelleme, hogy nincs neki olyasféle tulajdonsághalmaza, amelyet jellemnek nevezünk. Vagy azért, mert ezek a tulajdonságok olyan gyengék, hogy az illető cselekedeteiben nem ismerhető fel mintázatuk, vagy azért, mert szituációról szituációra változnak, így válnak felismerhetetlenné. Nem lehet tagadni, hogy egy efféle jellem ábrázolása irodalmilag izgalmas lehet.
Az egészen más lapra tartozik, hogy jellem ábrázolása mennyire sikeres művészileg. Az számon kérhető, számon kérendő minőségi követelmény.

A (magyar***) kritikusok egy részének van azonban egy sokkal károsabb rögeszméje: a jellemfejlődés (külföldi nyelven character development) követelése. (Vagy karakterfejlődés látása ott is , ahol nincs)
Már a szóhasználaton is látszik a jelenség erősen ideologikus volta: a fejlődés szó ab ovo pozitív**** kicsengésű, tehát a jellem fejlődése pozitív változás. Azok tehát, akik a jellemfejlődést követelik, pozitív változást követelnek. Mivel a pozitív meghatározása erősen társadalom – ideológia – függő, így a jellemfejlődés is csak adott ideologikus keretek között értelmezhető. Megkövetelése így irodalmi szempontból anélkül megkérdőjelezhető, hogy az emberi jellem kialakulásáról, változásairól egyetlen szót is ejtenénk..
Magyarországon valószínűleg a bolsevik ideológia/esztétika maradéka, bár természetesen ez a tévképzet jó száz évvel a bolsevik ideológia előtt felbukkant, és a francia felvilágosodás hozta magával*****. Az ok mindkét esetben az az ambíció (ki kérte őket?) , hogy a nép szellemét, kellemét és jellemét fejleszteni kell (természetesen az általuk megkívánt irányba), és erre legalkalmasabb a művészeti alkotás. Jól beleverték a buksi kobakokba, hogy csak az az érdemes szereplő, aki valamely ideológiai megfontolások alapján pozitívnak ítélt jellemvonásokkal rendelkezik. Ez természetesen lehet sajátja, de didaktikai szempontból nyilvánvalóan sokkal jobb, ha valamely alacsonyabb rendűnek ítélt platformról kiindulva teszi magáévá a kívánt vonásokat (akaratlanul, vagy akarattal, de valamiféle megvilágosodás-féleség irodalmi szempontból sem árt), mert így remek példát szolgáltat az istenadta nép még nem egészen az ideológia mentén rendeződött egyedei számára. A jellemfejlődés első csapdája tehát rögtön elő is állt: mi a fejlődés? III. Richárd tudatosan megváltoztatja a jellemét – gazember lesz. Ezt bizonyos dekadens/destruktív irányzatokon kívül senki sem könyveli el fejlődésnek.

Talán helyesebb lenne jellemváltozásról beszélni.

Talán. De létezik-e valójában a jellem változása? Ha igen, milyen mélységben? Valójában követhető-e úgy, ahogyan egy egyszerű kémiai reakció követhető?

Az emberi jellem valójában csak a felnőttkorig változik – ha változik******. Huszonöt éves kor után a jellem becsontosodik (Az alaptulajdonságok természetesen. Kisebb tulajdonságok jönnek-mennek, de a jellem váza, alapelvei legalább olyan szilárdak, mint maga a csontváz.), nagyon nagy megrázkódtatások, revelációk szükségesek ahhoz, hogy megváltozzék, és a változás a legtöbb esetben csak átmeneti.
Nem találkoztam még emberrel, aki napról napra lenne egy kicsit jobb vagy rosszabb (nézőpont kérdése****). Akinél tapasztaltam bármiféle jellemváltozást, annál – még a halmozódó befolyások hatására bekövetkező változás is – többnyire ugrásszerűen jelentkezett. Nem hiszem, hogy meg lehetne különböztetni az állomásokat, ahol egy kicsit ilyen vagy olyan irányba fordul az illető jelleme. Durva példa: bár számtalan jel előz meg egy válást, legtöbbször nem tudható, hogy mi volt az az utolsó csepp, mely az egyik fél jellemét olyan irányba változtatta, mely többé már nem kompatibilis a másik félével – vagy éppenséggel csak az az utolsó csepp látható, amely miatt felborult az egész. A folyamat maga viszont követhetetlen. Ami van, az a kicsordult pohár – a felbomlott kapcsolat.
Ez tükröződik az irodalmi művek azon tömkelegében, melyekben nem változik egy fikarcnyit sem a szereplők jelleme: sokszor ez a szilárdság a jellemük alapja, mint ahogy mások jellemének alapja a változékonyság. Fejlődés azonban ez utóbbi esetben sem érhető tetten. Hemingway kisregénye értéktelen lenne, mert az öreg halász jelleme nem fejlődik? Shakespeare drámája rossz, mert Hamlet végig ugyanaz a makacs bosszúálló gépezet? Vagy mi a helyzet Kakukk Marcival?
Papíron, gondolatkísérletek erejéig (különösen valamiféle ideológiai elhatározottsággal) természetesen lehet, talán még izgalmas és érdemes is a jellem változását, horribile dictu fejlődését ábrázolni. De erre van egy külön műfaj, úgy hívják: fejlődésregény.
Még azt is megkockáztatom, hogy aki gyermek/serdülő/fiatal felnőtt szereplőkről ír, és azok változása/fejlődése nem jelenik meg a művében, az hibát követ el.
De akkor sem lehet/nem kellene általános követelményként az írók elé állítani. Különösen nem lehet/nem kellene a jellemváltozásra általános érvényű (vulgárpszichológiai alapokon nyugvó) recepteket adni.

Most olvasom, kitűnő példa a Csillagdagály: az érett emberi és delfin főhősök, Gillian, Orley és Creidiki jelleme semmit sem változik, felnőttek hősök, a hősi értelemben. A kamasz Toshio felnő a könyvben a szerepéhez, az ő jellemének változása csodásan nyomon követhető. Metz jelleme végig változatlan, és azok a lökések, melyek változásra bírják, csupán a végén, egyetlen csapással (szó szerint) fordítanak a jellemén (bár, hogy ez a változás mennyire tartós, nem tudható, mert perceken belül meghal). A kliensek jelleme természetesen a gyermeki jellemekhez hasonlóan változik, de ez természetes is. A könyv most szahar, mert csak Toshio jelleme fejlődött igazán?

Egy gondolatkísérlet erejéig engedjük meg, hogy jellemváltozás (a fejlődést hagyjuk!) irodalmilag ábrázolandó, általános emberi tulajdonság legyen! Ekkor a változás követhetőségét, ábrázolhatóságát/ábrázolandóságát erősen meghatározza a mű formája, terjedelme. Egy féloldalas novella, hacsak nem éppen a jellemváltozásról szól, nehezen engedi meg a változás követését. Hosszabb lélegzetű műben helye lehet, de ott sem lehet/nem kellene követelmény szintjére emelni. Nem lehetetlen elképzelni, hogy egy hosszabb mű is addig a pillanatig tart, amikor a változás lezajlik, de magát a változást már nem látjuk.

Pár szó arról, hogy miért tartom a jellem és jellemfejlődés sablonszerű felhánytorgatását rossznak, feleslegesnek.
mert illetéktelen és mély beavatkozás az írói szuverenitásba. Az emberi elme változatossága, a jellemet formáló szituációk száma szinte végtelen. Ha valaki valószínűtlen jellemeket ábrázol, hadd tegye! Csak csinálja jól! Higgye el az olvasó! Ha nem akar valaki jellemfejlődést ábrázolni, bizonyos kötelező érvényű témákon túl (lásd feljebb), hadd ne ábrázoljon!
mert sok esetben nem egyéb, mint ideologikus követelmények ráerőltetése az irodalomra.
mert divatáramlatoknak az irodalomra erőltetése (ez számomra rosszabb az ideologikus diktátumnál).
mert még ennél is rosszabb, ha nem egyéb, mint az ítész saját sekélyességének, szűklátókörűségének, negatív előítéleteinek kivetülése.
mert a „túlírt”, „agyonírt” ******* bűvszavakkal együtt mindig kéznél lévő bunkósbotja a lusta kritikusnak.

Jegyzetek

* az eredeti mást mond, primitívebb szójátékokkal egy üresebb Tigrisről szól:

The wonderful things about tiggers
Is tiggers are wonderful things!
Their top made out of rubber
Their bottom made out of springs.
They’re bouncy, trouncy, flouncy, pouncy.
Fun! Fun! Fun! Fun! Fun!
But the most wonderful thing about tiggers is
I’m the only one!

** A kényelem kedvéért a helyszín/atmoszféra ábrázolást a történethez veszem. Sokszor csak ennyi a történet: egy helyszín, egy atmoszféra, egy érzés.

*** Egyszerűen nem tudom mennyire van ez jelen a nyugati kritikában. Valószínűleg ott is megtalálható, bár valószínűleg nem kizárólagos.

**** Arról végtelen vitát lehetne nyitni, hogy mi a pozitív adott társadalomban, tehát ne menjünk bele konkrétumokba! Gondoljunk az egyszerűség kedvéért az egyébként nem létező örök emberi értékekre!

***** Nem akarok visszamenni a keresztény mítoszokig: Saulus-Paulus átváltozása mindenesetre követendő példa a keresztény ember számára. A megtérés egyfajta jellemváltozás, az egyház szempontjából erősen artikulált fejlődés: a pokolravaló rossz pogánytól a mennyekre esélyes hívőig. Ez a fajta ideologikus jellemfejlődés azonban csak az egyházi művek számára volt követelmény, a profán művek hősei úgy tobzódhattak fejletlen jellemükben ahogyan csak akartak. Lásd III. Richárd.

****** Bizony előfordul sajnos, hogy egy gyereket olyan csapások érnek, amelyek jellemét szinte megingathatatlan börtönbe zárják, esetleg még a serdülőkor előtt. A serdülőkor hozza nyilvánvalóan a legnagyobb változásokat: az agy újrahuzalozódik (1), a hormonális folyamatok addig soha nem tapasztalt emocionális, és/vagy gondolkodásbeli változásokat okoznak. A hirtelen nagykorúvá lett fiatal felnőtt pedig addig nagyjából ismeretlen kihívásokkal szembesül.

*******Valaki tényleg megmondhatná, hogy mi ez…

(1) Nature 442, 865 - 867 (23 Aug 2006) News Feature

Blast from the Past

Újabb Diagnózis kritika a rpg.hu-n, ahol ezzel a szar és számukra gyűlöletes könyvvel már annyit foglakoztak, hogy az lassan minőségi átcsapást ér el.

Van egy tippem a szerző személyére, és, ha ez a gyanú bebizonyosodik, az a modern erkölcsök olyan mély kútjának fenekére nyújt betekintést, amelytől kissé futkos a hideg a hátamon.

Mindegy, bár saját könyvet nem magyarázok, a logikai hibák szerelmeseinek figyelmébe ajánlanám, hogy a felsoroltak többségére a könyvben magyarázatot, feloldást talál, aki elolvassa, de persze erre csak a legelszántabbak vállakozzanak!

Azt véletlenül tudom, hogy a hozzászólók többsége nem olvasta a könyvet, tehát amit bizonyos helyek/emberek/csoportok ízlésformáló erejéről/hatásáról alább írtam, hm, megállja a helyét. De erről majd holnap bővebben.

Definitions

Body buildingben sem szeretem a túldefiniáltságot. Arnord mindig a felkészülési időszakban volt a legnagyszerűbb, Reg Parkról ne is beszéljünk.
Ezek a mai agyonfogyózott, agyondefinált, ormótlan senkiháziak meg...
Harmónia, feleim!

(A következőkhöz most adnék linkeket, de kurvára nincs időm keresgélni. Ha neked megvan, lécci!)

Szóval lehet definiálni a sci-fit, de minek?
Na jó ez túlzás. Egyeseknek definíciókra van szükségük a az ízlésük támogatásához. Nevezzük ezt enyhén szólva sznobizmusnak...

A Sárdi Margit tanárnő által vezetett sci-fi kurzus használhatónak tűnő definíciót ad. Azonban a definició, mivel a szűkebb fogalom felől közelít, ha szó szerint vesszük, gyakorlatilag szinte minden művet kizár a témából. Ha meg nem vesszük szigorúan, akkor minek?

Orka többlépéses definíciója sokkal használhatóbb, de ő is a szűkebb fogalom, a tudomány felül közelít.

Ha már definiálási láz van, itt az enyém: Nem a sci-fire, azt majd idővel. A fantasztikus művészetre. Mert úgy beszélünk, mintha a fantasztikus téma másik három vonulata nem érne semmit. Ha már irodalmi érték és elismerés, a mágius realizmus Nobel díjasokkal büszkélkedhet, a fantasy egy Tolkiennel és C.S. Lewis-zal, a természetfölöttiben pedig ott van Poe, Bierce, Klima, hadd ne soroljam! Szóval, nem kéne azzal a SCIENCE-szel annyira nagyra lenni a fiction mellett. Az abszurd egyes vomulatairól ne is beszéljünk.
Tessék, értelmezd az eddigi definíciókkal a Sztrugackij fivérek Csiga a lejtőn-jét vagy a Hétfő szombaton kezdődiket! De előveheted a Médiumot is Sebeőktől...
Mindenekfölött, a fantsztikus képző és filművészet létező és meghatározó fogalmak, miért hagynám ki őket.

Ambícióban nincs hiány! Ingyen van.

Tehát: A fantasztikus művészet legfőbb ismérve, hogy egyértelműen megtalálhatók benne az alkotás pillantában a való világon kívül eső (fantázia szülte) elemek. Lényeges, az alkotás pillanata: az emberi tudás szélesedésével a fantázia folyamatosan újabb területeket tár fel, miközben másokat elhagy, azok a való világ részeivé válnak.

Hogy ezek a fantázia szülte elemek a való világ melyik részét és mi módon egészítik ki, beszélhetünk science fiction (a magyar tudományos fantasztikus kifejezés ezen definícióval végre értelmet nyer, na?), fantasy, mágikus realizmus, és természetfölötti témákról. hajlamos lennék idevenni a az abszurdot is, de azt nem venné be gyomrotok.
Hogy milyen mértékben egészítik ki a mondott elemek a valóságot, aszerint beszélhetünk a témák altémáiról.

What Makes an Ogre?

Az ogrék eredetileg hiányoznak a magyar meseirodalomból, elég otrombán emberevő óriásnak szokták őket fordítani a régi szép időkben, ami az igazságnak csak kicsiny, ámde ízletes szeletét fedi.

Az ogrék igazából nem olyanok mint Shrek. Általában ugyan otrombák, faragatlanok, dagadtak és mocskosak, mint ő, de valójában gyanakvó, kicsinyes és gonosz lények. Meg irigyek, valószínűleg ettől sárgászöld kissé az a vastag bőrük. És nem tölcsér alakú a fülük. Legfeljebb a Marsbéli ogréknak.

Mindezt azért sietek leszögezni, mert magam is ogre vagyok, tehát amit ezután írok, nyugodtan lehet otrombaságomnak, faragatlanságomnak, gyanakvó természtemnek, kicsinyességemnek és gonoszságomnak betudni. Valamit kifelejtettem? Ja, meg az irigységemnek.

Nem értem ugyanis, hogy mi értelme van egy néhány oldalas novella esetében magánál a műnél hosszabb kritikát írni. Ráadásul olyan hangnemben, mintha az a novella lenne a tudományos fantasztikus irodalom sarokköve. Meglehet, hogy az, nem olvastam, de azért nézzük már meg, hogy a Nobel díjas Saramago regényeiről milyen terjedelmű kritikák jelennek meg! Ráadásul a kritika úgy agyonspoilerezi a szerencsétlen novellát, hogy attul koldul.

Most három eset van:

1. a kritikaszerző saját tündöklő intellektusát, műveltségét és stílusát óhajtja nagydobra verni a kritika ürügyén
2. a kritikaszerző elévülhetetlen érdemeket kíván szerezni a szerzőnél
3. a fenti két eset tetszőleges arányú elegye.

Ezzel két egymással ellentétes erdemény érhető el:

1. a szófolyamtól mindenki úgy elbátortalanodik, hogy többé kritika más tollából meg nem jelenik adott médiumon
2. a szófolyamra adott hozsannaák mindenkit felbátorítanak, hogy hasonló hangnemben, terjedelemben, stílusban, mittudomén!, nyilvánuljon meg, és a médiumot elözönlik a hasonló szellemű elemzések.

Azt nem tudom, melyik a rosszabb.

Namost, amúgy ogre módra még egy csavar! Ha a kritika szerzője ezek után negatív tartalmú kritikát jelentet meg az én írásaimról, az természetesen úgy fogom fel, hogy megsértődött ezen a poston. Ha nem jelentet meg semmilyen kritikát, azt is. Ha pedig pozitívat, azt is rosszindulatának és sértődöttségének fogom fel. Így megy ez nálunk ogréknál!..

The Science Fiction Is Not Literature - It's More Than That

A valódi science fictiont nem lehet, nem szabad pusztán irodalmi szinten bírálni.
A valódi sci-fiben ugyanis ott van a tudomány, vagy ha úgy teszik a Tudomány, mely szabályainak betartása éppúgy kötelező, mint az irodalom, esztétika kevésbé objektív és a nyelvtan/helyesírás szigorú szabályainak követése. Vagy ha kitalált tudományról van szó, annak belső logikája kérendő számon.

Mostanában, hogy a Terrárban egyre több fantasyval, időnként magreállal, sőt végre egyszer horrorral is találkoztam, dolgozhattam, lett nagyon egyértelmű, hogy a fantasztikum többi altémájánál ez a belső logika az, amely sohasem hiányozhat. A mágiát tekinthetjük kitalált tudománynak, a természetfeletti jelenségeit/jelenéseit peremfeltételeknek - minimális követelmény, hogy a szerző a saját maga által felállított szabályokat tartsa be.

De a következő Terra frissítés kétharmada sci-fi lesz...

A Kritikai Szellem Vasútja

Szenknek igaza is volt és nem is volt igaza. Kritikát fórum formában nem lehet csinálni, mert a veszekedés mögött elvész a lényeg. Viszont fórumot szabályozni herkulesi (héraklészi) munka, és itt elsősorban Augiász istállójára gondolok (meg hasonló jelzős szerkezetben Isten állatkertjére).

Szóval, nyithatok egy blogot a Terrához linkelve, amire elküldhetsz magyar novellakritikát, a hentelés/veszekedés/soros önfényezés pedig a kommentekre marad. Megfordulnak itt elég sokan, hogy működhessen a dolog. Aztán, ha vitában megszületett az igazság, a kritikát/kritákat fel lehet küldeni a Soláriára. Hogy milliók lássák.

Well. Ahogy gondolod.

Opinion

"Mit gondol arról a feltevésről, hogy a 21. században a hagyományos kritikának befellegzett és az internetes felületeken megjelenő kritikáké a jövő?

Ez sok mindentől függ. Nagyon sok fontos dolog olvasható a kommentekben és a blogokon, és nagyon sok értelmetlenség is. Ahhoz, hogy az irodalom megmaradjon, meg vagyok győződve, hogy szükség van professzionális irodalomkritikára, nélküle nem lehet szó komoly diskurzusról."

Arnon Grunberg

Az egész interjú itt olvasható.

I'm Busted

Lebuktam. Mindig mondom, hogy nincs fantáziám. Végre valaki elismerte. De az izzadságos, az fájt.

"Ki váló ritmus, izzadságos szituációteremtés, jó közepes fantázia"

Swamp II

Ha cinikus akarnek lenni, azt mondanám, nem tudom, melyek az objektív kritizálás szempontjai, mert még nem találkoztam olyannal. Elvileg sem lehetséges, mivel a kritizálás tudomásom szerint a Föld nevű bolygón egyelőre emberi tevékenység, így a kritika csakis szubjektív értékítéletet tükrözhet. Látszólag a mocsárban vagyunk tehát megint, ahol csak a magamfajta ogre érzi jól magát.

A mocsárban azonban akadnak kevésbé ingoványos helyek.

Így maga a kritizálás folyamata lehet objektív. Ennek továbbá egyetlen világos kritériuma van: a kritika a művel magával foglalkozzék, azt tükrözze. Ami ezen kívül vagyon, az az ördögtől vagyon.
Ne foglakozzon az író személyével, ne foglakozzon a kritikus személyével, rögeszméivel, világ- és önképével, saját zsenialitásával, rokon- vagy ellenszenvével a szerzővel szemben.
Attól a kritika még objektívnek tekinthető, ha a kritikus nemteszésének ad hangot a mű üzenetével, mondanivalójával kapcsolatban. Akkor lesz nem objektív, ha ez úgy történik, hogy a kritikus közben félre nem érthető célzásokat tesz a szerző ízlésére, erkölcsére és/vagy elmeállapotára.

Mert ha az lenne a kérdés, hogy melyek a nem objektív kritika kritériumai, sokkal könnyebb lenne a dolog. A nem objektív kritikus számára az elemzett mű csak ürügy arra, hogy elővezesse soros rögeszméit, saját zsenialitását és rokon- vagy ellenszenveit a mű szerzőjével szemben, tehát a mű bármiféle kvalitása (+/-)
ellenében jobbára csak ezek érvényesülnek.
A gyakorlatban a negatív nem objektív kritika esetében a mű pozitívumai inkább terhesek a kritikus számára, tehát azokat többnyire nem létezőnek tekinti, míg pozitív nem objektív kritika esetében ugyanez áll a negatívumokra.

Mint itt a negyedik eset:

Egy S. Shirazi nevű valaki a Printculture című blogon a kritika négy fajtáját különbözteti meg:

1. ars poetica és manifesztum
2. értékelő kritika (többnyire könyvismertetés)
3. értelmezés és kommentár
4. az irodalmat a kritikus nézőpontja hirdetésének eszközeként használó történelmi, életrajzi, pszichológiai, nyelvészeti, erkölcsi és filozófiai kritika

Swamp

Elég ingoványos talajra tévedünk, ha a magyar fantasztikum kritikájáról beszélünk. Illetve nemlétező talajra.

A Justitia kritikai fogadatásáról szólva, ugye egyikőtök sem gondolja komolyan, hogy - minden tiszteletem mellett - a Solariás fórumbeírások jelentik a kritikai fogadtatást...

A fantasztikum kritikája gyakorlatilag nem létezik. Az endles.hu lehetett volna. Az Indexen GYESre ment. Időnként, ötletszerűen meg-meg jelenik valami a Népszabóban, az ÉS-ben, ami kritikának nevezhető. Ennyi.

Talán, ha a Galaktika terjedelme megengedné, ott egy-egy oldalon, havonta két frissen megjelent könyvet (legalább magyar szerzőkét) ismertethetne/kritizálhatná valaki, értő személy, aki nem a saját kicsinyes érzelmeit tolmácsolja kritika ürügyén. Van ilyen személy, például Odo, aki az alakját ugyan nem képes tartani, de a véleményét igen. Persze a Galaktika hasábjain megjelent művekre ez nem működik, de az egyelőre kisebbség.

A Perfect Example

Well, well, well.
Dícsérjük jól szemközt a társszerkesztőt!
Igen, amit és ahogy Odo írt a Solariára Tóth Csilla Körbe ég című könyvéről, oktatni kellene, mint a recenzió/könyvbemutató/kritika egyik legjobb iskolapédáját.

Nem ragozom tovább! Hajrá, Odo!