Mindenkinek a Maga Mocsara

A tegnapi találkozóról készült albumban látható, hogy a sok randa ember között legalább két igen szép ogre is akadt. A 10 számún mindketten láthatók vagyunk.

Ezúton köszönöm sezlonynak a szarvat, ez bizonyára kihagyhatalan volt.

Mielőtt bárkinek eszébe jut, az nem baktersapka, hanem az északiak gyalogsági sapkája a Polgárháborúból. Ez azért fontos, mert ha baktersapka lenne, akkor én lennék a bakter és akkor ugyebár az én (öncenzúra)om lenne ződre festve. Ami nem igaz, mert nem festve van, mint tudjuk.

Szélesi ugyan felszedett az utóbbi hetekben vagy tíz kilót, de nem csak ezért szeretjük. Vagy utáljuk - én is -, bár csodálom, és irigylem. Őszintén és rajongva szereti önmagát. Egyébként láttuk az új kötetét, melynek különösen az előszavát ajánlom minden Szélesi-gyűlölő figyelmébe.
Furcsák ezek a találkozók, mindig van új ember, valaki mindig jön és kiosztja az észt kéretlenül, ebben a kurva országabn mindenki sci-fit ír, sajnos egyeseket ki is adnak (pl. engem ugye), bár akit (még) nem, az még rosszabb. Ha az egót nyomásegységekre lehet konvertálni, asztalunk fölött megapaszkálok uralkodtak. A füst koncentrációjáról inkább nem beszélek.
Amit igazán nem értek,. hogy miért kell kioktani az írókat arról, hogy hogyan kellett volna megírni, ami megjelent. Anyósom azon szokott morgolódni, hogy Magyarországon mindenki szakértő a grafikában. Well, a sci-fi íráshoz is mindenki ért.
Na ezért kellenének a szakmába jó szerkesztők és jó kritikusok. Let's resurrect Mr. Campbell!

Elolvastam a GRINt. Írni nem fogok róla. Jóérzésű ember nem ír erről a regényről se jót, se rosszat.

Mindazonáltal óvatosabban kellene bánni az olyasmik bedobásával, mint a zene Mozartja. Ha Mozart olyan színvonalon komponált volna, akkor ez a kifejezés értelmetlen lenne. Who the fuck is Mozart?

Gainman Csillagporral kezelem magam. Működik. Azután előveszem majd a legújabb, dedikált Keringésemet.

A blogmotor kreálta statisztikák tudnak érdekeset mutatni. A Csodaidők ismertetés nem sci-fi olvasókat vonzott, hanem - nem tudnám megmondani, hogy kiket. Az exit rate-jük ugyanis kilencven százalékos volt. Vagyis jöttek, olvastak és mentek. A Holdparkot leszámítva a többi ismertetőre az az igaz, hogy negyven-ötven százalékuk marad még és elolvas mást is.
Látható, hogy a Holdpark külön kategória, az olvasóját nem elsősorban a fantasztikussága érdekli, mert aki ezt olvasta, a CSI olvasóhoz hasonlóan nem időzött tovább.

Grand Guignole

A Trombitás jó hely, például biztosan nem vizezik a Gössert, de nem tömegrendezvények számára találták ki azt a részét, ahová Európa Legjobb Asztalfoglalója foglalt nekünk helyet. Pedig a legnagyobb vízkiszorítású jelenlevő, Brod, megint korán lelépett. Hiába, nem bírja az írók szagát. Az nagyon valószínű, hogy Hackettel jelen leszünk valamennyi fantasztikus szerző és kiadói ember temetésénél, hacsak bennünket nem visz el előbb az, amit az ő füstjük beszívása vált ki. Ez rettenetes! Nem az, hogy ők megkrepálnak, hanem amit mi szívunk. Mondhatod, mi a ráknak mentek akkor oda!? Pont azért! (Warnírung, Ez itt az irónia helye.)

Találkoztam sezlonnyal, és jelenlegi tulajdonosaimmal, az egész Tuannal is. Majd meglátjuk!

Sok szörnyűséget tudtam meg, bár a másik fél nem volt jelen (kicsi a valószínűsége, hogy valaha is jelen lesz, hogy eccer még egy asztalhoz ülhetünk, :-( ), és azt kell mondanom, a magyar fantasztikum helyzete tragikus, de tán nem egészen reménytelen. A személyes gyűlöletek és a kapzsiság (kenyér, piac, presztízs, etc. féltés) olyan mélyen beleivódott a a rendszerbe, hogy a belépő újabb generációk gondolkodás nélkül átveszik, és átörökítik a régi, kicsinyes ellentéteteket. A dolog természetétől fogva még ők is rátesznek egy lapáttal. De talán egyszer felbukkan egy olyan valaki, aki valóban független, akit minden fél elfogad, aki békességet és harmóniát teremt. Mint a kalifa a moszlimoknál...

Watsonnal jó volt találkozni, és ezt tekintem az éjszaka egyetlen tökéletesen pozitív momentumának, bár sokat nem beszélhettünk. Ő az az ember, aki, bár Slonczewskit fordít, de elmennék vele háborúba, lövészárokba, rohamba.

A szomszéd asztalnál kölykök politizáltak, sajnos nem hallottam valami jól. Rettenetes ennek a hazug rendszernek a befolyásoló képessége, hogy egy baráti körből akad, akit meg tudnak etetni, szenvedélyesen védeni ezeket a rablókat a barátai ellenében.

Idejét sem tudom, hogy mikor voltam utoljára kocsmában záróráig (1993!!!), a téren megint meglegyintett a valószínűtlenség érzése, éjszakai BKV buszjárat (Washingtonban szombat, és ha jól emlékszem péntek, éjjel is hajnalig jár a metró, mert az üzemeltetők tudják, hogy olyankor élet van a városban, itt..., eh!), növekvő számú félrészeg kölyökkel, megkönnyebbülés volt letoppanni az Oktogonnál, és élvezni a tiszta pesti éjszakát.
A lihegő szörny ilyenkor kifújja magát és a természetes szellőzés épen maradt elemei kifújják az utánpótlás nélkül maradt szutykot. Annyi emberrel lenne jó élni, amennyi ilyenkor az utcán, bár nem feltétlenül azokkal. A Király utcában (VII ker., Belváros. Belváros, feleim! Minek a bele? Hol a város? Budapest gyomra. Cloaca Maximája a más értelemben vett emberi ürüléknek.) József Attila Külvárosi éje jut eszembe, de baj nélkül hazajutok, a régi gázálarcok aktív szenes szűrőjéhez hasonlóan füsttel telített cuccot ledobom, de zuhanyozni már nincs erőm, bedőlök az ágyba, és ki is ugrom azonnal, mert Sinci kandúr mind a tíz kilójának sértődöttségével rámfúj, és lepattan a takarómról. Most napokig engesztelhetem. Valahogy mindig én vagyok, aki belebotlik, rálép, ráfekszik a sötétben...
Szerencse, hogy Borit nem kell engesztelni, sohasem kell, nem fúj rám, elnézően magához húz, nem kérdez, megbízik bennem.

Tél előtt

November szivárog szét az október
szövetén, mint terjengő vérfolt festi
rozsdásra a fákat, vörös pulóver,
piros sál, a hideget kirekeszti,

de a kizökkent időt, ó, kárhozat!
meleg ruha nem tolja helyre, együtt,
nekem, s neked kell kifésülni azt
az évszakok, havak és napok szédült

gubancából. Életünkből eltűnnek
észrevétlen az ünnepek, úgy kéne
élnünk, miként a hívő zsidók élnek,

a Szombatba, mint a lét tengelyébe
csapolva, mielőtt még ma leperegnek
a holnapok és a jövőnek vége.

Hercegnőm,
én tudom az Idő súlyát pontosan,
száz év épp egy kiló, ha a fára kent
festékben méred, s az illatát is,
nem kellemetlen, szúrós gyantaszaga
van, amikor visszafejti fonalát
a hőpisztoly és a lecsupaszodó
fán felfénylik az új időszámítás.