Summa technologiae

Addig-addig olvasgatom ezt a fránya cyberpunkot és rajongói elemzéseit, amíg visszamenőleg is rájövök, hogy mi nemcsak a CP, de az egész sci-fi legnagyobb hibája [1]. Egyszerűen nem akarjuk/tudjuk megérteni, humanizálni a technológiát, így aztán miszticizmust építünk köréje, belőle. Nagyjából úgy kezeljük a technológiát, mint az ősember az általa felfogható, durva természeti jelenségeket: totemeket és tabukat, amuletteket és fétiseket alkotunk belőle, szellem és istenvilággal népesítjük be.

A sci-fi általában szereti a totemeket, kihasználja azok mozgósító erejét, kényelmes azonosíthatóságát. Visszaél ezzel szerző és fogyasztó egyaránt, mert mindkét fél biztosra mehet (és általában megy is): az előbbinek nem kell kockázatos újdonságokkal vacakolnia [2], az utóbbinak nem kell esetleg nemszeretem újdonságot választani és fogyasztani a kényelmes megszokott helyett. Minden kornak a maga totemje: jelenünk totemoszlopának csúcsán maga semmi meredezik, a szingularitás, a virtualitás alig valamijén trónolva, poszt- és transzhumán démonpofákkal kerítve, melyekhez géntechnológia, szörnyeteg ipar és a környezeti katasztrófa által torzított testek tartoznak. Az egész természetesen nano-ból van.

Azt gondolhatnánk, a fantázia szabadsága nem enged meg technológiai tabukat, de ez nem egészen igaz. A sci-fi legfőbb tabuja az ábrázolt technológia érthetőségének tabuja. Valódi tudományos és technológiai elvek és módszerek helyett a legvadabb fantazmagóriákat használjuk, általában nagyvonalúan megfeledkezve azok létező korlátairól [3]. Az elavult technológia is tabu a sci-fiben, csak nevetség tárgya lehet, vagy a történetek vesztesei használják. Ha már van FTL, akkor csak a lúzerek használnak fénysebesség alatti meghajtást. Ha létezik gravitációs hajtómű, csak a lézerek vesződnek holmi rakétával. Ha kész az erőtértechnológia, csak a lúzerek vacakolnak holmi zsilipekkel. Ha van számítógép, ki a fene használ logarlőcsöt? Nem öltögetünk össze hulladarabokból szörnyeket, várva, hogy a villám életre keltse, ha a géntechnológia sokkal könnyebben célt ér. Miért kellene gépeket alkotni fémekből, ha nanotechnológiával, vagy Bose-kondenzátumból mindent előállíthatunk.
Ez a kettős tabu együttesen kényszeríti bele a szerzőt és olvasót a technológiai ötletrohamokba,

A technológia társadalmi pozitivizmusának korában, a hatvanas évek végéig a sci-fi amulettként tekintett a technológiára. Jóindulatú varázseszköznek tekintette, amely megfelelő varázsszavak hatására megoldja a problémákat, ha valami rossz történik miatta, azt csak használóinak gyengesége, a rosszul kimondott varázsigék okozhatták.

Az atomháborús fenyegetés és a technológia kudarcai/negatív hatásai azonban az amulettet lassan fétissé változtatták a sci-fi számára. A fétis nem jóságos valami. A fétis kiismerhetetlen, önálló, rosszindulatú akarata van, állandó áldozatokat és imákat kíván, és könnyedén használója ellen fordul. A fétis félelmetes. A fétist nem uraljuk, az ural minket. Ez a fetisizált technológia a cyberpunk világa. A CP alkotóinak és fogyasztóinak a fejében meg sem fordul, hogy a technológiáéból valami jó következhet. Ha véletlenül ilyesmi adódik, akkor automatikusan ezerszer rosszabb negatív hatások kísérik, a CP technológia fétise előbb vagy utóbb imádója ellen fordul. A CP alkotóinak és fogyasztóinak eszébe sem jut, hogy a technológia fejlődése sohasem csak a rossz dolgokat hozta, a negatív hatásokat maga a technológiai fejlődés simította el. A CP és poszt CP bevallván saját értetlenségét és tudatlanságát [4], szingularitásról vizionál, melyben már nem kell érteni semmit, mert úgysem lehetséges a technológia követése [5]. A CP, mivel maga sem érti, hogy miről beszél, folyamatosan a technológia fétis felfoghatatlan, és többnyire érthetetlenné torzult terminus technikusait mantrázza, abból a primitív megfontolásból, hogy a fétis agyondumálható. A CP és poszt CP szerző kész az áldozatra, akár az egész emberiséget is feláldozza fétisének.

Amikor az iDeal-t írtam, azt hittem, hogy valamiféle CP történetet, vagy legalábbis ellen CP-t írok. Most már tudom, hogy nem. Primitív vagyok, képtelen a modern szárnyalásra, visszaléptem. A létem obsolete. Atavizmus vagyok, élő kövület. A technológia nálam amulett.

Ja, mindettől teljesen függetlenül, itt a Lukjanyenko Ugrás az űrbe ismertetés.

Absza meg, elfelejtettem! Holnap gyüjjék, aki tud!



Jegyzetek:

[1] Az irodalmi baklövések, gyengeségek, mutyizások más lapra tartoznak. Egyszer talán elég okos leszek ahhoz, hogy úgy is megnézzem, de valószínűbb, hogy nem.
[2] Igaz ez a sci-fi irodalmi konzervativizmusára, megújulásképtelenségére is.
[3] A legszebb példa erre a kvantumösszefonódáson alapuló valós idejű kommunikáció ábrázolása. Az infromációmegmaradás törvénye szerint ugyan semmi haszna sincsen az egésznek, de megelőlegezzük, hogy valamikor majd kijátszható lesz ez a törvény, és az ansimble működni fog.
[4] Restség ez leginkább. Szerző és olvasója nem is akarja a valódi tudományos megértést. A szerző sikert akar, az olvasó szórakozást.
[5] Az, hogy valaki megtervezi a merevlemezt vagy az új típusú memória architektúrát, az senki sem zavar. Biztos a varázslók vagy az MI-k ezek az emberfölötti lények…

Lassan elko-punk?

Orka, elküldvén a Holnap tegnapja eredetijének forrását, felhívta a figyelmemet, hogy sohasem mulasztom el a lehetőséget a cyberpunk fikázására. Tiltakozni akartam, de be kellett látnom, igaza van. Amikor lehetőség van rá, előjövök ezzel.
Hadd fejtsem ki bővebben a bajaimat! Nem szerecsenmosdatásként, mert valójában senkinek sincs szüksége, arra, hogy az én CP undoromat megértse vagy elfogadja – csupán azért, hogy összeszedjem saját gondolataimat – magamnak. Hátha találok valami pozitívumot, ami által újra megszeretem a CP-t. És annak apropójából, hogy elolvastam a gibsoni CP-életmű záró kötetét, a Holnap tegnapját.
Valamikor, igaz, tizenöt évvel ezelőtt, amikor a Neurománc megjelent, ugyanúgy fejbevágott, mint általában mindenkit, új stílus, új látásmód, új, új, új… A baj, hogy már a második regény elfújta az összes elkövetkező újdonságértéket, már a második az első ismétlésévé vált, és ez Gibson SF munkáiban csak tovább romlott. De legyek igazságos: ő legalább csak önmagát másolta.
Valójában nem a cyberpunkkal van bajom, hanem azzal, amit a kétségtelenül pozitív hozadékával együtt, úgy tűnik, kiirthatatlanul behozott a fantasztikumba. Ez nem a téma, stílus, epigonok, és klisék kérdése – hanem egyfajta írói mentalitásé és annak problematikája, hogy ehhez a mentalitáshoz szervesülve a posztmodern – mainstreemben már régen megkérdőjelezett – eszköztárát a fantasztikumba emelte.
Mentalitás, amely tökéletesen tetten érhető a Snow Crashben, de számomra a legriasztóbban Stross Accelerandojában jelentkezik.

Ennek a mentalitásnak a jellemzői:

1. elitizmus: csakis a cyberpunk szerzők látják/láthatják tisztán a világ történéseit, a jövő körvonalait, látják át az információtechnológia fejlődést és társadalmi hatásait
2. az „új” istenítése
3. technológiai fétisek és fóbiák
1. techno-fétisizmus
2. rettegés a(z információs) technológiai fejlődéstől
3. a transz- és poszthumán létforma fetisizálása
4. rettegés a transz- és poszthumán létformától
5. a technológiai szingularitás fetisizálása
6. rettegés a szingularitástól

1. Az elitizmus gyökerei könnyűszerrel visszavezethetők a cyberpunk névadó alaptémájára, az IT technológiára. A CP születése idején kezdődött az IT robbanásszerű fejlődése, azonban azidőtájt a technológia csak a beavatottak számára volt hozzáférhető, a kibernetikus oltárok és programnyelvek szerpapjai számára. Ez a környezet nyilvánvalóan támogatja az elitista öntudatot, még azokban is, akik valójában egyetlen programnyelvet sem ismernek, de a laikus nagyközönséggel ellentétben, legalább be merik kapcsolni a számítógépet (egyáltalán – hozzáférnek). A laikus közönséggel szemben így – egyébként valamiképpen jogos – fölényt érezhetnek. A technológia (felszínes) ismerete önmagában, a belőle származó információs előny felsőbbrendű gondolkodást eredményez, az információ birtokosa nemcsak abban tetszeleghet, hogy a jelenben ismeri a technológiát, hanem, a laikussal ellentétben, tisztában van jövőbeni következményeivel. A CP szerzők ebből a tudatból kiindulva futurológusnak hitték magukat, és történeteiket igen rövid időtávlatba helyezték. Az ismert eredménnyel. A cyberpunk elhalványulásban talán az is közrejátszott, hogy egyetlen jóslatuk sem vált valóra*.
A korai IT szinte vallási szektaszerű beavatottság érzetéből következnek a téma belterjességei is, melyeket az IT beavatottak korosztályos, nemi és mentális állapotához köthető rétegződése csak fokoz**. Ezek a belterjességek törvényszerűen megjelentek az irodalomban is. Belterjes szleng, új technoblabla***, összekacsintós humor, felülről és alulról egyaránt kívülálló filozófia formájában. A Holnap tegnapja Bruce Stirling által írt utószavában az is látszik, hogy a CP apostolai zárt körként tekintenek egymásra: az a CP, amelyet az alapító atyák, Gibson, Sterling, Shiner, Shirley, Rucker írtak; a többiek nem értik a csapat törekvéseit, csak a stílus és eszköztárat használják fel a könnyű siker reményében. Kell ennél durvább elitizmus? Érdekessége ennek a szemléletnek, hogy az alapító atyákon kívül minden más CP szerző is ugyanígy fentről látja a világot. Sőt még azok is, akiket csak megcsapott a CP füstje… Vigyorogva képzelem, el, sőt tapasztalom, hogy a kortárs, CP-felé kacsingató szerzők mennyire lenézik az alapító atyák „avétas” gondolatait és stílusát. Sic transit gloria mundi.

2. A magasabb minőség követelése, mely minden elitizmus fedő jelszava, szépen összhangba hozható a CP új-mániájával. Mivel az IT annak idején forradalmian új technológia volt, megjelenésekor pedig a világ éppen össztársadalmi recesszióban leledzett, a régiben csalódott, ámde rendkívül ambiciózus ifjak kapva kaptak rajta, hogy forradalmasítsák apáik világát. Irodalomban az elavult, kiüresedett, az akkor újkeletű technológiai fásultsággal motorját vesztett sci-fit, de valójában az egész irodalmat.
Ha a CP írói mentalitás első két alappillérét (sőt a technika fetisizálását is) tekintjük, bizony az nem különbözik a futurista mozgalom mentalitásának alapjaitól. Hogy a CP lendülete ugyanúgy megtört, mint a futuristáké, nyilvánvalóan az alkotók életkorában, életstílusában, világszemléletében bekövetkezett változásnak „köszönhető”****. Lásd „szomorú disznószar, de megöregedtél”…
Hasonló belső generációváltás ment végbe a hippimozgalomban is, melyre a CP, – megkockáztatom – reagált, mint elbukott társadalmi kísérletre, egyrészt annak filozófiájából és külsőségeiből sokat átemelve, másrészt nosztalgikusan, harmadrészt a bírálat szintjén. Ironikus, és mélyen emberi a nagy kibernetizálásban, hogy végül a CP mozgalom is ugyanarra a sorsra jutott.
Az újnak ez a görcsös kívánása valóban változást hozott – legalábbis a fantasztikus irodalmon belül. Hogy ez valóban változás és pozitív változás volt-e, azt nem látom bizonyítottnak, de eredményeképpen legalább új szerzői kör került be a sci-fi világába. Azért kételkedem az újszerűségében, mert az tulajdonképpen csupán a posztmodern eszköztár sci-fibe emelését jelentette. Az ún. stíláris megújítás nem saját invenció volt, mindössze a művészetek egészében jelen lévő divatáramlat érzékelése és meglovaglása. A CP sokak szerint tematikus megújulást is hozott a zsánerbe. Nos, ez valóban sikeres manifesztációja az alapító atyák sajátos ön-mitológiájának, de nem több annál: a CP témái mindig is jelen voltak a tudományos fantasztikumban.
A posztmodern eszköztárnak sajnos jobbára az a szelete emelődött át, mely kimerül abban, hogy a befogadóra haszontalan, felesleges és érdektelen információk özöne zúduljon. A szerzők dőzsölnek a fölösleges, ámde a laikus által feltehetően nem ismert, és feltehetően érdeklő információkban*****, lehetetlenül hosszú vulgártudományos fejtegetésekbe bocsátkoznak, melyek többnyire még a történet szempontjából is irrelevánsak, céljuk csupán a szerző műveltségének, tudásának – felsőbbrendűségének – demonstrálása. Gibson aprólékos, leltárszerű környezetleírásai a legkiválóbb szemléltetői ennek a módszernek.
Azonban az elitista világlátásnak „köszönhetően” ez a módszer széles körű felhasználást nyert a CP-ben és sajnos átszivárgott a fantasztikum egyéb területeire is.
Talán ezek után érthető, miért kételkedem a CP hozta megújulás eredő pozitív jellegében is. Épp’ annyi kárt okozott – és sajnos okoz – a zsánerben, mint a posztmodern a tágabb művészetekben. Sajnos, úgy tűnik, a hatás a fantasztikumban kissé időt állóbb, mint a posztmoderné a művészet egészére, újabb és újabb szerzői generációkat fertőz meg ez a világlátás.

3. A CP a tudomány és technológia szemlélete vallásos jellegű, fétisek és fóbiák veszedelmes elegye (tabuk legalább nincsenek!), mely – mint bármilyen valláshoz hasonlítható lelki állapot – ritkán hoz, hozhat önmagával koherens eredményt. Leginkább természetesen a fétisek miatt: a CP szerző, még ha retteg is fétisei tárgyától, szinte természeti/természetfeletti erőnek tekinti a technológiai és gazdasági szereplőket és folyamatokat, istenként imádja és nem elveti azokat, nem kérdőjelezi meg használatukat – mindössze megjeleníti fóbiáit.

A techno fétisizmus természetesen ugyanúgy a témából, és annak fejlődéséből következik, mint az elitizmus és remek összhangban áll az új imádásával. Az a robbanásszerű fejlődés, azok az első látásra végtelennek tűnő lehetőségek, melyeket az IT kínál, melegágyai a technológiai optimizmusnak. Mindez kiegészítve azzal, hogy az IT sokkal kisebb ismereti háttér megszerzésével, sokkal inkább áttekinthető/ellenőrizhető/megjósolható fejlődési távlatokat kínál, mint mondjuk a fizika tudományából származtatható spekulatív technológiák, vagy az IT-vel egykorú biotechnológia.

Ugyanekkor ez a könnyebb áttekinthetőség/ellenőrizhetőség/megjósolhatóság a vérbeli sci-fi íróban rejtőzködő, a jövőtől rettegő pesszimistát sem hagyhatta behatás nélkül. Innen a rettegés elsősorban az információs technológia fejlődésétől, magának az IT-nek, de főleg potenciális végállapotainak társadalmi hatásaitól. Ezt tartom egyébként a magam részéről a cyberpunk fő és egyetlen pozitív vonásának.

A CP kétségtelen többlete a futurológiához képest a transz- és poszthumanizmus megjelenítése. Legyen a poszthumán egyszerű kétkezi upload vagy szentséges Mesterséges Intelligencia, az ember utáni technikai civilizáció megjelenítése kedvenc témája a CP-nek******. Hogy ezzel miféle szemléleti és irodalmi zsákutcákba lehet beletalpalni, azt az Accelerando olvasói bizonyára jól tudják – már ha hajlandók tudomást venni ezekről a zsákutcákról.
Kétségkívül izgalmas és gyümölcsöző téma lehet viszont a traszhumanizmus ábrázolása: a poszthumánba átmenet folyamata rendkívüli lehetőséget kínál a „hagyományos” ember, „hagyományos” emberi szituációk és reakciók ábrázolására azzal a nem elhanyagolható könnyebbséggel, hogy a transzhumán valahol még ember – tehát az olvasó számára megfogható, az író számára pedig spekulatíve ábrázolható. Lásd A Kammerer-trilógia zárókötete.

Emiatt, már csak megfoghatósága okán is, a téma felvetéseinek pesszimista meglátásai számomra megint csak több potenciális hozadékkal bírnak, mint a pozitivista szemléletből eredeztethető művek.

A technológiai szingularitás******* erős csúsztatásokat tartalmazó elmélete főként a neo-CP írók szent tehene. A magam részéről ennek fetisizálását nem pozitív hatás eredményének látom, hanem inkább szerzői gyengeségnek: kényelmesebb valamit átláthatatlanul gyorsulónak tételezni, mint megpróbálni valóban átlátni. Az IT/CP technoblablához hasonlóan a szingularitásnak megvan az az előnye, hogy mivel úgysem érti senki, nem is kérhető számon. Ezenkívül, jó összhangban van a poszthumanizmus eszméjével, valójában nemigen léteznek egymás nélkül, tehát ha az egyiket fetisizálják a szerzők, az óhatatlanul a másik fetisizálást vonja maga után.

A szingularitás fóbiás hozzáállása természetesen több árnyalatot képes megmutatni jelen világunkból, mint a pozitivista szemlélet, egyszerűen annál fogva, hogy ezidáig senkinek sem sikerült még csak elképzelni sem a posztszinguláris állapotot.

Látható, a CP mentalitás nem egyszerű, ellentmondásos lelkiállapot, nem véletlen, hogy divatossá válásakor szerzőként a legtöbben csak kliséit voltak képesek átvenni, mint ahogy befogadóként is többnyire csak a felszín megértéséig jutott, (és a szerzői mentalitásból következően juthatott) el az olvasó. Az sem véletlen, bár sajnálatos, hogy ezt a mentalitást oly könnyedén, bár sokszor bevallatlanul, magáévá tette sok kortárs szerző és (paradox módon) olvasó is. Mi más is lenne az ún. korszerű sci-fi görcsös akarása alkotói és befogadói részről?

Jegyzetek:
* Érdemes megfigyelni, hogyan szelídült a Gibson művek technológiája szinte a jelen szintjére a két trilógia ívén.
** Nagyjából a frusztrált, népszerűtlen, intelligens kamaszfiúk. Természetesen sokan ötvenévesen is ebben az állapotban rekedve.
*** Óriási előnye az IT/CP technoblablának, hogy nem kellett/kell kitalálni: az IT szaknyelve a laikus számára tökéletesen értelmezhetetlen.
**** Az alapítók közöl többen már a kilencvenes évekre elhagyták a mozgalmat, mások, mint Gibson az új évezredre eveztek más vizekre.
***** Beülünk a könyvtárba, és minden apróságot összeolvasunk, mondjuk az ősi kínai, babilóniai, egyiptomi vagy polinéz etc. mitológiáról vagy modern közgazdasági (nyelvészeti, pénzügyi, történelmi, fiolizófiai, konyhaművészeti etc., tulajdonképpen mindegy, nem kívánt törlendő, vagy az egész összekeverendő) elméletekről, és ezt azután a megfelelő helyen elsütjük a szövegben, esetleg saját impozáns, ámde agyaglábakon tántorgó világmegváltó elméleteinkbe beleemésztve – mára bevált írói módszer.
****** Nem mintha ezzel a CP bármi újat is hozott volna. „Mindössze” agyonkoptatta a témát.
******* Linkek az Accelerando ismertetésben.